MURBER Ibolya Flucht in den Westen 1956. Magyar menekültek Ausztriában (Voralberg) és Liechtensteinben 1956 (részlet)

MURBER Ibolya

Flucht in den Westen 1956. Magyar menekültek Ausztriában (Voralberg) és Liechtensteinben 1956 (részlet)

A Központi Statisztikai Hivatal által a külföldre távozottak adatairól készített felmérés a témában született ENSZ-jelentésre hivatkozva 193 885 fős magyar menekülttömegről tesz említést. Eduard Stanek- az osztrák belügyminisztérium egykori tisztségviselője - könyvében 180 432 osztrák földre lépett magyar menekültről tudósított. Ehhez a menekültszámhoz közel áll az osztrák Belügyminisztérium hivatalos adata, az Osztrák Szövetségi Belügyminisztérium által kibocsátott "Információk lapok" (Information 255.) alapján 1956. október 28. és 1959. február 1. között 180 461 magyar menekültet regisztráltak Ausztriában. Friedrich Kern szerint 1958. április 30-ig 180 288 magyar menekült lépte át az osztrák-magyar határt. Az UFHD (Ungarischer flüchtlingshilfsdienst in Österreich) 1958-as mérlege szerint összesen 183 676 regisztrált magyar menekült érkezett Ausztriába. Két korabeli periodika 1957 tavaszán, kora nyarán értelemszerűen alacsonyabb menekültszámról tudósított, hiszen ekkor a végleges számok még nem láthattak napvilágot. Wilhelm Schiessleder a Menekültkérdés Európai kutatócsoportjának Integration Bulletin International címmel megjelenő folyóiratában 1957. június 17-ig 174 262 Ausztriába menekült személyről tett említést. A Vorarlberger Nachrichten című újság, 1957. április 3-án megjelent a magyar menekültekről szóló cikkében 173 955 fős magyar menekültszám olvasható, természetesen ez a szám az 1957. áprilisi állapotokat tükrözte vissza.

A magyar menekültek 3, egymástól időben és létszám alapján elhatárolható szakaszban érkeztek Ausztriába, amelyet a 2. táblázat szemléltet.

A határátlépések időpontja

A határt átlépő menekültek száma

1956. október

780

1956. november

113 810

1956. december

49 685

1957. január

12 862

1957. február

1 149

1957. március

289

1957. április

174

1957. május0

76

1957. június

50

Összesen

178 875

A szakaszhatárok kialakulása szorosan összefüggött mind a magyarországi forradalom és az azt követő megtorló intézkedések hatásaival, mint az osztrák-magyar határszakasz őrzésében bekövetkezett változásokkal. Az 56-os menekülthullám első szakasza 1956. november 3-ig tartott; az október 23. és november 3. közötti időtartam a forradalom felfelé ívelő ágát jelentette. Ebben a periódusban 1 335 menedékjogot kérő lépte át az osztrák-magyar határt. Ekkor elsősorban kommunista pártfunkcionáriusok, egykori államvédelmisek (kb. 120) kértek és kaptak is menedékjogot Ausztriában. Közülük kerültek ki az első repatriálók.

Győrffy László 21, nyugati emigrációban élő magyarral folytatott beszélgetést rögzített a könyvében. Egyik interjúalanyát - Szokody Tibort - 1949-ben, katonaiskolás korában letartóztatták kémkedés gyanújával. 1956. november végén hagyta el Magyarországot. Az osztrák hatóságok fogházba vitték, mert információjuk szerint ÁVH-tiszt volt. Az Egyesült Államokba vándorolt ki, mivel Ausztriából "ÁVH-s" múltja miatt kiutasították. Annak ellenére, hogy az osztrák hatóságok az ÁVH tisztjeként jegyezték Szokody Tibort, a Genfi Menekültkonvenció egyik fontos alapelve a non refoulement elve alapján, noha kiutasították, nem Magyarországra küldték vissza, hanem biztosították számára a szabad döntés lehetőségét, amellyel élt is, és telepedett le az Egyesült Államokban.

Ezekben a napokban egyes szabadságharcosok a családjaikat küldték Ausztriába, hogy a forradalom győzelme esetén visszatérhessenek magyar földre. De ezek az elképzelések éppen fordítva valósultak meg, azaz a szabadságharc aktív résztvevői mentek a családjaik után Ausztriába, s esetlegesen Ausztriából utaztak együtt egy harmadik országba tovább. Ebben a szakaszban már voltak az országot elhagyók között olyan menekültek is, akik a nyitott határ adta lehetőséget akarták kihasználni, tehát elsősorban jóléti indokok által vezérelve hozták meg döntésüket.

A második szakasz a szovjet katonai intervenciótól (1956. november 4.) az osztrák-magyar határ lezárásáig (1957. január) tartott. Ugrásszerűen megnövekedett a menedékjogot kérők száma a határövezetben. November 4-én 6 000 ember lépte át a határt, köztük volt ezer katona. Számukra nem lehetett egyszerűen a genfi menedékjogot biztosítani, hanem az 1907-es hágai rendelkezés alapján internálni kellett őket. A menekültáradat 1956. november 23-án érte el az abszolút csúcspontját, 8 537 menekült lépett 24 óra alatt Ausztria földjére. A forradalom leverését követő két hétben túlnyomórészt azok lépték át az osztrák-magyar határt, akik a forradalom eseményeiben aktívan részt vettek. November második felében már nemcsak a forradalmárok tartottak a büntetéstől, egyre szélesebb körben merült fel a megtorlás veszélye. Az idő előrehaladtával kezdett körvonalazódni, hogy nem sok minden változott meg a forradalom előtti rendszerhez képest, hiszen a forradalom vívmányait sorra eltörölték. Ezért családosok és egyedülállók vették kezükbe a vándorbotot, és egy jobb élet reményében elhagyták hazájukat.

Amikor a határátkelés nehézkesebbé, veszélyesebbé vált a menekülőknek, az utat "Fluchthelfer"-ek, a még biztonságosnak mondható utakat ismerők mutatták. Érdekes az információáramlás intenzitása a földrajzi távolságok és a titkosság ellenére az érintettek között a határátkelést segítő emberekkel kapcsolatban. A budapesti Csepel autógyár dolgozói tudták, hogy a győri Ganz-gépgyárban ki az, aki segíteni tud a határátlépésnél (légvonalban kb. 150 km). 1957. februárban az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete részletezi a határátlépésnél segítséget nyújtók büntetését: az, "aki tiltott határátlépés elkövetésére hírverést fejt ki, vagy másokat e cselekedet elkövetésére felhív, hat hónaptól öt évig terjedő börtönnel és vagyonelkobzással büntethető. Aki tiltott határátlépéshez rendszeresen vagy üzletszerűen segítséget nyújt, egy évtől tíz évig terjedő börtönnel és vagyonelkobzással büntethető.

1957. január 16-án Bécsben megjelent a Das kleine Volksblatt-ban egy cikk "drága határvezetők" címmel. A cikk tanúsága szerint a határvezetők egyre magasabb fizetséget kívántak szolgáltatásaikért. Az osztrák határőrök néhány határvezetőt elfogtak és nem engedélyezett határátlépésért megbüntették őket.

A harmadik szakaszban, a magyar-osztrák határ lezárása után, a menekültek száma a megelőző hónapokhoz képest jelentősen visszaesett. A határzár megerősítésével, az 1956 nyarán felszedett szögesdrót és az aknazár újbóli telepítésével párhuzamosan erősen lecsökkent a sikeres határátlépések száma.

Neues Österreich című osztrák lap egy olyan magyar határőr történetét írja le népmesei elemekkel, aki 1957 tavaszán hagyta el Magyarországot.

A kormány egy bizottsága Kádár vezetésével meglátogatja az osztrák-magyar határ egy szakaszát, szól a történet.

- Hogy sikerülhetett olyan sok reakciós elemnek Ausztriába menekülnie? - kérdezte Kádár az egyik határőrt, aki fegyverrel a kezében egy határátkelőt őrzött.

A határőr:

- Szívesen elmagyarázom azt neked, tartsd csak egy kicsit a fegyveremet.

A határőr átmászik a szögesdróton és folyamatosan távolodik.

- Kádár, látsz még engem?

- Igen, - mondja Kádár.

A határőr tovább távolodik Kádártól, aztán végre eltűnik egy erdőben.

- Kádár, - kérdezte a határőr - látsz még engem?

- Nem, - válaszolta Kádár.

- Akkor jó, - mondta a határőr - most már leteheted a fegyvert, ugyanis én már Ausztriában vagyok, és neked is megvan a válaszod a kérdésedre.

