Mivel a nyugati hírközlő szerveknek nem voltak a Marton házaspár bebörtönzése után állandó budapesti tudósítói, a hiányt a tudósítók gyakori budapesti látogatása pótolta. Különösen nagy volt az újságírók jövés-menése az 1956-os évben. Márciusban C. L. Sulzberger, a New York Times európai szerkesztője Magyarországra utazott, és Nyugaton nagy visszhangot keltő interjút készített Rákosi Mátyással. (A New York Times a Sulzberger család tulajdonában volt, és C.L. Sulzberger igen tekintélyes újságírónak számított.)

Simon Bourgin⁴ , a Time magazin bécsi tudósítója 1945 és 1949 között gyakran járt Magyarországon, de utána 1956 májusáig nem kapott vízumot. A beutazási engedély megszerzése után heteket töltött hazánkban, májusban, júliusban és augusztusban is. Figyelemmel kísérte a legfrissebb magyarországi politikai eseményeket, és részt vett a Petőfi Kör rendezvényein is.

Az októberi forradalom eseményeiről később a helyszínen tudósító újságírók közül többen nem 1956-ban jártak itt először. A veterán tudósítónak számító John MacCormac⁵ , a New York Times bécsi munkatársa például gyakori vendég volt, 1956-ban is többször is megfordult Magyarországon. Tavasszal Simon Bourginnal együtt járták az országot, de augusztusban is jó néhány napot tartózkodott a magyar fővárosban.

1956-ban többször járt Magyarországon Leslie B. Bain⁶ , egy ír-magyar származású amerikai újságíró, aki beszélt magyarul, és otthonosan mozgott a kelet-európai régióban. Könyvet akart írni a keleti blokk országairól, ehhez gyűjtött anyagot. Sokat utazgatott Jugoszláviában is. A North American Newspaper Alliance-nak (NANA) dolgozott, és elsősorban a New York-i Reporterbe írt cikkeket. 1956 júniusában megpróbálta elérni, hogy interjút készíthessen a vidéki elzártságban tartott Mindszenty bíborossal, de nem járt sikerrel. Ő is jelen volt a Petőfi Kör június 27-i sajtóvitáján⁷ .

A Petőfi Kör sajtóvitája: hallgatóság a teremben

Sajtóvita

Gordon Shepherd⁸ , a Daily Telegraph bécsi tudósítója 1955 decemberében, majd 1956 júniusában járt Magyarországon. Utóbbi útja során fogadták a külügyben, meglátogatta Horváth Mártont, és találkozhatott Grősz érsekkel. Június 13-án búcsúebédre látta vendégül Rubin Péter, a külügy tájékoztatási (sajtó) osztályának vezetője⁹ .

Noel Barber¹⁰ , a londoni Daily Mail kalandos életű újságírója 1956 októberében feleségével együtt Belgrádból Bécsbe tartva épp átutazóban volt Magyarországon, amikor 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba. Barber megragadta az alkalmat, és interjút készített a volt miniszterelnökkel. Később, amikor a forradalom kitörésekor hirtelen vissza akart jönni, Nagy Imre protekcióját kérte. A miniszterelnök utasítására valóban haladéktalanul átvehette a vízumot a bécsi magyar konzulátuson.

Látogatásuk során minden külföldi tudósítót kiemelt személyként kezeltek, minden részletre kiterjedő, előre megszervezett programot készítettek számukra. Kötelező jellegű volt valamely nehézipari beruházás, elsősorban a sztálinvárosi építkezések meglátogatása, de gyakran beletartozott a programba egy balatoni kirándulás és esti kultúrprogramként a Csárdáskirálynő című operett megtekintése. Természetesen a kísérő tolmács és minden interjút adó személy részletes jelentést írt az újságíróval történt beszélgetéséről, a vendégek mozgását is gondosan figyelemmel kísérték¹¹ .

A nyugatiakkal ellentétben a szovjet tábor vezető újságjainak feltehetően voltak kiküldött budapesti tudósítói, kilétük azonban további kutatást kíván. A TASZSZ szintén foglalkoztatott tudósítót Magyarországon, aki rövid közlemények formájában a forradalom alatt is folyamatosan tudósított Budapestről.

1956 nyarán a Borba című központi jugoszláv napilap állandó budapesti tudósítója még Gavro Altman volt (ő az újvidéki Magyar Szónak is dolgozott). A forradalom napjaiban azonban nem jelentek meg helyszíni tudósításai, ezért feltételezhető, hogy az események idején nem tartózkodott a magyar fővárosban.

Október 23.

A fegyveres felkelés kitörése után egy héttel itt lévő mintegy százötven külföldi tudósító közül természetesen kevesen voltak az elejétől fogva az események tanúi. A többséget a kitörő forradalom szenzációja, az első Budapestről érkező hírek vonzották Magyarországra.

A helyszínre jutáshoz általában szükség volt néhány napra. Nehezítette a beutazást a magyarországi közlekedés összeomlása és a háborús állapotok miatt kialakult anarchia. Október 28-29-ig a belépéshez vízumra is szükség volt, ezért sok tudósító napokig várakozott a határon.

Különös szerencséjének vagy jó szimatának köszönhetően mégis több mint féltucatnyi újságíró a felkelés kezdetétől Budapesten volt. Az első naptól a helyszínen lévők visszaemlékezéseire jellemző, hogy mindenki magát tartja a kevesek egyikének, aki kezdettől az események tanúja volt. Egymásról keveset tudnak, többnyire csak három-négy nevet említenek, annak ellenére, hogy a legtöbben ugyanabban a szállodában vettek ki szobát.

A tudósítók egy csoportja a forradalom kitörésekor Budapesten élt. Három magyar állampolgárságú újságíró előzőleg nyugati hírügynökségnek dolgozott: a már említett Marton házaspár, valamint Varannai Aurél. Imperialista hírügynökségeknek dolgozni a Rákosi-korszakban nem volt kockázatmentes. Mindhármuk mögött viharos évek voltak, börtönnel, meghurcoltatással. Ennek ellenére októberben újra belevetették magukat a munkába.

Varannai Aurél¹² , az angol Reuters hírügynökség munkatársa volt 1948-ig, amikor először letartóztatták. A következő években hol börtönben volt, hol szabadlábon, de a további munkáját lehetetlenné tették. Miután 1956 szeptemberében kiengedték a börtönből, volt hírügynöksége semmi jelét sem mutatta annak, hogy továbbra is igényt tart a munkájára. A Budapesten tartózkodó John MacCormac már ekkor megpróbálta rávenni, hogy legyen a segítségére, és írjon az ő lapjának, a New York Timesnak. Varannai azonban a Reutersre várva az ajánlatot visszautasította.

Az 1955 elején kémkedés vádjával letartóztatott Marton Endrét a politikai irányváltásnak vagy a rendszer bizonytalanságának köszönhetően hatéves ítélete ellenére 1956 augusztusában szabadlábra helyezték, és feleségét is kiengedték néhány hónappal korábban¹³ .

Marton Endre és Varannai Aurél az első napoktól tanúi voltak az októberi forradalom eseményeinek és számos tudósítást küldtek Nyugatra. Marton Ilona viszont néhány nappal a forradalom kitörése előtt Bécsbe utazott a UPI-hoz , és csak október 29-én jött vissza Budapestre.

Október 23-án dél körül Varannai Aurél a Duna Szálló előtt összefutott MacCormackel, aki ott vett ki szobát, és felhívta a figyelmét a délutáni diáktüntetésre. MacCormac rögtön megbízta magyar kollégáját, hogy tudósítson a The New York Timesnak. Varannai ekkora már lemondott a Reutersről, és elfogadta a felkérést.

1956-ban már évek óta Magyarországon élt egy akkor 35 éves angol kommunista, Charlie Coutts¹⁴ , aki a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) munkatársa volt Budapesten. Coutts lektori munkája mellett tudósításokat írt a brit kommunisták lapjának, a Daily Workernek. Október 23-án ott volt a délutáni tüntetésen, utána telefonon tudósította az eseményekről a lapot.

Az első nap szemtanúi között voltak olyan tudósítók, akik nem Budapesten laktak, de éppen Magyarországon voltak.

John MacCormac, a New York Times bécsi irodájának vezetője különösen jó megérzésének vagy szerencséjének köszönhetően már október második felétől Budapesten tartózkodott a feleségével együtt.

Leslie B. Bain még a forradalom kitörése előtt, október 19-én Párizsból érkezett Budapestre, majd egy külügyi tisztviselő sugallatára Szegedre utazott, ahol már október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), a diákok független szervezete. Bain részt vett a MEFESZ szegedi nagygyűlésén, majd 22-én visszautazott Budapestre, kocsijában a szegedi diákok két küldöttjével¹⁵ . 23-án este a Parlamentnél hallgatta autórádióján a Gerő-beszédet, majd titkárnőjével áthajtottak a Rádió épületéhez. Kilenc óra körül átmentek a Dózsa György útra, ahol tanúi voltak a Sztálin-szobor ledöntésének. Amikor tizenegykor visszahajtottak a Rádióhoz, ott már megjelentek a magyar tankok. Bain hajnal egykor még le tudta adni a tudósítását a rendkívüli események miatt még nyitva lévő Központi Távíróhivatalból.

A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) elnöksége a szegedi József Attila Tudományegyetemen

A Sztálin-szobor ledöntése: a dísztribün a szobor maradványaival

Sefton Delmer¹⁶ , a Daily Express tudósítója csak október 23-án reggel érkezett Berlinből a magyar fővárosba. A nap folyamán a Duna Szállóban tartózkodott, és mint tapasztalt újságíró, ebből a központból kísérte figyelemmel a tüntetéseket, majd a kibontakozó felkelést, és továbbította tudósításait. Éjfél után azonban a nyugat felé irányuló telefonvonalakat elvágták, így a szállodából megszakadt az összeköttetés.

Ezekben az években a külföldi tudósítók kedvenc szálláshelye a Duna-part pesti oldalán magányosan álló Duna Szálló volt. A Duna-korzó második világháború alatt lerombolt szállodasorából egyedül a hajdani Bristol épületét hozták helyre, és átkeresztelték Duna Szállóvá¹⁷ . A meglehetősen leromlott épületben lakott a forradalom idején a nyugati újságírók kilencven százaléka, ahol ennek ellenére csak kézi kapcsolású telefon működött, egy telefonos kisasszonnyal.

A Duna Szálló épülete

A tudósítók jelenléte a forradalom napjaiban a szállodát pezsgő életű központtá tette, ahová a magyar értelmiségiek vagy politikusok is bejártak ebédelni, híreket cserélni.

Az októberi eseményekre leggyorsabban reagáló újságírók közé tartozott az olasz Ilario Fiore¹⁸ , az Il Tempo különtudósítója. Ő volt az első olasz újságíró, aki Magyarországon termett. A budapesti tüntetések hírére október 23-án délután fél hatkor Bécsben vonatra szállt, és gyakorlatilag az utolsó vonattal éjfél előtt egy kevéssel befutott a Keleti pályaudvarra.

Fiore itt tartózkodása kalandosan kezdődött. Rávett egy taxist, hogy vigye a Duna Szállóhoz, de valahol útközben feltartóztatta őket egy dühös csoport, megmotozták és a kocsit is felborították. Amikor rájöttek, hogy olasz újságíró, sorban kezet ráztak vele, és a taxiját is visszafordították. Fiore a szállodában Sefton Delmerrel találkozott, aki onnan próbálta követni a gyorsan zajló eseményeket.

Ilario Fiore szerint Delmer után ő volt a második újságíró a helyszínen, harmadikként Bruno Tedeschit nevezte meg az Il Giornale d'Italiatól, negyedikként pedig Barrett McGurnt, a New York Herald Tribune-től.

Ilario Fiore John MacCormacot kihagyta a felsorolásból. Talán nem találkoztak, noha ő is ott szállt meg.

Aznap még egy jugoszláv író is érkezett Budapestre. Dobrica Ćosić (Tyoszics)¹⁹ - bár eredetileg újságíró iskolát végzett - nem tekinthető egyértelműen újságírónak. 1956-ra már két kötete jelent meg, és a jugoszláv szövetségi országgyűlés népképviselője volt. Októberben az akkor indított világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág szerkesztősége hívta meg egy írókonferenciára. Ćosić október 23-án délelőtt érkezett Belgrádból, és rögtön az események sűrűjébe került. A pályaudvarról első útja a jugoszláv nagykövetségre vezetett, és közben elhűlve látta a forrongó tömeget a budapesti utcákon. Aznap délután mintegy hatvan magyar íróval együtt ő is részt vett a Petőfi téri gyűlésen, majd később ott állt a Parlament lépcsőin, este pedig tanúja volt a Sztálin-szobor ledöntésének. A jugoszláv író október 31-ig volt Budapesten, amikor felsőbb utasításra haza kellett térnie. Élményeiről részletes naplót vezetett. Hazatérte után a Borba folytatásokban közölte feljegyzéseit, a beszámolókat magyar fordításban az újvidéki Magyar Szó is átvette²⁰ .

Mivel senki sem volt képes egyszerre minden fontos helyszínen jelen lenni, az ismerős tudósítók összedolgoztak. Varannai Aurél, miután részt vett a Március 15. téri tüntetésen, a közeli Duna Szállóba ment, ahol MacCormac feleségének diktálta le az eseményről szóló hírösszefoglalót, amit John MacCormac rögtön be is olvasott telefonon a New York Times bécsi irodájának. Varannai már délután a Forradalom Pesten címet adta a tudósításnak.

Aznap Marton Endre a Bem téri tüntetésre ment, ahonnan a tömeggel együtt a Parlament elé vonult, és meghallgatta Nagy Imre beszédét.

Tüntetés a Parlament előtt: Nagy Imre beszél

Meghallva, hogy a Sztálin-szobrot le akarja dönteni a nép, egy ismerős magyar újságíró kocsijában a Sztálin térre mentek. Marton megvárta a szobor ledöntését, majd hazarohant budai lakására, cikket írni. Aznap este a MacCormac házaspár volt hozzájuk hivatalos vacsorára. A lakásában ott is találta a vendégeket, a vacsora azonban elmaradt: a két újságíró heves tempóban írta tudósításait. Ezután a Rádiónál zajló események hírére átmentek Pestre MacCormac nagy amerikai kocsijával (Martonnak az első napokban nem volt kocsija, mert az ÁVH nem adta vissza elkobzott járművét. Néhány nap múlva hírügynöksége küldött neki egy Volkswagent Bécsből.) Még a tűzharc kitörése előtt érkeztek a Rádió épületéhez, tanúi voltak a magyar harckocsik odaérkezésének és átállásának. Aztán még az események elfajulása előtt hazahajtottak Martonékhoz, hogy továbbítsák híreiket, amelyek még bekerülhettek a másnap reggeli amerikai lapokba.

