AZ 1956-OS FORRADALOM TÖRTÉNETÉNEK DOKUMENTÁCIÓS ÉS KUTATÓINTÉZETE KÖZALAPÍTVÁNY - WWW.REV.HU
MAGYAR DIÁKOK AUSZTRIÁBAN 1956-57 

Paul LENDVAI György Holló, Árpád Bécs és Paul Landy születése

Paul LENDVAI

György Holló, Árpád Bécs és Paul Landy születése

Bécsben ez idő tájt bizonyos értelemben csakugyan egyik napról a másikra éltem. Miután megmenekültem a barna, majd a vörös diktatúra fojtogató szorításából, és végleg szakítottam a hazugság világával, a lebegésnek ezt a szokatlan állapotát a szabadság teljességének éreztem. Visszatekintve, főképp a megőrzött levelezéseim tükrében, egy huszonnyolc éves állampolgárság nélküli menekült elevenedik meg előttem, aki egy sor csalódás ellenére is hihetetlen energiával fog neki, hogy immár harmadszor kezdjen új életet.

A Szabad Európa Rádió vitatott adásainak bíráló elemzésétől eltekintve egy szót sem írtam magyarul. Ezt a beszámolót Vajdával együtt fogalmaztuk Münchenben megállva Bede István, a SZER magyar osztályának vezetője (korábban londoni magyar nagykövet) részére, húszdolláros honoráriumért. Bármit állított és terjesztett is rólam később a magyar titkosszolgálat, a szovjet KGB, az NDK-s Stasi és ezek kiszolgálói a sajtóban, hogy lejárassanak, ez az 1957 októberében, őszinte indulatból született írás volt az első és egyben utolsó szereplésem ennél az adónál, melynek nemzetközi szerepét egyébként állandóan, nem utolsó sorban a Der Medienkrieg (A médiaháború) című könyvemben, rendkívül kedvezően értékeltem.

Egy evangélikus segélyszervezet hosszú távú kölcsönt nyújtott nekem minimális kamatlábbal, hogy megválthassak egy földszinti egyszobás lakást a Josefstädterstraße 9-ben. A párizsi székhelyű Kulturális Szabadság Kongresszusának ösztöndíjától eltekintve, mely lehetővé tette, hogy hat hónapra bérbe vegyek egy írógépet, sehonnan sem kaptam támogatást.

Ennek ellenére meg nem érdemelt és hihetetlen szerencsében volt részem. A még Varsóban szerzett kapcsolataim révén megnyílt számomra Bécsben néhány ajtó. Az Otto Schulmeister publicistával, a bécsi Die Presse későbbi főszerkesztőjével és kiadójával való korai megismerkedés egy életre szóló, olykor feszültségekkel teli, mégis mindig nyílt és ösztönző személyes kapcsolat kezdetét jelentette, és ugyanakkor megvetette az Ausztria vezető napilapjával való több évtizedes, különböző okokból néhányszor megszakadt munkatársi kapcsolat alapját is. Előbb csak szórványosan, majd 1959 elejétől rendszeresen jelentek meg itt cikkeim "György Holló" álnéven. A kézenfekvő kérdésre, hogy miért épp magyar fedőnevet választottam, s miért nem, mondjuk, egy kevésbé feltűnő németet, ma már nem tudnék válaszolni. Könnyen lehet, hogy mindketten, a szerző és a lap is a különleges hozzáértést, tehát az új Magyarország- és Kelet-Európa-szakértő magyar származását akartuk ezzel hangsúlyozni. Az árulkodó név, "György Holló" mindenesetre figyelemfelkeltő adatot szolgáltatott a magyar titkosszolgálat számtalan besúgójának és ügynökének. A bécsi és budapesti "illetékes" szervek pillanatok alatt megtudták, hogy ki rejtőzik emögött.