1957. január elseje és május vége között összesen 4 457 menekült hagyta el Magyarországot az osztrák határon keresztül. Ebben az időben kezdődött meg a Jugoszlávia irányába is a menekültek áramlása.

Magyarország-diagram,

3. térkép: Az 56-os magyar menekültek megoszlása az ország elhagyásának helye s ideje szerint

Forrás: KSH felmérés

A menekülők határátlépési időpontjának területi kivetülése alapján kirajzolódik egy, az országot nyugat-keleti irányban kettéosztó vonal.

Az ettől a vonaltól északra fekvő régiókból származók (Nyugat- és Közép-Dunántúl, Pest megye Budapesttel és az északi megyék) határátlépéseinek több mint 80%-a 1956 októbere és decembere között történt. Ebben az időintervallumban, a korábban írtak alapján, a magyarok döntő többsége az osztrák-magyar határ irányában hagyta el hazáját. A Magyarországot kettészelő vonaltól délre található terület (Dél-Dunántúl, Dél-Alföld és Tiszántúl) menekülőinek megközelítőleg 30%-a, Dél-Alföld esetében közel fele 1957 januárja és márciusa között lépte át a határt. A határt a későbbi szakaszban átlépők, illetve a déli megyékből származók döntően a jugoszláv határon keresztül hagyták el az országot.

"...december 13-án este kivitt minket ez az ismerős és Levélnél (Hegyeshalom mellett a határnál lévő falu) megmutatta nekünk, hogy azokhoz a fényekhez kell menni, az Nickelsdorf volt. De se jobbra, se balra, csak egyenesen, ha gondoljuk is, hogy ott egy út vezet, nem oda menni, csak a földeken keresztül. Holdfény volt, világos éjszaka. Felhők jöttek, mikor a felhők eltakarták a holdat szaladtunk egy darabig, amikor a hold megint előjött, akkor nem mentünk tovább, azt a 15 km-t így bujkálva tettük meg. Ott, ahol világos volt, ott egy vöröskeresztes felvevőhely volt, kaptunk mindjárt enni és egy iskolában le is feküdhettünk egy kicsit, még éjszaka volt, hajnali négy órakor érhettünk oda..."

Az osztrák-magyar határ 393 km hosszú, a határ északi és déli végpontja között légvonalban 160 km a távolság. A menekültek nagyobb része a határ északi szakaszán hagyta el az országot, többségük gyalog lépte át a határt, szükség esetén egy-egy veszélyesebb szakaszt futva tették meg.

11. kép: Menekülők a magyar-osztrák határon 1956. október

Forrás: 1956 Intézet képarchívuma. Ff papírkép

A határőrizet szigorodása miatt éjszaka közelítették meg a határt, a tél beköszöntével éjjel akár -20 °C-os hidegek is voltak. Az első osztrák települések, amelyekkel a magyarok nagyobb hányada találkozott, Pamhagen, Wallern, Tadten és Andau (Mosontarcsa) voltak.

Andau falu, mindössze háromezer lakosával, különleges szerephez jutott. Minden harmadik menekült, aki Burgenland irányában hagyta el Magyarországot, Andaun keresztül érkezett Ausztriába, noha Andau nem is közvetlen a határon fekszik. A falu közelében volt a Hansági-csatorna egyik kis fahídja, amely közel 70 000 embernek jelentette a szabadságba vezető hidat. J. A. Michener regényében elmeséli, hogy akkor, 1956 novemberében, decemberében hogyan segítette ő és még sok segítőkész ember a határ menti földeken és mocsarakban az utat kereső menekülteket a lakott területek felé. A nem a határ közeléből származó menekültek nem ismerték a környéket, s gyakran órákon, néha napokon keresztül bolyongtak a határban.

4. térkép: Az osztrák-magyar határövezet 1956-57 fordulóján

Forrás: Grubhofer, Franz: Der Beitrag Österreichs und des Auslandes für die Ungarnhilfe. In: Integration Bulletin International. 5. Jahrgang. Nummer 2/1957. Vaduz, Hofmann-Druck und Verlag, Augsburg. 82. p.

*

(217-221. oldalak)

A menekültek elhelyezésének alakulása Ausztria területén 1956-57

1956 december 4-ig 111 800 magyar lépett osztrák földre, közülük 35 200 személyt továbbszállítottak harmadik befogadó országokba, s közel 76 000 menekült még Ausztriában tartózkodott. Az osztrák tartományokban a lakosságszám alapján megállapított kvóta és befogadott menekültek száma közti különbség ebben az időpontban: Karintiában (-153 személy), Bécsben (-1 889 személy), Stájerorzságban (-2 101 személy) és Felső-Ausztriában (-6 636), tehát a szám alacsonyabb volt a központilag megállapított kvótánál, amíg Alsó-Ausztriában (+2 262 személy), Salzburgban (+3 023 személy), Tirolban (+693 személy) és Vorarlbergben (+199 személy) több menekültet helyeztek el, mint azt a lakosságszáma indokolta volna. Ezen eltéréseket központilag igyekeztek korrigálni.

A magyar menekülteket Ausztrián belül 357 táborban helyezték el, ebből 186 nagyobb befogadó képességű volt (Altflüchtling-táborok, egykori kaszárnyák) és 171 kisebb kapacitású, gyakran önkéntes segélyszervezetek által működtetett tábor volt.

Tartomány

1956. december 4.

1957. április 10.

Állam által elszállásoltak

Magánszervezetek által elszállásoltak

Táborlakók

Magánszervezetek által elszállásoltak

Magánszálláson élők

Wien

6 516

4 205

3 822

1 804

8 830

Alsó-Ausztria

7 644

5 479

8 471

430

0

Felső-Ausztria

7 165

1 350

4 731

230

625

Salzburg

4 566

800

3 546

0

147

Stájerország

7 861

587

1 335

35

790

Burgenland

12 839

3 000

943

0

0

Karintia

4 204

266

848

4

100

Tirol

4 528

65

1 047

0

542

Vorarlberg

1 790

0

0

0

256

Összesen

57 118

15 752

24 743

2 503

11 290

4. táblázat: az 56-os magyar menekültek osztrák tartományonkénti megoszlása 1956. december 4-én és 1957. április 10-én

A magyar menekültek tartományonkénti eloszlása és a menekültek számának alakulása idővel jelentősen megváltozott. Ezt szemléleti két időpont, 1956. december 4. és 1957. április 10. összehasonlításával a 4. táblázat.

A trend a következő: mind az államilag elszállásolt, mind a magánszervezetek által elszállásolt menekültek számának drasztikus csökkenése 4 hónap alatt. A táblázatban az 1956. decemberi adatok jól tükrözik, hogy Ausztria keleti felén több menekült élt, aminek oka a határ közeli fekvésben keresendő. Ausztria legkisebb tartományában, Burgenlandban 1956. december 4-én az állam által elszállásolt menekültek közel 23%-a tartózkodott. Míg ugyanebben az időben a második legkisebb tartományban, s egyben a legnyugatabbiban, Vorarlbergben az állami táborokban a menekültek alig több mint 3%-a nyert elhelyezést. Minél nyugatabbi a tartomány, annál markánsabban csökkent az elszállásolt menekültek száma. 1956 decemberében Bécsben és Alsó-Ausztriában kiemelkedően magas a magánszervezetek által elszállásolt menekültek száma a többi tartományhoz képest, együttesen több mint 60%-a.

Az 1957 áprilisában a menekültek megoszlása már nem mutat egyértelmű földrajzi okokra visszavezethető szabályszerűséget. Az 1956 decemberében a legnagyobb menekülttömeget befogadó tartományban, Burgenlandban 1957 áprilisára a menekültek száma drasztikusan megcsappant mind az állam táboraiban, mind a magánszervezetek táboraiban és a magánszállásokon is. Se a tartomány lakosságszáma, se gazdasági eltartóképessége nem volt alkalmas a nagyarányú menekülttömeg ellátására. Az 1956 végén menekültekkel zsúfolt Burgenland, Stájerország és Karintia tartományokban 1957 áprilisig a táborlakók száma gyakorlatilag a felére csökkent. A folyamatos kivándorlás következményeként tábor-összevonásokra került sor. 1957 áprilisában Bécsben és Alsó-Ausztriában együttesen az állami táborlakók több mint fele élt.

