Czigány Lóránt: A KATAKLIZMA EMLÉKE 1956 és a nyugati magyar irodalom

Captatio benevolentiae-ként engedtessék meg, hogy a címben megjelölt témát a rám eső részidő adta keretek közé szoríthassam. Lehetetlent kívánnék magamtól és a hallgatóságtól is, ha a nyugati magyar költészet teljes spektrumában vizsgálnám a forradalom témáját, hiszen erről mások, például Pomogáts Béla vagy Szakolczay Lajos (és én is) többször írtak, s még csak ezeknek az írásoknak az áttekintése sem lenne lehetséges egy rövidke előadás (Elhangzott a Miskolci Egyetemen 1995. szeptember 9-én keretében, nemhogy a kijelölt téma érdemi tárgyalása.

Éppen ezért csupán egy homogén nemzedék költészetének egyetlen mozzanatáról kívánok szólni, arról, hogy a forradalom milyen egyedülállóan mély nyomot hagyott e nemzedék költészetében. A szóban forgó nemzedéket én következetesen „ötvenhatos nemzedéknek” nevezem írásaimban immár több mint húsz esztendeje, s úgy vélem, nem is ok nélkül, hiszen mindegyikük költészetének origója az 1956-os forradalom. Mások, főként itthon, a nyugati magyar irodalom „középnemzedékének” szokták volt nevezni; ez az elnevezés a Béládi-Pomogáts-Rónay szerzőtriász könyve nyomán (A nyugati magyar irodalom története 1945 után, 1986) általánosan elterjedt, segített ebben természetesen az elnevezés semleges volta is.

Az 1956-os nemzedék indíttatása miatt homogén, mindök a húszas éveik elején, a forradalom következtében hagyták el az országot, s itthon még semmit vagy csupán keveset publikáltak. Saját hangját mind külföldön találta meg, szemben azokkal az idősebb írókkal (például Márai, Határ Győző, Szabó Zoltán, Cs. Szabó vagy Faludy György), akik már írói tekintéllyel rendelkeztek, amikor száműzetésbe kényszerültek, és szemben azokkal a fiatalabb írójelöltekkel, akik viszont már idegen nyelven lettek költők (pl. Szirtes György). Ma már alig hinném, hogy valaki is „középnemzedéknek” nevezné őket, tekintve, hogy beleöregedtek a jelenbe, s utánuk nem következett újabb nemzedék, talán már „nyugati” voltukról sem lehetünk meggyőződve. E nemzedék legjellegzetesebb tagjai: András Sándor, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László, Makkai Ádám, Máté Imre, Papp Tibor, Sulyok Vince, Tóth Z. László és Vitéz György voltak, valamint az időközben elhunyt Baránszky László, Bakucz József, Keszei István, Siklós István és Thinsz Géza, ugyanígy a korán hazatért Parancs János.

Az ötvenhatos nemzedék fiatalon szétszóródott a börtönök és a menekülttáborok között. Mind az otthon maradtak, mind a külföldön menedéket keresők egy része végérvényesen elkallódott, egy másik része kiszorult az irodalmi életből, vagy megkésve állt a rajtvonalhoz. A költészetüket meghatározó impulzusok intenzitása vitathatatlan, a háborús évek, a századközép infernója, amikor a történelem ingája előbb jobbra, majd balra lendült ki iszonyatos erővel, kialakulatlan személyiséggel találja őket. A forradalom titkos hatóanyaggal oltja be őket, Siklós István szavaival bőrükre égett „a méhsár megkülönböztető jele”. Azoknál, akik külhonba kerültek, a természetes közegből való kiszakadás a forradalom után még jobban leszűkítette, szorosabbra zárta a nemzedéki jegyek egyébként is korlátozó jellegét, s ezáltal konzervált egy élményanyagot, szemben az itthon maradtakkal, akiknél a társadalmi jelen idő eróziós hatása tompította ugyane jegyek élességét. A külföldre kerültekben megmaradt tehát „a nemzedéki titok”, az élményközösség cinkossága (ha ez a megfelelő szó), mely nélkül nem létezhet nemzedék, csak korcsoport.

Az irodalom Czeslaw Milosz meghatározása szerint az egy nyelvet beszélők közösségének kollektív tudatfolyama, illetve ennek a tudatfolyamnak nyomtatott formában történő rögzítése és tárolása. Egy-egy nemzedék jelenléte az irodalomban csupán annyiban mérhető jelenség, amennyiben e nemzedék sajátos arculata felismerhető a tudatfolyamból lerögzített anyagban az újabb nemzedékek, vagyis az utókor által.