"Hollót" aztán gyakran idézték, és talán még ennél is gyakrabban másolták le egyszerűen forrásmegjelölés nélkül, amint az a világ tudósítói között máig bevett szokás. A Pressén kívül esetenként az Otto Schulmeister kiadásában megjelenő, mértékadó folyóiratban, a Wort und Wahrheitban is megjelentek tanulmányok Gy. H. tollából. "Holló" szelleme még évekkel az "eltűnése" után is kísértett a különböző Kelet-Európával foglalkozó tudományos konferenciákon és tanácskozásokon. Az amerikai főváros George Washington Egyetemén tett 1966-os látogatásom alkalmával a magyar származású Andrew Gyorgy, ott tanító politológus például figyelembe ajánlotta "Holló" korabeli elemzéseit a Die Pressében, melyekből ő maga is név szerint idézett Kelet-Európáról szóló könyvében. Az idős tudós aztán jót mulatott, amikor fölfedtem neki "György Holló" kilétét...

A hatvanas évek elején még jelent meg néhány cikkem ezzel az álnévvel, de már 1963 decemberében elkezdtem a saját nevemen írni a Pressében. Így tűnt el végleg "György Holló". Schulmeister akkori ajánlatát, hogy lépjek be a szerkesztőségbe, a szerény fizetés miatt, és mivel nem akartam egyetlen laphoz kizárólagosan kötődni, a barátság megtartása mellett elutasítottam. Később sem lettem a szerkesztőség állandó belső munkatársa, akkor sem, amikor (1963-tól 1968-ig és 1978-tól 1982-ig Ausztriában a Die Presse birtokolta a tudósításaim és kommentárjaim közlési jogát.

Második énem, "Árpád Bécs" 1958 tavaszán látta meg a napvilágot, miután Friedrich Katscher, az Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) elméleti folyóirata, a Zukunft akkori ügyvezető főszerkesztője felkért, írjak a kiadványa számára hosszabb lélegzetű tanulmányokat Kelet-Európa politikai és gazdasági fejlődéséről. Az ő javaslata alapján választottuk az "Árpád Bécs" álnevet. Ezzel az aláírással 1958-59-ben aztán négy vagy öt nagyobb értekezés jelent meg tőlem. Mivel a Zukunft szerkesztője főállásban az Arbeiterzeitung szerkesztőségének volt a tagja, többször is fölkerestem őt az Arbeiterzeitung székhelyén, a nagy múltú Vorwärts-házban, és így ismerkedtem meg az AZ legendás főszerkesztőjével, Oscar Pollakkal is. Amikor aztán a magyar felkelés harmadik évfordulóján elbizakodottságból vagy csak lustaságból több "megrendelőnek" is lényegében ugyanazt az írást szállítottam, a kommunista Volksstimmében vitriolos glossza jelent meg arról, hogy a Die Presse, a Zukunft és a rádió, ha más neveken is, de "ugyanabból a zavaros forrásból merítik a szomszédos szocialista országról" szóló értesüléseiket. "Árpád Bécs" ezután el is tűnt a színről. Amikor Katscher később egyszer szemrehányóan megkérdezte tőlem, miért nem írok már a Zukunftba, az elfoglaltságomra hivatkoztam. Nem lett volna ugyanis tisztességes közölni vele a keserű igazságot, hogy az ő szocialista folyóirata fizeti a legalacsonyabb honoráriumot, amit Ausztriában valaha kaptam. Tulajdonképpen egy fajta furcsa versengés folyt az osztrák lapok között akkoriban - sőt folyik kevés kivétellel még ma is - azért, hogy melyikük fizeti a külső munkatársaknak a legrosszabb honoráriumot.

