Pomogáts Béla: "MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK" 1956 az irodalom emlékezetében

Két nézőpont

Mind az első, mind a második világháborús magyar regényirodalomnál fel lehet figyelni arra, hogy az elbeszélő irodalom bizonyos ritmuseltolódással követte a történelmi eseményeket. Mégpedig két alkalommal adott képet róluk: két periódusban, és e kettő között szinte egy teljes évtized telt el. Az első periódus magával a történelmi eseményekkel egyidejű, ekkor a közvetlen beszámoló, a tapasztalatok, mondhatnám, élményszerű összefoglalása történt meg. Az első világháború esetében például Tabéry Géza Át a Golgotán című frontregényében vagy Kaffka Margit Két nyár című társadalmi rajzában, amely a háborútól szenvedő hátország életét és a keserveit világította meg, vagy éppen Tersánszky Viszontlátásra drága című regényében, amely a hadi események lelki és erkölcsi következményeit örökítette meg.

A második alkalommal már magasabb nézőpontból, bizonyos tapasztalatok és tanulságoknak a birtokában foglalta össze a regényirodalom ezeknek az eseményeknek a történetét. Pontosabban értelmezni és magyarázni kívánta ezeket az eseményeket. Ilyenek voltak Zilahy Lajos első világháborús regényei: a Két fogoly és a Szökevény, vagy azok a könyvek, amelyek Zilahy regényéhez hasonlóan az első világháborús hadifogságnak egy szélesebb perspektívából történő ábrázolását adták. Így Kuncz Aladár Fekete kolostora, amely már túl kívánt lépni a közvetlen megfigyelés, ábrázolás és élménybeszámoló körén. Ezt nagyon pontosan vette észre a harmincas évek vége felé a párizsi kiadás alkalmából a kiváló francia filozófus és kritikus: Denis de Rougemont, aki Kuncznak ezt a könyvét a „bebörtönzési mítosz” példája- és remekeként mutatta be. Nyilvánvaló, hogy egy könyv, amelynek az értelmezése során a mítosz fogalma egyáltalán szóba kerülhet, másként mutatja be és magyarázza a történelmi eseményeket, mint egy közvetlen tapasztalat alapján született regényírói alkotás.

Ugyanezt a kettősséget lehet megtalálni a második világháború után, amikor is szinte az eseményekkel egyidejűleg olyan közvetlen és személyes beszámolók születtek, mint Nagy Lajos Pincenaplója, Szép Ernő Emberszag, Kassák Kis könyv haldoklásunk emlékére című személyes jellegű művei, Darvas József Város az ingoványon vagy az erdélyi Asztalos István Író a hadak újtán című írói krónikái. Évek, sőt évtizedek teltek el, amíg a második világháborúnak egy nem közvetlen közelből, hanem már bizonyos távlatból történő megítélésére egyáltalán sor kerülhetett. Először talán Szabó Pál Az Isten malmai és Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényében, később pedig olyan művekben, mint Bóka László Alázatosan jelentem, Sánta Ferenc Ötödik pecsét, Thurzó Gábor A szent és leginkább Cseres Tibor Parázna szobrok című regényében. Ez utóbbi, a legkésőbben született, mutatta be leghitelesebben és legárnyaltabban a második világháborús magyar részvétel eseményeit, indítékait és következményeit. A regényirodalomnak ugyanis meg kellett küzdenie a világháborús tapasztalatok értelmezésével, és ez a folyamat nyilvánvalóan ki volt szolgáltatva a politikai viszonyoknak, amelyek igen hosszú időn keresztül megakadályozták azt, hogy az irodalom valóságos történelmi távlatot tudjon teremteni, és hiteles számvetést tudjon végezni.

Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket.

Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt.

