CSERESNYÉS Ferenc: Az UNHCR, az ICEM és a Vöröskereszt helyi tevékenysége, vita az ENSZ-ben a menekültekről

Apróbb zökkenőktől eltekintve az osztrák kormány illetékesei (külügy) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) helyi képviselői között a viszony a magyar menekültek segélyezése ügyben harmonikusnak, korrektnek volt mondható. 1956. november közepén az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának bécsi képviselője memorandumot készített az ausztriai menekülthelyzetről. Jelezte, hogy kevés a rendelkezésre álló szálláshelyek száma, s egyes esetekben a menekült-transzportoknak a vasúti kocsikban kell éjszakázniuk. Becslése szerint a következő hat hónapon belül 16 500 menekültet szállíthatnának el más országokba, ha az érintett befogadó országok gyorsan cselekednének. De ehhez feltétlenül több befogadási ajánlat szükséges, és gyorsítani kell az elszállítás tempóját. E memorandum is megfogalmazott egyéb elvárásokat, amelyek lényegében az osztrák kormány igényeinek a támogatásaként foghatók fel¹ .

November végén Heinrich Haymerle² magához kérette a Menekültügyi Főbiztosság bécsi képviselőjét. A nemzetközi szervezet egyik levelére ugyanis Bruno Kreisky államtitkár még nem válaszolt, pedig többször is sürgették. A külügyi tisztviselő most az javasolja az UNHCR munkatársának, hogy mondjanak le a válaszlevélről, mert ha az mégis megszületne, valószínűleg nem tűnne barátságosnak. Ausztria tiltakozik ugyanis a menekültek elhelyezésével kapcsolatos olyan javaslatok ellen, hogy vegyék igénybe a szállodákat is. Ez ugyanis Haymerle szerint arra ösztönözné a magyarokat, hogy az osztrákok költségén az országban maradjanak. Másfelől Ausztria részben elesne egyik legfontosabb bevételi forrásától, az idegenforgalmi bevételektől. De a külügy elutasítja a Főbiztosság képviselőinek azt a kritikáját is, hogy a védelmi minisztérium a Salzburg mellett fekvő katonai barakokat nem bocsátja a menekültek rendelkezésére. Éppen az adott helyzet bizonyítja - mondotta -, hogy milyen nagy jelentősége van a katonai készültség bizonyos szintű fenntartásának³ .

Az ilyen, kisebbnek mondható konfliktusokat leszámítva Ausztria tudatosan törekedett rá - miként láttuk is -, hogy a menekültügyet nemzetközivé tegye, s az illetékes ENSZ képviselettel harmonikusan együttműködjön. Az új magyar menekültek segélyezése érdekében koordináló bizottság alakult, amelyben részt vettek a belügyminisztérium, az UNHCR, az ICEM, a Nemzetközi Vöröskereszt és más segélyszervezetek képviselői. A Főbiztosság képviselőjének feladata a menekültprogram általános koordinálása volt, a Vöröskereszt a különböző segélyszervezetek tevékenységét hozta összhangba, míg az ICEM a menekültek regisztrálásáról és elszállításáról gondoskodott. A munkamegbeszéléseket hol az osztrák belügyminisztériumban, hol az UNHCR bécsi irodájában tartották. Ezeken az üléseken határoztak a gondozási kártya bevezetéséről - a segély többszöri igénybevételének megakadályozása érdekében -, a menekültigazolványok kiállításáról, valamint az ICEM-teameknek a kivándorlást előkészítő és lebonyolító munkája támogatásáról.

Bár az ICEM - nevéből is következően - az európai kivándorlás támogatása érdekében jött létre, magára vállalta a tengerentúli kivándorlás útiköltségeit és mindenkori technikai költségeit is, amennyiben ezek valamilyen egyéb forrásból nem álltak rendelkezésre. Sőt, a magyar menekültek esetében finanszírozta a repatriálás céljából visszatérni kívánók útiköltségét is Nyugatról Ausztriába. A szervezet tehát mind a megtelepedés, mind a kivándorlás, mind pedig az esetleges visszavándorlás jogát és lehetőségét támogatni kívánta. Ennek érdekében magyar nyelvű tájékoztatókat küldött az osztrák tartományi központokba, hogy elérhesse a táborokon kívül élő menekülteket is. Tevékenységének kiterjedését a befogadó országok kívánságai határozták meg, illetve korlátozták⁴ .