"Paul Landy" azonban sokkal fontosabb szerepet játszott. Ezen a néven 1959 és 1961 között írtam rendszeresen cikkeket a Heute című hetilapnak, amely közel állt ugyan a Szocialista Párthoz, de sok tekintetben liberális volt, és szembehelyezkedett az ortodox nézetekkel. Az SPÖ vezetőségének dogmatikus tagjai azonban nem sokkal ezután megvonták a laptól az anyagi támogatást. Ekkor viszont már tanulmányok és beszámolók is jelentek meg "Paul Landy" tollából a Die Welt című német országos napilapban, amelynek abban az időben még Hamburgban volt a székhelye. Az írások tárgya a forradalmárok elleni bosszúhadjárat elemzésétől és a rendszert bíráló értelmiség üldözésétől Nagy Imre titkos perének és kivégzésének magyarországi hatásán át a "vasfüggöny mögötti csaló milliomosokról", a tömbön belül elharapódzó korrupcióról, a nők és a fiatalok helyzetéről, az egyházellenes kampányról, valamint az úgynevezett "szentséghelyettesítők" erőltetéséről (az egyházi keresztelés, bérmálás, házasság és temetés ellen) szóló tudósításokig terjedt. További témák voltak a keleti tömb akadozó gazdasági egybeolvasztása és a "kirakatjólét" Kádár János "gigantikus Potemkin-falvában".

"Paul Landy" megszületésére, angolul is dolgozó külföldi tudósítóként és politikai hírmagyarázóként a későbbi pályafutásomra kétségtelenül döntő befolyással volt a John MacCormac-kal történt találkozásom, aki hosszú éveken át volt a New York Times bécsi irodafőnöke. Már a háború vége óta Bécsben dolgozott mint közép-európai tudósító. Az iroda és a lakóhelyiségek két emeletet foglaltak el a Lange Gasséban. Aki ennél a világlapnál volt tudósító, az abban az időben még nagystílűen élt, és nem csak az iroda és a lakás alapterületét tekintve. A háztartási személyzeten (szakácsnő, szobalány stb.) kívül MacCormacnak egy hatalmas amerikai luxusautó is a rendelkezésére állt hivatásos sofőrrel, és külön Magyarországgal és Csehszlovákiával foglalkozó szakértőket alkalmazott. Ő azonban ennek ellenére is végtelenül szerény és érzékeny ember volt. Néhány nappal Bécsbe érkezésem után meghívott ebédre. Hosszan elbeszélgettünk, és nem rejtvén véka alá, hogy mennyire borúlátóan ítélem meg a magyarországi helyzetet. Tökéletlen angoltudásom nem tartotta vissza MacCormacot attól, hogy hamarosan a bécsi iroda magyarországi szakértőjéül szerződtessen igen tisztességes havi fixért. Váratlanul bekövetkezett haláláig, 1958 nyaráig MacCormac személyes ügyekben is, szóval és tettel a segítségemre volt.

John MacCormactól hozzájutottam a New York Times legkiemelkedőbb szerkesztőinek szakkönyveihez és útmutatásaikhoz az angolszász újságírásról. Megismertetett a jól megszerkesztett leaddel, azaz a tudósítás elé írt, csak a leglényegesebb elemeket tartalmazó rövid bevezetővel, a mondatszerkesztéssel és a stílusbeli kérdésekkel. Tőle tanultam meg megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől. MacCormac régi vágású tudósító volt, aki gondos kutatómunkával, munkaterületének alapos ismeretével és a lehető legteljesebb objektivitásra való állandó törekvésével nagyon különbözött sok mai kollégától.

Eközben a nagy amerikai hírügynökséghez, a United Press Internationalhez (UPI) is szerződtettek mint Magyarország-szakértőt. Máig is hálás vagyok azért, hogy állandó fizetésű munkatársként az első munkahelyem akkoriban egy hírszerkesztőség volt az Opernringhofon, a Staatsoperrel szemben. Amellett, hogy rendelkezésemre állt a létfontosságú infrastruktúra, telefon, telex, újságok és írógép, a napi munkában első tanítómestereim, a Pulitzer-díjas főtudósító Russel Jones, valamint az osztrák irodavezető, Franz Cyrus sok mindent megmutattak nekem. Megtanultam tőlük, hogyan lehet száz sorból ötvenet csinálni anélkül, hogy a jelentős információtartalma csorbát szenvedne, hogyan jelenjen meg és váljon érthetővé a hír lényege lehetőleg már az első mondatban úgy, hogy az újságszerkesztőnek, illetve a felületes olvasónak ne kelljen feltétlenül mindent végigtanulmányoznia. Mindezt és még sok egyebet is jelentős újságíró-személyiségektől és gyakorlott szakemberektől sajátítottam el az első bécsi évek során. És még valamit, amit az írott és az elektronikus sajtó kőkemény világában szerzett négy évtizedes tapasztalatom is igazolt: aki érti a szakmáját és fel tud mutatni valamit, annak nincs szüksége pártkönyvre.

