Standeisky Éva: POLITIKA ÉS VERS. In memoriam 1956

1956 történetének - mindenekelőtti irodalmi, művészeti vonatkozásainak - kutatása során egyre több vers került a kezembe. Az 1956. október 23-a után megjelent lapok csaknem mindegyike rendszeresen közölt verseket. A belügyi szervek által begyűjtött, elkobzott falragaszokon, röpiratokon is igen gyakran versek találhatók. Bírósági iratok, visszaemlékezések tanúskodnak arról, hogy a verseknek a forradalom napjaiban, de az azt követő ellenállás időszakában is jelentős szerep jutott. Bár ezek a versek mind esztétikai értéküket, mind tartalmukat tekintve rendkívül sokfélék, összességükben mégis visszaadják a kor hangulatát, képet adnak arról, hogy mi foglalkoztatta az embereket 1956 őszén.

A téma végiggondolása során szembetalálkoztam azzal a problémával, hogy lehet-e egyidejűleg eszmetörténeti vizsgálódás tárgyává tenni esztétikailag értékest és értéktelent? A történeti forrásérték azonban függetleníthető az esztétikumtól. Szélesebb értelemben versnek tekinthető minden, amit szerzők versnek szántak. A történész szempontja nyilván nem azonos az irodalomtörténészével, esztétáéval. Számára a művek elsősorban kordokumentumok. Ami persze nem jelenti azt, hogy a historikus érzéketlen az esztétikumra.

Az 1956. október 23-a után írott versek szerzői kisebb részben ismert költők, nagyobb részben a nyilvánosság előtt ismeretlen, alkalmi versírók. Az első csoportba tartozók közül mindenekelőtt Tamási Lajos, Benjámin László és Zelk Zoltán nevét említhetem.

Az ebben az időszakban keletkezett versek közül talán Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című költeménye az egyik legismertebb, amely az Irodalmi Újság nevezetes november 2-i számában jelent meg, de számtalanszor elhangzott a rádióban és több lap is leközölte. Maga a költő is elszavalta a Kilián laktanyában a Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakuló ülésén, ahol az elnöklő Király Béla mutatta be őt a megjelenteknek. Utolsó három versszakát idézem:

Piros a vér a pesti utcán,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Ez a vers szinte szimbólumává lett a forradalmi áldozatvállalásnak. Alapmotívuma - a fegyveres felkelésben elesettek iránti gyász - több más alkotásban is visszatér, de talán Tamási Lajosnak sikerült leginkább hatni az áldozatokat siratók érzelmeire, legalábbis erre enged következtetni a vers széleskörű elterjedtsége.

A hasonló témájú versek többsége nem csupán az újságokból, a rádióból vált ismertté. A költők munkástanácsi, forradalmi bizottsági ülésen, a felkelőcsoportok főhadiszállásain is elszavalták költeményeiket. A Beloiannisz Gyárban például Devecseri Gábor olvasta fel Láttam hamuszin arcotok című versét azon az összejövetelen, ahol a kerületi munkástanácsot választották meg.

Arról is tudunk, hogy a Tűzoltó utcai felkelők többszáz példányban sokszorosították Benjámin László Elesettek és Zelk Zoltán Feltámadás című alkotását. Mindkét költő a harcokban meghaltakat siratta. Az életüket kockáztató felkelők talán ezért is érezték e két művet magukénak.

„Beszélek? Jajgatok? Sikoltok? Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein a haldoklók, s oly formálatlanok, mint a magyar ifjak és munkások szétroncsolt holtteste” - írja Zelk. A felkelők versként gépelték stencilre Zelk lírai prózáját: talán a feltűtöttség, a halált is számba vevő eltökélt szándék mosta el a határokat a vers és a próza között.

„Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek” - kezdi versét Benjámin. Versének befejező sorai:

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket,

Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Gáli József és Angyal István a letartóztatásukat követő egyik kihallgatásukon egybehangzóan vallották, hogy a két írást a Rákosi idején börtönbüntetést szenvedett újságíró, Haraszti Sándor lakásán kapták Benjámin Lászlótól. A költőt felvették élelmiszerszállító autójukra, hogy hazavigyék. Útközben megálltak a felkelők főhadiszállásán. Benjámin Látogatása - vallotta Angyal István - „erősítette azt a nézetünket, hogy az írók velünk vannak.”

Milyenek az 1956-ban született versek? Hiányzik belőlük az öröm. A véráldozatokkal járó, tisztázatlan és tisztátalan helyzeteket is hozó felkelés nem igen ösztönzött himnikus szárnyalású forradalmi ódák írására. A zsarnokság alóli felszabadultság érzését elnyomta a halottakért érzett lelkiismeretfurdalás: „És ha a sors minket így büntet, / mert hogy tűrtünk tíz éven át, / felmutatjuk véres fejünket, / s tudjuk, hogy mindent megbocsájt.” - írja Jobbágy Károly A rádió mellett című versében. „Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott drága népe! Hozzátok könyörgöm? Oldozzatok fel bűneimből és fogadjatok magatok közé...” - jajong Zelk Zoltán (Feltámadás) „Ó, ember...Okulj e vérből s engeszteld, gyógyítsd a ma sebeit” - fohászkodik Fodor József (Viharban)

Szabadság, ifjúság, forradalom, vér, nemzet, nép, magyar - ezek az 1956 írott versek kulcsszavai. A szocializmus féltése, amelyről a kommunista írók között magánbeszélgetésekben annyi szó esett, alkotásaikba nem került át. Talán nem is tudtak, nem mertek 1956 októberében, novemberében erről írni. Még a vörös szó leírását is kínosan kerültek, hiszen a mindenkori forradalmaknak ezt a büszke, agresszív szavát kompromittálta a „megvalósult” eszme. Annál gyakrabban fordult elő a piros szó a vér jelzőjeként. (Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán; Tamás Ervin: Sírkő helyett; Eörsi István: Milyen jó és Szomorú biztató)

A magyarság féltése, a nemzeti függetlenség visszaszerzésének vágya természetszerűen a versekben is megjelent, hiszen ezek az érzések 1956 októberének lényegét fejezték ki. „Magyarok vagyunk, magyarok, magyarok.” - kiáltotta október 23-án egy emberként a tömeg, szinte eufórikus lázban (Szántó Piroska: Forradalmi szvit) Egy debreceni költő ezt írja versében: „Vajúdik a föld. Iszonyú. / Gyönyörű. Nemzet születik.” (Pákozdy Ferenc: 48 óta) A november 2-i Irodalmi Újság első oldalán csak egyetlen vers van: Petőfitől az Ismét magyar lett a magyar... A második oldalon Kónya Lajos versének címe: A magyarokhoz. Fodor József ugyanitt olvasható versét így zárja: „Békült legyen végre, s boldog a vérző / nép és szabad” (Viharban)

Talán a magyarsággal, a nemzettel kapcsolatos érzések azok, amelyek legtöbb embert versírásra ösztönöztek. E versek többsége nemcsak formailag ügyetlen, izzadságszagú Petőfi-utánzat, hanem mondanivalóját tekintve is zavaros. Az újjáalakult pártok lapjaiban, a vidéki újságokban megjelent rímes szövegek azt jelzik, hogy a második világháború utáni két, viszonylag szabad esztendő nem volt elég ahhoz, hogy az 1945 előtti eltérő magyarságértelmezések őszinte vitákban szembesüljenek. Az ötvenes években nemcsak a militáns nacionalizmus volt tilalom alatt, hanem a demokratikus magyarságfelfogás is. A forradalom tizenhárom napja kevés volt ahhoz, hogy ezek a vitás kérdések tisztázódjanak.