A magánszervezetek által elszállásolt menekültek száma 1956 végén és 1957 áprilisában is Bécsben és Alsó-Ausztriában volt a legmagasabb. 1957 áprilisára az Ausztriában tartózkodó magyar menekültek közel 1/3-a már magánszálláson lakott. A tábori gondozás akkor szűnt meg egy menekült számára, ha munkába állt, ekkor az egzisztenciális költségeket (szállás, étkezés) magának kellett biztosítania. Ha a munkaadó nem tudott a munkába álló számára szállást is biztosítani, akkor a munka megkezdésétől számított két hétig a menekült még tábori ellátásban részesülhetett. Azonban lehetetlen volt megoldani, hogy minden munkába álló menekült kiköltözzön a menekülttáborból és keressen magának, esetleg családjának táboron kívüli szállást. A magyar menekültek Ausztriában 1960-ig laktak táborokban. 1957 szeptemberében, amikor a menekülttáborok ismételten osztrák belügyi vezetés alatt álltak, a rendelet szerint azon menekültek, akik dolgoztak, illetve valamilyen jövedelemmel rendelkeznek, kötelesek voltak a táborban a szállásért és egyéb tábori ellátásért a jövedelmük arányában fizetni.

Az összes 1957. áprilisban magánszálláson élő menekült közel 80%-a Bécsben tartózkodott. Ez a magas arány összefüggésben állt Bécs gazdasági szerepével, a menekültek a legnagyobb és legsokszínűbb munkaerőpiaccal rendelkező fővárosban tudtak munkát vállalni, s ezáltal magánúton szállást bérelni. Ezen túl a kivándorolni szándékozó menekültek igyekeztek a fővárosba, a célország külképviseletére eljutni, abban reménykedve, hogy ezáltal a kivándorlásuk előkészítése felgyorsul és hamarabb juthatnak el a kiválasztott új hazába. Központi leiratokban hívták fel a tartományi kormányok figyelmét, hogy a menekültek ilyen magánakcióit akadályozzák meg, mert annak a menekültnek, aki a kijelölt táborhelyét elhagyja, nem lehetséges más tartományban is tábori ellátást biztosítani.

1957 őszén a menekültek tábori elhelyezését a második belügyminiszteri statisztikai felméréssel racionalizálták. A menekülteket elhelyezés szempontjából két kategóriába sorolták. Az első csoportba kerültek azon menekültek, akik még táborokban éltek és véglegesen, de legalább is hosszabb időre Ausztriában szeretnének marandi. Őket Bécsben és Bécs környékén helyezték el, mindezt gazdasági megfontolásból tették, hiszen Bécs gazdasági szerepe elősegítette a menekültek beilleszkedését. A második csoportba tartoztak azon menekültek, akik tovább szerettek volna vándorolni egy harmadik oszágba. Őket fokozatosan vidéki, elsősorban Nyugat-Ausztriában található táborokban helyezték el.

Az osztrák Belügyminisztérium hivatalos közlése szerint 1957. július 31-én 25 944 magyar tartózkodott Ausztriában. 1958 végén 6 900 magyar 56-os menekült menekülttáborokban, 2 240 magyar különféle otthonokban élt, illetve mintegy 8 ezer magyar menekült gondozását magánszemélyek biztosították. 1958 végén az osztrák Belügyminisztérium közlése szerint megközelítőleg 17 000 magyar él Ausztriába, az 56-os és a korábbi menekülthullámok során érkezőket is figyelembe véve.

A Jugoszláviába került menekültek

Az osztrák-magyar haár lezárulása után a jugoszláv-magyar határ vált a menekülések fő helyszínévé. 1957. február 4-én Jugoszláviában közel 16 300 magyar menekült tartózkodott, február 11-re már 17 229 főre növekedett a menekültek száma, közülük 145 személy az utolsó 24 órában érkezett. 1957. február 8-ig 223 menekült visszatért Magyarországra, 203 magyar elhagyta a harmadik célország irányába Jugoszláviát és 336 menekült döntött a jugoszláviai letelepedés mellett. 1957. február 18-án a magyar menekültek száma elérte a 17 594 főt Jugoszláviában.

A Jugoszláviában tartózkodó menekültek száma akkor kezdett növekedni és érte el csúcspontját, amikor az Ausztriában tartózkodó menekültek száma erősen lecsökkent a kivándorlások következtében. Ausztriában a magyar menekültek számára berendezett táborok kapacitása 1957 tavaszára már korántsem volt teljesen kihasználva, míg Jugoszláviában a magyar menekültek számára nem sikerült elegendő tábori férőhelyet biztosítani. 1957. április 30-án az osztrák kormány 5 000 Jugoszláviában tartózkodó magyar menekült átvételét, menekülttáborokba történő elhelyezését és esetleg kivándorlásuk előkészítését vállalta magára. A KSH adatai szerint 1957. május 9-én 14 316 magyar menekült tartózkodott Jugoszláviában.

1958. január 27-én lezárult az ENSZ jugoszláviai menekültsegély akciója. Ennek keretében az utolsó Jugoszláviából kivándorolni szándékozó 97 magyar menekültből 88 személy Belgiumba és 9 Svájcba utazott tovább. A Jugoszláviában menekültstátuszt kapott magyar menekültek kivándorlását, ahogy ez Ausztriában is történt, nemzetközi segélyszervezetek készítették elő és finanszírozták. Az ICEM 13 000 Jugoszláviába került magyar menekült kivándorlásának anyagi hátterét biztosította. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság jelentése szerint Jugoszláviában egyéb nemzetközi segélyszervezetek is aktívan részt vettek a menekültek ellátásának és továbbutaztatásának biztosításában, ezek voltak: The American Friends Service Committee, The American Joint Distribution Committee, The International Rescue Committee, The Lutheran World Federation, The National Catholic Welfare Conference, World Council of Churches, CARE (Cooperative for American Remittance to Everywhere).

Az ENSZ jelentése szerint a Jugoszláviába került magyar menekültek a hosszú, hónapos várakozási idő alatt türelmesen viselkedtek. A menekülttáborok túlterheltek voltak, ennek ellenére az alapvető egészségügyi feltételeket sikerült biztosítani, semmilyen járvány nem tört ki a menekülttáborokban. A táborpszichózis megelőzésée és a menekültek szabadidejének kitöltése végett filmvetítésekre, magyar nyelvű rádióműsorok sugárzására került sor, illetve a táborlakók számára a sportolási lehetőségeket is biztosították. Az igényeknek megfelelően magyar nyelvű katolikus és protestáns istentiszteleteket tartottak. A táborokban lakó iskoláskorú gyermekeket magyar nyelvű tanárok tanították.

ÁBRA

2. ábra: A Jugoszláviába került 56-os magyarok továbbvándorlása (1958)

Forrás: Abschluss der ungarischen Flüchtingsaktion in Jugoslawien 27. Jänner 1958. VLA. VLR. Abt. I. a. Sch. 106. 1961.

A Jugoszláviába menekült magyar menekültek 83,5%-a (15 168 fő) európai és tengeren túli országba vándorolt ki.

A jugoszláviai menekültek 16,5%-a (2 773 fő) visszatért Magyarországra. A jugoszláv hatóságok az ENSZ segítségével biztosították a repatriálni szándékozó menekültek számára az önkéntes döntés lehetőségét. Jugoszláviában is felállítottak egy repatriáló bizottságot, amelynek vezetője Barity Miklós volt. Az ausztriai eljáráshoz hasonlóan a Magyarországra visszatérőknek alá kellett egy nyilatkozatot írniuk, hogy önszántukból térnek haza. Jugoszláviába is menekültek családjuk nélkül kiskorúak. A jugoszláv eljárás szerint, eltérően az osztrák megoldástól, a 18. életévüket be nem töltött, egyedülálló fiatalok a jugoszláv-magyar határon találkozhattak Magyarországon maradt szüleikkel, és együtt dönthettek a kiskorú további sorsáról.

1958 után mindössze 3%-a a menekülteknek (643 fő) maradt Jugoszláviában, és integrálódott a jugoszláv gazdasági és társadalmi életbe.

*

(223-235 oldal)

A tábori élet Vorarlbergben (1956. november 17.-1957. január 26.)

1956 ősze előtt 12 551 osztrák állampolgársággal nem rendelkező személyt élt Vorarlbergben, akik származásuk szerint heterogén tömeget alkotta. 2/3-ad részük német anyanyelvű volt, mint az osztrák állampolgárságot nem kapott népi németek, a birodalmi németek és a dél-tiroli optánsok.

1956 ősze előtt Vorarlbergben élő "idegenek" között mindössze 123 magyar származású személy élt, ők az osztrák állampolgársággal nem rendelkezők 1%-át tették ki. 1945 és 1956 között 93 egykori magyar nyerte el az osztrák állampolgárságot.

A második világháború után Vorarlberg francia megszállás alatt állt. A francia megszállókat többek között a bécsi követ 1951-es jelentésén keresztül ismerhette meg a magyar Külügyminisztérium: "a katonák magatartása fegyelmileg érdekes. Gyakorlatozó századot látni, amelyekből menetelés közben nőknek integetnek, és a sorokban cigarettáznak."

