Kabdebó Tamás: KEMÉNY SZÉL FÚJ, LÁNGRA KAP A SZIKRA

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,

Tűzben állunk már tetőtől talpig.

Petőfi Sándor írta ezeket a sorokat 1848 februárjában. Érezte az európai forradalmak előszelét. Tudta, hogyha Magyarországon felerősödik a szél, ő maga lesz a szikra.

1956 magyar forradalma Petőfi nevével és az ő nevében indul. Az átvezetés oly nyilvánvaló 1848 szimbóluma és 1956 társadalmi valósága között, a szellemi hídépítés és a helyzetekből adódó kapocs olyan kézenfekvő, hogy magyaroknak ezt magyarázni nem kell. Társadalmi és történelmi tudatunk, 1926 óta, az elvetélt szociális és függetlenségi mozgalmak halott magzatainak temetője. A nemzet azonban feltápászkodott minden kudarc után; az élet - a megtorlások hosszabb-rövidebb korszakai után - helyreállt, és minőségileg jobb lett, mint volt annak előtte. Minden magyar forradalom katonai vereséggel végződött - de csak a szuperaktív szakasza ezeknek a forradalmaknak. Minden forradalmat és szabadságharcot egyféle kiegyezés követett, melyet végső soron, a föld alatt, a nemzet testében továbbélő forradalmi akarás serkentett. A forradalmár, természetesen, nem „szünetel” csendes tevékenységével, nem adja fel végcéljait azért, mert a feje felett a rendező erők kompromisszumot kötöttek. Az igazi forradalmár ideálja a Petőfi hirdette világszabadság. De a világ legfontosabb sarka számára: Magyarország.

Számunkra az is magától értetődő, hogy a szellem emberei, elsősorban az írók, a költők, továbbá a szellemi rangra vágyó diákok inspirálják, sőt lobbantják lángra a forradalmat.

Nem nyilvánvaló mindez egy angol szociológus/történész számára, aki pedig a magyar forradalomról írta doktorátusát. 1977-ben jelent meg a Hungary 1956 című angol nyelvű politikai-történelmi értekezés első kiadása. Szerzője, Bill Lomax, megtanult magyarul, meginterjúvolta a forradalom túlélőit, otthon és külföldön, s a magyar ügy lelkes híve lett. Van egy kurzusom a manchesteri egyetemen: A magyar forradalmak története. Ennek keretében évente egyszer meghívjuk Lomaxot, hogy tartson előadást a magyar munkástanácsokról. És évente, újra meg újra, ugyanabba a vitába keveredünk, mi ketten, én, a forradalom résztvevője és krónikása, és ő, a forradalmat tudományosan vizsgálni igyekvő angol történész. Szócsatát rendezünk angol diákok és tanárok előtt arról, hogy ki robbantotta ki a magyar forradalmat. Lomax ugyanezt a vitát Szász Bélával is lefolytatta. Szász álláspontja az, hogy a forradalmat, teljesen önkéntelenül és csak reformokra törekedve, azok az értelmiségi csoportok váltották ki, amelyek, mint írók és költők, 1953 után meg merték írni az igazságtalanságokat, avagy, mint a Petőfi Kör reform-kommunistái, vitafórumot adtak a „reform” köntösében jelentkező forradalmi eszméknek is, valamint azok a börtönből előbújt ártatlanok, akiket Nagy Imre 1953 és 1956 között szabadon bocsátott.

Bill Lomax álláspontja az, hogy az irodalom és egyéb „skriblerség”, valójában nem oszt, nem szoroz. A forradalom a gyári munkások elégedetlenségével, csaknem sztrájkba vezető magatartásával már potenciálisan megvolt, mielőtt a rádiónál eldördült volna az első fegyver. A forradalom a munkás fiatalok fegyverkezésével lett „csetepatéból” nemzeti ellenállássá. A fegyverrel a kézben harcolók, továbbá az elesettek zöme munkás volt: nem író, nem diákfiú, nem börtönből szabadult, volt funkcionárius.

A magam vita-álláspontját, mint az első kérdést, igyekszem jelen előadásomban kifejteni.

Általánosan megfogalmazva a dolgot, együttesen eltöprenghetnénk azon, vajon hathat-e az irodalom jelentős mértékben a társadalmi események alakulására, azaz, befolyásolja-e az író, a költő a forradalom kifejletét?

Előadásom második részében az 56-os forradalommal kapcsolatos irodalmi művek feltételezett, vagy valóságos kapcsolódását vizsgálom a Magyar Forradalomhoz, kronologikus sorrendben és különös tekintettel a művek „külső” és „belső” információtartalmára.

A befejező részben az írói alapállásokat igyekszem összegezni.

Mivelhogy a Talpra Magyar hatása 1848. március 15-én történelmi faktum, az irodalmi tényező tagadói úgy keresnek kibúvót, hogy a Nemzeti Dalt kizárólagosan propagandateljesítménynek számítják. Ily módon propagandaköltészet Petőfi minden politikai verse, beleértve az utolsókat is, melyeket Bem táborában írt.

A mi sajátos, közép-európai lelki habitusunkban a pozitív értelemben vett propaganda-költészet nem egyéb felnagyított, buzdító verselésnél. 1956. október 23-án, fél 3-kor a nemzet ifjúsága buzdította önmagát a Petőfi-szobor talpazatán elszavalta Talpra Magyarral. A kérdés - ki nem mondva - ez volt: meddig merünk elmenni a reformok követelésével? Az egyik reformkövetelésre azonnali válasz, a délután 4 óra tájban megismételt Nemzeti Dal után, ezúttal a Bem szobornál történt incidens. A zászlóból kivágták a szovjet típusú címert. A címerváltoztatás - helyesebben, a visszatérés a Kossuth-címerhez - programpontként már szerepelt a Bölcsészkar követeléseiben, de a szó és a tett között tengerszoros vagyon. Úgy látszik, a buzdító irodalom demotikus formája lehet a komphajó.

Hogy az irodalom az életre, az élet az irodalomra hat, önöknek nem kell bizonyítani. Érdemes azonban fölemlíteni, hogy a forradalomnak a régmúltba vezető szellemi gyökerein innen, közelmúltba vezető hajszálgyökerei is vannak. Tollas Tibor írja a Füveskert-ben, e lélektartó-lélekőrző kéziratos börtönkötet nyomdai változatában, hogy a bányászok és a bányarabok találkozásából a föld mélyén olyan társadalom született, mely valójában osztály nélküli volt - „s ez kárpótolt szenvedéseinkért... S a bányászok felfedezték bennem a költőt.” Angol bányásszal, angol, angol költővel ez nemigen eshetett volna meg.

Ha a Tollas-féle epizód a költő és az egyszerű emberek barátságáról beszél, s e barátságban a vers a közvetítő elem, akkor Faludy György példája variálja és elmélyíti a költő és közvetlen közönségének kapcsolatát, abban a különleges, de Magyarországon közönséges közegben, amit börtönnek hívnak. Faludy György, immáron szabadon, a következőket írta 1956. október 25-én:

„Öt év előtt a börtönvackon

nem hitte volna senki se,

hogy elsőnek ő bújik vissza

kagylóhéjnak, a semmibe.