Természetesen akkor sem volt és máig sincs biztosíték arra, hogy lelkiismeretlen vagy érvényesülni vágyó újságírók és tévériporterek ne élhessenek vissza az úgynevezett elsődleges forrással. A Közép-, kelet- és dél-európai politika minden drámai vagy tragikus fordulatánál voltak polgárjogi harcosok, megerőszakolt áldozatok, a részletekről tájékozott menekültek és elővigyázatlan, féllegalitásban működő értelmiségiek, akiket kihasználtak, majd fizetség vagy segítség nélkül, hidegvérrel a sorsukra hagytak. Ebben a tekintetben a késői ötvenes évek óta az erkölcsök kimondottan aggasztó romlásának lehetünk tanúi. Akkoriban viszont még csak arra kellett vigyázni, hogy az ember egy hosszabb interjúért vagy háttérbeszélgetésért a szívélyes köszöneten kívül még egy csekket is kapjon.

MacCormac tartotta a kapcsolatot az amerikai információs hivatallal, a USIA-val (United States Information Agency), illetve Abe Brumberggel, a világszerte több nyelven terjesztett, tudományos és politikai körökben nagy tekintélyű, kéthavonta megjelenő folyóirat, a Problems of Communism (A kommunizmus kérdései) főszerkesztőjével. "Magyarország a forradalom óta" című hosszú tanulmányom mindenesetre "Paul Landy" álnéven jelent meg az 1957. szeptember-októberi kiadásban. Ugyanebben a számban olyan tekintélyes szerzők is szerepeltek, mint Richard Löwenthal, a német-brit politológus és közíró vagy Zbigniew Brzezinski, aki akkor fiatal vendégtanár volt a Harward egyetemen, majd később Carter elnök biztonsági tanácsadója lett. Ez a tény jelezte első angol nyelven elért publicisztikai sikerem jelentőségét.

Ebben a kizárólag eredeti forrásokból merítő elemzésben, amely a tankokkal eltiport forradalom és a Kádár-rezsim hatalomra jutása utáni eseményekkel foglalkozott, már elöljáróban leszögeztem, hogy ha általában nem fordítanak is rá annyi figyelmet, a forradalom utáni időszak azért ugyanolyan jelentős és tanulságos, mint maga az októberi felkelés volt.

Amellett, hogy részletesen ismertettem az önkényuralom régi gyakorlatához való visszatérést, hangsúlyoztam általában a "jutalmazás és büntetés régi módszerének rendszeres alkalmazását", különösen pedig az "igen jelentős tényleges engedményeket a gazdaság bizonyos ágazataiban". Ennek haszonélvezői elsősorban a parasztok voltak, "akiknek viszonylagos passzivitása rendkívüli módon elősegítette az új kormány hatalomra jutását", aztán a középosztály, amely a magánüzletek megnyitásának lehetőségéből és az adókönnyítésekből profitált, végül pedig az ipari munkások, akiket átlagosan tíz százalék körüli béremeléssel "csaltak lépre".

A "szovjetek kegyéből" uralkodó "maroknyi bábfiguráról" elterjedt közhellyel ellentétben már akkor utaltam arra a tényre, hogy a párt-, a kormány- és a katonai bürokrácia, azaz az állítólagosan osztály nélküli társadalom "kiváltságos", tehát maga az apparátus a lakosság egészéhez viszonyítva ugyan kicsi, mégis "figyelemreméltó tényező", az apparatcsikok lojalitása pedig "döntő szerepet" játszott a kommunista ellenőrzőrendszer újjászervezésében. Ezenkívül az egyszerű párttagok (körülbelül 345 ezer, szemben a forradalom előtti 900 ezerrel) is "a rendszer tevékeny fenntartói". Mindent egybevetve az "uralkodó osztály" az akkori Magyarországon nem számlált 400 ezer főnél, azaz az összlakosság négy százalékánál többet (legalábbis a családtagokat nem számítva).