Este nekik is problémájuk akadt a telefonkapcsolattal. Végül a belgrádi AP központon és egy prágai magán telefonközponton keresztül tudták továbbítani a híreket.

Ezután MacCormac és Marton Endre visszament a Rádió környékére, de a Bródy Sándor utcáig nem jutottak el, mert ott már javában folyt a tűzharc. Éjjel még körbeautóztak a városban, és megnézték a Sztálin-szoborból maradt csizmákat.

Október 23-án késő éjjel már minden telefonösszeköttetés megszakadt, további híreket már nem tudtak küldeni.

Október 24-től november 4-ig

A következő napokban a külföldi újságírók száma egyre emelkedett. Exkluzív riportokra vadászva, a történelmi pillanatoktól lelkesen, fel-alá autóztak a városban, és csapatostul járták az országot. Gyalog lopódzkodtak a tűzvonalba, igyekeztek a forró helyszínekre eljutni. Mindenki próbálta elkészíteni az újságjának a maga különleges helyszíni beszámolóját.

Október 25.

A felkelés éjszakáját követő napok első nagyobb újsághíre a Parlamentnél bekövetkezett október 25-i mészárlásról szólt.

Összeszedik a halottakat a Kossuth téren a parlamenti sortűz után

Aznap, csütörtökön John MacCormac és Marton Endre délelőtt bement az amerikai követségre, részben hogy szakértői véleményt halljanak a szovjet csapatok mozgásáról, részben, hogy a követség távíróján továbbítsák tudósításaikat. Látták, amint egy nagy csapat tüntető és néhány szovjet harckocsi átvonult a Szabadság téren a Parlamenthez. Ők is odamentek, a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alatt voltak, amikor váratlanul elkezdődött a lövöldözés. Másnap a New York Times első oldalán jelent meg cikkük a vérfürdőről.

A lövöldözés szemtanúja volt a Palamentnél összegyűlt tömegben Charlie Coutts is. Beszámolója szerint, mely később Peter Fryer könyvében is megjelent, a környező háztetőkről lőttek, minden valószínűség szerint az ÁVH emberei²¹ .

Aznap, vagyis csütörtökön érkezett meg felesége kíséretében a mindenki által csak Sy-nak becézett Seymour Freidin²² , a nagy amerikai bulvárlap, a New York Post tudósítója és Gordon Shepherd, a londoni Daily Telegraph munkatársa. Shepherd három órával a mészárlás után megnézte a lövöldözés helyszínét, de akkorra már összeszedték a halottakat.

Noel Barber, az egyik leggyorsabban mozgó újságíró október 25-én reggel még Londonban volt, és telefonon szervezte az útját. Miután Nagy Imre protekciójával azonnal vízumhoz jutott, Párizson át haladéktalanul az osztrák fővárosba repült. A bécsi reptéren bérelt autó várta, tíz karton amerikai cigarettával a megvesztegetésekre és két üveg whiskyvel saját maga számára, és azonnal száguldott is Magyarország felé. Este fél tízkor kelt át a határon, és folytatta az útját Budapestre. A Lánchídnál belekeveredett a felkelők és a szovjet tankok tűzharcába, és az egyik pesti fiatal a karjai közt halt meg²³ .

Október 26.

Október 25-én éjszaka érkezett Budapestre Pogány Géza, a bécsi Die Presse magyar szakértője is. Másnap délelőtt tízre már össze is állította újságja részére az első beszámolót. Egész éjjel szóltak a fegyverek, ahogy írta²⁴ .

Egy jugoszláv újságírócsoport már október 21-étől Magyarországon tartózkodott. Autóval lépték át a határt. A felkelés hírére megkíséreltek Budapestre utazni, de a harcok miatt napokig nem tudtak bejutni, így jobbára Kecskemét és Vecsés között ingáztak. Végül október 26-án sikerült bekerülniük a fővárosba. Ebben a csapatban volt Julius Đuka (Djuka) és Dragan Marković is, a jugoszláv Politika újságírói²⁵ .

Október 27.

Peter Fryer²⁶ , a kommunista Daily Worker újságírója október 26-a éjszakáját a hegyeshalmi váróteremben töltötte. A határ osztrák oldala tele volt brit, német és osztrák tudósítókkal, mivel nem volt magyar vízumuk, és az osztrák határőrök nem engedték át őket. Fryernek mint az angol kommunista testvérlap képviselőjének, aki a Szabad Népnek is rendszeresen küldött írásokat Londonból, nem volt gondja a vízummal, viszont nem volt kocsija, és mivel a magyarok vendéglátására számított, pénze se nagyon. Tudomása szerint ő volt az első nyugati kommunista újságíró, aki a helyszínre jutott.

Felhúzzák a sorompót a Vöröskeresztes szállítmány előtt a Kelénpatak-Sopron közötti határátkelőhelyen

Fryer a magyar konzulátuson ügyintézés közben összeakadt az Egyiptomból, a szuezi válság helyszínéről frissen érkezett Jeffrey Blyth-tal, aki az angol Daily Mail újságírója volt. Blyth felajánlotta, hogy elviszi a határig, ahová kollégáját, Noel Barbert várta Budapestről, hogy továbbvigye annak tudósításait Bécsbe. Barber hamarosan be is robogott, és átadta a cikkeket, de nem akarta elvinni magával a kommunista újságírót. Fryer végül egy német Vöröskeresztes szállítmánnyal ment tovább, amely Mosonmagyaróvárra vitt gyógyszert.

Magyaróvár az újságírók újabb szenzációs témája volt. A kisvárosban a Fryer érkezése előtti napon, október 26-án sortűz ölt meg több mint ötven embert. A város közel fekszik a nyugati határhoz, ezért aznap már sok külföldi tudósító volt a helyszínen. Az áldozatokat közösen ravatalozták fel a világsajtó képviselőinek jelenlétében.

Peter Fryert megrendítette a tragédia, és megfogadta, hogy csak az igazat fogja írni az eseményekről. Ez utóbb sok gondot okozott neki, mert a Daily Worker nem közölte le a lap irányvonalának nem megfelelő írásait, végül Fryer egyetlen Londonba küldött tudósítását sem jelentette meg. Amint könyvében írja, első tudósításának diktálásakor húsz perc után a szerkesztőség megszakította a vonalat.

Peter Fryer 27-én este jutott át Magyaróvárról Győrbe, ahol a Vörös Csillag Hotelben szállt meg. Nem sokkal érkezése után egy tucat különféle nemzetiségű újságíró is odavetődött a városba. Az éjszakai időpont ellenére a helyi nemzeti tanács elnöke, Szigethy Attila rögtönzött sajtókonferenciát tartott.

Szigethy Attila

Október 28.

Október 28-án hajnalban érkezett a budaörsi repülőtérre Varsóból a Lengyel Vöröskereszt egy vérplazmát szállító repülőgépe. Két lengyel riporter kíséretében a segélyszállítmánnyal két brit hírszerzőből lett újságíró is érkezett, Anthony Cavendish²⁷ , a brit United Press varsói tudósítója és Basil Davidson²⁸ , a Daily Herald munkatársa²⁹ .

A fővárosban folytatódtak a harcok. Az újságírók egyik kedvenc interjúalanya Maléter Pál volt. Pogány Géza 27-én ment el a Kilián laktanyához, beszélt Maléter Pállal, majd megnézte a Kilián laktanya sebesültjeit, akik a közeli kórházban feküdtek³⁰ .

Anthony Cavendish és Basil Davidson, akik közös autóval közlekedtek a városban, szintén többször jártak a Kilián laktanyánál, ahol ők is megkeresték Maléter Pált.

Október 30-án, néhány órával a szovjet tankok visszavonulása után Sefton Delmer is volt a Kilián laktanyánál, és interjút készített Maléter Pállal a Daily Express számára³¹ .

Maléter Pál

Vittorio Mangili, a RAI, az olasz rádió milánói munkatársa maga szervezte meg utazását Magyarországra. Vállalta az olasz Vöröskeresztnél, hogy négymillió líra értékű gyógyszert is eljuttat Budapestre. Autóval hozták el Bécsbe, majd tovább utazott a magyar fővárosba, ahová 28-án érkezett meg, és a többi tudósítóhoz hasonlóan a Duna Szállóban ütötte fel főhadiszállását. A legtöbb újságírótól eltérően Mangili, hogy a híranyagait továbbítani tudja, október 28. és 31. között naponta ingázott a magyar és az osztrák főváros között. Reggel Bécsben és este Budapesten kiállt az útra, és felkéredzkedett a járművek egyikére. Sorra érkeztek a segélyszállítmányok, nem volt nehéz megfelelő autót találni.

A tudósítók számára a forradalom alatt az egyik legnagyobb nehézséget a tudósítások továbbítása jelentette. Az interurbán telefonvonalak szórványosan vagy egyáltalán nem működtek, így a híreket változatos fondorlatokkal lehetet csak kijuttatni az országból. Voltak, akik autóval száguldoztak a határ és a főváros között, mint Noel Barber. A követségeken bennfentes újságírók megpróbálták kijárni, hogy használhassák a diplomáciai képviseletek hírközlő eszközeit. Volt, aki egy penicillincsempésszel vitette ki jó pénzért a tudósításait.

Marton Endre ezt írja: "Az elkövetkező hetekben meglehetősen rendszertelen lett az összeköttetés. Néha varázslatos módon működni kezdett a telefon, más napokon távíróvonalra bukkantam, jelentéseim nagy részét azonban egy nyugati kolléga vitte ki az országból, amikor a néma telefonvonalakkal való tusakodásba belefáradva visszament Bécsbe. Előfordult az is, hogy az amerikai követség Bécsbe küldött munkatársai adták át a bécsi AP-irodának a tudósításaimat."³²

Mások megírták tudósításaikat, majd eltették, és várták, hogy kijussanak az országból.

Október 28-án Leslie B. Bain is Bécsbe hajtott az autóján, hogy leadja a híranyagait. Ugyanezen a napon a Reutersnek és a müncheni Süddeutsche Zeitungnak dolgozó Peter Howard izgalmas kalandokat élt át vidéki körútján. Előző nap érkezett Ausztriából autóbuszon Győrbe, ahonnan továbbutazott Veszprémbe. Itt interjút készített a helyi nemzeti bizottság vezetőjével, majd - feltehetően abból a célból, hogy továbbítsa tudósítását - visszaindult Ausztriába. A nemzeti bizottság vezetője felajánlott neki egy gépkocsit fegyveres sofőrrel. A fegyverre útközben valóban szükség lett. Miközben egy földúton rövidítettek, összefutottak egy orosz katonával, aki nyomban tüzet nyitott a járművükre. A Howardot kísérő sofőr azonban gyorsan reagált a támadásra, és lelőtte a katonát. Howard szerint a katona ritka rossz lövő lehetett, mert a sorozatból csak két golyó érte a kocsit.

Október 28-a volt, amikor Jean-Pierre Pedrazzini³³ társával, a magyar származású Paul Mathiasszal Magyarországra érkezett, és a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetését fényképezte.

Ezen a 28-i vasárnapon Noel Barber ismét az osztrák határnál járt, hogy leadja az anyagait, majd visszatért Budapestre, a Duna Szállóba. Este Sefton Delmerrel és Barber magyar kísérőjével körbeautóztak a városban. A Szent István körúton, a Nyugati pályaudvar közelében megpillantottak egy orosz katonát, de miközben lépésben hajtva el akartak haladni mellette, a katona egy sorozatot lőtt a kocsiba. Szerencsés véletlen, hogy a bent ülő három férfiból csak az autót vezető Barber sérült meg. A lövés a fején érte, de sebe nem volt életveszélyes. Az incidens során a kocsiból kiugró megdühödött Delmer puszta kézzel rontott neki a katonának, aki szerencsére nem lőtt többet. A vérbe borult Noel Barbert bevitték a brit követség épületébe. Ő volt az első külföldi újságíró, aki megsebesült a forradalom alatt³⁴ .

Október 29.

Október 29-én, hétfőn Apró Mátyás, az újvidéki Magyar Szó rendkívüli tudósítója megérkezett Budapestre. Első tudósítását azonban csak október 31-én tudta leadni telefonon. Apró több jugoszláv tudósító társaságában gépkocsival közlekedett a helyszínek között³⁵ .

Russel Jones, a United Press utazó riportere és Marton Ilona szintén október 29-én érkezett meg autóval Bécsből, ahol Marton Ilona a forradalom kitörésétől a budapesti rádióadások figyelésével foglalkozott. Béreltek egy autót, és elindultak Budapestre. A határ nyitva volt. Ezekben a napokban a beutazó külföldieknek már nem volt szükségük vízumra. Beszámolójuk szerint az utak tele voltak a felkelők vagy a szovjetek uralta ellenőrzőpontokkal. Végül, sok izgalom után, jókora kerülőkkel érkeztek meg a fővárosba.

Aznap kitört a szuezi háború. Külpolitikai következményei a magyar forradalommal kapcsolatban ismeretesek. Másnaptól már nem Magyarország volt az első számú külpolitikai szenzáció.

Október 30.

Október 30-án a nemzetőrség menleveleket bocsátott ki a külföldi sajtó munkatársainak. Varannai Aurél vezetésével John MacCormac, Seymour Freidin, Sefton Delmer és még néhány angol és amerikai újságíró elment értük a Városházára.

Amerikai diplomáciai autó a Szent István körúton, a Szivárvány áruház előtt

Amerikai zászlóval borított autó az Iparművészeti Múzeum előtt

Ezen a keddi napon zajlott le a Köztársaság téri pártház ostroma, amely a forradalom eseményei közül az egyik legfelkapottabb téma lett. Az ostromnál is sok külföldi újságíró volt jelen, ezekben a napokban már hemzsegtek Budapesten. Ott volt két lengyel újságíró is: Marian Bielicki, a Po Prostu című lap és a lengyel rádió munkatársa, valamint Krzysztoff Wolicki a Trybuna Ludutól. A téren fényképezett az olasz Epoca magazin fotóriportere, Mario de Biasi. John Sadovy amerikai újságíró és fotóriporter szintén jelen volt a Köztársaság téren. A kivégzésről készített fotósorozata megjelent a Life decemberi különszámában, majd a képek bejárták az egész világot³⁶ .

