Deák Ernő A magyar menekült ifjúság

Hogy megközelítően reális képet kapjunk a magyarországi és a Magyarország körüli események légköréről, tanácsosnak látszik visszanyúlnunk a korabeli véleményekhez. A neves dél-tiroli publicista, Claus Gatterer 1956. november 2-án, tehát még a második szovjet intervenció előtt, a következőket írta a Salzburger Nachrichtenben megjelent vezércikkében:

Ma szeretteink sírja előtt állva mindnyájan meghajolunk alázattal és köszönettel a magyar szabadság halottai előtt is. Előttük fejet hajtva megköszönjük az áldozatukat, szentül fogadjuk, hogy minden erőnkkel s a jövőben való erős hittel megvédjük a saját és az ő szabadságukat is, nemcsak közös múltunk miatt, hanem egy erős, kikezdhetetlen testvériség nevében, amely a népek közötti szoros barátságon alapszik annak a testvériségnek a nevében, amely a segítőkészség nemes gyümölcseit termette azalatt is, amíg Magyarország fiatalsága a szabadságért harcolt, hullatta vérét és áldozta életét.

Aki tegnap még azt állította, hogy Európa meghalt, ma örömmel ismerheti be, hogy mégis él. Aki tegnap kételkedett a fiatalságban, ma már tudja, hogy a jövőjét nyugodtan rábízhatja.

A magyar szabadságharc ismét visszaadta a hitünket és a reményünket.

Mikor azonban a "budapesti hősök" legyőzetve és megtörve seregestől érkeztek Ausztriába, és az elesett emberekkel személyes ismeretség alakult ki, a lelkesültséget hirtelen kijózanodás követte.

Ekkortól a hangsúly - a szélesebb értelemben vett - nevelés pszichoszociális higiéniájának megfelelő feltételeire tevődött, hogy a fiatalok lehetőleg minél előbb beilleszkedhessenek új környezetükbe. Egy 1957. május 9-10-én Bécsben, a fiatal magyar menekülteknek nyújtott gondoskodásról és oltalomról szóló konferencián - jóllehet segítőkész, de - a száraz, rideg analízis hangja volt a meghatározó. A szakértők egyike - többek között - így tudósított a magyarországi "zavargások" átélőiről szóló beszámolójában:

Az egyes nevelőintézetekben elszállásolt egyedülálló gyermekeken és fiatalkorúakon, akiknek többségét egyenesen a magyar határhoz közeli gyűjtőtáborokból szedték össze, kezdetben erősen érződött a harcok és a kalandos menekülés hatása. Egyáltalán nem gyermekeknek, sokkal inkább a háború szünetében megpihent öreg harcosoknak hatottak, amikor komor arckifejezéssel, homlokukba húzott sapkával az asztalt körülülve kártyáztak. Egészen más képet mutattak, mint a magyar szabadságharc sajtóban megrajzolt, ünnepelt hősei.

Ám az iskolai és a szakmai továbbképzés terén már addig is sok-sok intézkedés történt ezeknek a gyermekeknek és fiataloknak az érdekében. A már korábban említett Dr. Liehr a következő kijelentést tette ezen a nemzetközi konferenciák: "A középiskolások problémáját Ausztria már megoldotta." Először is az egyedülálló gyermekeknek és fiatalkorúaknak a táborokból az egyes nevelőotthonokba való áthelyezésére fordítottak gondot. A magyar fiataloknak két választási lehetőséget kínáltak föl Ausztriában: az általános iskola befejezése után vagy szakmát tanulhattak tovább, vagy pedig elvégezhették a középiskolát. Írásos dokumentumok hiányában a pontos számadatok nem ismertek, de becslések szerint a szakmunkástanulók száma eredetileg a középiskolások száma alatt maradt. Számukra is saját nevelőotthonokat indítottak be, mégpedig Retzben (Alsó-Ausztriában), Spittal an der Drauban, Innsbruckban, Rumban és így tovább. A legismertebb ezek közül Hirtenberg volt, ahol asztalosokat, lakatosokat, autószerelőket és villanyszerelőket képeztek. A Gießübl melletti Hochleitenben (Alsó-Ausztriában) az ifjúmunkások településén a szakmunkások a holland akció jóvoltából a "Holland ház"-ban kaptak szállást. Itt együtt laktak ugyan az osztrák szakmunkásokkal, de a magyarokat külön szobákban helyezték el. Hasonló feltételek között kapott helyet sok magyar fiatal az alsó-ausztriai grifensteini szakmunkás-internátusban is. E két típus között nem szabtak áthághatatlan választóvonalat, ugyanis az állandó fluktuáció következtében - ez elsősorban a középiskolákra vonatkozott - mindig előfordult, hogy azok a tanulók, akik nem érdeklődtek különösebben a középiskola iránt, szakmunkásképzőben találták meg végül a helyüket. Sőt, számos érettségizett határozott úgy, hogy felsőfokú tanulmányok helyett valamely szakma kitanulására adja a fejét. Így a szakmunkástanulók száma folyamatosan emelkedett. Mivel azonban jelen esetben a középiskolákat kívánjuk bemutatni, a fiatal munkások sorsának további követéséről ez esetben le kell mondanunk.

