|
|
Molnár János:
Külföldi tudósítók az 1956-os forradalomban
Bevezető
Magyarország 1956 őszén váratlanul a világsajtó érdeklődésének középpontjába került. Az október 23-i felkelés volt azokban a napokban az első számú politikai esemény, igazi szenzáció. Budapest világszerte az újságok címlapjára került. Az október 29-étől Szuez körül kibontakozó háborús konfliktus megosztotta ugyan a figyelmet, de a Magyarországon történteket még hetekig, hónapokig a legfontosabb külpolitikai események között tartották számon.
A külföldi elemzők a forradalom kitörése előtti utolsó pillanatokig a lengyel eseményekkel foglalkoztak. A forradalom előtti napon Magyarországról is tucatnyi újságírót küldtek a magyar hírközlő szervek Varsóba.
A magyar felkelés váratlan volt, az első napokban kevés újságíró tartózkodottBudapesten. A forradalom kitörése után az országba özönlő külpolitikai tudósítók száma napról napra nőtt, és idővel elérte a mintegy másfél száz főt
.
Az újságírók zöme csak október 27-28. körül, illetve még néhány nappal később érkezett Magyarországra. Nagy részük a kapitalista országok sajtóját képviselte, a keleti blokk területéről elsősorban Lengyelország és Jugoszlávia küldött újságírókat. Szuez angol-francia megtámadása után néhány "sztártudósítót" már az új szenzáció helyére irányítottak, de a többség továbbra is Magyarországon maradt. A november 4-i szovjet invázió miatt azután napokig nem hagyhatták el a háborús övezetnek számító Budapestet, de a harcok elcsendesülésével, november 8. és 11. között a legtöbben elutaztak Magyarországról. A forradalom elbukott, az utcai harcok befejeződtek, a szenzáció véget ért. Néhány újságíró azonban maradt, noha a magyar hatóságok vonakodtak a tartózkodási engedélyüket meghosszabbítani. Az új év első napjaira azonban a Reuters egyetlen tudósítóját leszámítva az utolsó nyugati újságírók is kiszorultak az országból.
Ez a tanulmány elsősorban a nyugati tudósítókkal foglalkozik. A keleti blokkból érkezettek tevékenységét nehezebb kutatni, mert általában névtelenek maradtak, és írásaik sem önálló véleményüket tükrözik. A többiekétől eltért a lengyel és jugoszláv újságírók hozzáállása. A lengyelek leplezetlenül lelkesedtek az eseményekért, a jugoszláv tudósításokból is rokonszenv áradt november elejéig, amíg a hivatalos jugoszláv állásfoglalás ki nem alakult.
A szocialista tömb többi országában általában változtatás nélkül átvették a TASZSZ közleményeit, illetve a Pravda cikkeit idézték. Saját írásaikban is ezek szellemében bélyegezték ellenforradalminak a helyzetet, aláírás nélkül. Néhány szovjet tudósító nevét azonban ismerjük, őket elsősorban propagandamunkára küldték Budapestre a harcok lezárulta után.
A tanulmány elsődlegesen arra törekszik, hogy összefoglalást adjon a forradalom idején és a következő hónapokban Magyarországon tartózkodó újságírókról - kik voltak, milyen lapoktól érkeztek -, vázlatosan rekonstruálva ittlétük körülményeit. Összefoglalja a forradalom napjainak legfontosabb sajtóeseményeit is, illetve ízelítőt ad abból, hogyan viszonyult a hivatalos Magyarország a nyugati tudósítókhoz a forradalmat követően. Nem elemzi azonban a külföldi tudósítók forradalomról készült írásait. Ezekből egyidejűleg részben magyar nyelvű válogatás jelenik meg, így hozzáférhetőek lesznek az érdeklődők számára.
A tanulmány a korabeli újságokban megjelent cikkeken kívül az újságírók visszaemlékezésein és a külföldi újságírókról fellelhető levéltári forrásokon alapszik. Az iratok nagyrészt a magyar külügy tájékoztatási főosztályán és a különböző követségeken keletkeztek, és a MOL külügyminisztériumi iratai között találhatók. A külföldi tudósítók forradalom alatti tevékenységéről ez ideig nagyon kevés levéltári anyag került elő, az iratok java része az októberi események előtt vagy a forradalom után keletkezett.
Előzmények
A negyvenes évek végétől, ahogy a sztálinista rendszer megszilárdultával a nyugati hírszervek tudósítóit sorra kiutasították Magyarországról, a nekik dolgozó magyarok munkáját lehetetlenné tették, néhányukat pedig bebörtönözték. Így egy idő után a nyugati lapoknak és hírügynökségeknek nem voltak állandó budapesti tudósítói.
Kivétel volt egy házaspár: Marton Endre
és Ilona
, akik az Associated Press (AP), illetve United Press International (UPI) amerikai hírügynökséget tudósították. A korabeli rendszer logikátlanságának tűnik, hogy miközben az országban tombolt a kémhisztéria, ők végig viszonylag háborítatlanul dolgozhattak Magyarországon, és "csak" az enyhülés után, 1955-ben tartóztatták le őket kémkedés vádjával.
Az MTI híreknek alig nevezhető hivatalos közleményein kívül a nyugati hírszervek jobbára csak a Marton házaspáron keresztül juthattak Magyarországgal kapcsolatban belülről érkező friss tudósításokhoz. Egyedüli független újságíróként az AP-n és UPI-n keresztül gyakorlatilag az összes nyugati ügynökséget ellátták hírekkel. Ők tudósítottak többek között a Mindszenty-perről is.
A keleti tömb országaira specializálódott külpolitikai újságírók zöme, kiszorulva a népi demokráciákból, Bécsből próbált tájékozódni a vasfüggöny mögött zajló eseményekről. Számukra alapvető fontosságú volt, hogy írásaik hitelessé tétele érdekében időnként ellátogassanak a kommunista országokba, köztük Magyarországra is. Az ilyen beutazásokat különféle bürokratikus akadályokkal nehezítették, és csak ritkán engedélyezték, Az a szerencsés újságíró sem mozoghatott kedve szerint, akinek sikerült vízumot szereznie. Itt töltött idejét a vendéglátók körültekintően megszervezték és szigorúan kontrollálták, így kevés valódi tapasztalatot szerezhetett a rendszerrel kapcsolatban.
A sztálinista évek bizonyos "attrakciói" mégis megkívánták a külföldi újságírók jelenlétét. Ilyen alkalmak voltak például a nagy kirakatperek, a Sztálin hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségsorozat vagy az 1954-es magyar-angol labdarúgó mérkőzés. Ezekre azonban gondosan megválogatva hívtak meg egy sor nyugati újságírót, főleg a baloldali vagy kommunista szimpatizánsok, illetve a nyugati kommunista pártok újságjainak tudósítói közül.
1953-ban a Nagy Imre nevéhez fűződő politikai enyhülés felkeltette a nyugati újságok figyelmét Magyarország iránt, és a következő években megnőtt a beutazó újságírók száma.
|
Rusznyák István, Lukács György, Komor Imre és Nagy Imre a Parlament folyosóján |
|
Mivel a nyugati hírközlő szerveknek nem voltak a Marton házaspár bebörtönzése után állandó budapesti tudósítói, a hiányt a tudósítók gyakori budapesti látogatása pótolta. Különösen nagy volt az újságírók jövés-menése az 1956-os évben. Márciusban C. L. Sulzberger, a New York Times európai szerkesztője Magyarországra utazott, és Nyugaton nagy visszhangot keltő interjút készített Rákosi Mátyással. (A New York Times a Sulzberger család tulajdonában volt, és C.L. Sulzberger igen tekintélyes újságírónak számított.)
Simon Bourgin
, a Time magazin bécsi tudósítója 1945 és 1949 között gyakran járt Magyarországon, de utána 1956 májusáig nem kapott vízumot. A beutazási engedély megszerzése után heteket töltött hazánkban, májusban, júliusban és augusztusban is. Figyelemmel kísérte a legfrissebb magyarországi politikai eseményeket, és részt vett a Petőfi Kör rendezvényein is.
Az októberi forradalom eseményeiről később a helyszínen tudósító újságírók közül többen nem 1956-ban jártak itt először. A veterán tudósítónak számító John MacCormac
, a New York Times bécsi munkatársa például gyakori vendég volt, 1956-ban is többször is megfordult Magyarországon. Tavasszal Simon Bourginnal együtt járták az országot, de augusztusban is jó néhány napot tartózkodott a magyar fővárosban.
1956-ban többször járt Magyarországon Leslie B. Bain
, egy ír-magyar származású amerikai újságíró, aki beszélt magyarul, és otthonosan mozgott a kelet-európai régióban. Könyvet akart írni a keleti blokk országairól, ehhez gyűjtött anyagot. Sokat utazgatott Jugoszláviában is. A North American Newspaper Alliance-nak (NANA) dolgozott, és elsősorban a New York-i Reporterbe írt cikkeket. 1956 júniusában megpróbálta elérni, hogy interjút készíthessen a vidéki elzártságban tartott Mindszenty bíborossal, de nem járt sikerrel. Ő is jelen volt a Petőfi Kör június 27-i sajtóvitáján
.
|
A Petőfi Kör sajtóvitája: hallgatóság a teremben |
|
Sajtóvita |
|
Gordon Shepherd
, a Daily Telegraph bécsi tudósítója 1955 decemberében, majd 1956 júniusában járt Magyarországon. Utóbbi útja során fogadták a külügyben, meglátogatta Horváth Mártont, és találkozhatott Grősz érsekkel. Június 13-án búcsúebédre látta vendégül Rubin Péter, a külügy tájékoztatási (sajtó) osztályának vezetője
.
Noel Barber
, a londoni Daily Mail kalandos életű újságírója 1956 októberében feleségével együtt Belgrádból Bécsbe tartva épp átutazóban volt Magyarországon, amikor 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba. Barber megragadta az alkalmat, és interjút készített a volt miniszterelnökkel. Később, amikor a forradalom kitörésekor hirtelen vissza akart jönni, Nagy Imre protekcióját kérte. A miniszterelnök utasítására valóban haladéktalanul átvehette a vízumot a bécsi magyar konzulátuson.
Látogatásuk során minden külföldi tudósítót kiemelt személyként kezeltek, minden részletre kiterjedő, előre megszervezett programot készítettek számukra. Kötelező jellegű volt valamely nehézipari beruházás, elsősorban a sztálinvárosi építkezések meglátogatása, de gyakran beletartozott a programba egy balatoni kirándulás és esti kultúrprogramként a Csárdáskirálynő című operett megtekintése. Természetesen a kísérő tolmács és minden interjút adó személy részletes jelentést írt az újságíróval történt beszélgetéséről, a vendégek mozgását is gondosan figyelemmel kísérték
.
A nyugatiakkal ellentétben a szovjet tábor vezető újságjainak feltehetően voltak kiküldött budapesti tudósítói, kilétük azonban további kutatást kíván. A TASZSZ szintén foglalkoztatott tudósítót Magyarországon, aki rövid közlemények formájában a forradalom alatt is folyamatosan tudósított Budapestről.
1956 nyarán a Borba című központi jugoszláv napilap állandó budapesti tudósítója még Gavro Altman volt (ő az újvidéki Magyar Szónak is dolgozott). A forradalom napjaiban azonban nem jelentek meg helyszíni tudósításai, ezért feltételezhető, hogy az események idején nem tartózkodott a magyar fővárosban.
Október 23.
A fegyveres felkelés kitörése után egy héttel itt lévő mintegy százötven külföldi tudósító közül természetesen kevesen voltak az elejétől fogva az események tanúi. A többséget a kitörő forradalom szenzációja, az első Budapestről érkező hírek vonzották Magyarországra.
A helyszínre jutáshoz általában szükség volt néhány napra. Nehezítette a beutazást a magyarországi közlekedés összeomlása és a háborús állapotok miatt kialakult anarchia. Október 28-29-ig a belépéshez vízumra is szükség volt, ezért sok tudósító napokig várakozott a határon.