A pártház ostromában Tim Foote, a Life fotóriportere könnyebb sérüléseket szerzett a kezén.

Aznap ott volt a téren Jean-Pierre Pedrazzini és Paul Mathias is. Mindketten a Paris Match fotósai voltak. A lövöldözés során Pedrazzini egy egész sorozatot kapott a törzsébe és a lábába - feltehetően az egyik harckocsi géppuskájából. Mindkét sérültet a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték. Pedrazzinit azonnal megműtötték, de sérülései reménytelenül súlyosak voltak.

Jean-Pierre Pedrazzini, francia fotóriporter munka közben

Jean-Pierre Pedrazzini, francia fotóriporter a kórházban

Sebészorvos sógora másnap Magyarországra utazott, és november 3-án egy osztrák egészségügyi repülőgépen Párizsba szállították a haldoklót. Pedrazzini november 7-én halt meg., Az 56-os magyar forradalom egyetlen külföldi újságíró áldozata 29 éves volt.

A következő napokban cikkek sorozata jelent meg a külföldi lapokban a pártház ostromáról. Hálás téma volt az ostromot követő tömeghisztéria, amely során a földalatti börtönt és a benne sínylődő rabokat keresték a téren. Ezzel kapcsolatban szólni kell a tudósítók szavahihetőségéről. Ez természetesen személyenként és attól függően változott, hogy milyen jellegű lapnak írtak.

Leslie B. Bain az osztrák fővárosba tett 28-i kiruccanásakor megvásárolta a Bécsben kapható lapokat, és kíváncsian átolvasta, mit írnak a magyar eseményekről. Már akkor elhűlve olvasott néhány hajmeresztő, légből kapott beszámolót is. A legtöbb kritika a BBC magyar származású újságíróját, George Mikest³⁷ érte, aki légből kapott, szenzációs tudósításokat írt a Köztársaság téri föld alatti börtönről. Talán ezért is írta róla megbotránkozva Leslie B. Bain, hogy ő volt a leglustább tudósító, aki soha nem hagyta el a Duna Szállót, csak ha a brit követségre ment.

Október 31.

Október 31-én reggel kilenckor Mindszenty József nyolc év börtön és száműzetés után kíséretével megérkezett a az Úri utcai érseki palotába. A hírre a kíváncsiskodókon és a különböző küldöttségeken kívül összesereglettek a nyugati hírügynökségek tudósítói és fotóriporterei is. Varannai Aurél, John MacCormac, Seymour Freidin és Sefton Delmer két autóval ment fel a Várba. A Rákosi-rendszerben meghurcolt Varannai személyes ismeretségben volt Mindszentyvel, és közbenjárására a bíboros fogadta a nyugati sajtó képviselőit³⁸ .

A tudósítók a forradalom alatt folyamatos mozgásban voltak, sokan vidékre is lemerészkedtek. Apró Mátyás együtt ezen a napon Kecskemétre autózott társaival. A jugoszláv tudósítók is többnyire együtt mozogtak³⁹ .

Páncélosok felvonulása a Szolnoki és a Kecskeméti út kereszteződésében Nagykőrösön

Szovjet teherautók vonulnak át Nagykőrösön a Szolnok-Cegléd-Nagykőrös-Kecskemét útvonalon

Léderer Lajos⁴⁰ Peter Strasser újságíró kíséretében október 31-én este érkezett meg Budapestre. Léderer az előzőleg Nyugat-Magyarországon utazgatott, a felkelőkkel készített riportokat. Budapesti útjukra testőrként két géppisztolyos diák tartott velük. Segítségükkel könnyebb volt átjutni a felkelők ellenőrző pontjain. Budapesten további fegyveres suhancok csatlakoztak hozzájuk. Léderer szerint a végén már saját kis magánhadsereg követte őket.

Október 31-én egy olasz konvoj indult el Bécsből Budapestre. Ebben utazott többek között Dickmann sebészorvos, Pedrazzini rokona is, hogy hazaszállítsa a sebesült francia fotóst. Velük érkezett a magyar fővárosba Dominique Auclére francia újságírónő, a Le Figaro munkatársa is, aki előtte napokat vesztegelt Bécsben, mert nem volt vízuma. Ugyanezen a napon érkezett a Le Monde újságírója, a magyar származású Thomas Schreiber és egy Lauzun nevű francia tudósító Budapestre. Turbet-Delof, a Francia Kulturális Intézet igazgatója gépkocsival hozta át őket Bécsből. Nekik már egyáltalán nem volt magyar vízumuk⁴¹ .

Indro Montanelli⁴² , a Corriere della Sera tudósítója és Matteo Matteotti olasz szocialista képviselő (aki egyben újságíró is volt) szintén ezen a szerdán érkezett gépkocsival Magyarországra. Másnap, november 1-jén éjszaka már indultak is vissza Ausztria felé. Montanellivel és Matteo Matteottival tartott Cabalzar követségi sajtóattasé is, de nem jutottak ki az országból, mert a szovjet csapatok a határtól néhány kilométerre elállták az utat. A harckocsik láttán úgy döntöttek, hogy visszafordulnak Budapestre.

November 1.

Henry Giniger, a New York Times munkatársa november 1-jén Miskolcról írt tudósítást. Egy nyugati újságírócsoporttal utazott le Budapestről. Gyöngyöstől keletre orosz csapatokkal találkoztak. Egyik brit társa kenyeret kínált a piszkos és fáradt katonáknak, de azok gúnyosan visszautasították

November 1-jén Bruno Tedeschi a római Il Giornale d'Italia számára még interjút tudott készíteni pálfordulása előtt Kádár Jánossal⁴³ .

November 2.

Basil Davidson és Anthony Cavendish november 2-án a Parlamentben kétórás interjút készített Tildy Zoltánnal, majd találkoztak Kéthly Annával is⁴⁴ .

Kéthly Anna

Dudás József

A tudósítók igyekeztek a felkelők parancsnokaival is beszélni. Az egyik legkapósabb interjúalany Dudás József volt, aki nem ismerte el Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, és magát tekintette a forradalom vezetőjének. A francia Jacques J. Leblond riportot készített vele a Dauphiné Liberé című lapnak, de aznap Dudás egy olasz újságnak is nyilatkozott.

Ezen a pénteken Maléter Pál nyugati újságírókat fogadott a főhadiszállásán. A sajtótájékoztatón jelen voltak többek között a Süddeutsche Zeitung (Raymund Hörghager), a Stuttgarter Zeitung, a Tribune Lausanne (Johann Balvanyi), a News Chronicle (Boris Kidel), az Il Tempo (Ilario Fiore), a Die Presse ( Pogány Géza ) munkatársai⁴⁵ .

November 3.

A Nagy Imre-kormány egyetlen sajtótájékoztatóját november 3-án késő délután tartották a Parlament Gobelintermében⁴⁶ . Nagy Imrét az eseményen Losonczy Géza és Tildy Zoltán államminiszterek helyettesítették. Körülbelül százötven magyar és külföldi újságíró vett részt a tájékoztatón.

A jelen lévő Marton Endre visszaemlékezésében szintén százötvenre becsülte a részvevő újságírók számát. A Pravda vagy a TASZSZ képviselőit azonban nem látta a helyszínen. Furcsa érzés volt számára, hogy 1947 óta először vesz részt egy nyugati típusú, szabad sajtókonferencián⁴⁷ . Varannai Aurél a sajtótájékoztatón MacCormac és Léderer Lajos között ült⁴⁸ . Töméntelen magyar újságíró is nyüzsgött a teremben, de őket nem ismerte, már az új generációhoz tartoztak. Jelen volt a Magyar Rádió munkatársa, Gömöri Endre is, aki Seymour Freidinnek fordította angolra az elhangzottakat.

Tildy Zoltán és Losonczy Géza sajtótájékoztatója a Parlamentben

A konferencia nehézkesen zajlott, mivel nem gondoskodtak megfelelő színvonalú tolmácsolásról. A tájékoztató során a londoni Observert képviselő Léderer Lajos összeveszett a németre és angolra tolmácsoló Boldizsár Ivánnal, aki annak idején Varannai Aurél perében hamisan vallott az újságíró ellen⁴⁹ .

A szovjet invázió első napjai

A külföldi újságírók többsége a november 4-i szovjet támadás után a saját követségén keresett menedéket. A diplomáciai testületek és egyéb nyugati képviseletek munkatársainak családtagjait javarészt már az előző napokban konvojokkal Ausztriába menekítették. Budapesten elsősorban a tudósítóknak, illetve a követségeknek dolgozó magyar alkalmazottak családjainak kellett menedéket nyújtani.

Az amerikai követség a november 4-i hajnali támadás után felkészült, hogy menedéket nyújtson állampolgárainak. Üzenetet váltottak a washingtoni külügyminisztériummal a befogadható személyekről. Előkerítettek egy listát a tudomásuk szerint Budapesten tartózkodó nyolc amerikai újságíróról, és tájékoztatásul elküldték a washingtoni központnak⁵⁰ .

Szovjet tankok a Parlament előtt (T-54-es)

Tankok és járókelők (T-54-es)

Az amerikai újságírók aznap a Duna Szállóban tartózkodtak. Reggel nyolc körül telefonáltak a követségre, és közölték, hogy egyelőre nem kérnek menedéket, illetve jelezték, hogy csak akkor élnek a felajánlott segítséggel, ha magukkal hozhatják néhány német és más, nem magyar nemzetiségű munkatársukat. A harcok fokozódásával mégis elhagyták a szállodát, és átmentek a követség épületébe. Aznap este nyolckor a követség telexe már azt közölte Washingtonnal, hogy az épületben nagyszámú amerikai tudósító tartózkodik.

Marton Endre és felesége az amerikai hírügynökségek akkreditált budapesti tudósítóiként lányaikkal együtt menedéket kaptak az amerikai követségen. A követség ugyan politikai megfontolások miatt elsősorban amerikai állampolgároknak kívánta befogadni, de a kollégák közbenjárására Martonékkal kivételt tettek. Marton visszaemlékezése szerint csak az amerikai tudósítók, a CBS nyugatnémet technikusai és az ő családja, továbbá Mindszenty József bíboros lelt menedéket a követség épületében.

A követség épületében töltötte a támadás utáni első éjszakát a kisgazda Kovács Béla is. Az amerikai újságírók és a Marton házaspár egy hétig voltak a követség vendégei. Az épületből nem lehetett nemzetközi hívásokat lebonyolítani, a washingtoni külüggyel azonban időnként sikerült helyreállítani a kapcsolatot, ilyenkor a tudósítók engedélyt kaptak, hogy hírösszefoglalókat küldjenek a legnagyobb amerikai újságoknak, hírügynökségeknek.

A hajnalban kitört harcok során Eldon Griffiths⁵¹ , a Newsweek munkatársa és egy brit újságíró volt az első, akik kimerészkedtek, hogy körülnézzenek. Griffiths és Sefton Delmer néhány nappal később elment körülnézni a Parlamenthez, majd megpróbáltak bejutni a szovjet főparancsnokságra. A rajtuk ütő szovjet őrségnek azzal indokolták ottlétüket, hogy az új magyar miniszterelnökkel akartak interjút készíteni. A kaland során a durva motozáson kívül nem lett semmi bajuk, szerencsésen kiszabadultak az oroszok kezéből. Az amerikai tudósítók egy másik csoportja Marton Endre, MacCormac és Russel Jones vezetésével először november 6-án hagyta el a követség épületét, és gyalog elmerészkedtek a Duna Szállóig.

Az amerikai újságírók végül november 10-én indultak el a követségükről Bécs felé, konvojba tömörülve. Csak Ronald Farquhart a Reuters, Russel Jones, a UPI munkatársa és MacCormac, a New York Times riportere maradt. Marton Endre feleségével és két lányával együtt hazatért budai otthonába⁵² .

A brit követség épületébe már az október 23-át követő napokban beköltözött Sefton Delmer, a Daily Express újságírója. Delmer megpróbálta rávenni Leslie Fry brit követet, engedje meg, hogy az épületben lévő távközlési rendszert használja a tudósításai továbbítására. A követség épületében talált rövid időre menedéket a börtönből szabadult Edith Bone is, a brit kommunista lap, a Daily Worker volt tudósítója. A magyar származású, eredetileg orvosként végzett újságírónőt 1949 októberében egy magyarországi látogatás során az ÁVH letartóztatta mint angol kémet. Hét évet töltött börtönben, jórészt magánzárkában, november 1-jén a felkelők szabadították ki, 68 éves volt ekkor⁵³ .

A brit tudósítók egy része már a szovjetek támadása előtt megpróbálta elhagyni az országot. Néhányan feltehetően a szuezi válság helyszínére indultak. November 3-án Jeffrey Blyth, a Daily Mail tudósítója az osztrák-magyar határtól telefonált a budapesti brit követségre, hogy Ausztria felé tartó konvojukat orosz csapatok tartóztatták fel. Az orosz tisztektől szerzett értesülése szerint várható volt, hogy akár két-három napig is ott tartják őket.

A sebesült Noel Barber és kísérője ezen a szombaton indult el szétlőtt szélvédőjű autóján Ausztria felé, de közvetlenül a határnál a szovjet harckocsik az ő útjukat is elállták. Tizennégy órán át kellett rostokolniuk Hegyeshalomnál, miközben átláttak a határ túloldalára. A szovjetek határozottak voltak, és nem zavarta őket a sok tiltakozó külföldi. Nem vették figyelembe a diplomáciai védettséget sem. Barber a várakozás alatt látta, amint egy szovjet tank összetörte egy áttörést megkísérlő nyugati diplomata autóját⁵⁴ .

A határon aznap feltartóztatott britek között volt Gray a Independent Television News-tól, Sefton Delmer a Daily Express-től és a Sunday Timesnak tudósító Anthony Terry a feleségével⁵⁵ .

