A menekültek exodusa

A menekültek már a magyar forradalom leverése előtt elkezdtek érkezni Ausztriába. November 5-re a helyzet elég súlyos volt ahhoz, hogy az osztrák kormány az UNHCR-hez forduljon segítségért. Hamarosan ideiglenes és állandó menedék-felajánlások érkeztek Kanadából, Chiléből, Franciaországból, Dániából, Norvégiából, Svédországból és az Egyesült Királyságból. November 8-án Dwight D. Eisenhower elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok hajlandó 5 000 menekültet azonnal befogadni. Ezt a számot később 6 000-re emelték, és decemberben az Egyesült Államok kormánya bejelentette, hogy további 16 500 Ausztriában tartózkodó magyar felkészülhet az Egyesült Államok-beli bevándorlásra.

Végül mintegy 200 000 magyar menekült el hazájából. November végére 115 851 személyt vettek nyilvántartásba Ausztriában: megfélemlített és elkeseredett férfiakat, nőket, gyerekeket, akik vonszolták maguk után bőröndjüket. Ugyanazt az útvonalat követték Hegyeshalom határfalu felé, mint az a több tízezer magyar zsidó, akit a nácik deportáltak tizenkét évvel azelőtt. Az egyik menekült így fogalmazott: "Mindent hátrahagytunk, mint akinek ég a háza." 1956 decembere és 1957 januárja között további 56 800 menekült érkezett Ausztriába. Azután hirtelen lecsökkent az Ausztriába érkezők száma, főként a Kádár János vezette új, szovjet támogatással hatalomra került rendszer szigorúbb határellenőrzésének következtében.

Az osztrák kormány a menekültáradattal szembesülve sürgős pénzügyi segítséget kért az UNHCR-tól, valamint azt, hogy segítsen minél több menekült harmadik országba való áttelepítésében. Ausztria még mindig nem heverte ki a második világháborút, amelynek végső napjaiban az ország a nácik és az előrenyomuló szovjet erők közötti harcok színterévé vált. Ausztria szövetségesek általi megszállása, amelynek során Németországhoz hasonlóan négy zónára osztották fel, hivatalosan 1955 májusában ért véget. A megszálló csapatok négy hónappal később vonultak ki, és a magyar hatóságok 1956 elején távolították el a két ország közötti szögesdrót kerítés nagy részét. Ausztria tehát csak kevéssel azelőtt nyerte vissza önállóságát, és a válság alatt hangsúlyozta a két hidegháborús blokk közötti semleges pozícióját.

A menekültek segélyezését a Vöröskereszt vezette, az UNHCR-rel szorosan együttműködve. Ez volt az első válságkezelő művelet, amelyben a két szervezet közösen dolgozott. Az UNHCR közreműködésének alapja az ENSZ Közgyűlés 1956. november 9-én hozott 1006. számú határozata volt. Decemberben, megválasztása után néhány nappal Auguste Lindt főbiztos az osztrák fővárosba utazott, hogy személyesen győződjön meg a magyar menekültek égető szükségleteiről, akik akkoriban éjszakánként 3 000-en érkeztek az osztrák határon át.

Néhány menekült Ausztria helyett a szintén kommunista Jugoszláviában keresett menedéket, amelynek vezetője, Josip Broz Tito 1948-ban szakított Sztálinnal. Sztálin halála után a kapcsolatok kedvezőbb irányban alakultak: Nyikita Hruscsov és Nyikolaj Bulganyin 1955 májusában Belgrádba látogatott, ezzel is jelezve, hogy a szovjetek elfogadják Jugoszlávia független útját. Ebben az összefüggésben Tito cselekedete, hogy befogadta a magyar menekülteket, igen bátor lépés volt.

Jugoszlávia egyetlen kommunista országként vett részt azon a nemzetközi konferencián Genfben, amelynek során megszövegezték az 1951. évi menekültegyezményt. Az első ENSZ menekültügyi főbiztos, van Heuven Goedart személyesen látogatott el Jugoszláviába 1953 áprilisában, hogy megismertesse az UNHCR munkáját a jugoszláv kormánnyal: ez volt az első hivatalos látogatás egy kommunista országban. Az UNHCR és Jugoszlávia között igen hasznosnak bizonyult ez a kapcsolat a magyar válság idején. 1956 decemberében Tito közvetlenül az UNHCR-től kért segítséget a menekültáradat kezeléséhez.