1956 a magyar történelemben nem az első és egyetlen katasztrófa. A legújabb kori történelemből két évszám is felvillan: 1849 és 1919; mindkettő tudatformáló hatású volt, erős nyomot hagyott a kollektív tudatfolyam nyomtatott tárházában, az irodalomban is. Az első esetben elég Vörösmarty kozmikus, világvégét sejtető, forradalom utáni költészetére utalni, amelyet elsőnek Babits elemzett ma is érvényes módon (A férfi Vörösmarty, 1911), vagy Arany János önmaga ellen forduló keserűségére A nagyidai cigányokban, amivel viszont a nemzeti önérzet tilalomfáit kerülgető irodalomtörténet, Toldy Ferenctől Horváth Jánosig, nem bírt szembenézni - mindenkit meghökkentett a szatirikus hangvétel. Arany tudta, hogy olyasmit írt 1851-ben, „amiről magyar fül nem tud hallani”.

Az 1849-es tragédia emléke így tehát nagyon hamar represszió alá került; sokat segített ebben Jókai az 1850-es években írt, „Erdély aranykorát” idéző regényeivel. A következő generációnak már nem voltak személyes emlékei, s így Arany Lászlóék tudomásul vették, hogy a múlt heroikus tragédia, a jelen pedig kisstílű, csupán anekdotázásra érdemesíthető szürke hétköznapokból áll; „oroszos tespedés”, ahogy ezt már Halász Gábor megfigyelte. Az önmagukban rejlő Hűbele Balázst ostorozták, A délibábok hősét, Az álmok álmodóját, aki nem méltó a heroikus múltra, s cselekvésképtelen önsajnálatában még szánalomra is alig méltó.

Megint más volt a helyzet az 1918-as összeomlást követő forradalmak után. Egyrészt azért, mert az 1919-es emigrációval sok író és művész hagyta el az országot (a Kossuth-emigrációban Jósikát, a szerencsétlen sorsú Kerényi Frigyest és talán Pulszkyt nem számítva literátor alig akadt), másrészt azért, mert 1848/49-ben nem játszódott le művészeti forradalom, viszont az 1910-es években a formabontással megindult művészeti forrongás a háború végére tetőzött, s külföldön, elsősorban Kassákék körében, tovább élt.

Ezért különbözik az ötvenhatos nemzedék háttér és indíttatás szempontjából a két korábbi, hozzá hasonló helyzetben létrejött emigrációtól. Ami 1849 után művészileg kifejeződött a forradalomból, otthon került kifejezésre. 1919 után viszont nagy volt a kiáramlás, de már határozott művészi mondanivaló hamuban sült pogácsájával. Ötvenhatban történt meg először, hogy irodalmi ambícióval rendelkező fiatalok külföldön lettek magyar írókká. Ráadásul 1956 élménye az ötvenhatos nemzedék számára az alapvető költői magatartás kialakítója és meghatározója: a kataklizma emléke egy nemzedék fejlődésében örök érvényű nyomott hagyott - az átélt világvége kozmogóniai mítoszt teremtett. 1849 emléke alkalmas lett volna ugyanerre a szerepre, de az akkori emigráció elsősorban fiatal honvédtisztekből állt, s nem írójelöltekből. 1919 pedig, noha az is világvége volt, nem „szép” forradalom volt, mint 1848 és 1956, csupán tápszeres öntözés hatására virágzott ki kétes értékű mitológiája az államosított irodalom felségterületén.

Az ötvenhatos nemzedék kozmogóniai mítosza különleges voltát annak köszönheti, hogy a költőknél töredékesen jelentkezik, s egészében csak a nemzedék költészetének együttes vizsgálatából rekonstruálható, mint az archeológus által talált cserépdarabokból a görög váza. 1956 olyan hatóanyagot oltott be a tudatba, ami azóta is ott vibrál az idegekben, és gyógyíthatatlan, mint a radioaktív sugárfertőzés, ráadásul váratlan összefüggésekben és kiszámíthatatlan időközökben bukkan elő a versekben. Mivel a kataklizma emléke igen erős elfojtás alá került, fölöttébb meglepő, hogy az élmény szublimálása után hasonló költői képekben idéződik fel a költőknél, néha döbbenetes azonosságokkal, ugyanakkor a megfogalmazás mindig egyéni: az idézetek ezt tanúsítják.

Az élmények érzelmi feldolgozása rögtön az események után természetesen sok közepes és gyenge verset hozott létre. Ámde már e korai szakaszban is keletkeztek olyan versek, melyek a konvencionálisan romantikus-elégikus hangvétel és gyászoló magatartás helyett merészen disszonáns hangot ütöttek meg; mintegy örömmámorban az egyén fel- és megszabadulását ünnepelték:

Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt,

Vagyis, a nagyok közt is legnagyobb hatalom.