Az anyagi segítséget - edények, takarók stb. - a belügyminisztérium a Nemzetközi Vöröskereszt bécsi központjába irányította. Ha ez éppen nem tudta fogadni, vidéki hálózatát vette igénybe. A menekülteknek folyósított zsebpénzről (erről az Osztrák Nemzeti Bizottság döntött először, s november végén személyenként napi 30 schillinget jelentett), illetve ennek kiegészítéséről már nem tudtak határozni. Azt viszont eldöntötték, hogy keresőszolgálatot állítanak fel és létrehozzák a menekültek központi felvilágosító bázisát⁵ .

Az osztrák kormányszervek a magyar menekültek ügyeit koordináló bizottságban lelkiismeretesen tájékoztatták a nemzetközi szervezetek képviselőit a fejleményekről. Ezeket az információkat ezután - természetesen a belügy beleegyezésével - az UNHCR képviselője belső használatra szánt tájékoztatókban a szélesebb körben érintettek tudomására hozta. Ebből tudható meg, hogy november 21-én reggel a regisztrált magyar menekültek száma Ausztriában 36 511 volt. A bécsi rendőrigazgatóság becslése szerint további ötezren magánszemélyeknél laktak, hivatalos bejelentkezés nélkül. A 20-21-én érkezettekkel és a többi még nem regisztrálttal együtt október 28-a és november 21-e között körülbelül ötvenezren menekültek Ausztriába. Kivándorlási céllal addig 8410-en hagyták el az országot. A két szám különbségéből adódik, hogy a szóban forgó időpontban mintegy 42 000 magyar menekült tartózkodott Ausztriában. A regisztrált menekültek elhelyezkedése a következő volt:

Burgenland 6 000

Karintia 1 866

Alsó-Ausztria 10 182

Felső-Ausztria 3 609

Salzburg 2 005

Steiermark 6 561

Tirol 1 653

Vorarlberg 457

Bécs 4 178

Összesen 36 511

Ehhez a számhoz még hozzáadtak ezer, Obertraunban és Sankt Wolfgangban elhelyezett egyetemistát, akik csoportokban érkeztek az országba (a soproniak az előbbi községben voltak). Egyéni és kiscsoportos menekültek a magyar egyetemekről egy bécsi diákotthonban (Pfeilgasse) kaptak szállást.

A magyar menekültek munkajogi helyzete a Genfi Konvenció szerinti státusból következett: az állások közvetítésénél az osztrák munkavállalókkal azonos megítélés alá estek⁶ .

Az ENSZ-közgyűlés III. Bizottsága november 23-i ülésének 2. napirendi pontja keretében hallgatta meg a Menekültügyi Főbiztosság beszámolóját. Bevezetőjében Read, a főbiztos helyettese részletesen tájékoztatott az általános helyzetről, majd az ausztriai sajátosságokkal foglalkozott. Örömmel állapította meg, hogy míg 1955. január elsején a németországi, olaszországi, görögországi és ausztriai menekülttáborokban élők összlétszáma 84 000 volt, 1956. július 1-jére ez a szám 57 000-re csökkent. Read az eredmények méltatásakor kiemelte a Menekültügyi Főbiztosság, az ICEM és más szervezetek jó együttműködését. Másrészt megállapította, hogy több állam nem, vagy csak kis mértékben teljesítette hozzájárulását az ENSZ menekültügyi programjához. A befizetések 1955-ben 1,5 millió dollárral maradtak el a megajánlott szinttől; 1956-ban csak a felét kapták meg a tervezett hat millió dollárnak, s emiatt több projektet nem sikerült elindítani. Beszámolója végén Read részletes képet adott az ausztriai menekültügyi helyzetről, az addigi segélyekről, azok szétosztásáról, majd köszönetét fejezte ki az osztrák hatóságoknak a jó és szoros együttműködésért.

Ezek után következett az ausztriai magyar menekülthelyzet hosszúra nyúló vitája. Először a kínai képviselő szólt, bírálva a nyugati országokat. Majd a Szovjetunió képviselője következett, aki megpróbálta megakadályozni az egész vitát. Végül is a küldöttek megállapodtak abban, hogy a problémának csakis tisztán a humanitárius és praktikus szempontjait beszélik meg. Ennek ellenére a vita rendre politikai síkra terelődött, amelyben különösen Georgij P. Arkagyev szovjet delegátus járt az élen. Szerinte a magyar menekültek jelentős része fasiszta és bűnöző, úgyhogy a nyugati világ gondoskodása nem éppen az arra érdemeseknek szól. Véleménye szerint nagy számban érkeztek Ausztriába olyan magyarok is, akik csak a fasiszták fehérterrorja elől (sic!) menekültek el, s az a tervük, hogy minél előbb visszatérjenek Magyarországra. Ezeknek a menekülteknek lehetőséget kell adni a hazatérésre, mégpedig közvetlen megegyezéssel Ausztria és Magyarország között.

