Keresztes Sándor: "Mi 1956-ban éppen csak életjelt adtunk magunkról"

Mindszenty letartóztatása után a püspöki kar erős nyomás alá került, végül is Grősz mint kalocsai érsek és a püspöki kar vezetője megkötötte a megállapodást az állammal.¹ Ezt követően Grősz levelet intézett Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, s ebben bejelentette, hogy ez a megállapodás semmiféleképpen nem érinti a Szentszék jogait. Tehát ez kényszer-megállapodás volt.

	Mindszenty József a vádlottak padján

	Ortutay Gyula

Ennek egy érdekes jogi következménye is volt. A megállapodást ugyanis a hivatalos lapban, a Magyar Közlönyben sosem tették közzé, míg a protestáns egyházakkal kötött megállapodásokat igen, s így azok bekerültek a törvénytárba, a jogszabálygyűjteménybe, és ezért jogszabályi rangra emelkedtek. A katolikus egyházzal kötött megállapodás azonban nem került bele, mert nem az illetékes szervvel kötötte az állam, s csak az Új Ember közölte a megállapodás szövegét. Ennek következtében hosszú ideig a közvélemény előtt nem is volt publikus, csak azok ismerték, akikhez az Új Ember eljutott. Ez a megállapodás a Magyar Népköztársaságot, az 1949-es alkotmányt – amely az egypártrendszert vezette be – elismerte, ezzel szemben viszont az állam az egyház létét, működését garantálta. Nem sokkal az aláírás után megkezdődött a Grősz-per, tehát a püspöki kar vezetőjét – aki a püspöki kar nevében aláírója volt a megállapodásnak – perbe fogták, és hosszú büntetésre ítélték. Természetesen ez is koncepciós per volt. Mikor Grősz is börtönbe került, akkor a püspöki kar élére az egri érsek, Czapik Gyula került. Nagyon ügyes, rugalmas tárgyalófél volt, de mindig érvényesítette a „do ut des”² elvet. Tehát, ha tett is valami koncessziót az államhatalom felé, akkor valamit szerzett is, mindig elért valami eredményt is. Kivárásra játszott, bízva abban, hogy az idő hozzásegít átmenteni a dolgokat.

	A Grősz-per tárgyalása: Grősz József, Bozsik Pál, dr. Farkas Endre és dr. Hérey László a bíróság előtt

	Barankovics István

Barankovics István mint politikus az állam és az egyház között közvetítő szerepet játszott, s olyan modus vivendit próbált létrehozni, amely mindkét fél érdekének megfelel. Természetesen tudomásul véve, hogy az egyház nem közjogi és közéleti, hanem pasztorális feladatokat lát csak el, de ennek a tényleges szabadságát szerette volna elérni. Ezt akarta Grősz is és Bánáss László, a későbbi veszprémi püspök is.

A Rákosi-éra a szalámipolitikát az egyházon belül is alkalmazta. Ekkor hozták létre az úgynevezett békepapi mozgalmat. Azt ma már állami részről is elismerik, hogy a békepapok szervezését a legkülönbözőbb módszerekkel nagyrészt az ÁVH végezte. A legismertebb békepapok között volt néhány, akit valóban szociális érzékenysége és annak a felismerése vitt közéjük, hogy korfordulón vagyunk. Ilyen volt például Horváth Richárd, aki ciszter volt, és annak idején a ciszter renden belül Barankovics István felé is közeledett, mert Endrédi Vendel ciszter apát eléggé mereven a Mindszenty-vonalat képviselte. A békepapok többségét azonban az Államvédelmi Hatóság szervezte be azok közül a papok közül, akiknek egyházi szempontból valamilyen vaj volt a fején. Sajnos, aki bent él az egyház kebelében, az tudja, hogy az emberek természetfeletti és az e világi arca együtt van jelen az egyház tagjaiban és vezetőiben is, tehát ha nőügye vagy valami politikai szerepe volt a múltban, azt számon lehetett kérni. Így a béke védelme címén különböző kényszerek hatására hoztak össze egy grémiumot. Ezek a papok tulajdonképpen szembekerültek a püspöki kar politikájával, s nyomást gyakoroltak azokra, akik nem akartak politikai szerepet játszani. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor nálunk a kommunista párt mint politikai erő megjelent, nemcsak szociális igazságot hirdetett, hanem harcos ateista párt is volt, és csírájában magában hordozta a későbbi sztálini személyi kultusz jegyeit. Tehát nemcsak az egyház volt maradi, amely ragaszkodott a régi konstrukciójához, hanem az együttműködést, a közeledést az is akadályozta, hogy az egyház vezetői látták, ez egy felszámolási taktika, bár akkor erre még a kommunista párt nyíltan nem törekedett. Érthető tehát, hogy a püspökök elzárkóztak a kollaborálástól.

A békepapokat az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájába hívták össze alakuló ülésre, ahová – Balogh István vezetésével – nagy nehezen összeszedtek vagy negyven-ötven embert. Az Országos Béketanács keretében dolgoztak, amit a Béke Világtanács itteni szerveként Moszkvából hívtak életre. Rómában abban az időben XII. Pius pápa kormányzott. Ez történelmi szituáció volt, s ezzel lehet megmagyarázni a szembenállását. Róma intézkedett is, kiközösítette a békepapi mozgalom vezetőit, tehát Horváth Richárdot, Beresztóczyt és még egy általam nem ismert vidéki papot. Létrehoztak egy kéthetenként megjelenő újságot A kereszt címmel, amelyet az Országos Béketanács adott ki és finanszírozott. Később ez az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának lapjává alakult át. A keresztet Róma indexre tette, tehát szinte tiltott volt. Ez a békepapi mozgalom eléggé bomlasztó munkát végzett az egyházon belül, mert kipellengérezte azokat a papokat és püspököket, akik ellenálltak, és bizony jelentek meg olyan cikkek, amelyeket nyugodtan denunciálásnak is lehetett minősíteni. Az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása után minden püspökségre behelyeztek egy úgynevezett kormánymegbízottat, egy civil embert. Ezek nyilvánvalóan a biztonsági szolgálat emberei voltak, ők voltak a „bajszos püspökök”. Minden levelet, ami bejött a püspökségekre vagy kiment, ők bontottak föl, a püspökség bélyegzőjét ők kezelték; azaz, amit a püspök aláírt, azt csak ők bélyegezhették le és küldhették ki. Egyszóval teljes állami ellenőrzés alá helyezték az egyházat.

	XII. Pius pápa

Ebben a helyzetben létezett az Új Ember,³ amelyet még a Mindszenty-korban alapítottak, és ez a püspöki karnak – mert az Actio Catholicának,⁴ a püspöki kar szervezetének – a lapja volt. A püspöki kar részéről az Actio Catholica elnöke már Mindszenty idejében is Czapik Gyula egri érsek volt. Czapik mielőtt püspök és egri érsek lett, újságot is szerkesztett, nagyon értett a sajtóhoz.