(András Sándor: Az ASAK beadványa az ENSZ-hez)

Másoknál viszont éppen a bűntudat dominál, ez teljesen egyértelmű, nem kíván magyarázatot:

Hol kétszázezer elfutott

én zártam be a gyáva sort

(Sulyok Vince: Félhangra)

A szublimálás különböző intenzitású a költők mindegyikénél. A születő mítosz a négy elemre (tűz, víz, levegő, föld) épül. A mítosz origója a tűzözön, abból menekülnek a túlélők. A tűz Máté Imrénél jelentkezik erősen, a megfogalmazás folklorisztikus, ősi nyolcasokban:

Tűzmadár és korommadár,

vörös tollak és feketék

(Tűzmadár és korommadár)

A tűzmadár Sulyok Vincénél is felröppen; a tűzözön Siklósnál apokaliptikus, örökké tartó világvége vagy világteremtés, a katasztrófaélmény kozmikus méretekben tör elő az elfojtás alól:

éSez az ötödik elkövetkezett nap

(És látá az Isten, hogy jó)

Mi is történt azon a bizonyos ötödik napon? A Biblia válaszol: „Teremte azért Isten nagy cethalakat és minden úszó-élő állatokat, amelyeket a vizek hoztanak az ő nemek szerént” (Ter. I, 1:21). Siklósnál:

mondom ezen a napon

félelemtől kihabzó szájjal

Hogy mi történik a vízben, erről Kemenes Géfin László szövi tovább a mítosz fonalát:

Az ütközet után két nappal

(Zenit)

A vízből tehát újra a szárazföldre vezet a mítosz. A terra firma, amely Szent Ágostonnál a szilárd hitet jelenti, a velenceieknek az olasz földet, a menekülőknek pedig a borzalmak megszűnését, a megmenekülést. A szárazföldön újabb veszélyek leselkednek rájuk, sokan nem élik túl a vízi utat, és a túlélőkre az alkalmazkodás iszonyatos erőfeszítést kívánó feladata vár. A partravetettségről Papp Tibor beszél:

fordul csapkod testem a partra vetett

(Alázkodó ének)

A szárazföld birtokbavételéhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a kopoltyúk alkalmasak legyenek a lélegzésre. Így kerül előtérbe a negyedik elem, a levegő. Minden költő a levegő hiányáról, légszomjról, fulladásról beszél, illetve ilyen képeket felidéző hasonlatokban fejezi ki a közérzetét.

A dögletes bűzű levegőben győzelmi hadijelentések denevérszárnyai

a tüdőd.

(Keszei István: Győzelem)

Olyannyira általános ez, s oly gyakori, hogy bizonyító anyagot sem kíván; azonnal Otto Rankot idézi eszünkbe, aki szerint a születés utáni első élményünk a félelem a fulladástól, amikor a csecsemő először akar levegőt venni a külvilágban. Ezért is nevezi az ebből származó traumát születési traumának (Das Trauma der Geburt, 1925). A Geburtstrauma ontológiai jelentőségű az egyén fejlődésében - az ősfélelem, minden félelem eredete. Az ötvenhatos nemzedék filogenezisébe is belekerül az „ősfélelem”, amikor a kataklizmából menekülőknek újra kell születniök új világban. A világpusztulás egyben a kezdeti Big Bang is, mely az asztronómia legújabb elméletei szerint útjára indította a táguló világegyetem csillagmiriádjait; az az iszonyatos dörej, amelynek időben és térben is távoli moraját a rádióteleszkópok érzékelni vélik. Ezért jut eszébe például Kabdebó Tamásnak ez a hasonlat, mikor az ötvenhatos nemzedék filogeneziséről ír: „A Big Bang, vagyis a kezdeti robbanás lökte ki őket.” (Nemzetőr, 23. évf., 357/58. sz., 9. o.)

Az ötvenhatos nemzedék kozmogóniai mítosza így összegezhető: a szárazföldet tűzözön pusztítja el. Ennek szörnyűségeiből menekülnek a túlélők, vízen, víz alatt. Az időben és térben mérhetetlenül hosszú utat csak az alkalmazkodásra képesek élik túl. Csak kopoltyúkkal lehet éltető oxigént felvenni. Ha kívülálló kortárs ír a nemzedékről, azonnal észreveszi a metamorfózist, mint például Határ Győző: „De akadtak szép számmal, akik rögtönző ösztönnel hirtelen megtanulták a kutyaúszást, sőt kopoltyút növesztve...” stb. (1969)

A partot érés nem mindig sikeres, az újjászületők veszélyeket rejtő idegen tájon botladoznak:

Holdbeli tájon csetlünk-botlunk

fehérhasú rákocskák foszladoznak.

