Nagy Istók István: MEMENTÓ

Óh, népem, te maroknyi dicső,

egy mozdulatra letört a bilincs,

nézd, ím előtted reszket az önkény!

Mint ősszel a fáról a hullt levelet,

a szélbe bevágtad a csúf múlt

valamennyi átkos és szennyes

szimbólumát.

És talpra álltál, fegyverrel

a kézben, a tiszta igazság

angyalaként,

mely benne parázslott szíveinkben

az elnyomatás durva, kegyetlen

éveiben.

- Nincs az a szó, mely méltó lenne

nevedhez, és halvány jelző most

csak a hős!

Annak, ki elsőnek áldozta vérét, érted,

ó, fényes szabadság!

Percek és órák szülték e hadat,

és áradt szerte a forradalom,

előtte, ím, a porba ledőltek

a hazugságok emelte falak.

- Múlt az idő, ám villanó szárnya

új történelem lapjába lapoz,

a régi hősök nagy neve mellé

újakat írunk lemoshatatlan.

Egy már a magyar! Egy cél, egy

akarat fűzi ma össze:

vesszen a múlt! És jöjjön az

új hajnal, az új magyar élet!

Végre legyen a mienk ez a hon!

Legyen végre szabad a magyar!

- És akik elhulltak, sebeikből

a vérük

az utcák zord köveire tapadt,

nemzeti hősök, igaz fiaink,

s emlékük a szívünkben örök!