Az Új Ember kettős cenzúra alatt állt, volt egy állami és volt egy egyházi. Ugyanis az egyház is vigyázott arra, hogy olyan cikkek ne jelenjenek meg, amelyek az egyház érdekeit sértik. Ilyen szituációban, az állam és egyház közötti éles harcban lapot szerkeszteni és kiadni művészet volt. Czapik Endrei Mihály személyében kapott egy segédpüspököt, akit később az Actio Catholica igazgatójának nevezett ki. Endrei soha nem ment le Egerbe segédpüspökösködni, hanem az Actio Catholica igazgatója volt. Ő ellenőrizte, ha az Új Emberben megírtak egy cikket, hogy az megfelel-e az egyház tanításának. A cikkeket ugyanakkor el kellett küldeni az állami cenzúrának is. Az állami cenzúrától az írások legtöbbször úgy jöttek vissza, hogy módosításokat kértek. Ha a módosítás olyan volt, amely a lényeget nem érintette s beleillett az akkori egyházpolitikai szituációba és a Czapikék által képviselt vonalba, akkor Endrei maga jóváhagyhatta. De ha úgy érezte, hogy egy kicsit is túllép a hatáskörén, akkor azonnal értesítette Czapikot, aki nem egy esetben beült Egerben az autójába – mindig nevettünk, mert úgy látszik, rossz vérkeringésű ember volt, állandóan fázott, ezért bundában ült a kocsijába –, és följött Budapestre. Volt, hogy egy mondatért is harcolt. Elment az Állami Egyházügyi Hivatalba, és harcolt. Nemegyszer érdekes szituáció alakult ki, Czapiknak ugyanis személyes kapcsolata volt Rákosival. Tehát ő nem volt teljesen kiszolgáltatva az Állami Egyházügyi Hivatal mindenkori elnökének, pláne alantasabb beosztottnak. Nemegyszer rájuk vágta az ajtót, és azt mondta, „most pedig megyek Rákosihoz”, és ezzel sokszor tudott is hatni.

Az Új Emberrel kapcsolatban hadd mondjam el – mert azt hiszem, a magyar sajtó történetében ilyen nem volt –, hogy a példányszámát olyan mértékben leszállították, hogy még az előfizetőket sem lehetett kielégíteni. Az Új Ember terjesztése három vonalon történt: egyrészt voltak az előfizetők, másodszor a plébániákon, a templomok előtt vagy a sekrestyében árulták, és harmadszor, egy kis rész kikerült az utcára. Az államosítás után egy ideig nem tették ki a lapot, hiszen a katolikus sajtónak nem lehetett propagandát csinálni. Később, ahogy változtak az idők, amikor már adni kellett arra, hogy itt vallásszabadság van, akkor már az utcai elárusítóhelyeken is kezdték kitenni lapot. Amikor a példányszámot teljesen leszállították, Saád Béla kitalált egy rendszert, amit rutának hívtunk. Ez azt jelentette, hogy az Új Ember bizonyos példányszámát, amit a templomokban terjesztettek, először elküldték a dunántúli megyékben lévő plébániákra. A plébános kiosztotta, illetve a hívek megvették, három-négy nap alatt kiolvasták, majd a plébános összegyűjtötte, s nekünk visszaküldte. Mi pedig a következő héten elküldtük mondjuk a Tiszántúlra. Mindez persze munkával járt, mert az expediálást is a kiadóhivatal csinálta, Mihelics Vidtől kezdve mindenki részt vett ebben a munkában. Egy darabig ment, aztán rájöttek, és betiltották ezt az akciót. Az volt ugyanis a céljuk, hogy lehetetlenné tegyék, hogy a lap az emberekhez eljusson. Az Új Emberhez tartozott a Vigilia is, amely Sík Sándor nevével indult, tényleges szerkesztője azonban Rónay György volt.

1953 legelején rendőri felügyelet alá kerültem. Ez még a Nagy Imre-kormány uralomra juttatása előtti időben volt. Egy szép nap mentem haza, és a feleségem igen ijedten fogadott, hogy házkutatás volt nálunk. „Micsoda?” Két civil ember csinálta, s meghagyták, hogy másnap reggel menjek be a tanácsházára. „Tanácsházára?” „Igen, onnan voltak.” „A tanácsházáról házkutatás, nálunk?” „Igen.” Ennek az előzménye a következő volt. Budafokon az egyházközség élére egy új békepap, Luttor Ferenc került, aki valamikor teológiatanár volt. Budafokon az apósom volt az egyházközség elnöke, így Luttor levizitelt nálunk, s egyszer vacsorára is meghívtuk. Beszélgettünk, és a beszélgetés kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy ki, mi voltam én, tehát pontosan tudhatta, hogy én nem a Mindszenty-féle politikai vonal képviselője voltam, hiszen a Demokrata Néppártról ez elég köztudott volt. Luttor egy szegény, beteg ember volt, akit úgy látszik, ezért sikerült a békemozgalomba beszervezni. Egy ideig nem volt probléma, majd észrevették, hogy a pénz kezelése szabálytalanul megy az egyházközségben, és ebből a világiak és Luttor között konfliktus támadt. Elsősorban persze az apósommal. Ő akkor művezető volt, s mivel munkáskádernek minősült, nem tudtak belekötni. Erre gyorsan fölfedezték, hogy itt vagyok én, s feltételezhették, hogy én vagyok az ügy mögött, pedig nem is tudtam a dolgokról, nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, csak éppen hallottam róla. Az volt a vád ekkor ellenem, hogy apácát bújtatok.

Mielőtt a rendeket feloszlatták, a budaörsi főnöknő eljött hozzánk. Én előre figyelmeztettem, hogy készüljenek fel, mert be fog következni a szerzetesrendek feloszlatása. Később ezért nagyon hálás volt, mert bizonyos dolgokat még az összegyűjtés előtt el tudtak rendezni. Eljött tehát hozzánk a főnöknő, és kérdezte, hogy nem fogadnánk-e be egy nővért, akinek nincsenek hozzátartozói, mert mindenkit kitelepítettek. Mondtam, megbeszélem a családdal. Így került hozzánk Wachtler Mária nővér, aki jelenleg is velünk él, most már harminchét éve, s aki a Jóisten legnagyobb ajándéka részünkre. Tanítónő volt, és mint német anyanyelvűt, a szüleit, testvéreit kitelepítették Nyugat-Németországba. Törvénytisztelő ember lévén kiváltottuk számára a cselédkönyvet, ahogy akkor hívták, és szabályosan bejelentettük háztartási alkalmazottnak. Munkakönyve volt, fizetést nem kapott, hisz nem tudtam adni. Beilleszkedett a család életébe, és azóta jóban-rosszban együtt vagyunk. Ő lett volna tehát az a bizonyos nővér, akit bujtattam. Másnap bementem a tanácshoz, és Dubrovszkitól, az igazgatási osztály vezetőjétől kérdeztem: „Hogy kerültek önök hozzánk? Úgy tudom, hogy házkutatást csak a rendőrség tarthat.” „Ne szájaljon!” stb., és „majd meglátja a következményeit” – volt a válasz. Kellemetlen volt, hiszen akkor még utólagos kitelepítések is voltak.

A házkutatást követően nemsokára megjelent az akkori Esti Budapest című lapban „Keresztes Sándor, volt budafoki képviselő fordulatot vár” címmel egy cikk, amelyben az állt, hogy én, aki Francois-rokonság vagyok, a két káplánnal összejátszva fordulatot várok. Luttornak ugyan két káplánja is volt, két fiatal pap, de azokkal is összeveszett, mert kiderült, hogy az a fiatalember, akivel kapcsolata volt, az ott lakott nála és nagy dorbézolásokat csináltak, s a pénz erre kellett. Ez egy hangulatkeltő írás volt, nem volt benne semmi konkrétum, csak az, hogy a két káplánnal együtt a haladó plébános ellen vagyok. Amikor ez a cikk megjelent, gondolkozni kezdtem, hogy itt valami komoly dolog fog történni. Magyar Ferenccel beszéltem, aki akkor még csak újságíró volt, most az Új Ember főszerkesztője, ő azt mondta nekem: „Miért nem hívod fel Nonn Gyurkát?” Ő tudott a mi népfőiskolai kapcsolatunkról. Rászántam magam. Nonn György akkor miniszterhelyettes volt a Népművelési Minisztériumban. Fölhívtam, a titkárnőjével beszéltem, elmondtam, hogy egyetemi társa vagyok, keresem. „Jaj, a miniszterhelyettes elvtárs nincs bent, hívja holnap”, ő meg fogja mondani, hogy kerestem. Fel is hívtam másnap, de akkor már nagyon kimért volt a titkárnő, és azt mondta: „A miniszterhelyettes elvtárs nagyon elfoglalt, nem tudja önt fogadni, írja meg, hogy mit óhajt.” Mondtam, köszönöm szépen, és természetesen nem írtam semmit. Az akciónak az lett a vége, hogy rendőri felügyelet alá helyeztek, de mást nem csináltak.