(Gömöri György: Skindiving)

Ha a rekonstruált mítosz költői feldolgozásának relikviáit tovább vizsgáljuk, szembeötlik, hogy a mítosz mozzanatai közül a víz alatti világ borzadályai szolgálnak leggyakrabban költői toposzként. Akad persze olyan költő is, akinek kellemes emlékei maradtak kopoltyús korszakáról:

Halkorszakát tulajdonképpen nagyon szerette.

(Makkai Ádám: -/vá, -/vé)

Ez a vízi (víz alatti) világ általában félelmetes, undort keltő. A leggyakrabban előforduló jelzők: hínáros, iszapos, nyúlós, kocsányos, pikkelyes. Váratlan szövegösszefüggésekben találunk meghökkentő sorokat:

Az óceán maró emléke

emlékező húsodba égve

(Baránszky László: Kaliforniai szonettek)

hullámzó halszagodra emlékezünk

(Siklós István: És látá az Isten, hogy jó)

kocsányszemekkel halak merednek ránk ijesztőn

(Sulyok Vince: Szarvas az erdőn)

úsztok szaturnusz gyűrűin

kiáltó tarka kígyóbőrtök

(Bakucz József: Órák, 15)

Az igék borzadályt, iszonyt fejeznek ki. A képek hideget, alaktalan, amorf masszát, sötétséget, visszataszító képzeteket:

új születésre

dőlnek iszapos tóba.

(Parancs János: Ezüst alma)

A költők tehetetlenek a rájuk zúduló képekkel szemben, „látják” tanúi, szenvedő alanyai a borzalmaknak, ezért minden kínok és undor ellenére leírni kényszerülnek, amit látnak:

Íme így vagyok mint zátonyra zökkent

a növő borzadályt kántálni kezdem

Kimondani a kimondhatatlant, ez a költő dolga. Arról szólni, amiről a filozófus csak dadogni tud, a tudós mellébeszél, s amit mi, többiek alig veszünk észre itt, lenn, a földi lenniségben. A visszataszító, undort keltő képek özöne az eszköz annak a szörnyű szépségnek (terrible beauty) az értékeltetésére, aminek kifejezésére Yeats is csak ellentétes értelmű jelzőkkel vállalkozott az Ír Húsvéti Felkelés idején, 1916-ban.

A kortárs kritikusok értetlenül állottak szemben az ötvenhatos költők undort, viszolygást kifejező és keltő képeivel. Gyakran Juhász Ferenc „biológiai naturalizmusát” vélték felfedezni a hínáros, moszatos, polipos, kocsonyásodó halak, hörgő hüllők által benépesített költői világban. Kétségtelen, hogy a Juhász Ferenc-i metaforarendszer számos hasonló alakzatot tartalmaz, könnyen meglehet, hogy időnként azonosságok is előfordulnak. De a Juhász Ferenc-i szóburjánzás inkább növényi eredetű, és elég hamar világméretű, majd öncélú lett, melyben az eligazodás több tájékozódási pontot kíván, mint az ötvenhatos nemzedék közös költői víziót megfogalmazó jelképrendszere.

„A növő borzadály” kántálásához használt képek hitelességéhez nem fér kétség; a magyar irodalomban először, közös kozmogóniai mítoszt teremtett egy tucatnyi költő külföldön és egymástól elszigetelve. Minden bizonnyal öntudatlanul, s ez az élményközösség egyszeriségének és megismételhetetlenségének köszönheti születését. Jung és Kerényi tanítása nyomán annak a felvetését is megkockáztathatjuk, hogy mivel a mítoszok öröktől fogva létező belső történések (seelische Realität), az ötvenhatos nemzedék kozmogóniai mítosza sem más, mint az élővilág törzsfejlődésének (ontogenezis) elbeszélése, a világ keletkezésétől (Big Bang) az élővilág kiterjedéséig a tengerből a szárazföldre, aminek emléke talán ott bujkál a tudat legmélyebb régióiban, s amiről, éppen ezért, csak a költő tud hírt adni. Hogy a forradalom utáni odisszeia eposztöredékei így is értelmezhetők, nem jelent mást, csupán annyit, hogy az általános emberi sohasem jelentkezik elvonatkoztatott formában, a „nemzeti” mindig transzponálható „általános emberi” síkra.

(1997)

Czigány Lóránt: Talpalatnyi senkiföldjén.(Esszék, tanulmányok, Kortárs Kiadó, 2002, 137-144. o.