Különös szerencséjének vagy jó szimatának köszönhetően mégis több mint féltucatnyi újságíró a felkelés kezdetétől Budapesten volt. Az első naptól a helyszínen lévők visszaemlékezéseire jellemző, hogy mindenki magát tartja a kevesek egyikének, aki kezdettől az események tanúja volt. Egymásról keveset tudnak, többnyire csak három-négy nevet említenek, annak ellenére, hogy a legtöbben ugyanabban a szállodában vettek ki szobát.
A tudósítók egy csoportja a forradalom kitörésekor Budapesten élt. Három magyar állampolgárságú újságíró előzőleg nyugati hírügynökségnek dolgozott: a már említett Marton házaspár, valamint Varannai Aurél. Imperialista hírügynökségeknek dolgozni a Rákosi-korszakban nem volt kockázatmentes. Mindhármuk mögött viharos évek voltak, börtönnel, meghurcoltatással. Ennek ellenére októberben újra belevetették magukat a munkába.
Varannai Aurél
, az angol Reuters hírügynökség munkatársa volt 1948-ig, amikor először letartóztatták. A következő években hol börtönben volt, hol szabadlábon, de a további munkáját lehetetlenné tették. Miután 1956 szeptemberében kiengedték a börtönből, volt hírügynöksége semmi jelét sem mutatta annak, hogy továbbra is igényt tart a munkájára. A Budapesten tartózkodó John MacCormac már ekkor megpróbálta rávenni, hogy legyen a segítségére, és írjon az ő lapjának, a New York Timesnak. Varannai azonban a Reutersre várva az ajánlatot visszautasította.
Az 1955 elején kémkedés vádjával letartóztatott Marton Endrét a politikai irányváltásnak vagy a rendszer bizonytalanságának köszönhetően hatéves ítélete ellenére 1956 augusztusában szabadlábra helyezték, és feleségét is kiengedték néhány hónappal korábban
.
Marton Endre és Varannai Aurél az első napoktól tanúi voltak az októberi forradalom eseményeinek és számos tudósítást küldtek Nyugatra. Marton Ilona viszont néhány nappal a forradalom kitörése előtt Bécsbe utazott a UPI-hoz , és csak október 29-én jött vissza Budapestre.
Október 23-án dél körül Varannai Aurél a Duna Szálló előtt összefutott MacCormackel, aki ott vett ki szobát, és felhívta a figyelmét a délutáni diáktüntetésre. MacCormac rögtön megbízta magyar kollégáját, hogy tudósítson a The New York Timesnak. Varannai ekkora már lemondott a Reutersről, és elfogadta a felkérést.
1956-ban már évek óta Magyarországon élt egy akkor 35 éves angol kommunista, Charlie Coutts
, aki a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) munkatársa volt Budapesten. Coutts lektori munkája mellett tudósításokat írt a brit kommunisták lapjának, a Daily Workernek. Október 23-án ott volt a délutáni tüntetésen, utána telefonon tudósította az eseményekről a lapot.
Az első nap szemtanúi között voltak olyan tudósítók, akik nem Budapesten laktak, de éppen Magyarországon voltak.
John MacCormac, a New York Times bécsi irodájának vezetője különösen jó megérzésének vagy szerencséjének köszönhetően már október második felétől Budapesten tartózkodott a feleségével együtt.
Leslie B. Bain még a forradalom kitörése előtt, október 19-én Párizsból érkezett Budapestre, majd egy külügyi tisztviselő sugallatára Szegedre utazott, ahol már október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), a diákok független szervezete. Bain részt vett a MEFESZ szegedi nagygyűlésén, majd 22-én visszautazott Budapestre, kocsijában a szegedi diákok két küldöttjével
. 23-án este a Parlamentnél hallgatta autórádióján a Gerő-beszédet, majd titkárnőjével áthajtottak a Rádió épületéhez. Kilenc óra körül átmentek a Dózsa György útra, ahol tanúi voltak a Sztálin-szobor ledöntésének. Amikor tizenegykor visszahajtottak a Rádióhoz, ott már megjelentek a magyar tankok. Bain hajnal egykor még le tudta adni a tudósítását a rendkívüli események miatt még nyitva lévő Központi Távíróhivatalból.
|
A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) elnöksége a szegedi József Attila Tudományegyetemen |
|
A Sztálin-szobor ledöntése: a dísztribün a szobor maradványaival |
|
Sefton Delmer
, a Daily Express tudósítója csak október 23-án reggel érkezett Berlinből a magyar fővárosba. A nap folyamán a Duna Szállóban tartózkodott, és mint tapasztalt újságíró, ebből a központból kísérte figyelemmel a tüntetéseket, majd a kibontakozó felkelést, és továbbította tudósításait. Éjfél után azonban a nyugat felé irányuló telefonvonalakat elvágták, így a szállodából megszakadt az összeköttetés.
Ezekben az években a külföldi tudósítók kedvenc szálláshelye a Duna-part pesti oldalán magányosan álló Duna Szálló volt. A Duna-korzó második világháború alatt lerombolt szállodasorából egyedül a hajdani Bristol épületét hozták helyre, és átkeresztelték Duna Szállóvá
. A meglehetősen leromlott épületben lakott a forradalom idején a nyugati újságírók kilencven százaléka, ahol ennek ellenére csak kézi kapcsolású telefon működött, egy telefonos kisasszonnyal.
|
A Duna Szálló épülete |
|
A tudósítók jelenléte a forradalom napjaiban a szállodát pezsgő életű központtá tette, ahová a magyar értelmiségiek vagy politikusok is bejártak ebédelni, híreket cserélni.
Az októberi eseményekre leggyorsabban reagáló újságírók közé tartozott az olasz Ilario Fiore
, az Il Tempo különtudósítója. Ő volt az első olasz újságíró, aki Magyarországon termett. A budapesti tüntetések hírére október 23-án délután fél hatkor Bécsben vonatra szállt, és gyakorlatilag az utolsó vonattal éjfél előtt egy kevéssel befutott a Keleti pályaudvarra.
Fiore itt tartózkodása kalandosan kezdődött. Rávett egy taxist, hogy vigye a Duna Szállóhoz, de valahol útközben feltartóztatta őket egy dühös csoport, megmotozták és a kocsit is felborították. Amikor rájöttek, hogy olasz újságíró, sorban kezet ráztak vele, és a taxiját is visszafordították. Fiore a szállodában Sefton Delmerrel találkozott, aki onnan próbálta követni a gyorsan zajló eseményeket.
Ilario Fiore szerint Delmer után ő volt a második újságíró a helyszínen, harmadikként Bruno Tedeschit nevezte meg az Il Giornale d'Italiatól, negyedikként pedig Barrett McGurnt, a New York Herald Tribune-től.
Ilario Fiore John MacCormacot kihagyta a felsorolásból. Talán nem találkoztak, noha ő is ott szállt meg.
Aznap még egy jugoszláv író is érkezett Budapestre. Dobrica Ćosić (Tyoszics)
- bár eredetileg újságíró iskolát végzett - nem tekinthető egyértelműen újságírónak. 1956-ra már két kötete jelent meg, és a jugoszláv szövetségi országgyűlés népképviselője volt. Októberben az akkor indított világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág szerkesztősége hívta meg egy írókonferenciára. Ćosić október 23-án délelőtt érkezett Belgrádból, és rögtön az események sűrűjébe került. A pályaudvarról első útja a jugoszláv nagykövetségre vezetett, és közben elhűlve látta a forrongó tömeget a budapesti utcákon. Aznap délután mintegy hatvan magyar íróval együtt ő is részt vett a Petőfi téri gyűlésen, majd később ott állt a Parlament lépcsőin, este pedig tanúja volt a Sztálin-szobor ledöntésének. A jugoszláv író október 31-ig volt Budapesten, amikor felsőbb utasításra haza kellett térnie. Élményeiről részletes naplót vezetett. Hazatérte után a Borba folytatásokban közölte feljegyzéseit, a beszámolókat magyar fordításban az újvidéki Magyar Szó is átvette
.
Mivel senki sem volt képes egyszerre minden fontos helyszínen jelen lenni, az ismerős tudósítók összedolgoztak. Varannai Aurél, miután részt vett a Március 15. téri tüntetésen, a közeli Duna Szállóba ment, ahol MacCormac feleségének diktálta le az eseményről szóló hírösszefoglalót, amit John MacCormac rögtön be is olvasott telefonon a New York Times bécsi irodájának. Varannai már délután a Forradalom Pesten címet adta a tudósításnak.
Aznap Marton Endre a Bem téri tüntetésre ment, ahonnan a tömeggel együtt a Parlament elé vonult, és meghallgatta Nagy Imre beszédét.
|
Tüntetés a Parlament előtt: Nagy Imre beszél |
|
Meghallva, hogy a Sztálin-szobrot le akarja dönteni a nép, egy ismerős magyar újságíró kocsijában a Sztálin térre mentek. Marton megvárta a szobor ledöntését, majd hazarohant budai lakására, cikket írni. Aznap este a MacCormac házaspár volt hozzájuk hivatalos vacsorára. A lakásában ott is találta a vendégeket, a vacsora azonban elmaradt: a két újságíró heves tempóban írta tudósításait. Ezután a Rádiónál zajló események hírére átmentek Pestre MacCormac nagy amerikai kocsijával (Martonnak az első napokban nem volt kocsija, mert az ÁVH nem adta vissza elkobzott járművét. Néhány nap múlva hírügynöksége küldött neki egy Volkswagent Bécsből.) Még a tűzharc kitörése előtt érkeztek a Rádió épületéhez, tanúi voltak a magyar harckocsik odaérkezésének és átállásának. Aztán még az események elfajulása előtt hazahajtottak Martonékhoz, hogy továbbítsák híreiket, amelyek még bekerülhettek a másnap reggeli amerikai lapokba.
Este nekik is problémájuk akadt a telefonkapcsolattal. Végül a belgrádi AP központon és egy prágai magán telefonközponton keresztül tudták továbbítani a híreket.
Ezután MacCormac és Marton Endre visszament a Rádió környékére, de a Bródy Sándor utcáig nem jutottak el, mert ott már javában folyt a tűzharc. Éjjel még körbeautóztak a városban, és megnézték a Sztálin-szoborból maradt csizmákat.
Október 23-án késő éjjel már minden telefonösszeköttetés megszakadt, további híreket már nem tudtak küldeni.
Október 24-től november 4-ig
A következő napokban a külföldi újságírók száma egyre emelkedett. Exkluzív riportokra vadászva, a történelmi pillanatoktól lelkesen, fel-alá autóztak a városban, és csapatostul járták az országot. Gyalog lopódzkodtak a tűzvonalba, igyekeztek a forró helyszínekre eljutni. Mindenki próbálta elkészíteni az újságjának a maga különleges helyszíni beszámolóját.
Október 25.
A felkelés éjszakáját követő napok első nagyobb újsághíre a Parlamentnél bekövetkezett október 25-i mészárlásról szólt.
|
Összeszedik a halottakat a Kossuth téren a parlamenti sortűz után |
|
Aznap, csütörtökön John MacCormac és Marton Endre délelőtt bement az amerikai követségre, részben hogy szakértői véleményt halljanak a szovjet csapatok mozgásáról, részben, hogy a követség távíróján továbbítsák tudósításaikat. Látták, amint egy nagy csapat tüntető és néhány szovjet harckocsi átvonult a Szabadság téren a Parlamenthez. Ők is odamentek, a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alatt voltak, amikor váratlanul elkezdődött a lövöldözés. Másnap a New York Times első oldalán jelent meg cikkük a vérfürdőről.
A lövöldözés szemtanúja volt a Palamentnél összegyűlt tömegben Charlie Coutts is. Beszámolója szerint, mely később Peter Fryer könyvében is megjelent, a környező háztetőkről lőttek, minden valószínűség szerint az ÁVH emberei
.
Aznap, vagyis csütörtökön érkezett meg felesége kíséretében a mindenki által csak Sy-nak becézett Seymour Freidin
, a nagy amerikai bulvárlap, a New York Post tudósítója és Gordon Shepherd, a londoni Daily Telegraph munkatársa. Shepherd három órával a mészárlás után megnézte a lövöldözés helyszínét, de akkorra már összeszedték a halottakat.