A Vorarlbergbe került magyarok egy része tovább vándorolt Franciaországba "szerencsét próbálni", ezzel tovább csökkent a Vorarlbergben élő magyarok száma. A tartományt megszálló Franciaország igyekezett a "parlagon heverő" értékes emberanyagot a francia gazdaság számára értékesíteni.

Milyen hatást gyakorolt az 1956-57-es magyar menekülthullám a második világháború óta kialakult vorarlbergi menekülttérképre?

1956. november második felében, a magyar menekültáradat csúcspontja idején, minden osztrák tartománynak részt kellett vállalnia a menekültek ráeső részének elszállásolásában és ellátásában.

A legtöbben 1956. november végén lépték át az osztrák-magyar határt. A határközeli tartományok befogadó-táboraiban már nem lehetett újabb menekülteket elhelyezni. Ezért még a határátlépés napján, a legszükségesebb személyi adatok rögzítését követően, vonatra tették a menekülteket és elindították a vonatszerelvényeket az alpesi ország nyugatabbra fekvő tartományai felé. A menekülteket minden különösebb válogatás nélkül szállították tovább a nyugati tartományok táboraiba.

Ha a menekült külön kérvényezte, hogy ne szállítsák el Nyugat-Ausztriába, s ha indokai (rokonok, ismerősök Kelet-Ausztriában) elegendőnek bizonyultak, engedélyezték számára a maradást. Ha a menekült külön kérvényezte nyugat-ausztriai elszállásolását (valamilyen személyes okra hivatkozva), akkor azt a hatóságok általában engedélyezték. Egy 21 éves fiatalember kérte a határátlépést követően a hatóságokat, hogy Vorarlbergbe utazhasson, hiszen egy unokatestvére Feldkirchben élt. Noha az unokatestvér nem tudott számára szállást biztosítani, ezért táborban kellett elhelyezni, megkapta az engedélyt a Vorarlbergben történő elhelyezéshez.

Feltételezhetően nem sok menekültnek volt körvonalazható képe Ausztria nyugati tartományairól, így ellenvetésük sem igen volt az odaszállításuk ellen. A menekültek kb. 90%-a azonnal kinyilvánította, hogy ki szeretne vándorolni, így a többség Ausztriát, illetve a nyugati tartományokat csak átmeneti állomásnak tekintette. 1956. november 17-én, 23-án és 25-én a magyar menekülteket szállító különvonatok futottak be összesen 1 889 menekülttel Vorarlberg nagy vonatállomásaira Bludenzbe, Feldkirchbe, Bregenzbe.

Az első két különvonat esetében a Vorarlbergi Tartományi Kormány külön-delegációja az ötztali vasútállomásnál, a harmadik esetben Innsbruckban vette át a magyar menekültek felügyeletét. Az utazás során a kormánydelegáció elosztotta a menekülteket az előkészített szállások között. A szükséges tolmácsi feladatokat a Vorarlbergi Magyar Egyesület tagjai látták el. Az egykori menekültek visszaemlékezéseik során a magyar tolmácsok kapcsán mindig kellemes emlékekről számoltak be.

Megérkezéskor a magyar menekülteket az illetékes kerületi hatóság képviselői és a magyar menekültek ellátására alakult Hilfskomitee, Segítő Bizottság képviselői fogadták. Az 1956 tele különösen hideg volt, így a vasútállomásoktól a menekülteket lehetőség szerint egy nagy, fűtött terembe vezették, általában a "Stadtaal"-ba, a város nagytermébe, ahol a köszöntés után elmagyarázták, mely menekült hova fog kerülni, milyen szállásokat, milyen ellátást biztosítanak számukra, illetve milyen egyéb lehetőségeik vannak. Bludenzben egy ideieglenes "csecsemőszobát" is berendeztek, ahol a csecsemők és kisgyermekek fürdetésére volt lehetőség.

Magyar menekültek azonban nemcsak a három zárt vonattranszporttal érkeztek Vorarlbergbe. 1956. november 11. és 1957. január 17. között a vorarlbergi hivatalos statisztika szerint 37 magyar menekült került Vorarlbergbe a három, zárt menekült-transzporton túl.

Néhány menekült, papírok nélkül az osztrák-svájci (!) határon keresztül szökött Vorarlbergbe. A személyi lapjukból nem deríthető ki, milyen úton jutottak ezek a családok Svájcba.

A belügyminiszteri rendelet alapján a nem zárt menekültvonatokkal érkező menekülteket is, ha nem rendelkeztek szállással és állami segítségre szorultak, az anyagi helyzetük felülvizsgálata után be kellett utalni menekülttáborokba. A táborokban való elszállásolásuktól kezdve őket is azonos jogi megítélés alapján kellett kezelni, mint a zárt transzporttal érkezőket.

A több mint 1 800 magyar menekült elszállásolásának megszervezése nem volt egyszerű feladat sem a Tartományi Kormány, sem a járási hivatalok számára. Vorarlberg nem rendelkezett ilyen nagyszámú menekült befogadására alkalmas szálláskapacitással. Egyetlen Altflüchtlinge-tábor működött Bregenz-Vorklosterben, de belügyminiszteri irányelvek alapján az "újmenekülteket" lehetőség szerint nem a "régi menekültek" között kell elhelyezni. Megoldás lehetett volna, a magyar menekültek számára egy nagy befogadóképességű tábor (Grosslager) felállítása. Az osztrák kormány a Nemzetközi Vöröskeresztes Társaságok Ligájával kötött megállapodása szerint, a Vöröskeresztes Liga átvette az 500 személy befogadására alkalmas menekülttáborokat, azonban Vorarlbergben ilyen nagy tábor létrehozására nem nyílt lehetőség.

A nagy befogadó képességű táborok kialakítására alkalmas épületek egy részét korábban a francia megszálló csapatok szállás és raktárépületekként használták. Kivonulásuk után az épültek, a korabeli jelentések szerint, emberi lakhatásra alkalmatlan állapotban maradtak hátra. Ezen épületek lakhatóvá tétele jelentős pénzügyi beruházásokat feltételezett volna, amelyeket sem tartományi, sem a szövetségi pénzügyi források nem tudtak előteremteni.

A Schlosskaserne Bludenzben 250 fő befogadására volt alkalmas, a további bővítések, konyha felújítás, tetőszerkezet megerősítése, túl magas költségekkel járt volna, amelyeket se a tartományi, se a szövetségi kormány nem tudott felvállalni. A kivándorlások következtében csökkent a menekültek létszáma, ezért a drágább idegenforgalmi szálláshelyekről a menekülteket az olcsóbb bludenzi Schlosskaserne-ban menekülttáborban szállásolták el. Így a téli síszezon fizető vendégeinek újra biztosítani tudták a Gasthaus-okban és szállodákban a férőhelyet. Bludenz-Rugelinben - egykori internálótábor a német nemzetiszocialista katonáknak - lehetőség nyílt volna 50 000 schilling ráfordítással 400 menekült befogadására alkalmas tábort felállítani, azonban ezt a költséget sem tudta volna a Tartományi Kormány fedezni.

A Tartományi Építési Hivatal feldkirchi kerületi hivatalának címzett levelében olvasható, hogy a "Stella Matutina"-t (egykori jezsuita gimnázium, ma zeneművészeti konzervatórium) a háború idején és a francia megszállás alatt jelentős károk érték. Az épületet akkor renoválták, ezért menekülttábor kialakítására nem volt alkalmas. Menekültek elhelyezésére alkalmas lehetett volna további két épület: az egyik a Stadthalle Bregenzben, illetve Messehalle Dornbirnban. Azonban ezek az épületek nem rendelkeztek megfelelő konyhai berendezéssel és egészségügyi, tisztálkodási lehetőségekkel. A várható magas amortizációs károk is ezen épületek menekültekkel történő megtöltése ellen szóltak.

Így a menekültek elhelyezésére Vorarlbergben javarészt kiscsoportos szállások formájában nyílt lehetőség. A több mint 1 800 magyar menekültet 50 település 117 különböző szállásán sikerült elhelyezni. A menekülteket vendéglőkben, vendéglátóhelyeken, "Gasthaus"-okban, turistaházakban és magánházaknál szállásolták el. A kiscsoportos menekültelszállásolási módot esetenként Karintiában, Stájerországban, Tirolban is alkalmazták, míg Vorarlbergben ez a forma volt a meghatározó.