Eleinte a jugoszláv kormány ragaszkodott a menekültek áttelepítéséhez és a kormány költségeinek teljes megtérítéséhez. Ezeket a feltételeket azonban később elvetették. 1956 novembere és decembere között mintegy 1 500 magyar érkezett Jugoszláviába, majd 1957 januárjában további tizenháromezer. Jugoszláviában, főként a Vajdaságban több százezer nemzetiségi magyar élt, ami megkönnyítette a menekültek befogadását. A sors iróniája, hogy az 1990-es években Jugoszlávia széthullását követően, számos nemzetiségi magyar tette meg ugyanezt az utat az ellenkező irányba.

1957. február 21-én Jugoszláviában állították fel a válsághelyzet kezelésével foglalkozó koordinációs bizottságot, a jugoszláv kormány, az UNHCR, a Vöröskereszt Társaságok Ligája (League of Red Cross Societies), az Együttműködési Akció az Amerikai Segélyezésért Világszerte (Cooperative Action for American Relief Everywhere), az Egyházak Világszolgálata (Church World Service), valamint a Brit Önkéntes Társaság a Magyarok Megsegítésére (British Voluntary Society for Aid to Hungarians) csoportok képviselőivel. Amikor 1957 márciusában Lindt főbiztos Belgrádba látogatott és elismerően nyilatkozott a kormány magyarokkal kapcsolatos bánásmódjáról, az UNHCR már 50 000 dollárt juttatott a jugoszláv Vöröskereszt részére, valamint további 1240 000 dollárt bocsátott az UNHCR belgrádi képviseletének rendelkezésére.

Az 1951. évi menekültegyezmény alkalmazhatóságának kérdése

Noha azokat a magyarokat, akik 1956-ban hagyták el hazájukat, a nyugati országok kormányai általában menekültnek tekintették, nem volt azonnal világos, hogy az 1951. évi menekültegyezményben meghatározott jogok és felelősségek vajon érvényesek-e a magyar válság esetére, hiszen az egyezmény világosan kimondja, hogy csak "az 1951. január 1-je előtti eseményekre" vonatkozik. Mindazokat, akik 1956. október 23-a, a budapesti felkelés után hagyták el az országot, az UNHCR és a nyugati kormányok a gyakorlatban jogállásuktól függetlenül menekültként kezelték, feltéve, hogy az egyéni átvilágítás nem szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy kizárhatók ebből a kategóriák. E tekintetben hasonlóság mutatkozott a Népszövetség idejében alkalmazott gyakorlattal, amikor az egyén jogállását egy meghatározott menekültcsoporthoz való tartozása alapján határozták meg.

E kérdés jogi megoldása, mint megannyi másé is az UNHCR fennállásának első két évtizede alatt, a főbiztos jogi tanácsadójának, Paul Weisnek a nevéhez fűződik, aki maga is bécsi menekült volt. A főbiztos kérésére Weis kulcsfontosságú memorandumban fejtette ki az UNHCR álláspontját 1957 januárjában. Nem csak a kérdés tisztázása érdekében tette ezt, hanem azért is, mert még olyan baráti országok körében is támadtak kétségek az UNHCR mandátumának az egyidejű eseményekre való kiterjesztésével kapcsolatban, mint például Svédország.

Weis a "menekült" fogalomnak az 1951. évi menekültegyezmény 1A(2) cikkében foglalt definíciójából indult ki, különös figyelmet fordítva az '1951. január 1-je előtt bekövetkezett események" megfogalmazás problematikus kapcsolódására. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyezmény tervezetét megalkotó Hontalanság és Kapcsolódó Kérdések Ad Hoc Bizottsága (Ad Hoc Committee on Statelessness and Related Problems), 1951. február 17-i első üléséről szóló jelentésében azzal érvelt, hogy ezt a meghatározást "a nagyobb horderejű területi vagy politikai változásokkal, valamint módszeres üldöztetéssel kapcsolatban kell alkalmazni". Kijelentette, hogy ez az értelmezés, valamint a definíciót megalkotó testületek körében lezajlott megbeszélések rávilágítanak, hogy nincs jelentősége az időpontnak, amikor egy személy menekültté válik. Weis azzal is érvelt, hogy Magyarország esetében nyilvánvaló volt, hogy "nagy horderejű politikai változások" következtek be, hiszen 1947-48-ban a kommunista párt uralma alatt megalakult a népköztársaság. Az 1956. októberi felkelés, valamint az ezt követő menekültáradat tehát ebben az értelemben "utóhatása volt ezen korábbi politikai változásnak". Ezért, ha egyébként megfelelnek az 1A(2) cikk feltételeinek, ezek az emberek ténylegesen menekültnek minősülnek.