Az események közelében

Mégis, hogyan lehet rendezni azt a mennyiségi tekintetben kétségtelenül jelentékeny szépirodalmi anyagot, amely ötvenhattal foglalkozott? Már a forradalmi napokban megkezdődött az események közvetlen ábrázolása, elsősorban a költészet nyelvén. Azokban a versekben, amelyeket Tamási Lajostól, Benjámin Lászlótól, Sinka Istvántól, Kassák Lajostól, Lakatos Istvántól és másoktól lehetett olvasni a forradalmi sajtóban, elsősorban az Irodalmi Újság híres november 2-i „forradalmi számában”. Ezek a versek a közvetlen élmény birtokában, a személyes beszámoló rapszodikus nyelvén adtak számot a forradalmi eseményekről: az ávéhás karhatalom gyilkos sortüzeiről és a felkelő ifjúság önfeláldozó harcairól. A november 4-i kádárista ellenforradalom után is számos költemény született, ezeknek azonban csak egy része láthatott napvilágot.

Voltaképpen Vas István két versével lehetne példázni az ötvenhattal foglalkozó költészet lehetőségeit. Az egyik Az új Tamás című vers, amely nagyon hosszú ideig nem került a nyilvánosság elé, kötetben először az 1990-ben megjelent Válogatott versekben volt olvasható. Ez a költemény a közvetlen vallomás hangján beszél arról a személyes katharzisról, amelyet a magyar forradalom adott: „Halottak napja. A határon át / Özönlenek idegen katonák. / Jönnek a hódítók s a gyilkosok - Magyar vagyok. / És nem vagyok többé Kettős, csak egy, / Bizonyosság dobbantja szívemet, / S értelme lett a nemértett igéknek: / Te vagy az út, az igazság, az élet.” A másik pedig a Mikor a rózsák nyílni kezdtek című költemény, amely nem közvetlenül foglalkozik a forradalommal, azonban éppen a forradalom hősi halottainak a városban elszórt sírjaira utalva idézi fel a forradalmat magát: „Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, / Már nem voltunk fiatalok - / Házunk körül virágzó sírkeresztek, / Szívünkben sok friss halott.” Ez a vers a költő korabeli köteteiben is megjelent, és elképzelhető, hogy az irodalompolitika talán felismerte a vers valódi utalásait.

Mindenesetre hozzátartozott a korszak természetéhez, hogy ha nem történt nyilvánvaló utalás a forradalomra, ha nem nevezte meg valaki közvetlenül magát a forradalmat, akkor bizonyos türelmet tanúsított az irodalompolitika. Ilyen módon szőtte át az ötvenhat utáni magyar költészetet a forradalom élménye és emléke.

Ugyanezek az élmények és emlékek jelentek meg teljesen nyíltan az emigráció irodalmában. Természetes dolognak tetszik, hogy az emigrációs irodalom egyik legfontosabb feladatának tartotta a magyar forradalom emlékének, örökségének fenntartását, egyszersmind a magyarországi könyvekben tapasztalt ferdítések és hazugságok folyamatos cáfolatát. Ennek következtében figyelemre méltó személyes tanúvallomások készültek. Néhány valóban emlékezetes költői műre, a többi között Márai Sándor Mennyből az angyal című nagy költeményére, továbbá Faludy György, Kibédi Varga Áron, András Sándor, Makkai Ádám, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László és mások verseire vagy néhány kitűnő könyvre gondolok, olyanokra, mint Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy András Tizenhat zár vagy Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című beszámolóira, valamint Aczél Tamás Illuminációk című regényére, amely egy emberi sors személyes és mitikus értelmű ábrázolása során felidézi a forradalom eseményeit is. Az emigrációban igen sok regény jelent meg a forradalom eseményeiről, az igazán nagy összefoglalás, a forradalom és nemzeti szabadságharc igazi „eposza” azonban ott nem tudott megszületni.