Az előzetes megállapodásnak megfelelően a bizottság elnöke többször is megpróbálta rászorítani Arkagyevet a kérdés emberi és gyakorlati vonatkozásainak taglalására, de nem járt eredménnyel. A szovjet követ kijelentései így azonnali heves reakciókat váltottak ki a nyugati delegátusok körében. A nyugatiak képviselői felkeresték a táborokat, benyomásokat szereztek a menekültekről, s az így nyert tények alapján cáfolták a szovjet helyzetértékelést. Ausztriának a beözönlő magyar menekültekkel szemben tanúsított magatartását a legtöbb hozzászóló nagyra értékelte - kivéve a szovjet blokk országait -, ismételten köszönetüket fejezték ki a szövetségi kormánynak. A chilei delegátus azon kérelmét, hogy az ENSZ közgyűlése határozat formájában is fejezze ki háláját az osztrák kormánynak, a bizottsági küldöttek 49 szavazattal - ellenszavazat nélkül - elfogadták. Tizenkilenc ország tartózkodott a szavazástól, mégpedig a keleti blokk országai, valamint néhány ázsiai és afrikai állam. Jugoszlávia és Magyarország a többséggel szavazott.

Ezek után a bizottságban további határozati javaslatokat vitattak meg. Először az a csehszlovák javaslat került terítékre, amely a menekültprobléma megoldásának a súlypontját az önkéntes repatriálás felgyorsítására helyezte. Ez a javaslat szemben áll a nyugati államok (Belgium, Kanada, Anglia, Franciaország stb.) közös határozati javaslatával, amely a menekültkérdés megoldására általános eszközök sorát ajánlotta, a repatriálást azonban csak mellékesen említette. Hosszú vita után mindkét határozati javaslatot szavazásra bocsátották, melynek során a csehszlovák indítványt 43 szavazattal elutasították. Csak a szovjet blokk országai, valamint főként ázsiai és afrikai országok szavaztak mellette. Végül a nyugati országok határozati javaslatát fogadták el 49 szavazattal, ellenszavazat nélkül, 19 tartózkodással⁷ .

A nyugati-európai országok határozati javaslatának elfogadásáért természetesen "fizetni" kellett. A szövet a magyar menekültek helyzete szempontjából túl általános, semleges volt; kevés konkrét segítségnyújtási módot sorolt fel érdekükben. Az amerikai delegáció vezetője ezért hosszú ideig vonakodott a csatlakozástól. Végül ő is belátta, hogy a viszonylag széles egyetértés érdekében az adott körülmények között pozitívan kell szavaznia. Az óvatos megfogalmazás másik oka az volt, hogy Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár kezdettől fogva a magyar menekültkérdés III. bizottságbeli megvitatása ellen lépett fel. Azzal érvelt, hogy az ügynek minden további nélkül a közgyűlés előtt van a helye. Read és a delegátusok többsége azonban azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar menekültek gyakorlati szükségletei, valamint egyéb emberi vonatkozásai miatt a III. Bizottságnak is feltétlenül meg kell tárgyalnia a kérdést, ahogyan végül történt is.

Az ENSZ közgyűlésben 1956. november 4-én folytatódott a magyar kérdés vitája. Belorusszija képviselője azt mondta, hogy az osztrák kormány és az UNHCR akadályozza a menekültek visszatérését Magyarországra. Kijelentette, hogy osztrák sajtójelentések szerint fiatal magyar menekülteket szerveznek további Magyarország elleni akciókra. S hozzátette: a magyar menekültek kezdik belátni, hogy hazudtak nekik, és ezért a rend helyreállítása után ismét vissza kívánnak térni szülőföldjükre. A szovjet képviselő szerint a határozati javaslat beavatkozik Magyarország belügyeibe, és a 2. pontnak határozottan ultimatív jellege van. Magyarország örökre megszabadult a fasiszta rendszertől. A gyerekeket, akik szüleikhez vissza akarnak térni Magyarországra, Ausztriában szögesdrótok mögé internálják. Ugyanakkor a Szovjetunió - hangoztatta - nagy támogatást nyújt Magyarországnak, naponta 500 vagon segélyszállítmány gördül át a magyar határon⁸ .