A harmadik különvonattal viszonylag sok nő érkezett csecsemővel, kisgyermekkel, számukra igyekeztek speciális, komfortosabb szállásokat biztosítani. A vendéglők mellett magánházakban is elhelyeztek menekülteket. Vorarlbergi lakosok jelentkeztek, hogy házukba menekülteket fogadjanak be. Az állam a menekültek ellátásának költségeit a befogadókkal kötött szerződés keretei közt megtérítette. Ennek jogi hátterét az 1956. november 15-én született "Übernahme der Flüchtlinge durch die Privatorganisationen" rendelet biztosította. A magánszemélyek igyekeztek olyan magyar menekülteket választani, akik szakmájuk alapján segítségükre lehettek munkájukban, például cukrász cukrászt, szabó szabót választott.

Egy belügyminisztériumi rendelet alapján a magyar menekültek számára berendezett szálláshelyeket, függetlenül azok méretétől és rendeltetésétől (vendéglő, gyermekotthon, pihenőház), minden esetben egységesen, állami táborként kellett kezelni, és az arra vonatkozó szabályozások szerint működtetni. A tábort, mint fogalmat ebben az esetben nem a szó fizikai értelmében, hanem inkább egy meghatározott szervezeti egységként kell értelmezni. Vorarlbergben a magyar menekültek számára állami menekülttáborok 1956. november 17-e és 1957. január 26-a között működtek. Ausztria tartományai közül Vorarlbergben számolták fel leghamarabb az 56-osok állami táborait. A nagyobb táborok 1956. december 31-én a következők voltak: Schlosskaserne-Bludenz (210 fő), Kinderdorf Au-Rehmen (60 fő), Kriegesopfererholungsheim Tschengla bei Bludenz (36 fő) és 210 menekült lakott magánszemélyeknél.

A kiscsoportos szállásoknak egyaránt voltak előnyei és hátrányai. A kisebb lakóközösségbe került menekültnek kevesebb emberhez kellett alkalmazkodnia, könnyebb volt ismeretséget kötnie a szálláson elhelyezett többi magyarral. A zárt közösség megkönnyítette a menekült számára az új környezet és helyzet elfogadását, ezt a biztonságérzetet nehezen adták fel, akár a felkínált munkahelyet is visszautasították, mert féltek, hogy elszakadnak az ismerőseiktől.

A kiscsoportos elszállásolás nehezítette azonban a menekültekkel kapcsolatos adminisztrációs és regisztrációs tevékenységet. Különösen nagy nehézséget okozott a menekültek folyamatos tájékoztatása és kivándorlási kívánságaik regisztrálása. A hatóságok a családok egységének megőrzésére törekedtek, ezért Au-Rehmenben egy gyermekotthont rendeztek be családosok számára. Külön figyelmet fordítottak az iskolás korú gyermekek elhelyezésére, családosok számára igyekeztek az iskola közelében szállást biztosítani.

A magánházaknál elszállásolt menekültek közvetlenebb kapcsolatba kerültek a vorarlbergi lakossággal. Gyakran előfordult, hogy a menekült és a háziak között barátság született, a háziak segítették a menekültet a beilleszkedésben, olykor a munkakeresésben is. Egy menekült a Hotel Ardetzenberghofban, Feldkirchben kapott szállást, ott tartózkodása idején megismerkedett egy osztrák családdal, akiknél a kertben és egyéb ház körüli munkában segített. Betegsége miatt azonban Innsbruckba került kórházba, amikor a kezelése befejeződött, addigra Vorarlbergben megszűntek az állami menekülttáborok (1957. január 26. után). A család (Weinberggasse 4.), amelynél korábban a ház körüli teendőket ellátta, befogadta, mert jó benyomást keltett bennük az akkor még németül nem igazán jól beszélő magyar.

Minden "tábornak", legyen az vendéglő vagy magánszállás, volt táborvezetője. Az egymáshoz közel fekvő, kisebb szállásoknak közös táborvezetője volt. A táborok vezetői csak osztrák állampolgárok és helyi lakosok lehettek. Általában a járási vagy városi hatóság alkalmazottai közül kerültek ki. A táborvezető a bludenzi Schlosskaserne-ban a táborvezetői munkáért havonként 500 schilling bérezést kapott. Országos adatokat tekintve egy átlagos magyar szakmunkás órabére 7,60 schilling, egy segédmunkásé 6,50 schilling között mozgott. Vorarlbergben egy-egy magyar menekült szakmunkás, még osztrák állampolgárság nélkül, havonta megkereste az 1 500-2 500 schillinget. A táborfelügyelők a Tartományi Kormány "Ungarnhilfe" bankszámlájáról kapták meg a fizetésüket, majd a Pénzügyminisztérium, a Belügyminisztérium közvetítésével ezt az összeget átutalta a Tartományi Kormány részére.

A táborfelügyelő feladat összetett volt: ő tartotta a kapcsolatot a különböző segélyszervezetekkel, felelt a tábori létszámváltozások vezetéséért a kivándorlások, a táborváltások, a tábori gondozásból való kilépés kapcsán. Minden változást 24 órán belül jelenteni kellett a kerületi hatóságoknál, a "Veränderungsmeldung"-ot 2 példányban kellett vezetni. A pontos személyi adatok ismerete fontos volt a menekültellátás biztosításához és a kivándorlás előkészítéséhez is. A tábori elhelyezés az adminisztráció közvetlen elérhetősége miatt jelentősen megkönnyítette a kivándorlási eljárást. Ezért fordult elő, hogy magánszálláson lakó menekültek kérték újrafelvételüket a tábori gondozásba. Az ismételt tábori elhelyezéshez a táborvezető engedélye volt szükséges.

A tábori gondozásba történő újrafelvételt egyéb esetekben is kérvényezték a menekültek. Családegyesítés céljából, ahogyan egy konkrét kérelemből kiderült: A férj Vorarlbergben, Rankweilban dolgozott, a család többi tagja, a feleség és a gyerekek egy másik tartomány állami táborában Ried im Innkreisban laktak. A férj Vorarlbergbe kérte a családegyesítést, de nem tudott a családja számára alkalmas szállást biztosítani, vagy egy Gasthaus bérleti díját fizetni, ezért kérte a tábori elhelyezés engedélyezését a családja számára.

A magyar menekültek az élet szinte minden területére kiterjedő juttatásokban részesültek. A Magyar Külügyminisztérium követségi iratai között Puja Frigyes követ és egyéb követségi alkalmazottak jelentései szerint azonban a magyar menekültek táboraiban az életkörülmények nagyon sok kívánni valót hagytak maguk után, általában inkább voltak rossznak nevezhetők. A rossz ellátás és az ebből következő zúgolódás Puja követ érvelése szerint "nagyban hozzájárulhat a menekült honvágyához és erősíti a hazatérési kedvet."

A szállásokon - függetlenül annak méretétől - biztosították a reggelit, ebédet és vacsorát megfelelő mennyiségben. Több, akár mulatságosnak is tűnő történetet született a magyar menekültek és a vorarlbergi konyha viszonyáról. A táborokban kezdetben vorarlbergi asszonyok főztek, természetesen vorarlbergi ételeket, s a magyarok ezt nem, vagy csak nagyon "fintorogva" ették meg. Az egyik legjellegzetesebb vorarlbergi népétel, a Kässpätzle kezdetben gyakran szerepelt az étlapon. Ez egy tésztaétel, "nokedli" különböző érett, hegyi sajtokkal ízesítve. Mivel azonban ezek az érett sajtok szokatlan ízvilágot jelentettek egy magyar számára, a "büdös" ételt semmi áron nem akarták megenni a menekültek. Megoldásként magyar menekülteket kértek fel a főzésre, sőt tartományi leiratokat adtak ki a magyar étkezési szokásokra vonatkozóan: milyen fűszereket és ételeket esznek meg a magyarok. Például felhívták a figyelmet arra, hogy a paprikát és a borsot ne a főzés közben, hanem a végén rakják az ételbe, de ne használjanak köményt, mert ez a fűszer Ausztriában ismeretlen.

Érdekességképpen egyhetes menü a Schlosskeserne-Bludenzből: hétfő: húsleves, makaróni, vacsora: tészta meleg lekvárral, tea; kedd: sűrű krumplileves, vacsora: sajt, lekvár, tea; szerda: paradicsomleves, mákos tészta, vacsora: krumpligulyás és tea; csütörtök: húsleves, vacsora: krumplileves, szeletelt szalámi; péntek: krumplileves, tészta meleg lekvárral, vacsora: halkonzerv vagy sajt, tea; szombat: húsleves, borjúhús és krumplipüré, vacsora: zöldbabgulyás; vasárnap: rizs, gyümölcs, sütemény, vacsora: szalámi, sajt, tea.

A szállásokon rendelkezésre állt hideg és meleg folyóvíz, biztosították a mosási és a megfelelő szárítási lehetőséget.