Idehaza, Magyarországon viszont a jól ismert módon (erőszakos vagy manipulatív eszközökkel) súlyos tilalom alá került a forradalom emléke. A költészet metaforikus nyelvén személyes vonatkozásokban, a líra utalásos módján sokszor megjelent ez az emlék, az elbeszélő irodalom azonban aligha vállalkozhatott arra, hogy hiteles képet adjon 1956-ról. Közvetlenül a forradalom leverése után számtalan regény foglalkozott az ötvenhatos eseményekkel, ezek azonban kifejezetten az akkori propaganda szolgálatában jöttek létre, ennek a propagandagépezetnek az érdekeit és előírásait fejezték ki. Berkesi András Októberi vihar, Dobozy Imre Tegnap és ma, Erdős László Levelek Bécsbe vagy Mesterházi Lajos Pokoljárás című akkori könyvei kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és természetesen „ellenforradalomként” ábrázolták az 1956-os eseményeket.

Ezeket a könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény. Ez az elutasítás még azokban a fanyalgó kritikákban is megjelent, amelyek, noha természetesen hivatalosan méltatták e regények politikai mondanivalóját, mindig megkeresték esztétikai gyengéiket, és végső soron elutasították őket mint irodalmi műveket. Nyilvánvaló, hogy itt egyszerűen a forradalmat leverő hatalom agitációs és propaganda érdekeinek a szolgálatáról és érvényesüléséről volt szó. Ezeket a könyveket ezért a legkevésbé sem tekinthetjük 1956 irodalmi ábrázolásainak, ellenkezőleg, úgy kell tudomásul vennünk őket, mint az irodalompolitika következményeit és a politikai élet szomorú epizódjait.

A számvetés igénye szerint

Ugyanakkor már az ötvenes évek vége felé is kialakult egy olyan igény, amely megpróbálta elhatárolni magát ezektől a propagandisztikus kiadványoktól, és valamilyen szenvedélytelen, közömbös ábrázolás által próbált szólni a forradalom eseményeiről. Tehát az elfogulatlanság, a közömbösség, a semlegesség pozíciójának a kinyilvánítása által próbálta megkülönböztetni magát az előbb említett propaganda-kiadványoktól. Olyan művekre gondolok, mint Kamondy László Fegyencek szabadságon című elbeszélése, ez az akkor induló Kortárs egyik első számában látott napvilágot, és annak idején bizonyos vitát is kiváltott a hivatalos irodalomkritika részéről, amely elutasította az elbeszélés szándékos szenvedélytelenségét, semleges pozícióját. De említhetnék olyan regényt is, mint Moldova György Sötét angyal című művét, amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól, romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propaganda-iratok kincstári szemléletétől. Ez volt az első regény, legalábbis tudtommal, amely ezt a szót: „ellenforradalom”, nem is írta le. Hozzá kell tennünk ehhez azt, hogy Moldova, sajnos, később megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. Tanulságos tény, hogy Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, 1958-ból vagy 1959-ből, még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor megjelent, ez a regény már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket. Ebben az átalakulásban, állítólag, Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának volt szerepe. Az imént említett személytelenebb, szenvedélytelenebb irodalmiságnak volt talán az utolsó példája Galgóczi Erzsébet Közös bűn című regénye 1976-ban, amely részben ugyancsak az ötvenhatos eseményeket ábrázolta. Ugyanakkor talán megnyitott egy új korszakot is. A közvetlenül a forradalom után születő irodalomban egészen különös helyet foglalnak el Déry Tibor akkori művei. Közismert, hogy Dérynek milyen kimagasló szerepe volt a magyar irodalom szabadságharcában 1953 és 1956 között, nevezetesen, milyen szerepe volt a forradalom szellemi előkészítésében, a Petőfi Körben és az Írószövetségben, milyen szerepet töltött be a forradalom napjaiban és az Írószövetség nevezetes utolsó közgyűlésén, midőn bátran kiállt az események „forradalomkén” történő minősítése mellett. Mint a hírneves szovjet író, Solohov egy rágalmára válaszolva mondotta: „Az igazságra való törekvése, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnehezebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazta és átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?” Köztudomású az is, hogy Déryt az elsők között hurcolta el a karhatalom, majd kilenc évi börtönre ítélték, amit hála Istennek nem kellett letöltenie, minthogy a nyugati értelmiség, ezen belül a baloldali értelmiség követelésére 1960. április 4-én amnesztiával szabadult.

