Standeisky Éva: A DRÁMAÍRÓ IGAZSÁGAI - HÁY GYULA

(...) Háy 1957. április 4-én naplót kezdett írni, amely az adott körülmények között a vallomástétel egyik formája volt, hiszen tudhatta, hogy minden börtönben keletkezett írás a kihallgatók kezébe kerül.

Négy nap múltán abbahagyta a börtönnaplót, amely valójában nem is napi feljegyzések gyűjteménye volt, hanem önvizsgálat.

Alapvetően őt is az kínozta, mint Déryt: ő már idős író - Háy 57 éves volt ekkor -, pályáját végképp megtörheti egy, esetleg több évig tartó börtönbüntetés. „...egyetlen összeomlás - írja - meg is semmisíthet, ha nem fizikailag, hát íróilag. Kibírhatatlan számomra az a gondolat, hogy esetleg az egész írói pályafutásom lezáródik a szerencsétlen Kucsera cikkel, és minden, ami előtte volt, a Tiszazug, az Isten, császár..., az Élet hídja, mind, mind egy áruló indexre tett írásának számít. [...] Nem, ez a gondolat kibírhatatlan!”¹

Felmerült benne az is, hogy olyanokért vállalja a szenvedést, akik nem is méltányolják igazán ellenzéki tevékenységét. Úgy érezte, idegen maradt saját hazájában, s ha élesebben ítélte volna el a forradalom negatív jelenségeit, szavait félremagyarázták volna. „Az emberek legyintettek volna és minden, ami ebben az összefüggésben eszükbe jutott volna. A Háy? Ugyan! Zsidó is, kommunista is, moszkovita is! Nem ért volna semmit. Hát mit kellett volna tennem? És mit kellett volna tenni másoknak? Ez gyötört, gyötört.”

Október 23.-át továbbra is eufórikus élményként idézte, a rá következő időszakok eseményeit azonban jóval negatívabban ítélte meg, mint letartóztatása előtt. „...más ember ül ezen a priccsen, mint aki 75 nappal ezelőtt leült rá” - írja naplója első oldalán.

Beismerte, hogy ő és írótársai mérhetetlenül eltúlozták szerepüket a közéletben, kinevezték magukat hivatásos igazmondóknak, pedig valójában nem látták át a társadalomban és a politikában végbemenő folyamatokat. „Sokban járultam hozzá - jegyzi fel börtönnaplójába - írói mivoltunk fetisizálásához és alapszervünk túlértékeléséhez. De azért közben minden probléma megoldását a párt útján, talán egy nagyon eltúlozva elképzelt - az anarchia határait súroló - párton belüli demokráciával, de sohasem a párt ellen képzeltem el. Hogy túlzott szabadosságom mégis káros volt, azt csak most, itt értettem meg, nehéz lelkiismereti vívódások árán.”

Háy - börtönnaplója szerint - későn ismerte fel a kommunista párt széthullásának veszélyét, azt hitte, az Írószövetség méltóbban képviseli majd az írók érdekeit, mint az Írószövetség október végén felbomlott MDP-szervezete. Tévedett, vélte ekkor, mert más erők, például a Parasztpárt, rögtön szervezkedni kezdtek. „Ezzel nem akarom parasztpárti barátainkat befeketíteni - jegyzi meg. - Nagyon szeretem őket és a tehetségüket; de a marxizmust más igazsággal helyettesíteni mégsem lehet.”

Ő - jelenti ki magáról - a szocializmus feltétlen híve volt és maradt. Csak börtönbeli tépelődései nyomán vált világossá számára, hogy éppen emiatt nem lehet az október 23-ai eseményeket forradalomnak nevezni, hiszen csupán a hibák kijavításáról volt szó, s nem gyökeres társadalmi fordulatról. Ez utóbbit a szervezett ellenforradalmárok kisebbsége akarta, szemben a szervezetlen többséggel. „Míg a pozitív elem kisebb-nagyobb vágyak ábrándforradalma maradt, addig a valóságos hús-vér ellenforradalom, kisebb, nagyobb és még nagyobb és szörnyű és gyalázatos és nemzetgyilkos gaztettek valódi ellenforradalma lett. Tengernyi pozitív ábrándozó statisztált egy kisebb tömeg cselekvő ellenforradalmárnak” - vonta meg a mérleget az író.

Október 23-a azért mitizálódott az emberek többségének tudatában, mert a kezdeti lobogó lelkesedés még nem engedte felszínre a sokféle kielégítetlen érdeket. „Hanem maga a felvonulás - írja Háy -, az tetszett! Nagyon tetszett! Miért? Mert a népnek tetszett, és én már olyan rég nem láttam valamit, ami oly rengeteg embernek egyszerre spontán örömet okoz. [...] Nem a forradalom tartalmába, tárgyába, céljába voltunk mi szerelmesek, hanem a néphangulatba. Nekem még decemberben, még januárban is ez volt a gondolatmenetem: a nép szereti azt az október 23-ai emlékét. Miért nem hagyja meg neki a kormány ezt az örömet? Hiszen azt, ami aztán jött, a szakadatlan jobbratolódást, a pártok és a pártocskák kavalkádját, a Mindszenty beszédét, azt a dolgozó nép zöme már nem szereti. Azt már kudarcnak könyvelik el olyanok is, akik a 23-a jóleső érzését még sokáig fogják magukban hordozni. Miért ne lehetne azt az újat, ami most épül, az október 23-a emlékének meghagyásával, lendületének értékesítésével létrehozni?”