	Nonn György

Ezt követően leutaztam Székesfehérvárra, kerestem Shvoy püspököt, aki nem volt otthon. Potyondy, a helynök fogadott, aki engem képviselő urazott még abban az időben. Elmondtam, mi történt, mire azt válaszolta: „Ja kérem, képviselő úr, az a pap egy beteg ember.” Mondom: „Helynök úr, hát akkor szabad egy beteg embert hozni az egyházmegye legnagyobb plébániájára? Úgy értesültem, hogy ön iktatta be, és mint szeretett fiáról beszélt. Nagyon kérem, legyen szíves a püspök úrnak megmondani, hogy mi történt. És kérem szépen, hogy ezért vállalja ön a felelősséget. Nem tudom, hogy velünk mi lesz, de hogyha a hívek közül másokkal is hasonló dolgot tesz ez a pap, vállalja helynök úr ezért a felelősséget, hogy egy beteg ember ilyen dolgokat kezdeményez?” Az igazság az, hogy Potyondy tényleg referált Shvoynak, Shvoy pedig azonnal vizsgálatot rendelt el. Az én ügyemben már nem tudott semmit sem tenni, de Luttort gondnokság alá helyeztette. Ez azt jelentette, hogy semmiféle anyagi kérdésben nem dönthetett. A templompersely kulcsait le kellett adni a kerületi esperesnek, de persze, csak az egyik példányt adta le, és a továbbiakban is kiszedte belőlük a pénzt. Aztán amikor erre rájöttek, Shvoy felfüggesztette Luttor papi ténykedését, s kényszerlakhelyet jelölt ki számára.

Ez volt a rendőri felügyeletem kezdetének a története, ami aztán elhúzódott, mert csak 1959. december 31-én szűnt meg. Ez azt jelentette, hogy reggel 5-től este 10-ig mozoghattam a városban, éjszaka nem hagyhattam el a lakást, nem mehettem nyilvános helyekre, a postámat ellenőrizték. Éjszakánként pedig a budafoki rendőrség ellenőrizte, hogy otthon tartózkodom-e, de néha voltak szuperellenőrzések a főkapitányság részéről is. Volt olyan éjszaka, hogy mind a kettő kint volt. Volt, hogy rendőrkutyákkal jött be az őr. A gyerekeink kicsik voltak, emeletes ágyakban aludtak, a kutya jött és végigszagolta őket. A tisztességesebbek megelégedtek azzal, hogy a belső folyosón megálltak és a bárcámat aláírták, hogy otthon találtak. Mindezek mellett vasárnap délelőttönként jelentkeznem kellett a rendőrségen. Ez hat éven keresztül tartott.

Az időbeosztásunk miatt vasárnaponként a nyolc órás misére jártunk, akkor még latin misék voltak. Volt egy magyar nyelvű Szunyogh Xavér-féle Missale [misekönyv], abba tettem a bárcámat, és mise után mentem a rendőrségre jelentkezni. Ott szépen kinyitottam az imakönyvet, kivettem a bárcát, odaadtam, a szolgálatos tiszt pedig aláírta. Egyszer egy hozzám hasonló korú korpulens százados fogadott, és nagyon udvariasan azt mondta: „Doktor úr, foglaljon helyet.” Bemutatkozott. „Kovács százados vagyok.” Gondoltam, nekem nem kell bemutatkozni. „Meg akarom kérdezni, hogy tudja-e, hogy a lányaink egy osztályba járnak, és hogy hogyan került rendőri felügyelet alá?” Elmondtam a történetet, azt mondta erre: „Na látja, doktor úr, ön még mindig itt van, Dubrovszkit viszont egy hete én tartóztattam le. [...] Ilyeneket is megértem. Később is rendes volt hozzám, nyaralni is mindig elengedett.

Van egy kedves egyetemi társam, barátom, Tamási Pál, aki akkor a Győri Járásbíróság elnökhelyettese volt. Úgy alakult a helyzet, hogy őt kértem fel egyik fiam bérmaapjának, ő pedig engem a saját gyerekénél, ezért le kellett utaznom Győrbe. Elmentem, és mondtam Kovács századosnak, hogy szeretnék elutazni. Azt mondta: „Doktor úr, semmi akadálya.” Mondom: „Dehogy nincs akadálya. Én ugyanis úgy szeretnék elmenni, hogy ne kelljen jelentkeznem.” Abban az időben a Győr felé való utazásnál – a határövezet Győr után kezdődött, ezért beutazási engedély kellett – igazoltatták a vonaton az utasokat. Járőrök jártak, hogy nem azért megy-e valaki, hogy disszidáljon. „Százados úr – mondom – én nem akarom kompromittálni a barátomat, mégis ő a bíróság elnökhelyettese. Most menjek oda, s amikor megkérdik, hogy kinél vagyok, beírják, hogy rendőri felügyeletes vagyok.” Azt mondta: „Igaza van.” Szólt, hogy állítsák ki az eltávozási engedélyemet. Azt mondta: „Doktor úr, egyet kérek, ezt ne mutassa meg senkinek. Csak arra kérem, hogy hétfőn hozza nekem vissza. Ha igazoltatják, akkor mutassa meg, de nekem ezt hétfőn mindenféleképpen hozza vissza.” Így is tettem. A kapitányság vezetője egy Szén nevezetű alezredes volt. Mikor már egyéves volt a rendőri felügyeletem, valamiért hozzá kellett bemennem. Rám néz, azt mondja: „Doktor úr, tudja, hogy én szégyellem magam, hogy rendőri felügyelet alatt van egy nyolcgyermekes családapa. Ugye tudja, hogy nem mi kezdeményeztük, és én már eddig háromszor felterjesztettem, hogy szüntessék meg. De amíg azok nem mozdulnak, akik elindították az ön rendőri felügyelet alá helyezését, addig én semmit nem tehetek.” Szóval még ebben az időben is, tehát az 1956 előtti időben is voltak ilyen emberek.

Amikor Rajkékat díszsírba helyezték, nekem, mint régi belügyesnek, aki Rajk alatt szolgáltam, küldtek egy meghívót. Tekintettel arra, hogy Szőnyi Tibort és Pálffyt is akkor helyezték el a Kerepesi temetőben, eleget tettem a meghívásnak. Akkor már új politikai szelek kezdtek fújni, de engem főleg nem is Rajk, hanem a Szőnyi iránti tisztelet vezetett oda.

	Rajk László újratemetése

Ebben az időben fűtő voltam az Új Embernél, és október 23-án is kitöltöttem a teljes munkaidőmet, délután 5-ig. Jöttek a különböző hírek a tüntetésről, majd egyszer csak óriási tömeget láttunk, amely a Kossuth Lajos utcán vonult. Az ablakból néztük a menetet, és egy idő múlva ugyanezt a menetet láttuk visszafelé vonulni, a Bem-szoborhoz. Érdekes volt az, hogy odamenet még több volt a piros zászló a tömegben, visszafele pedig már majdnem csak nemzetiszínű zászlókat hoztak. Sose felejtem el, hogy a menet élén mentek a prominens vezetők. Losonczy Géza integetett nekünk, hogy menjünk mi is le. Akkor még klubéletet éltünk, munkaidő után tarokkoztunk vagy ultipartik voltak, és egyszer csak rohan Rónay Laci, hogy ott volt a Bem-szobornál, majd elmentek a Sztálin-szoborhoz, és Gerő beszélni fog. Mi hatan-heten lehettünk ott a kártyapartin. Mindenki szétspriccelt, mentünk haza meghallgatni a Gerő-beszédet. Ez a beszéd ismert, s valóban olyan hangot ütött meg, hogy az olaj volt a tűzre. A beszéd elhangzása után lezártam a rádiót, s lefeküdtünk.

