Standeisky Éva: A HIT FOGLYAI - ZELK ZOLTÁN ÉS TARDOS TIBOR

Nem tigrisként, ember-mód élek,

(Zelk Zoltán)

Zelk Zoltán 1954-ig a kommunista hatalom lelkes híve volt. 1954 után lázadó írótársaival, Déry Tiborral, Benjámin Lászlóval, Háy Gyulával és a többiekkel együtt hatásosan bomlasztotta a Rákosi-rendszert. 1956-ban különösen kitűnt indulatos antisztálinizmusával. Október 23-a őt is reménnyel és bizakodással töltötte el. 1957 elején letartóztatták. A fogságbeli lelki gyötrelmek hatására töredelmes bűnbánatot gyakorolt 1956-os rebellis cselekedetei miatt. Az 1955 decemberében írott verse, a Nem illet engem... a költő börtönbeli sorsát ismerve még megrendítőbbnek tűnik:

Nem illet engem e dicséret,

jobban, mint a haláltól!

A költő 1957. január 19-e óta volta politikai nyomozó hatóságok foglya. Nem volt már fiatal és sokat betegeskedett, így különösen nehezen viselte a rabságot. Felesége sorsa is aggasztotta, aki súlyos betegen maradt egyedül. Zelkné a tavasz folyamán egyre rosszabbul lett, és a nyár közepén meghalt. Férje erről mit sem tudott, hiszen a vizsgálati fogságban lévő foglyokat elszigetelték, még családtagjaikkal is csak ritkán, külön engedéllyel találkozhattak. Amikor Zelk öccse július 19-én beszélőt kapott, Zelk Zoltánné már nem élt. Zelki Tibor nem merte megmondani bátyjának a hírt, csak azt közölte, hogy kórházba szállították. Három nap múlva újabb beszélőt engedélyeztek számára. Zelk Zoltán őrjöngő kétségbeeséssel fogadta társa, Bátori Irén halálhírét.

Úgy tűnik, egyre inkább hitte, amit kihallgatói manipulált dokumentumokkal sulykoltak bele: ellenzéki kommunista írótársaival együtt akaratlanul segítette az „ellenforradalmárokat”. Úgy érezhette, elárulta az „eszmét”, s e bűnét vezekléssel kell jóvátennie. A következő idézetek börtönverseiből valók:

„Virtusnak vélt dacoskodások,

a vérbe borult agynál, a vakult indulatnál!”¹

A kihallgatók Zelk börtönben írott verseit véleményezésre átadták Gimes Miklósnak. Nem mondták meg, ki a költemények szerzője, az egyiknek (Benjámin Lászlóhoz...) a címét sem. Gimes természetesen a versek alapján is rájött arra, hogy ki írta őket. Gimes Miklós így szerzett tudomást arról, hogy Zelk vele egy börtönben ül. („Bár tévednék! - írja Gimes. - Miért volna szegény Zelk börtönben?”) Gimes a kapott kedvezményt - vagyis hogy írhatott - nem használta fel arra, hogy befolyásolja fogva tartóit, s elengedte a füle mellett megbánásra buzdító célzásaikat. „Két verset elemeztem - írja Gimes kritikája záró soraiban - nagy örömmel. Köszönöm a megbízatást, örülnék, ha máskor is kapnék hasonlót. De természetesen csak elemeztem a verseket, az amit írtam sem a versekkel való egyetértésemet, sem egyet nem értésemet nem jelenti."

Gimes Miklós lírai önbírálatnak nevezi a két verset. Mögöttes tartalmukat objektív kívülállóként fedi fel, a leírtakkal nem vállal semmiféle közösséget. Gimes szerint a költő csalódásai lefordíthatók a politika nyelvére. A versek szerzője úgy érzi, hogy "rossz vagy áruló politikusok és politikai mozgalmak "zászlaja lett"; derűs, békés [...] jövővel hitegették, és jött a "véres ordas", s ha itt még egy szó hiányzik, az a vers logikája szerint, nem lehet más, mint "ellenforradalom". [...] A feltételezhetően börtönben lévő költő [...] mintha azt mondaná: el tudnám újra s szebben énekelni a pártos énekét”.

Még furcsább a kritikának az a válfaja, amelyet a letartóztatottal saját korábbi művéről írattak, mintegy kiterjesztve ezzel az önbírálat és a bűnbánat végtelennek tűnő lehetőségeit² .

A „börtönkritika” mellett egy másik sajátos műfaj született: a „börtönlevél”. Ez utóbbinak két változatát is kitalálták a politikai nyomozótisztek. Az egyik az ugyanabban a börtönben fogva tartott letartóztatottnak szóló „magánlevél”, a másik a terjesztésre szánt, „kintieknek” írott nyilvános levél. Zelkkel és Tardos Tiborral mindkét variációt kipróbáltatták.