Joggal hangsúlyoztam, hogy az "egyetértés leple alatt elkeseredett harc" folyik "a vezető állásokért, különösen a múlt kritikus megítélése" terén. Akkor alábecsültem ugyan Kádár szerepét és képességeit, és "az örök második garnitúra jellegzetes képviselőjeként" jellemeztem őt, aki "időközben valamikori csekély népszerűségének az utolsó maradékát is elveszítette". Ugyanakkor a sorok között érződött annak a túlzott reménye is, hogy az írók, az újságírók, a művészek stb. majd tartósan ébren tartják az egész magyar nép "földalatti szolidaritását" és a "hallgatás bojkottját".

Amikor a Problems of Communism 1958 elején egy második tanulmányt közölt tőlem a magyarországi kultúrpolitika helyzetéről, a személyem bemutatásánál - természetesen még mindig "Paul Landy" néven - kitértek arra, hogy a "Magyarország a forradalom óta című írást sok országban közzétették, és a Kádár-rezsim politikájáról szóló egyik legalaposabb elemzésként méltatták". A legnagyobb személyes örömöt azonban az jelentette számomra, hogy Hannah Arendt "A totalitarizmus eredete" című alapvető művében egyetértően idézte "Paul Landy" ezen esszéjét. A kéthavonként megjelenő amerikai folyóirat az elkövetkező években még hat további Landy-tanulmányt közölt különböző témakörökben, például a korrupció társadalmi-gazdasági gyökereiről és a jugoszláv gazdasági reformok jelentőségéről.

A csupán tudományos, újságírói és diplomáciai körökben ismert, de éppen ezért nagyra becsült közlönnyel való együttműködésem nem egy főszerkesztő és külpolitikai rovatvezető szemében előkelő ajánlólevélnek számított és azt bizonyította, hogy a forradalom utáni zavaros időszakban hitelt érdemlő partner vagyok.

Ennek köszönhetően 1959-től egy egész sor cikket és beszámolót helyezhettem el Nagy-Britannia egyik vezető vidéki lapjában, a The Birmingham Postban, valamint néhány tanulmányt a híres londoni hetilapban, az Economistban és egyéb újságokban. Ezenkívül 1958 és 1962 között mintegy hatvan cikket írtam az amerikai információs hivatal, az USIA számára, amely tulajdonképpen a Problems of Communism kiadója volt. "Paul Landy" ezen cikkei világszerte elterjedtek, és számos európai, sőt ázsiai és latin-amerikai lap is lehozta őket, általában az USIA-ra való hivatkozás nélkül.

Ugyanakkor továbbra is több világban éltem egyszerre. Az elzártság és a rám kényszerített tudatlanság évei után mindenekelőtt, amilyen gyorsan csak lehetett, pótolni akartam az 1945 utáni korszak történelmével, illetve a világkommunizmus forrongó eseményeivel kapcsolatos ismereteim hiányosságait. Kötelező olvasmányaimmá váltak George Orwell és Arthur Koestler, Franz Borkenau és Manés Sperber, de Otto Bauer és Karl Renner, Isaac Deutscher és Juhn Gunther, valamint a káromolt Lev Trockij (aki miatt állítólag a letartóztatásomra sor került) összegyűjtött művei is és sok már ismeretterjesztő könyv, illetve emlékirat. Sok időt vesztegettem könyvtervekre és számtalan újsággal és folyóirattal folytatott levelezésre.