Természetes dolog, hogy a börtönben és a börtönből szabadulva megpróbált számot vetni a saját forradalmi szerepével és a forradalomnak az emlékeivel. Volt egy elbeszélése, amely mintegy a visszatérés feltételeként látott napvilágot: a Számadás című elbeszélésre gondolok. Ennek a hőse, egy idős tudós mintegy önvádat érez amiatt, hogy a tanítványait beavatta az igazságba, és ezzel fegyvert adott a kezükbe, és később éppen ezekkel a fegyverekkel küldte őket a pusztulásba. Az önvád szorításában szánja el magát a menekülés öngyilkos kalandjára, tudatosan osztozni akar azoknak a fiataloknak a sorsában, akiket a történelmi vihar elsodort. „Felelős vagyok - vallja - s mindenki ebben az országban azért, ami történt, s azért is, ami azelőtt történt, és ezután fog történni. (...) A felelősséget pedig vállalni kell.” A felelősségtudat Déry felfogása szerint a személyiség integráns része, az értelmiségi ember morális igényességéből következik.

Ebben az elbeszélésben semmi olyan nincs, ami miatt Déryt utólag megróhatnánk. Az azonban kétségtelen, hogy bizonyos önkritikai szellem nyilvánult meg benne, annak az értelmiségnek az önkritikája, amely úgy érezte, hogy felelős a forradalom áldozataiért. Mindezt a hatalom oldaláról úgy is lehetett olvasni, mint annak az értelmiségnek az önkritikáját, amely segített kirobbantani a fegyveres eseményeket. A hatalom mindenesetre ezt a számára kedvezőbb olvasatot választotta, és ennek következtében kerülhetett sor arra, hogy ez a novella nyilvánosságot kapjon, és megnyithassa az utat Déry többi művének a megjelenése előtt.

Ezek az elbeszélések, például a Philemon és Baucis, ugyanakkor semmi nyomát sem mutatják annak, hogy Déry a hatalommal egyezkedni próbált volna, és akár apró mozzanatokban is elfogadta volna azokat az értelmezéseket és magyarázatokat, amelyeket a hatalom képviselt és megkövetelt. Ez az elbeszélés is a felkavart szenvedélyekről beszélt, utcai harcokról, sebesültekről adott képet, s egy öregasszony haláláról, akit akkor ér a gyilkos golyó, midőn orvoshoz siet, hogy beteg férjének hozzon gyógyulást. A halál értelmetlen és véletlenszerű, a történelmi összecsapás egy ártatlan család idillikus békéjét zúzza szét, a létezés örök rotációja mindazonáltal tovább forog: és ebben már a történelem véres kegyetlenségével szembeszegülő emberi remény mozzanata van jelen.

Dérynek e története a korábbi Niki című kisregény mondanivalójára felel. Itt egy ártatlan kutya halála példázta a zsarnokság kegyetlenségét. A Philemon és Baucis ugyancsak példázatos története éppen ennek ellenképére épül: az öregasszony meghal, az öregek kutyája viszont világra hozza kölykeit. Ez a felelet persze kétellyel és tragikus érzéssel terhes: a Nikiben a humánus értékek fennmaradásába vetett hit, itt csupán a biológiai megújulás reménye korrigálja a szenvedést és a pusztulást. Déry válasza mégis reménykedő, az élet, ha a biológiai létezés szintjén is, erősebbnek bizonyult a halálnál, és mindig megújulásra hivatott.

E novellák mellett Déry Tibor egy másik utat is választott, mégpedig 1964-ben megjelent G.A. úr X-ben című regényében, amelyet akkor óriási viták fogadtak. A regény értelmezése körül egészen elképesztő elméletek kaptak lábra, még az is hangot kapott, erre utalt az az írói bevezető is, amelyet a könyv megjelenésének érdeke indokolt, hogy Déry a polgári társadalmak várható következményeiről beszél. Igazából mégsem volt félreérthető, hogy a regényben a szovjet típusú társadalom kap megsemmisítő bírálatot. Ennek a regénynek is voltak olyan félre nem érthető mozzanatai, amelyek 1956-ra utaltak, igazából egy „kafkai abszurd” eszközeivel adva képet a forradalom eseményeiről. Éppen ez a „kafkai abszurd” volt az az eszköz, amelynek révén a forradalom mint történelmi élmény és tapasztalat egyáltalán szóba kerülhetett.