Az október 23-a után írott versekből elsősorban az emberek hangulatára, az őket foglalkoztató napi gondokra következtethetünk. A felkelés előtt írott versekből érthető meg igazán, hogy mi vezetett az október 23-i robbanáshoz. Ezek közül mindenekelőtt Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról, valamint Kassák Lajostól A diktátor és Lakatos István két költeménye: A fiatalokhoz és a Forradalom emelhetők ki.

Illyés és Kassák verse az Irodalmi Újság legendás november 2-i számában látott napvilágot.

Az Egy mondat a zsarnokságról 1950-ben keletkezett. Illyés hatalmas ívű verse Paul Eluard Szabadság című bizakodó, életvidám költeményének negatív párja. Ott a második világháborút túlélt költő számtalan versszakban felszabadultan sorjázza, mi mindent érint, hat át a szabadság, itt a zsarnokság porba húzó, embert deformáló, lélekölő hatását panaszolja keserűen huszonnégy versszakban Illyés. Hármat idézek közülük:

...

...

Illyésnek sikerült egybe forrasztania a mindenkor érvényest a korra jellemzővel. Úgy lényegítette versbe az ötvenes évek szellemiségét, hogy ugyanakkor a zsarnokság természetrajzát is megadta. A másik két költő esetében nincs meg ez a tökéletes egyensúly, inkább az örök emberi dominál, amit paradox módon az is jelez, hogy mind Kassák, mind Lakatos korábban írott versén kisebb, az adott helyzet inspirálta változtatásokat hajtott végre.

Kassák versének pontos keletkezési idejét nehéz megállapítani. A diktátor egyik változata 1956 elejére datálható. Az Irodalmi Újságban megjelent költemény némileg eltér ettől:

Alámerült örökre. Semmi kétség.

a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt.

A korábbi változatban a kiemelt szavak helyett jóval általánosabb, időtlenítő megfogalmazás olvasható: „s végülis eltiportan hever / a hóban, a sárban vagy a porban.” A felkelés eseményei - a rádió ostroma, a Sztálin szobor ledöntése stb. - ösztönözhették Kassákot versének módosítására. Október legvégén a Szabad Hazánk című lapban is megjelent egy Kassák vers, a Szegény kis katona. Három utolsó sora:

Ó ifjúságom tűze távoli céljaim.

vigyázzatok rám október hideg csillagai

A Kassák Múzeumban - ahol A diktátor korábbi változatait is őrzik - található e vers eredeti kézirata is. Ebben október helyett még január szerepel.

Lakatos István két verse, az 1948-ban írott A fiatalokhoz és az 1949-ben felkérésre alkotott Forradalom az Igazság című széles körben terjesztett forradalmi lap 1956. október 25-i, illetve november 6-i számában jelent meg újra. A fiatalokhoz először az Erős bástya című gyűjteményes kötetben látott napvilágot. Hivatalos pártkörökben azonnal feltűnt, hogy Lakatos verse „kilóg a sorból”. „Mit keres... Lakatos üres, formalista verse... a kötetben - teszi fel a kérdést bírálatában Király István, majd így folytatja - ... Lakatos István még nem tette magáévá a realista költészet elemi követelményeit sem... Nála a szavak nem arra valók, hogy testet adjanak az érzésnek, a gondolatnak, hanem arra, hogy elködösítsék, elrejtsék a mondanivaló”. (Király István: Erős bástya. Szabad Nép, 1949. október 12.) A Forradalom ugyanis már megjelent korábban a Vörös zászlókkal című, a Tanácsköztársaságra emlékező 1919-es antológiájában még 1919 címmel, majd mindkét vers bekerült a költő első verseskötetébe. (A Pokol tornácán, Dante Kiadó, 1949.) Mindkét költemény antik versformában írott óda a mindenkori ifjúságról, illetve a mindenkori forradalomról. A fiatalokhoz című költeménynek azonban, úgy vélem, van egy meghatározott korra vonatkoztatható jelentésrétege is. Ez a kor a második világháború befejezését követő néhány esztendő. Ezeknek a reménykedő, felszabadult hangulatú éveknek is tükre ez a vers. Néhány részletét idézem.