Az egyesült Nemzetek menekültügyi főbiztosa már 1957. január 22-ére ülést hívott össze Bécsben, melynek fő napirendi pontja a magyar középiskolások Ausztriában történő továbbképzési lehetőségeinek vizsgálata volt. Itt az érdeklődés azokra a már fennálló vagy éppen megalakulás előtt álló iskolákra irányult, amelyeket Franciaországból, Hollandiából és Norvégiából támogattak.

Ezek a következők voltak:

Innsbruckban az Innsbrucki Magyar Reálgimnázium,

Gnadenwald-ban (Tirol tartomány) a Wiesenhof szállóban elhelyezett középiskola, amelyet a norvég "Magyarsegélyző" vásárolt meg és rendezett be,

A tiroli Gränben székelő, amelyet néhány hónapra francia segélyből béreltek ki,

A felső-ausztriai obertrauni iskola, ahol mivel az ottani iskolaépületet február közepéig ki kellett üríteni, Iselsbergbe kellett átköltözni, melynek fenntartását holland iskolai akció vállalta,

A Kammer am Attersee-i Magyar Reálgimnázium, amely a még iskolára és internátusra nem talált felső-ausztriai táborokban elhelyezett középiskolásokat fogadta be.

Mindezeket az iskolákat az 1950. június 27-i provizórikus iskolai törvény értelmében magániskolákként kellett beindítani és vezetni. Ezért minden esetben szükség volt iskolafenntartóra, ami egyben az iskola ügyeit vivő egyesületként működött. A január 22-i ülés záróhatározataként az egyes iskolafenntartó egyesületek innsbrucki központú csúcsszervezetbe egyesültek, amely szociálpolitikai intézeti kirendeltség Innrain 37 címmel lett bejegyezve. A csúcsszervezet elnökévé H. Torgensent (UNHCR, Bécs), jegyzőkönyv-vezetőjét H. Sennt, a wiesenhofi iskola- és otthonigazgatót, pénztárosává pedig Romhányi Árpádot, az innsbrucki gimnázium igazgatóját választották. Az egyes iskolákat a következő személyek képviselték: Lakatos Endre katolikus pap Gränből, Romhányi Árpád Innsbruckból, Szőke János szaléziánus páter az obertrauni iskolából, Klompé Elsbet az obertrauni internátusból, Mácsady István katolikus pap az iskolai és internátusi szempontból még be nem jegyzett felső-ausztriai középiskolások megbízottjaként, Senn és Adler, a wiesenhofi iskolai nevelőotthonokból és Bethlen István az innsbrucki Buckreiter Villából. A jelenlévők megegyeztek abban, hogy arra kellene törekedni, hogy két-három gimnázium területi koncentrációjával magasabb tanulói létszámot érjenek el. Annak alapján, hogy összesen kb. 1000 fiatalról volt szó, a következő felosztásban állapodtak meg: Innsbruck körzetébe 400 tanuló, Iselsbergbe 200, Felső-Ausztria körzetébe pedig 400 diák kerüljön. Az ülés fontos eredménye volt az is, hogy megállapodtak az ellátási költségeket illetően, a szokásos osztrák nevelőotthoni árakat tekintve - akkoriban tanulóként havi 500-600 Schilling - fejenkénti 20 Schilling napi költséget szabtak meg. Az 1957. januárjában alakult Tiroli Magyar-Osztrák Kulturális és Iskolaegyesület feladatairól szóló memorandum meggyőzően világítja meg a határozat hátterét:

Magyarországon fegyverrel a kezükben harcoltak a főiskolai tanulók, a fiatal munkások, a szakmunkástanulók és a diákok. Mikor az ellenség túlereje következtében elbukott a forradalom, fiatal emberek ezrei keltek át a határon, csakhogy megmentsék a puszta életüket.

Ezek a kommunista rezsim alatt felnövő fiatalok olyan generációhoz tartoznak, akik egyszer majd Magyarország jövőjét fogják meghatározni. Ezek a magyar fiatalok idegen világból érkeztek hozzánk, óriási hordereje van tehát annak, hogy megnyissuk számukra a szabad világ szellemi erőit.

Az ehhez hasonló idealisztikus elképzeléseket a szükség, illetve a nélkülözés, valamint a józan megfontolás miatt nem volt egyszerű megvalósítani, ugyanakkor a mindennapok valósága is határt szabott az álmoknak. Ebben a memorandumban írják például az innsbrucki gimnáziumból a következőket:

A tanulóknak nem csak könyvük, de füzetük és íróeszközük sincs. Az osztálytermek fűtéséről való gondoskodástól a kréta előteremtéséig az iskolai vezetésnek minden komoly nehézséget okoz.

Legelőször vizsgáljunk meg néhány áttekintő adatot és információt ezeknek a fiataloknak a helyzetéről. 1957 márciusában a szövetségi közoktatási minisztérium a szóba jövő gyermekek és fiatalkorúak lajstromozása tárgyában kérdőívet juttatott el az egyes tartományi tanfelügyelőségekhez. A beérkezett jelentések alapján a tanulók összlétszáma az általános- és polgári iskolákban, valamint a különböző általános- és középszintű iskolákban 3.044-re rúgott, ebből 861 volt gimnáziumi és 2.183 általános iskolai tanuló. Az utóbbiak nagy része Ausztriában addig egyáltalán nem járt még iskolába, mások pedig magántanulóként látogattak valamely osztrák tanintézményt. Ezek mellett az úgynevezett "állandó" intézmények mellett egyéb, saját kezdeményezésű próbálkozások is születtek a fiatalkorúak és a gyermekek gondozására, így jöttek létre például - az egyes menekülttáborok tanköteles gyermekeire gondolva - az egyes tartományi önkéntes egyletek, Alsó-Ausztriában pl. Traiskirchenben, Stockerauban vagy a retzi és a lichtensteini segélyzők. Az ide tartozó tanulók osztrák általános iskolákban, tolmács segítéségével vagy anélkül tehették le vizsgáikat. (Nyilvánvalóan ezek a számok adták ki az 1957. május 9-10-én rendezett nemzetközi konferencia adatait. Mint már említettük, 3.665 fiatalkorúról volt szó.)

1957. májusának végén az innsbrucki Magyar-Osztrák Kultúr- és Iskolaegyesület - melyet az osztrák szövetségi belügyminisztérium és az ENSZ menekültügyi főmegbízottja hívott életre - első beszámolójában megállapította, hogy a magyar középiskolások számbavétele befejeződött. Az akkoriban fennálló öt iskolában összesen 584 fiút és 162 lányt, tehát összesen 746 középiskolai tanulót tartottak nyilván. Ehhez jött még a bécsi Caritas által különböző nevelőotthonokban gondozott 185 tanuló, továbbá 35-en, akik az osztrák "Mentsétek meg a gyermekeket" Társaság felügyelete alatt osztrák középiskolákat látogattak. Összlétszámuk tehát 966 volt.