	Losonczy Géza

	Gerő Ernő

Másnap reggel lövöldözéseket hallottam. A lövés zajai Csepel felől hallatszottak. Aznap nem tudtam bemenni Pestre, de 25-én már igen. Mindig hétre jártam az Új Emberhez fűteni. Etázsfűtés volt, két kis kokszkazánt kellett megrakni. A pincéből kellett fölhozni a tüzelőt, hogy befűthessek. Egyszer csak megjelent Magyar Ferenc, majd kiabálást hallok: „Sanyi, Sanyi, gyere gyorsan!” A következő jelenetet láttam: a Kossuth Lajos utcában ment vagy húsz-harminc ember, és kihúztak egy nemzetiszínű zászlót, majd elkezdték kiabálni: „Aki magyar, közénk áll! Aki magyar, közénk áll!” Az utca pillanatok alatt megtelt emberekkel, énekeltek, mozogtak. Azt mondta Feri: „Gyere, nézzük meg, hogy mi van”, s elindultunk az Astoria felé. Az Astoria nem szálloda volt akkor, hanem a szovjet katonaság valamilyen parancsnoksága székelt benne. Óriási tömeg volt ott. Átvergődtünk a Puskin mozi oldalára, és kullogtunk a járdán, bámészkodtunk. A következőt láttuk. Az Astoria előtt és az Astoria sarkánál, a Magyar utcában is két-két tank állt. A tankok tele voltak fiatalokkal, kettőnek az ágyúcsöve magyar zászlóval volt átkötve. Egyszer csak kinyílt az Astoria ajtaja, kijött egy magas rangú tiszt és egy szakács, szakácssapkában, fehér kötényben. Látszott, hogy úgy szedték hirtelen elő, ő volt a tolmács. A tábornok fennhangon azt mondta: „Magyar fiatalok, értsétek meg, mi katonák vagyunk, mi fegyvereket nem adhatunk át, de veletek érzünk, és nem vagyunk az ellenségetek”, erre a jelenlévők elkezdték éljenezni. Majd a tankok, megrakva magyar fiatalokkal, benne pedig az orosz katonák elindultak a Kiskörúton. Visszamentünk, végeztem a munkámat. Egy kolléganőm, Potyondy Zsófia gépírónő azt mondta: „Sanyi, jöjjön, menjünk el, mert hallom, hogy a Parlamentnél van valami gyűlés. Nézzük meg, mi van ott!” Átöltöztem, és elindultunk a Petőfi Sándor utcán a Vörösmarty tér irányába. Nem sokat mehettünk előre, amikor bicegő, sebesült, véres emberek jöttek velünk szembe. Kiderült, hogy akkor volt a Parlamentnél az a bizonyos vérengzés, és saját szemünkkel láttuk a sebesülteket. Az lett a vége, hogy visszafordultunk.

A sógorom viszont ott volt. Ő a földalattinál dolgozott könyvelőként. A Kossuth Lajos téren, ahol most a földalatti állomása van, volt egy aknamélyítés, és ott voltak a barakkirodák. Ő ott dolgozott, és tanúja volt annak, hogy amikor tele volt az egész tér s a tankok odaérkeztek – ő nekem így mesélte el –, a háztetőkről ávósok lőtték a tömeget. Viszont a tankokból nem ágyúval, hanem gépfegyverrel lőttek vissza a háztetőre. Óriási pánik volt, a sógorom is azt mondta, hogy az emberek menekültek szerteszét. Hogy hány halott volt, hány sebesült, azt nem tudom. De tény az, hogy ezt követően, amikor ezek az emberek megjelentek, akkor kezdték kirakni a fekete zászlókat az utcákon. Mikor visszafele mentünk, a gyász jeléül már ki voltak téve a fekete zászlók.

Az Új Ember is és én is teljesen passzívak voltunk. Érzelmileg vártunk valami kibontakozást, de nem tudtuk, hogy mi jön. Közben bekövetkezett Gerő lemondása, Kádár lett a főtitkár. Majd elhangzott Nagy Imre és Kádár János rádióbeszéde, amelyben bejelentették, hogy visszaállítják a többpártrendszert és a koalíciós kormányzást. A többpártrendszer visszaállításáról volt szó, ezért megkerestem Mihelics Videt, aki annak idején, amikor Barankovics disszidált, a párt vezetője volt, és ő jelentette be a Parlamentben a párt feloszlását, amikor nem léptek be a Hazafias Népfrontba. Telefonon fölhívtuk Székely Imre Kálmánt, egy nálam idősebb, volt képviselőtársunkat, s átmentünk hozzá Budára.

	Nagy Imre beszédet mond a rádióban

	Tildy Zoltán

Hárman fogalmaztunk meg egy beadványt a kormányhoz, amely valahogy a következőképpen hangzott: tekintettel arra, hogy a többpártrendszer visszaállt, s mivel minket is a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyezett annak idején, mi is mint a volt legnagyobb ellenzéki párt⁵ meg kívánjuk kezdeni a működésünket. És miután mindhárman aláírtuk a beadványt, Székely Imre Kálmán vagy valaki más személyesen vitte el a Nagy Imre-kormányhoz.

Mint később kiderült, Farkas Dénes – ő volt a senior nálunk – egy idős, dzsentriszerű képviselő a Dunántúlról, valami hasonlóval jelentkezett, sőt állítólag még egy rádióbeszédet is mondott, amelyben a néppárt indulását bejelentette⁶ . Én ezt sosem hallottam, és a szövegét sem ismerem.

Ezt követően én változatlanul az Új Embernél fűtöttem. A nagy politikai mozgásokról, a pártok alakulásáról tudtunk, de mi nem éreztük magunkat hozzájuk tartozónak, hiszen nekünk megvolt a magunk múltja, programja stb. Az egyik nap beállított a kiadóhivatalba egy bajuszos férfi, és azt kérdezte, ki van itt a szerkesztőségben? Mondom: „Nem nagyon van itt senki rajtam kívül, miért?” „Most jövök Tildytől – mondta –, és be akarom jelenteni, hogy közöljék le, a Demokrata Néppárt újra megkezdte működését.” „A Demokrata Néppárt?” – néztem rá. „Igen, a Demokrata Néppárt, és most megyek fel a Várba, mert ott van Őeminenciája, és vele fogok tárgyalni.” „Elnézést kérek – mondtam –, én is a Demokrata Néppárt képviselője voltam.” „Ja, kérlek – erre elkezdett tegezni –, akkor te biztos Barankovics-párti voltál...” „Természetes, az volt a Demokrata Néppárt.” Azt mondja, „De én a Pálffy-féle párttal...” „Az nem Demokrata Néppárt volt.” „Arra kérlek, gyere fel velem, én most megyek Őeminenciájához, már Tildynél bejelentkeztem.” Nem volt senki, akivel szót tudtam volna váltani, átöltöztem, és fölmentem vele a Várba, az érseki helynökségre, ahol valóban ott volt már Mindszenty, és ott volt Turchányi Egon is. Ő pap volt, és ad hoc titkára lett ekkor Mindszentynek. Régi ismerősként üdvözölték egymást, engem bemutattak Turchányinak, leültettek egy szobába, és vártunk, mert Őeminenciája pihent. Hosszú idő telt el, mire kiderült, hogy Őeminenciája már fenn van az emeleten. Mi is fölmentünk, az előszoba tömve volt emberekkel. Voltak zsinóros ruhában is, én mindaddig meghúzódtam egy sarokban, amíg meg nem láttam Galambos Jánost, pap barátomat, a Szent Rita Egyházközség plébánosát. Mindszenty Galambost ismerte és becsülte. Közben külföldi újságírók is jöttek. És akkor egyszerre kinyílt az ajtó, és megjelent Mindszenty. Nagyon rosszul nézett ki, bazedovos szemei voltak, s csak odabiccentett az embereknek. A külföldi újságírók bemehettek hozzá. Mondtam Jánosnak: „Nézd, János, én csak egyet szeretnék tőled kérni” – és fölírtam egy cédulára három nevet: Mihelics Vidét, Perneczky Béláét és Karcsay Sándorét. „Ha te beszélsz a prímással, mondd, hogy mielőtt bármi állásfoglalást tenne, hívassa ezeket az embereket, és beszéljen velük.” Ők majd tájékoztatják a prímást a realitásokról, hogy körülbelül mi van, mert nyilván szüksége volt arra, hogy reális tájékoztatást kapjon az ország helyzetéről. János ezt vállalta, és eltette a cédulát. Később megtudtam, hogy szóba is hozta, át is adta a cédulát, azonban a prímás soha nem hívatta egyiket sem.

