Simai Mihály: KÖLTŐ, MOST KELL SZÓLANOD!

Akit megöltek, nem beszélt:

úgy vádolt vérrel, hallgatag...

Akit temettek, sem beszélt:

némán pörölt a föld alatt..

Akit fölhoztak, sem beszélt:

igazát kérte szótalan,

és annyi bosszút rá, ahány

elporladt, széthullt csontja van!

És beszéltek még a bűnösök.

Dölyfölt néhány akasztató...

Mint bűzös gödrök szennyvize,

fröccsent felénk a locska szó.

A hárombetűs iszonyat

veszetten osztott kínt, halált.

Egy bilincs volt a föld, az ég -

és Magyarország mégis talpraállt!

Vér... vér.. vér... vér... vér... mennyi vér!

Halott... halott... Jaj, mennyi is?!

Magyar? - Nem áruló, aki

ekkora eskünek se hisz!

Szent, véres eskü! Piros az

írás és piros a pecsét.

Egy nemzet szíve lükteti

mindenre elszánt szövegét:

„Egy akarat van: a miénk!

Egy hatalom van: mi magunk!

Egy életünk van, és ha kell,

szabad hazánkért százszor meghalunk!”

Szabadság, büszke üstökös,

magyar egünkön ritka fény!

Te szent, te százszor álmodott,

ezerszer áldott tünemény!

Maradj örökre csillagunk!

Égbolton, szívben úgy ragyogj,

hogy a „magyar” szón mindenek

értsék ezt: „Független vagyok!”

Költő, most kell szólanod!

Szavak izgatják nyelvedet.

Zengj hát, harsogj hát költemény,

megöltek és élők helyett!

Van már Igazság! Itt van, ím,

a sírból fényre fölhozott!

Óvjátok, őrizzétek őt,

az ő szavával szóljatok!

S Igazság, Hűség, Becsület

Hármas-szent sziklái alatt

tornyozd újjá az életet,

teremtő, bátor akarat!