Noel Barber, az egyik leggyorsabban mozgó újságíró október 25-én reggel még Londonban volt, és telefonon szervezte az útját. Miután Nagy Imre protekciójával azonnal vízumhoz jutott, Párizson át haladéktalanul az osztrák fővárosba repült. A bécsi reptéren bérelt autó várta, tíz karton amerikai cigarettával a megvesztegetésekre és két üveg whiskyvel saját maga számára, és azonnal száguldott is Magyarország felé. Este fél tízkor kelt át a határon, és folytatta az útját Budapestre. A Lánchídnál belekeveredett a felkelők és a szovjet tankok tűzharcába, és az egyik pesti fiatal a karjai közt halt meg
.
Október 26.
Október 25-én éjszaka érkezett Budapestre Pogány Géza, a bécsi Die Presse magyar szakértője is. Másnap délelőtt tízre már össze is állította újságja részére az első beszámolót. Egész éjjel szóltak a fegyverek, ahogy írta
.
Egy jugoszláv újságírócsoport már október 21-étől Magyarországon tartózkodott. Autóval lépték át a határt. A felkelés hírére megkíséreltek Budapestre utazni, de a harcok miatt napokig nem tudtak bejutni, így jobbára Kecskemét és Vecsés között ingáztak. Végül október 26-án sikerült bekerülniük a fővárosba. Ebben a csapatban volt Julius Đuka (Djuka) és Dragan Marković is, a jugoszláv Politika újságírói
.
Október 27.
Peter Fryer
, a kommunista Daily Worker újságírója október 26-a éjszakáját a hegyeshalmi váróteremben töltötte. A határ osztrák oldala tele volt brit, német és osztrák tudósítókkal, mivel nem volt magyar vízumuk, és az osztrák határőrök nem engedték át őket. Fryernek mint az angol kommunista testvérlap képviselőjének, aki a Szabad Népnek is rendszeresen küldött írásokat Londonból, nem volt gondja a vízummal, viszont nem volt kocsija, és mivel a magyarok vendéglátására számított, pénze se nagyon. Tudomása szerint ő volt az első nyugati kommunista újságíró, aki a helyszínre jutott.
|
Felhúzzák a sorompót a Vöröskeresztes szállítmány előtt a Kelénpatak-Sopron közötti határátkelőhelyen |
|
Fryer a magyar konzulátuson ügyintézés közben összeakadt az Egyiptomból, a szuezi válság helyszínéről frissen érkezett Jeffrey Blyth-tal, aki az angol Daily Mail újságírója volt. Blyth felajánlotta, hogy elviszi a határig, ahová kollégáját, Noel Barbert várta Budapestről, hogy továbbvigye annak tudósításait Bécsbe. Barber hamarosan be is robogott, és átadta a cikkeket, de nem akarta elvinni magával a kommunista újságírót. Fryer végül egy német Vöröskeresztes szállítmánnyal ment tovább, amely Mosonmagyaróvárra vitt gyógyszert.
Magyaróvár az újságírók újabb szenzációs témája volt. A kisvárosban a Fryer érkezése előtti napon, október 26-án sortűz ölt meg több mint ötven embert. A város közel fekszik a nyugati határhoz, ezért aznap már sok külföldi tudósító volt a helyszínen. Az áldozatokat közösen ravatalozták fel a világsajtó képviselőinek jelenlétében.
Peter Fryert megrendítette a tragédia, és megfogadta, hogy csak az igazat fogja írni az eseményekről. Ez utóbb sok gondot okozott neki, mert a Daily Worker nem közölte le a lap irányvonalának nem megfelelő írásait, végül Fryer egyetlen Londonba küldött tudósítását sem jelentette meg. Amint könyvében írja, első tudósításának diktálásakor húsz perc után a szerkesztőség megszakította a vonalat.
Peter Fryer 27-én este jutott át Magyaróvárról Győrbe, ahol a Vörös Csillag Hotelben szállt meg. Nem sokkal érkezése után egy tucat különféle nemzetiségű újságíró is odavetődött a városba. Az éjszakai időpont ellenére a helyi nemzeti tanács elnöke, Szigethy Attila rögtönzött sajtókonferenciát tartott.
|
Szigethy Attila |
|
Október 28.
Október 28-án hajnalban érkezett a budaörsi repülőtérre Varsóból a Lengyel Vöröskereszt egy vérplazmát szállító repülőgépe. Két lengyel riporter kíséretében a segélyszállítmánnyal két brit hírszerzőből lett újságíró is érkezett, Anthony Cavendish
, a brit United Press varsói tudósítója és Basil Davidson
, a Daily Herald munkatársa
.
A fővárosban folytatódtak a harcok. Az újságírók egyik kedvenc interjúalanya Maléter Pál volt. Pogány Géza 27-én ment el a Kilián laktanyához, beszélt Maléter Pállal, majd megnézte a Kilián laktanya sebesültjeit, akik a közeli kórházban feküdtek
.
Anthony Cavendish és Basil Davidson, akik közös autóval közlekedtek a városban, szintén többször jártak a Kilián laktanyánál, ahol ők is megkeresték Maléter Pált.
Október 30-án, néhány órával a szovjet tankok visszavonulása után Sefton Delmer is volt a Kilián laktanyánál, és interjút készített Maléter Pállal a Daily Express számára
.
|
Maléter Pál |
|
Vittorio Mangili, a RAI, az olasz rádió milánói munkatársa maga szervezte meg utazását Magyarországra. Vállalta az olasz Vöröskeresztnél, hogy négymillió líra értékű gyógyszert is eljuttat Budapestre. Autóval hozták el Bécsbe, majd tovább utazott a magyar fővárosba, ahová 28-án érkezett meg, és a többi tudósítóhoz hasonlóan a Duna Szállóban ütötte fel főhadiszállását. A legtöbb újságírótól eltérően Mangili, hogy a híranyagait továbbítani tudja, október 28. és 31. között naponta ingázott a magyar és az osztrák főváros között. Reggel Bécsben és este Budapesten kiállt az útra, és felkéredzkedett a járművek egyikére. Sorra érkeztek a segélyszállítmányok, nem volt nehéz megfelelő autót találni.
A tudósítók számára a forradalom alatt az egyik legnagyobb nehézséget a tudósítások továbbítása jelentette. Az interurbán telefonvonalak szórványosan vagy egyáltalán nem működtek, így a híreket változatos fondorlatokkal lehetet csak kijuttatni az országból. Voltak, akik autóval száguldoztak a határ és a főváros között, mint Noel Barber. A követségeken bennfentes újságírók megpróbálták kijárni, hogy használhassák a diplomáciai képviseletek hírközlő eszközeit. Volt, aki egy penicillincsempésszel vitette ki jó pénzért a tudósításait.
Marton Endre ezt írja: "Az elkövetkező hetekben meglehetősen rendszertelen lett az összeköttetés. Néha varázslatos módon működni kezdett a telefon, más napokon távíróvonalra bukkantam, jelentéseim nagy részét azonban egy nyugati kolléga vitte ki az országból, amikor a néma telefonvonalakkal való tusakodásba belefáradva visszament Bécsbe. Előfordult az is, hogy az amerikai követség Bécsbe küldött munkatársai adták át a bécsi AP-irodának a tudósításaimat."
Mások megírták tudósításaikat, majd eltették, és várták, hogy kijussanak az országból.
Október 28-án Leslie B. Bain is Bécsbe hajtott az autóján, hogy leadja a híranyagait. Ugyanezen a napon a Reutersnek és a müncheni Süddeutsche Zeitungnak dolgozó Peter Howard izgalmas kalandokat élt át vidéki körútján. Előző nap érkezett Ausztriából autóbuszon Győrbe, ahonnan továbbutazott Veszprémbe. Itt interjút készített a helyi nemzeti bizottság vezetőjével, majd - feltehetően abból a célból, hogy továbbítsa tudósítását - visszaindult Ausztriába. A nemzeti bizottság vezetője felajánlott neki egy gépkocsit fegyveres sofőrrel. A fegyverre útközben valóban szükség lett. Miközben egy földúton rövidítettek, összefutottak egy orosz katonával, aki nyomban tüzet nyitott a járművükre. A Howardot kísérő sofőr azonban gyorsan reagált a támadásra, és lelőtte a katonát. Howard szerint a katona ritka rossz lövő lehetett, mert a sorozatból csak két golyó érte a kocsit.
Október 28-a volt, amikor Jean-Pierre Pedrazzini
társával, a magyar származású Paul Mathiasszal Magyarországra érkezett, és a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetését fényképezte.
Ezen a 28-i vasárnapon Noel Barber ismét az osztrák határnál járt, hogy leadja az anyagait, majd visszatért Budapestre, a Duna Szállóba. Este Sefton Delmerrel és Barber magyar kísérőjével körbeautóztak a városban. A Szent István körúton, a Nyugati pályaudvar közelében megpillantottak egy orosz katonát, de miközben lépésben hajtva el akartak haladni mellette, a katona egy sorozatot lőtt a kocsiba. Szerencsés véletlen, hogy a bent ülő három férfiból csak az autót vezető Barber sérült meg. A lövés a fején érte, de sebe nem volt életveszélyes. Az incidens során a kocsiból kiugró megdühödött Delmer puszta kézzel rontott neki a katonának, aki szerencsére nem lőtt többet. A vérbe borult Noel Barbert bevitték a brit követség épületébe. Ő volt az első külföldi újságíró, aki megsebesült a forradalom alatt
.
Október 29.
Október 29-én, hétfőn Apró Mátyás, az újvidéki Magyar Szó rendkívüli tudósítója megérkezett Budapestre. Első tudósítását azonban csak október 31-én tudta leadni telefonon. Apró több jugoszláv tudósító társaságában gépkocsival közlekedett a helyszínek között
.
Russel Jones, a United Press utazó riportere és Marton Ilona szintén október 29-én érkezett meg autóval Bécsből, ahol Marton Ilona a forradalom kitörésétől a budapesti rádióadások figyelésével foglalkozott. Béreltek egy autót, és elindultak Budapestre. A határ nyitva volt. Ezekben a napokban a beutazó külföldieknek már nem volt szükségük vízumra. Beszámolójuk szerint az utak tele voltak a felkelők vagy a szovjetek uralta ellenőrzőpontokkal. Végül, sok izgalom után, jókora kerülőkkel érkeztek meg a fővárosba.
Aznap kitört a szuezi háború. Külpolitikai következményei a magyar forradalommal kapcsolatban ismeretesek. Másnaptól már nem Magyarország volt az első számú külpolitikai szenzáció.
Október 30.
Október 30-án a nemzetőrség menleveleket bocsátott ki a külföldi sajtó munkatársainak. Varannai Aurél vezetésével John MacCormac, Seymour Freidin, Sefton Delmer és még néhány angol és amerikai újságíró elment értük a Városházára.
|
Amerikai diplomáciai autó a Szent István körúton, a Szivárvány áruház előtt |
|
Amerikai zászlóval borított autó az Iparművészeti Múzeum előtt |
|
Ezen a keddi napon zajlott le a Köztársaság téri pártház ostroma, amely a forradalom eseményei közül az egyik legfelkapottabb téma lett. Az ostromnál is sok külföldi újságíró volt jelen, ezekben a napokban már hemzsegtek Budapesten. Ott volt két lengyel újságíró is: Marian Bielicki, a Po Prostu című lap és a lengyel rádió munkatársa, valamint Krzysztoff Wolicki a Trybuna Ludutól. A téren fényképezett az olasz Epoca magazin fotóriportere, Mario de Biasi. John Sadovy amerikai újságíró és fotóriporter szintén jelen volt a Köztársaság téren. A kivégzésről készített fotósorozata megjelent a Life decemberi különszámában, majd a képek bejárták az egész világot
.
A pártház ostromában Tim Foote, a Life fotóriportere könnyebb sérüléseket szerzett a kezén.