Épp ő, a legszebb, a legifjabb!

Rábíztam néhány versemet,

hadd mondja majd tovább, ha engem

a meszesárok eltemet.

A kocka pörgött: megmaradtam

Ő elesett...”

(Elemérii Földváry studiosi philosophiae

Universitatis Budapestinansae

obiit pro patria libertate)

A versből, ami emléket állított a forradalomban elesett Földváry Elemérnek, kiderül, hogy a diák, a börtönben Faludy-verseket tanult meg kívülről, s csempészte ki ezeket a fejében, amikor szabadult. A nyáron együtt voltam Amerikában a mérnök Nyeste Zoltánnal, aki ugyanezt tette akkoron. Megtörtént tehát az, hogy már a költő kiszabadulása előtt és részben megelőzve a Sztálin halálát követő olvadást, olyan versek szivárogtak bele a földalatti magyar köztudatba, itt és amott, mint a Recsken íródott Kurucok, az Ávó pincéjében, fejben írt Október 6, vagy az átokkal sűrű Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára. Volt, aki a sóvárgást, a gyászt, az átkot, külső és belső cenzúrával dacolva, megfogalmazta és mindez közvetlen környezetében termőtalajra talált, és a társadalom hajszálgyökerein keresztül eljutott távolibb pontokra is.

A kora ötvenes évek Magyarországának szabadlábon élő írástudói három út közül választhattak. Voltak akik elhallgattak, fordításból éltek, esetleg gyermekirodalom és más apolitikus médium segítségével publikáltak. Közéjük tartozott Illyés Gyula, Weöres Sándor, Ottlik Géza. Teljes vagy részleges hallgatásukat, mint a tisztesség jelét könyvelték el íróbarátaik és az olvasótábor. Ma már tudjuk, hogy az Egy mondat a zsarnokságról 1950-ben született, s bár az évszázad egyik legnagyobb politikai verse lett, még mindig nem jelenhetett meg Illyés egyetlen otthoni gyűjteményes kötetében sem. Tízezrével másolták le az emberek, s megvan pesti, kolozsvári, pozsonyi otthonokban magyarul, csakúgy mint külföldi nyelveken Londonban, Párizsban és Rómában. Illyés a nép füle, a nehéz beszédű paraszt szája volt. Ha hallgatott, vele hallgattak ezrek és ezrek. Ha sunyított, hát a sunyítást diktálta túlélő ösztöne. Ha megszólalt, a nép nevében beszélt.

A második írói magatartás a részleges vagy teljes kollaboráció a hatalommal, bosszúból vagy kenyérért, esetleg lelkesedéstől lihegve - mindegy. A forradalom előkészítői nem közülük kerültek ki, viszont övéké az érdem, hogy első gyalázói lettek. Csoportjukban találhattuk Hidas Antalt, Csepeli Szabó Bélát, a magával meghasonlott Darvas Józsefet is.

A harmadik út az útkeresőké volt, noha tótágasokat vetve és bukfenceken keresztül. Gondoljunk a Sztálin-díjas Aczél Tamásra, aki végül Nagy Imre környezetében kötött ki, s egy londoni ócskásnak eladta Sztálin-díját, vagy a Sztálinhoz írt Hűség és hála éneke költőjére, Zelk Zoltánra, aki Kádár rácsai mögött fejezte be megtisztulását. Az írónak-olvasónak egymásra ható viszonyára három példát említenék. Kuczka Péter még pártköltő volt, amikor 1954-ben lement a nyírségi parasztok közé. Ott, közöttük jött rá, hogy a beszolgáltatási rendszer katasztrofális, a kolhozszisztéma termelékenységellenes volt, hogy a paraszt rosszabbul élt, mint Horthy alatt. Visszajött és megírta a Nyírségi Napló-t, melyhez bátorság kellett, tisztesség és dogmáktól való szabadulás. Takács Imre költő származására nézve parasztgyerek, évfolyamtársam volt az egyetemen. Apolitikus alkat volt, a maga bánatát-örömét énekelte. Nem úgy 1954-ben, amikor egyszer, egy hosszú szünidőről megtérve, megírta a paraszt szenvedéseit művészien közvetítő: Hajdúsági naturalizmus-t.

Tudni kell, hogy a sorsa felett érzett bánat tabu volt a magyar írónak akkoriban. Már 1956-ot írtunk, amikor a kompromisszumra képes, de derekát soha be nem adó Déry Tibor, előrukkolt a Téglafal mögött című novellával. Az írás az Irodalmi Újságban jelent meg, melyet akkoriban szétkapkodtak az újságárusoknál. Benne egy kis üzemi párttitkár először beárul gépszíjakat lopó munkásokat, majd rájőve arra, hogy az embereket a nyomorbérek késztetik lopásra, maga is hallgató cinkosukká vált. Ezek az írások nemcsak, hogy azonnal elterjedtek a nép között, hanem, mert az igazságot írták meg, általános érvényt szereztek részigazságoknak. Az emberek rajtuk keresztül kezdték nézni saját helyzetüket. Így is mondhatnók: a kemény szél alulról fúj, a tömeg felől; az író, a szikra, felül izzik, a háztetőkön.

A forradalmi lendület múltba nyúló szimbólumai és ihletadói mindazok, akik, a népakaratot képviselve, ellenálltak; alakjaik, az évszázadok elteltével, úgy jelentkeznek tudatunkban, ahogy kortárs-költőik, illetve az őket megidéző írók-költők őket megrajzolták, megénekelték. Bánk bán számunkra nem a történelemkönyvből, hanem Katona József egy darabjából lép elő Tiborccal, hogy március 15-én szimbólum legyen. A kurucokat krónikás énekeikből és Ady kuruc verseiből ismerjük, mindazokat a diákokkal és kiskatonákkal együtt, akik a Bem téren kivágták a zászlóból a sztálini címert. Míg Petőfi a meg-megújuló buzdítás jelképe - a megtiportság, a lelankadás korában egy másik jelképre van szükség. Valakire, aki megidézni, emlékezni tud, akiben megvan az emlékeztető képesség. Arany versei voltak az 1849-es Szabadságharc utáni évtizedek mementói; lettek, hasonlóképpen, az ötvenhat utáni évtizedek emlékeztetői. Kemenes Géfin László így ír, a Hódolat Tinódi Lantos Sebestyénnek című versében:

„Úr parancsot ád: Ma lakoma lészen

A fekete... kávé, ne rontsa el kedvünket.”

A költő Tinódi históriás énekeinek és Arany balladáinak hangját, anyagát elegyíti.