A regény Franz Kafka mitológiáját idézi, illetve értelmezi át. Az emberiség jelenének és további sorsának, lehetőségeinek filozófiai kérdéseivel viaskodik, egyszersmind az író személyes közérzetéről tesz vallomást. Az epikai koncepció mindkét motívuma mögött a kommunista diktatúra és a levert forradalom tapasztalata áll. Már a regény megjelenése után is kételkedtek abban a kritikusai, hogy a bevezető néhány - Déryre kényszerített - mondata jelölné meg a történet helyes olvasatát. Bori Imre arra hivatkozott, hogy az X-ben érvényes szabadságfogalom valójában a szabadság klasszikus eszményének huszadik századi devalválásával azonos. A felidézett kép ezért a struktúrától függetlenül tükrözi a huszadik századi társadalmak némely jellegzetességeit, elsősorban a sztálinista-kommunista politikai gyakorlatot. Ezt az álláspontot képviselte Egri Péter is, aki szerint X. társadalmának több vonása a sztálinizmus, ahogy ő nevezte: a szektariánizmus új típusú elidegenedésére utal. Az X.-ben lefolytatott bírósági processzusok például a konstruált perekre emlékeztetnek, Ireneusz úr, a szegények nyakában lovagló gazdagok vezére pedig a zsarnokság képmutató etikáját fejti ki, midőn a vezetők kiváltságait áldozatnak tünteti fel, a tömegektől viszont aszketikus önfeláldozást követel, minthogy: „aki az életet szereti, nem lehet erkölcsös”. A szabadság és az igénytelenség elvének összekapcsolása, a valóság voluntarisztikus kezelése szintén a „szektariánus”, azaz kommunista politika tulajdonságai.

Mindehhez hozzátehetjük azt, hogy egyértelműen az 1956-os forradalom sorsára utal az az emlékezetes jelenet, amely során X. polgárai az ágyúk elé vonulnak, hogy a gyilkos erőszak áldozataivá váljanak. Ez a kép azt a történelmi pesszimizmust mutatja, amely az írót a forradalom leverése után kerítette hatalmába.

A parabolától a riportregényig és tovább

Voltaképpen az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek elejéig tartott az az időszak, amikor az ötvenhatos forradalommal a magyar irodalom megpróbált valahogy számot vetni, akár a hivatalos elvárások jegyében a hatalom oldalán, mint agitációs-propaganda eszközrendszer, akár óvatosan vitatkozva a hivatalos hatalommal, rejtegetve a maga mondanivalóját, utalásosan, példázatosan kifejezve a forradalom igazságait. Ezután következett el az az időszak, amit legegyszerűbben a mentális elfojtások időszakának nevezhetünk. A hatvanas évek elejétől kezdve egészen a nyolcvanas évekig ugyanis a forradalom emléke mintha eltűnt volna a magyar értelmiség gondolkodásából, következésképp a szépirodalom világából is.

Hogy mi okozta ezeket a mentális elfojtásokat, erre vonatkozólag sok mindent lehetne mondani. Egyik oka volt, hogy enyhült a nyomás, véget értek a brutális megtorlások, ennek volt jele a hatvanhármas amnesztia. Oka lehetett egy bizonyos gazdasági fellendülés, az a szerény életszínvonal-emelkedés, amely országszerte, és különösen az értelmiség életében mindinkább érezhető volt. Mindenekelőtt pedig az, hogy az értelmiség mintegy meggyőződött arról, különösen az 1968-as „prágai tavasz” elfojtása után, hogy az úgynevezett „létező szocializmust” megdönteni amúgy sem lehet. Úgy látszott, hogy a szovjet típusú társadalmi rendszer hosszú távra berendezkedett Közép-Európában, és a nyugati hatalmak ezt a rendszert nem kívánják megrendíteni, ellenkezőleg, minden külpolitikai és emberjogi retorikával ellentétben, tulajdonképpen elfogadták az adott hatalmi realitásokat.