Anthony Cavendish és Basil Davidson a november 4-én kezdődő ágyúzás után keresett menedéket a brit követség épületében. Néhány napos várakozás után, november 8-án Cavendish autóval indult a csehszlovák határ felé. Vele utazott Davidson, az angol Daily Herald és Ernest Leiser⁵⁶ , a az amerikai CBS tudósítója is. Mielőtt elindultak, felkeresték Andropov szovjet nagykövetet, hogy menlevelet kérjenek, de ő elhárította a kérést azzal, hogy fölösleges. Letkésnél azonban érvényes vízumuk ellenére a csehszlovák határőrök visszafordították őket, így Szobon éjszakáztak, helyi vasutasok vendégeként. Másnap nyugat fele indultak, komppal átkeltek a Dunán, Győrnél, egy szovjet ellenőrzőpontnál azonban megállították és letartóztatták őket. Elkobozták a járművüket, minden jegyzetüket és filmjüket, és egy szállodában őrizték őket három napig. Cavendisht két órán keresztül vallatta, néha meglehetősen durva hangnemben két KGB-s őrnagy arról, hogy mit látott és kikkel találkozott Budapesten. Valószínűleg kémeket sejtettek bennük, de Cavendish szerint a szovjeteknek tulajdonképpen nem volt elképzelésük arról, hogy mit akarnak kiszedni belőlük. A harmadik napon visszakapták az autójukat minden holmijukkal egyetemben, és szerencsésen eljutottak Bécsbe⁵⁷ .

A francia követségre mintegy negyven ember menekült november 4-én, javarészt különféle nemzetiségű újságírók⁵⁸ . Az épületben nem volt elég élelmiszer, főleg kenyér ennyi embernek, de néhány nap múlva az osztrák Vöröskereszt hozott utánpótlást.

A menedéket talált újságírók közül tizenegy osztrák riporter november 8-án útnak indult Ausztriába, további harminc ember másnap állt össze konvojba.

Nem minden újságíró választotta azonban a diplomáciai védelmet élvező épületek oltalmát.

Három francia, André Teillet, Alain de Sedouy és François de Geoffre egy francia állampolgárságú magyar hölggyel együtt a Duna Szállóban maradt. Guy Turbet-Delof, a budapesti Francia Intézet vezetője november 6-án elment a szállóba, mert úgy hírlett, hogy az oroszok lövik az épületet, és francia újságírók rekedtek ott. A támadás híre vaklárma volt, a négy embert valóban ott találta, ám ők biztonságban érezték magukat, és nem kívánták elhagyni a hotelt. Később Sedouy és Geoffre is könyvet írt a forradalom alatti élményeiről⁵⁹ .

Indro Montanelli, a Corriere della Sera tudósítója írta le a felfordulást, amit a szovjet csapatok hajnali támadása okozott a Duna Szállóban. Az olasz tudósítók először úgy döntöttek, hogy az épület biztonságában maradnak. Délelőtt azonban a környéken is kitört a tűzharc, ezért úgy határoztak, hogy mégis a követségük Vorosilov (ma Stefánia) úti épületébe menekülnek.

Elsőnek Luigi Saporito, az ANSA olasz hírügynökség munkatársa vitte át autójával Zuglóba Montanellit, Cabalzar olasz diplomatát és a feleségét a lövöldözések közepette. A többi olaszt Sablich sajtóattasé szállította át egy diplomata rendszámú autón.

A követségekre menekült újságírókat biztonsági okokból általában nem engedték szabadon mozogni a városban. Vittorio Mangili, a RAI olasz rádió munkatársa volt az egyik kivétel, aki vállalta, hogy minden nap gyalog átviszi az aktuális híreket, jelentéseket a város szívében fekvő brit követségre, ahonnan továbbítani tudták Londonba. (Ebből az feltételezhető, hogy az olasz követségnek nem volt kapcsolata Rómával.) Miután a futárságot vállalta, a körülményekhez képest szabadon járkálhatott a városban, és megpróbálta a legmaradandóbb pillanatokat rögzíteni. Az olaszok között ő volt a legmerészebb. Lajos nevű magyar kísérőjével járta az utcákat, és egyszerű rugós kamerájával filmezett. Meglehetősen szűkös volt a filmkészlete, ezért gondosan meg kellett válogatnia a témáit. Ezek a különleges felvételek később az ENSZ letétjébe kerültek.

Indro Montanelli szerint kollégája igazi "őrült" volt, aki hajmeresztő dolgokat művelt a forradalom alatt: a felkelők küldönceként furikázott egy autóval, beugrott ágyúkezelő tüzérnek a Keleti pályaudvarnál, vagy tanúként részt vett egy orosz őrnagy kihallgatásán⁶⁰ .

A követségeken a bezsúfolódott emberek helyzete napról-napra rosszabbodott. Az újságírók foglyoknak érezték magukat, ki szerettek volna jutni. A diplomaták kérelmeket intéztek a szovjet parancsnoksághoz és az új magyar kormányhoz a tudósítók szabad távozása érdekében, de eleinte csak ígéreteket kaptak.

A harcok csendesültével a fővárosban rekedt tudósítók közül mintegy százan megpróbálták elhagyni Budapestet. Összegyűltek egy belvárosi téren, és mintegy harminc nyugati zászlókkal felékesített autóval konvojt alkotva elindultak a határ felé. A járművek nem jutottak messzire, harminc kilométer után egy szovjet alakulat feltartóztatta és visszafordította a kocsioszlopot. Visszafelé a járókelők megtapsolták az elhúzó autókat, mert azt hitték, hogy az ENSZ megfigyelői érkeztek meg.

Az oroszul tökéletesen beszélő Michel Gordey⁶¹ (Paris Soir) vezetésével egy csapat újságíró november 8-án megpróbált útvonalengedélyt szerezni a szovjet parancsnokságtól. Az oroszok mindent megígértek, de csak november 9-én adták meg a szükséges pecsétes papírt. Az engedély azonban nem bizonyult megfelelőnek, mert a fővárost elhagyó autók már aznap délután fennakadtak az első ellenőrző pontnál⁶² .

Az olasz újságírók kilépési engedélyét végül Alberto Jacoviello⁶³ szerezte meg, akinek a szovjet városparancsnok felajánlotta a távozáshoz szükséges engedélyt, mivel a kommunista l'Unita tudósítója volt. Jacoviello azonban ezt csak úgy fogadta el, ha minden olasz kollégája megkapja. Végül sikerült is ezt elérnie.

A tucatnyi itáliai újságíró három olasz rendszámú kocsival utazott el november 10-én (vagy 11-én)⁶⁴ Budapestről. Győr közelében egy szovjet tankoszlop megállította az autókat, és mivel még nem jutott el hozzájuk a főparancsnokság utasítása, hogy tovább kell engedni az újságírókat, feltartóztatták őket. Az éjszakát a szovjetek egy közeli kórház területén felütött táborában töltötték, és másnap indulhattak csak tovább. Mangili kivételével feltehetően minden olasz újságíró ezzel a csoporttal távozott. Köztük volt Luigi Fossati is, a szocialista Avanti tudósítója, aki szintén könyvet írt a magyar forradalomról⁶⁵ .

Vittorio Mangili másnap, november 11-én, vasárnap indult egy újságírókat szállító konvojjal Ausztria felé. A szovjet katonai hatóságoktól megkapták az engedélyt a távozásra. A feltételek szigorúak voltak, valamennyi kocsi vezetőjénél ott kellett lennie az általa szállított személyek névsorának. Mást nem volt szabad felvenniük. Ugyanazon nemzet autóinak együtt kellett maradniuk, továbbá újságokat, fényképeket, tájékoztató anyagokat nem vihettek magukkal. Mangili egy franciákkal teli autóban utazott. Budapest és a határ között hét szovjet ellenőrző állomáson állították meg őket. Mindezek ellenére ki tudta csempészni a forradalom utolsó napjai alatt készített filmfelvételeit⁶⁶ .

Leslie B. Bain november 10-én indult Ausztria felé, magával vitte dr. Turcsányi Egont, Mindszenty bíboros titkárát. Tatabányánál, egy ellenőrzőpontnál civil ruhás "ávósok" leállították az autót, kirángatták az idős papot, és letartóztatták (majd 1958-ban életfogytiglani börtönre ítélték). Az incidens után Bain épségben kijutott az országból. Később a magyar állambiztonsági szolgálat hírszerző tevékenységgel gyanúsította meg az amerikai újságírót, és egyik bűneként azt rótták fel, hogy megpróbálta kicsempészni az országból Turcsányi Egont. Bain visszaemlékezése szerint szó sem volt csempészésről, mert Turcsányi Ausztriába indulása előtt az egyházon keresztül érdeklődött az ügyben, és távozásával kapcsolatban semmilyen ellenvetéssel nem találkozott⁶⁷ .

November közepétől

November második felére néhány kivételtől eltekintve a tudósítók zöme elhagyta Magyarországot. A harcok véget értek, a forradalom sorsát eldőltnek tekintették, elmúlt a szenzáció. A Budapestet megjárt újságírók azonban hazatértük után tovább cikkeztek a történtekről. Sok tudósító hosszabb-rövidebb ideig Bécsben maradt, onnan követte figyelemmel az eseményeket, illetve a menekültek sorsát.

Magyar zászlót tűznek ki az osztrák-magyar határon

Menekülők a magyar-osztrák határon

A három hazai újságíró, Varannai Aurél és a Marton házaspár makacsul tovább folytatta tudósítói munkáját. Velük együtt Budapesten maradt még - többek között - John MacCormac (New York Times), Russel Jones (UPI) és Ronald Farquhart (Reuters).

Azon kívül, hogy világgá kürtölték a szovjet agressziót és a forradalom leverése utáni eseményeket, a tudósítók november 4-e után időnként fontos közvetítő szerepet is betöltöttek.

A lakosság nagy része a pillanatnyi helyzetről a nyugati rádióadók magyar nyelvű adásaiból tájékozódott, melyeknek a Budapesten tartózkodó külföldi újságírók szállították a friss híreket.

K. P. S. Menon, India moszkvai követe november-decemberben Budapesten tartózkodott, hogy tájékozódjon a magyarországi eseményekről. Három nyugati tudósítót is fogadott margitszigeti szállodájában, Russel Jonest, Marton Endrét és Ilonát, akikkel több órán át beszélgetett a kialakult helyzetről. A közvetítés másik példája, hogy Marton Ilona - Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökének kérésére - eljuttatta a nyugati hírügynökségekhez a december 11-12-re szóló általános sztrájkfelhívást, mivel Ráczot és a többi vezetőt akkor már elvágták a külvilágtól. A magyar munkások a nyugati rádiók közleményeiből értesültek a felhívásról, és sztrájkba is léptek⁶⁸ .

Sztrájkfelhívás egy kerítésen

A nyugati diplomaták élénk tevékenységet fejtettek ki annak érdekében, hogy tudósítóik Magyarországon maradhassanak. Az új magyar kormány taktikája pedig az volt, hogy igyekezett eltávolítani a forradalom idején itt tartózkodó és túl "lelkes" újságírókat.

A diplomaták közbenjárására és a magyar hatóságok tétovaságára példa az alábbi eset.

December 1-jén Spencer Barnes amerikai ügyvivő⁶⁹ megpróbálta elérni a külügynél, hogy Russel Jones UPI-tudósító vízumát meghosszabbítsák. Jones vízuma november 30-án lejárt, de csak december 3-ig hosszabbították meg. Rubin Péter, a Tájékoztatási Főosztály akkori vezetője azonban rövid úton elutasította Barnes kérését.

A fennmaradt jelentés szerint közvetlenül Barnes hívása után Leslie Fry angol követ is felhívta Rubint, azzal a kéréssel, hogy a Daily Expresst és a Tabletet képviselő Kemp angol újságírónak hosszabbítsák meg a vízumát. Indoklásként Fry kifejtette, hogy a magyar kormány az ENSZ-megfigyelők beutazásának elutasításakor arra hivatkozott, hogy Magyarországon nincs szükség megfigyelőkre, hiszen vannak itt újságírók, viszont ha az újságírókat kiutasítják, az kedvezőtlen hatást fog külföldön kiváltani. A külügyben Rubin Péter a következőt válaszolta: nem utasítják ki az újságírót (Kempet), csak nem hosszabbítják meg a vízumát, ami nem ugyanaz⁷⁰ .

A még maradni vágyó Russel Jones azonban volt olyan furfangos, hogy elutasítása után még aznap felkereste Münnich Ferenc titkárságát és arra hivatkozott, hogy a Külügyminisztériumból küldték a vízuma meghosszabbítása miatt. Ezzel a trükkel további hat napig maradhatott. A turpisságra akkor jöttek rá a külügyben, amikor az angolok reklamáltak, mert Kemp, Jonesszal ellentétben nem kapott engedélyt a további tartózkodásra. A külügy ekkor észrevette Jones trükkjét, és visszavonta a hosszabbítást. Minden bürokratikus akadály és huzavona ellenére Kemp végül december 31-ig kapott vízumot, és Russel Jonesnak sem kellett távoznia.

A forradalom után a szovjet megszállók vagy a magyar hatóságok gyakran tartóztattak fel rövidebb időre nyugati újságírókat. A leghosszabb ideig - mintegy hét héten át - az amerikai Georgette Chapelle⁷¹ fotóriportert tartották fogva. A 37 éves amerikai nő november 15-én érkezett Ausztriába, és mint az International Rescue Comitté munkatársa, sorra látogatta a felállított menekülttáborokat, interjúkat és fényképfelvételeket készített a magyar menekültekről. Az anyagot a bizottság New York-i központjába továbbította, illetve amerikai folyóiratoknak küldte el. Magyarországra is be akart utazni, ezért érvényesíttette az útlevelét a bécsi amerikai követségen, egyszeri magyar beutazásra. Talán a vízumszerzés nehézségei miatt mégis illegálisan, egy magyar kísérővel lépte át a határt december 6-án hajnalban. Tíz kilométerre az osztrák-magyar határtól azonban a magyar határőrség őrizetbe vette őket.

Eltűnése után a budapesti amerikai követség december 15-én jegyzékben érdeklődött a magyar Külügyminisztériumnál a Georgette Chapelle, a Life fotoriporterének holléte felől, aki tudomásuk szerint Magyarországon tartózkodik. A magyar hatóságok több amerikai jegyzék után sem reagáltak. Erre az amerikaiak közölték, hogy tudomásuk szerint Mrs. Chapelle-t a Fő utcai Katonai Törvényszék ötödik emeletének 504-es szobájában tartják fogva. A magyar külügy azonban január 19-ig még azt sem ismerte el, hogy tudomása van a letartóztatásról. Az ügyet végül az gyorsította fel, hogy az amerikai követség szakított a diplomácia megszokott gyakorlatával, és a magyar Külügyminisztérium meglepetésére őket megkerülve a Legfőbb Ügyészségtől engedélyt szerzett az őrizetes meglátogatására. Ennek birtokában a budapesti amerikai konzulnak egy ügyvéd kíséretében sikerült felkeresnie Fő utcai cellájában Georgette Chapelle-t. Ezek után a magyar hatóságok sietve bíróság elé állították, és január 26-án tiltott határátlépés miatt azonnali hatállyal kiutasították az országból⁷² .