A mai, budapesti költő nem nevezheti, ily nyíltan, nevén a dolgokat. De a hangulat, az utalás, megtalálható Héra Zoltán nemrég megjelent Kinek? című versében is:

„Mindenki hallgat. Csak Arany úr ír

eltűnik, mint egy sáskajárás!”

Azt igyekszünk bizonyítani, hogy az író ráhangolódik nemzedékére, s hogy az irodalom, mint megfelelő időben a kellő tett, lendít az események menetén. Csodákat ne várjunk tőle, emlékeztet rá Makkai Ádám, a Versírás dicsérete 2-ik részében:

„Versírásaidból is kivezetlek

ingerelnek.”

Ám mégsem ez a lemondó hang, amit örökségünknek érzünk. A forradalom a vidámság és a gyász, a halál - és mert valóban befejezetlen - a feltámadás forradalma volt, és marad, közérvénnyel, együttes élményekkel úgy, ahogy András Sándor megénekelte a Gyászmise a Hattyú-utcai kocsmában című költeményében:

„testemből a bánat ólmait

Így hisszük, s míg hisszük, így van.”

2.

Béky Halász Iván, a forradalom könyvésze, 1966-ban 2300 címszóra rúgó bibliográfiát adott ki; 1976-ra, ez a tár már három és félezer fölötti címszót, ma pedig ötezernél többet is tartalmaz. Ennek a hatalmas anyagnak oroszlánrészét politikai, történelmi és publicisztikai írások adják, s tán két-három százaléka irodalom, illetve irodalmi értékű memoár. Látszólag, ebből a hányadból kellett válogatnom. Nem egészen igaz. Az utolsó huszonöt év magyar irodalma, a nyugati és az otthoni, teles-tele van nyílt vagy burkolt ötvenhatos utalással. Olyannyira az anyagban s a levegőben van ez, hogy a pesti húszéves arra a kérdésre: Melyik volt a fordulat éve? Azt a választ adja, hogy: 1956.

Az ajánlom, hogy munka-definíciónak fogadjunk el egy hármas felosztást: az 1953 tavaszától 1956 őszéig terjedő időszakot nevezzük el reformkornak, az 1956. október 6-tól karácsonyig terjedő periódust forradalmi hónapoknak, s az 1957-től kezdődő, ma is tartó időfolyamatot hívjuk csendes erjedésnek. Minthogy nem történelmet írunk, hanem belső folyamatok külső, tehát irodalmi megnyilvánulásait vizsgáljuk, mind a hatalom, mint a kiszorítottak terminológiái számunkra csak esetlegesen fontosak.

Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, a szabaduló politikai foglyokkal együtt szivárognak ki az első, reformot áhítozó, tehát potenciálisan forradalmi versek, melyeket szerzőik főleg 1949-1942 között írtak. (Természetesen az 56-ban szabadultak korábbi versei is ide tartoznak.) A sok valóságos és vélt összeesküvésből, irodalmi szempontból, kiemelkedik a Füveskert-csoport, s közölük is három egyéniség: Tollas Tibor, Kocsis Gábor és Gérecz Attila. A versek bányákban íródnak, Vorkután, Vácott, Recsken, Márianosztrán, esetleg üzenetül: „Kistarcsára internált barátaimnak.” Tollas Tibor írja, Az őr című versében, mondhatni összefoglalóan:

„Parancs zsinorján mozgó bábok, népek!

Ma saját testvérét vereti agyon.”

Faludy Györgyről, minden idők legjelentősebb magyar börtön-költőjéről az a legenda járja, hogy 1949-ben felszólították, írjon dicsőítő verset Rákosihoz. Válaszképpen Faludy elküldte A walesi bárdokat. Akár igaz e történet, akár nem, Faludy a börtönben Ódát írt Sztálin hetvenedik születésnapjára:

ne éljen túl...”

Faludy biztos kézzel nyúl vissza a magyar forradalmi hagyományokhoz; a Kurucokat, lám, Recsken, 1952-ben így élesztgeti:

„Börtönömnek ők népesítik

arcomba mokány méneik.”

Az ÁVÓ pincéjében, 1950. október 6-án a szabadságharc tábornokait varázsolja elénk:

„A vesztőhelyre sáros út vitt

elhulló, bús szép tollai”

Ezt a verset, ma kísértetiesen, delejesen jövendőmondónak érezzük. Érvénye elménkben az 1849-es szabadságharc vértanúinak sorsától az ötvenhatos forradalom mártírjainak sorsáig tart.

Faludy s a Füveskertesek voltak tehát az előfutárok, az asztalfióknak írt, a suttogva ha elmondott versek szerzői.

Az igazándi irodalmi reformkor az Irodalmi Újság átalakulásával kezdődik. Aczél Tamás és Méray Tibor a Tisztító Vihar-ban elmondják, Az Irodalmi Újság 1955-56-os számait forgatva magunk is átélhetjük, hogy a valóság szót kér és kap az államosított, agyonprogramozott, megfenyegetett és többszörösen internált magyar irodalomban. Írók, költők, kiket eladdig hithű pártembereknek, vagy balga kerengőknek véltünk, hirtelen sarkukra állnak. Veres Péter a parasztok megnyomorítottságáról cikkezik, Tardos Tibor kifigurázza a hatalmat, Pálóczy Horváth György vallatóra fogja az ifjúságot, Zelk Zoltán nyilvánosan, versben bocsánatot kér. Déry Tibor megírja a Szerelem című, drámai erejű novelláját egy kiszabadult politikai fogolyról. A novella egyébként igaz történeten, Szász Béla viszontagságain alapszik. A drámaíró Háy Gyula példabeszédeket mond az Igazságról, és ő az első, aki először nevén nevezi az ellenséget: Kucsera elvtársat.

Minden forradalmi mozgalomnak szüksége van arra, hogy közös ellenségét felismerje. Háy nem forradalmat, hanem gyökeres reformot akart, amikor a pártbürokrácia oszlopait a Kucserákban kipellengérezte - de hatása forradalmi volt. Kegyetlenebbül is bánt vele a megtorló hatalom, amikor 1956 és 60 között fogva tartotta. A kommunista, immáron reform-kommunista írók mellett megszólalnak a klasszikusok: Németh László, Illyés Gyula. A falanszter-kommunistáknak reform-kommunistává való átalakulásában két döntő élménye volt: az egyik, hogy régi mivoltában elfordult tőle az olvasóközönség, a másik, hogy egykori bajtársait mint szabadult, megtépázott rabokat látta viszont. Az irodalom irányítása - hisz diktatúrában irányítják! - persze továbbra is a funkcionáriusok kezében marad, csak ők maguk is megoszlanak. A Szabad Nép liberalizálódik, a Magyar Nemzet már-már demokratikus vitacikkeknek ad helyet, az Írószövetség megújhodik a rádióba betörnek a valóságszagú, visszás, élettel teli, elégedetlen riportok. Emlékezzünk az apokrif Hruscsov-mondásra 1957-ből: „Ha egypár magyar írót idejében lelövünk, nem lett volna magyar felkelés.”