Aznap ott volt a téren Jean-Pierre Pedrazzini és Paul Mathias is. Mindketten a Paris Match fotósai voltak. A lövöldözés során Pedrazzini egy egész sorozatot kapott a törzsébe és a lábába - feltehetően az egyik harckocsi géppuskájából. Mindkét sérültet a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték. Pedrazzinit azonnal megműtötték, de sérülései reménytelenül súlyosak voltak.
|
Jean-Pierre Pedrazzini, francia fotóriporter munka közben |
|
Jean-Pierre Pedrazzini, francia fotóriporter a kórházban |
|
Sebészorvos sógora másnap Magyarországra utazott, és november 3-án egy osztrák egészségügyi repülőgépen Párizsba szállították a haldoklót. Pedrazzini november 7-én halt meg., Az 56-os magyar forradalom egyetlen külföldi újságíró áldozata 29 éves volt.
A következő napokban cikkek sorozata jelent meg a külföldi lapokban a pártház ostromáról. Hálás téma volt az ostromot követő tömeghisztéria, amely során a földalatti börtönt és a benne sínylődő rabokat keresték a téren. Ezzel kapcsolatban szólni kell a tudósítók szavahihetőségéről. Ez természetesen személyenként és attól függően változott, hogy milyen jellegű lapnak írtak.
Leslie B. Bain az osztrák fővárosba tett 28-i kiruccanásakor megvásárolta a Bécsben kapható lapokat, és kíváncsian átolvasta, mit írnak a magyar eseményekről. Már akkor elhűlve olvasott néhány hajmeresztő, légből kapott beszámolót is. A legtöbb kritika a BBC magyar származású újságíróját, George Mikest
érte, aki légből kapott, szenzációs tudósításokat írt a Köztársaság téri föld alatti börtönről. Talán ezért is írta róla megbotránkozva Leslie B. Bain, hogy ő volt a leglustább tudósító, aki soha nem hagyta el a Duna Szállót, csak ha a brit követségre ment.
Október 31.
Október 31-én reggel kilenckor Mindszenty József nyolc év börtön és száműzetés után kíséretével megérkezett a az Úri utcai érseki palotába. A hírre a kíváncsiskodókon és a különböző küldöttségeken kívül összesereglettek a nyugati hírügynökségek tudósítói és fotóriporterei is. Varannai Aurél, John MacCormac, Seymour Freidin és Sefton Delmer két autóval ment fel a Várba. A Rákosi-rendszerben meghurcolt Varannai személyes ismeretségben volt Mindszentyvel, és közbenjárására a bíboros fogadta a nyugati sajtó képviselőit
.
A tudósítók a forradalom alatt folyamatos mozgásban voltak, sokan vidékre is lemerészkedtek. Apró Mátyás együtt ezen a napon Kecskemétre autózott társaival. A jugoszláv tudósítók is többnyire együtt mozogtak
.
|
Páncélosok felvonulása a Szolnoki és a Kecskeméti út kereszteződésében Nagykőrösön |
|
Szovjet teherautók vonulnak át Nagykőrösön a Szolnok-Cegléd-Nagykőrös-Kecskemét útvonalon |
|
Léderer Lajos
Peter Strasser újságíró kíséretében október 31-én este érkezett meg Budapestre. Léderer az előzőleg Nyugat-Magyarországon utazgatott, a felkelőkkel készített riportokat. Budapesti útjukra testőrként két géppisztolyos diák tartott velük. Segítségükkel könnyebb volt átjutni a felkelők ellenőrző pontjain. Budapesten további fegyveres suhancok csatlakoztak hozzájuk. Léderer szerint a végén már saját kis magánhadsereg követte őket.
Október 31-én egy olasz konvoj indult el Bécsből Budapestre. Ebben utazott többek között Dickmann sebészorvos, Pedrazzini rokona is, hogy hazaszállítsa a sebesült francia fotóst. Velük érkezett a magyar fővárosba Dominique Auclére francia újságírónő, a Le Figaro munkatársa is, aki előtte napokat vesztegelt Bécsben, mert nem volt vízuma. Ugyanezen a napon érkezett a Le Monde újságírója, a magyar származású Thomas Schreiber és egy Lauzun nevű francia tudósító Budapestre. Turbet-Delof, a Francia Kulturális Intézet igazgatója gépkocsival hozta át őket Bécsből. Nekik már egyáltalán nem volt magyar vízumuk
.
Indro Montanelli
, a Corriere della Sera tudósítója és Matteo Matteotti olasz szocialista képviselő (aki egyben újságíró is volt) szintén ezen a szerdán érkezett gépkocsival Magyarországra. Másnap, november 1-jén éjszaka már indultak is vissza Ausztria felé. Montanellivel és Matteo Matteottival tartott Cabalzar követségi sajtóattasé is, de nem jutottak ki az országból, mert a szovjet csapatok a határtól néhány kilométerre elállták az utat. A harckocsik láttán úgy döntöttek, hogy visszafordulnak Budapestre.
November 1.
Henry Giniger, a New York Times munkatársa november 1-jén Miskolcról írt tudósítást. Egy nyugati újságírócsoporttal utazott le Budapestről. Gyöngyöstől keletre orosz csapatokkal találkoztak. Egyik brit társa kenyeret kínált a piszkos és fáradt katonáknak, de azok gúnyosan visszautasították
November 1-jén Bruno Tedeschi a római Il Giornale d'Italia számára még interjút tudott készíteni pálfordulása előtt Kádár Jánossal
.
November 2.
Basil Davidson és Anthony Cavendish november 2-án a Parlamentben kétórás interjút készített Tildy Zoltánnal, majd találkoztak Kéthly Annával is
.
|
Kéthly Anna |
|
Dudás József |
|
A tudósítók igyekeztek a felkelők parancsnokaival is beszélni. Az egyik legkapósabb interjúalany Dudás József volt, aki nem ismerte el Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, és magát tekintette a forradalom vezetőjének. A francia Jacques J. Leblond riportot készített vele a Dauphiné Liberé című lapnak, de aznap Dudás egy olasz újságnak is nyilatkozott.
Ezen a pénteken Maléter Pál nyugati újságírókat fogadott a főhadiszállásán. A sajtótájékoztatón jelen voltak többek között a Süddeutsche Zeitung (Raymund Hörghager), a Stuttgarter Zeitung, a Tribune Lausanne (Johann Balvanyi), a News Chronicle (Boris Kidel), az Il Tempo (Ilario Fiore), a Die Presse ( Pogány Géza ) munkatársai
.
November 3.
A Nagy Imre-kormány egyetlen sajtótájékoztatóját november 3-án késő délután tartották a Parlament Gobelintermében
. Nagy Imrét az eseményen Losonczy Géza és Tildy Zoltán államminiszterek helyettesítették. Körülbelül százötven magyar és külföldi újságíró vett részt a tájékoztatón.
A jelen lévő Marton Endre visszaemlékezésében szintén százötvenre becsülte a részvevő újságírók számát. A Pravda vagy a TASZSZ képviselőit azonban nem látta a helyszínen. Furcsa érzés volt számára, hogy 1947 óta először vesz részt egy nyugati típusú, szabad sajtókonferencián
. Varannai Aurél a sajtótájékoztatón MacCormac és Léderer Lajos között ült
. Töméntelen magyar újságíró is nyüzsgött a teremben, de őket nem ismerte, már az új generációhoz tartoztak. Jelen volt a Magyar Rádió munkatársa, Gömöri Endre is, aki Seymour Freidinnek fordította angolra az elhangzottakat.
|
Tildy Zoltán és Losonczy Géza sajtótájékoztatója a Parlamentben |
|
A konferencia nehézkesen zajlott, mivel nem gondoskodtak megfelelő színvonalú tolmácsolásról. A tájékoztató során a londoni Observert képviselő Léderer Lajos összeveszett a németre és angolra tolmácsoló Boldizsár Ivánnal, aki annak idején Varannai Aurél perében hamisan vallott az újságíró ellen
.
A szovjet invázió első napjai
A külföldi újságírók többsége a november 4-i szovjet támadás után a saját követségén keresett menedéket. A diplomáciai testületek és egyéb nyugati képviseletek munkatársainak családtagjait javarészt már az előző napokban konvojokkal Ausztriába menekítették. Budapesten elsősorban a tudósítóknak, illetve a követségeknek dolgozó magyar alkalmazottak családjainak kellett menedéket nyújtani.
Az amerikai követség a november 4-i hajnali támadás után felkészült, hogy menedéket nyújtson állampolgárainak. Üzenetet váltottak a washingtoni külügyminisztériummal a befogadható személyekről. Előkerítettek egy listát a tudomásuk szerint Budapesten tartózkodó nyolc amerikai újságíróról, és tájékoztatásul elküldték a washingtoni központnak
.
|
Szovjet tankok a Parlament előtt (T-54-es) |
|
Tankok és járókelők (T-54-es) |
|
Az amerikai újságírók aznap a Duna Szállóban tartózkodtak. Reggel nyolc körül telefonáltak a követségre, és közölték, hogy egyelőre nem kérnek menedéket, illetve jelezték, hogy csak akkor élnek a felajánlott segítséggel, ha magukkal hozhatják néhány német és más, nem magyar nemzetiségű munkatársukat. A harcok fokozódásával mégis elhagyták a szállodát, és átmentek a követség épületébe. Aznap este nyolckor a követség telexe már azt közölte Washingtonnal, hogy az épületben nagyszámú amerikai tudósító tartózkodik.
Marton Endre és felesége az amerikai hírügynökségek akkreditált budapesti tudósítóiként lányaikkal együtt menedéket kaptak az amerikai követségen. A követség ugyan politikai megfontolások miatt elsősorban amerikai állampolgároknak kívánta befogadni, de a kollégák közbenjárására Martonékkal kivételt tettek. Marton visszaemlékezése szerint csak az amerikai tudósítók, a CBS nyugatnémet technikusai és az ő családja, továbbá Mindszenty József bíboros lelt menedéket a követség épületében.
A követség épületében töltötte a támadás utáni első éjszakát a kisgazda Kovács Béla is. Az amerikai újságírók és a Marton házaspár egy hétig voltak a követség vendégei. Az épületből nem lehetett nemzetközi hívásokat lebonyolítani, a washingtoni külüggyel azonban időnként sikerült helyreállítani a kapcsolatot, ilyenkor a tudósítók engedélyt kaptak, hogy hírösszefoglalókat küldjenek a legnagyobb amerikai újságoknak, hírügynökségeknek.
A hajnalban kitört harcok során Eldon Griffiths
, a Newsweek munkatársa és egy brit újságíró volt az első, akik kimerészkedtek, hogy körülnézzenek. Griffiths és Sefton Delmer néhány nappal később elment körülnézni a Parlamenthez, majd megpróbáltak bejutni a szovjet főparancsnokságra. A rajtuk ütő szovjet őrségnek azzal indokolták ottlétüket, hogy az új magyar miniszterelnökkel akartak interjút készíteni. A kaland során a durva motozáson kívül nem lett semmi bajuk, szerencsésen kiszabadultak az oroszok kezéből. Az amerikai tudósítók egy másik csoportja Marton Endre, MacCormac és Russel Jones vezetésével először november 6-án hagyta el a követség épületét, és gyalog elmerészkedtek a Duna Szállóig.
Az amerikai újságírók végül november 10-én indultak el a követségükről Bécs felé, konvojba tömörülve. Csak Ronald Farquhart a Reuters, Russel Jones, a UPI munkatársa és MacCormac, a New York Times riportere maradt. Marton Endre feleségével és két lányával együtt hazatért budai otthonába
.
A brit követség épületébe már az október 23-át követő napokban beköltözött Sefton Delmer, a Daily Express újságírója. Delmer megpróbálta rávenni Leslie Fry brit követet, engedje meg, hogy az épületben lévő távközlési rendszert használja a tudósításai továbbítására. A követség épületében talált rövid időre menedéket a börtönből szabadult Edith Bone is, a brit kommunista lap, a Daily Worker volt tudósítója. A magyar származású, eredetileg orvosként végzett újságírónőt 1949 októberében egy magyarországi látogatás során az ÁVH letartóztatta mint angol kémet. Hét évet töltött börtönben, jórészt magánzárkában, november 1-jén a felkelők szabadították ki, 68 éves volt ekkor
.
