Vasziliou, Georgiosz: "Nagyon jó egyetemre jártam, a magyar forradalom egyetemére"

– Elnök úr, elhoztam önnek a Mérei Ferenc és társai elleni perben 1959. április 1-jén jogerősen kihirdetett ítélet hivatalos másolatát. Ebben az ítéletben szerepel ön is, mint akinek bizonyos szerepe volt ebben a „bűncselekményben”. Ön a Hungaricus álnéven írt politikai vitairatot úgymond kicsempészte az országból.

– Igen, volt egy magyar értelmiségi csoport, amelynek egyik barátja voltam. Tagjai akkor még kommunisták voltak, de mondjuk, hogy szabadon gondolkodó kommunisták. Köztük volt Fekete Sándor, Kornai János, a közgazdász és még mások, de nem emlékszem mindenkinek a nevére. Ezek a fiatalok az ötvenes évek elejének a pártértelmiségi elitjéhez tartoztak, akik korán meglátták, korán észrevették, hogy valami rosszul megy. Együtt beszélgettünk, együtt gondolkoztunk a különböző problémákról. És egyetértettünk abban, hogy muszáj a rendszerrel valamit tenni. Ha abban az időben nem is arra gondoltunk, hogy egy új rendszer kell, hanem valami olyanra, amit Dubcek tizenkét év múlva próbált csinálni: a szocializmust emberi arculattal.

No most a Hungaricusszal a helyzet az volt, hogy én a forradalom után, 1957 januárjában elutaztam Magyarországról. Angliába mentem. És akkor – azt hiszem – Fekete Sanyi mondta, hogy van valami, amit oda akarnak nekem adni, hogy kivigyem Fejtő Ferencnek Franciaországba. Megkaptam az írást, elolvastam, és azt mondtam nekik, hogy egyetértek, és ezért szívesen elviszem. Ők meglepődtek, hogy hajlandónak mutatkoztam, de számomra ez magától értetődő volt. Párizsban találkoztam Fejtővel, odaadtam neki a dokumentumot, és elbeszélgettünk.

56 után a Hungaricus volt az első igazi, eredeti dokumentum, amely kijött Magyarországról, amely kijött a szocialista országokból. És nagy volt a hatása nemcsak Magyarországon, hanem Nyugaton is, értelmiségi körökben is, politikai körökben is. És valamilyen módon a magyar hatóságok rájöttek, hogy kik írták ezt a dokumentumot, és letartóztatták őket. És sajnos valaki kötelességének tekintette megmondani, hogy én voltam az, aki kivitte.

Én közben visszamentem Pestre, még másfél évre. Szóval 1957 elején elmentem, azután néhány hónap múlva visszajöttem. Dolgoztam még néhány hónapig, és aztán kimentem megint, és egy évig voltam Angliában. Aztán ismét visszamentem Magyarországra 1959 januárjában azzal, hogy egy hónapig maradok ott, mert be akartam fejezni a disszertációmat. És akkor letartóztattak. Ahogy megérkeztem Budapestre, huszonnégy órán belül letartóztattak. Jöttek, és azt mondták, hogy ők tudnak mindent. Én meg nem tudtam semmit.

Itt lép be a történetbe az az ex-DISZ-titkár, aki ávós főember lett, Hollós Ervin. Ismertem őt, de nem jól. Találkozott velem az utcán, körülbelül huszonnégy órával az érkezésem után, és csak ennyit mondott: „Hogy vagy?” Mondtam: „Hát jól vagyok.” „Valamit akarok neked mondani.” „Mit akarsz?” „Itt nem lehet beszélni, gyere velem.” Mivel egyedül volt, nem ijedtem meg. Elmentünk egy ilyen irodaházba, egy ÁVO-házba. És akkor Hollós megmondta, hogy miről van szó: „Komoly probléma van, mert úgy tudjuk, hogy te ellenforradalmi tevékenységben vettél részt, és nekünk muszáj az egész igazságot tudni.” És ott tartottak két napig. Ez egy nagy börtön volt, szabályos börtöncellákkal. És elvettek mindent tőlem, órát és a többit. Betettek egy cellába, s aztán mondták, muszáj mindent elmondanom, és fenyegettek. Én nem akartam semmit mondani, nem is tudtam semmiről, azt sem nagyon tudtam, hogy miről van szó. De azután megértettem, hogy ők tudják, hogy én voltam az a személy, aki kivittem a Hungaricust. Azt mondtam nekik, hogy én nem tudtam, hogy mit vittem ki. Szívességet tettem, hát mi rossz van ebben? Lényegében ez volt az én védekezésem. De ami nagyon nem tetszett, az az volt, hogy a barátaim mindenféle dolgot elmondtak rólam. Azok ilyen idők voltak.