A forradalmat ugyan a szovjet csapatok leverték, de a novemberi-decemberi magyarországi eseményeket a Nyugat továbbra is nagy érdeklődéssel kísérte. Az újságok igyekeztek újra bejuttatni a munkatársaikat, hogy friss anyaghoz jussanak.

Russel Jones volt 1956-ban az egyik utolsónak maradt tudósító. A beszámolóit telefonon küldte a United Press Internationalnek. A beszélgetések idejét hat percben maximálták, ezért az újságíró sorra hívta a hírügynökség bécsi, frankfurti, belgrádi és stockholmi irodáit. Amikor a diktálás során letelt az első hat perc, folytatta a riport beolvasását a másik irodának. Végül a részleteket az irodák elküldték Bécsbe, ahol összerakták a tudósításokat. Jones december 4-én még tudósított a Hősök terén tartott nőtüntetésről, ezért másnap kiutasították az országból. Russel Jones 56-os tudósításaiért 1957-ben Pulitzer-díjat kapott.

Két olasz újságíró, Egisto Corradi és Alberto Cavallari, a Corriere della Sera munkatársai 1956 decemberének második felében vissza tudtak térni Magyarországra⁷³ . Richard Kasischke, az AP bécsi irodavezetője szintén ekkor érkezett Budapestre, és január első feléig maradt.

A három magyar tudósító decemberig aktívan végezte a munkáját. A megtorlások láttán Marton Endre és felesége úgy döntött, hogy elhagyja az országot. A magyar hatóságok futni hagyták a Marton házaspárt. Megadták nekik a kiutazási engedélyt, noha ismeretes volt, hogy utazásukból nem térnek vissza. Az amerikai követség autóján 1957. január 16-án gyermekeikkel együtt távoztak az országból. Varannai Aurél nem engedett John MacCormac rábeszélésének, és itthon maradt. Visszavonult az újságírástól, és balatonszemesi házában vészelte át a megtorlások időszakát. A magyar hatóságok végül nem zaklatták a forradalom alatti tevékenységéért. Belső száműzetése után az Akadémiai Kiadó szerkesztőjeként dolgozott, és az angol-magyar irodalmi kapcsolatok kutatásával foglalta el magát⁷⁴ .

John MacCormac is az utolsók között hagyta el Magyarországot. 1957. január 10-én kiutasították, és mindössze hat órát kapott arra, hogy átlépje az osztrák határt.

A nyugati tudósítók többségének november közepi távozása idején megjelentek a szovjet újságírók. Ezt megelőzően előtte a budapesti eseményekről csak felháborodott "szovjet turisták" szájába adott beszámolók hangzottak el a moszkvai rádióban. A helyszínre érkezett tudósítók feladata elsősorban nem az volt, hogy a szovjet olvasókat hitelesen tájékoztassák a Magyarországon történtekről. Írásaik inkább az események ellenforradalmi és fasiszta jellegének hangsúlyozását célozták.

November közepén megkezdte magyarországi riportkörútját Mihail Odinec és P. Jefimov. Első beszámolójuk november 17-én jelent meg a Pravdában, ezt követően kétnaponta tudósítottak Budapestről. A. Romanov, a Lityeraturnaja Gazeta újságírója szintén november második felében érkezett hazánkba. December elején érkezett Magyarországra A. Kurov, aki a Novaja Vremja külpolitikai lap magyarországi tudósítójaként utazgatott az országban. A szovjet tudósítócsoport munkája gyümölcseként a Pravda még az 1956-os év végén megjelentetett egy négyszerzős riportkönyvet a magyarországi ellenforradalomról⁷⁵ .

A harcok lezárulta után a nyugati kommunista lapok is Budapestre küldték újságíróikat. Peter Fryer november 11-én hagyta el Magyarországot, a kommunizmusból kiábrándulva. A magyar forradalom iránti szimpátiája miatt a Daily Worker leváltotta tudósítói posztjáról, és nem közölte az írásait. Helyette átirányították Moszkvából a lap ottani tudósítóját, Sam Russelt. A 29 éves Fryer 13 év után otthagyta lapját, és rövidesen kilépett az angol kommunista pártból is, majd megjelentette forradalom alatti élményeiről szóló könyvét⁷⁶ .

A francia kommunista párt lapja, a l'Humanité november 12-én egyenesen a főszerkesztőt, André Stilt küldte Magyarországra. Stil hamarosan megírta a hivatalos moszkvai irányhoz igazított könyvét Budapestről jöttem címmel⁷⁷ .

Az olasz kommunista párt lapja, a l'Unita munkatársa szintén a magyar fővárosba érkezett. 1957. január 2-án a Daily Worker, a l'Unita és a l'Humanité budapesti tudósítói közösen keresték fel tisztelgő látogatásra a külügy Tájékoztatási Főosztályának vezetőjét, Rubin Pétert⁷⁸ .

A forradalom leverése után Kádár János, az új kommunista vezető nagy érdeklődést váltott ki a nyugati médiában. A hírszervek folyamatosan ostromolták a magyar külügyet, mindannyian az új vezetővel akartak interjút készíteni.

Kádár János hazaérkezik Moszkvából a Ferihegyi repülőtéren

Jack Meehan, a UPI európai osztályának televíziós szerkesztője már 1956 végén Magyarországra jött, és Barcs Sándorral, az MTI vezetőjével tárgyalt egy Kádárral készítendő interjúról, de nem sikerült megállapodásra jutniuk. Meehan 1957 végén újra próbálkozott egy beszélgetés megszervezésével⁷⁹ .

A decemberben érkezett Richard Kasischke is jelezte, hogy Kádár Jánossal akar riportot készíteni. Felkereste a külügyben az illetékest, Rubin Pétert, hogy kijárja az interjút. Természetesen őt is elutasították.

A magyar hatóságok 1956 novemberétől arra törekedtek, hogy az ország területén ne legyenek nyugati tudósítók. Ezt a külügy többek között azzal magyarázta, "hogy a tudósítók tevékenysége nem korlátozódott kizárólag az újságírásra, és egyetlen ország sem tűrheti, hogy kimondottan ellenséges és rágalmazó, a valódi helyzetnek egyáltalán nem megfelelő cikkeket közöljenek róla". Ezzel az állásponttal is magyarázható, hogy 1957-ben egyetlen angol újságíró tartózkodott huzamosabban Magyarországon, Ronald Farquhart, a Reuters hírügynökség képviseletében. Őt 1957 novemberében váltotta fel H. A. Gall, a Reuters bonni tudósítója⁸⁰ .

A nehézségek ellenére a forradalom alatt Magyarországon járt tudósítók 1957-ben is folyamatosan próbáltak vízumot szerezni. Ernest Leiser, a CBS televíziós riportere január másodikán vízumot kért a bécsi követségen, de nem kapott. Később arra kért vízumot, hogy 1958. április 4-én készíthessen Magyarországon riportot, de újra eltanácsolták, mivel "nagyon ellenséges beállítottságú".

Russel Jones 1957-ben Lengyelországban dolgozott az United Pressnek. A hírügynökség két-három hétre Magyarországra akarta küldeni, de a magyar külügyminisztérium "nem tartotta lehetségesnek" Jones beengedését, "mert nevezett járt már Magyarországon a múlt évi ellenforradalmi felkelés idején, és tapasztalataink alapján nemkívánatos személynek tekintjük"⁸¹ . Később mégis beengedték.

A magyar hatóságok tehát arra törekedtek a forradalom után, hogy a lehető legkevesebb tudósítót engedjék be, ezzel is csökkentve a támadó hangnemű cikkek számát a nyugati sajtóban. Taktikájukat azonban nem tudták hosszú ideig fenntartani, az elutasítások ellenére viszonylag sokan voltak 1957-ben Magyarországon.

Földes Pál 1959 januárjától foglalta el a londoni magyar követ posztját. Bemutatkozó sajtótájékoztatójához a külügy a következő információkat küldte: "A magyarországi sajtótájékoztatással kapcsolatban megjegyezzük, hogy 1957-ben a kapitalista országokból 156 újságíró, Angliából 20 újságíró és laptudósító látogatta meg hazánkat. Úgy véljük, hogy ez a szám visszatükrözi azt a politikai állásfoglalásunkat, hogy hazánk dolgait, problémáit a nyugati országok tudósítói is megismerhessék, azonban nem lenne helyes egyelőre a mainál sokkal szélesebbre tárni kapuinkat a nyugati tudósítók előtt. Igen elevenek még azok a tapasztalatok, amikor 1956-ban rekordmagasságot ért el a beutazó újságírók száma, s köztük nem kis számban (voltak( kémek és ügynökök. Az a véleményünk, hogy szerényen és óvatosan, ugyanakkor határozottan növeljük a beengedett újságírók számát..."⁸²

A magyar hivatalos szervek nézete a külföldi tudósítók Magyarországra engedésével kapcsolatban 1959-re fokozatosan megváltozott. Általános elutasítás helyett igyekeztek válogatni a személyek között. A levéltári, követségi TÜK-iratokból az derül ki, hogy többnyire elolvasták az illető magyar témájú írásait, és annak hangvételétől függően ítélték meg a személyét.

A londoni magyar követség 1959 februárjában egy brit újságírócsoport meghívásával kapcsolatban készített jelentést a Külügyminisztérium számára a "sajtómunka új módszereiről". A dokumentum az addig követett vízumpolitika felülvizsgálatát javasolja, egyben a kompromittálódott bécsi újságírók kikapcsolását indítványozza. Ugyanakkor előnyösnek tartaná a tervezet, ha néhány újságírót sikerülne Budapestre csalogatni állandó tudósítónak⁸³ .

Az újságírókkal való jó kapcsolat helyreállítása érdekében 1959 márciusában a magyar külügy megkereste a jó nevű újságírónak számító Sefton Delmert. A brit újságíró előzőleg kedvező hangnemben írt a keletnémet kérdésről, és megemlítette egy cikkében, hogy a nyugatnémet külügy Horthy-korszakhoz kötődő magyarokat is alkalmaz. A magyarok tudatták Delmerrel, hogy vele kapcsolatban "felengedett a jég", és meghívták Magyarországra. A tudósító 1959 nyarán feleségével együtt meg is érkezett. Lehetősége adódott interjút készíteni Kádár Jánossal is⁸⁴ .

A nemkívánatos személyekről azonban a magyar hatóságok egyfajta feketelistát állítottak össze. A hivatalos szervek 1959 októberében kétnapos protokoll-kirándulást szerveztek az Ausztriában működő újságíróknak. A kirándulás meghirdetésekor egyben bizalmasan közöltek egy tízes listát azokról a tudósítókról, akiknek nem érdemes jelentkezniük, mert úgysem kapnak vízumot. A bécsi sajtóklubban a feketelista miatt bojkottot kezdeményeztek a rendezvény ellen, de az újságírók nem voltak egységesek, és a kirándulásra sokan elmentek.

A külügy által fenntartással kezelt újságírók közé tartozott az angol Observer munkatársa, Léderer Lajos "kormányellenes, szélsőségesen rágalmazó" írásaiért. Rossz példának hozták fel a másik Observer-tudósító, a forradalom alatt szintén Pesten járó George Sherman írásait is. Maga David Astor, az Observer főszerkesztője is hiába kilincselt a magyar követségen, hogy Sherman vízumot kapjon, a magyarok elutasították. A londoni követség Shermannal kapcsolatban a külügynek ezt javasolta: "Vízumot semmi esetre se adjunk neki, még akkor sem, ha ezt Bécsben kéri!"⁸⁵

Szintén a feketelistán szerepelt Pogány Géza Eugén, a bécsi Die Presse munkatársa. Pogány egyértelműen az osztrák sajtó első számú "magyarszakértőjének" számított. A követség folyamatosan figyelemmel kísérte és jelentéseket írt pályafutásáról a Külügyminisztériumnak. Pogány többször megkísérelt vízumot szerezni, de nem volt megalkuvó típus. 1963-ban látogatást tett a bécsi magyar követségen, hogy újabb kérelemmel éljen, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy továbbra is egyetért azzal, amit 56-os cikkeiben írt. Újra elutasították⁸⁶ .

A Le Monde-ban írt cikkei miatt évekig nem kapott beutazó vízumot az ugyancsak magyar származású Thomas Schreiber sem.

Leslie B. Baint a magyar állambiztonságiak utólag hírszerző tevékenységgel gyanúsították meg, mivel október 19-én, közvetlenül a felkelés előtt érkezett Magyarországra, és feltételezték, hogy részese volt annak a "homályos nyugati konspirációnak", amely ellenforradalomra buzdított. Szintén a bűnei közé sorolták, hogy a Look című folyóiratnak készített fényképein látszik a szovjet egységek katonai tevékenysége⁸⁷ .

Egyes újságírók különös gondot fordítottak arra, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a magyar külképviseletekkel. Ilyen példás kapcsolattartó volt a svájci újságoknak dolgozó magyar származású bécsi tudósító, Johann Bálványi. A bécsi titkos követségi jelentésekben előszeretettel foglalkoztak a Bálványitól kapott, más újságíró kollégákról szóló pletykákkal. Bálványi 1958-ban megpróbált közbenjárni munkatársai érdekében. Szerinte a magyar hatóságoknak "több hasznuk lenne, ha beengednék Magyarországra a már régóta Bécsben tartózkodó, és már több ízben beutazást kért Helen Anderst, Pogány Gézát és Bruno Tedeschit"⁸⁸ .

Az állambiztonsági szervek utólag hozzáláttak az 1956-os események rekonstruálásához. A BM állományából a belügyminiszter parancsára létrehoztak egy hattagú bizottságot, amely összegyűjtötte és feldolgozta az anyagot. Ebből keletkezett "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében" című dossziécsoport. Az összefoglalóhoz mellékletként készítettek egy 160 nevet tartalmazó listát "Az 1956-os ellenforradalom alatt Magyarországon tartózkodó jelentősebb külföldi személyekről". A lista a tanulmány mellékletében szerepel⁸⁹ .

Jellemző az állambiztonsági "szakértők" munkájának minőségére, hogy a listán a legfontosabb amerikai tudósítót, John MacCormacket, aki elejétől a végéig jelen volt az eseményeknél, és különösen jó kapcsolatokkal rendelkezett az amerikai követségen, sőt egyfajta befolyásos tanácsadónak számított, női néven, Joan Mac Cormacként szerepeltetik. Ez arról tanúskodik, hogy akik a listát készítették nem voltak tisztába MacCormac személyének fontosságával, illetve hanyagságukban nem vették a fáradságot a nevek ellenőrzésére. Hibáktól hemzseg az egész névsor, ezért gyakorlati felhasználásra alkalmatlan.