Itt kell megemlékeznünk Dr. Hanns Inama-Sternegg személyéről is, aki a tiroli tartományi kormányzóság dolgozójaként a magyar középiskolások és egyetemisták felügyeletét - a tartományi határokon túlmenően - állandóan figyelemmel kísérte. A Magyar-Osztrák Kultúr- és Iskolaegyesület vezetőjeként mindig azon fáradozott, hogy mindenben segítsen, amiben csak tud. Figyelemre méltó a magyar középiskolák értelméről és céljáról vallott véleménye. 1957. júliusában Dr. Otto Folbert professzornak, a salzburgi menekültügyi kérdések európai kutatócsoportja titkárának küldött levelében többek között a következőket írta:

Még ha napjainkban némely körök pártfogolják is a fiatal menekülteknek a lehető leggyorsabb beilleszkedését az osztrák iskolákba, figyelmük elsiklik afelett, hogy a tényleges viszonyok mindezt lehetetlenné teszik. Ehhez jön még az, hogy a magyarságuk megtartása éppúgy kötelessége a szabad világnak, mint az, hogy gondoskodjon a menekültek élelmezéséről és elhelyezéséről.

Mielőtt az egyes iskolák további sorsáról szólnánk, a fent említett statisztika alapján néhány összehasonlítási adatot közlünk a magyar gimnáziumok tanulóinak eloszlásáról és összetételéről. Az 1957. májusi állapotokat figyelembe véve, mikor már teljesen beindult mind az 5 középiskola, a következő adatokat regisztrálták. A 746-os összlétszámból az egyes iskolákat a következő abszolút és relatív számok jellemezték:

Innsbruck 311 tanuló, azaz 28,3%

Grän 88 tanuló, azaz 11,8%

Wiesenhof 112 tanuló, azaz 15,0%

Iselsberg 168 tanuló, azaz 22,5%

Kammer 167 tanuló, azaz 22,4%

Míg Innsbruckban és Iselsbergben 8 osztályos középiskolák voltak, addig Gränben, Wieselhofban és Kammerben csak felső osztályok indultak (IV., illetve V-VIII. osztályok). Jellemző, hogy leányokat csak az innsbrucki és az iselsbergi gimnáziumba vettek fel, míg Gränben, Wiesenhofban (ahol egyetlen egy lány volt) és Kammerben csak fiúosztályokat indítottak. Ennek megfelelően, a nemek aránya a fiúk javára billent: 78,3% állt a 21,7%-kal szemben. De az innsbrucki 78-as leánylétszám önmagában is csak a tanulók 37%-át tette ki. Iselsbergben 83 leány és 85 fiú tanult, azaz a fiú-lány arány körülbelül megfeleződött. Hasonló arányszámok rajzolódnak ki a szülőkkel, illetve a szülő nélkül élő gyermekeket tekintve is, hiszen a szülő nélküli gyerekek között is a fiúiskolások tanulói arányszáma vezetett. Gränben a tanulók 92,1%-ának, Wiesenhofban 93,7%-ának, Kammerben pedig 88%-ának - ha éltek is a szülei - nem Ausztriában. De Innsbruckban ugyanúgy, hasonlóan magas a szülő nélküli gyerekek arányszáma: 77,2%-uk élt szülei nélkül. Iselsberg - relatíve - jó képet mutat: a tanulóknak "csak" 54,8%-a jött Ausztriába a szülei nélkül, 14,3%-ának legalább az egyik szülője, de 30,9%-nak mindkét szülője itt tartózkodott. Lényeges gondot jelentett továbbá az olykor túlságosan nagy életkorbeli különbség a tanulók között. Ez Kammerben volt igazán feltűnő. Dr. Hanns Inama-Sternegg, a tiroli Magyar-Osztrák Iskolaegyesület nevében egy 1958. február 28-ikán kelt, igen sürgető levélben arra emlékeztette a kammeri iskolaigazgatóságot, hogy a jövőben azokat a középiskolásokat, akiknek az életkora feltűnően kirí az általuk látogatott iskolai osztályokból, ne támogassák továbbra is a menekültügyi főbiztosi pénzalapból. A négy középiskolában (Grän ekkoriban már nem létezett) 57 olyan diák tanult, aki érettségi vizsgája idejére már betöltötte a 21. életévét is. De találunk közöttük olyat is, aki már elmúlt 28, sőt 29 éves. Ennek magyarázata a magyarországi politikai viszonyokban rejlett, az ún. osztályidegen szülők gyermekei (azaz nemesi vagy polgári származásúak) nem fejezhették be, illetve egyáltalán nem is járhattak középiskolába. Így ők élve a lehetőséggel igyekezetek behozni hátrányukat, és érettségi bizonyítványt szerezve új életet kezdeni.

