Solymos Ida: 1956. OKTÓBER

Fegyvert tapinthatott kezem:

emlékezem.

Bár tollat mozdít most e kéz:

felel nekem.

Elsőbben jajdult, reszketett,

meg-megriadt...

A létezés guggolt velem

s a szárnyakat

növesztett kócos fiatal,

ki derekán

töltényhalmokkal átkúszott

a kert falán.

Kosárnyi lőszert csak a föld

tartott még tenyerén:

álomban nyúltam érte le

s utánuk vittem én.

A méternyi fal, mint a vár,

szinte égig magas

(a hadviselés titkait

őrizte nagy lakat).

Honnan tudnám, milyen erő

emelt át a falon,

s lőszeremmel kinek leszek

átok vagy oltalom?

Ha felrobban? Én robbanok,

és nem jutok oda,

hol a tanúság most a tett,

és nem véd otthona

semmilyen szónak, mit az ész

ír úton-úttalan:

parancsot csak a szív joga

kiálthat itt nekem.

Új barátaim, honfiak,

kócos sihederek!

Miként köszönjem, hogy a kín

közétek engedett?

Liliom-utca „srácai”,

Pilisnek pórjai,

villanyszerelő s lakatos!

Szilánkokkal teli,

roskadva vonszolt testetek

mögött léphettem át

az ember-rangra csak jogos

bátraknak táborát.

És alvótársam éjszaka,

te, pilisvári hős,

ki félnapot jöttél gyalog

s jutott reá időd,

hogy megtanítsd, mit is jelent

a fegyverforgatás,

kevés szavad révedezett:

„Jó dolog az irás

mint mesterség?” - Lásd, értelek,

magától jött a szó:

ki most is hallgat, vétkezik,

csatornába való.

Gőzforró homlokod előtt

én, koldus, esküszöm:

valamig épek csontjaid,

vér öntöz vagy öröm,

halandó tagjaid fölött

lessük lehelleted,

s amíg a földön nemzet él,

szenteltessék neved!

Budapest, 1956. október 27.