Jobbágy Károly: A RÁDIÓ MELLETT

Rólunk beszélnek minden nyelven;

sikong az éter és csodál:

„Dávid harcol Góliát ellen”.

Nép milliók aggódva nézik,

hányan indulnak halni még?

S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek

s füttyöngő golyók hangja közt

támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni;

- ilyen áron meg semmiképp,

hisz' bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,

hogy a világ minket csodáljon

s fiaink kapják a golyót.

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,

a falról Petőfi figyel,

ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva:

„Európa újra csendes...” Ó!

Csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is

ugyanaz, aki hajdan ölt,

hogy hányan hullunk? - sose számít.

Mások csodálják bátorságunk

Mi meg naponta meghalunk,

dzsida s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,

hogy mikor mindenki lapul

s csak a rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen

minden mindegy, hát életet

adunk szabadságért cserébe'.

És ha a sors ily' vadul büntet,

mert, hogy tűrtünk tíz éven át,

- felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Bp. okt. 29.