|
 |
Czimer Tibor (1923-1957) |
|
|
|
|
|
Budapesten, 1923-ban született, munkáscsaládban. Édesapja eredetileg béres, később az Állami Dohányjövedelmeknél dolgozott, édesanyja a háztartást vezette. Hat elemi osztály befejezése után alkalmi munkát vállalt, 17 éves korában jelentkezett a hadseregbe, hogy zenekarban játszhasson, de vágya nem teljesült, mert az utászokhoz osztották be. 1941-ben másfél hónapig a szovjet fronton szolgált. "A Prutnál és a Dnyeszteren vertük a hidakat, mint a 8. utász zj. tagja." Leszerelése után az EMAG gyárban helyezkedett el segédmunkásként. 1944-ben ismét behívták, de már nem a fronton szolgált. Novemberben megszökött, és a háború végéig bujkált. 1945-ben a BSZKRT-nál majd Pomázon egy kőművesnél dolgozott segédmunkásként. 1946-tól alkalmi munkát vállalt. 1945-től 47-ig az MKP tagja volt, "hanyagságomból maradtam ki" - vallotta 1957-ben. Megnősült, házasságából egy gyermek született. 1948-50 között a Budakalászi Textilgyárban helyezkedett el, szintén segédmunkásként, majd tűzoltóként. Ezt követően Sztálinvárosban lett segédmunkás, majd ökölvívó tréner. Innen a Szállítóberendezések Gyárába került fúrósként, 1951-53 között pedig a földalatti vasút építésénél keszonos vájár. Az építkezés beszüntetése után, 1953 augusztusában Tatabányára helyezték át, de egy bányaszerencsétlenségben vétkesnek találták, és 1954-ben elbocsátották. 1955 júniusáig, a "racionalizálásáig" a Pomázi Posztógyárban volt állásban segédmunkásként, majd egy évig a 2-es számú Elemgyárban dolgozott, ugyanebben a beosztásban. 1956 nyarától a pilisszentiváni bányánál helyezkedett el vájárként 1200 Ft-os fizetésért. - Valószínűleg október 27-én csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz, és részt vett a fegyveres ellenállásban. 28-án több társával együtt Pilisszentivánra menekült a túlerő elől. 31-én velük együtt visszatért a Széna térre, és az I. század (bányászbrigád) parancsnokhelyettese lett, de határozott, erőteljes alkata révén valójában az ő kezében volt az irányítás. Az osztag főleg ÁVH-sok begyűjtésével foglalkozott. Ő rendszerint keményebben lépett fel társainál. November 4-én a szombathelyi határőrlaktanyában társaival együtt a szovjetek elfogták, és Ungvárra deportálták. - December 9-én került vissza Magyarországra. Huszonkét nap múlva letartóztatták. 1957 januárjában rabkórházban ápolták, és ott - Szigeti Imre feljelentése szerint - dicsekedett '56-os szerepével, Vasvári Ottót pedig azzal fenyegette, hogy ha nem ad neki az élelmiszer-, és cigarettakészletéből "ráveri a balhét". Gyorsított eljárás során a 17 fős "Bányász-per" II. rendű vádlottja lett. A nyomozás idején még bizakodó volt: "Teljesen ártatlannak érzem magam. [...] Keressék meg Szentendrén a bűnügyi csoportból Moszenko Gábort, vagy az alosztály parancsnok tud felvilágosítást nyújtani rólam. Ők utasítottak, hogy bajbakerülésem esetén hivatkozzak rájuk." A bányásztársain kívül Nagy László, volt ÁVH-s hadnagy, Czimerné sógora is védte: "Nem mertem otthon maradni, de Czimer üzent, hogy ne idegeskedjek, ha baj van segít. 10 éve ismerem, soha nem tett előttem olyan kijelentéseket, amiből arra következtethettem volna, hogy a népi demokrácia ellen lenne." A Halász-tanács (1957. július 29-én), valamint a Borbély-tanács (1957. november 23.) egyaránt halálra ítélte. A jogerős határozat elhangzása után már nem kért kegyelmet. Csak a II. fokú bíróságból alakult kegyelmi tanácsból emeltek mellette szót, de szótöbbséggel a bírósági határozat maradt érvényben. Az ítéletet november 29-én végrehajtották.
Forrás: "Rusznyák László és tsi" TL V-146379, BFL 2383/57.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