Az viszont nem apokrif történet, hogy 1956 nyarán Rákosi már elkészítette az elfogatóparancsot 400 intellektüel számára.

A reformkort magát és a megelőző terrort sok magyar regény, kinti és benti magyar, vagy csak külföldi nyelveken megjelent írás is feleleveníti. Eszterhás István: Nyugodt lehetsz elvtárs-a Amerikában íródott, Aczél Tamás: Jégkorszak-a Angliában; Gyurkó László: Faustus doktor boldogságos pokoljárása Budapesten. Ezek a művek azonban csak utólagosan regisztrálnak. Az azon melegében megírt reformversek elseje között megtaláljuk Csoóri Sándor 1953-as Mikor a falum határába értem című költeményét, mely így fejeződik be: „Ki volt e földnek gyilkosa / Miféle kéz, szabály vagy rendelet?”

A tűz benne égett a nemrég elhunyt Gáli József: Szabadsághegy című drámájában, de legbátrabban Benjámin László: Egyetlen élet című kötetében lobog:

„Legyetek éberek! Itt mindenki gyanús!

- Egyetlen élet. -”

„Az író joga, hogy megmondja az igazságot”, mennydörög Háy Gyula, Tardos Tibor kiállásáért korai üldöztetést szenved el, és az idegosztályon köt ki. „Bizodalom a szabadságban”, hirdeti az idős Kassák Lajos. És az újjáformált Csillag-ban így ír - ha akarom lázít - Képes Géza:

„Nyertél: otthon vagy már a hatalomban,

- Egy törtetőre -

És Tamási Lajos, a párttitkárból átpártolt reformer, már-már a reformoknál is tovább menne. Az Irodalmi Újság 1956. szeptember 22-i számában, Keserves fáklya című versét így fejezi be:

„Nyílj ki, vérünkből, nyílj ki végre,

a varjú, ha károg utánunk.”

Ez az irodalmi kórus annak az országos mozgalomnak volt a kísérője, mely egyrészt munkásgyűlésekből, diákösszejövetelekből állt, másrészt a Petőfi Kör vitáiban kicsúcsosodó politikai reformhadjáratban nyilvánul meg.

Amikor a kommunisták reform-szárnya elérte, hogy Rajkot ünnepélyesen újratemették, méghozzá október 6-án, a vértanúk ünnepén, s tették ezt egy közel 80 ezres tömeg előtt, melynek nagyobbik fele diák volt, akkor a reformmozgalom már a forradalomhoz vezető úton volt.

Mik a forradalom ismérvei? Nemcsak feltétlenül azok, hogy fegyveres csoportok egymás életére törtnek - ez lehetne polgárháború is. Hanem azok, hogy a közakarat letéteményeseinek egy szép hányada az ország intézményeink, az uralkodó rendszernek megdöntésére igyekszik; ha lehet békés módon, ha nem, hát nem. A forradalomhoz tömegek kellenek, egyébként palotaforradalom jellege lesz. A forradalom nemcsak rombol, hanem épít is: tudatos programja van s résztvevői - főleg vezetői - bíznak abban, hogy a program megvalósítható. Az újrateremtett Rajk nemcsak kommunista mártír volt, hanem szimbólum is. Koporsójánál elmondott beszédét Szász Béla, az egykori baloldali író, antifasiszta publicista és a Rajk-per túlélője így fejezte be:

„Mert amikor ezren, meg ezren vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el; örökre eltemessék a törvénytelenséget, az önkényt, az ököljog magyar tanítványait: a szégyenletes esztendők erkölcsi halottait.”

Nyolcvanezer ember előtt, ha hangszórók nélkül is, de a szél szárnyára bízva, ez már forradalmi szó volt. Ekkortájt kezdték fogalmazni, a diákszövetségekben a majdani 14-15-16 pontok szövegét, és érlelődött egy még nagyobb szabású szimpátiatüntetés terve. Ha október 23-án nem mondja el Gerő végzetes beszédét, ha nem lőnek a rádió ávósai a követeléseket benyújtani akaró küldöttekre, egyszóval, ha fegyveres összeütközésekre nem kerül sor, akkor is forradalom lett volna, ami azon délután és az este történt. Vértelen forradalom, mint amilyennek Petőfiék március 15-éje indult.

A program politikai tartalmát a gyűlések és főként a Petőfi köri viták határozták meg; irodalmi vetületét - előrevetítve - megtaláljuk Dérynél, törekvéseinek összefoglalását Tamási Áronnál. Még tavasz volt, amikor Déry azt mondta, hogy bízom a ti nemzedéketekben, mármint az ifjúságban. Arra kérte az ifjúságot, hogy ne feledjék el a 48-as fiatalok példáját. Meghátrálhatott-e ilyen fölszólítások előtt a magyar ifjúság? Október 26-án, a háromnapos forradalom véráldozatai után, Tamási Áron már Magyar Imát mond, mely egyben követelések visszhangja is. „A hatalmak, akiknek kezében van életünk, meg kell hogy adják nekünk a jogot, hogy saját emberi és nemzeti önismeretünk alapján éljünk.” Mindezt a nemzeti függetlenség és a szociális demokrácia keretében.

Az utcán ezalatt folyt a harc. „Piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz?” A sok, elménk képernyőjére is villanó pillanatkép helyett, válasszuk Makkai Ádám Kegyelem című versének egyik szakaszát, melyet egy elesett diáktársa emlékének szentelt:

„Házmester Feri meglóbálta a benzines palackot

belevalóan learatta a golyózápor a háztetőről.”

avagy Kocsis Gábor megfogalmazásában:

„Parittyámban kő az Úr neve...

És öngyilkos kísértés...”

A külvilágról adott információ köré kívánkozik, mint tojás alá a fészek, az általánosabb, ugyanakkor belső és egyéni információ. Horváth Elemér, Nyugaton, sokunk nevében írta:

„Miféle prizmákba törjem pupilláim

törékeny szabadság érdekel.”

Úgy látszott, egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szabadság megszületett. Sinka István, a juhászból lett költő köszöntő verse a Forradalom legkérlelhetetlenebb, legtisztább sajtóorgánumában, az Igazság-ban jelent meg, november 1-én:

„Üdv néktek ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!

Ki lángban és vérben születtél meg újra.”

Füst Milán pedig, a Nyugat folyóirat legtekintélyesebb örököse és sokunk bölcsésztanára, Halotti beszéd-et mondott Thukydides modorában:

„Ezek a fiatalok nem a földesurak visszatérését akarták,

igazi szabadságot.”