Két napig tartottak benn. Azt mondták: „Elmehetsz, de senkinek nem szabad megmondani, hogy itt voltál. Mondhatsz, amit akarsz, de ha ezt elmondod, újra letartóztatunk. És nem szabad Magyarországról elutaznod.” A kihallgatás után elvették az útlevelemet. Ennek eredményeképpen lényegében egy évig Magyarországon kellett maradnom, 1959 végéig. Közben dolgozhattam az intézetben, vagyis a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság-tudományi Intézetében, és befejezhettem a disszertációmat. Senkinek nem meséltem semmit. De a barátaimnak, mint Kornai Jancsinak meg másoknak, akik ehhez a Hungaricus-társasághoz tartoztak, persze elmondtam.

Ugyanakkor mint görög menekült¹ a magyar pártnak is tagja voltam. Ugyanis mint görög diák a görög kommunista párt tagja lettem. Valamikor 1954-ben vagy 1955-ben megszűnt Magyarországon a párt, és minden görög párttag automatikusan magyar párttag lett, akár aktív volt, akár nem.² Ez egy formalitás volt. 56 után aztán behívtak a Központi Vezetőségbe, és egy fegyelmi eljárás folyt ellenem. „Hogy szabad, hogy egy ilyen ciprusi ember, aki egy ilyen jól ismert ciprusi pártvezető fia, így viselkedjen, és hogy ez ellenforradalmi tevékenység és a többi, és a többi.” És kizártak a Magyar Szocialista Munkáspártból.

– Elnök úr, azt hiszem, itt van az a pillanat, amikor vissza kell térnünk a történet elejére, azaz az életére. Ha jól tudom, 1931 májusában született.

– Igen. Itt, Cipruson, Famagustában, amely most török megszállás alatt van.

– Megkérem, mondja el, hogy 1931-től 1956-ig mi minden történt önnel.

– Az édesapám, Evelthon Vasziliu szemorvos, szemsebész volt, az édesanyám, Fofo Vasziliu fogorvos. Mind a ketten fiatal korukban kerültek a diákmozgalomba, és amikor Görögországba mentek tanulni, mind a ketten kommunisták lettek. Ez a húszas évek vége felé történt. Aki a húszas években kommunista lett, az százszázalékosan idealista alapon állt, az emberiséget akarta megváltani. Én büszke vagyok a szüleim történetére, mert a szüleim nemcsak becsületes és száz százalékig tiszta idealisták voltak, hanem sokat szenvedtek is e miatt az idealizmus miatt. A tanulmányaik után ide, Ciprusra jöttek vissza, mert mind a kettő ciprusi volt. Én itt születtem. Azután két év múlva az édesapám folytatni akarta a tanulmányait, és visszament Görögországba. Athénben voltunk az ő fiatalkorában, és azután 1936-tól 1940-ig Lészvosz szigetén éltünk, ahol az édesapám mint szemorvos dolgozott. Egyébként az édesapám kitűnő orvos volt, és nagyon sikeres. Nagy humanista volt, aki, ha mondjuk szegény volt a betege, nem kért pénzt tőle. Még most is, hogyha valaki elmenne Lészvosz szigetére, és érdeklődne a Vasziliu doktor úr után, az öreg emberek emlékeznének rá.