A menekültek szinte kivétel nélkül hiányos, a vorarlbergi télnek nem megfelelő ruházattal érkeztek a tartományba. A menekültek szállásai gyakran kis hegyi falvakban feküdtek, ahol megfelelő téli ruházatra volt szükség. A ruházat terén fellépett hiányt a lakosság körében rendezett gyűjtéssel tudták áthidalni, ezt a gyűjtést a vorarlbergi Magyarokat Segítő Bizottság vezényelte le. Kb. 26 000 kg ruhanemű gyűlt össze lakossági adakozásból, a belügyminisztériumi segélyből és a "Rettet das Kind" alapítványtól. Ez a mennyiség elegendőnek bizonyult a magyar menekültek ruházattal, sőt tisztálkodási eszközökkel való ellátásához is. Egyes kerületekben nagyobb méretű férfiruhákból és cipőkből lépett fel hiány, ez érthető is, hiszen a Vorarlbergbe került menekültek 70%-a férfi volt. Az egy személyre kiosztott ruhamennyiség egy garnitúra volt, a munkában állóknak még egy plusz garnitúrát biztosítottak.

Minden menekült kapott, a szövetségi kormány rendelete alapján a Genfi Konvenció rendelkezéseivel összhangban, egy gondozási kártyát (Betreuungskarte), amelybe be kellett vezetni a menekült részére kiosztott juttatásokat, például a ruházati, tisztasági cikkeket, takarókat, hátizsákokat stb. Így próbálták elejét venni, hogy egy menekült többszöri juttatásban részesüljön. A "Betreuungskarte" csak a menekültigazolvánnyal együtt volt érvényes. A gondozási kártyát a menekültnek táborváltásnál magával kellett vinnie, ha a menekült ki akart vándorolni, addig, amíg Ausztria földjén tartózkodott, mindvégig meg kellett őriznie azt.

Az állami menekülttáborokban idegenek nem tartózkodhattak. A tábori nyugalom és a biztonság érdekében az ICEM minden menekültnek kiállított egy igazolványt, amely a tábori tartózkodásra jogosította fel tulajdonosát. Ha igazolvánnyal nem rendelkező személy akart belépni a táborba, mivel erre csak hivatalos személyeknek volt joga, a belépni kívánó személy adatait rögzítették. Osztrák magánszemélyeknek vagy nem a táborhoz tartózkodó menekülteknek tehát nem volt lehetőségük a táborba belépni. Ha a körülmények alapján gyanú merült fel, hogy a személy kémkedett, vagy idegen katonai szolgálatba toborzott, akkor az eset büntető eljárást vont maga után.

Az idegen hadseregekbe történő soroztatás a törvények szerint ötéves börtönnel volt büntethető. A vorarlbergi táborokban nem fordult elő, de más tartományok állami menekülttáboraiban a francia idegenlégió ügynökei a menekülteket katonai szolgálatra beszéltek rá. A táborokba belépni szándékozó újságírók ideiglenes belépési engedélyt kaphattak, amelyet a tartományi kormányok I. a. osztálya (a belügyi és rendőrségi ügyekért felelős osztály) állított ki számukra.

Néhány fiatal, főképp egyedülálló magyar menekült jelentkezett az idegenlégióba, közülük azonban többen megszöktek a szolgálati idő letelte előtt. A szökött magyar idegenlégiósok közül néhány az Algériai Felszabadítási Front fogságába került, amely szervezetnek működött egy a légiósokat visszahonosító bizottsága. Az algériai visszahonosító bizottság 1958-ban nyolc magyar menekült hazatérési ügyében levelezésben állt a Magyar Külügyminisztériummal. Ez a nyolc fiatal 1937-40 között született, azaz a legidősebb is legfeljebb 19 éves volt 1956-ban, míg a legfiatalabb 1958-ban, a visszatérés intézésekor tölthette be a 18. életévét! A legionáriusok között gyakran volt rovott múltú, ezért a hazatéréshez szükséges volt Magyarország jóváhagyása, amely ezen nyolc fiatal esetében megvalósult. A Magyarországra visszatérni szándékozó volt legionáriusnak nyilatkoznia kellett, hogy vállalja a hazatérés útiköltségének visszatérítését, amely ezen nyolc fiatal esetében 1 438 USD-t jelentett. Algériából a magyar legionáriusok két útvonalon térhettek vissza hazájukba: Jugoszlávián, illetőleg Olaszországon és Ausztrián keresztül.

Minden táborban adódtak fizikai munkák, például kipakolás és szellemi munkák, mint a tolmácsolás, amelynél osztrák munkaerő alkalmazása gazdaságtalan lett volna. Sajnálatos módon, írja a belügyminisztériumi körlevél, a magyar menekültek térítés nélkül ritkán végeztek bármilyen munkát a táborokban. A Belügyminisztérium felhatalmazta a táborvezetőket, hogy a táborban felmerülő munkát elvégző menekültek számára fizikai munka esetén óránként 2,50 schillinges, szellemi munka esetén 3,10 schillinges tiszteletdíjat adjon. A tiszteletdíj mértéke nem haladhatta meg a havi 270 schillinget. Ha a menekült nem rendelkezett adókártyával, azaz nem szándékozott Ausztriában letelepedni, akkor a fizikai munkánál 3%-os, a szellemi munkánál 2,6%-os adót kellett a Pénzügyminisztérium számára befizetnie. Ezért a Belügyminisztérium kérte a tábor vezetőit, hogy igyekezzenek belső munkákra olyan menekültet kijelölni, aki adókártyával rendelkezik, mert ilyen esetekben a rendeletnek megfelelően, a tiszteletdíj adómentes volt.

A menekültek vorarlbergi megérkezésüket követően november hónapra 50 schilling zsebpénzt kaptak, a zsebpénz összegét egy belügyminiszteri rendelet határozta meg. 1956. decemberben és 1957. januárban 30 schillinges zsebpénzt osztottak ki minden munkaviszonyban nem álló menekültnek. Zsebpénzosztáskor egy átvételi bizonylatot kellett aláírni, hogy a többszöri pénzfelvételnek elejét vegyék.

A Nemzetközi Vöröskereszt 212 410 darabos cigarettaadományt juttatott el a Vorarlbergbe került menekültek számára. A menekültek ingyenes cigarettaadagot kaptak. Minden 18 évét betöltött, munkaviszonyban nem álló magyar menekültnek 5 naponként 25 szál cigarettát osztottak ki. A cigarettaadomány következtében lett a decemberi és januári havi zsebpénz értéke alacsonyabb. A cigarettát csomagolás nélkül, csak szálanként lehetett szétosztani, a tábori alkalmazottak nem kaphattak a dohányáruból. A cigaretta kiadásokról is pontos listát kellett vezetni, hogy elejét vehessék a visszaéléseknek. Külön felhívták a magyar menekültek figyelmét, hogy az osztrák állam monopólium-előírásai alapján az adomány cigaretta eladása büntethető. 1957 áprilisában még 87 590 darab cigaretta maradt felhasználatlanul Vorarlbergben. Ezt a Vorarlbergi Tartományi Kormány visszaküldte a Szövetségi Belügyminisztériumba. A maradék dohányárut szétosztották az Innsbruckban még működő magyar menekülttáborban.

Az orvosi ellátás is hozzátartozott a menekültgondozáshoz. A menekültek ellátása a községi orvosok feladata volt. A Vorarlbergi Orvosi Kamara 1956. november 22-én határozatot hozott a magyar menekültek ingyenes ellátásáról. A menekülteknek kiadott gyógyszerek és segédeszközök az állam költségére elszámolhatók voltak. Az Orvosi Kamara és a Tartományi Kormány felmérése szerint is a menekültek egészségi állapota kitűnő volt, így egy általános, mindenre kiterjedő orvosi vizsgálatra a menekültek megérkezésekor nem volt szükség. A tbc-betegeket tüdőszanatóriumba, ez Vorarlbergben "Gaisbühel"-ben volt, a nőgyógyászati betegséggel rendelkezőket pedig az illetékes kórházba utalták be. A menekült a kórházi kezelést követő két hétben nem válthatott tábort, ez a fertőzések terjedését volt hivatva megakadályozni. A táborok konyháiban dolgozóknak szigorú, általános orvosi vizsgálaton kellett rész venni. A munkába álló menekülteknek is egy általános orvosi szűrővizsgálaton kellett megjelenniük. 1957. január 26-án, az utolsó magyar menekülttábor felszámolásakor, mindössze 5 magyar menekült állt kórházi kezelés alatt.