Ezt követően a forradalom emléke valóban háttérbe szorult, a magyar értelmiség legnagyobb része egyszerűen nem kívánt emlékezni ötvenhatra, nem kívánt számot vetni a forradalom eseményeivel és örökségével. Általában senki sem számított arra, hogy a magyar forradalom öröksége - még a mi életünkben - egyszer ismét napirendre kerül, mint a politikai önazonosság kifejezésének és megalapozásának lehetősége.

Ám még a hallgatásnak ebben a korszakában is az irodalom megpróbálta a maga lehetőségei szerint fenntartani a forradalom emlékét. Regénymotívumként ugyanis jelen volt a forradalom, és ha nem születtek is olyan művek, amelyek közvetlenül beszélték volna el a forradalom történetét, kivált a forradalom eposzát, mégis sok olyan regény vagy beszámoló jött létre, amelyben föllelhetők voltak a forradalom emlékei és erkölcsi igazságai. Természetesen nem közvetlenül, nem a hagyományos valóságábrázolás eszközeivel, ellenkezőleg, egy utalásokkal és elvonatkoztatásokkal dolgozó regénypoétika eljárásainak segítségével. Minél elvonatkoztatottabb, példázatosabb volt a regény, annál szabadabban utalhatott 1956 eseményeire és erkölcsi igazságaira.

Mint Déry Tiborral kapcsolatban említettem, először az abszurd és parabolikus irodalom kifejezései rendszerében volt bizonyos mód arra, hogy a forradalom emlékét valaki felidézze. Ilyen példázatos társadalomfilozófiai regény volt Karinthy Ferenc Epepéje, amely egy abszurd világ ábrázolása révén bizonyos képet rajzolhatott meg a magyar forradalomról. Abban a meg nem nevezett képtelen városban, ahová a regény hőse téved, ugyanis kitör, majd elbukik a forradalom, és mindez jól emlékeztet a magyar ötvenhat eseményeire. Ez az ábrázolásmód azt is jelezte, hogy a forradalommal foglalkozó epikai alkotásnak nem lehet hőse maga a forradalmár, nem lehet hőse olyan ember, aki tevőlegesen részt vett a forradalomban. A hősnek itt egyértelműen a tanú és a szemlélő szerepe jutott, bizonyos mértékig a rezonőr szerep.

Az ötvenhat emlékét utalásos módon felidéző regények általában olyan szituációkat állítanak elénk, ahol a regény hőse nem részt vesz a forradalomban, a fegyveres harcban vagy a politikai szervezetek tevékenységében, inkább csak találkozik a forradalommal, érintkezik a forradalmi eseményekkel. A forradalmár pozíciójából nem is született és nem is születhetett regény, a szemlélő, a megfigyelő és az emlékező pozíciójából azonban igen. Szép példája ennek a pozícióválasztásnak Jókai Anna Napok című, 1972-ben megjelent regénye. Valójában tudatregény, főhősének, Oláh Viktornak az életét adja elő a tudatregény eszközeivel, ennek hagyományai nyomán. Ez a főhős maga is találkozik az ötvenhatos forradalommal, sőt élete végén, midőn visszatekint, mintegy lelkileg és erkölcsileg lezárja saját zaklatott történetét, rádöbben arra, hogy legnagyobb élményét ama forradalmi napok jelentették, és sorsának igazságát a forradalom teljesíthette volna ki. A találkozáson, a szemlélő magatartásán és pozícióján kívül itt már valamiképpen megjelenik az azonosulás motívuma.