Amikor a háború kitört, és a németek megtámadták Görögországot,³ a görög titkosrendőrség eljött hozzánk, és azt mondták az édesapámnak, hogy: „Kedves doktor, tudjuk, hogy te kommunista szimpatizáns vagy – mert ebben az időben a kommunista párt illegális volt –, de mi nagyon szeretünk téged, mert jó doktor vagy, és jó ember, ezért előre megmondjuk neked, hogyha a németek két-három nap múlva bejönnek Lészvosz szigetére, akkor te leszel az első, akit letartóztatnak. Mert itt a nyilvántartásban mint kommunista szerepelsz. És azt is tudják, hogy te angol állampolgár vagy.” Mert a ciprusiak mind angol állampolgárok voltak.⁴ „Úgyhogy muszáj elmenned.” Ott kellett hagyni mindent. Két-három kofferbe betettünk néhány holmit, beültünk egy kis halászcsónakba, és átvittek bennünket Törökországba. Ez 1941-ben, húsvétkor volt. Törökországban egy kis városban, Ayvalikban voltunk néhány hétig, és azután onnan mentünk Izmirbe. És Izmirből Mersinbe költöztünk (ez a város már elég közel esett Ciprushoz), és onnan vissza Ciprusra. Nem volt egy fillérünk sem. Abszolút szegények voltunk. Elmentünk édesapám falujába, ahol egy-két hónapig maradtunk a rokonoknál. Ott édesapám rögtön megszervezte az első szakszervezetet Cipruson, az erdőmunkások szakszervezetét. És onnan mentünk Paphosba, ahol az édesapám mint orvos kezdett dolgozni. Az első hat hónapban a lakásban, ahol éltünk, nem volt semmi, se bútor, se semmi. Legalább két évig tartott, amíg az anyagi helyzetünk kezdett javulni. Közben folyt a háború, és az édesapám folyton arra gondolt, hogy nem helyes, hogy egy ciprusi kommunista nem vesz részt a háborúban. Ezért megszervezte, hogy a ciprusi kommunisták mutassanak példát a többi ciprusinak is, és önkéntesnek jelentkezzenek az angol hadseregbe. Tudniillik, mivel Ciprus angol gyarmat volt, a ciprusiak nem akartak részt venni a háborúban, úgy gondolták, mivel Hitler Angliának az ellensége, így a ciprusiak inkább német szövetségesek lehetnének. Ez volt az általános nézet. És az édesapám volt az, aki szembeszállt ezzel a nézettel, és kimondta: nekünk is a fasizmus ellen kell harcolnunk.

Szóval, amikor az anyagi helyzete kezdett javulni, otthagyott mindent, az édesanyámat, engem és a húgomat, és elment a hadseregbe. Három évig szolgált az angol hadseregben. Tiszt lett, és amikor a háború véget ért 1945-ben, leszerelt, és újra kezdett dolgozni. És két év alatt megint nagyon sikeres lett, és anyagilag kezdett az életünk jobbra fordulni. Akkor, 1948-ban tizenhét évesen utaztam Genfbe tanulni mint medikus.

Akkor történt, hogy a görög kommunista párt megkérte a ciprusi pártot, hogy küldjenek önkéntes orvosokat, akik segítenének a partizánoknak. És édesapám elment a Markosz-hadseregbe. Abban az időben csak úgy lehetett Görögországba eljutni, hogy Párizsból Ausztrián keresztül elment Magyarországra, ott marad körülbelül egy hónapig, azután Jugoszlávián keresztül lement a Markosz-hadsereghez.

Édesanyám a húgommal Budapesten maradt. Ez 1948–1949-ben történt, amikor sok görög gyereket Magyarországra hoztak. Régi palotákba helyezték el őket. Az egyik köztük Fehérvárcsurgón volt. És az édesanyámat felkérték, hogy menjen oda vezetőnek. A szüleim úgy tervezték, hogy édesanyám is elmenne a Markosz-hadseregbe. De ahogy édesapám elutazott, kirobbant a Tito-ügy, és Jugoszlávia elzárta az utat dél felé.⁵ Úgyhogy többé a görög partizánok nem tudtak Jugoszlávián át Görögországba menni. Tehát az édesapám Görögországban volt a Markosz-hadsereggel, és az édesanyám Magyarországon, vagyis Fehérvárcsurgón volt a gyerekekkel. Én pedig Genfben voltam, de nem tudtam tovább ott maradni, mert nem volt miből megélni. Tizennyolc éves voltam. Az édesanyámnak élt egy testvére Bécsben, aki meghívott magához. És ott beiratkoztam az egyetemre. Megint az orvosira, a második évre.

Az édesapám május táján érkezett a partizánokhoz, és októberben már vége is volt a háborúnak. És onnan Albániába menekültek. A Görög Kommunista Párt Központi Bizottsága egy később híressé vált plénumán foglalkozott a helyzettel, és határozatot hozott, amelyben megmagyarázta a vereség okait. Azt állapították meg, hogy a vereséget Tito árulása és az imperializmus tevékenysége okozta. De a fő ok Tito árulása volt. És Sztálin ezt kihasználta arra, hogy bebizonyítsa, Tito áruló volt. És az édesapám azt mondta: „Ez nem igaz, Jugoszláviának semmi köze sem volt a vereséghez. Ellenkezőleg, Jugoszlávia mindenben segített. És a vereséget a mi hibáink okozták. És ezért meg kell vizsgálni, hogy milyen hibákat követett el a görög kommunista mozgalom, hogy ez lett a vége.” És ezért elítélték édesapámat, hiszen ez nagyon veszélyes gondolat volt akkor.

