Standeisky Éva: A NAP, A VILÁGOSSÁG VÉRES OSTYÁJA. Magyar írók, magyar irodalom az 1956-os forradalomban

Forradalmak idején - a megelőző forrongás időszakában és az események alatt - az irodalom közelebb kerül a politikához. Az írók a felfokozott érzelmeket, a sűrűsödő feszültséget szólaltatják meg. A spontán társadalmi mozgások irodalmi megjelenítésére főként a lírában és a publicisztikában találunk példákat. Az 1956. október 23-a előtti időszak közéleti vonatkozású irodalmi alkotásai különböznek az azt követőktől. A folytonosságot a kommunista reformellenzék írói teremtik meg, aktuális vonatkozású írásaik témája, érzelmi töltése azonban megváltozik. Október 23-a előtt a sztálinisták által bemocskolt kommunista eszme megtisztításáért harcolnak, s lelkiismeretükkel vívódnak: miért is szolgálták hosszú éveken keresztül a diktatórikus hatalmat? A pártbürokratákat, lelketlen funkcionáriusokat tollhegyükre tűző gunyoros, szarkasztikus írásaik közül mindenekelőtt Tardos Tibor A tengervíz sós és Háy Gyula Miért nem szeretem... című cikkét említhetnénk. Amikor az utcán eldördülnek a fegyverek, s az első hírek érkeznek a harcok áldozatairól, a változásokat sürgető írástudók megrendülnek, lázítókból mérséklőkké válnak. Kiáltványaikkal, nyilatkozataikkal mind a felkelőket, mind a követeléseiket visszautasító kormányt kompromisszumos megoldásra szeretnék rábírni: a felkelők tegyék le a fegyvert, a kormány - Nagy Imre kormánya - pedig ismerje el a jogos követeléseket. Az egyik békítő Háy Gyula, népszerűségét nemigen növeli a „langyos” megoldási javaslat. Déry Tibor nehezményezi, hogy Nagy Imre nem áll a népmozgalom élére. Rosszallásának hangot adó nyílt levelét feltehetően csak azért nem publikálja, mert október 28-án Nagy Imre megteszi a kívánt lépést.

A kommunista írói ellenzék legismertebbjei közül elsőként a költők reagálnak. Költeményeikben a harcok áldozatainak, az elesett fiataloknak állítanak emléket. Piros a vér a pesti utcán Tamási Lajos, Elesettek Benjámin László versének címe. A halottakat méltón eltemetni nincsen mód: a közterek válnak ideiglenes nyughelyekké. A gyászbeszédeket az említett versek helyettesítik: többször is sugározza őket a rádió, s röplapon, újságban is olvashatók. (Benjámin költeményét a Tűzoltó utcai felkelőcsoport sokszorosítja.)A forradalom első irodalmi kiadványát, egy nyomtatott, kétoldalas röplapot a népi írók jelentetik meg. A címe: Rendületlenül. Ebben lát először napvilágot Tamási Áron Magyar fohász című publicisztikája, Jankovich Ferenc „25-én... éjjel, ágyúdörgés közben” írott verse, a Forradalom, valamint Sinka István költeménye, melyben a „magyar nép... vérrel és vassal tanítja zsarnokát”. Ignácz Rózsa Igazat játszottak... című írásában állít emléket a forradalom egyik tizennégy éves halottjának. A csintalan és vásott hírben álló fiú a „forradalmi nagyhét szerdáján három társával megfúrta egy hernyótalpú olajtartályát, azután becsületszóra csak egy órára elment mégis körülnézni, még visszaintett tömpe kis hüvelykujjával az anyjának az ablakba, hogy egy óra múlva visszajövök. Mikor a Magyar utcában egy golyószóró leterítette, még meg tudta nevét, címét, telefonszámukat mondani. Még egy fél napig élt. Azt izente, bocsánatot kér aputól, anyutól, amiért ellógott. Sípcsontja kifordulva, tüdejét, máját golyó járta át. Csodálkozva kérdezte: nem vakul-e meg, mert nem lát. Aztán énekelt. Hangja már töredezett volt. Azt énekelte, amit két napon át zengett az utca? A szavakat már nem lehetett megérteni. Utoljára ezt kérte, fordítsák a másik oldalára, mert emerről nem jön belőle hang. [...] értetlenül állok a Gyermek előtt, aki élethalálharcot játszott és játszva adta vissza azt nekünk, amit már örökre elveszettnek hittünk: nemzeti önbecsülésünket. „Másfajta témákat kínál a forradalom második hete. Megszaporodnak az újságok: szerkesztési elvük és politikai irányultságuk különböző, szakmai színvonaluk eltérő. A valós irodalmi értékek mellett soha annyi dilettáns klapancia, fűzfapoéta-termék, elnagyolt, rosszul megírt újságcikk, mint ezeknek a lapoknak a hasábjain. A hevenyészett alkalmi versek publikálásánál jobb megoldásnak kínálkozik a klasszikus alkotások újraközlése. Az elődök közül a XIX. század költői a legkeresettebbek, elsősorban Petőfi Sándor, de idéznek az újságok Arany János és Vörösmarty Mihály költeményeiből is. Századunk költő nagyjai nem kínálnak azonosulási lehetőséget: a nemzeti függetlenség elnyerésének mámorító érzését a múlt században született alkotások közvetítik.1957 elején a Time az év emberének a magyar szabadságharcost választotta. „A kerek világon, minden térképen és glóbuszon - írja már a forradalom napjaiban Örkény István Fohász Budapestért című írásában -, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl, Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.” (Igazság, 1956. november 2.) Zelk Zoltán Feltámadás című írása így szól: „Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak és munkások szétroncsolt holttestei. De lehet-e most másként szólnom? Én nem tudok mást, csak sikoltani. Felsikoltani az egekre és leborulni a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt. Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott drága népe, hozzátok könyörgöm: oldozzatok fel bűneimtől és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás!”