Az egyik este, amikor hazaértem, azzal vártak otthon, hogy menjek el Takács Pál doktorhoz, aki a kisgazdapárt egyik vezetője volt valamikor. Át is mentem hozzá, és ott közölték velem, hogy délelőtt a budafoki Városház téren népgyűlés volt, ahol forradalmi bizottságot alakítottak, s abba engem is beválasztottak. A forradalmi bizottságnak több tagja volt jelen, így Vilt Tibor szobrász, Pongrácz Feri bácsi – aki a mi egyházközségi gondnokunk – és még néhányan. Azt is közölték, hogy a bizottság egyhangú határozata értelmében Budafokon vegyem át a Városháza vezetését. Erre én mondtam, hogy „kérem, az igaz, hogy jogász vagyok, de egy ellenzéki pártnak vagyok a tagja, és a rádió megnyilatkozásai szerint a koalíció helyreállt, és mi már egy beadvánnyal fordultunk a Nagy Imre-kormányhoz, hogy újrakezdünk, úgyhogy én ebben nem vehetek részt”. Megtisztelőnek tartottam, de mivel a forradalmi bizottságok is mint államhatalmi szervek, a régi Nemzeti Bizottsághoz hasonlót voltak hivatva betölteni, koalíciós alapon jöttek létre, ebben nem vettem részt, visszautasítottam ezt.

Bejelentettük tehát a Demokrata Néppárt újjáalakulását. A pártközpont részére kiutaltak egy helyiséget a Mérleg utcában. Ettől felbátorodva Budafokon is kértem valami helyiséget, hogy itt is megkezdhessük a tevékenységünket. Azt mondták, hogy egyelőre vonuljunk be a Magyar–Szovjet Baráti Társaság helyiségébe, ott úgysem működik semmi, nyugodtan elkezdhetjük a munkát. Tartottunk is ott egy gyűlést. Ekkor olyan kérdést is feltettek nekem, hogy mi lesz a kommunista párttal. Erre a következőket válaszoltam: „Kérem, demokrácia van, mindegyik párt működhet. Aki továbbra is arra akar szavazni, nyugodtan szavazzon rá. Csak az egypártrendszer szűnt meg.” Ilyen értelmű volt az állásfoglalásom.

A Mérleg utcai párthelyiségben többen összejöttek. Ott volt Matheovits Ferenc is, aki még 1947-ben kilépett a pártból, és később elítélték. Beszélgettünk, hogy újrakezdjük, ez volt az általános hangulat. Matheovits valamikor személyes kapcsolatban volt Mindszentyvel, s úgy tűnt, hogy a párt programjával egyetért, és ahogy valamikor én, most ő lehetne az összekötő. Úgy nézett ki, hogy képes egy közös platform kialakítása érdekében valamit tenni, és hogy erre vállalkozik is. Akkor ott a Hazánk⁷ ad hoc szerkesztősége is megalakult, és hirtelen a lap egy példánya is összeállt, amit november 4-én reggelre nyomtak ki, de a bekövetkezett események miatt a terjesztésére már nem kerülhetett sor.

Miután Mindszenty – a Galambosnak átadott cédula alapján – közülünk nem hívatott senkit, még tettem egy kísérletet. Mindszenty gyóntatóját, Bárdos István prelátust – aki félretett emberként Budaörsön kisegítő lelkészként működött – felkerestem, és beszéltem vele. Tudtam, hogy Budára való érkezése után ő volt az első, akit a prímás hívatott, úgy látszik, a szent gyónást végezte el. Ismertem, mondtam neki, hogy azért jó lenne valahogy Őeminenciájával beszélni, hogy valaki felelősen tájékoztassa. Ennek a beszélgetésnek a nyomán megállapodtunk, hogy Perneczky Bélával kettőnket fölvisz a prímáshoz, azzal a kéréssel, hogy hallgasson meg bennünket. Én egy gépkocsival mentem érte november 3-án reggel, mert nyolcra kellett a prímáshoz érni. Sosem felejtem el, hogy befelé jövet az orosz tankok ott álltak a budaörsi repülőtér környékén. Mondtam is: „Prelátus úr, látja ezeket?” „Mit gondol, miért viszem én önöket föl?” – felelte erre. Fölvettük Perneczky Bélát, és időben fölérkeztünk a helynökségre. Egy boltíves kapu alatt mentünk, megálltunk, s ekkor azt mondta Bárdos István: „Egy kicsit várjanak, mindjárt jön a prímás.” Jött is Mindszenty. Bárdos odament, tisztelettel üdvözölte, és mondta: „Eminenciás uram, itt van Perneczky Béla doktor és Keresztes Sándor doktor. Nagyon kérem, hallgassa meg őket.” Erre Mindszenty azt mondta: „Uraim, nagyon sajnálom – jellegzetes beszéde volt –, de nincs időm önöket fogadni, a viszontlátásra!” Gyűrűcsókra nyújtotta kezét, s otthagyott bennünket. Szegény Bárdos prelátus egészen belesápadt. Ezzel a mi kísérletünk lezárult. Semmiféle kontaktus nem jött létre Őeminenciájával, nem tudtunk befolyásolni semmit.

Érdekes volt, hogy Őeminenciája fogadta azokat az embereket, mint például Tildy Zoltánt, akiknek szerepük volt félreállításában. Tudom, hogy akkor kicsit fölháborított, hogy aki a kommunista párt részéről a diákkollégiumok államosítása ügyében beszélt és vezette az akciót, egy nálam alig idősebb fiatalembert tisztelgő látogatáson fogadott. Mindszentyt valóban olyan tényezőként fogadták, hogy szinte kiváltották benne azt a tudatot, hogy ő az, aki egy sikertelen rendszer után az ország sorsának az irányítását kézbe fogja venni. Tehát pártokon fölül állónak deklarálta magát, ami természetes is, de azért ez olyan értelműnek is tűnt, ahogy egy államfő is pártokon fölül álló. Rettenetes nyüzsgés volt abban az időben körülötte, és valóban, ahelyett hogy először egy nagyon komoly, higgadt és alapos tájékoztatást kapott volna, hogy annak alapján át tudta volna gondolni a helyzetet, ott folytatta, ahol abbahagyta.

November 4-én, amikor a szovjet csapatok ismét beavatkoztak az eseményekbe, az ismert fordulat bekövetkezett. Erről reggel részben az ágyúdörgésből, részben pedig Nagy Imre rádióban elhangzott felhívásából értesültem. A beavatkozás egészen új helyzetet teremtett. A tömegek azonban nem akarták tudomásul venni az erő jelenlétét, közbelépését. Harcoló csoportok voltak, amelyek eléggé reménytelenül, még napokon keresztül folytatták a fegyveres ellenállást. Emellett különböző tüntetések is voltak.