A brit tudósítók egy része már a szovjetek támadása előtt megpróbálta elhagyni az országot. Néhányan feltehetően a szuezi válság helyszínére indultak. November 3-án Jeffrey Blyth, a Daily Mail tudósítója az osztrák-magyar határtól telefonált a budapesti brit követségre, hogy Ausztria felé tartó konvojukat orosz csapatok tartóztatták fel. Az orosz tisztektől szerzett értesülése szerint várható volt, hogy akár két-három napig is ott tartják őket.
A sebesült Noel Barber és kísérője ezen a szombaton indult el szétlőtt szélvédőjű autóján Ausztria felé, de közvetlenül a határnál a szovjet harckocsik az ő útjukat is elállták. Tizennégy órán át kellett rostokolniuk Hegyeshalomnál, miközben átláttak a határ túloldalára. A szovjetek határozottak voltak, és nem zavarta őket a sok tiltakozó külföldi. Nem vették figyelembe a diplomáciai védettséget sem. Barber a várakozás alatt látta, amint egy szovjet tank összetörte egy áttörést megkísérlő nyugati diplomata autóját
.
A határon aznap feltartóztatott britek között volt Gray a Independent Television News-tól, Sefton Delmer a Daily Express-től és a Sunday Timesnak tudósító Anthony Terry a feleségével
.
Anthony Cavendish és Basil Davidson a november 4-én kezdődő ágyúzás után keresett menedéket a brit követség épületében. Néhány napos várakozás után, november 8-án Cavendish autóval indult a csehszlovák határ felé. Vele utazott Davidson, az angol Daily Herald és Ernest Leiser
, a az amerikai CBS tudósítója is. Mielőtt elindultak, felkeresték Andropov szovjet nagykövetet, hogy menlevelet kérjenek, de ő elhárította a kérést azzal, hogy fölösleges. Letkésnél azonban érvényes vízumuk ellenére a csehszlovák határőrök visszafordították őket, így Szobon éjszakáztak, helyi vasutasok vendégeként. Másnap nyugat fele indultak, komppal átkeltek a Dunán, Győrnél, egy szovjet ellenőrzőpontnál azonban megállították és letartóztatták őket. Elkobozták a járművüket, minden jegyzetüket és filmjüket, és egy szállodában őrizték őket három napig. Cavendisht két órán keresztül vallatta, néha meglehetősen durva hangnemben két KGB-s őrnagy arról, hogy mit látott és kikkel találkozott Budapesten. Valószínűleg kémeket sejtettek bennük, de Cavendish szerint a szovjeteknek tulajdonképpen nem volt elképzelésük arról, hogy mit akarnak kiszedni belőlük. A harmadik napon visszakapták az autójukat minden holmijukkal egyetemben, és szerencsésen eljutottak Bécsbe
.
A francia követségre mintegy negyven ember menekült november 4-én, javarészt különféle nemzetiségű újságírók
. Az épületben nem volt elég élelmiszer, főleg kenyér ennyi embernek, de néhány nap múlva az osztrák Vöröskereszt hozott utánpótlást.
A menedéket talált újságírók közül tizenegy osztrák riporter november 8-án útnak indult Ausztriába, további harminc ember másnap állt össze konvojba.
Nem minden újságíró választotta azonban a diplomáciai védelmet élvező épületek oltalmát.
Három francia, André Teillet, Alain de Sedouy és François de Geoffre egy francia állampolgárságú magyar hölggyel együtt a Duna Szállóban maradt. Guy Turbet-Delof, a budapesti Francia Intézet vezetője november 6-án elment a szállóba, mert úgy hírlett, hogy az oroszok lövik az épületet, és francia újságírók rekedtek ott. A támadás híre vaklárma volt, a négy embert valóban ott találta, ám ők biztonságban érezték magukat, és nem kívánták elhagyni a hotelt. Később Sedouy és Geoffre is könyvet írt a forradalom alatti élményeiről
.
Indro Montanelli, a Corriere della Sera tudósítója írta le a felfordulást, amit a szovjet csapatok hajnali támadása okozott a Duna Szállóban. Az olasz tudósítók először úgy döntöttek, hogy az épület biztonságában maradnak. Délelőtt azonban a környéken is kitört a tűzharc, ezért úgy határoztak, hogy mégis a követségük Vorosilov (ma Stefánia) úti épületébe menekülnek.
Elsőnek Luigi Saporito, az ANSA olasz hírügynökség munkatársa vitte át autójával Zuglóba Montanellit, Cabalzar olasz diplomatát és a feleségét a lövöldözések közepette. A többi olaszt Sablich sajtóattasé szállította át egy diplomata rendszámú autón.
A követségekre menekült újságírókat biztonsági okokból általában nem engedték szabadon mozogni a városban. Vittorio Mangili, a RAI olasz rádió munkatársa volt az egyik kivétel, aki vállalta, hogy minden nap gyalog átviszi az aktuális híreket, jelentéseket a város szívében fekvő brit követségre, ahonnan továbbítani tudták Londonba. (Ebből az feltételezhető, hogy az olasz követségnek nem volt kapcsolata Rómával.) Miután a futárságot vállalta, a körülményekhez képest szabadon járkálhatott a városban, és megpróbálta a legmaradandóbb pillanatokat rögzíteni. Az olaszok között ő volt a legmerészebb. Lajos nevű magyar kísérőjével járta az utcákat, és egyszerű rugós kamerájával filmezett. Meglehetősen szűkös volt a filmkészlete, ezért gondosan meg kellett válogatnia a témáit. Ezek a különleges felvételek később az ENSZ letétjébe kerültek.
Indro Montanelli szerint kollégája igazi "őrült" volt, aki hajmeresztő dolgokat művelt a forradalom alatt: a felkelők küldönceként furikázott egy autóval, beugrott ágyúkezelő tüzérnek a Keleti pályaudvarnál, vagy tanúként részt vett egy orosz őrnagy kihallgatásán
.
A követségeken a bezsúfolódott emberek helyzete napról-napra rosszabbodott. Az újságírók foglyoknak érezték magukat, ki szerettek volna jutni. A diplomaták kérelmeket intéztek a szovjet parancsnoksághoz és az új magyar kormányhoz a tudósítók szabad távozása érdekében, de eleinte csak ígéreteket kaptak.
A harcok csendesültével a fővárosban rekedt tudósítók közül mintegy százan megpróbálták elhagyni Budapestet. Összegyűltek egy belvárosi téren, és mintegy harminc nyugati zászlókkal felékesített autóval konvojt alkotva elindultak a határ felé. A járművek nem jutottak messzire, harminc kilométer után egy szovjet alakulat feltartóztatta és visszafordította a kocsioszlopot. Visszafelé a járókelők megtapsolták az elhúzó autókat, mert azt hitték, hogy az ENSZ megfigyelői érkeztek meg.
Az oroszul tökéletesen beszélő Michel Gordey
(Paris Soir) vezetésével egy csapat újságíró november 8-án megpróbált útvonalengedélyt szerezni a szovjet parancsnokságtól. Az oroszok mindent megígértek, de csak november 9-én adták meg a szükséges pecsétes papírt. Az engedély azonban nem bizonyult megfelelőnek, mert a fővárost elhagyó autók már aznap délután fennakadtak az első ellenőrző pontnál
.
Az olasz újságírók kilépési engedélyét végül Alberto Jacoviello
szerezte meg, akinek a szovjet városparancsnok felajánlotta a távozáshoz szükséges engedélyt, mivel a kommunista l'Unita tudósítója volt. Jacoviello azonban ezt csak úgy fogadta el, ha minden olasz kollégája megkapja. Végül sikerült is ezt elérnie.
A tucatnyi itáliai újságíró három olasz rendszámú kocsival utazott el november 10-én (vagy 11-én)
Budapestről. Győr közelében egy szovjet tankoszlop megállította az autókat, és mivel még nem jutott el hozzájuk a főparancsnokság utasítása, hogy tovább kell engedni az újságírókat, feltartóztatták őket. Az éjszakát a szovjetek egy közeli kórház területén felütött táborában töltötték, és másnap indulhattak csak tovább. Mangili kivételével feltehetően minden olasz újságíró ezzel a csoporttal távozott. Köztük volt Luigi Fossati is, a szocialista Avanti tudósítója, aki szintén könyvet írt a magyar forradalomról
.
Vittorio Mangili másnap, november 11-én, vasárnap indult egy újságírókat szállító konvojjal Ausztria felé. A szovjet katonai hatóságoktól megkapták az engedélyt a távozásra. A feltételek szigorúak voltak, valamennyi kocsi vezetőjénél ott kellett lennie az általa szállított személyek névsorának. Mást nem volt szabad felvenniük. Ugyanazon nemzet autóinak együtt kellett maradniuk, továbbá újságokat, fényképeket, tájékoztató anyagokat nem vihettek magukkal. Mangili egy franciákkal teli autóban utazott. Budapest és a határ között hét szovjet ellenőrző állomáson állították meg őket. Mindezek ellenére ki tudta csempészni a forradalom utolsó napjai alatt készített filmfelvételeit
.
Leslie B. Bain november 10-én indult Ausztria felé, magával vitte dr. Turcsányi Egont, Mindszenty bíboros titkárát. Tatabányánál, egy ellenőrzőpontnál civil ruhás "ávósok" leállították az autót, kirángatták az idős papot, és letartóztatták (majd 1958-ban életfogytiglani börtönre ítélték). Az incidens után Bain épségben kijutott az országból. Később a magyar állambiztonsági szolgálat hírszerző tevékenységgel gyanúsította meg az amerikai újságírót, és egyik bűneként azt rótták fel, hogy megpróbálta kicsempészni az országból Turcsányi Egont. Bain visszaemlékezése szerint szó sem volt csempészésről, mert Turcsányi Ausztriába indulása előtt az egyházon keresztül érdeklődött az ügyben, és távozásával kapcsolatban semmilyen ellenvetéssel nem találkozott
.
November közepétől
November második felére néhány kivételtől eltekintve a tudósítók zöme elhagyta Magyarországot. A harcok véget értek, a forradalom sorsát eldőltnek tekintették, elmúlt a szenzáció. A Budapestet megjárt újságírók azonban hazatértük után tovább cikkeztek a történtekről. Sok tudósító hosszabb-rövidebb ideig Bécsben maradt, onnan követte figyelemmel az eseményeket, illetve a menekültek sorsát.
|
Magyar zászlót tűznek ki az osztrák-magyar határon |
|
Menekülők a magyar-osztrák határon |
|
A három hazai újságíró, Varannai Aurél és a Marton házaspár makacsul tovább folytatta tudósítói munkáját. Velük együtt Budapesten maradt még - többek között - John MacCormac (New York Times), Russel Jones (UPI) és Ronald Farquhart (Reuters).
Azon kívül, hogy világgá kürtölték a szovjet agressziót és a forradalom leverése utáni eseményeket, a tudósítók november 4-e után időnként fontos közvetítő szerepet is betöltöttek.
A lakosság nagy része a pillanatnyi helyzetről a nyugati rádióadók magyar nyelvű adásaiból tájékozódott, melyeknek a Budapesten tartózkodó külföldi újságírók szállították a friss híreket.
K. P. S. Menon, India moszkvai követe november-decemberben Budapesten tartózkodott, hogy tájékozódjon a magyarországi eseményekről. Három nyugati tudósítót is fogadott margitszigeti szállodájában, Russel Jonest, Marton Endrét és Ilonát, akikkel több órán át beszélgetett a kialakult helyzetről. A közvetítés másik példája, hogy Marton Ilona - Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökének kérésére - eljuttatta a nyugati hírügynökségekhez a december 11-12-re szóló általános sztrájkfelhívást, mivel Ráczot és a többi vezetőt akkor már elvágták a külvilágtól. A magyar munkások a nyugati rádiók közleményeiből értesültek a felhívásról, és sztrájkba is léptek
.
|
Sztrájkfelhívás egy kerítésen |
|
A nyugati diplomaták élénk tevékenységet fejtettek ki annak érdekében, hogy tudósítóik Magyarországon maradhassanak. Az új magyar kormány taktikája pedig az volt, hogy igyekezett eltávolítani a forradalom idején itt tartózkodó és túl "lelkes" újságírókat.