A nyugat-európai országok, Izrael, Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és a magyar menekültek befogadása

Csaknem az egész világról érkeztek ajánlatok a magyar menekültek befogadására: 1956. november 7. és 14. között hét ország tett ajánlatot mintegy 80 000 ember befogadására. Ők azonban jobbára kizárólag az Egyesült Államokba akartak menni. Sok ország ajánlata többek között ezért maradt kihasználatlan. Bár az amerikaiak egy külön programban felemelték éves bevándorlási kvótájukat (6500-ról 21 500-ra), ez messze nem elégítette ki honfitársaink várakozásait. A magyarországi zsidó menekültek is az Egyesült Államokra törekedtek. Nagyon nehéz feladatot vállalt magára az American Joint Distribution Committee, amikor átvette mintegy 18 000 zsidó gondozását. Néhány ezren közülük az ortodoxia szabályai szerint éltek, s a menekültüggyel foglalkozó improvizáló osztrák szerveket csaknem a kétségbeesésbe kergették azzal, hogy már a határon ragaszkodtak a kóser ételhez. A táborban sem lettek sokkal kisebbek a dilemmák, bár oda már a Joint naponta szállította a megfelelő élelmiszert. Ezért a belügyminisztérium - az Amerikai Jointtal egyetértésben - az ortodox zsidók számára Korneuburgban, majd később Bad Kreuzenben külön tábort rendezett be, ahol vallási sajátosságok tiszteletben tartására nagyobb lehetőségek nyíltak⁹ .

Izrael állam bécsi nagykövete már november elején közvetítette az osztrákoknak kormánya megbízását: készek befogadni minden, Ausztriában tartózkodó magyarországi zsidó menekültet. A követség teljhatalmat kapott az útiokmányok kiállítására azok számára, akik úgy nyilatkoztak, hogy Izraelben kívánnak letelepedni. A Jewish Agency készen állt a jelentkezők elszállításának megszervezésére. Az osztrák külügyminisztérium köszönettel vette a felajánlást, majd kérte a közvetlen kapcsolat felvételét a belügy illetékes részlegével, amelytől maga is igényelte a további fejlemények visszajelzését. Az ügy további mentének nyomát nem találtuk meg az akták között¹⁰ .

Kanada Már novemberben a legnyitottabb befogadók közé tartozott, s az Egyesült Államokba igyekvők egy része ide is hajlandó volt jelentkezni. J. W. Pickersgill bevándorlási miniszter napi kapcsolatban állt az ország bécsi követségével, s folyamatosan tájékozódott a menekülthelyzetről. A kanadai parlament alsóházában a kérdésnek szentelt rendkívüli üléseken jelezte: Ausztriában egy-két nyomtatvány esetleg kitöltetlen marad, talán röntgenfelvételt sem készítenek, s általában lerövidül a máskor szokásos procedúra. Nem tagadta ugyan ezek értelmét és fontosságát, de - teljes összhangban az osztrák elvárásokkal - hangsúlyozta, hogy ezúttal az emberek minél előbbi Kanadába szállítása a fontos. A vizsgálatokat később is elvégezhetik. Még novemberben arról is döntött a kanadai kormány, hogy a menekülteknek nem megelőlegezik az útiköltséget - ahogy kezdetben tervezték -, hanem állami segély formájában díjtalanná teszik az utazást.

Ilyen előzmények után érkezett a kanadai bevándorlási miniszter Bécsbe. Másnap már - kívánságának megfelelően - Burgenlandba vitték. Szinte minden tábort végiglátogatott (Kaiserssteinbruch, Eisenstadt, Wöllersdorf és Traiskirchen). Mindenütt tájékozódott a táborvezetőknél. Leginkább az ellátás, a még hiányzó és szükséges segélyek érdekelték. Sok magyar menekülttel beszélt, akik közül többen azt mondták neki, hogy Kanadába szeretnének menni. Pickersgillre láthatóan mély benyomást tett az a tény, hogy beszélgetőpartnerei szinte kizárólag 17 és 25 év közötti fiatalemberek voltak. Megismételte előttük, hogy 1956 végéig 6000-7000 magyar menekült utazhat Kanadába, s a maga részéről összesen mintegy 10 000 menekült befogadására gondolt. Minden a szállítási lehetőségektől függ, közölte a bevándorlási miniszter. Megígérte azt is, hogy amíg az ausztriai helyzet kritikus, más országokból felfüggesztik a bevándorlást Kanadába¹¹ .