Az UNHCR alapszabályával kapcsolatban Weis kijelentette: nyilvánvaló, hogy a magyar menekülteket, akik megfeleltek a 6B cikk feltételeinek, az UNHCR mandátuma alá tartozóknak kell tekinteni. Ez a cikk kiterjeszti az UNHCR hatáskörét "minden olyan személyre, aki állampolgársága szerint országán kívül tartózkodik (...) faja, vallása, nemzetisége, vagy politikai véleménye miatti üldöztetéstől való megalapozott félelmében, és nem képes (...) visszatérni a korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti országba". Weis szerint zavaró, hogy az UNHCR alapszabályának 6A(ii) és 6B cikke két, szövegezésében megegyező meghatározást is tartalmaz az UNHCR védelme alá tartozó menekültekre vonatkozóan, azzal az eltéréssel, hogy a 6A(ii) tartalmazza az 1951. január 1-jei határidőt. Véleménye szerint ez azzal a ténnyel magyarázható, hogy az egyezményt és az alapszabályt megalkotó tanácskozó testületek körében két ellentétes nézőpont alakult ki a "menekült" fogalom meghatározását illetően, mégpedig az "egyetemes", amely egy általános és széleskörű meghatározás mellett, illetőleg a "konzervatívabb" álláspont, amely különböző menekültkategóriák felállítása mellett érvelt. A meghatározás végül egy nem hivatalos munkacsoport által kidolgozott kompromisszum alapján jött létre.

Weis számára e tanácskozások története tette világossá, hogy azok, akik 1951. január 1-je után történt események következtében váltak menekültté, szintén az UNHCR védelme alá tartoztak. A Főbiztosság erre vonatkozóan kikérhette tanácsadó testületének (a későbbi Végrehajtó Bizottságnak) a véleményét vagy a kérdést beterjeszthette a Közgyűlés elé, az alapszabály 1. és 3. számú cikke értelmében. Magyarország esetében az ENSZ Közgyűlése minden kétséget kizáróan megállapította a Főbiztosság illetékességét a magyar menekültek ügyével kapcsolatban.

A magyar menekültek áttelepítése

Az Egyesült Nemzetek 1945-ben létrehozott Menekültügyi Alapja (United Nations Refugee Fund) tette lehetővé az UNHCR számára a magyar forradalom vérbefojtása után elmenekültekkel kapcsolatos válságkezelési akciók megkezdését. A Főbiztosság adományok gyűjtésébe kezdett, amire bőkezűen reagáltak. 1956 novemberében közös bizottság jött létre az UNHCR, az Európai Migráció Kormányközi Bizottsága, az osztrák kormány, az Egyesült Államok Menekültügyi Programja és önkéntes szervezetek részvételével. 1956 telén és 1957-ben az önkéntes szervezetek kulcsfontosságú szerepet játszottak a magyar menekülteknek való segítségnyújtásban, illetve áttelepítésükben.

Kezdettől fogva különös hangsúlyt fektettek a menekültek harmadik országba való áttelepítésére, mint a kérdés megoldásának döntő formájára. Ausztriának, amely eleinte erejét meghaladó terhet viselt, azonnali segítségre volt szüksége. Az egész nyugati világban visszatetszést keltettek a magyarországi események, ezért lelkiismereti kérdéssé vált a menekültek megsegítése, hiszen egyéb módon nem támogathatták a magyar népet a demokráciáért vívott elkeseredett küzdelmében.

Most, a XX. század végén talán nehéz elképzelni, mekkora nyomást gyakorolt a civil lakosság a kormányokra, hogy azok fogadják be a menekülteket. Az Ausztriába érkező menekültek számára nem hoztak létre központi regisztrációs hivatalt, pontosan amiatt, hogy mihamarabb áttelepítsék őket. 1956. november 20-i feljegyzésében az UNHCR bécsi képviselete tájékoztatta a főbiztost, hogy egyszerűen nem lehetséges a normális menekült-elismerési eljárás lefolytatása. Ezért abban állapodtak meg az osztrák hatóságokkal, hogy a részletes szűrést a letelepedés szerinti országban kell lefolytatni.