A diplomaták közbenjárására és a magyar hatóságok tétovaságára példa az alábbi eset.
December 1-jén Spencer Barnes amerikai ügyvivő
megpróbálta elérni a külügynél, hogy Russel Jones UPI-tudósító vízumát meghosszabbítsák. Jones vízuma november 30-án lejárt, de csak december 3-ig hosszabbították meg. Rubin Péter, a Tájékoztatási Főosztály akkori vezetője azonban rövid úton elutasította Barnes kérését.
A fennmaradt jelentés szerint közvetlenül Barnes hívása után Leslie Fry angol követ is felhívta Rubint, azzal a kéréssel, hogy a Daily Expresst és a Tabletet képviselő Kemp angol újságírónak hosszabbítsák meg a vízumát. Indoklásként Fry kifejtette, hogy a magyar kormány az ENSZ-megfigyelők beutazásának elutasításakor arra hivatkozott, hogy Magyarországon nincs szükség megfigyelőkre, hiszen vannak itt újságírók, viszont ha az újságírókat kiutasítják, az kedvezőtlen hatást fog külföldön kiváltani. A külügyben Rubin Péter a következőt válaszolta: nem utasítják ki az újságírót (Kempet), csak nem hosszabbítják meg a vízumát, ami nem ugyanaz
.
A még maradni vágyó Russel Jones azonban volt olyan furfangos, hogy elutasítása után még aznap felkereste Münnich Ferenc titkárságát és arra hivatkozott, hogy a Külügyminisztériumból küldték a vízuma meghosszabbítása miatt. Ezzel a trükkel további hat napig maradhatott. A turpisságra akkor jöttek rá a külügyben, amikor az angolok reklamáltak, mert Kemp, Jonesszal ellentétben nem kapott engedélyt a további tartózkodásra. A külügy ekkor észrevette Jones trükkjét, és visszavonta a hosszabbítást. Minden bürokratikus akadály és huzavona ellenére Kemp végül december 31-ig kapott vízumot, és Russel Jonesnak sem kellett távoznia.
A forradalom után a szovjet megszállók vagy a magyar hatóságok gyakran tartóztattak fel rövidebb időre nyugati újságírókat. A leghosszabb ideig - mintegy hét héten át - az amerikai Georgette Chapelle
fotóriportert tartották fogva. A 37 éves amerikai nő november 15-én érkezett Ausztriába, és mint az International Rescue Comitté munkatársa, sorra látogatta a felállított menekülttáborokat, interjúkat és fényképfelvételeket készített a magyar menekültekről. Az anyagot a bizottság New York-i központjába továbbította, illetve amerikai folyóiratoknak küldte el. Magyarországra is be akart utazni, ezért érvényesíttette az útlevelét a bécsi amerikai követségen, egyszeri magyar beutazásra. Talán a vízumszerzés nehézségei miatt mégis illegálisan, egy magyar kísérővel lépte át a határt december 6-án hajnalban. Tíz kilométerre az osztrák-magyar határtól azonban a magyar határőrség őrizetbe vette őket.
Eltűnése után a budapesti amerikai követség december 15-én jegyzékben érdeklődött a magyar Külügyminisztériumnál a Georgette Chapelle, a Life fotoriporterének holléte felől, aki tudomásuk szerint Magyarországon tartózkodik. A magyar hatóságok több amerikai jegyzék után sem reagáltak. Erre az amerikaiak közölték, hogy tudomásuk szerint Mrs. Chapelle-t a Fő utcai Katonai Törvényszék ötödik emeletének 504-es szobájában tartják fogva. A magyar külügy azonban január 19-ig még azt sem ismerte el, hogy tudomása van a letartóztatásról. Az ügyet végül az gyorsította fel, hogy az amerikai követség szakított a diplomácia megszokott gyakorlatával, és a magyar Külügyminisztérium meglepetésére őket megkerülve a Legfőbb Ügyészségtől engedélyt szerzett az őrizetes meglátogatására. Ennek birtokában a budapesti amerikai konzulnak egy ügyvéd kíséretében sikerült felkeresnie Fő utcai cellájában Georgette Chapelle-t. Ezek után a magyar hatóságok sietve bíróság elé állították, és január 26-án tiltott határátlépés miatt azonnali hatállyal kiutasították az országból
.
A forradalmat ugyan a szovjet csapatok leverték, de a novemberi-decemberi magyarországi eseményeket a Nyugat továbbra is nagy érdeklődéssel kísérte. Az újságok igyekeztek újra bejuttatni a munkatársaikat, hogy friss anyaghoz jussanak.
Russel Jones volt 1956-ban az egyik utolsónak maradt tudósító. A beszámolóit telefonon küldte a United Press Internationalnek. A beszélgetések idejét hat percben maximálták, ezért az újságíró sorra hívta a hírügynökség bécsi, frankfurti, belgrádi és stockholmi irodáit. Amikor a diktálás során letelt az első hat perc, folytatta a riport beolvasását a másik irodának. Végül a részleteket az irodák elküldték Bécsbe, ahol összerakták a tudósításokat. Jones december 4-én még tudósított a Hősök terén tartott nőtüntetésről, ezért másnap kiutasították az országból. Russel Jones 56-os tudósításaiért 1957-ben Pulitzer-díjat kapott.
Két olasz újságíró, Egisto Corradi és Alberto Cavallari, a Corriere della Sera munkatársai 1956 decemberének második felében vissza tudtak térni Magyarországra
. Richard Kasischke, az AP bécsi irodavezetője szintén ekkor érkezett Budapestre, és január első feléig maradt.
A három magyar tudósító decemberig aktívan végezte a munkáját. A megtorlások láttán Marton Endre és felesége úgy döntött, hogy elhagyja az országot. A magyar hatóságok futni hagyták a Marton házaspárt. Megadták nekik a kiutazási engedélyt, noha ismeretes volt, hogy utazásukból nem térnek vissza. Az amerikai követség autóján 1957. január 16-án gyermekeikkel együtt távoztak az országból. Varannai Aurél nem engedett John MacCormac rábeszélésének, és itthon maradt. Visszavonult az újságírástól, és balatonszemesi házában vészelte át a megtorlások időszakát. A magyar hatóságok végül nem zaklatták a forradalom alatti tevékenységéért. Belső száműzetése után az Akadémiai Kiadó szerkesztőjeként dolgozott, és az angol-magyar irodalmi kapcsolatok kutatásával foglalta el magát
.
John MacCormac is az utolsók között hagyta el Magyarországot. 1957. január 10-én kiutasították, és mindössze hat órát kapott arra, hogy átlépje az osztrák határt.
A nyugati tudósítók többségének november közepi távozása idején megjelentek a szovjet újságírók. Ezt megelőzően előtte a budapesti eseményekről csak felháborodott "szovjet turisták" szájába adott beszámolók hangzottak el a moszkvai rádióban. A helyszínre érkezett tudósítók feladata elsősorban nem az volt, hogy a szovjet olvasókat hitelesen tájékoztassák a Magyarországon történtekről. Írásaik inkább az események ellenforradalmi és fasiszta jellegének hangsúlyozását célozták.
November közepén megkezdte magyarországi riportkörútját Mihail Odinec és P. Jefimov. Első beszámolójuk november 17-én jelent meg a Pravdában, ezt követően kétnaponta tudósítottak Budapestről. A. Romanov, a Lityeraturnaja Gazeta újságírója szintén november második felében érkezett hazánkba. December elején érkezett Magyarországra A. Kurov, aki a Novaja Vremja külpolitikai lap magyarországi tudósítójaként utazgatott az országban. A szovjet tudósítócsoport munkája gyümölcseként a Pravda még az 1956-os év végén megjelentetett egy négyszerzős riportkönyvet a magyarországi ellenforradalomról
.
A harcok lezárulta után a nyugati kommunista lapok is Budapestre küldték újságíróikat. Peter Fryer november 11-én hagyta el Magyarországot, a kommunizmusból kiábrándulva. A magyar forradalom iránti szimpátiája miatt a Daily Worker leváltotta tudósítói posztjáról, és nem közölte az írásait. Helyette átirányították Moszkvából a lap ottani tudósítóját, Sam Russelt. A 29 éves Fryer 13 év után otthagyta lapját, és rövidesen kilépett az angol kommunista pártból is, majd megjelentette forradalom alatti élményeiről szóló könyvét
.
A francia kommunista párt lapja, a l'Humanité november 12-én egyenesen a főszerkesztőt, André Stilt küldte Magyarországra. Stil hamarosan megírta a hivatalos moszkvai irányhoz igazított könyvét Budapestről jöttem címmel
.
Az olasz kommunista párt lapja, a l'Unita munkatársa szintén a magyar fővárosba érkezett. 1957. január 2-án a Daily Worker, a l'Unita és a l'Humanité budapesti tudósítói közösen keresték fel tisztelgő látogatásra a külügy Tájékoztatási Főosztályának vezetőjét, Rubin Pétert
.
A forradalom leverése után Kádár János, az új kommunista vezető nagy érdeklődést váltott ki a nyugati médiában. A hírszervek folyamatosan ostromolták a magyar külügyet, mindannyian az új vezetővel akartak interjút készíteni.
|
Kádár János hazaérkezik Moszkvából a Ferihegyi repülőtéren |
|
Jack Meehan, a UPI európai osztályának televíziós szerkesztője már 1956 végén Magyarországra jött, és Barcs Sándorral, az MTI vezetőjével tárgyalt egy Kádárral készítendő interjúról, de nem sikerült megállapodásra jutniuk. Meehan 1957 végén újra próbálkozott egy beszélgetés megszervezésével
.
A decemberben érkezett Richard Kasischke is jelezte, hogy Kádár Jánossal akar riportot készíteni. Felkereste a külügyben az illetékest, Rubin Pétert, hogy kijárja az interjút. Természetesen őt is elutasították.
A magyar hatóságok 1956 novemberétől arra törekedtek, hogy az ország területén ne legyenek nyugati tudósítók. Ezt a külügy többek között azzal magyarázta, "hogy a tudósítók tevékenysége nem korlátozódott kizárólag az újságírásra, és egyetlen ország sem tűrheti, hogy kimondottan ellenséges és rágalmazó, a valódi helyzetnek egyáltalán nem megfelelő cikkeket közöljenek róla". Ezzel az állásponttal is magyarázható, hogy 1957-ben egyetlen angol újságíró tartózkodott huzamosabban Magyarországon, Ronald Farquhart, a Reuters hírügynökség képviseletében. Őt 1957 novemberében váltotta fel H. A. Gall, a Reuters bonni tudósítója
.
A nehézségek ellenére a forradalom alatt Magyarországon járt tudósítók 1957-ben is folyamatosan próbáltak vízumot szerezni. Ernest Leiser, a CBS televíziós riportere január másodikán vízumot kért a bécsi követségen, de nem kapott. Később arra kért vízumot, hogy 1958. április 4-én készíthessen Magyarországon riportot, de újra eltanácsolták, mivel "nagyon ellenséges beállítottságú".
Russel Jones 1957-ben Lengyelországban dolgozott az United Pressnek. A hírügynökség két-három hétre Magyarországra akarta küldeni, de a magyar külügyminisztérium "nem tartotta lehetségesnek" Jones beengedését, "mert nevezett járt már Magyarországon a múlt évi ellenforradalmi felkelés idején, és tapasztalataink alapján nemkívánatos személynek tekintjük"
. Később mégis beengedték.
A magyar hatóságok tehát arra törekedtek a forradalom után, hogy a lehető legkevesebb tudósítót engedjék be, ezzel is csökkentve a támadó hangnemű cikkek számát a nyugati sajtóban. Taktikájukat azonban nem tudták hosszú ideig fenntartani, az elutasítások ellenére viszonylag sokan voltak 1957-ben Magyarországon.