Az elbeszélőpróza, természeténél fogva, kevésbé alkalmas arra, hogy az eseményekre azonnal reagáljon. Majd egy évszázad telt el Victor Hugo nagy regénypanorámái és a francia forradalom között. 56-nak máig sincs Hugoja és regény/novellatermésének java sem megy tovább a forradalmi események ábrázolásánál. Az előkészítés időszakával jobban és motiváltabban foglalkoznak Halász Péter, Barlay István és Sásdy Péter, azaz Dénes Tibor művei. Halász egy népbíró megalkuvását, gyávaságát és a megtorlás korszakára eső gerinctelenségét meséli el izgalmas történet keretében. Jóval többet tudunk meg azonban a Kucserák és a Kucseránék lelkivilágáról, a Tatárok a Széna téren, című regényből, mint a regény forradalmár hősnőjéről. Barlay és Sásdy regénye, The four black cars (a magyar eredeti nem jelent meg) szimpla és kitalált történet köré építi a nagy nap, egyébként hiteles leírását. Például:

„Közben a város legnagyobb terén - melynek megszélesítése közben lebontották az ott álló szép templomot, hogy helyet adjanak a nagy Sztálin szobrának - közel százezer ember szorongott. A reflektorok fénye nappali világossággal borította el az óriási Sztálin szobrot. Százezer ököl emelkedett magasba, a bölcs legyőzhetetlen Sztálin, az önkény megtestesítője körül. A szitkok áradatát zúdították rá. A tömeg már elhatározta, hogy azeste ledönti a szobrot. A kérdés: hogyan?”

Egy lépéssel tovább az eseményektől, azok összefüggése felé mennek Szabó Tamás: Boy ont eh rooftop, illetve Lajossy Sándor: Lidike című írásai. Szabó középiskolás diákként a Corvin közben harcolt, és ennek a leírását adja, félig a napló, félig az ifjúsági regény szintjén. Bár az események valóságosak, Szabó írói tehetsége nem közelíti meg a csatában kifejtett lendületét. Lajossy Sándor regénye angolul is megjelent. Tizenhat éves hősnője, mint egy amazon harcol a forradalomban, melynek mozzanatai hol jók és élénkek, hol, érezhetően, az író olvasmányélményei. Figyelemre méltó a felkelés leverése után kesergő fiatalok hangja, érvelése:

„Becsaptak bennünket. A Szabad Európa meg az Amerika Hangja. Évekig ígérgették, hogy segítenek, ha felkelünk, s amikor megtörtént, nem is akartak tudni rólunk. A szuperhatalmak sakktábláján parasztok vagyunk csupán.”

Úgy vélem, ezekhez az akcióregényekhez kapcsolódik Ferdinandy György novellája a forradalomról, melyet csak részleteiben, és Értavy Baráth Kata könyve, melyet csupán hallomásból ismerek. Történelem kitűnő címmel jelent meg. Látszólag akciónovella Déry Tibor remekműve is, a Philemon és Baucis, mely a hatvanas években, az író kiszabadulása után, látott napvilágot. A kinti cselekményekből csak annyit kapunk, amennyit egy öreg házaspár és ellés előtt álló nősténykutyájuk átél. Lövöldözést. Belül, a két öreg ember egymást kísérve, kiegészítve, aggódva téblábol. Bármennyire kerülik a veszélyt, a végén pár percre az ajtón kívül találják magukat. Egy géppisztolysorozat véget vet életüknek. Belül, a kosarában, a kutya megkölykedzik.

A ki nem mondott dolgok, az állásfoglalás nélküli állásfoglalás stratégiájával megírt novella sokkal mélyebbre lő a lélekbe, mint a lövöldözést hazafias szózatokkal tömítő regények.

A szabadság 1956-ban 11 napot élt Magyarországon. „Lánctalpakon, egyenruhában jött a halál értetek”, írta Benjámin László. És alig hihető, de még 1957-ben is átcsúsztak a cenzor kezén - talán mert nem érezte a szimbolikát? - ezek a sorok:

„Valamikor a tarkabarka kép

- Ketten a söntésben -

Nem Petőfi az egyedüli releváns költő az adott helyzetben. Az ötvenhatos fiatalok Eszmélet címmel indítanak lapot 1957-ben, Angliában. Az emberarcú szocializmus nagyimrei programja számukra a józsefattilai ideálok megvalósítását jelentette volna. András Sándor így ír Szózat című versében:

„az éjjel hazafelé

a megerőszakolt jázminok.”

Bizonyára érzik, kedves hallgatóim, hogy e strófa keserű kádencia József Attila Haza című versére.

A jó vers, a maga közvetlenségével, a rögtönzést rögzítő erejével, az átkot, ráolvasást magába olvasztó készséggel, a forradalom minden szakaszát megörökíti. November második hetében vagyunk. Véget ért az ágyúszó, kibújtunk állásaink mögül. A munkástanácsok összeülnek a gyárakban. A Bölcsészkaron még mindig működik egy sokszorosítógép. Erről pereg, s már az utcákon osztogatják, Eörsi István Szóba se állj vele című versét:

„Visong neki is tán otthon gyermeke,

Itt: gyilkos, elnyomó!”

A költő hét esztendőt kapott e költeményért - meg másért is - melynek javát leülte.

Szerencsésebb sorsa volt, a már akkor Nyugaton élő Kannás Alajosnak - s a Nyugatra menekült magyar költőknek - akik immáron szabad földön, fellélegezve és visszapillantva, beépíthették az ötvenhatos forradalmat lírájuk tengelyébe. Valójában egy egész generációról, sőt egy megnyújtott generációról beszélek, a késő kamaszkortól a kora középkorukba hajló férfiakról, akiknek költői frazeológiájában, szókincsében, allegóriáiban ott kísért a forradalom. A már említetteken kívül ide tartozik Bakucsz József, Gömöri György, Lökkös Antal, Máté Imre, Vitéz György, s nem utolsósorban Határ Győző is. Mindazonáltal Kannás Alajos volt az egyetlen, aki a forradalomnak egy teljes verseskönyvet szentelt, mely, ha kissé egyenetlen is, a csúcsain méltán képviseli közös érzéseinket, közös gondolatinkat; képviseli az otthoni néma és az itteni szétszórt közösség gyászát.

„Nem félt, bár tudta, hogy hiába

a rájuk zúdult hegyeket.”

A megtorlás kronológiájában a hatalom bűntetteinek lajstromára a pecsétet 1958 júniusában, Maléter, Nagy Imre és társaik kivégzése tette. Gosztonyi Péter egy novellája plasztikusa mutatja be Maléter utolsó napját, éjjelét. Kopácsi Sándor forradalmár-rendőrezredes Emlékirat-aiból megtudjuk perének előzményeit is.

A Nagy Imré-ről írt versek közül csak kettőt idézünk, a forradalom két hűséges költőjétől, Sándor Andrástól és Faludy Györgytől. András verse csupán egyetlen szakasz:

„Utolsó kívánsága az akasztás előtt

a repedt világba.”

A Faludy vers hosszú, két részletét idézzük:

”lejár a perc, a lélek tiszta,

mint viharban a levelek.”