A jelen lévő újságírók megkérdezték Pickersgillt, hogy a látottak mennyiben felelnek meg előzetes várakozásainak. Lényegében megfelelnek, volt a válasz, csak az tölti el aggodalommal, hogy ez a sok fiatalember oly könnyen otthagyja a hazáját, ami Magyarország jövőbeli fejlődésére nézve kevés reménnyel kecsegtet. Eisenstadtban a kanadai váratlanul azt kérte, hogy vigyék a határra, mert szeretne menekülteket látni, amint éppen átlépnek a határon. Klingenbachnál - a burgenlandi biztonsági főnök legnagyobb megdöbbenésére - a magyar határőrök a két országot elválasztó sorompóhoz jöttek beszélgetni a kanadai miniszterrel (orosz katonák nem voltak a közelben). A kíséret osztrák tagjai persze mindent megtettek, hogy ez az egészen különleges intermezzo a lehető legrövidebb ideig tartson. A jelen lévő kanadai újságírókat is megkérték az eset diszkrét kezelésére. Ezek után Pickersgill Schwechatnál elbúcsúztatta az első magyar menekültekkel telt kanadai repülőgépet, s kifejezte elégedettségét a látottakkal¹² .

December elején a kanadai kormány nyilatkozatban közölte, hogy korlátlan számban kész befogadni magyar menekülteket, amennyiben jönni akarnak és egészségileg alkalmasak a hosszú útra. A Soproni Egyetem Erdészeti Kata oktatóinak és hallgatóinak felajánlották, hogy Vancouver mellett újra berendezkedhetnek. British Kolumbia egyeteme és erdészeti intézményei gondoskodnak a kiegészítő előadásokról, az angol nyelvi képzésről és a Soproni Egyetem Erdészeti Karának az anyagi támogatásáról is. A hónap közepén egy előkészítő csoport repült Kanadába, majd kitűzték az óceánon való átkelés időpontját is: 1957. január elsejét. Azt is sikerült elintézni, hogy a Siezenheimbe internált erdészhallgatók Salzburgban csatlakozhassanak társaikhoz.

December közepén a bécsi francia követ felajánlotta Karl Grubhofer külügyi államtitkárnak, hogy a francia követség kész átvállalni a gräni (Reutte mellett) magyar menekülttábor fenntartásának a költségeit (ruhák, orvosi ellátás, magyar tanárok fizetése, valamint 30 schilling zsebpénz a tanulóknak). Ezenkívül egy francia nyelvtanár státusát is finanszírozták.

December közepéig Ausztriába 126 500 magyar menekült érkezett. Éjszakánként ekkor még mindig két és fél ezren lépték át a határt. Mivel azonban időközben 51 556 menekültet más országokba szállítottak, helyben 74 940-en maradtak. A következő, a december 10-i helyzetet regisztráló táblázat egyrészt a világ országainak menekült-átvételi ajánlatait mutatja, másrészt tájékoztat a már bekövetkezett elszállításokról:

Kvóta:

Már elszállított:

Svájc

10 000 (ebből 6000 ideigl.)

9 303

Németország

A mindenkori menekültszám 10%-a

7 616

Hollandia

5000 (ebből 2000 ideiglenesen)

1 976

Franciaország

Korlátlan

6 544

Svédország

3 500

3 108

Nagy-Britannia

Korlátlan

10 142

Ausztrália

5 000

156

Kanada

Korlátlan

2 150

USA

21 500

3 082

Belgium

3 000

3 002

Új-Zéland

1 000

-

Brazília

3 000

-

Kolumbia

1 000

-

Chile

1 000

7

Dél-Afrika

500

-

Írország

1 000

525

Luxemburg

200

185

Olaszország

4 000

2 772

Dánia

1 000

1 000

Argentína

(az ICEM szerint) 2 000

18

Összesen:

62 000

51 556

(továbbá a korlátlan kvóták)

Belgiumban és Dániában elérték az átvevőkészség határát. Nagy-Britannia 11 000 magyar menekült befogadása után egyelőre leállította az átvételt arra hivatkozva, hogy angol állampolgárai települnek vissza a Közel-Keletről. A németeknél is korlátozást jelentett a 10%-os limit. Franciaország sem vett át többet 7000 magyar menekültnél 1956 végéig, szintén a francia állampolgárok anyaországi visszaáramlására hivatkozva. Ausztria azzal számolt, hogy 1956. december végéig még mintegy 12 000 magyar menekült elszállítása történhet meg. Ilyen körülmények között jelentős segítséget csak a tengerentúli országoktól remélhetett. Az Egyesült Államok ígérete szerint 21 és félezer menekültet vesz át az év végéig. Kanada ugyan mégis megnevezett egy limitet 1956-ra (11 000), de további 12 000 személynek volt lehetősége a tengerentúli kivándorlásra (Ausztrália, a dél-amerikai államok és Dél-Afrika). Nem volt viszont biztató, hogy az addigi tapasztalatok szerint a menekültek - Ausztráliát kivéve - nem kívántak Dél-Amerikába és Dél-Afrikába menni. A december közepi kivándorlási lehetőségeket összegezve: Európa 12 000, az USA és Kanada 27 000, Dél-Amerika és Ausztrália 12 000 (összesen 51 000) fő.