Földes Pál 1959 januárjától foglalta el a londoni magyar követ posztját. Bemutatkozó sajtótájékoztatójához a külügy a következő információkat küldte: "A magyarországi sajtótájékoztatással kapcsolatban megjegyezzük, hogy 1957-ben a kapitalista országokból 156 újságíró, Angliából 20 újságíró és laptudósító látogatta meg hazánkat. Úgy véljük, hogy ez a szám visszatükrözi azt a politikai állásfoglalásunkat, hogy hazánk dolgait, problémáit a nyugati országok tudósítói is megismerhessék, azonban nem lenne helyes egyelőre a mainál sokkal szélesebbre tárni kapuinkat a nyugati tudósítók előtt. Igen elevenek még azok a tapasztalatok, amikor 1956-ban rekordmagasságot ért el a beutazó újságírók száma, s köztük nem kis számban (voltak( kémek és ügynökök. Az a véleményünk, hogy szerényen és óvatosan, ugyanakkor határozottan növeljük a beengedett újságírók számát..."
A magyar hivatalos szervek nézete a külföldi tudósítók Magyarországra engedésével kapcsolatban 1959-re fokozatosan megváltozott. Általános elutasítás helyett igyekeztek válogatni a személyek között. A levéltári, követségi TÜK-iratokból az derül ki, hogy többnyire elolvasták az illető magyar témájú írásait, és annak hangvételétől függően ítélték meg a személyét.
A londoni magyar követség 1959 februárjában egy brit újságírócsoport meghívásával kapcsolatban készített jelentést a Külügyminisztérium számára a "sajtómunka új módszereiről". A dokumentum az addig követett vízumpolitika felülvizsgálatát javasolja, egyben a kompromittálódott bécsi újságírók kikapcsolását indítványozza. Ugyanakkor előnyösnek tartaná a tervezet, ha néhány újságírót sikerülne Budapestre csalogatni állandó tudósítónak
.
Az újságírókkal való jó kapcsolat helyreállítása érdekében 1959 márciusában a magyar külügy megkereste a jó nevű újságírónak számító Sefton Delmert. A brit újságíró előzőleg kedvező hangnemben írt a keletnémet kérdésről, és megemlítette egy cikkében, hogy a nyugatnémet külügy Horthy-korszakhoz kötődő magyarokat is alkalmaz. A magyarok tudatták Delmerrel, hogy vele kapcsolatban "felengedett a jég", és meghívták Magyarországra. A tudósító 1959 nyarán feleségével együtt meg is érkezett. Lehetősége adódott interjút készíteni Kádár Jánossal is
.
A nemkívánatos személyekről azonban a magyar hatóságok egyfajta feketelistát állítottak össze. A hivatalos szervek 1959 októberében kétnapos protokoll-kirándulást szerveztek az Ausztriában működő újságíróknak. A kirándulás meghirdetésekor egyben bizalmasan közöltek egy tízes listát azokról a tudósítókról, akiknek nem érdemes jelentkezniük, mert úgysem kapnak vízumot. A bécsi sajtóklubban a feketelista miatt bojkottot kezdeményeztek a rendezvény ellen, de az újságírók nem voltak egységesek, és a kirándulásra sokan elmentek.
A külügy által fenntartással kezelt újságírók közé tartozott az angol Observer munkatársa, Léderer Lajos "kormányellenes, szélsőségesen rágalmazó" írásaiért. Rossz példának hozták fel a másik Observer-tudósító, a forradalom alatt szintén Pesten járó George Sherman írásait is. Maga David Astor, az Observer főszerkesztője is hiába kilincselt a magyar követségen, hogy Sherman vízumot kapjon, a magyarok elutasították. A londoni követség Shermannal kapcsolatban a külügynek ezt javasolta: "Vízumot semmi esetre se adjunk neki, még akkor sem, ha ezt Bécsben kéri!"
Szintén a feketelistán szerepelt Pogány Géza Eugén, a bécsi Die Presse munkatársa. Pogány egyértelműen az osztrák sajtó első számú "magyarszakértőjének" számított. A követség folyamatosan figyelemmel kísérte és jelentéseket írt pályafutásáról a Külügyminisztériumnak. Pogány többször megkísérelt vízumot szerezni, de nem volt megalkuvó típus. 1963-ban látogatást tett a bécsi magyar követségen, hogy újabb kérelemmel éljen, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy továbbra is egyetért azzal, amit 56-os cikkeiben írt. Újra elutasították
.
A Le Monde-ban írt cikkei miatt évekig nem kapott beutazó vízumot az ugyancsak magyar származású Thomas Schreiber sem.
Leslie B. Baint a magyar állambiztonságiak utólag hírszerző tevékenységgel gyanúsították meg, mivel október 19-én, közvetlenül a felkelés előtt érkezett Magyarországra, és feltételezték, hogy részese volt annak a "homályos nyugati konspirációnak", amely ellenforradalomra buzdított. Szintén a bűnei közé sorolták, hogy a Look című folyóiratnak készített fényképein látszik a szovjet egységek katonai tevékenysége
.
Egyes újságírók különös gondot fordítottak arra, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a magyar külképviseletekkel. Ilyen példás kapcsolattartó volt a svájci újságoknak dolgozó magyar származású bécsi tudósító, Johann Bálványi. A bécsi titkos követségi jelentésekben előszeretettel foglalkoztak a Bálványitól kapott, más újságíró kollégákról szóló pletykákkal. Bálványi 1958-ban megpróbált közbenjárni munkatársai érdekében. Szerinte a magyar hatóságoknak "több hasznuk lenne, ha beengednék Magyarországra a már régóta Bécsben tartózkodó, és már több ízben beutazást kért Helen Anderst, Pogány Gézát és Bruno Tedeschit"
.
Az állambiztonsági szervek utólag hozzáláttak az 1956-os események rekonstruálásához. A BM állományából a belügyminiszter parancsára létrehoztak egy hattagú bizottságot, amely összegyűjtötte és feldolgozta az anyagot. Ebből keletkezett "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében" című dossziécsoport. Az összefoglalóhoz mellékletként készítettek egy 160 nevet tartalmazó listát "Az 1956-os ellenforradalom alatt Magyarországon tartózkodó jelentősebb külföldi személyekről". A lista a tanulmány mellékletében szerepel
.
Jellemző az állambiztonsági "szakértők" munkájának minőségére, hogy a listán a legfontosabb amerikai tudósítót, John MacCormacket, aki elejétől a végéig jelen volt az eseményeknél, és különösen jó kapcsolatokkal rendelkezett az amerikai követségen, sőt egyfajta befolyásos tanácsadónak számított, női néven, Joan Mac Cormacként szerepeltetik. Ez arról tanúskodik, hogy akik a listát készítették nem voltak tisztába MacCormac személyének fontosságával, illetve hanyagságukban nem vették a fáradságot a nevek ellenőrzésére. Hibáktól hemzseg az egész névsor, ezért gyakorlati felhasználásra alkalmatlan.
Feltételezhető, hogy a forradalom alatt Magyarországon járt újságírók közül néhányan különféle hírszerző szervekkel is együttműködtek. Erről azonban a magyar szerveknek kevés pontos információjuk lehetett. A szovjet típusú rendszerekre jellemző gyanakvással minden külföldit potenciális kémnek tekintettek, de a valódi hírszerzőket nem tudták leleplezni.
Néhány újságíróról mára már köztudott, hogy életük során kapcsolatban voltak nyugati hírszerző szervezetekkel. Gordon Shepherdnek, a Daily Telegraph bécsi tudósítójának egyértelműen hírszerző múltja volt. A Daily Telegraphban megjelent nekrológjában olvasható, hogy annak idején, amikor Shepherd Budapestre látogatott, a mindentudó Rákosi így üdvözölte a volt MI 6 tisztet: "Mi újság, ezredes, hogy tetszik az új munkája?" A magyar külügy és a követségek későbbi Shepherdről szóló dokumentumaiban azonban nem is említik a kémgyanút. A jelentésekben csak cikkeinek visszafogott hangnemét említik. Shepherd személyét ez alapján pozitívan ítélték meg, és vízumra javasolták
.
Anthony Cavendisht, a United Press International varsói tudósítóját 1957 nyarán brit hírszerző (MI 6) múltja ellenére beengedték néhány napra Magyarországra. A magyar szervek csak ideérkezése után értesültek arról, hogy időközben kiutasították Varsóból. Ezután a magyarországi programját úgy szervezték meg, hogy egyetlen hivatalos személlyel se találkozhasson. A kedvezőtlen fogadtatás ellenére Cavendish 1958 szeptemberében újra ki tudta járni, hogy beutazhasson Magyarországra.
Anthony Terry, a Sunday Times forradalom alatt itt járt tudósítója is az MI 6 brit hírszerző szolgálat tagja volt. Erről a magyaroknak valószínűleg nem volt tudomásuk. A londoni magyar követség kimondottan kedvezőnek és tárgyilagosnak látta írásait, ezért 1957-ben is járhatott Budapesten
.
Seymour Freidin, a New York Post bécsi tudósítója 1973-ban bevallotta, hogy CIA-ügynök volt. Feltételezhető, hogy működése több évtizedre nyúlt vissza, és 1956-ban is az amerikai hírszerzésnek dolgozott. Erre vonatkozó gyanúnak azonban semmilyen magyar iratban nincs nyoma.
Az 1956-os forradalom alatt Magyarországon dolgozó tudósítóknak fontos szerepük volt abban, hogy a történtek az egész világon ismertté váljanak. A huszadik században nem volt egyetlen olyan esemény sem, amely a világ figyelmét és rokonszenvét olyan mértékben fordította volna Magyarország felé, mint 1956 októbere.
A tudósítók többségének neve idővel feledésbe merült Magyarországon. Ez a tanulmány megkísérelte egy részük kilétét felfedni. Némelyek szakmájukban vagy más területen hírnevet szereztek, és hazájukban ismert személyek, sokan még ma is élnek közülük.
Néhány újságírónak - mint Peter Fryernek, aki szakított az angol kommunista párttal - fordulópont volt az életében a rövid idő, amit Budapesten töltött. Voltak viszont olyan külpolitikai tudósítók, akik egész életükben válsággócokat jártak, és pályafutásuk során a magyar események nem jelentenek többet néhány rövid és forró pillanatnál. Munkájuk végzése közben azonban - néhány szovjetbarát újságíró kivételével - mindannyian a magyaroknak szurkoltak, a fegyvert ragadó diákoknak és munkásoknak, akik nem akartak tovább a szovjet elnyomásban élni.
Az újságírók a lakossággal együtt átérezték a forradalom napjainak nagyszerűségét és a bukás tragédiáját. Russel Jones írta Pulitzer-díjas sorozatában, hogy gyerekkora óta akkor sírt először
.
1. számú melléklet
Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája
|
Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 1. oldal |
|
Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 2. oldal |
|
|
Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 3. oldal. |
|
Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 4. oldal. |
|
2. számú melléklet
(ÁBTL V-150 393)
A lista az ÁBTL V-150393. számot és "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében - V. rész" címet viselő dosszié mellékletéből (74-81. o.) származik. A felsorolásban gyakran elírták a neveket - ezeket az azonosított személyeknél zárójelben kijavítottam. Az előzőnél sokkal terjedelmesebb ÁBTL V-150352/1. sz. dossziéban, amely szintén "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében" címet viseli, szerepel egy, a fentivel azonos című lista, ez azonban néhány névvel bővebb. Ezeket a neveket zárójelben szintén beillesztettem a listába, de mellettük feltüntettem, hogy a másik listáról származnak. (A V-150352-es dossziésorozatból állították össze a V-150393 alatti összefoglalókat, ezért a 352-esek sokkal terjedelmesebbek.) Az azonosított újságírók nevét dőlt, vastag betűkkel emeltem ki, és melléjük írtam, ha kiderült, hogy milyen újságnak dolgoztak, illetve hol volt az állomáshelyük (és egyéb információkat). Az azonosított, de más foglalkozású személyeket dőlt betűvel emeltem ki, hozzáfűzve a foglalkozásukat vagy megbízásukat.