Tardos Tibort alapvetően a Petőfi Kör sajtóvitáján elhangzott felszólalása miatt tartóztatták le. Már börtönben volt, amikor harmadik gyermeke megszületett. Ő lett a Déry és társai-per legfiatalabb 39 éves) vádlottja.

„Nincs semmi másom a párton kívül. Üresen állok és használhatatlanul, ha ő nem tart kezében” - írta június elején fogolytársának, Zelk Zoltánnak. Tardos is úgy vélte, hogy a fő bűne az, hogy nem vette észre, hogy az „ellenség” kihasználja őt. Szerinte azért tért rossz útra, mert marxista műveltsége nem volt elég mély. Elfeledkezett ugyanis a leglényegesebbről, az osztályharcról. Írásából a megnyugtató ortodox hit utáni őszinte vágyakozás olvasható ki. („Akinek nem tetszett valamilyen okból az osztályharc, az rövidesen megtalálta a maga „igazságos” és „humanista” indokát arra, hogy miért akarja reformálni a mozgalmat. Az összes „Marxot javítók”, az összes olyan, aki csak „apró kérdésekben” akarta és látta máshogyan: mind az osztályharc kérdésével volt megakadva - s mindegyik áruló lett a döntő pillanatban. [...] Miféle hályog ült a szívünkön, Zolikám?”)

Azért is hibáztatta magát, hogy kisebbrendűségi érzésből túlbecsülte a „jobboldal” nagy íróit, pontosabban azokat, akik a párttól jobbra álltak. A szövegkörnyezetből egyértelműen kitűnik, hogy mindenekelőtt a népi írókra gondolt. („Velünk, magyar írókkal az volt a baj, hogy a mozgalom oly kicsiny írógarnitúrát hagyott felszabaduláskor - a parasztmozgalom pedig akkora éktelen, hatalmas kolosszusból álló gárdát. [...] Évek óta idegenek foglya voltam.”)

Zelk Zoltán „válaszlevele” is inkább a kihallgatóknak szólt, mint a címzettnek. Azt bizonygatta, hogy az 54-es „lelki földrengése” téves információkon alapult, hiszen letartóztatása után meggyőződhetett arról, hogy emberségesen és törvényesen bánnak a politikai foglyokkal³ .

Zelk nem vágyott újra a párt hűséges katonája lenni. Tardos Tibornak írott „magánlevelében” burkoltan ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem tartja magát méltónak a párttagságra. ”Soha, soha se kerülhetnék még egyszer szembe a párttal! Soha, soha se kerülhetnék még egyszer azok közé, akik szembe állanak a párttal! Soha, soha se lennék, még néma hallgatásommal se, társuk azoknak, akik szemben állanak a párttal! Ha a történtek nem adnának számomra más lehetőséget, akkor útitárs lennék, a szó igazi jelentése szerint! Olyan útitárs, aki kiáll is a párt igazáért” - írja. Levelét így zárja: „Köszönöm, hogy gondoltál rám s ölel, még egyszer ölel a te vén, szomorú, vezeklő barátod.”

Kintieknek szánt nyílt levelet Tardos Tibor és Zelk Zoltán is írt a börtönben. 1957 májusában Tardos Íróbarátaimhoz című, metaforákkal telezsúfolt fejtegetésében mentegei a pártot, s mentegeti saját magát. Az előbbit a türelmetlenségből elkövetett szektás hibáiért, magát pedig emberi gyengeségeiért, azért, mert hagyta - hiúságból, naivságból -, hogy „a reakció saját céljaira használja fel őt”⁴ .

Zelk Zoltán 1957 októberében nyílt levélben fordult Benjámin Lászlóhoz. „Lacikám, vétettünk, tévelyegtünk s még annyian velünk! Én szájamhoz emelem a bűnhődés keserű poharát, s e pohár fenekén talán többet látok, mint ti, odakint, a tágas szabadba n, a megint talpra állt hazában” - írja. Levelében lényegében megismételte azt, amit kihallgatásai során és a börtönben írt verseiben megfogalmazott⁵ .

Kihallgatója a legépelt tisztázatot a következő sorok kíséretében adta át felettesének: „Szalma őrgy. elvtársnak. Zelk Zoltán ezen levelét azzal adta át, hogy ha jónak látjuk, küldjük el Benjámin Lászlónak, vagy esetleg nyílt levélként a sajtóban is megjelenhetne. Virág szds.”⁶

In Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956-1963, 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 316-319. o.