A napirenden 1958 őszén csakugyan sajátságosan alakult. Délelőttönként a magyar sajtóról és ifjúságról szóló két fejezeten dolgoztam döcögő angolsággal egy később az Egyesült Államokban megjelenő gyűjteményes kötet számára, a délutánt és az estét pedig Gábor Zsazsával és családjával töltöttem. Akaratomon kívül közreműködője lettem a bécsi "Gábor-színháznak", ugyanis amerikai barátom, Sy Greidin, aki korábban pénzt kölcsönzött nekem, hogy első bécsi hotelszámlámat kifizethessem, azt a megbízást kapta a nagy bulvárlaptól, a New York Posttól, hogy tudósítson a botrányairól híres díva és édesapja találkozásáról. Sok év után ugyanis Gábor apuka, egy idős, egyszerű kis ember engedélyt kapott, hogy elhagyja Magyarországot, és láthassa három lányát, Magdát, Zsazsát és Évát Bécsben. Az édesanya, illetve az elvált vagy csak külön élő feleség is megérkezett Amerikából. Az asszonynak "kézzelfogható" kapcsolata volt a magyar fölkeléssel, amennyiben állandó kísérője egy jóvágású, legalább harminc évvel fiatalabb magyar menekült volt. A közreműködésem által Freidin, illetve lapja, a New York Post behozhatatlan időbeli és tartalmi előnyre tett szert a konkurenciával szemben. Ha meggondoljuk, hogy egy több mint harmincöt évvel később, négyszáz fiatal üzletember körében, huszonkét országban végzett körkérdés eredményeképpen - a Népszabadság szerint - Gábor Zsazsa egy, a negyven leghíresebb magyar személyiség nevét tartalmazó lista első helyezettje lett, mégsem lehetett melléfogás a New York Post érdeklődése.

Egy kis nép számára tulajdonképpen elszomorító volt,m és ma is az, hogy az idézett közvélemény-kutatás szerint a botrányhős Zsazsa és a pornószínésznőként egy időre olasz képviselővé vált Ciccolina a közönség kegyeiben toronymagasan felülmúlta a listán szereplő magyar tudósokat (Teller Edét vagy Neumann Jánost), illetve zeneszerzőket (mint például Kodály Zoltánt). Ki tudja ma már ebben a rohanó világban, hogy a Nobel-díj két 1994-es amerikai kitüntetettje csak 1948-ban, illetve 1956-ban hagyta el Magyarországot, hogy aligha akad még egy nemzet a világon, amelyik a lakosságához viszonyítva annyi, szám szerint tizenegy Nobel-díjast tud felmutatni, mint Magyarország. Azt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy Szent-Györgyi Albert kivételével mindnyájan más országok állampolgáraiként vehették át a kitüntetést. Ki emlékszik már arra, hogy a legtehetségesebb tudósok, Neumann János és Szilárd Leó, akik kulcsszerepet játszottak az atombomba föltalálásánál - mint honfitársuk, Teller a hidrogénbombáénál -, de Nobel-díjban nem részesültek, magyar zsidók voltak, és ezért kényszerültek elhagyni a hazájukat. A Magyarországról, "a gulyásleves és a paprika országáról" készült körkérdések felületes és mégis mélyen jelképértékű végeredménye azért is lesújtó az onnan származó vagy az országot ismerő és szerető embereknek, mivel ez a nép annyi kiemelkedő zeneszerzőt (Bartóktól Ligetiig), karmestert (Széll Györgytől és Fricsay Ferenctől Solti Györgyig), tudóst és írót (Mannheim Károlytól Arthur Koestlerig vagy Lukács Györgyig) adott a világnak.