November 4-én jelent meg a Hazánk első és egyetlen száma. Itt-ott néhány példánya – nyilván a nyomdászok útján – kikerült, nekem sajnos nincs a birtokomban. Az Új Ember november 4-i száma négy oldalon jelent meg. Ebben volt Ijjas Antal vezércikke.⁸ Ez hamarabb kikerült az utcára, mert csak a dátum volt november 4-e, egy-két nappal korábban, csütörtökön vagy pénteken nyomták. Ebből a számból jelentős mennyiség megmaradt. November 4-e után azonban, amikor már a karhatalom megalakult és a különböző gócokat számolták fel, az egyik hajnalon, az Új Ember szerkesztősége is sorra került. A Kossuth Lajos utcában az ablakon keresztül kidobálták, és elvitték a november 4-i szám még meglévő példányait, s a lapot betiltották. Ezt követően a szerkesztőség és kiadóhivatal dolgozói együtt maradtak, annak ellenére, hogy közel fél évig nem jelenhetett meg a lap. Valamiből pedig meg kellett élni, mert az Új Ember semmiféle szubvenciót nem kapott. Ekkor nagyon érdekes szolidaritás részesei lehettünk, tudniillik az előfizetők legalább kilencven százaléka a plébániáknak ugyanúgy megküldte a lap árát, mintha megjelentünk volna. Az olvasók, a vallásos olvasók együttérzése a gárda iránt fantasztikus volt, mert akkor az Új Ember eléggé veszélyes „üzemnek” számított, hiszen az, aki ott akkor állást vállalt, az elkötelezettséget jelentett, s ezzel más irányú elhelyezkedését is veszélyeztette. Ez alatt az idő alatt történt, hogy Bibó megfogalmazta a kibontakozási tervét, a politikai rendezés koncepcióját. Bibó ezt a tervet Karcsay Sándoron keresztül azzal juttatta el hozzám, hogy akik együtt voltunk – Mihelics Vid, Székely Imre Kálmán és én – vitassuk meg. Azért küldte el nekünk Bibó a kibontakozási javaslatot, mert elfogadott bennünket mint a volt legnagyobb ellenzéki pártot, s a véleményünket kérte, azaz azt várta, hogy amennyiben egyetértünk a javaslattal, akkor adjunk egy nyilatkozatot. Ezt valószínűleg abból a meggondolásból tette, hogy amennyiben a benne foglaltak realizálódnának, akkor ne nélkülünk kezdődjön meg az ország konszolidálása. A javaslat ugyan egy többpártrendszerű politikai rendezést célzott, de szocialista alapon, a szocialista társadalmi, gazdasági bázisok fenntartásával. Javaslata külpolitikai és geopolitikai helyzetünket természetesen figyelembe vette. A dokumentum szerint előbb-utóbb választást kellett volna tartani. A koalíciós pártok helyeselték a Bibó által készített javaslatot, és nem kívánták elzárni azt a lehetőséget, hogy egy ellenzéki párt is induljon a választáson, és ezért számítottak ránk. Egy olyan nagy nemzeti ügyről volt szó, hogy ebben az alapvető kérdésben ennek a koncepciónak nemzeti konszenzust akartak biztosítani, tehát nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy ellenzéki párt – egy későbbi választás folyamán – esetleg más platformra helyezkedve a forradalom elárulásának minősítse ezt a javaslatot. Mi tehát megkaptuk Bibó tervezetét, és adtunk is egy nyilatkozatot Bibó Istvánnak, amit – tudtommal – hárman írtuk alá. Ez még november 10–15. között lehetett.

	Bibó István

Bibóval később személyesen is találkoztam, nem emlékszem pontosan, hogy decemberben vagy januárban. Az Új Ember szerkesztősége a Kossuth Lajos utca 1.-ben van, ő pedig az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Reggelenként körülbelül egy időben érkeztünk a Ferenciek terére, és többször összefutottunk. Elmondta, hogy a kibontakozási tervnek nem volt semmi sikere. De elmondta azt is, hogy hogyan került Mindszenty az amerikai követségre. November 3-án éjszaka, miután elhangzott Mindszenty rádióbeszéde és a Nagy Imre-kormány már nyilván tudott Maléterék szovjet letartóztatásáról és a várható beavatkozásról – nekem így mondta Bibó –, akkor Mindszentyt lehozatták a Várból, a helynökségről. Hajnalban pedig, amikor a beavatkozás megtörtént, akkor azt tanácsolták, hogy menjen az amerikai követségre, ahová át lehet sétálni a Parlamentből. Emlékirataiból kiderül, hogy néhány órán belül Washingtonból megkapta a választ, hogy menedékjogot biztosítanak számára. Tehát valaki már megkérte számára – ez van az emlékiratában –, de nem tudta, hogy ki. Kovács Béla Mindszentyvel egy időben vagy egyszerre érkezett a követségre, de ő hazautazott Baranyába, és ott élte le az életét. Mindszenty viszont ott maradt. Miért? Az egyik ok az lehetett, hogy talán olyan idegállapotban volt, hogy további szenvedést már nem tudott volna elviselni. A másik ok pedig az, hogy azt hitte, hogy a nyugatiak – ha nem is fegyveresen, de politikailag az ENSZ-ben, és más területeken diplomáciai úton – olyan nyomást gyakorolnak, hogy neki rövid ideig kell csak a követségen tartózkodni. Tehát megint nem mérte fel reálisan a helyzetet, és ez lehet a másik ok, ami miatt ezt a sorsot választotta. Arról volt szó, hogy foglalja el az esztergomi érsekséget, de ő följött, hiszen itt zajlottak az események, és végső fokon Budapest is Esztergomhoz tartozik, és az érseki helynökség itt van. Formailag tehát teljesen legálisan járt el, csak ezzel olyan helyzetbe került, hogy az események középpontjában találta magát. Ha ő akkor három nap múlva kijön a követségről és visszamegy, mit tehettek volna, mi történhetett volna vele? Véleményem szerint maximum az történhetett volna, hogy visszaviszik a házi őrizetbe. De az sincs kizárva, hogy az akkori politikai helyzetben – mind a hazai pacifikálás, mind pedig a nemzetközi megítélés szempontjából – az akkor alakult Kádár-kormánynak és esetleg még a Szovjetuniónak is politikai tehertételt jelentett volna. Még az sincs kizárva, hogy visszamehetett volna Esztergomba. Mindenesetre a helyzete nem lett volna rosszabb, mint hogy azután tíz-egynéhány évig elzárva élt az amerikai követségen.

Ez pedig azt is jelentette, hogy amíg a munkásság és a magyar nép jelentős része a maga módján próbált tiltakozni és tenni valamit, ő teljes passzivitásba vonult. Ennek az lett a következménye, hogy az ezt követő időszakban – most már nem csak közvetlenül a november 4-e utáni időre gondolok, hanem az egész amerikai követségen való tartózkodására – a magyar katolikus nép kezdte elfelejteni. Az amerikai követségen való tartózkodását a magyar nép és a közvélemény nem tudta mire vélni. Az ötvenhatos eseményeket megelőző időszakban, ha a régi előfizetők, papok az Új Emberhez bejöttek, akkor mindig megkérdezték, hogy milyen hír van Mindszentyről, aki akkor börtönben volt, és az édesanyja meglátogatta néha. Kérdezték, jött-e valami hír. Úgy tartották számon, mint áldozatot. És érdekes, az amerikai követségen való tartózkodása alatt ez a nagyfokú érdeklődés megszűnt. Ezt minden averzió nélkül mondom. Bizonyos fokig az állam és az egyház közötti kapcsolat kibontakozásának is gátjává vált, és hogy nem került jobb helyzetbe egyházunk, ebben az ő magatartása is benne volt. Hiszen köztudomású, hogy fokozatosan megindult egy út- és kapcsolatkeresés, hogy mi módon lehetne modus vivendit teremteni.

