Jankovich Ferenc: IDEI HÓ

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.

Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.

S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,

amiket elzokogni szóval költő se tud... A rím

csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!

Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász...

Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:

hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt lángolóban!

A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...

S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?

Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá... Csak ez:

ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!

Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered...

Nem adnék a világért egy döglött egeret!

Mindennek vége... Az ég is, mint mindig, elhagyott!

Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;

máshova hullt... Mert nekünk még abból se jutott!

Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott

könny, vér, üszök, tört fegyverek s halottak rongyai

felett e könnyű hólepel? ... Mit akar mondani?

Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!

Mindennek vége... Üresek a gyárak, egyetemek,

feldúlt kaszárnyák s tört szívek... Fegyvert letéve,

falkákban mennek el az élők! Mindennek vége...

Bányáinkat víz önti... Lassacskán nincs mivel

tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel

s gyásszal a lelkünk... Sokan kifutnak, más ég határain

nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn

koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt

a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,

s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen...

Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.

Halál-játék volt, vége... Vége? Jobb is talán,

ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán

többé a golyók! Csak félünk... Búvunk, mint negyvennégyben:

dermedten vakulunk a hideg sötétségben.

S az élet fenyeget, föld színén maradottak:

hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?

És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk.

S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?

S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:

hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot...

S undor lesz e szó: Forradalom... Megtagadjuk az Istent

és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent.

S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!

Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:

s elborzadunk... úgy tekintünk vissza, arra a napra:

mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,

hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt...

S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt...

Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák

szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyenek újra tiszták

és rendesek!... Minden bűnjelt okosan félre vetni -

s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi...

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok...

S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok...?

Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?

Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?

Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna,

ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna...

De ha volna: lássa szemmel... Hisz én csak verset mondok.

Örökláng gyúlt!... Nincs vége még!... Mit beszéltem bolondot.

Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!

S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!

Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágó romjai

egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni...

Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.

Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

Élj hát, hazám még... Sok fiad bár érted sírba rogy:

lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,

kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -

lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ...

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?

Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?

Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer,

kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el...?

Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?

S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?

S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom

lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?

S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:

madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!

Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,

s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...

Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát

faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,

hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,

mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.

1956. november 23.