Hasonlóképpen a szemlélő és a rezonőr helyzetéből tekinti át a forradalom eseményeit Karinthy Ferenc 1982-ben közreadott regénye: a Budapesti ősz. Ez a regény már címében is egy régebbi Karinthy-regényre, a Budapesti tavaszra utalt, s párhuzamba lehet állítani a két regény cselekményének szerkezetét, narratív megformálását, a magyar társadalomról adott képét is. Mindkét regény epikai konstrukciója arra a felismerésre épül, hogy Európa keleti felében a politika milyen végzetes módon határozza meg az emberi sorsok alakulását, s a történelem milyen közvetlenül irányítja, mozgatja és dúlja fel az emberi élet legszemélyesebb dolgait, az ember intim világát, érzelmi életét. A Budapesti ősz valamiképpen válasz a Budapesti tavaszra: ugyanannak a baloldali értelmiségi nemzedéknek a történetét mondja tovább, amelyről tulajdonképpen Karinthy Ferenc valamennyi műve beszél.

Ehhez a baloldali értelmiségi nemzedékhez tartozik, ha nem is emberi sorsa, de vállalt eszméi és politikai tájékozódása következtében Páhy Gyula, a Budapesti ősz nyugtalan vándora, aki sorra járja az októberi napok szinte valamennyi történelmi eseményének színhelyét a Bródy Sándor utcától a Köztársaság térig. Neki is az ötvenhattal foglalkozó elbeszélő irodalom jellegzetes szemlélő, megfigyelő és kommentáló alakjai között van helye. Mindenütt jelen van, mindent lát, az ő egyéniségén és tudatán átszűrve mutatja be Karinthy Ferenc a budapesti ősz mozgalmas és véres történetét.

A forradalom krónikáját voltaképpen Páhy Gyula rezonőri szemszögéből ismerhette meg az olvasó. Ebben a krónikában valóban rendre megjelennek a forradalom és szabadságharc emlékezetes eseményei: a rádió ostroma, a Kossuth téri sortűz, a Corvin közben és a Kilián laktanyánál folyó harcok, a Köztársaság téri véres események, a szovjet csapatokkal kötött fegyverszünet, végül a második szovjet katonai beavatkozás. Kétségtelen, hogy a maga korában, midőn a módszeres kádárista propaganda és az országosan érvényesülő „elfojtásos” lelki mechanizmusok következtében főként az ifjabb nemzedékek szinte semmit sem tudtak a forradalom valóságos eseményeiről, ennek a krónikának ismeretközlő, felvilágosító szerep jutott. A regény végén például olvasható volt Nagy Imre miniszterelnök nevezetes november 4-i rádiószózatának szövege, amely bejelentette a szovjet inváziót. Ennek nyomán mindenki megítélhette azt a hivatalosan terjesztett hazugságot, amely szerint a kormányfő külföldi: amerikai katonai beavatkozást kért, s e hazugság lelepleződése után véleményt formálhatott a hivatalos propaganda egészéről.

A regény egészét mindazonáltal a történeti hitelesség tekintetében is bírálat érte, természetesen csak az emigrációs sajtóban, ahol az ilyen kritika egyáltalán teret kaphatott. Így az Egyesült Államokban élő Sanders Iván Hiányos krónika című írásában (a Chicagóban megjelenő Szivárvány 1983. szeptemberi számában) mindenképpen jogosan jegyezte meg, hogy a szenvtelen, rezonőri ábrázolásnak az a pozíciója, amelyet az író szándékosan (s talán önmagát és művét védve) választott, bizonyos mértékig eltorzítja a forradalmi események igazi történetét. A bírálat írója ezt a következőképpen fejezi ki: ”Nem a hitelességgel van baj, a regény tényanyaga csakugyan kikezdhetetlen, hanem annak elrendezésével, adagolásával, hangsúlyozásával, illetve háttérbe szorításával. Az író nemcsak arra ügyel szinte mániákusan, hogy adatai ellenőrizhetően pontosak legyenek, hanem arra is, hogy kiegyensúlyozottan, tárgyilagosan ábrázolja az eseményeket. S mert a tárgyilagosság gyakran szenvtelenségbe siklik át, nem érezzük - nem érezhetjük - a regényben 56 októberének mélységét, magasztosságát, pátoszát, félelmetességét.”