Az Irodalmi Ujság első oldalán két „vezércikk” olvasható: Németh László Emelkedő nemzet című és Déry Tibor Barátaim... kezdetű írása. A forradalom egyértelmű vállalásában nincs különbség köztük. Németh a higgadtabb, nyugodtabb: Déry lelkiismeret-furdalástól gyötört, balsejtelemtől űzött, bosszúállástól rettegő. Déry írásában az öröm és a büszkeség érzése váltakozik az aggódáséval és a lelkiismeret-furdaláséval. Felelősnek érzi magát vakhittel teli korszakáért, de kiábrándulása éveinek lázító szavaiért is, hiszen többek között ezek vezettek a véráldozatokat követelő forradalomhoz. Ugyanakkor boldog és büszke, hogy mint író, meghallója és leírója lehetett a „nemzet szavának”: „Beszéltél, lázítottál... [...] Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt.” A forradalom kirobbanásának fő okát alighanem ő fogalmazza meg a legszemléletesebben: „...tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíteni s ehelyett vérből és hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. „Füst Milán sajátos érzelmes-patetikus stílusában siratja el a hősöket, és emeli piedesztálra a változásokat kivívó magyar és lengyel fiatalokat. (Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett.) Tamási Áron írásának, a Magyar fohásznak emelkedett szavai mintegy már a decemberi Gond és hitvallást előlegezik: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől. [...] A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk.”

Több írásban is szó esik arról, hogy az elmúlt rendszer súlyos bűnei ellenére a szocializmus életképes. Németh Lászlón kívül Szabó Lőrinc is utal erre Ima a jövőért című írásában: „Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden - ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat...” Füst Milán Emlékbeszéd...-ében írja: „...ez a forradalom voltaképpen le sem tért a legjobb értelemben vett szocializmus útjáról.” Itt jelenik meg Illyés híres költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Keletkezési idejéül a költő 1950-et jelöli meg. A forradalom alatt keletkezett versek közül öt olvasható a lapban. Eufória egyikből sem árad: gyász, bűntudat és düh felhőzi valamennyit. A közéletiségnek leginkább elkötelezett kommunista írók október 23-a után tartózkodnak attól, hogy múltértékelő, programjavasló publicisztikát írjanak. A világnézeti, politikai polarizálódás közepette hallgatnak arról, hogy ők hogyan képzelik a jövőt. Kedvüket szegik a szórványos támadások - például Benjámin és Zelk ellen Dudás József lapjában, a Magyar Függetlenségben -, s talán a jobboldali, nemzeti retorika elburjánzása is. Nem akarnak az új kommunista pártba, az MSZMP-be lépni, s nem írnak a Szabad Népből lett Népszabadságba. A népi írók felszabadultabbak, buzog bennük a tettvágy: létrehozzák a Nemzeti Parasztpárt utódját, a Petőfi Pártot. Tanácsadó testületük írókból áll. Lapjukat, az Új Magyarországot Féja Géza szerkeszti. Illyés Gyula visszahúzódóbb, míg Németh László és Tamási Áron publicisztikai írásokban fejti ki, hogy régi vágyuk, a nemzeti értékeken alapuló közösségi társadalom, vagyis a magyar szocializmus immár megvalósítható. Az Emelkedő nemzetben Németh László igazolva látja a magyar nemzet jobbjainak az első világháború utáni több évtizedes erőfeszítéseit, amelyek szerinte mind a gazdaságban, mind a szellemiekben komoly gyarapodást hoztak. Csak erkölcsi és politikai téren maradt szerinte kívánnivaló, de a forradalom ezt a csorbát is kiküszöbölte. „Az elmúlt hét - írja Németh László - azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá már eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.” Németh szorongva észlelte az egységes felszín mögött a konzervatív irányú polarizálódás jeleit: „Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolibb: hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.” (Irodalmi Ujság, 1956. november 2.) A sokpártrendszer, írja Németh László Pártok és egység című írásában, „a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust is, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk. [...] Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett.. [...] a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. [...] a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt, közös nyilatkozatot adjon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézben tartása, bizonyos alacsony (25-40?) holdszám fölötti birtokok vissza nem adása, hitet tennének.” (Új Magyarország, 1956. november 2.)