A már említett, maximum 2-3 középiskola létesítéséről szóló megegyezés dacára végül is 5 olyan gimnáziumot létesítettek, amelyek rövidebb-hosszabb ideig a magyar menekült gyerekek tanításáról gondoskodtak. Ezek közül azonban az innsbrucki Magyar Reálgimnázium már fennállt 1945, illetve 1947 óta. A leghosszabb ideig ez az iskola birkózott a menekültlét magasságaival és mélységeivel, mígnem 1963 májusában, miután a még meglévő tanulók többsége letette az érettségit, az iskolát bezárták. 3 reálgimnázium átmeneti szükségmegoldásként lépett be: Gränben, Wiesenholfban (Tirol) és az Attersee-i Kammerben (Felső-Ausztria). Ezek csak az 1957/58-as iskolaév végéig működtek. Az ötödik gimnázium Bad Iselsbergben, Karinthia nyugati határánál valamivel hosszabb életű volt, az 1959/60-as tanév végéig fennállt. Az iskolák területi elhelyezkedését Dr. Hanns Inama-Sternegg a már említett 1957. júliusi tudósításában, amelyet O. Folbert-hez írt, így indokolja meg:

E jelenség fő okát abban kell keresni, hogy az osztrák és a nemzetközi hatóságok azokat a területeket részesítik előnyben a középiskolák létesítésére, amelyek távol vannak Ausztria keleti határától.

A magyar középiskolák 1957-1963 között elért eredményeiről az egyes iskolákban érettségizettek száma is ékesen beszél:

Unterdellachi érettségi kurzus 31

Innsbruck (össz. 530) (1956-57-től) 338

Grän 38

Wiesenhof 92

Kammer az Attersee-nél 95

Iselsberg 221

Összesen 815

A felsorolásnál azonban figyelembe kell vennünk, hogy a vizsgáikat ismételni kényszerülő érettségizőket több iskola listáján is feltüntették. Így az iselsbergi 221 tanulók létszámában az az utolsó két osztálybeli 36 tanuló is bennefoglaltatik, akik végül Innsbruckban tették le az érettségit. Ugyanakkor több tucat olyan érettségiző is akadt, aki anélkül, hogy a 8. osztályt látogatta volna, csak a vizsgáit tette le valamelyik iskolában.

A magyar középiskolák által kiállított érettségi bizonyítvány elismerésének kérdését tekintve lássuk Dr. Heinrich Drimmel közoktatásügyi miniszter rendeletét, melyet az 1957. március 26-án kelt, valamennyi tudományos főiskola rektorátusához intézett levelében fejtett ki:

A magyar menekültiskolák végzőseinek, továbbá az ausztriai menekülttáborokban működő oktatási csoportoknak ebben az esztendőben még nem adhatjuk meg a lehetőséget, hogy osztrák érettségit szerezzenek. Ugyanakkor azonban semmilyen ellenvetésünk sincs az ellen, hogy az ezekben az iskolákban és oktatási csoportokban végzettekre is vonatkozhassék az osztrák közlöny 168/1945. számában megjelent általános oktatási rendelet 7. paragrafusának határozata, melynek értelmében külföldiekként beiratkozhatnak bármely osztrák főiskolára, mivel képzettségük szintje megfelel az osztrák hallgatóktól a beiratkozásnál elvárt általános követelményeknek.

DEÁK Ernő: Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után. A Magyarok Világszövetsége és az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége közös kiállítása szerk. Császtvay Tünde. Budapest, Magyarok Világszövetsége, 1998. (részlet)

9-14. p.