Az addigi tapasztalatok alapján, óvatos becslés szerint is, még számítani kellett a menekültek számának jelentős emelkedésére. Ezért a külügyben karácsony előtt arra gondoltak, hogy az európai országokhoz kellene fordulni, kezdjék az újévet egy bővített menekültbefogadása programmal. Nagyon reménykedtek abban is, hogy az Egyesült Államok tovább emeli bevándorlási kvótáját. Ha így történik, a procedúra akkor is heteket vesz igénybe, ezért azt tervezték, hogy az amerikai alelnök bécsi látogatásakor megkísérlik kissé felgyorsítani az eseményeket¹³ . A bécsi amerikai követség is ekkor, azaz Richard Nixon bécsi látogatásának küszöbén hozta nyilvánosságra tervét 21 500 magyar menekült Egyesült Államokba szállítására vonatkozóan. A terv a következőket tartalmazta:

1. 5300 menekültet december 18-án, 23-án és 29-én hajóznak be Bremerhavenben;

2. 9700 személy Münchenből - ahová vonat szállítja őket - repülőgépen utazik az Egyesült Államokba, mégpedig a Military Air Transport Service gépeivel. Az ütemezés szerint december 11-én 200 menekült, 12-én 300 menekült, 13-án 400 menekült repül el. A további napokon 500-500 emberrel szállnak fel a gépek.

3. 6500 menekültet az ICEM polgári charter gépekkel Ausztriából közvetlenül szállít az Egyesült Államokba. A szállítást az amerikaiak december 29-ig be kívánták fejezni, természetesen nem számolva az olyan esetleges zavaró tényezőkkel, mint az időjárás vagy egyéb technikai probléma.

1956. december 10-én a washingtoni osztrák képviselet táviratot küldött Bécsbe, tudatva, hogy a következő hétvégén az alelnök meglátogatná az osztrák fővárost, amennyiben ezt a kormány is hasznosnak tartaná. A látogatás hátterében az állt, hogy január elején kellett rávenni a kongresszust a magyar menekültek 1957-es pénzügyi segélyezésére, s egy közvetlen, az osztrák kormánnyal folytatott megbeszélésre hivatkozó Nixon-beszámoló jelentősen megkönnyíthette a kérelem elintézését. Fontos osztrák érdekről lévén szó a Külügyi Hivatal válasza nem váratott magára: a minisztertanács Nixon alelnök látogatását örömmel vette tudomásul.

A minisztériumokban lázas szakértői munka kezdődött a nemzeti érdekek minél hatékonyabb érvényesítése céljából. Egyedülálló lehetőségnek tekintették a látogatást arra, hogy az Egyesült Államok figyelmét felhívják a magyar menekültprobléma súlyosságára. Meg kívánták értetni Nixonnal, hogy Ausztria már nem képes úrrá lenni a helyzeten, mert az országban tartózkodó menekültek száma csaknem 75 000, az európai országok felvételi kvótái csaknem kimerültek, és a menekültek folyamatos beáramlása naponta 2000-nél több új személyt jelent. Rá szerették volna bírni az Egyesült Államokat, hogy a már felemelt kvótán túl is vegyen át menekülteket. Talán rá lehetne venni Nixont - reménykedtek -, hogy az USA befogadja a menekültek mindenkori összlétszámának meghatározott részét (akár 50%-át is).

Különösen fontos volt, hogy ne legyenek fennakadások a menekültek elszállításában. A minisztereket felkészítő szakértők azt az ötletet is megfontolásra érdemes javaslatként ajánlották felvetni az alelnöknek, hogy forduljanak felhívással a világ nagyvárosaihoz: gondoskodjanak egy-egy csoport további sorsáról (munka, lakás, szakmai továbbképzés stb.). Mindenekelőtt persze a menekültek gazdasági beilleszkedését tartották fontosnak, hogy a szabad világ teljes értékű tagjainak tekinthessék magukat. A sikertelen gazdasági beilleszkedésnek ugyanis negatív politikai következményei lehetnek. Közös erővel meg kell akadályozni, hogy a menekültekből elhanyagolt, csalódott emberek szürke tömege alakuljon ki a nyugati társadalmak alsó régióiban¹⁴ .