A Tartományi Kormány egyik, a kerületi hatóságoknak szóló leiratában a következő olvasható: a Dél-Magyarországról származó menekülteknél fennáll a tífusz veszélye. Ha valamilyen bélbetegséget észlelnek náluk, azonnal széklet-, vizelet- és vérmintát kell tőlük venni, amelyet az innsbrucki Egészségügyi Intézetbe kell kivizsgálásra küldeni. A menekültek jó egészségügyi állapotának és a szigorú intézkedéseknek köszönhetően Vorarlbergben a magyar menekülttáborok feloszlatásáig semmilyen fertőzés sem ütötte fel a fejét.

A kivándorolni szándékozókat is orvosi vizsgálatnak vetették alá. Egyes országok, például Ausztrália, Svédország, a dél-amerikai országok szigorúbb orvosi vizsgálatokat követeltek meg a letelepedni szándékozókkal szemben. Ennek járványügyi, népegészségügyi okai is voltak, de például az Egyesült Államok esetében a szigorú, aprólékos egészségügyi vizsgálatok elsődleges célja a gazdasága számára a nemkívánatos (munkavégzésre alkalmatlan) egyének bevándorlásának megakadályozása volt. Az első nagy menekültbefogadási hullámot követően az Ausztriában maradt tbc-betegek számára egyes országok - Svédország és az Egyesült Királyság - bevándorlási és integrációs-programot indítottak, amelynek célja az volt, hogy a tüdőbeteg menekültek a gyógyulásukat követően a befogadó ország gazdaságának hasznos tagjaivá válhassanak.

1956 karácsonya a magyarokat a menekülttáborokban érte. A Tartományi Kormány és az önkéntes segélyszervezetek törekedtek az otthonuktól messzire került magyarok számára a karácsonyi hangulat megteremtésére. A hivatalos szervek felmérést végeztek az 1945 után Vorarlbergbe került magyarok körében a magyar karácsonyi szokásokról. Ezen karácsonyi szokások figyelembe vételével lehetőséget teremtettek a szállást adó település egy arra alkalmas különtermében a karácsonyfa állítására és a Szenteste megünneplésére. Minden menekült 50 schilling értékben egységes ajándékcsomagot kapott, amelyben cigaretta, karácsonyi édességek, csokoládé, narancs, zsebkendő, tisztálkodási eszközök és a gyerekeknek játékok voltak.

A menekültek lelki gondozását magyar nyelven beszélő papok látták el. A táborlakók hitéletét magyarul is beszélő vorarlbergi katolikus papok és a szomszédos svájci kantonokból átjáró protestáns lelkészek ápolták.

A menekültek kulturális gondozását a Vorarlbergi Magyaregyesület és az UFHD vorarlbergi kirendeltsége szervezte meg. Az UFHD tiszteletbeli vezetője Vasváry József nyugalmazott tábornok volt, aki 1945-ben került Vorarlbergbe, ahol a magyar menekültek érdekeinek egyik jelentős hivatalos képviselőjévé vált.

Vorarlbergben a táborpszichózis állapota nem alakult ki. A táborok kevesebb mint három hónapig működtek, a menekültek 90%-a pedig ezen idő alatt kivándorolt, a Vorarlbergben maradók munkában álltak, szállásukat és ellátásukat saját bérükből fedezték, rövid időn belül raját egzisztenciát építettek fel.

A táborok fennállásáig magyar-német, német-magyar szótárakat osztottak szét különböző segélyekből és adományokból a magyar menekültek között. Egy dokumentumban szó esik a Dornbirnban működő rádióról, amely magyar nyelvű adásokat sugárzott. A táborokban magyar nyelvű bécsi és müncheni kiadású újságokhoz: Bécsi Magyar Hírmondó, Tájékoztató, Magyar Kurír, Nemzetúr, Egyházi értesítő. Magyarok Világlapja, Út és Cél, Irodalmi Újság, Nemzetőr juthattak a menekültek. A Vorarlbergben hosszabb időre letelepedni kívánó menekültek számára német nyelvkurzusokat indítottak. Bregenzben az UFHD berendezett a magyar menekültek számára egy kultúrházat. Itt a menekültek rendelkezésére álltak lemezek és lemezjátszók, társasjátékok, sakk, könyvek, gyerekjátékok, itt tarthattak különböző előadásokat és kultúrestéket is.

Vorarlbergben nem volt biztosított a magyar menekültek részére a megfelelő továbbtanulás, ezért a fiataloknak más tartományokban kellett a tanulmányaikat folytatni, elsősorban Tirolban. A menekültek iskolaköteles korú gyermekeink támogatása a magyarokat segítő egyesületeknek és az osztrák kormány számára is nagy jelentőséggel bírt, fáradságot és pénzt nem kímélve törekedtek a legjobb körülmények és lehetőségek biztosítására. Például a "Rettet das Kind" segélyszervezet vállalta 1956. november 15. és 1956. december 15. között 50 Vorarlbergbe került gyermek gondozását. Az akció pénzügyi hátterét külföldi adományokból és osztrák gyűjtésekből fedezték, amely napi 30 schillinges ellátási díj esetén 45 000 schillinges kiadást jelentett.

Különböző segélyekkel támogatták a gyerekekkel rendelkező családokat, az egyetemistákat különböző ösztöndíjak, például a Rockefeller-ösztöndíj és alapítványok, például a Die Verbänden der ungarischen Studenten, Ford-alapítvány és a Coordinating Commitee-International Relief for Hungarian Students segítették. Az egyetemista menekültek gyakran fordultak kéréssel a Külügyminisztérium követségeihez, hogy a magyar egyetemeken és főiskolákon folytatott tanulmányaikról igazolásra van szükségük, amely lehetővé teszi számukra a különbözeti vizsgák letétele után a külföldi egyetemeken és főiskolákon a tanulmányaik folytatását. A követségek az Oktatási Minisztérium hozzájárulásával az érintett felsőoktatási intézményekben beszerezte az igazolásokat, leckekönyv-másolatokat, amelyeket eljuttattak a kérvényezőkhöz.

"Említettem, hogy milyen körülmények között jöttem ki Ausztriába, amihez hozzá kell tennem, hogy a menekültélet minden nyomorúsága ellenére mi, 56-os fiatalok végeredményben mindent megkaptunk annak érdekében, hogy bizonyos egzisztenciát tudjunk teremteni, szakmát tudjunk tanulni, le tudjunk érettségizni, egyetemre járhassunk. Mindehhez ösztöndíjat kaptunk. Tehát gyakorlatilag mindent megkaptunk Ausztriától vagy a különböző államok segélyszervezeteitől."

Ausztriában a magyar gyermekek számára magyar nyelvű gimnáziumokat hoztak létre, illetve bővítettek ki. Ilyen magyar gimnázium volt Innsbruckban, amelyet még a francia megszállás idején alapítottak, Sollbad-Hall melleti Wiesenhofban, illetve Grauban, Iselbergben és a Kammer am Attensee-ban működő menekülttáborban is felállítottak egy-egy magyar nyelvű gimnáziumot. Ezek a gimnáziumok külföldi pénzügyi támogatással működtek, például a wisenhofi magyar gimnázium Norvégiából kapott támogatást. A legjobb gazdasági bázisa az Iselsbergben működött gimnáziumnak, "Königin Juliana" volt, mivel a holland királyi háztól kapott anyagi támogatást. Az innsbrucki gimnáziumot a Szuverén Máltai Lovagrend Ausztria Nagyperjelség védnöksége alá helyezték. A rend jelentése szerint a tanulók létszáma meghaladta a 200 főt. A felszerelés nagyobb részét a rend biztosította. Az innsbrucki gimnázium állandóan élelmiszert és pénzbeli támogatást kapott a Nagyperjelségtől.

A bécsi magyar követségi iratok tanúsága szerint Ausztriában nagyon rossz körülmények között éltek azon kiskorú menekültek, akik még iskolába jártak: "Az iskolák tanerőire jellemző, hogy azok valamennyien ismert fasiszták, jobboldali egyének, akik természetesen ilyen szellemben nevelik tanítványaikat. A tanárként működő legtöbb személynek tanári képesítése nincs, csupán jó kapcsolatuk volt ahhoz, akik a beosztásokat intézik."