Az események darabossa a kivégzéssorral befejeződött. A terror lassan felhígult, a terminológia otthon, már a hatvanas évek végén, megváltozott. Az ellenforradalmár disszidensek, kikről Boldizsár Iván filmforgatókönyvet írt, s akiket a Hosszú út című ÁVÓ-sugallta regény elmarasztal, lassan „idegenbeszakadt hazánkfiaivá” szelídültek. A forradalom, mely a megtorlás idején „ellenforradalommá” alacsonyult, a hatvanas évek elejére - a lassú erjedés korszakára - „októberi sajnálatos” vagy „tragikus eseményekké” lett. Az igazságot, természetesen, nem lehet még megmondani arról az Októberről, de írni már lehet róla, elítélés nélkül, a novellák szereplőit vitáztatva. Galgóczi Erzsébet három paraszt-témájú novellájában teszi ezt. Tette ezt, korát megelőzve, Kamody László is, már 1957-ben, a cenzúrán átsiklott: A fegyenc szabadságon című elbeszélésében¹ . Karinthy Ferenc Epepe című fantasztikus regényében, egy képzeletbeli ország felkelését idegen katonák harckocsikkal törik le. Még a pártkondérnál sündörgő Gyurkó László is célszerűnek tartja, hogy Faustus doktor boldogságos pokoljárása során, a sokat próbált káder, végiglavírozzon 56 októberén.

E hangfogóval készült műveket némileg egyensúlyban tartja, szókimondásával, ötvenhat Nyugaton megjelent memoárirodalma. A nagy anyagból csak az irodalmi teljesítménynek számító hányaddal foglalkozunk. Faludy György: My happy days in hell, Pálóczy Horváth György: The undefeated és Ignotus Pál: Political prisoner című műve, tulajdonképpen arra az időszakra veti a fénycsóvát, amit mi reformkornak neveztünk. Szász Béla: Minden kényszer nélkül című munkája ugyanezt teszi, de a benne rejlő megpróbáltatásözön és ennek a leggazdaságosabb, legtömörebb megírása, a könyvet és íróját élő klasszikussá avatja. A minden hivalkodástól mentes lélek rajzából az a finom satírozás is kiolvasható, mely az írónak a kommunizmusból való kiábrándulását jelenti. A forradalmi események szempontjából legteljesebb munka Méray Tibor: Nagy Imre című könyve. Életrajz és nagyesszé, kronológiára ügyelő történelmi munka, politikai hitvallás az emberarcú szocializmus mellett és kegyeletadás, egyetlen kötetben. Hatására példa, hogy a legfiatalabb magyar írók egy otthoni csoportja belőle tudta meg a forradalom valódi történetét.

A sok „csak-dokumentum film” mellett, két Nyugaton készült, irodalmi igényeket is kielégítő filmet ismerünk. Az egyik Nagy Imréről szól, Szász Béla írta a német televíziónak, a másik Hazám címmel a BBC-televíziónak készült a huszadik évfordulóra. A filmet Vas Róbert írta és rendezte, Kabdebó Tamás közreműködésével.

A korábban vázolt, mondhatni kalandregények után, marad még a magyar nyelven írt forradalom-központú regény-irodalomnak egy második, hőseit és a megírás módját komolyabban vevő csoport. Négy író négy könyve reprezentál talán egy nagyobb, még felszínre nem bukkant csoportot, melynél a külső eseményekkel párhuzamosan, a belső történések leírását is megkapjuk. Moldova György Sötét angyal című műve váltotta ki a legtöbb vitát. A könyv főszereplője, akinek, - ha tetszik, ha nem - szemüvegén keresztül kell néznünk a levert forradalmat, egy volt a felkelők közül. November 5-e után (sem közvetlenül, sem pedig később) a rendszerhű emberek, vagy megalkuvó apja balkezes segítségével sem sikerül beilleszkednie. Valójában még a különbéke is elmarad: Valent Csaba hányódik a szabad és nemszabadok sorompói között, emberi kapcsolatai hiányosak maradnak, s a regény végét nyitottan, kioldott szálakkal hagyja az író. Az egyébként vérszegény nyugati magyar irodalomkritika ezt az írást alaposan elítélte, mert szerepel benne egy tisztességes ÁVÓ-s, aki a volt forradalmárnak segítene élete rendezésében. Moldova eseménybonyolítása kevésbé kétes, mint jellemábrázolása. A valóság ugyanis teremt olyan helyzeteket, amikor a volt ellenségek, emberi síkon, segítenek egymáson. Ez inkább az erjedés korszakában fordul elő. A tisztalelkű, jóságos ÁVH-s tiszt azonban, valóban fából vaskarika. A lelki húsdarálót nem lehet töretlen lélekkel megúszni. Mi történt hát Moldovával? Párizsban élő szociológus barátunk szerint az, hogy a hatvanas évek elején benyújtott egy pesti kiadónak egy tisztességes regényt. A hatalmak ezt elolvasták, és az írót arra kényszerítették, hogy építse bele jólelkű AVÓ-s figuráját, mintegy ellensúlyozván a főhős tényleg karakán magatartását.

Az ötvenhat után Nyugatra került írók e tekintetben jóval szerencsésebbek. Dénes Tibor: Budapest nincs többé Budapesten című regénye 230 oldalon keresztül ostorozza a rendszert, melyet a forradalom megdöntött, s mely annak katonai bukásával féllábra, de visszaállt. Hőse a „jelentéktelen ember”, akibe minduntalan beleakad a mindenkori hatalom: 1944-ben a fasiszták, 1951-ben az ÁVH. A reforméveket hősünk mint színházi rendező - tehát felsőszinti értelmiségi intellektüel - éli át. 1956 elejére pedig részt vesz, - ha közvetve, mások tapasztalatán és saját argumentumain keresztül - mindabban a szellemi forrongásban, amely októbert akaratlanul is előkészíti. Amikor júliusban, egy Nyugatra térített gép utasaként, kint maradhatna Németországban, még hazajön, mert hazahúzza családi kötelezettsége és talán az a remény, hogy lehetséges otthon a kibontakozás. Részben Kaposvárott, részben Budapesten éri a forradalom. A regény „jelentéktelen” hőse az író hangján, a hős rekonstruált vitáit, a forradalomba belesodródó embert ábrázolja. Nálánál pozitívabb szerepet kap az ifjúság s regénybeli képviselője, saját fia: Marci. Együtt mennek Nyugatra.

A regény erénye, hogy gondolkozó hőse van. Vagyis, a cselekedet közben is kitapinthatóan motoz benne a kétely. Példaképpen egy jelenet, november 4-e után:

„A színész kiragad közülük.

Elmegyek a megnevezett helyre, elvégzem a munkát. A harc folyik tovább. De van-e értelme a harcnak? Fordítom az illegális lap számait is. Tudja meg a világ az igazságot.”