Nem vagyunk egyedül. Mint búvó patak

...

A kiemelt szavak újonnan kerültek a versbe: a „Varsóban” helyett korábban „Moszkva” állt, a „megdöntjük” helyett „megvédjük”.

Lakatos Istvánt 1957 elején több írótársával együtt (ismertebb nevek: Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula) letartóztatták, majd hosszú vizsgálati fogság után titkos pert indítottak ellene. Lakatos a Petőfi Köre egyik megalapítója volt. Az Írószövetség híres, 1956 szeptemberi közgyűlésen felszólalt a nem kommunista írók évek óta tartó méltánytalan háttérbe szorítása miatt, valamint síkra szállt az irodalmi irányzatok szabadságáért. 1956 október 23-a után munkatársa lett az Igazságnak, november 2-án beválasztották az Írószövetség elnökségébe. A felsoroltak később mind vádpontjait képezték az ellene indított bírósági eljárásnak. Ez a „bűnlista” kiegészült még a fentebb említett két költeménnyel. Az 1958 őszén hozott elsőfokú ítélet Lakatos Istvánra két év és tíz hónap börtönbüntetést rótt ki, amelyet néhány hónappal később a feljebbviteli bíróság egy év tíz hónapra mérsékelt.

Vajon milyen indokkal lehet versei alapján is elítélni valakit? Lakatos Istvánt „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel büntetté”-vel vádolták. A bírósági ítélet indoklása szerint: „a vádlott a Fiatalok (sic!) című versének megváltoztatásával a népi demokratikus államrend megdöntésére is felhívta a fiatalok figyelmét.”

A nyomozati iratokból és a per tárgyalási jegyzőkönyvéből arra is fény derül, hogy mit értett a hatalom versben történő lázítás alatt. A kihallgatások a során a nyomozótiszt többször visszatért A fiatalokhoz című versre. Arra volt kíváncsi, milyen politikai, ellenforradalmi indítéka volt a változtatásoknak. Lakatos István a kihallgatási jegyzőkönyvek szerint beismerte, hogy a Moszkvában szót azért változtatta Varsóra, mert így kívánt utalni az október 23-át közvetlenül megelőző lengyelországi eseményekre. A megdöntjük szóval a megelőző rendszer iránti ellenszenvét akarta kifejezni.

A bíróság írókat, irodalomtörténészeket citált be tanúnak, akikkel az inkriminált verssorokat értelmeztették. Lakatos Istvánnak a közelmúltban alkalma nyílt áttanulmányozni perének iratait. Emlékeit összevetve a leírtakkal, úgy véli, hogy a nem szószerinti tárgyalási jegyzőkönyv olykor eltorzítva értelmezi az elhangzott tanúvallomásokat. A jegyzőkönyv összeállítóit nyilvánvalóan vádak igazolásának szándéka vezette.

A Forradalom című verssel a vádirat összeállítói nem tudtak mit kezdeni. Tartalmi módosításokra nem hivatkozhattak, hiszen ilyenek nem voltak. Az Igazságban ugyan november 5-e volt megjelölve keletkezési dátumául, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a vers évekkel korábban keletkezett. Igaz, a Forradalom a szovjet beavatkozás után különösen időszerűvé vált, elsősorban befejező sorait értelmezhették úgy olvasói, hogy meg nem alkuvást hirdet, ellenállásra buzdít, ezért azonban nem lehetett szerzőjét vád alá vonni:

Mégis győztes forradalom! a világ ma merő seb,

Harsonázd a szót fülébe, előre mutatván!

Valamennyi perbe fogott versről még korán sincs képünk. Csupán Debrecenben például két olyan bírósági eljárásról is tudunk, amelyben versek képezték a vád tárgyát. (Valuch Tibornak köszönöm, hogy a debreceni két íróper anyagát a rendelkezésemre bocsájtotta.)

