Dékány Károly: A SZÁLLÁSON
Lobban a tűz, tápászkodnak
az igricek s mire a láng
piros nyelve hamuba dűl,
ropog a föld, ég a csalit.
Véres testek hevernek szerte,
bokrok alatt az utakon...
Nagy ég, mi ez? Felelj! Hajnal
vagy az alkony? Én nem tudom.
Sirathatunk újból és újra;
én a mérleg nyelvét lesem:
véres gyökér, véres hajtás,
értelmetlenség, értelem?
Táltost idéz és mankót farag
Dózsa népe - egymásra lelt -,
s a romok közt pókok szövik
hálóikat, az ősi cselt.
*
Jöjj, fogjunk kezet, ifjú barátom,
a ház mögül a halál les reánk;
a földünk ismét vérre szomjazott
- ez a mi hazánk.
Vér nélkül itt a rend se volna rend
- hóhéroknak adózunk szüntelen -,
hát ha vér kell, hogy éljen ez a föld,
vérzünk - jöjj velem!
Add a kezed, ifjú barátom,
ma szentek vagyunk, ég a városunk
- e máglyára az ébredő világ
nagyon rászorult.
*
Oh, meghalni mi mindig tudtunk
- emberül, bátran, mint a szentek,
akik míg égnek, énekelnek -,
de élni soha.
Mi akartuk a békét, rendet
- most ez a rend: a tűz, a vérzés;
most ez a láng az égig érés
földi bélyege.
Ím itt a nép: húsz-harminc legény
s én, a beteg szívű rímrakó,
ki olyan rímet, mint a puskaszó,
még nem írt soha.
*
Örömmámor s mihaszna ének
- de szép is vagy, te égig érő láng -,
de kezünkben még fegyver füstölög.
Oh, szabadok mi még nem vagyunk,
csak rést ütöttünk börtönünk falán,
s orrunkig ért a szabadság szele.
Még hull a vér, kopog a tető,
és korgó gyomrú acélszörnyeken
itt kanyarog át köztünk a halál.
Barátaim, lépjünk csak tovább,
ma latrokká vagy hősökké leszünk,
és holnap - talán - békén alhatunk.
*
Nem kérdezem neved - nincs időm -,
megőrzöm fagyos, fehér arcodat,
- fejünk felett már hull a vakolat;
na, Isten veled, neked már nem árt.
Hogy ugatnak a gyilkos vas-ebek,
most nem válogat, habzsol a halál,
- de tán az jár jól, akit megtalál,
a többi úgyis rabláncra kerül.
Népem, ha tudnád, amit én tudok,
hogy holnap itt már egyőnk sem marad,
csak holtak s bénák, mint a gondolat,
mely lelkeinkben vergődik tovább.
Budapest, 1956. október
|