Az 1956-os ellenforradalom alatt Magyarországon tartózkodó jelentősebb külföldi személyek:
amerikaiak (22 fő):
Leslie B. Bain - North American Newspaper Alliance, The Reporter (New York)
William Barret
Frank Borgholzer (Frank Bourgholzer) - NBC
Edward Burks
Charles Chouts (talán az angol Charlie Coutts)
Edgar Clark - Time és Life belgrádi tudósítója
Joan Mac Cormac (John MacCormac) - A The New York Times bécsi tudósítója
Rober F. Delancy dr. (a 352-es listán: Danaley ) (Robert F. Delaney) - a bécsi amerikai követség sajtóattaséja
William J. Donovan - hírszerző tábornok/
Fabian Flint
Olga Franklin
Seymour Freydin (Seymour Freidin) - a The New York Post bécsi tudósítója
Henry Giniger - The New York Times /
Horst Goettelinger
(Jackson Graham - 352-es lista)
Eldon Griffits (Eldon Griffiths) - Newsweek
Peter Isaac
Stuart W. Kellog
B. Kidel (Boris Kidel) - News Chronicle (London) - inkább angol
Robert Kleiman - US News, CBS
Wolfgang Leonhard - történész, kremlinológus (német)
Lary Rue - a Chicago Tribune bonni tudósítója
angolok (26 fő):
Noel Barber - Daily Mail (London)
P. H. Bricknell
(Antony Chlive - 352-es lista)
Basil Davidson - Daily Herald, stb.
Sefton Delmer - The Daily Express
Garey Fischer
Peter Freyer (Peter Fryer) - Daily Worker
Sheperd Gordon (Gordon Shepherd )- The Daily Telegraph
Arthur Helwell
Peter Howard - Reuters, Süddeutsche Zeitung
C. Jacklin
I. H. Jones (Ivor Jones) - The Listener (London), BBC
Colin Lawson
Luis Lederer (Léderer Lajos) - The Observer (London)
J. Mac Leod
Gerald Long
N. Leight Pemberton
Michael Neigal Preston
Jan Reulin (talán Ian Rankin a The Observertől)
(John C. Rogar - 352-es lista)/
John Russ
Sam Russel - A Daily Worker moszkvai tudósítója
Antony Terry (Anthony Terry) - Sunday Times
(Chrips J. Ursula - 352-es lista)
Robert Vakeshoff
Hugh Seaton Watson - történész
franciák (17 fő)/:
Serge Acker - RTF (rádió) /
Dominique Anclaire (Dominique Aucleres) - Le Figaro
Alain Bedony (Alain de Sedouy) - Paris-Presse
Francois Bondy -Prevues (Párizs) főszerkesztője, svájci
Camille Chatolet
Francrise Collin
Jean Dufournet
Josef Feder
Georges Fournier - AFP /
Louis J. Giard
Michel Gordey - France Soir
Gilbert Lanzun (Gilbert Lauzun)
Henri Moine - Progrés de Lyon
Jean Pierre Pedraffini (Jean-Pierre Pedrazzini) - a Paris Match fotóriportere
Tomas Jean Schreiber (Thomas Schreiber) - Le Monde, magyar származású
Johann Steininger
André Teillet
osztrákok (31 fő):
Barna Jenő
Oskar Bezold - Bild (német)
Paul Buruck (Paul Bruck) - CBS (USA) operatőr, német
Laetitis Dickerhoff (Laetitia Dickerhoff néven a német listán is szerepel)
Max Eisler
Gaby Englaender
Bruno Frey
Stefan Friedberg
Georg Geber
Hans Germani dr. - Der Spiegel
(Fritz Hier - 352-es lista)
Raymund Hőrghager - a Süddeutsche Zeitung bécsi tudósítója, német
Gerhard Ketterl
Wilhelm Krasser - a Reuters bécsi tudósítója, német, de osztrák állampolgár
Dolf Linder dr.
Fritz Molden - a Die Presse (Bécs) tulajdonosa
H. Neumann
Teddy Podgorski
Eugen Pogany (Pogány Géza vagy Pogány Eugen Géza) - Die Presse (Bécs), magyar származású
James Pringle
Peter Quadt dr.
Anton Radvánszky dr. (vagy báró Radvánszky Antal) - Új Hungária c. emigráns lap (Párizs)
Maria Rumpff
Herbert Schifft dr.
Joachim Steinmayr - Süddeutsche Zeitung, német
Peter Strasser
(Franz Storbl - 352-es lista)
Gert Waage
Helen Waterhouse
Brigitte Weil
(Kurt Werner dr. - 352-es lista)
olaszok (20 fő):
Edgardo Beltranetti -?
Mario Biasi (Mario de Biasi) - Epoca
Giorgo Bontempi (Giorgio Bontempi) - Il Paese (Róma)
Maria Leonilde Cabalzar (Cabalzar olasz sajtóattasé felesége, a 352-es listán Gabalzar)
Adriana Catellani
Luciano Cossetto
Ilario A. Fiore (Ilario Fiore) - Il Tempo /
Luigi Fossati - Avanti
Cabio Galliani
Carlo Gisventi
Alberto Jacoviello - l'Unita
Matteo Matteotti (olasz szocialista képviselő)
Massimo Monicelli
Indro Montanelli - Corriera della Sera
Giorgio Paci
Sergio Perucchi - valamilyen kommunista lap, talán a l'Unitá
Italo Pietro
Filippo Raffaelli
Luigi Saporito - ANSA
Bruno Tedeschi - az Il Giornale d'Italia bécsi tudósítója
svájciak (8 fő):
Johann Bálványi - A Tribunal de Lausanne bécsi tudósítója, magyar származású osztrák állampolgár
(Herbert Bech / Herbert-Georges Beckh ) - a Vöröskereszt Nemz. Biz. Első küldöttje Magyarországon, a forradalom alatt. (352-es lista)
Nicolaus Bernouli
Oskar Frey
Ernst Halperin dr. - Neue Züricher Zeitung
Fredy Mayer
Viktor Ernst Meier - a Neue Züricher Zeitung bécsi tudósítója
Peter Schmid - Die Weltwoche (Zürich)
hollandok (9 fő):
Hendrik Baljon (bécsi tudósító)
Mattias Eerdmans
Nicolaas Greitemanu
Matthiew Howtappel
Maarten Jannink (a belga listán is szerepel)
W. Hermand Sanderberg
Alfred Sprang (Alfred Van Sprang) - NCRV (holland rádió)
Gerhardus Wisse
Rynhard P. Wisse
belgiumiak (5 fő):
Jan Maarten Jannink (a holland listán is szerepel egy ilyen név)
A. J. Langhout
S. E. Rodermond
Helene Svenda
Jean Uldebergsch
németek (12 fő):
Helmuth Ammon
dr. Annabring Mátyás
Gerhardt Bacher
Laetitia Dyckerhoff (az osztrák listán is szerepel, Laetitis Dickerhoffként)
Anderlo Gerlot
Karl Koch
Walter Lindlar
Hubert Lőwenstein herceg - a nyugatnémet Vöröskereszt képviselője, bonni képviselő
Hiffenreicht Ludwig
Heinrich Netlitzky
Artur Saternus
Gerhard Schwartzkopff
norvég (1 fő):
(Einar Russ v. Ross - 352-es lista)
finnek (4 fő):
Anne Losa Andersen
S. P. Nortamo
Simo Pekka
Keijo Volevi
török (1 fő):
Bardacki Ilhan
dánok (2 fő):
Anton O. Neesgaardi
Poul T. Perdersen
az ENSZ részéről (1 fő):
Ejaz Husszein (Ejaz Husain), az ENSZ újságíró-küldöttség tagja, - Dawn (Karacsi, Pakisztán)
svéd (1 fő):
Helén Anders (bécsi tudósító)
spanyol (1 fő):
(Jose Lui G. Tello / José Luiz G. Tello?, csak a 352-es listán!)
vatikáni (1 fő):
(M. Rodhain , csak a 352-es listán!)
Összesen 160 fő (két személy két listán is szerepel).
Felhasznált irodalom
Bain, Leslie B.: The Reluctant Satellites. An Eyewitness Report on East Europe and the Hungarian Revolution. New York, 1960. Macmillan
Barber, Noel: A Handful of Ashes, London, 1957, Wingate.
Bone, Edith. Seven Years Solitary London: 1957
Bourgin, Simon: The Well of Discontent. Part 1. Briefing Radio Free Europe, 1956. The Hungarian Quarterly 37. Vol. 1996. 142. No. and Part 2. in Hungarian Quaterly 38. Vol. 1996 143. No.
Cavendish, Anthony: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.
Ćosić, Dobrica: 7 nap Budapesten - 1956. október 23-30. Budapest, 1989. Bethlen Gábor Könyvkiadó.
Coutts, Charlie: Eye-Witness in Hungary. London, 1957. Daily Worker. (kötetben: Bill Lomax (szerk.): Eye-Witness in Hungary - The Soviet Invasion of 1956. 108-121. o.)
Davidson, Basil: What Really Happened in Hungary? London, 1957. Union of Democratic Control.
Egy francia diplomata a forradalomban - Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Budapest, 1996. Francia intézet - 1956-os Intézet.
Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben (Fehér könyv) I-V. Budapest, 1957-58.
1956 Budapest - a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből) Budapest, 1989. Transznacionális Radikális Párt.
Fiore, Ilario: Ultimo treno per Budapest, 1957.
A forradalom hangja - Magyarországi rádióadások 1956. október 23. - november 9. Budapest, 1989. Századvég - Nyilvánosság Klub.
Fossati, Luigi: Qui Budapest. Torino, 1957. Einaudi.
Fryer, Peter: Hungarian Tragedy, London, 1956. Dobson.
Geoffre, François de: Hongrie - terre déchirée. Paris, 1956. Fleuve Noir.
Gosztonyi Péter: Mi történt Budapesten? -1956 a korabeli szovjet sajtó tükrében. Hitel, 1991. 16. szám.
Heller Andor: No More Comrades, Chicago, 1957. Regnery
Külföldi szemtanúk a magyar ellenforradalomról. Élet és Irodalom. 1957. március 15. 6. o.
Lasky, Melvin J.(szerk.): The Hungarian Revolution - A White Book, London, 1957. Secker&Warburg.
Lomax, Bill (szerk.) Eye-witness in Hungary - The Soviet Invasion of 1956. Nottingham, 1980. Spokesman, Bertrand Russel House.
Lomax, Bill: Magyarország, 1956. Budapest, 1989. Aura Kiadó
Magyar--jugoszláv kapcsolatok - Dokumentumok, 1956. Budapest, 1995. MTA Jelenkor-kutató Bizottság.
Marton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó.
Mikes, George: The Hungarian Revolution. London, 1957. Andre Deutsch.
Molden, Fritz Eugen - Pogány, Eugen Géza: Ungarns Freiheitskampf. Wien, 1956. Libertas Verlag.
Molnár Miklós: Egy vereség diadala - a forradalom története. Budapest, 1991. Educatio.
Nilson, Ulf: Utrikeskorrespondent. Höganas, 1976. Bra Böcker
Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996. Magyarországi Olasz Kultúrintézet.
Sadovy, John: The Fighting Really Began to Flere Up. Life, 1956. decemberi különszám.
Scarlet, Dora: Window into Hungary, 1959, Bradford.
Sedouy, Alain de: Indomtable Hongrie. Paris, 1956. Les 4 Fils Aymon.
Stil, André: Je reviens de Budapest, Paris, 1957. Maison des Métallurgistes.
Sz. Kusinszkij-V. Majevszkij-P. Jefimov-M. Ogyinyec: Shto proizoshlo v Vengrii. Moszkva, 1956. A Pravda kiadása.
Titkos jelentések - 1956. okt.23 - nov.4. A dokumentumokat válogatta: Geréb Sándor. Budapest, 1989. Hírlapkiadó Vállalat.
Varannai Aurél: Toll és bilincs, Budapest, 1989. Gondolat Kiadó
Wassermann, Charles: Tagebuch der Freiheit. Hamburg, 1957. Blüchert.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány impresszum |
|
|