A menekültek áttelepítésének gyorsaságára az Egyesült Államokba való érkezések számából lehet következtetni. Az első, hatvanfős magyar menekültcsoport 1956. november 21-én érkezett repülővel. New Jerseyben a Camp Kilmer nevű nagy méretű katonai támaszpontot ideiglenes szállássá alakították át a menekültek számára. 1957. február végére újabb 9 000 menekült érkezett a tengerentúlra az Amerikai Légierő gépein, és további 7 000 fő amerikai hadihajók fedélzetén. 1958 közepére az Egyesült Államokban mintegy 38 000 magyar menekült kapott letelepedési engedélyt. További nagy befogadó országok voltak Kanada (35 000), az Egyesült Királyság (16 000), Német Szövetségi Köztársaság (15 000), Ausztrália (13 000), Svájc (11 500) és Franciaország (10 000). Kisebb számban a világ legkülönbözőbb országai fogadtak be menekülteket, mint például Chile, a Dominikai Köztársaság, Izland, Írország, Új-Kaledónia, Paraguay és a Dél-Afrikai Köztársaság.

A Magyarországra való hazatelepülés

Még a hidegháborús időszak légkörében sem az áttelepülés volt az egyetlen megoldás a menekültek számára. A menekültek egy része, főként azok, akik elszakadtak közvetlen családtagjaiktól, a hazatérést választották, amivel a magyar kormány is egyetértett. A szovjet katonai beavatkozás támogatásával létrejött Kádár-rendszer a Szovjetunió hallgatólagos beleegyezésével 1957-től az óvatos, mérsékelt függetlenség jeleit kezdte mutatni. Ilyen értelemben jelentős különbség volt az 1956 utáni Magyarország és az 1968 utáni Csehszlovákia között, amely egy még súlyosabb szovjet katonai beavatkozás áldozata lett.

A magyar kormány már 1956 novemberének végén korlátozott amnesztiát ajánlott azoknak, akik a forradalom miatt menekültek el. A súlyos politikai feszültségek ellenére, Lindt főbiztos kapcsolatba lépett az új kormánnyal. A főbiztos egyik jogi tanácsadója megjegyezte: "Lindt bátor és emberséges cselekedete sokat segített abban, hogy megtörje hivatalának a szocialista országoktól való szinte teljes elszigetelődését, valamint abban, hogy lehetővé váljanak a családegyesítések, és a következő hónapokban és években történt nagy számú hazatelepülések."

Lindt minden tőle telhetőt megtett, hogy az UNHCR pozitív szerepet játsszon a menekültek önkéntes hazatérésében. Ebből a célból Ausztriában és Jugoszláviában speciális eljárások kezdődtek. A magyar hazatérő küldöttségeket mindig kísérte egy magyarul beszélő munkatárs, és a hazatérni szándékozó menekülteket a határig kísérték az UNHCR alkalmazottai. 1958 januárjában, amikor Lindt a magyar kormány meghívására hivatalos látogatást tett Budapesten, találkozott hazatért menekültekkel is. Összesen mintegy 18 200 menekült tért vissza Magyarországra, a teljes létszám több, mint kilenc százaléka.

A kísérő nélküli kiskorúak kérdése

Különösen kényes kérdésnek mutatkozott a kísérő nélküli kiskorúak, más szóval "gondviselőiktől elszakított gyermekek" kérdése. Ha a menekült gyermekek egyedül menekülnek, vagy menekülés közben elszakadnak családjuktól, igen védtelenné válnak. Menekültstátuszuk meghatározása nehéz, azonban fontos, hiszen csak ezután tekinthető egy kiskorú menekültnek és élvezheti az UNHCR védelmét.

1956 novemberében a magyar hatóságok felkérték az osztrák kormányt a kísérő nélküli tizennyolc év alatti kiskorúak visszaküldésére. A kérdést az UNHCR és a Nemzetközi Vöröskereszt december 13-i, Genfben megrendezett rendkívüli tanácskozásán vitatták meg. Megállapodtak, hogy a tizennégy év alatti gyermekeket haza kell küldeni abban az esetben, ha mindkét szülő Magyarországon tartózkodik és kéri a gyermek hazatérését. Az életkori határt később eltörölték. A kérelmet írásban kellett benyújtani a Nemzetközi Vöröskereszthez, amely az UNHCR-rel ellentétben mind Ausztriában, mind Magyarországon rendelkezett képviselettel.

Kezdettől fogva előre látható volt, hogy problémát okozhat, ha a szülőket nem lehet megtalálni, ha az egyik szülő van életben, vagy ha a gyermek árva. Ilyen esetben a gyermek mindenek felett álló érdekét kellett figyelembe venni. Az érintett ország jogi hatóságait ítélték az ügyben illetékesnek. Maradt még egy komoly kérdés, nevezetesen, ha mindkét szülő kéri a gyermek hazatérését Magyarországra, a gyermek azonban nem kíván hazatérni. Az UNHCR gyakran szembesült ilyen jellegű problémákkal a következő évek során.