Háy a maga hiúságát, emberi gyengeségét tette felelőssé azért, hogy óhatatlanul az „ellenséget segítette”. Gőg című kétoldalas írásában többek között a következők olvashatók: „...engem, az írót rendelt a gőg az igazság fémjelzőjévé. Nem azt mondtam: íme író vagyok, mert az igazat mondom, hanem azt: íme ez az igazság, mert én mondom, az író. [...] Forradalom - ezzel a szóval nevezték igen sokan azt, ami októberben történt. Nos, író, mondd meg most, mikor a gőggel leszámolsz, rányomtad-e te is a hitelesítő pecsétet erre a szóra? Igen. És megvizsgáltad-e igaz voltát? Nem, sőt elhallgattad magadban a kétségeket... [...] És te beadtad a derekadat az érveknek, inkább hittél a mondottaknak, mint a látottnak, mert a szóbeszéd egy forradalom viharmadarává költött át téged néhány váratlan hangú újságcikk megírásáért, és ez jólesett az írói önhittségednek. Győzött a gőg. [...] Mint nem egy jóhiszemű írótársad, te is belevetetted magad a kritikai leleplezés örömeibe, mondván, hogy az igazságból sohasem lehet elég. És csak most látod, hogy a leghelyesebb szándékú kritika legtisztább vize is, ha záporként zúdul a vetésre, megdönti, megrohasztja a búzádat. Ez történt; a gőg tette ezt.”²

A „Nagy Imre és társai” ellen folytatott eljárás során a többiektől elkülönített Szilágyi Józseffel elolvastatták Háy írását. A forradalom mellett élete árán is rendíthetetlenül kiálló Szilágyit mélyen megrázta az író vallomása. Reagálásáról kihallgatója jelentéséből tudunk: „Beszéltem neki [ti. Szilágyinak - S. É.] magatartása tarthatatlanságáról, hogy ezzel egyedül marad és nevetségessé válik. Társai is vallanak, Az ő álláspontjának a helytelenségét az események bebizonyítják. „Elolvastattam vele Háy Gőg című írását. Az írást háromszor elolvasta és szemmel láthatóan meg volt döbbenve, száját rágta, fejét ingatta és azt hajtogatta, hogy borzasztó, borzasztó. Közölte, hogy ilyen megdöbbentő írásművet régen olvasott. Háy most azt akarja ezzel mondani, hogy októberben nem a nép hangján beszélt? Szerencsétlen Háy, nagyon sajnálom! Ez a gyengeség - mondotta. Közöltem, hogy nemcsak Háy, más írók is és nem írók is így foglalnak állást.” Ő közölte, ha egyedül marad is, akkor sem hódol be az önkénynek. Kijelentette, hogy az eseményeket nemzeti demokratikus felkelésnek tartja ma is, mely a Rákosi-Gerő klikk cselekményeinek hatására a munkásság megmozdulásával jött létre, és ha elölről kellene kezdeni, akkor ugyanazt csinálná, amit eddig csinált. Vádolta az írókat, hogy az ilyen magatartással nem járnak Petőfi nyomdokaiban.”³

Háy a börtönben Októberi tragédia címmel színdarabot írt. A sematikus, papírízű darab a bűnbánat írói igazolása kívánt lenni. Főhőse egy fuvarozási vállalat munkásszármazású igazgatója, akit a darabban fiának barátnője „ragyogószemű, gyermeklelkű drága szép öregnek” nevez, s aki a funkcionáriusokat ostorozó írásaiért országszerte népszerű „bürokratafaló” (a szervek által félregépelt szövegben „bürokrata faló” olvasható!). Jóhiszeműségét kihasználják külföldről szervezett ellenforradalmár beosztottjai, akik - miután az igazgató rájön arra, hogy rossz lóra tett, vagyis a „bürokrata falóban” saját ellenségeit csempészte be! - végül is megölik. A gyilkos golyó eldördülése előtt ezt mondja: „Kós Márton beszél, akit az igazság emberének ismertek... De az igazság csak addig igazság, amíg egy igazabb igazság meg nem hazudtolja... Egy öreg élet botlása, elbukása tanított meg erre...”⁴

Gyerekei egyetemisták, akik sodródnak az eseményekkel. Háy Gyula a forradalom alatt így nyilatkozott az ifjúságról: „...nem hittem azt, hogy tizenkét évi ilyen lélekgyilkoló nevelés után az ifjúság ennyire fegyelmezett és öntudatot tud lenni. Azt hiszem, ez a forradalom az erkölcs forradalma is, mindaz, ami salak, a tűzben kicsapódott belőle és maradt a tiszta érték.”⁵ A darab író szereplője tétovázó, befolyásolható. A mindenható pártot a megbírált bürokrata-vezető képviseli, aki megingás nélkül a szocializmus híve.

Augusztusban Háy ügyében is lezárták a nyomozati szakaszt. Egyik utolsó kihallgatásán a „bűneit” vállaló író szavait így rögzíti a jegyzőkönyv: „...gyönge voltam, és a közhangulat magával sodort. [...] Nagyon hiszek abban, hogy néhány nap fejvesztett cselekedetei nem fogják értéktelenné tenni ezt a sokévi lelkes és eredményes munkát. Amit akaratom ellenére vétettem saját eszméim ellen, azt is csak mint író tudnám a jövőben jóvátenni.”⁶

In Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956-1963, 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 322-326. o.