Feltételezhető, hogy a forradalom alatt Magyarországon járt újságírók közül néhányan különféle hírszerző szervekkel is együttműködtek. Erről azonban a magyar szerveknek kevés pontos információjuk lehetett. A szovjet típusú rendszerekre jellemző gyanakvással minden külföldit potenciális kémnek tekintettek, de a valódi hírszerzőket nem tudták leleplezni.

Néhány újságíróról mára már köztudott, hogy életük során kapcsolatban voltak nyugati hírszerző szervezetekkel. Gordon Shepherdnek, a Daily Telegraph bécsi tudósítójának egyértelműen hírszerző múltja volt. A Daily Telegraphban megjelent nekrológjában olvasható, hogy annak idején, amikor Shepherd Budapestre látogatott, a mindentudó Rákosi így üdvözölte a volt MI 6 tisztet: "Mi újság, ezredes, hogy tetszik az új munkája?" A magyar külügy és a követségek későbbi Shepherdről szóló dokumentumaiban azonban nem is említik a kémgyanút. A jelentésekben csak cikkeinek visszafogott hangnemét említik. Shepherd személyét ez alapján pozitívan ítélték meg, és vízumra javasolták⁹⁰ .

Anthony Cavendisht, a United Press International varsói tudósítóját 1957 nyarán brit hírszerző (MI 6) múltja ellenére beengedték néhány napra Magyarországra. A magyar szervek csak ideérkezése után értesültek arról, hogy időközben kiutasították Varsóból. Ezután a magyarországi programját úgy szervezték meg, hogy egyetlen hivatalos személlyel se találkozhasson. A kedvezőtlen fogadtatás ellenére Cavendish 1958 szeptemberében újra ki tudta járni, hogy beutazhasson Magyarországra.

Anthony Terry, a Sunday Times forradalom alatt itt járt tudósítója is az MI 6 brit hírszerző szolgálat tagja volt. Erről a magyaroknak valószínűleg nem volt tudomásuk. A londoni magyar követség kimondottan kedvezőnek és tárgyilagosnak látta írásait, ezért 1957-ben is járhatott Budapesten⁹¹ .

Seymour Freidin, a New York Post bécsi tudósítója 1973-ban bevallotta, hogy CIA-ügynök volt. Feltételezhető, hogy működése több évtizedre nyúlt vissza, és 1956-ban is az amerikai hírszerzésnek dolgozott. Erre vonatkozó gyanúnak azonban semmilyen magyar iratban nincs nyoma.

Az 1956-os forradalom alatt Magyarországon dolgozó tudósítóknak fontos szerepük volt abban, hogy a történtek az egész világon ismertté váljanak. A huszadik században nem volt egyetlen olyan esemény sem, amely a világ figyelmét és rokonszenvét olyan mértékben fordította volna Magyarország felé, mint 1956 októbere.

A tudósítók többségének neve idővel feledésbe merült Magyarországon. Ez a tanulmány megkísérelte egy részük kilétét felfedni. Némelyek szakmájukban vagy más területen hírnevet szereztek, és hazájukban ismert személyek, sokan még ma is élnek közülük.

Néhány újságírónak - mint Peter Fryernek, aki szakított az angol kommunista párttal - fordulópont volt az életében a rövid idő, amit Budapesten töltött. Voltak viszont olyan külpolitikai tudósítók, akik egész életükben válsággócokat jártak, és pályafutásuk során a magyar események nem jelentenek többet néhány rövid és forró pillanatnál. Munkájuk végzése közben azonban - néhány szovjetbarát újságíró kivételével - mindannyian a magyaroknak szurkoltak, a fegyvert ragadó diákoknak és munkásoknak, akik nem akartak tovább a szovjet elnyomásban élni.

Az újságírók a lakossággal együtt átérezték a forradalom napjainak nagyszerűségét és a bukás tragédiáját. Russel Jones írta Pulitzer-díjas sorozatában, hogy gyerekkora óta akkor sírt először⁹² .

1. számú melléklet

Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája

Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 1. oldal

Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 2. oldal

Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 3. oldal.

Az 1956-os forradalom alatt és közvetlenül utána Magyarországon tartózkodó külföldi újságírók listája. 4. oldal.

2. számú melléklet

(ÁBTL V-150 393)

A lista az ÁBTL V-150393. számot és "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében - V. rész" címet viselő dosszié mellékletéből (74-81. o.) származik. A felsorolásban gyakran elírták a neveket - ezeket az azonosított személyeknél zárójelben kijavítottam. Az előzőnél sokkal terjedelmesebb ÁBTL V-150352/1. sz. dossziéban, amely szintén "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében" címet viseli, szerepel egy, a fentivel azonos című lista, ez azonban néhány névvel bővebb. Ezeket a neveket zárójelben szintén beillesztettem a listába, de mellettük feltüntettem, hogy a másik listáról származnak. (A V-150352-es dossziésorozatból állították össze a V-150393 alatti összefoglalókat, ezért a 352-esek sokkal terjedelmesebbek.) Az azonosított újságírók nevét dőlt, vastag betűkkel emeltem ki, és melléjük írtam, ha kiderült, hogy milyen újságnak dolgoztak, illetve hol volt az állomáshelyük (és egyéb információkat). Az azonosított, de más foglalkozású személyeket dőlt betűvel emeltem ki, hozzáfűzve a foglalkozásukat vagy megbízásukat.

Az 1956-os ellenforradalom alatt Magyarországon tartózkodó jelentősebb külföldi személyek:

amerikaiak (22 fő):

Leslie B. Bain - North American Newspaper Alliance, The Reporter (New York)

William Barret

Frank Borgholzer (Frank Bourgholzer) - NBC

Edward Burks

Charles Chouts (talán az angol Charlie Coutts)

Edgar Clark - Time és Life belgrádi tudósítója

Joan Mac Cormac (John MacCormac) - A The New York Times bécsi tudósítója

Rober F. Delancy dr. (a 352-es listán: Danaley ) (Robert F. Delaney) - a bécsi amerikai követség sajtóattaséja

William J. Donovan - hírszerző tábornok/

Fabian Flint

Olga Franklin

Seymour Freydin (Seymour Freidin) - a The New York Post bécsi tudósítója

Henry Giniger - The New York Times /

Horst Goettelinger

(Jackson Graham - 352-es lista)

Eldon Griffits (Eldon Griffiths) - Newsweek

Peter Isaac

Stuart W. Kellog

B. Kidel (Boris Kidel) - News Chronicle (London) - inkább angol

Robert Kleiman - US News, CBS

Wolfgang Leonhard - történész, kremlinológus (német)

Lary Rue - a Chicago Tribune bonni tudósítója

angolok (26 fő):

Noel Barber - Daily Mail (London)

P. H. Bricknell

(Antony Chlive - 352-es lista)

Basil Davidson - Daily Herald, stb.

Sefton Delmer - The Daily Express

Garey Fischer

Peter Freyer (Peter Fryer) - Daily Worker

Sheperd Gordon (Gordon Shepherd )- The Daily Telegraph

Arthur Helwell

Peter Howard - Reuters, Süddeutsche Zeitung

C. Jacklin

I. H. Jones (Ivor Jones) - The Listener (London), BBC

Colin Lawson

Luis Lederer (Léderer Lajos) - The Observer (London)

J. Mac Leod

Gerald Long

N. Leight Pemberton

Michael Neigal Preston

Jan Reulin (talán Ian Rankin a The Observertől)

(John C. Rogar - 352-es lista)/

John Russ

Sam Russel - A Daily Worker moszkvai tudósítója

Antony Terry (Anthony Terry) - Sunday Times

(Chrips J. Ursula - 352-es lista)

Robert Vakeshoff

Hugh Seaton Watson - történész

franciák (17 fő)/:

Serge Acker - RTF (rádió) /

Dominique Anclaire (Dominique Aucleres) - Le Figaro

Alain Bedony (Alain de Sedouy) - Paris-Presse

Francois Bondy -Prevues (Párizs) főszerkesztője, svájci

Camille Chatolet

Francrise Collin

Jean Dufournet

Josef Feder

Georges Fournier - AFP /

Louis J. Giard

Michel Gordey - France Soir

Gilbert Lanzun (Gilbert Lauzun)

Henri Moine - Progrés de Lyon

Jean Pierre Pedraffini (Jean-Pierre Pedrazzini) - a Paris Match fotóriportere

Tomas Jean Schreiber (Thomas Schreiber) - Le Monde, magyar származású

Johann Steininger

André Teillet

osztrákok (31 fő):

Barna Jenő

Oskar Bezold - Bild (német)

Paul Buruck (Paul Bruck) - CBS (USA) operatőr, német

Laetitis Dickerhoff (Laetitia Dickerhoff néven a német listán is szerepel)

Max Eisler

Gaby Englaender

Bruno Frey

Stefan Friedberg

Georg Geber

Hans Germani dr. - Der Spiegel

(Fritz Hier - 352-es lista)

Raymund Hőrghager - a Süddeutsche Zeitung bécsi tudósítója, német

Gerhard Ketterl

Wilhelm Krasser - a Reuters bécsi tudósítója, német, de osztrák állampolgár

Dolf Linder dr.

Fritz Molden - a Die Presse (Bécs) tulajdonosa

H. Neumann

Teddy Podgorski

Eugen Pogany (Pogány Géza vagy Pogány Eugen Géza) - Die Presse (Bécs), magyar származású

James Pringle

Peter Quadt dr.

Anton Radvánszky dr. (vagy báró Radvánszky Antal) - Új Hungária c. emigráns lap (Párizs)

Maria Rumpff

Herbert Schifft dr.

Joachim Steinmayr - Süddeutsche Zeitung, német

Peter Strasser

(Franz Storbl - 352-es lista)

Gert Waage

Helen Waterhouse

Brigitte Weil

(Kurt Werner dr. - 352-es lista)

olaszok (20 fő):

Edgardo Beltranetti -?

Mario Biasi (Mario de Biasi) - Epoca

Giorgo Bontempi (Giorgio Bontempi) - Il Paese (Róma)

Maria Leonilde Cabalzar (Cabalzar olasz sajtóattasé felesége, a 352-es listán Gabalzar)

Adriana Catellani

Luciano Cossetto

Ilario A. Fiore (Ilario Fiore) - Il Tempo /

Luigi Fossati - Avanti

Cabio Galliani

Carlo Gisventi

Alberto Jacoviello - l'Unita

Matteo Matteotti (olasz szocialista képviselő)

Massimo Monicelli

Indro Montanelli - Corriera della Sera

Giorgio Paci

Sergio Perucchi - valamilyen kommunista lap, talán a l'Unitá

Italo Pietro

Filippo Raffaelli

Luigi Saporito - ANSA

Bruno Tedeschi - az Il Giornale d'Italia bécsi tudósítója

svájciak (8 fő):

Johann Bálványi - A Tribunal de Lausanne bécsi tudósítója, magyar származású osztrák állampolgár

(Herbert Bech / Herbert-Georges Beckh ) - a Vöröskereszt Nemz. Biz. Első küldöttje Magyarországon, a forradalom alatt. (352-es lista)

Nicolaus Bernouli

Oskar Frey

Ernst Halperin dr. - Neue Züricher Zeitung

Fredy Mayer

Viktor Ernst Meier - a Neue Züricher Zeitung bécsi tudósítója

Peter Schmid - Die Weltwoche (Zürich)

hollandok (9 fő):

Hendrik Baljon (bécsi tudósító)

Mattias Eerdmans

Nicolaas Greitemanu

Matthiew Howtappel

Maarten Jannink (a belga listán is szerepel)

W. Hermand Sanderberg

Alfred Sprang (Alfred Van Sprang) - NCRV (holland rádió)

Gerhardus Wisse

Rynhard P. Wisse

belgiumiak (5 fő):

Jan Maarten Jannink (a holland listán is szerepel egy ilyen név)

A. J. Langhout

S. E. Rodermond

Helene Svenda

Jean Uldebergsch

németek (12 fő):

Helmuth Ammon

dr. Annabring Mátyás

Gerhardt Bacher

Laetitia Dyckerhoff (az osztrák listán is szerepel, Laetitis Dickerhoffként)

Anderlo Gerlot

Karl Koch

Walter Lindlar

Hubert Lőwenstein herceg - a nyugatnémet Vöröskereszt képviselője, bonni képviselő

Hiffenreicht Ludwig

Heinrich Netlitzky

Artur Saternus

Gerhard Schwartzkopff

norvég (1 fő):

(Einar Russ v. Ross - 352-es lista)

finnek (4 fő):

Anne Losa Andersen

S. P. Nortamo

Simo Pekka

Keijo Volevi

török (1 fő):

Bardacki Ilhan

dánok (2 fő):

Anton O. Neesgaardi

Poul T. Perdersen

az ENSZ részéről (1 fő):

Ejaz Husszein (Ejaz Husain), az ENSZ újságíró-küldöttség tagja, - Dawn (Karacsi, Pakisztán)

svéd (1 fő):

Helén Anders (bécsi tudósító)

spanyol (1 fő):

(Jose Lui G. Tello / José Luiz G. Tello?, csak a 352-es listán!)

vatikáni (1 fő):

(M. Rodhain , csak a 352-es listán!)

Összesen 160 fő (két személy két listán is szerepel).

Felhasznált irodalom

Bain, Leslie B.: The Reluctant Satellites. An Eyewitness Report on East Europe and the Hungarian Revolution. New York, 1960. Macmillan

Barber, Noel: A Handful of Ashes, London, 1957, Wingate.

Bone, Edith. Seven Years Solitary London: 1957

Bourgin, Simon: The Well of Discontent. Part 1. Briefing Radio Free Europe, 1956. The Hungarian Quarterly 37. Vol. 1996. 142. No. and Part 2. in Hungarian Quaterly 38. Vol. 1996 143. No.

Cavendish, Anthony: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.

Ćosić, Dobrica: 7 nap Budapesten - 1956. október 23-30. Budapest, 1989. Bethlen Gábor Könyvkiadó.

Coutts, Charlie: Eye-Witness in Hungary. London, 1957. Daily Worker. (kötetben: Bill Lomax (szerk.): Eye-Witness in Hungary - The Soviet Invasion of 1956. 108-121. o.)

Davidson, Basil: What Really Happened in Hungary? London, 1957. Union of Democratic Control.