1957 tavaszán és nyarán egyetemi hallgatókat, illetve gimnazistákat ítéltek el azért, mert a forradalom leverése után versben adtak hangot elkeseredettségüknek. A fővádlottak, a versek szerzői, egy-egy év börtönbüntetést kaptak. A versek nem jelentek meg nyomtatásban, csupán szűk baráti kör ismerte őket. Az 1957 márciusában elítélt Buda Ferenc Rend című költeményének zárósorait idézem:

Hazánk zúzott szívén a vér

Tankok teremtenek nyugalmat.

Azok a versek, amelyek november 4-e után születtek, jóval szűkebb körben váltak ismertté, mint a korábban írottak. Falragaszokon, röplapokon, faliújságokon - többnyire kézzel írva - lehetett olvasni őket. Szerzőjük vagy álnevet használ, vagy névtelen maradt. E versnek néha nehezen nevezhető szövegek valódi érzéseket, igazi gondolatokat közvetítettek: felháborodást a szovjet támadás miatt, mélységes csalódást Kádár Jánosban, a demokratikus választásokba vetett hitet, a rágalmak elleni cáfolatot. A Miatyánkot ellenálló verssé költötte át valaki:

Mi Atyánk Hruscsov,

Ámen

Röpiratként terjedt, de az Amerikai Magyar Népszavában is megjelent a Beszélgetés a miniszterelnökkel című vers, amelyet két forrás is Háy Gyulának tulajdonít. Második felét idézem:

De kérdezem, hogy ki felel majd a sárba tiprott holnapért.

Jön az idő, Ön felelni fog, Kádár miniszterelnök úr!

December elején az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága határozatot hozott az ellenforradalom okairól. Egy feltehetően literátus értelmiségi versben replikázott a forradalom résztvevőket érintő vádakra:

Bármit is mond Kádár, egy az igaz szó csak:

választást akarunk! Szabadot és tisztát!

1957 elejére az ellenállás szinte minden lehetősége megszűnt. A megtorló apparátus olajozottan működött. Elrettentésként megrendeztek néhány pert, az ítélet legtöbbször halál volt. A fegyveres felkelésben résztvevők perbefogása után az „ellenforradalom ideológiai előkészítői” következtek. A legtöbb bebörtönzött reformkommunista író és újságíró volt. A legnehezebb talán az idős Déry Tibor és a beteges Zelk Zoltán viselte a börtönbeli bezártságot, a kihallgatások lelki megpróbáltatásait. A megalázó viszonyok súlyos szorongási rohamokat váltottak ki belőlük. A bebörtönzött írókat gyötörte a magánzárkában a semmittevés: olvasni, alkotni szerettek volna. Volt, aki fejben írt verseket, volt, aki élt a felkínált lehetőséggel, s a vallomásra felkínált számozott lapokat versírásra, vagy más művészi alkotó tevékenységre használta fel. Ezt annak tudatában kellett tennie, hogy olvasói csak kihallgatói és azok felettesei lehetnek. - Sötét falak / bent most van a gerinc törés alatt” - írja Lakatos István az 1956 után börtönbe zártakra emlékezve, már a szabadulás után. (In memoriam, 1959) Zelk Zoltán 1957 nyarán a börtönben verseket kezdett írni: mint a vallomásaiban, ezeket is elismerte felelősségét „a véres ellenforradalomba torkolló felkelés eszmei előkészítésében.”

Börtönversei közül egy sincs maradandó, így talán ildomosabb lenne egyszerűen megfeledkezni róluk, ha közülük egyet a költő nem vett volna fel 1956 utáni első verseskötetébe. (Tűzből mentett hegedű, Szépirodalmi K. 1963.)

A Kései sorok októberről című hosszabb versében így ír az október 23-a utáni napokról: „... öltek, öltek / s már nem is a kis banditák, / de Werbőczy gyilkolt az utcán, / ama ősi vérszomjúság, / mely társaival fölfalatta Dózsa testét...”

