Kónya Lajos: A MAGYAROKHOZ

Főváros, meghajtom fejemet előtted!

Most lettél e forró napokban honommá,

hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél.

Áldjon meg téged a magyarok istene!

Nem szántad magadat halomra lövetni,

magasra emelted háromszínű zászlónk.

S a megcsúfolt címert szívedre öltötted,

zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát.

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai,

amit ti tettetek, legendába illő!

Láttam szép fejetek fegyverre hajolva,

tankok rátok szegzett tűzokádó torkát.

Ültetek füstölgő falakon, csapzottan,

farkasszemet nézve hősen a halállal.

Március fiai októberi ködben,

éjszaka útjain lobogó szép fáklyák!

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen

megkínzott szívedet az utcára vitted,

ropogó gerinccel egyenesedtél fel,

az emberség délceg szavait kiáltva,

véreddel írtad le a szabadság nevét -

áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!

Őseidhez méltó tetteid sugárzón

vetődnek a világ elborult egére.

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Halottak glóriás menete, ti küzdők,

s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú

zászlólengetők! Jaj, hogy mindig a zászlót

s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver!

Testvéreink, hősi halottak, zokogva

tépjük le szívünkről a vigasz kötését:

vétkes, ki feledni képes életetek

lengedező lángját, végső lobbanását!

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!