– Melyek voltak az igazi hibák?

– Nem kellett volna fegyveres harcot indítani. Másodszor, hiba volt egy ilyen kis államot létrehozni fenn a hegyekben, ahelyett hogy igazi partizánmozgalmat csináltak volna, mint Vietnamban – együtt a lakossággal. Mert Zahariadesz és Markosz úgy szervezték meg a partizánhadsereget, hogy elvágták magukat a lakosságtól.⁶ Nem ismerték fel, hogy a partizánharcnak csak akkor lesz sikere, ha a néppel és a tömegekkel együtt van. Ezt megmondta az édesapám, és ezért történt mindez vele.

A Fekete-tengeren keresztül a Szovjetunióba, pontosabban Üzbegisztánba szállították. Olyan messzire, amennyire csak lehetett: Taskentba. Édesapám mesélte, hogy a hajóút másfél hónapig tartott, és végig teljesen egyedül volt, senki sem beszélt vele. Elvitték tehát Üzbegisztánba, és ott mint a többi partizánt, őt is gyárba küldték dolgozni, bár ő orvos volt. Aztán néhány hónap múlva látta, hogy a gyári klinika nagyon rosszul áll orvosokkal. Megkérdezte az ottani doktortól, hogy nem kell-e neki segítség. A doktor azt mondta, hogy természetesen kell segítség, de senkitől sem kap. Édesapám megmondta, hogy ő orvos. „Ha orvos vagy, gyere, és segíts!” Szóval hívta őt, hogy dolgozzon vele, de ez nem hivatalosan történt. A hivatalosság ezt nem akarta megengedni, és azt mondták, hogy ha mint orvos akar dolgozni, akkor újra le kell vizsgáznia az egyetemen. Ettől fogva nappal tovább dolgozott mint munkás, és esténként járt az egyetemre. Egy év alatt rájöttek, hogy ő egy nagyon jó szemész, és adtak neki diplomát.

Közben az oroszok nyilván tudták, hogy a görög kommunisták mit mondanak apámról, hogy „nem a mi emberünk, lehet, hogy angol ügynök” és a többi, de úgy látszik, hogy nem nagyon vették komolyan. Politikailag békén hagyták, de nem is segítették. És egy idő után elküldték egy kis kórházba, amelyet akkor alapítottak egy közeli kisvárosban, nem messze Taskenttől. Csircsik volt a kisváros neve. Édesapám alapította meg ennek a kis kórháznak a szemklinikáját. Néhány éven belül ez a szemklinika a Szovjetunió egyik leghíresebb klinikája és az édesapám a Szovjetunió talán első milliomosa lett. Megmondom, hogyan. A szovjet szisztémában az volt a szabály, hogy mondjuk Csircsikben kötelessége volt azokat a betegeket ellátni, akik Csircsik körzetéből jöttek. Ha valaki Taskentból akart volna hozzá menni, azt édesapámnak nem volt kötelessége megoperálni. De az volt a gyakorlat ott is, hogy ha valamit akarsz valakitől – hiszen így volt ez Magyarországon is –, akkor borítékkal kell menni. Édesapámat a pénz nem érdekelte, de az emberek csak jöttek, és kérték, hogy operálja meg őket. S amikor elmentek, otthagyták a pénzes borítékot. Az első személykocsit Üzbegisztánban magánszemélyként az édesapám vette. Olyan sok pénze volt, hogy nem tudott vele mit csinálni. És az üzbegisztáni szovjet vezetők is elismerték, hogy édesapám komoly szakember. Híres személyiség lett mint orvos.

– Soha nem próbált hazamenni?

– Nem tudott, nem engedték. Az elején az oroszok és az ottani görög emigránsok nem engedték. Később meg az angolok nem engedték, mert Cipruson megkezdődött a harc az angolok ellen.⁷ Az AKEL⁸ illegalitásba vonult, és az angolok nem akarták, hogy egy híres kommunista orvos a Szovjetunióból visszamenjen Ciprusra. Édesapám csak akkor tudott hazajönni, amikor Ciprus önálló lett, vagyis 1960-ban.