Még erre is fátylat boríthatna az amúgyis feledékeny utókor, ha - s ez a második ha már a megtorló szerveket minősíti - Zelk bűnbánó börtönversei nem szolgálhattak volna eszközül mások megtöréséhez. A politikai nyomozótisztek sokszorosíttatták verseit, s kiadták okulásra a még meg nem halott gerincű fogolytársaknak s azok hozzátartozóinak: „Látjátok, ti még makacskodtok, míg egyik társatok már szánja-bánja bűneit!” És, hogy még fájóbb legyen a szintén rab versolvasóknak szánt megaláztatás, írásbeli véleményt kértek a versekről. Gimes Miklós hűvös eleganciával kerülte ki a neki állított csapdát: szabályos, politikamentes kritikát írt a versről (szerzőjét nem közölték vele, de ő természetesen rájött arra, hogy a verseket Zelk írta), s még meg is köszönte, hogy börtönmagányában rabtartói szellemi munkához juttatták.

Miközben - feltehetően pártutasításra - folyt a politikai perek előkészítése, a belügyi és igazságügyi szervekben, miközben a szorongó Zelk meaculpázó börtönverseit írta, Györe Imre az új rendszer mellett tett hitet. Az esztétikumban szűkölködő „poétizált publicisztikának” (Németh G. Béla kifejezése) - úgy látszik - a megtorló hatalom oldalán mindig akadnak hívei. Györe, a kora Kádár-korszak poétája bosszúért kiált: „Elvtárs, a gaz lógjon kötélen, / ha rád tör, üsd, míg meggebed...” (Nézd meg, Népszabadság, 1957. augusztus 27.)

Ő a szerzője annak a képzavarba fulladó rímes politikai felhívásnak is, melynek főcíme: Mártírok üzenete, szokatlanul hosszú alcíme pedig: „A magyar ENSZ-küldöttséghez, abból az alkalomból, hogy az ENSZ a magyar ügyet tárgyalja”. Utolsó versszaka így kezdődik: „Elvtárs, minket ad el a gyáva, / ki rólunk szólván, csak legyint, / s emlékünkre szemetet hányva, / köpdösi fényes szíveink” (Népszabadság, 1957. szeptember 10.)

Nagy Imre és mártírtársainak 1958. júniusi kivégzése után a nyilvánosságnak szánt megtorló akciók, perek száma csökkent. Ugyanakkor kegyvesztettek lettek az új hatalom korábbi véresszájú támogatói. A politikusok, ideológusok ezt sugallták: töröljétek ki emlékezetetekből a lázadást, s akkor nyugton hagyunk benneteket, jobban élhettek, mint bármikor korábban...

Volt, aki mégis megpróbált áttételeken keresztül, metaforákban emléket állítani az október végi napoknak. A hatalom kultúrőrei azonban éberek voltak, lecsaptak a renitenskedőkre. Előadásomat egy ilyen eset felidézésével szeretném zárni. A Kortárs 1959 novemberi számában megjelent egy vers az alvó, sebzett szarvasról. Egy részét idézem:

...

...

Nem tudható, hányan gondoltak a vers olvasása közben 1956-ra, arról azonban biztos tudomásunk van, hogy a hatalom oldalán állók megérezték a veszélyt. Erről tanúskodik az a jelentés, amelyet megfogalmazója az MSZMP központi apparátusának, a Fehér Ház Tudományos és Kulturális Osztályának címzett. Ebben olvasható: „...alaposabban meg kellene vizsgálni azt..., hogyan kerülhetett a lapba Cserhát József Alszik a szarvas című verse, mert átvitt értelemben az ellenforradalommal való együttérzésként is értelmezhető.”

A (fel)jelentő nem tévedett.

In Simon Zoltán (szerk.) A vidék forradalma. Az 1991. október 22-én, Debrecenben rendezett konferencia előadásai. Debrecen, 1992. 101-114. o.