Innsbruckban sok fiatal magyar tanult a magyar gimnáziumban (Museum Strasse 4/b.) és az egyetemen egyaránt. A Tiroli Tartományi Kormány Hans Inama-Sternegg udvari tanácsost bízta meg magyar menekült fiatalok patronálásával. 1960-ban a bécsi követség értesülései szerint az 1956 végén közel 20 000 Innsbruckba került magyar közül mindössze ezer élt még a tiroli fővárosban. Közülük megközelítőleg 200 tanult középiskolában és 200 az egyetemen. A középiskolások közül közel 120 diák a Richard Wagner Str. 1. szám alatt lévő magyar diákotthonságban kapott szállást, a többi középiskolás magánházaknál lakott. 1958-ra a kammer am attersee-i és az wiesenhofi magyar gimnáziumokat megszüntették, a gimnáziumok volt tanítványai az innsbrucki és az iselsbergi gimnáziumban folytathatták tanulmányaikat. Az Oktatási Minisztérium 1956. decemberben szabályozta a magyar menekült gyerekek oktatásával kapcsolatos teendőket. A táborokban lakó menekült gyerekek iskolái nem az osztrák oktatási szervezet kötelékébe tartoztak, hanem közvetlen a Belügyminisztérium ellenőrzése alatt álltak. A gyermekek tanítására csak az Ausztriában is elismert végzettséggel rendelkező személy volt jogosult. Hirtenbergben osztrák állami segítséggel létesített ún. ipari tanuló iskolában lehetősége nyílt a 14-18 éves ipari szakmát tanuló magyar menekülteknek, hogy magyar nyelvű oktatásban is részesüljenek.

Tanulmányi támogatást kaphattak a magyar szakmunkásképzőnek megfelelő iskola, "Fachschule" tanulói, középiskolások, egyetemisták, akiknek Vorarlbergben volt az állandó lakcímük és jó tanulmányi eredményt értek el, azonban egy családból csak egy gyermek kaphatott támogatást. Külföldi tanulmányokat nem támogatta az osztrák állam. Azon tanulóknak és egyetemistáknak, akiknek lakhelyük messze volt a tanintézményektől, és szociálisan arra szorultak, az UFHD fizette az utazási költségeiket. A Belügyminisztérium megtérítette azon diákok gondozási költségeit, akik diákotthonokban laktak és egyedülállók voltak, vagy a szüleik táborban éltek. Azon tanulók, akik magánszálláson laktak és belügyminisztériumi vagy Rockefeller-ösztöndíjban részesültek, s a szüleik táborokban laktak, szintén támogatást kaptak. A többi, ezen feltételeknek nem megfelelő diákotthonban élő diák gondozási költségét a Belügyminisztérium nem vállalta.

Vorarlbergben a második világháború után a gazdasági fellendülés hatására folyamatos munkaerőhiány lépett fel. A Vorarlbergben maradni akaró magyar menekültek munkavállalása kedvezően érintette a tartományi munkaerőpiacot, a menekültek számára pedig meggyorsította a beilleszkedést és az új egzisztencia megalapozását. A Tartományi Kormány célja a Vorarlbergben maradni kívánó menekültek mielőbbi integrálása volt a tartomány munkaerőpiacába, hiszen ha a menekült dolgozik, akkor kevesebb pénzébe kerül az államnak, illetve a menekült szakértelme is kihasználásra kerül.

A munkaközvetítéssel a járási hivatalok munkaügyi osztályai foglalkoztak. A menekültek számára munkavállalási engedélyt állítottak ki, amelyet a Szociális Ügyek Minisztériuma meghatározott időközönként megújított. Azon magyar menekültek, akik 1958. január 1-jéig kerültek Ausztriába, munkaügyi szempontból az osztrák állampolgárokkal azonos megítélés alá estek, nekik nem volt munkavállalási engedélyre szükségük. Az 1957. január 1-jéig Ausztria földjére lépett menekültek munkakönyve piros volt, akik 1957. január 1. és 1957. december 31. között menekültek ide, fehér színű munkakönyvet kaptak. Azon magyarokat, akik 1958. január 1. után menekültek Ausztriába, úgy kell kezelni, mint a többi külföldi menekültet, akik csak munkavállalási engedéllyel dolgozhattak. 1958 és 1961 között az osztrák hivatalos statisztika 812 ilyen menekült személyről adott tájékoztatást.

A tartományba érkezett magyar menekülteket a korabeli sajtó "dolgozni tudó és dolgozni akaró" személyként írta le. A Vorarlbergbe került magyar menekültek a fiatalabb korcsoportokba tartoztak, nagyobb részük szakmával is rendelkezett. 1956 novemberében 1700 betöltésre váró állást jelentettek a vorarlbergi munkaügyi hivatalokban, de ezek közül csak kevés volt alkalmas a magyar menekültek foglalkoztatására, javarészt nyelvi nehézségek és a munkahelyek közelében fekvő szálláshelyek alacsony száma miatt. A Vorarlberger Volksblatt 1956. december 13-án megjelent cikke arról tájékoztatott, hogy az 1956. november 17-én megérkezett menekültcsoportból december elejéig 166 menekültnek sikerült munkát közvetíteni, közülük 45 menekült Bregenzben, 21 menekült Dornbirnban, 70 menekült Feldkirchben, 20 menekült Bludenzben kapott állást. A menekültek azonnali regisztrálása lehetővé tette a Tartományi Munkaügyi Hivatal számára, hogy a járási munkaügyi osztályokon keresztül 1957. január 26-ig 548 magyar menekültet közvetítsen munkába.

A menekültek nehezen vállaltak munkát. Elsősorban a nyelvi nehézségek miatt a menekültek egyedül nem szívesen álltak munkába. Ezért a járási munkaügyi hivatalok igyekeztek a menekülteket lehetőleg egy közösségből ugyanahhoz a munkaadóhoz közvetíteni. Másrészt a menekültek attól tartottak, hogy munkaidejük alatt nem mindig elérhetőek, ami a kivándorlásukat akadályozhatja. Természetesen azon menekülteknek, akik hosszabb ideig Vorarlbergben kívántak maradni, a munkavállalás az első lépéseket jelentette az új élet megteremtéséhez, ezért számukra a táborok elhagyása nem okozott nehézséget.

A munkaügyi hivatalok célja az volt, hogy a menekülteket olyan munkahelyre közvetítsék ki, ahol a munkaadó szállást is tudott biztosítani, ami megkönnyítette a menekült számára a lakhatást. A munkavállalás egyik legnagyobb akadályát a korabeli sajtó a munkahelyek közelében lévő szálláshelyek hiányában látta. Voltak azonban olyan szakmák, amelyben a szállás biztosítása a munkaadó részéről nem okozott problémát: Kloster Riedenburgba a magyar menekültek között egy pap és egy apáca is érkezett. A hivatalos jelentésekben a munkaadók a magyar menekültekről, mint munkavállalókról mindig pozitívan, dicsérettel beszéltek.

A menekültek elsősorban az építőiparban, a fémiparban, a textiliparban tudtak elhelyezkedni. A nyelvtudás, illetve a vorarlbergi nyelvjárás ismeretének hiánya nehézségeket okozott a munkahelyi beilleszkedésben. A nyelvtudás hiánya elsősorban a kvalifikált munkakörök betöltését akadályozta. Noha a magyar menekültek közül három Budapestről származó tanár is állás kapott a Kloster Riedenburgban működő oktatási intézményben. Az elektronikai ipar felfutása miatt az ilyen végzettségű szakemberek a tartományban szinte korlátozás nélkül el tudtak helyezkedni, s könnyen jelentős karriert futhattak be. Az elektronikai területen szakképzett munkaerő könnyebben talált munkahelyet, mivel képzettség tekintetében nem voltak a helyiekkel szemben hátrányban.

Vorarlberg magas munkaerőigénye más tartományokból is vonzotta a magyar menekülteket, egy tiroli menekülttáborba került szabó története is ezt példázza. Vorarlbergben a szabó szakmájával jól el tudott helyezkedni, 1957 végén már 1700 schillinget keresett havonta. Igazi sikerszakmának azonban az elektronikai-műszerészség számított, egyes menekültek 1957-58-ban már 2 000-2 500 schillinget is megkerestek havonta. Egy Dornbirnban dolgozó, négy nyelven beszélő titkárnő a családegyesítést Vorarlbergbe kérte, ahol jól fizető állást kapott. A lánya Riminiben, egy olaszországi menekülttáborban volt, feltételezhetően a menekülés alatt szakadtak el egymástól.

Vorarlbergben nyitva állt az út a magyar menekültek számára is a svájci munkavállaláshoz is. A svájci keresetek akkor is lényegesen magasabbak voltak, mint Ausztriában. Szinte minden volt menekült próbálkozott Svájcban napi ingázóként munkát vállalni, több-kevesebb sikerrel. A kudarcok forrásának - minden interjút adott egykori menekült - a svájciak más mentalitását, ridegségét, távolságtartását jelölte meg.

MURBER Ibolya: Flucht in den Westen 1956. Magyar menekültek Ausztriában (Voralberg) és Liechtensteinben 1956. Feldkirch, 2002. 189-194. o.

1