Lukács Györgynél álljunk meg egy pillanatra. Magyarország kétségtelenül legnagyobb marxista filozófusa és irodalomtörténésze, a világkommunizmus történetének egyik legvitatottabb, ugyanakkor egyik legbefolyásosabb gondolkodója és időről időre támadott elhajló, számtalan beszélgetésben játszott fontos szerepet. Az ő személyisége és pályafutása, aki bankár fiából lett az 1919-es Tanácsköztársaságban a kulturális ügyek népbiztosa, aztán harminchét évvel később, 1956 október-novemberében a rövid életű Nagy Imre-kormány kulturális minisztere, tudósként azonban főleg német nyelven írt, sohasem hagyta hidegen az értelmiségieket vasfüggönyön innen és túl. Ennek köszönhető, hogy a német publicisztika akkori nagy öregjével, Immanuel Birnbaummal való első találkozásom alkalmával is a Lukács-téma uralta a beszélgetést annál is inkább, mivel a Süddeutsche Zeitung helyettes főszerkesztője és Kelet-Európa-szakértője élénken érdeklődött az úgynevezett Lukács-kérdés és a revizionizmus-vita iránt.

Birnbaummal való ismeretségem egy véletlenből adódott. Washingtonban a Problems of Communism 1958. január-februári számában egyszerre jelent meg Birnbaum cikke és az enyém a keleti tömb kultúrpolitikájának különböző vonatkozásairól. Úgy gondoltam, ez a tény egyengethetné az utamat a Süddeutsche Zeitung felé. Akkori barátnőmmel és későbbi feleségemmel, Margarettel egyszer a Tegernsee mellett lakó barátaihoz utaztunk, onnan pedig levélben egyeztetett időpontban Birnbaum müncheni szerkesztőségébe.

Hideg téli nap volt, s rajtam új, igen nehéz télikabát. Viszonylag rövid találkozóra számítottam a híres kollégával, s utána, úgy terveztük, körülnézünk a városban. Margaret ezért nem is egy kávéházban várt rám, hanem a ház előtt, az autónkban. Birnbaum azonnal, nagyon barátságosan fogadott. Egy elég kis szobában ült egy jókora íróasztal mögött. Fullasztóan meleg volt. Alig mondtam magamról és az érdeklődési köreimről néhány szót, amikor Birnbaum máris közbevágott és megkérdezte: "De tulajdonképpen mi van most Lukács Györggyel?"

Ebből kerekedett az előre nem látható bonyodalom. Birnbaum egyre izgatottabb lett, újabb és újabb kérdéseket tett föl Lukács szerepéről a forradalom idején és azután. A válaszaim semmiképp sem elégítették ki őt, sőt csak fölébresztették csaknem végtelen kíváncsiságát és Lukáccsal kapcsolatos régi emlékeit. Nekem eközben csak egyetlen, de percről percre súlyosabb, végül minden testi és szellemi ingert elnyomó gondom volt: az elviselhetetlen hőség. Végig rajtam volt ugyanis a nehéz télikabát. Birnbaum nem ajánlotta föl, hogy vegyem le, fölszólítás nélkül pedig mégsem akaszthattam föl csak úgy a fogasra. A szoba, mint mondtam, aprócska volt, én pedig zavartan ültem benne, de reménykedtem. Egy szó mint száz, másfél-két óra múlva, mire Lukács Thomas Mannhoz és Max Weberhez, sőt első fiatalkori szerelméhez fűződő viszonyát is alaposan megtárgyaltuk, ahelyett, hogy a Süddeutsche Zeitunghoz jutottam volna közelebb, az ájulás kezdett kerülgetni. A szívélyes búcsúzkodás után izzadtan, támolyogva léptem ki az utcára, és botorkáltam a kis autómhoz, ahol éles szemrehányás fogadott: "Kaptál legalább egy tisztességes ajánlatot tőle?" Mozdulni sem tudtam, s levegő után kapkodva dadogtam: "Csak Lukácsról beszélgettünk..."

Birnbaumtól egyébként nem kaptam többé életjelet. Nem sokkal később azonban terjedelmes dolgozata jelent meg Lukácsról és a magyar értelmiségről. Ekkor határoztam el, hogy minden látogatásnál először leveszem a kabátomat, akár felszólítanak rá, akár nem.

Paul LENDVAI: Feketelistákon. Egy közép-európai élményei. Budapest, 1997. 223-235.o.

Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum
MAGYAR DIÁKOK AUSZTRIÁBAN 1956-57