Amikor a kádári érának az általunk is ismert pozitív vonásai kezdtek mind jobban előtérbe kerülni, akkor fölmerült az állam és az egyház közötti kapcsolat átrendeződésének a kérdése is. Ő viszont mereven ragaszkodott a pozíciójához. Köztudomású, hogy Kőnig, bécsi bíboros volt az első követ, aki a Vatikán részéről, mint a szomszéd állam bíborosa, többször is meglátogatta őt. Ezekről a látogatásokról a katolikus berkekben mindig kiszivárogtak hírek, amelyek szerint ezeknek a látogatásoknak az volt a céljuk, hogy valahogy rávegyék őt, hagyja el a követséget, és akkor a „do ut des”-elvnek megfelelően egész biztos, hogy az ő távozása fejében lehetett volna az egyház élére egy olyan kompromisszumos személyt találni, aki azt a bizonyos pasztorális egyházat, amiről az előbbiekben már beszéltem, helyreállította volna. Mert hiszen ennek személyi feltételei voltak. Mindszenty azonban merev volt, arra az álláspontra helyezkedett, hogy itt hal meg Magyarországon, és eljutott egy olyan fokig, amikor végül a pápa kérésére – ami azonban udvarias formája ellenére több volt, gondolom, mint kérés – mégis elhagyta az országot, de akkor már mindenkinek a terhére volt. S így megint elmaradt egy történelmi alkalom, amikor szolgálatot tehetett volna a hazájának és az egyházának.

Egy szép napon idézést kaptam a budafoki rendőrségtől. A részünkre adott párthelyiségben hallgattak ki, ahol összesen kétszer fordultam meg. Elmondtam, hogy a Forradalmi Bizottság utalta ki számunkra a helyiséget, de azt mondták, hogy onnan állítólag eltűnt egy vetítőgép. „Kérem szépen, mi semmit át nem vettünk, a gondnok ott maradt a helyén, ő volt ott, őt kell megkérdezni” – válaszoltam. Ez volt az első kihallgatásom, amely a jegyzőkönyv felvételével lezárult.

Tovább dolgoztam az Új Embernél, és akkor történt, hogy Endrei Mihály, aki az első időszakban jelentős tényezőjévé vált a katolikus egyháznak, Nyers Rezső beleegyezésével és tudtával, Paulai Imre társaságában – aki az egyházi szeretetszolgálat helyettes vezetője volt – Bécsbe ment, és ott felvette a kapcsolatot a bécsi nunciussal, Róma képviselőjével. Ekkor hozta létre a világegyház a Caritas Internationalis nevű mozgalmat. Paulai lett a mozgalom első vezetője, kifejezetten azzal a céllal maradt kint, hogy Magyarország részére megszervezze a segélyezést. Az ötvenhatos károk helyreállításához egy ilyen akció jól jött az országnak. Ezt kint megszervezték, nekem nem sok ismeretem volt erről mindaddig, amíg meg nem jött az első vagon küldemény. Mint említettem, fűtői munkakörben dolgoztam. Amikor az első vagon megjött, Endrei püspök átszólt, hogy ki kellene mennem a pályaudvarra, hogy átvegyem a szállítmányt, illetve, hogy bejuttassam a központi szemináriumba. Ki is mentem, ott a kezembe nyomták az értesítést, hogy jött az Actio Catholica nevére egy vagon, nézzek utána. Elmentem, és a vagont feltörve találtam, a plomba hiányzott róla. „Kérem, hogy van ez? Mi garancia van arra, hogy semmi sem tűnt el a vagonból?” – kérdeztem. A vége az lett, hogy nem voltam hajlandó csak jegyzőkönyvvel átvenni a küldeményt. Jogász voltam, s igyekeztem jogászként eljárni ebben a dologban. Közben betoltak még két vagont, telefonáltam, valahonnan szereztek fuvart, berakodtattam, és bevittem a központi szemináriumba, az Eötvös Loránd utcába. Másnap reggel, mikor bemegyek, mondják, hogy Endrei püspök úr hívat. Megköszönte, hogy gondosan igyekeztem eljárni, de közölte, hogy még jött két vagy három vagon, vegyem át, mert nincs emberük. Ennek az lett a vége, hogy egy szép napon azt vettem észre, hogy én vagyok az ügy gazdája. Jöttek a vagonok sorra. Kiderült, hogy a központi szeminárium kicsi. A legkülönbözőbb dolgokat küldtek, volt például egy egész vagon olasz alma meg sok-sok ruhanemű. Végül ebből néhány hónap alatt egy intézmény alakult ki. Ebben az úgynevezett Caritas-akcióban összesen majdnem ötszáz vagon érkezett. Közben bérbe kellett vennünk a Soroksári úton a Gizella malom egyik emeletét, ahol nagy teherliftek szállították fel a gabonát az őrlő részre, de ekkor a malom állt. Később raktározás céljából bérbe vettünk még két pavilont a mezőgazdasági vásár területén. Nemcsak a vagonok átvételét, hanem a szétosztást is meg kellett szervezni. A kormányzat ezt engedte, csak igazolnunk kellett, hogy a szétosztás teljesen ingyenes alapon történik. Később, mikor már látta az állam is, hogy itt nagyon tekintélyes mennyiségű áru jön, akkor részt követelt belőle, és olyan megállapodást kényszerített ki, hogy a Magyar Vöröskereszttel kell kollaborálni, és a küldemények bizonyos mennyiségét át kellett adnunk nekik. Volt, amikor egy egész hajó küldemény jött Bécsből. Egy idő után Endrei püspök úr távolléte esetén már az én aláírásom is érvényes volt. Tehát bizonyos hatáskört kaptam. Gyakorlatilag ez azt jelentette, ha ő nem volt itt, ebben a kérdésben én lettem a helyettese. Volt egy aláírásos névbélyegzője, én aláírtam, és akkor ment a dolog.