Tamási Áron Tiszta beszéd című írásában kifejti, hogy szerinte az eddigi társadalmi intézményrendszer „a nemzeti hagyományok szellemének nem felelt meg, s idegen volt a népi tömegösztön számára is, mely a kor vajúdása között az emberi tenyészet és a nemzeti lét virágzása felé igyekszik tájékozódni.” (Új Magyarország, 1956. november 3.) „A nemzeti gondolat azt jelenti - olvasható Féja Géza Új nemzeteszme című írásában -, hogy életünk minden vonatkozásában állandóan a magyarság egészét vesszük figyelembe.” A vélemények sokszínűsége iránt nem túl fogékony Féja a megelőző időszak diktatúrájára némileg emlékeztető társadalmi hierarchiát konstruál, amelyben a csúcsra a parasztságot teszi, szövetségben a munkássággal. Ezt a szerkezetet szerinte e két osztály forradalom előtti és alatti magatartása legitimálja. „Az új nemzeteszme a dolgozó osztályok egyenrangúságára épül. Egyik sem nyomulhat előre a másik rovására, de ugyanakkor második vonalba sem szorítható. Az egységnek azonban a társadalmi osztályokon bévül is meg kell valósulnia.” (Új Magyarország, 1956. november 3.)

A jövő társadalmát vizionáló marxista tanok szemmel láthatóan mély nyomokat hagytak Féja Gézában, de antiliberalizmusa, a többpárti demokrácia iránti érzéketlensége, erőszakos egységesítő szándéka, világlátásának egyes elemei a jobboldali radikalizmus fogalomtárából ismerősek. E két szélsőség fura keveredése Szabó Pált még inkább jellemzi. „Mától kezdve legyen itt minden tett, minden gondolat nemzeti tett és nemzeti gondolat. A nemzeti gondolat jegyében forduljon az eke barázdáról barázdára, a nemzeti gondolat jegyében állunk szóba szomszédokkal és jó barátokkal, ezentúl minden elhangzott szó legyen a nemzeté. Minden kalapácsütés a nemzet lelkiismeretén visszhangozzon vissza, soha ne engedjük meg többé a falu ősi erkölcsi rendjét szétszakítani...” (A parasztsághoz. Szabad Szó, 1956. október 31.) Féját a népiek jobbszárnyához, Szabó Pált a balszárnyához szokás sorolni. A forradalom napjaiban azonban nem nézeteik különbsége, hanem eszmei rokonságuk a szembeszökő. Mintha mindketten megragadtak volna a harmincas évek radikális-nacionalista, 1945 után már avíttá vált szellemiségében, szemben Németh Lászlóval és (részben) Tamási Áronnal, akik a forradalom napjaiban megfontoltságról és politikai érettségről tanúskodóan tudták megfogalmazni nézeteiket, amelyek akkor, az alatt a tizenkét nap alatt az értelmiség jelentős részében egyetértésre találtak. A kommunista ellenzéki értelmiségiek körében mindenképpen, hiszen a népiek azt mondták ki, amit ők is szerettek volna, de „szektás” múltjuk miatt szavuk nem lett volna hitelt érdemlő. A szovjet intervenció utáni szellemi ellenállás talán legnevezetesebb eseménye az 1956. december 28-ai írószövetségi taggyűlés - az írók forradalma lényegében december végéig tart. Taggyűlésükön az írók hitet tesznek a forradalom mellett: nyilatkozatot fogadnak el, amelyet Tamási Áron fogalmaz. Címe: Gond és hitvallás. „Itt állunk hát - olvasható a nyilatkozatban - a számadás és a vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. [...] A hosszú kényszer alatt kiújultak természetén a történelmi sebek, a nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott s nemzetté lenni sóvárgott.”

Népszabadság, 1996. október 26. 30. o.