Kannás Alajos: KORMOS KÖVEK

I.

Ágyú dördült. A felriadt galambok

a távol kékes kötőjébe hulltak.

A hársak félve figyelték a hangot

s amerről jött: az utat.

De hogy a bokrokból kibújt a csend

s a térre visszaült a víg galambraj,

szellő lebbent

s a füstöt elsöpörte nyomban.

Az Isten így már nem is vette észre,

hogy térdre

omlott egy ház

és lenn maradt a porban.

II.

Fekete dél, fekete árnyak,

fekete szél tépi a fákat,

fekete égen fekete nap,

fekete gépek rikoltanak.

Fekete múltat fekete mával

feketén mosnak, fekete lányhaj

nő ki a kőből, fekete jel

lett csak a város s nem felesel

senki a tűzzel, mért harapott

tornyokat is meg parki padot.

Fekete város, fekete dél,

csak a halottak arca fehér.

III.

Minden mi volt,

egyszerre semmi lett.

Hideg

szemmel vádolt még a holt

s anyád hajolt

az elhulltak fölé, keresvén arcod.

Nem, nem siratni,

csak végső vigaszt kapni,

hogy te is vállaltad a harcot.

IV.

A holddal senki sem törődött,

pedig lelopózott a térre,

hol tizenegynéhány éves őrök

a döglött tankokon beszélve

szőtték a holnapot:

„Ha befejeztük ezt a forradalmat...”

Géppuskák ugattak

s kifolyt szemmel hallgatott

mindegyik ablak,

s nem vette senki észre,

amint a hold gyémántos glóriája

- nyilván a szentek méretére szánva -

le-lecsúszott a kis őrök fülére.

V.

A hóban apró lábnyomok szaladtak,

s mint szálldosó szalagnak

lágy villanása, minden lépés fénylett.

De túl a térnek

kiégett sarkán megtorpant a nyom.

A golyóvert falon

megalvadt vér sötétlett.

Csak ennyi volt egy élet...

S a hóban nem szaladt tovább a nyom.