Az amerikai alelnökkel folytatott megbeszélésen osztrák részről a fél kormány jelen volt, de az amerikaiak is komolyan "készültek". A tárgyalás kezdetén Nixon azt mondta, hogy ez az eszmecsere utazásának egyik fő célja. Reméli, hogy megkapja a lehetőséget a menekültprobléma pénzügyi vonatkozásainak pontosabb megismerésére. Ő maga ugyan nem dönthet, de reméli, hogy hazatérve kedvezően tudja befolyásolni a döntéshozókat. Raab szövetségi kancellár szerint a menekültprobléma kétrétegű: egyfelől politikai természete van. A semleges Ausztria a menekültek tömeges jelenléte folytán nehéz helyzetbe kerülhet, ezért amilyen gyorsan csak lehet, minél többet külföldre kell szállítani közülük. Másrészt a menekültkérdésnek pénzügyi vonatkozásai is vannak, s azt javasolta, először beszéljenek erről.

A szövetségi pénzügyminiszter azzal kezdte, hogy a tárgyalások napjáig - 1956. decemberéig 19-ig - kb. 150 000 menekült érkezett az országba. Közülük 70 000 azóta más országokban talált új hazát, 80 000 még Ausztriában van. Valószínűleg 30 000 menekült marad végleg az országban, vagy azért, mert nem akar máshová menni, vagy pedig azért, mert más országok - ahová menni szeretne - nem fogadják be. Itt Nixon közbevetette: nem lehetne ezt a 30 000 személyt valahogyan munkába állítani? Kamitz egyetértett a felvetéssel, majd hozzáfűzte: 1957-ben előreláthatólag további 50 000 menekült beáramlásával kell számolni, ami így összesen már 80 000-et tesz ki. Ha folyamatos is egyik oldalon az elszállítás, a másik oldalon is folyamatos a beáramlás. Azaz 30 000 folyamatosan jelen lévő és 50 000 időszakos táborlakóval kell számolni az országban.

A pénzügyminiszter szerint a 30 000 lakást kell építeni a munkahelyek közelében. A lakásépítés költségei a becslések szerint 58 millió amerikai dollárra rúgnak. Az átmenetileg itt lévő menekültek számára a táborok kiépítése, illetve helyreállítása további 40 millió dollárt igényelne. Az egyes menekültek étkezésére, ruházkodására, a szállítására stb. fordított összeg fejenként 150 dollár volt 1956-ban, ami összesen további 8 millió dollárt jelentett. Kamitz összefoglalója szerint 1957-ben, 30 000 itt maradó és 50 000 átáramló menekülttel számolva, 23 millió dollár kellene a folyó kiadásokra és 8 millió dollár a nem folyamatos kiadásokra. De ezek a becslések nem tartalmazták az építési költségeket. (Mintha Kamitz röstellte volna ezeket is összegezni, pedig az általa igényeltek alapján ezek csaknem 100 millió dollárt tettek volna ki.) Nixon pénzügyi szakértője, Hollister leszögezte, hogy az Egyesült Államoknak sok kötelezettsége van az egész világon, és a pénzügyi eszközei nem határtalanok. Szerinte bizonyos prioritásokra figyelemmel kellene lenni. A szövetségi pénzügyminiszter által felvetetteket alaposan tanulmányozni fogják. Az Egyesült Államok persze pontosan tudja - fűzte hozzá -, hogy a kért segítséget nem Ausztriának adják, hanem Ausztrián keresztül a menekülteknek.

Raab szövetségi kancellár ezek után a menekültügy politikai aspektusai felé irányította a beszélgetést. Ausztria ahhoz kér hathatós segítséget - mondotta -, hogy minél több menekültet elszállítsanak az országból, s azok az államok is folytassák a menekültek átvételét, amelyek már addig is fogadtak be magyarokat. Fő problémaként a jelentős számú politikai emigráns ausztriai jelenlétét jelölte meg, akik szerinte veszélyt jelentenek országára nézve. Persze a magyarországi helyzet változása esetén ezek az emberek hazatérnének, de jelenlétük addig sem viselhető el. Raab utalt arra, hogy Magyarország hagyományosan kibocsátó ország volt, és az utóbbi évek politikai változásai folytán igen sok ember úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba kíván emigrálni.

Nixon úgy vélekedett, hogy a szóban forgó összegek, amelyekről még Kamitz beszélt, meglehetősen magasak. Természetesen tisztában van vele - szögezte le -, hogy itt emberi problémáról van szó, s a támogatás nem ablakon kidobott pénz. Mégis - tette fel a kérdést - nem lehetne más eszközöket is bevonni a támogatásba? Kamitz erre megjegyezte: a magyar menekültek segítésére rámegy az osztrák költségvetés mintegy 10%-a éppen akkor, amikor a véderő kiépítésének a költségeit is viselnie kell. Nixon megígérte, hogy a problémát előterjeszti az elnöknek. Azt nem tudta megmondani, hogy az USA még mennyi menekültet vehet át, de biztos benne, hogy tisztességes arányról lesz szó. William P. Rogers hozzáfűzte ehhez, hogy az Egyesült Államokban két menekültprogram fut. Az egyik az általános, amelynek keretében évente 200 000-250 000 menekült érkezik az USA-ba. A másik a Refugees Relief Act program, amelynek keretében az utóbbi két évben 180 000 menekült vándorolt be.