Ez mindaddig tartott, amíg 1957 júniusában egy este, tíz óra körül egyszer csak zörgettek a lakásunk ajtaján: rendőrség. Két civil és két egyenruhás rendőr jött ki, házkutatást tartottak. A szomszédból egy férfit is áthoztak tanúnak. Szentül meg voltam győződve arról, hogy olyan gyanúba akarnak keverni, hogy a helyzetemet kihasználva én mi mindent nem happoltam már össze a küldeményekből magamnak. Azt mondtam a rendőröknek: „Kérem, tessék parancsolni!” Láttam azonban, hogy nagyon felületesen csinálják a házkutatást. Láttam azt, hogy ahol én aludtam, az egyik rekamié végén van egy összetolható rész, ott is kutatnak és észrevettem, hogy onnan valamit kivettek és eltettek. Végül felvettek egy jegyzőkönyvet, hogy gyakorlatilag egy levelet és egy könyvet vittek el. Aláírtuk. „Ön pedig velünk jön” – mondták. Csak néztem. Bevittek a budafoki rendőrségre, s bevágtak egy cellába, ahol egyedül voltam. A cellaajtón át Vilt Tibor hangját hallottam. Akkor kezdtem ébredezni, hogy ennek semmi köze a Caritas-ügyhöz. Ez volt az a bizonyos 1957. júniusi nap, amikor a nagy begyűjtést csinálták Budapesten. Majd nyílt a cellaajtó, egy testes rendőr két pokrócot dobott be. Parkettás volt a cella, az égvilágon semmi bútor nem volt benne. Gondoltam, hogy itt észnél kell lenni, mert valami másról van szó. Fogtam az egyik pokrócot, letettem a földre, visszahajtottam egy kicsit az egyik végét, hogy egy kis párnamagasság legyen, a másikkal pedig betakaróztam. Aludni kell, mert itt most kihallgatások kezdődnek. Volt némi gyakorlatom a nyilas időkből. Semmire sem gondoltam. Egyszer csak kinyílt a zárkaajtón a kis bekukkantó, és hallottam – persze úgy tettem, mintha nem hallottam volna –, hogy az egyik őr azt mondta a másiknak: „Nézd te, ez milyen jól alszik.” Négy óra körül lehetett az ébresztő. Bevittek egy szobába, leültettek egy támlátlan székre. Velem szemben az íróasztalnál három ember ült, az asztal körül pedig még négyen álltak, és engem néztek. Felvették a nacionálémat, és azt kérdezték tőlem: „Ismer maga valami Takács József nevű embert?” „Hogyne ismerném.” „Kicsoda ő?!” „Jelenleg kácsi plébános, a Hittudományi Akadémia professzora.” „Milyen viszonyban van vele?” „Nagyon jóban, komám is, egyik gyerekemnek, a legkisebbnek a keresztapja.” „Hát akkor miért nevezi magát tökéletlennek?” És akkor esett le a húsz fillér. Nemrég, áprilisban Takács József hívott, hogy menjünk el a névnapjára. A névnapja május 1-jén volt, nem a szokásos márciusi József-napon, hanem a Munkás Szent József napján. Erre válaszoltam neki levélben, hogy „a Keresztes-hadak meg fogják szállni Kácsot, és kőt kövön nem fognak hagyni Kácsott, kieszik az egész plebániát” stb. Ő mindig T. J. monogrammal írta alá leveleit, ez azt jelenti, hogy „Tökéletes József”, ez tréfálkozás volt. Erre azt írta nekem: „Kedves Sándor! Ha olyan tökéletes lennél, mint amilyen én vagyok, és nem olyan tökéletlen, mint amilyen vagy, akkor tudhatnád, hogy én nem félek a Keresztes-hadaktól. Legfeljebb segítségül hívom a Rácokat, úgyis szeretném, ha a Nagyasszony is eljönne a Nagyúrral, és majd azok meg fogják rendszabályozni a Keresztes-hadakat.” Az apósomat Rácz Bélának hívják, és az anyósomat nagyasszonynak nevezte. Ez volt az a levél, amit elvittek. Takács már akkor állami vonalon persona non grata volt, és nyilván nekem mint rendőri felügyeletesnek a postája ellenőrzés alatt állt, és ők erre felfigyelhettek, tudtak a mi kapcsolatunkról, meglátták ezt a levelet, és zsebre tették. Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy ezek – nem akarom minősíteni őket – virágnyelvű levelezést tételeztek fel, s azt hitték, valami nagy halat fogtak velem. Amikor elmondtam a levél történetét, hogy mit kell alatta érteni, az egyik vörös lett a dühtől, kettő belesápadt, a többiek pedig elsomfordáltak. Aztán visszavittek a cellámba. Ott voltam másnap délutánig, majd jött egy rabomobil, beraktak bennünket az autóba, és meg sem álltak velünk Kistarcsáig. Kistarcsán szerencsém volt, hogy Vilt Tiborral egy barakkba raktak, és így vele mint jó ismerősömmel beszélgethettem.

Emlékezetem szerint a harmadik nap kiáltották a nevemet. Föllélegeztem, hogy talán elengednek. De nem, hanem átvittek egy másik helyre. Ott két férfi várt, és a Bibó-ügyről faggattak, mit tudok róla, hogy került a memorandum hozzám stb. Elmondtam, hogy miért került hozzánk, ki vagyok, mi volt a szerepünk. „De kérem, ez nem valami összeesküvő okmány, hiszen ezt Bulganyinhoz a Szovjetunió minisztertanácsa elnökéhez vitték, ez egy kibontakozási koncepciót tartalmazó emlékirat, amely vagy realizálható, vagy nem.” Meg kell mondanom, hogy egész korrektül vették föl a jegyzőkönyvet, aláíratták velem, és visszavittek. Itt az az érdekes, hogy évek múlva, amikor Bibó István az életfogytiglani ítélet után kiszabadult, Sík Sándor temetésén találkoztunk. Odamentem, üdvözöltem. Ekkor a következőket mondta: „Sándor, olvastam ám a jegyzőkönyvet, amit veled készítettek. Gratulálok, kitűnően volt megfogalmazva, nagyon helyes volt, ez volt az én álláspontom is.” Ez volt vele tulajdonképpen az egyetlen ilyen jellegű találkozásom a szabadulása után, és jólesett, hogy nem ártottam neki.

A Demokrata Néppárt újjáalakulásával kapcsolatban tudtommal semmiféle komolyabb szervezés nem volt. Igyekeztünk annak a feltételét megszervezni, hogy elindulhassunk. Ehhez az kellett, hogy egyrészt a kormány tudomásul vegye, hogy mi bejelentettük szándékunkat. Adtak egy helyiséget, és megadták a Hazánk lapengedélyét. Ezzel tulajdonképpen elkezdtük a párt újjászervezését, de folytatni már nem tudtuk. Nemrég véletlenül a kezembe került egy hivatalos kimutatás, hogy Budafokon, az 1947-es választásokon a szavazatok tizennyolc százalékát kaptuk. Tehát elég sok szavazatot tudtunk megszerezni ott, ahol én laktam. Én ugyan Budafokon megpróbáltam a pártot elindítani, össze is jöttek az emberek, de még ott sem történt meg a vezetőségválasztás, csak inkább a szándék fogalmazódott meg, hogy majd indulunk, de formai megalakulás, tisztségek választása stb. nem volt. Tehát csak idáig jutottunk el. Mi 1956-ban éppen csak életjelt adtunk magunkról.

1 1950. augusztus 30-án jött létre a megállapodás a Magyar Népköztársaság és a magyar katolikus püspöki kar között. Az egyezmény értelmében az egyház négy hittudományi főiskolát és nyolc középiskolát tarthatott meg, és a bencés, a piarista, a ferences, illetve egy női rend működését engedélyezték.

2 Adok, hogy adj!

3 A második világháború után, 1945. augusztus 9-én jelent meg az első száma. Az 1956-os forradalmat követő félévi betiltástól eltekintve folyamatosan, hétről hétre megjelenő újság a magyar katolikus egyház legfontosabb kommunikációs eszköze.

4 Az Actio Catholica katolikus szervezet, amely a katolikus világiak egyházért végzett munkáját fogja egybe. Alapelveit XI. Pius pápa fektette le 1922-ben az Ubi arcani Deo kezdetű enciklikában. Magyarországon 1925-ben szerveződött meg, országos elnöksége 1932. november 12-én állt fel. A szocializmus idején az egyház feletti állami ellenőrzés fedőszerveként működött.

5 Az 1947-es országgyűlési választásokon a Demokrata Néppárt a szavazatok 16,4 százalékát szerezte meg, s ezzel 60 parlamenti mandátumhoz jutott.

6 Farkas Dénes beszédét 1956. november 1-jén 22 óra 20 perctől közvetítette a Kossuth rádió.

7 A Hazánk a Demokrata Néppárt 1945. október 18-a és 1949. január 28-a között megjelenő hetilapja volt. (1956. november 4-étől Győrött ugyanezzel a címmel jelent meg egy független napilap 1956. december közepéig.)

8 „I-s A-l” szignóval az Imádság elesett hőseinkért című cikk jelent meg. Új Ember, 1956. november 4. 1. o.

Az eredeti interjút Javorniczky István készítette 1988-ban.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.