A forradalomba való belesodródás volt 1956 őszének, a résztvevő tömegeknek és a résztvevő egyéneknek legtipikusabb élménye. Voltak, akik a robbanást előrelátták; ők sem ismerhették az események kimenetelét. Voltak pillanat-teremtette hősök és voltak mártírok, akik az egyre növekvő felelősséget vállalták az akasztófáig. Az átlag vértelenebb, csendesebb forradalmat, tartós reformokat kívánt. A fegyveres harcban akkor vett részt, ha belevitték és, a túlélés opportunizmusával, vagy Nyugatra mentette bőrét, vagy otthon lapított a bosszúálló hatóságok dühe elől. Ez természetes. Nem szabad álmok, legendák ködében élnünk. Körülbelül 50.000 fegyveres volt az, országszerte, elsősorban fiatalok, rendőrök, katonák, akik a forradalom kivívásáért, megőrzéséért fegyvert fogtak. A százezres tömegek úgy léptek föl, mint a görög drámákban a kórus. Következésképpen jellemzőnek és hitelesnek kell tartanunk Nyíri János: Streets című, tavaly megjelent regényét. A könyv cselekménye a forradalomra eső harmadrészében, a fővárosban, illetve Szegeden játszódik. Mint ahogy Dénes Tibor kaposvári képei hozzájárulnak az információ-tartalom, az ország több helységére vonatkozó forradalmi montázs bővítéséhez, úgy gazdagít bennünket Nyíri a szegedi napok leírásával:

„Szeged főtere győzelemittasan zúgott... A honvédség többhelyütt a forradalmárokkal tartott, sőt megtámadta az orosz megszállók csapatait... A szegedi központi laktanya ormáról leesett a vörös csillag. Az alul várakozó tömeg diadalkiáltásban tört ki, és a tér másik oldalán az iskolásgyerekek egy csoportja kórusban énekelte: - Le a gonosz orosz csillaggal! - Mihelyt a lárma elült, a tömeg énekelni kezdte a himnuszt.”

A regény szereplői, egy, a középiskolában összeverődött „galeri” - ha úgy tetszik, baráti társaság - tagjai, 1956-ra már túljutottak az egyetemi végzettségen, vagy tanonciskolát követő mesterlevélen. Mindennemű politikából kiábrándultak. Vagánykodásuk az októberi eseményeknél, (melyet, egy kivétellel, valamennyien kitörő örömmel fogadnak) megtorpan. Szerelmi életüknek, családi kapcsolataiknak, a betyárbecsület betartásánál, a bulizásnál, a triblizésnél a kritikus napokban is tág tere jut. Bár egyikük Sztálinvárosban, kiemelt pozícióban dolgozott, és belelátott a hatalom emeltyűmozgatási technikájába, s bár a legkövetkezetesebbjük az egyetemi tanársegédi kinevezés kapujában áll, sem ők, sem a többiek nem remélnek más, mint a mindennapok megoldását, majd, a zárórát követően, a Párizsba jutást. A Streets generációja jóllehet cinikusabb, - elmefuttatásaik szellemesebbek, írójuk megfigyelései kesernyésen bölcsebbek, mint a valóság. A könyv jó, de epizódikus. (Itt jegyezzük meg, hogy a BBC-televízió karácsony hetében játszotta Nyiri: If winter comes című darabját, mely Pestet, az 1954-es reformkort hozza vissza.)

Kabdebó Tamás Minden idők című regénye hármas tagoltságú. Az első részben egy pesti történészdiák naplóján keresztül részt veszünk a forradalmi eseményekben és hősünk életének alakulásban. Szilván Lajos egyéni keveréke a konok, csendes reformernek, (aki csak tanú szeretne maradni, de belesodródik a forradalmi harcokba) és a nemi opportunizmust a szerelemtől néha elválasztó férfiembernek. Egyetemi szemináriumok tagjaival - és az odasodródó ifjúmunkásokkal együtt - egy leánydiákszállót igyekszenek megvédeni a második orosz intervenció katonái ellen. A második személyben beszélő második részben hírt szerzünk a volt egyetemi szemináriumnak a forradalom által szétszórt, és a cselekmény szempontjából fontos tagjairól. Szilván legjobb barátai Olaszországban élnek, ő maga Londonban diák, aki a forradalomról írja doktori tézisét. Bölcsészkari szerelméből feleség lett, de a házasságot megkeseríti az asszony gyerektelensége. Szilván apja haldoklik Magyarországon, és ő, a feketelistán szereplő volt forradalmár, vízumot szerez és meglátogatja. A harmadik rész harmadik személyű hangja távolodást jelez - ha nem is a minden idők közül legfontosabb időtől, 56-tól, hisz protagonistánk téziséből könyv lett - hanem attól az érzelmi kavarodástól, amit tumultuózus szerelmek, késhegyig menő családi viszályok és a visszás magyar kapcsolatok jelentenek. Ebbe az érzelmi állóvízbe robban bele egy fiatal magyar bokszoló, aki Szilván forradalmi noteszét hozza, anyjától, aki 1956 novemberének második hetében Szilvánnal töltötte az éjszakát, az ostromlott diákszálló pincéjében. A bokszoló - aki valódi származását nem ismeri - kikap az orosztól a londoni Albert Hall ringjében.

„Szilván Lajos a bárba siet. Narancslét rendel. Vesztett a fiam, gondolja. Nem volt szíve oda ütni, ahol igazán fáj, mint nekem sem volt, amikor őt nemzettem. Mászott ki az orosz a tankból, kezemben volt a puska, a tank testébe lőttem. Vesztett a magyar, gondolja Szilván Lajos és megtapogatja belső zsebében a kockás noteszt. Visszakerült. Vesztett, mert a lélektani felülkerekedéshez nem volt lelki szuflája: pórázon tartott nemzet fia Péter, az anyatejjel szívta magába a helyzetbe való belenyugvás meghunyászkodó filozófiáját. Az ő vére, Balog motorszerelő nevét viseli, sohasem fogja feldúlni a nyugalmát azzal, hogy felfedi előtte az igazat. Így is ember lesz belőle, képes lesz megverni a népi demokráciák félnehézsúlyú ökölvívóit, mert velük egyenlő esélyekkel indul. Közös gyalunk a sors. Velük együtt minden idők forgácsában élünk. Pár évszázaddal ezelőtt már előállt ez a helyzet. Szerb, dalmát, görög föld, szív, akkor török kézen. Panka levelé-hez Z. a költő is írt két sor üzenetet. Itt van a noteszben, ide illik:

Százötven év alatt sem lettünk törökké.”

3.