Híd Kelet és Nyugat között

1961 áprilisában Lindt jelentette az UNHCR Végrehajtó Bizottságának, hogy a magyar menekülteket "a továbbiakban már nem szükséges különleges csoportként kezelni". Az UNHCR nemzetközi tekintélye jelentősen megnőtt a magyar menekültválság kapcsán végzett munkájának köszönhetően. Ha beszélhetünk kiemelkedő időszakról az UNHCR tevékenysége kapcsán az 1950-es években, akkor az a magyar válsághoz köthető.

1956 után különösen az Egyesült Államok kormányának értékelése vett pozitív fordulatot az UNHCR munkájának megítélésében. Figyelemreméltó volt a válsággal kapcsolatban, ahogyan a nyugati államok passzív módon belenyugodtak a szovjet fait accompli-ba. Így, megannyi más jelentős válsághoz hasonlóan, amelyben a következő évek során az UNHCR megoldást keresett, a kormányok Londonban, Párizsban, Washingtonban és máshol megkönnyebbülten úgy gondolták, hogy "valami mégis történt az ügy érdekében".

A magyar menekültválság fontos volt az UNHCR történetében, hiszen először ekkor nyíltak meg a kapuk a szervezet számára a kommunista világban, így Jugoszláviában és Magyarországon is. Mindez nagy mértékben Lindt főbiztos politikai és diplomáciai válságkezelésének volt köszönhető. Lindt egyik legkiemelkedőbb érdeme, hogy kiterjesztette az UNHCR védelmét a kommunista országokban élőkre, miközben maga mögött tudhatta az egész nyugati világ és különösképpen az Egyesült Államok támogatását. Az Egyesült Államok részéről tapasztalt korábbi szkepticizmus helyet adott a felismerésnek, hogy szükség van egy speciálisan a menekültüggyel foglalkozó nemzetközi szervezetre.

A magyar menekültválság volt az első nagy válság, amelyben az UNHCR részt vett. Felhívta a figyelmet egy olyan nemzetközi szervezet szükségességére, amely a menekültválságokat azonnal képes kezelni. A válság alatt az UNHCR központi szerepet játszott mint koordináló szervezet, amely nem csak a kormányokkal, hanem nem-kormányzati és kormányközi szervezetekkel is tartotta a kapcsolatot. A válság rámutatott az UNHCR különböző funkciói közötti szoros összefüggésre - a nemzetközi védelem és az anyagi támogatás, valamint a menekültkérdés tartós megoldásai keresésének fontosságára.

A magyar válság kezelése az UNHCR számára alapvető fontosságúnak bizonyult, hiszen ennek köszönhető az a következő évben hozott közgyűlési határozat, amely elismerte a menekültkérdés globális jellegét. A határozat rendelkezett egy szükségalap felállításáról, valamint létrehozta a Főbiztosság Programjának Végrehajtó Bizottságát (Executive Committee of the High Commissioner's Programme), amely jóváhagyja a Főbiztosság éves költségvetését, valamint tanácsadó szervként működik a főbiztos mellett a hivatal védelmi és segélynyújtási funkcióival kapcsolatban. Mindkét szervezeti változás az UNHCR szerepének egyre szélesedő körben való elfogadását jelentette, amelyet a Menekültek Világévének megrendezése tovább erősített 1959-60-ban. Ez utóbbi kapcsán nem csak az UNHCR európai munkája kapott figyelmet, hanem a Hongkongba menekült kínaiakért (lásd az .5 keretes szöveget), valamint a Marokkóba és Tunéziába menekült algériaiakért végzett munkája is.

A Hongkongba menekült kínaiak ügye fontos áttörést jelentett az UNHCR munkájának fejlődésében. E csoport érdekében kérte fel az ENSZ Közgyűlése 1957 novemberében először az UNHCR-t, hogy "jószolgálati" szerepköréből kifolyólag gyűjtsön segélyeket Európán kívüli menekültek megsegítésére. Noha viszonylag csekély összegű segélyre volt szükség, hisz a menekülteket hamar "felszippantotta" a növekedő hongkongi gazdaság, a felhívás mégis precedenst teremtett az UNHCR fejlődő világbeli munkájának tekintetében. Történetében először, a szervezet képesnek bizonyult egy nagyobb válságban való hatékony közreműködésre Európa területén kívül is.

A Világ menekültjeinek helyzete. A humanitárius segítségnyújtás öt évtizede. ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR), Vezető szerkesztő: Cutts, Mark. 2000. 29-34. o.