Ismeretlen költő: ÓESZTENDŐ

„Minket temetett az idő,

Mi vagyunk az óesztendő.

Sírbaszálltak mind napjaink,

Szertefoszlottak álmaink,

Verőfényes szép tavaszunk,

Kalászttermő meleg nyarunk,

Adott munkát verejtékig,

Küzdelmet újesztendeig.

Hánynak fakadt szép reménye,

Mikor látta, hogy vetése

Hullámzott aranytengerben,

S mégis a cséplőhengerben

Idegen dal csengett egyre

Másnak lett abból kenyere.

A verejték másnak hullott.

Sok-sok álom szertefoszlott.

Nyáron kevés volt az eső,

Száraz a föld, s néhol meddő.

Szelünk hozott bús felleget,

Szőlődombra vészes jeget.

Odalett sok drága szüret,

Gondban, búban nem volt szünet.

Bánatokra nem jött mámor.

Pincéinkben kevés a bor.

Volt azért szép aratásunk,

Mikor megtudta országunk,

Hogy a nemzet tanítója.

Mindnyájunknak szép Matyija

Egy nagy repülőre felült,

S tőlünk nagyon messze repült.

Elment az isten hírével.

Melyet pótolnak Gerővel.

Mindegy az ha eb vagy kutya,

Nem lett jobb a politika.

Régi nótát továbbfújta,

De a nép ezt már nem bírta.

Zászló lengett, arcok gyúltak.

Ezrek utcára nyomultak.

Megállt jármű, s mindenik gép,

Szabadságért indult a nép.

A hangulat melegedett.

Gerő egyre fenyegetett.

De beszédét el nem mondta.

A tüntetés leváltotta.

Utána más lett a vezér,

De millió száj egyre mást kér.

Szobrok dőltek, zászlók törtek.

Egyre himnuszt énekeltek.

Gyermek és vén, férfi és nő.

Kiáltotta, vesszen Gerő,

Menjen haza ki idegen,

E földön úr magyar legyen.

Város adta a falunak,

Munkás, diák a parasztnak,

Szózat zúgott, szállt az ige,

Új nászt ült egy nemzet frigye.

Lángoltak a magyar arcok,

Forróbbak lettek a harcok.

Katonák és a bányászok,

Fegyvert fogtak a munkások.

Normák ellen fellázadtak,

Milliók új sorsa vágytak.

Oldottak a bús keservek,

Örömben csillogtak a könnyek.

De aztán november négyre

Újra bánat hullt a népre.

Dübörögbe, zakatolva,

Álmainkat megalázva.

Fenyegető halált hozva

Ölni jött a nagy tankcsorda.

Reszketett a föld alattuk,

De a harcot fel nem adtuk.

Védtelenül állt a nemzet,

És a szent szép igyekezet

Vérbehullott, összeomlott,

Patakokban a könny omlott.

Ezer számra dőlt össze ház,

S nép homlokán halálos láz.

Gyermekhősök hideg teste,

Az utcán senki sem temette.

Sok volt talán mit a nép kért?

Szabadságunkért annyi bért

Könnyebben, vérben és halálban

Ifjúban és anyában.

Ezért fizettünk áldozva,

Éjjel-nappal imádkozva

Sok volt hogy élni akartunk,

S ezért felemeltük karunk?

Kik a harcban elcsüggedtek,

Vagy sorsunkért sokat tettek,

A hazától búcsút vettek

És a nagyvilágba mentek.

Tízezer megsebesülve,

Sok tízezer temetőbe,

S ki tudja hány idegenbe,

S egész népünk bilincselve.

Csupa panasz a beszédünk,

Ma a múltba visszanézünk.

Menj híreddel bús esztendő,

Szomorú magyar temető.

Az emléked győzedelmes,

Leverve is győzedelmes.

De azért nem sírunk vissza,

Ha a sok vért föld beissza,

Temesse el fájdalminkat,

S pihenjen ott minden alant.”