|
 |
Bán Róbert (1934-1957) |
|
|
|
|
|
Budapesten, 1934-ben, értelmiségi zsidó családban született. 17 közeli hozzátartozóját vesztette el 1944-ben. (1957-ben a perében az utolsó szó jogán elmondott beszéde szerint az életét a szovjet csapatok bevonulásának köszönhette.) Édesapja építészmérnök volt, 1945-ben belépett az MKP-be, ám internálták Kistarcsára. A szülei hat éves kora óta különváltan éltek. 18 éves korától önállósította magát. A gimnáziumban rosszul tanult, nem érettségizett le, és az Egyesült Izzóban műszerész tanonc lett. 1952-től műszerészsegédként itt, 1953-ban a honvédségnél, 1954 elején a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, majd nyáron az Audio Vállalatnál dolgozott. Katonai szolgálata után, 1955 decemberétől az Orion Rádióalkatrész Gyárban mint rádióműszerész helyezkedett el, 1200 Ft-os keresettel. Az I. kerületben lakott. - 1956. október 23-án ott volt a tüntetésen, majd 25-étől a Margit hídnál lévő "hídőrség" tagja lett, és részt vett a Tímár utcai rendőrkapitányság elleni fegyverszerző akcióban. Másnap csatlakozott a Széna tériekhez, és vezetői képessége, intelligenciája, magabiztossága hamarosan parancsnokhelyettesi szerepkörbe emelte. Pozícióját mindvégig megőrizte. Fontos szerephez jutott a Bem laktanya képviselőjével folytatott tárgyalásokon is. 28-án reggel felvette a harcot a nagy túlerővel támadó szovjet-magyar egységekkel szemben. A fegyverszüneti időszakban ő tárgyalt a Manréza tisztjeivel, megegyezett velük a kölcsönös segélynyújtásban. A foglyokkal mindvégig emberségesen bánt, és sokat tett az önbíráskodás megfékezése érdekében. November 2-án átvette a bányászbrigád irányítását, és miután valamilyen hatásköri vitában összeütközésbe került Szabó János parancsnokkal, önálló akciót kezdeményezett. Győrbe, majd Szombathelyre vezette egységét, hogy ebben a határközeli városban a forradalmi erőknek támogatást nyújtson. Itt azonban 4-én hajnalban társaival együtt lefogták a szovjet-magyar erők, és Ungvárra deportálták. - 1956. december 17-én hazahozták, ám 22-én a magyar szervek letartóztatták, és gyorsított eljárás során a "Bányász-per" IX. rendű vádlottja lett. Védőtanúi is akadtak a volt ÁVH-s Rácz-házaspár személyében. Beadványukban így fogalmaztak: "...életünket kizárólag neki köszönhetjük, hajlandóak vagyunk az igen tisztelt Legfelsőbb Népbíróság előtt újból tanúsítani." A II. fokú tárgyaláskor Váczi András volt elhárító tiszt is tett vallomást: Bán bevonulásakor, 1953-ban hozzákerült, tisztességesnek tartotta, ezért többször megvédte a többiektől, akik zsidó volta miatt gúnyolták, sőt saját felelősségére elengedte eltávozásra. Ennek ellenére Bán a "hídőrségben" nem mutatkozott hálásnak: amikor Vácziék gépkocsiját a felkelők leállították, felfedte, hogy elhárító tiszt, kivette a párttagsági könyvét, és így veszélybe sodorta. Szerencséjére őrmestere megmentette. Mindezt Bán nem tudta meggyőzően cáfolni. Leginkább az terhelte, hogy a felkelők egyik legfőbb irányítója volt. A Halász- és Borbély-tanács 1957. július 29-án illetőleg november 23-án halálra ítélte. Az I. fokú kegyelmi tanács egyhangúan, a II. fokú szótöbbséggel utasította el a kegyelmet. Az ítélet végrehajtására november 29-én került sor.
Forrás: "Rusznyák László és tsi" TL V-146379, BFL 2383/57. |
|
|
|
|
|
|
|
|