Egy francia diplomata a forradalomban - Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Budapest, 1996. Francia intézet - 1956-os Intézet.

Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben (Fehér könyv) I-V. Budapest, 1957-58.

1956 Budapest - a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből) Budapest, 1989. Transznacionális Radikális Párt.

Fiore, Ilario: Ultimo treno per Budapest, 1957.

A forradalom hangja - Magyarországi rádióadások 1956. október 23. - november 9. Budapest, 1989. Századvég - Nyilvánosság Klub.

Fossati, Luigi: Qui Budapest. Torino, 1957. Einaudi.

Fryer, Peter: Hungarian Tragedy, London, 1956. Dobson.

Geoffre, François de: Hongrie - terre déchirée. Paris, 1956. Fleuve Noir.

Gosztonyi Péter: Mi történt Budapesten? -1956 a korabeli szovjet sajtó tükrében. Hitel, 1991. 16. szám.

Heller Andor: No More Comrades, Chicago, 1957. Regnery

Külföldi szemtanúk a magyar ellenforradalomról. Élet és Irodalom. 1957. március 15. 6. o.

Lasky, Melvin J.(szerk.): The Hungarian Revolution - A White Book, London, 1957. Secker&Warburg.

Lomax, Bill (szerk.) Eye-witness in Hungary - The Soviet Invasion of 1956. Nottingham, 1980. Spokesman, Bertrand Russel House.

Lomax, Bill: Magyarország, 1956. Budapest, 1989. Aura Kiadó

Magyar--jugoszláv kapcsolatok - Dokumentumok, 1956. Budapest, 1995. MTA Jelenkor-kutató Bizottság.

Marton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó.

Mikes, George: The Hungarian Revolution. London, 1957. Andre Deutsch.

Molden, Fritz Eugen - Pogány, Eugen Géza: Ungarns Freiheitskampf. Wien, 1956. Libertas Verlag.

Molnár Miklós: Egy vereség diadala - a forradalom története. Budapest, 1991. Educatio.

Nilson, Ulf: Utrikeskorrespondent. Höganas, 1976. Bra Böcker

Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996. Magyarországi Olasz Kultúrintézet.

Sadovy, John: The Fighting Really Began to Flere Up. Life, 1956. decemberi különszám.

Scarlet, Dora: Window into Hungary, 1959, Bradford.

Sedouy, Alain de: Indomtable Hongrie. Paris, 1956. Les 4 Fils Aymon.

Stil, André: Je reviens de Budapest, Paris, 1957. Maison des Métallurgistes.

Sz. Kusinszkij-V. Majevszkij-P. Jefimov-M. Ogyinyec: Shto proizoshlo v Vengrii. Moszkva, 1956. A Pravda kiadása.

Titkos jelentések - 1956. okt.23 - nov.4. A dokumentumokat válogatta: Geréb Sándor. Budapest, 1989. Hírlapkiadó Vállalat.

Varannai Aurél: Toll és bilincs, Budapest, 1989. Gondolat Kiadó

Wassermann, Charles: Tagebuch der Freiheit. Hamburg, 1957. Blüchert.

1 A tanulmány 1. számú mellékletében szerepel egy lista az azonosított újságírókról.

2 Marton (eredetileg Márton) Endre (1910-2005) közgazdásznak tanult, 1936-ban vívóként tagja volt az olimpiai csapatnak. 1945 után az amerikai AP budapesti tudósítója lett. 1955-ben letartóztatták. 1957 januárjában családjával együtt az Egyesült Államokba disszidált, majd 1975-ös nyugdíjba vonulásáig Washingtonban dolgozott a AP diplomáciai tudósítójaként. Visszaemlékezései: Marton Endre: Tiltott égbolt, Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó.

3 Marton, leánykori nevén Nyilas Ilona (1912-2004) történelemtanárként kezdte pályafutását, filozófiából doktorált. 1943-ban házasodott össze Marton Endrével. Szülei koncentrációs táborban pusztultak el 1944-ben. A negyvenes évek második felében a UPI budapesti tudósítója lett. Férje letartóztatása után őt is bebörtönözték. Az emigrációban gimnáziumi franciatanárként dolgozott 1975-ös nyugdíjba vonulásáig.

4 Simon Bourgin (1915) washingtoni külügyi tudósítóként kezdte pályafutását. A második világháború alatt az amerikai légierő információs tisztje és haditudósító volt. A háború után tíz évig volt a Time bécsi tudósítója, de hetekkel a forradalom kitörése előtt otthagyta posztját, és elvállalta a Newsweek Los Angeles-i irodájának vezetését, így épp lemaradt a legizgalmasabb magyarországi eseményekről. Később tekintélyes tudományos tanácsadó vált belőle az Egyesült Államokban. A tudósító 1956-os magyarországi tapasztalatairól: Simon Bourgin: The Well of Discontent. Part 1., 2. Briefing Radio Free Europe, 1956. The Hungarian Quaterly 37. Vol. 1996./142., 38. Vol. 1996./143.

5 John MacCormac (1890-1958) kanadai származású amerikai újságíró. Tüzértisztként részt vett az első világháborúban. 1924-től dolgozott a New York Times-nek, 1933-39 között az újság kanadai tudósítója. 1945-től haláláig, 1958-ig, a New York Times-t tudósította Bécsből.

6 Leslie Balogh Bain amerikai újságíró. Ír-magyar családban született az Egyesült Államokban, de tanulmányait Budapesten, Bécsben és Kolozsvárott végezte. Tudósított az első világháborút követő békekonferenciákról, a második világháborúban pedig haditudósító volt az Egyesült Államok haditengerészeténél. Többnyire a Reporter és a Look magazinoknak írt. 1956-os élményeiről megjelent könyvét az egyik legmegbízhatóbb külföldi beszámolónak tekinthetjük. Leslie B. Bain: The Reluctant Satellites, New York, 1960. Macmillan.

7 MOL XIX-J-1-j USA TÜK-iratok 25.d.121.

8 Gordon Brook-Shepherd (1918-2004) brit újságíró, történész. A második világháború alatt a brit katonai hírszerzésnek (SIS vagy MI6) dolgozott, a háború végén alezredesként Bécsbe vezényelték. 1948-tól a Daily Telegraph bécsi tudósítója volt. 1961-től Londonban a Sunday Telegraph diplomáciai tudósítója, majd főszerkesztő helyettese. Ausztria és a Habsburg-ház történelmének szakértője volt, számos könyvet írt ebben a témában.

9 MOL XIX-J-1-j NBr. TÜK-iratok, 38. dob. 128.

10 Noel Barber (1909-1988) brit újságíró, író. Vidéki angol lapoknál kezdte újságírói pályafutását, később gőzhajókon bejárta a világot. Közben különféle tengerentúli angol lapok szerkesztője volt. 1938-39-ben Kínában, Szibériában és Oroszországban utazgatott. A második világháború alatt, 1942-45 között a Royal Air Force navigátora, 1945-ben a francia idegenlégió tagja volt. 1945-től 1953-ig a Daily Mail párizsi szerkesztője és igazgatója. 1953-65 között a lap külügyi tudósítója lett. Munkája közben 1954-ben megsebesült Marokkóban, a francia észak-afrikai háborúban, majd 1956-ban Magyarországon. 1957-ben az Antarktiszra utazott, Scott kapitány után ő volt az első brit, aki gyalog elérte a déli sarkot. 1959-től televíziós útifilmsorozatok szervezője és szereplője. Számos népszerű regényt írt, de közzétette 1956-os magyarországi élményeit is: Noel Barber: A Handful of Ashes (Egy marék hamu), London, 1957, Wingate.

11 A MOL külügyminisztériumi anyagainak TÜK-iratai között számos ilyen jelentés olvasható.

12 Varannai Aurélt (1900-1989) 1948-ban nyolc hónapra ítélték, 1949 áprilisában szabadult. Ezután 1951 nyarán a családjával együtt kitelepítették a Heves megyei Karácsondra. Innen vitte el az ÁVH 1952. június 29-én. Később mint angol kémet 12 évre ítélték, 1956 szeptember 23-án szabadult. Visszaemlékezései: Varannai Aurél: Toll és bilincs, Budapest, 1989. Gondolat Kiadó.

13 Marton Endrét kilenc hónapos előzetes letartóztatás után első fokon 13 évi börtönre ítélték, ezt másodfokon hat évre csökkentették. Összesen 18 hónapot volt börtönben, magánzárkában. 1956. augusztus 15-én szabadult. A felesége, akit három évre ítéltek, 1955 júniusától 1956. április 4-ig volt börtönben.

14 Charlie Coutts Magyarországon telepedett le, és a Magyar Rádió angol szekciójának vezetője lett. A Daily Worker 1956 végétől egy cikksorozatban közölte Coutts budapesti beszámolóit, majd 1957-ben önálló kötetbe szerkesztve is megjelentette. Coutts hithű kommunistaként az októberi eseményeket ellenforradalomnak tartotta, melyet joggal vertek le a szovjet csapatok. Coutts, Charlie: Eye-Witness in Hungary. In Bill Lomax (szerk.) Eye-Witness in Hungary - The Soviet Invasion of 1956. Nottingham, 1980. Spokesman, Bertrand Russel House., 108-121. o.

15 Leslie B. Bain: The Reluctant Satellites, New York, 1960. Macmillan. 93-100. o.

16 Sefton Delmer (1904-1979) mögött rendkívül sikeres újságírói pályafutás állt. A két háború között a Daily Express berlini, majd párizsi tudósítója volt. 1936-38 között haditudósító a spanyol polgárháborúban, 1937-től a Daily Express európai tudósítóinak főnöke lett, 1939-ben Lengyelország lerohanásáról tudósított, majd 1939-40-ben Franciaországban volt haditudósító, a második világháború alatt a német nyelvű propagandaadások megszervezőjeként a brit külügyminisztériumnak dolgozott, 1945 után a Daily Express külügyi tudósítóinak főnöke volt. A brit riporter a Nyugat-Németországban működő szovjet kém, Otto John leleplezőjeként is híressé vált 1954-ben. Később, 1959-ben elbocsátották az újságjától, ezután vidéki visszavonultságában írta a visszaemlékezéseit.

17 A Bristolból újjáépített Duna Szálló 1948-tól a hatvanas évek második feléig működött, amikor a Duna Inter-Continental szálloda építése miatt lerombolták az épületét.

18 Ilario Fiore Az utolsó vonat Budapestre címmel könyvet is írt élményeiről. Ilaroo Fiore: Ultimo treno per Budapest, 1957. Fiore később (1968-tól) a RAI olasz rádió moszkvai tudósítója volt.

19 Dobrica Ćosić (1921- ) Jugoszláv író. Falun született, mezőgazdasági középiskolát végzett. 1938-tól volt tagja a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. Szerbia német megszállása után részt vett a népfelkelés szervezésében, 1943-tól egy partizán egység politikai biztosa volt. A háború után Belgrádban telepedett le, elvégezte az újságíró iskolát és a pártfőiskolát, majd jelentős politikai és pártfunkciókat töltött be. Ćosić 1968-ban kilépett a kommunista pártból és független író lett. 1992-1993 között Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke volt.

20 Borba, 1956. november 7-13.; Magyar Szó, 1956. november 8.-december 3. A beszámoló kötetben is megjelent. Dobrica Ćosić: Sedam dana u Budimpešti. Beograd, 1957. Nolit; magyarul: Dobrica Ćosić: 7 nap Budapesten - 1956. október 23-30. Budapest, 1989. Bethlen Gábor Könyvkiadó.

21 Peter Fryer: Hungarian Tragedy, London,1956. Dobson . 46-47. o.

22 Seymour K. Freidin (1917-1991) amerikai újságíró.

23 Noel Barber: A Handful of Ashes, London, 1957, Wingate.

24 Melvin J. Lasky (szerk.): The Hungarian Revolution: A White Book, London, 1957. Secker&Warburg. 82. o.

25 Másnap az Esti Hírlap is írt róluk: Esti Hírlap, 1956. október 27. lásd még: Magyar-jugoszláv kapcsolatok - Dokumentumok, 1956. Budapest, 1995. MTA Jelenkor-kutató Bizottság. 141. o.

26 Peter Fryer ( 1927- ) Angol író, újságíró. 1943-tól a Yorkshire Post riportere volt. 1945-ben belépett az angol kommunista pártba (CPGB). 1948-tól a Daily Worker munkatársa, parlamenti tudósítója lett. 1956-os magyarországi benyomásai után kilépett a kommunista pártból, és egy trockista újság, a Newsletter szerkesztője lett. A Socialist Labour Leage elnevezésű trockista párt alapító tagja.

27 Anthony Cavendish (1927) a második világháború után a brit MI 6 tisztje volt, majd újságíró, később bankár, pénzügyi tanácsadó. 1985-ben megírta visszaemlékezését, de a szöveget a brit kormány a szerző hírszerző múltja miatt cenzúrázta. Anthony Cavendish: Inside Intelligence, 1989, Granta 24. Részlet a könyvből: Anthony Cavendish: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.

28 Basil Davidson (1914) író, történész. Pályáját 1938-ban újságíróként kezdte az Economistnál. A második világháborúban a brit hadsereg hírszerzőjeként szolgált Belgrádban és Budapesten. Jugoszlávia lerohanása után Isztambulba küldték, majd a jugoszláv partizánok között működött a Balkánon. A háború után a Times párizsi tudósítója 1949-ig, ezt követően a New Statesmen (1950-54), a Daily Herald (1954-57) és a Daily Mirror (1959-62) újságírója volt. 1952-ben írta első könyvét Afrikáról, majd az afrikai történelem szakértője lett. Tucatnyi szakkönyvön kívül filmeket is készített e földrészről, és több regényt is írt. Számos egyetemen tanított, több egyetem díszdoktornak választotta. 1940-41 idején több mint egy évet töltött Budapesten, ezért 1956-ban alapszinten beszélt és olvasott magyarul.

29 Anthony Cavendish: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.

30 Melvin J. Lasky (szerk.): The Hungarian Revolution - A White Book, London, 1957. Secker&Warburg. 96-97. o.

31 Daily Express, 1956. október 31.

32 Marton Endre: Tiltott égbolt, Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó, 121. o.

33 Jean-Pierre Pedrazzini (1927-1956) francia-svájci fotóriporter. 1948-tól dolgozott a Paris Match-nak. Fényképezett az indokínai háborúban és az Északi-sarkon is. 1956 nyarán egy újságírótársával és feleségeikkel a Szovjetunióban tettek autós utazást Moszkvától Grúziáig. Az útjukról készített képes tudósítás később könyv alakban is megjelent.