Előadásunk zárószakaszához érkeztünk. Eddigelé nem ejtettünk szót a külföldi irodalmi megnyilvánulásokról. A francia gondolkodók: Sartre, Camus, a nagy spanyol humanista, Madariaga, valamint egyes politikai filozófusok, mint Hannah Arendt, továbbá az egykor magyarnak számító Koestler, idevonatkozó kijelentései közismertek és nem annyira az irodalom, mint a korszellem alkotta párbeszédben markáns hangok. E korszellem hatotta át azokat a verseket is, melyeket német, angol, olasz, lengyel, sőt orosz költők írtak, s melyeket számon tartanak a forradalom könyvészei. Még az olyan másodosztályú művek is a korszellemet igazolták, mint egy Jones nevű drámaíró The lettle queen című drámája, melyet Walesban adtak elő 1957-ben, vagy Tábori György 1958-as játékfilmje a magyar forradalomban megrekedt angol turistacsoportról. Számunkra érdekesebb az amerikai irodalmároknak három csoportba osztható megnyilvánulása volt. James Michener: The bridge at Andau című riport- és interjúkönyv bestseller szerzője, nagyhatású, jól megírt propagandaanyagot dobott a piacra. Ő az az amerikai, aki a részigazságok iránti skrupulusok nélkül és készpénznek véve az interjúalanyok felduzzasztott meséit is, az 56-os forradalom történetét antikommunista leszámolásként mutatja be. Bár részben ez is volt, mi nem feledhetjük, hogy miniszterelnöke, katonai főparancsnoka reformkommunisták voltak. A második típusú amerikai magatartás jóval óvatosabb. David Ray a Füveskert amerikai változatának szerkesztője képviseli ezt. Ray gyűjt, regisztrál és interpretál a kortársak számára. Jegyezzük meg a börtönirodalomhoz fűzött egy gondolatát: „Ami rossz a testnek, hasznos lehet az irodalomnak. A börtön szörnyű, de bezártságával koncentrálásra késztet.”

Az amerikai költő hozzáállása a legproblematikusabb. A kortárs amerikai költő számára a magyar forradalom saját kiábrándulásának, kollektív bűntudatának szimbóluma lett. Illusztrálására idézzük. E. E. Cumings, nagy és zseniális amerikai poétának Thanksgiving 1956 című versét, illetve ennek két szakaszát az én talmi fordításomban:

„légy csöndbe, kis Magyarország

jobb lesz tán - elásva.”

A költő így nyilatkozott verse keletkezéséről: „Olyan hányingerem volt, olyan rosszul voltam, hogy úgy éreztem, belehalok, ha nem tehetek valamit. Ez a versem eredete.”

Ha végiggondolunk a forradalomról, a reformkorról és a lassú erjedésről szóló művek során, a magyar szerzők művei mennyiségben sokszorosan felülmúlják a külföldiekét, a kinti szerzőké az otthoniakét, a költőké a prózaírókét.

Nem lesz mindig ugyanez a helyzet. Míg otthon az ötvenes évek végén, nem volt ritkaság Urbán Ernő: Kutyaszorító, tehát pocskondiázó típusú írása, vagy Madarász Emil fűzfapoéta nevetséges fröcsögése, lásd:

„Kilián kaszárnya fala másfél méter

Jól meg is bújt ottan ezredes Maléter”

addig, a hetvenes és nyolcvanas években egyre gyülemlett, és itt-ott már napvilágot látott a tisztességes anyag.

Ács Margit: Hiány című novellájának hőse egy elesett forradalmár. Karinthy Ferenc egy 1956-ban játszódó regény megírására készül. Telt ház előtt forgatják, vagy már két éve - igaz, csak egy moziban - a Rajk ügyről készült játékfilmet. Egy másik film, a forradalom egy vidéki mozzanatáról, tavaly akadt fenn a cenzúrán.

Létezik egy eldugott, 1956-os irodalom otthon. Versek, novellák, regények és drámák, melyekből egyet-egyet töredékesen ismerünk, s melyek idővel előmasíroznak majd az asztalfiókokból. Huszonöt év távlatából már-már történelminek tűnik az a disztinkció, hogy a forradalom irodalmának harsonáit a reformkommunista írók fújták meg, míg a liberális demokrácia irodalmár hívei a második, illetve a harmadik fázisban kapcsolódtak bele a zenekarba. Igaz, a reformkommunisták kezében voltak a harsonák - ők uralták a kommunikációs mezőnyt -, de a föld alól dobolt, már régen dobolt a börtönirodalom, s amint lehetett, a liberális beállítottságúak is fórumhoz jutottak. Magában a forradalomban éppen az a csodálatos - és ez érvényes utótörténetére is, hogy osztályon és politikai pártálláson felül, szót kért és kapott, benne és érte, minden becsületes magyar író. Összekötötte őket (s ez, ahányszor a saját hangján szólhatott, az Írószövetségből is kihallatszott) a három szakasz három uralkodó érzelme: a reformkori harag, a forradalom napjainak fájdalmas reménykedése és az utókorban eluralkodó rezignáció. A reformkorból való egy mestermű a: Minden kényszer nélkül. A forradalomról néhány jól átélt regény és számtalan kitűnő vers szól. Az erjedés legjobb, és persze az előző korokhoz is visszanyúló írása, a Nagy Imre-monográfia. Együttesen, 56 irodalma egy légkört teremtett, melynek gondolati telítettségétől és érzésáramától az ok a művek sem szabadulhatnak, melyek, témájuknál fogva, kívül helyezkednének a forradalmon. Különösképpen, ennek még ott is van érvénye, ahol látszólag egyetlen komoly szó nem esik politikáról, történelemről, társadalmi haladásról, de még a mai, köznapi valóságról sem. Az új magyar írónemzedéknek arról a hermetikus irodalmáról beszélek, melyet ilyen művek fémjeleznek: Itt éjszaka koala mackók járnak, a Függő vagy A halál kilovagolt Perzsiából. Íróik külön világot teremtettek maguknak, a koala mackók, játékbabák, kisverebek világát, mert érezték, hogy az igazán lényegesről az igazat nem mondhatják el. Iskolát csináltak olyan írókból mint Ottlik, Mészöly és Weöres, akik meg tudtak maradni apolitikusnak és így függetlennek. Az iskola él és virul, mert a látszólagos pótlék-kellékek valójában az érzelmek, a mellékvágányokon futó szenvedélyek, érzések kapszulái. Más kérdés, hogy sem ők, a forradalom problémakörét megkerülők, sem pedig a forradalmi gordiuszi csomót ma is bogozó írók, nem tudtak egyetlen remekművet létrehozni. Miért nem?

A remekmű születéséhez nem elég a remekíró; a megélt teljesség tapasztalata szükségeltetik még hozzá. A magyar forradalom pedig - elődeihez hasonlóan - befejezetlen forradalom maradt. Fölvetett problémáit nem söpörte el a történelem. Ott kísértenek ezek a lengyel mozgalomban (most, 1981 karácsonyán, a gépelés pillanatában, a brutális elnyomás stádiumában van ez a mozgalom), az orosz disszidensek kiáltványaiban, a csehek cartá-jában, a szabadulni akaró és készülő népek hó alatti életében.

Remekmű akkor rügyezik ki majd, ha egyszer végre eljő a tavasz.

Az irodalom és az 1956-os forradalom. = 1956. A befejezetlen forradalom. Tanulmányok. Szerk. Saáry Éva. Zürich, Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, 1982. 73-95. o.