Grubhofer államtitkár a "régi" menekültek megoldatlan problémájával foglalkozott. Mint elmondta, 128 000-en még mindig Ausztriában tartózkodnak, s közülük 18 700-an táborban vannak. Mivel ennek a költségei is az országot terhelik, Ausztria nevében arra kérte az Egyesült Államokat, hogy tanulmányozza figyelmesen a pénzügyi adatokat és ne fogja nagyon vissza a támogatást. Nixon megígérte, hogy az amerikai döntésre nem kell majd hónapokat várni, s ő szóba fogja hozni a régi menekültek problémáját is. Az Egyesült Államok azonban elvárja, hogy Ausztria más országokkal is folytasson hasonló tárgyalásokat, és a támogatás arányos legyen. Az alelnök ezután a segély folyósításának a módjáról érdeklődött: le lehet-e ezt bonyolítani a Menekültügyi Főbiztoson keresztül is? A szövetségi kancellár jobbnak tartotta, ha a segély közvetlenül az osztrák kormányhoz érkezik. Hogy itt az osztrák szándékok egyfajta kontrolljáról volt szó, azt mutatta Hollister pénzügyi tanácsadó ötlete is: nem lenne-e szerencsésebb egy központi szervezeten keresztül irányítani a menekültügyet Ausztriában, s a privát szállásokat nem finanszírozni? A korlátozott számú tábori férőhelyre hivatkozva az utóbbit az osztrákok egyelőre nem tartották megvalósíthatónak¹⁵ .

Nixon amerikai alelnök bécsi látogatását érdekesen interpretálta a szovjet sajtó. Az Izvesztyija Humanitárius célok vagy aknamunka címmel tudósított az eseményről. Szpetyanov, a cikk írója az egyik francia újság washingtoni tudósítójának jelentését használta fel, pontosabban forgatta ki tézise felépítéséhez. A bécsi Nixon-látogatás humanitárius oldalát azért húzzák alá többször is az amerikai fővárosban - írta -, mert az alelnök jelenlétre, ilyen közel a magyar határhoz, a népi demokráciák belső ügyeibe történő beavatkozást jelentheti. Az amerikai fővárosban is csak a beavatott körök ismerik a látogatás valódi célját: a földalatti magyar ellenforradalom támogatását, serkentését. Sztyepanov felhasználta koncepciójához a New York Herald Tribune bécsi tudósítójának a jelentését is. Nixon olyan időpontban utazik Bécsbe, vélekedett, amikor a Nyugat szomorúan áll a kérdés előtt: ha újra fellobbannak a harcok, maradjon-e, maradhat-e továbbra is a tétlen megfigyelő pozíciójában?

Az amerikaiak valódi célja Magyarországon az - állította az Izvesztyija -, hogy a "fasiszta puccs" minél előbb megismétlődjön. Nixon köztudomásúan a republikánusok legreakciósabb szárnyához tartozik, amely zászlajára a "felszabadítás" jelszót írta, s ez végső soron nem jelent mást, mint beavatkozást a népi demokráciák belső ügyeibe azzal a céllal, hogy restaurálják a kapitalista rendszert. De Sztyepanov nem elégedett meg ennyivel sem. Véleménye szerint a magyarországi "fasiszta puccsban" jelentős szerepet játszottak bizonyos amerikai körök vezetésével a nemzetközi imperialista erők, amelyek nemcsak a kapitalizmus visszaállítását akarták elérni Magyarországon, hanem új háborús tűzfészket is létre kívántak hozni Európa közepén. Nixon látogatása azt mutatja, hogy ezek a körök nem nyugodtak bele vereségükbe. Az USA imperialista körei fáradhatatlanul folytatják aknamunkájukat az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádiókon keresztül. Azt állította, hogy az amerikai titkosszolgálat terroristákat és diverzánsokat képez ki magyar menekültekből. A szovjet újságíró végkövetkeztetése: a magyarországi eseményekért mindenekelőtt az Egyesült Államok reakciós körei viselik a felelősséget¹⁶ .

CSERESNYÉS Ferenc: Ötvenhatosok menekülése Ausztriába és Ausztrián át

Múltunk, 1998 1. sz 58-70. o.