34 Noel Barber: A Handful of Ashes, London, 1957, Wingate.

35 Magyar Szó, 1956. november 1., 1., 5. o.

36 Life, 1956. decemberi különszám.

37 George Mikes (1912-1987) Siklóson született Mikes Györgyként, újságírói pályáját a Reggel című lapnál kezdte, 1938-ban a Reggel és a 8 Órai Újság londoni tudósítója lett. A második világháború alatt a BBC külső, majd 1950-ig belső munkatársa volt, később különböző lapoknak írt tudósításokat. 1975-től haláláig a Szabad Európa műsoraiban szerepelt. Humoros könyvei, mint az Anglia papucsban, nagy népszerűségnek örvendtek.

38 Varannai Aurél: Toll és bilincs, Budapest, 1989. Gondolat Kiadó. 465. o.

39 Magyar Szó, 1956. november 1., 1. és 5. o.

40 Léderer Lajos (1904-1985) újságírói pályafutását a Pesti Hírlap londoni tudósítójaként kezdte, majd Lord Rothermere magántitkára volt. 1945-től haláláig a londoni The Observer tudósítója volt. Írásai miatt a Rákosi- korszakban és 1956 után is nemkívánatos személynek számított a magyar hatóságok szemében.

41 Egy francia diplomata a forradalomban - Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Budapest, 1996. Francia intézet - 1956-os Intézet. 66. o.

42 Indro Montanelli, (1909-2001), olasz újságíró. Önkéntesként harcolt az eritreai háborúban, majd mint a spanyol polgárháború haditudósítója kezdett dolgozni 1939-ben a milánói Corriere della Sera-nak. Tudósított a náci Németországból is, ő volt az első külföldi újságíró, akinek Hitler interjút adott. Haditudósító volt a szovjet-finn háborúban. 1943-ban Mussolini-ellenes összeesküvés gyanújával őrizetbe vették, majd halálra ítélték, de sikerült Svájcba menekülnie. A háború után a Corriere della Sera külügyi tudósítója lett. 1974-ben Il Giornale néven új újságot alapított. 1995-től a Corriere della Sera irodalmi szerkesztője volt.

43 Il Giornale d'Italia, 1956. november 2.; kötetben. Melvin J. Lasky (szerk.): The Hungarian Revolution - A White Book, London, 1957. Secker&Warburg. 177-178. o.

44 Cavendish, Anthony: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.

45 A forradalom hangja - Magyarországi rádióadások 1956. október 23.-november 9. Budapest, 1989. Századvég - Nyilvánosság Klub. 423. o.

46 A sajtótájékoztatóról készült gyorsírásos jegyzőkönyv szövegét Vida István közölte a Nagy Imre-per anyagából: Sajtófogadás 1956. november 3-án, Rubicon, 1992/7. 31-34. o.

47 Marton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó, 157. o.

48 Varannai Aurél: Toll és bilincs, Budapest, 1989. Gondolat Kiadó, 471-472. o.

49 A sajtókonferencián sorrendben az alábbi hírszervek munkatársai tettek fel kérdést: Holland Rádió, Wiener Echo, BBC (George Mikes), Observer (Léderer Lajos), CBS, Figaro, New York Post (Seymour Freidin), France Soir (Michel Gordey), Stuttgarten Nachrichten, Manchester Guardian, Paris Presse (Alain de Sedouy), Newsweek (Eldon Griffiths).

50 A titkos jelentések közt fennmaradt névsor szerint a következő személyekről volt szó: John MacCormac (New York Times); Seymour Freidin (New York Post); Barett McGourn (New York Herald Tribune); Russel Jones (UP); Frank Bourgholzer (NBC); Eldon Griffiths (Newsweek); Henry Giniger (New York Times); Ernest Leiser (CBS). Titkos jelentések - 1956. okt. 23.-nov. 4. (a dokumentumokat válogatta: Geréb Sándor) Budapest, 1989. Hírlapkiadó Vállalat. 138. o.

51 Eldon Griffiths (1925) brit politikus, újságíró. A Time és Life magazinok kaliforniai tudósítójaként kezdte pályafutását, majd a Newsweek európai tudósítója és külügyi szerkesztője lett, főleg a kelet-európai, afrikai, közel-keleti konfliktusokról tudósított. Budapesten tartózkodott az 1956-os forradalom alatt, a szovjet hadsereg rövid időre bebörtönözte. Jelen volt a Kuba-ellenes Disznó-öbölbeli hadműveleteknél, Jordániában részt vett a brit ejtőernyősök bevetésén. 1964-től a brit parlament tagja lett a konzervatív párt színeiben. 1970-74 között sport és környezetvédelmi miniszter. 1988-ban lovaggá ütötték. 1992-ben nyugdíjba vonult.

52 Marton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó, 157-177. o.

53 Edith Bone: Seven Years Solitary. London: 1957.

54 Noel Barber: A Handful of Ashes. London, 1957, Wingate.

55 Titkos jelentések - 1956. okt. 23.- nov. 4. (a dokumentumokat válogatta: Geréb Sándor) Budapest, 1989. Hírlapkiadó Vállalat. 121. o.

56 Ernest Leiser ( 1921-2002 ) amerikai televíziós újságíró, producer. A második világháború alatt a Stars and Stripes haditudósítója volt. 1953-tól dolgozott a CBS televíziós társaságnak, mint kelet-európai tudósító. 1964-től a CBS Evening News c. műsor producere lett. A hatvanas évek második felében dokumentumfilmjei - többek között a Martin Luther King-gyilkosságról készült riportja is - négy egymást követő alkalommal nyertek Emmy-díjat. 1972-ben átment az ABC News televíziós társasághoz, de 1975-ben visszatért a CBS-hez. 1985-ben nyugállományba vonult, és a továbbiakban az újságírás tudományát oktatta.

57 Anthony Cavendish: Bizalmas hírforrásból. Holmi, 1991. október. 1306-1311. o.

58 Később 41 újságíróról beszélnek, akik között felsorolnak 12 osztrák, 8 német 7 francia és 5 holland állampolgárt. Egy francia diplomata a forradalomban - Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Budapest, 1996. Francia intézet - 1956-os Intézet. 89., 117. o.

59 Uo. 93-94. o.; A két könyv: Alain de Sedouy: Indomptable Hongrie. Paris, 1956. Les 4 Fils Aymon; François de Geoffre: Hongrie - terre déchirée. Paris, 1956. Fleuve Noir.

60 Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996. Magyarországi Olasz Kultúrintézet. 61-66. o.; 1956 Budapest - a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből) Budapest, 1989. Transznacionális Radikális Párt.20. o.

61 Michel Gordey ( 1913-2005 ) francia újságíró. Berlinben született, orosz zsidó családban. Gyermekkora első éveit Moszkvában töltötte, ahonnan az orosz forradalom után emigráltak. 13 évesen került Franciaországba. Jogi és politológiai tanulmányai után az Egyesült Államokba utazott. A második világháború alatt az Amerika Hangja rádió francia részlegének igazgatója, a Paris Prese és az AFP tudósítója volt New Yorkban. 1946-tól 1976-ig a France Soir moszkvai tudósítójaként dolgozott. 1976-1977 között a L'Express munkatársa volt, majd nyugdíjba vonult.

62 Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996, Magyarországi Olasz Kultúrintézet. 48-65. o.

63 Alberto Jacoviello ( 1920-1996 ) olasz újságíró.

64 A különböző beszámolók adatai eltérőek.

65 Luigi Fossati: Qui Budapest. Torino, 1957. Einaudi; Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996. Magyarországi Olasz Kultúrintézet; 1956 Budapest - a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből) Budapest, 1989. Transznacionális Radikális Párt.

66 Olaszország és az 56-os magyar forradalom - 1996. október 1-2. (konferencia) Budapest, 1996, Magyarországi Olasz Kultúrintézet. 66. o.

67 Leslie B. Bain: The Reluctant Satellites. An Eyewitness Report on East Europe and the Hungarian Revolution. New York, 1960. Macmillan.

68 Marton Endre: Tiltott égbolt. Budapest, 2000, Kairosz 2000 Kiadó, 191-202. o.

69 A forradalom alatt hivatalosan nem volt amerikai követ. Az ügy előzménye, hogy csak több hónappal Christian Ravndal követ távozása után küldték Magyarországra Edward T. Wailes személyében az új követet, aki november elsején érkezett Budapestre. Wailesnek már nem volt módja a törvényes miniszterelnöknek, Nagy Imrének átadni a megbízólevelét. Kádár Jánosnak viszont nem akarta - valószínűleg Washington utasítására - átadni. Az ügy úgy végződött, hogy 57 februárjában a magyar külügy felszólította Washingtont, hogy vagy akkreditálják Wailest, vagy hagyja el az országot. A követ inkább távozott, és a következő tizenegy évben ügyvivő látta el az amerikai követség vezetését.

70 MOL XIX-J-1-j USA, TÜK-iratok, (1945-64), 25. d. 121.

71 Georgette Dicky Chapell (1919-1965) nagy hírnevet szerzett amerikai fotóriporter volt. A második világháborúban a tengerészgyalogság mellé kinevezett haditudósítóként vett részt. Munkája során a későbbiekben is a világ forrongó övezeteiben dolgozott. Megtanult ejtőernyőzni, és Vietnamban elkísérte a bevetésekre az amerikai tengerészgyalogos csapatokat. Ott érte a halál 1965-ben, amikor aknára lépett, miközben egy őrjáratot kísért. Ő volt az első amerikai haditudósító, aki hősi halált halt a vietnami háborúban, és egyben az első amerikai női riporter, aki csatában halt meg. Hagyatékát, köztük magyar vonatkozású fotóit és naplóit is a Wisconsin Historical Society Archives őrzi. (www.firefly.angelcities.com).

72 MOL XIX-J-1-j USA, TÜK-iratok, (1945-64), 10. d. 29. A forrásokban a hölgy Georgette Meyer Chapelle néven szerepel (Meyer a lánykori neve volt).

73 December 21-e előtt. 1956 Budapest - a Corriere della Sera kiküldött tudósítója jelenti (Válogatás Indro Montanelli 1956-ban írt cikkeiből) Budapest, 1989. Transznacionális Radikális Párt. 40. o.

74 Varannai Aurél: Toll és bilincs. Budapest, 1989. Gondolat Kiadó. 474-487. o.

75 Sz. Krusinszkij-V. Majevszkij-P. Jefimov-M. Odinec: Sto proizoslo v Vengrii. Moszkva, 1956. Pravda. Korabeli magyar ismertetője: Külföldi szemtanúk a magyarországi ellenforradalomról. Élet és Irodalom, 1957. március 15., 6. o.

76 Peter Fryer: Hungarian Tragedy, London, 1956. Dobson.

77 André Stil ( 1921-2004 ) francia író, újságíró. A második világháború alatt részt vett a francia ellenállási mozgalomban. 1950-1959 között a L'Humanité főszerkesztőjeként dolgozott. Húsz évig tagja volt a francia kommunista párt központi bizottságának. 1977-ben megválasztották a Goncourt-díjat odaítélő Goncourt Akadémia tagjának. Az '56-os eseményekről írt könyve: Je reviens de Budapest, Paris, 1957. Maison des Métallurgistes.

78 MOL XIX-j-1-j USA TÜK-iratok (1945-64), 25. d. 121.

79 MOL XIX-J-1-j NBr. TÜK-iratok (1945-64), 38. d. 128.

80 Uo.

81 Uo.

82 Uo

83 Részletek a jelentésből: "1958 megmutatta, hogy minél több újságíró látogat hazánkba, annál kevesebb a szenzáció. Ez egyébként nemcsak a mi, hanem ugyanez barátaink, de főleg a szovjet elvtársak tapasztalata is. Ez a tapasztalat vízumpolitikánknak az eddiginél rugalmasabbá tételét követeli. (...( Az ellenforradalom utáni időszak megmutatta, hogy Bécs - legalább is a brit sajtó tapasztalatait véve alapul - "minden rossz eredője". Ismert, hogy szinte valamennyi jelentősebb angol lap Bécsből tudósíttatja magát, ott állomásoznak "kelet-európai szakértőik". Ezek a Bécsben állomásozó tudósítók, "szakértők" a népi demokráciánk elleni, de különösen hazánk elleni leghazugabb propaganda méregfogai (...(.Javaslat: Igyekezzünk kikapcsolni Bécset. A két televízió (BBC, ITV) kivételével egyetlen angol lap és a BBC rádió tudósítója se kapjon beutazó vízumot. Ugyancsak ne adjon ki a központ vízumot a Bécsben jelentkező brit újságíróknak, mielőtt a londoni követség véleményét ki nem kérte. (...( Igyekezzünk elérni, hogy egy-két tekintélyes lap esetleg küldjön állandó tudósítót Budapestre, avagy üttesse fel "kelet-európai tudósítójának" központját Budapesten. Cél legyen Bécs teljes bojkottálása ebből a szempontból. (...( Elsősorban olyan újságírók megközelítésére törekedjünk, akik "kommunista ügyekben" tekintéllyel bírnak, és ezek közül az arra alkalmasnak látszó személyeket, nekünk megfelelő időben engedjük be, közelítsük meg vízumajánlattal, avagy hívjuk meg." MOL XIX-J-1-j NBr. TÜK-iratok, (1945-64), 37. d. 126.

84 MOL XIX-J-1-j NBr. TÜK-iratok, (1945-64), 38. d. 128.

85 Uo.

86 MOL XIX-J-1-j Ausztria TÜK-iratok, (1945-64), 35. d. 126.

87 Baint az ÁBTL V-150352/2. dosszié 1238. oldalán említik, az "Imperialista hírszerző tevékenység az ellenforradalom leverése után" című fejezetben.

88 MOL XIX-J-1-j Ausztria TÜK-iratok, (1945-64), 35. d. 126. és 36. d. 128.

89 2. számú melléklet. A lista az ÁBTL V-150393. számot és "Az 1956 évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében - V. rész" címet viselő dosszié mellékletéből (74-81.o.)

90 MOL XIX-J-1-j NBr. TÜK-iratok, (1945-64), 38. d. 128.

91 Uo.

92 "Life as the only American correspondent left in shattered Budapest is sometimes frightening, sometimes amusing. But mostly it is a continuous feeling of inadequacy both as an American and as a reporter who helplessly watched the murder of a people. For the first time since I was a boy I wept." www.about.upi.com