Amikor hazajött, a Daily Telegraphban megjelent egy cikk, amelyben azt írták, hogy Hruscsov küldte az édesapámat Ciprusra, hogy átvegye a hatalmat. Tudták, hogy édesapám az AKEL egyik vezető személyisége volt, tudták, hogy híres orvos volt a Szovjetunióban, de nem tudták, hogy hogyan gondolkozott akkor. Azt gondolták, hogy azért ment haza Ciprusra, hogy átvegye a hatalmat. De az igazság az, hogy az édesapám jól látta, hogy milyen valójában a helyzet a Szovjetunióban. Úgyhogy amikor visszajött, nem kapcsolódott be a politikai életbe. Mint orvos dolgozott, és megint óriási sikere volt. Azután néhány év múlva, viszonylag fiatalon halt meg, bár az édesanyám még fiatalabban halt meg. Ez volt édesapám története: egy ember, ideológus és idealista, ugyanakkor kitűnő orvos, aki szakmailag is nagyon sikeres volt. És négyszer vagy ötször a zéróról kezdett mindent elölről, és mindig kis vagyont teremtett, amit mindig ott kellett hagynia a közügyért, mert ezt az életet választotta.

Én a szüleimtől 1949. húsvétkor elváltam a bázeli pályaudvaron, ahonnan visszautaztam Genfbe, ők pedig folytatták a nagy utazást. Októberig nem is tudtam, hogy élnek-e vagy meghaltak. Aztán valamikor kaptam egy levelet az édesanyámtól. S ezzel helyreállt a kapcsolat, megindult a levelezés. Édesanyám Fehérvárcsurgón volt akkoriban a húgommal. De az édesapámról csak 1951-ben tudtuk meg, hogy él. Közben a nagybátyámnak Bécsben mindenféle problémája támadt, és ennek következtében már nem tudott engem anyagilag segíteni, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat. Így 1950 januárjában elutaztam Bécsből, és Pestre mentem. Nagyon jól emlékszem erre a napra, mert én voltam az egyetlen utas a vonaton. Akkor kezdődött a hidegháború, és szinte hihetetlen volt, hogy valaki Nyugatról Keletre utazzon.

Ahogy megérkeztem Pestre, elküldtek a görög menekültek irodájába. Ez a Váci út elején volt. Ott azt mondták, hogy menjek el az egyik görög partizánotthonba. Ez a Zugligetben volt. Volt ott talán kétszáz sebesült partizán, akik Görögországból jöttek. Ott kezdtem dolgozni mint tolmács. És jártam a különböző pesti kórházakba a görög sebesültekhez, hogy tolmácsoljak. Angolul vagy franciául vagy németül. Magyarul nem tudtam természetesen. Közben nem engedték, hogy az édesanyámmal éljek, és az édesapámról nem tudtam semmit.

– Miért nem engedték, hogy együtt éljen az édesanyjával?

– Azt mondta a párt, hogy ott van munka az édesanyád számára, neked meg itt kell lenni. Nem volt logika ezekben a dolgokban. Szóval az ideológia humanista volt, de a gyakorlati életben egyáltalán nem volt humanista a koncepció. Ugyanakkor folyton mondtam a vezetőknek, hogy folytatni akarom a tanulmányaimat az egyetemen. És azt válaszolták, hogy tanulni nem lehet. Néhány hónap múlva – 1950 nyarán – viszont elhatározták, hogy megengedik a görög menekülteknek, hogy dolgozzanak. Ez a „szabad” persze „muszájt” jelentett. És amikor megkérdezték, hogy mit akarok csinálni, én azt válaszoltam, hogy tanulni akarok, akkor közölték: „tanulni nem szabad, de dolgozni lehet”. Így lettem munkás az alumíniumáru-gyárban, Zuglóban. Szakmunkásokat akartak képezni gyorstalpaló módon. Én esztergályosnak jelentkeztem, és hat hónapos átképzős tanfolyam után esztergályos lettem, és esztergályosként is dolgoztam.

Mindenféle emberrel lehetett találkozni a gyárban. Ez volt az az idő, amikor mindent államosítottak, még a kuplerájokat is bezárták. Akkor kezdték kitelepíteni az arisztokráciát, vagy munkára kényszerítették őket. Úgyhogy ez a gyár tele volt arisztokrata nőkkel és kurvákkal. És velem mindenki barátkozott. A kommunisták azért, mert én görög menekült voltam, az arisztokraták azért, mert angol állampolgár voltam, a kurvák azért, mert jóképű fiatalember voltam, és jól voltam öltözve, mert hoztam némi ruhát Nyugatról. Ez az egy év a gyárban nagyon érdekes volt. És közben kezdtem segíteni a görögöket, tanítottam őket, hogy ők is szakmát tanuljanak.

1951 nyarán kihirdették a gyárakban, hogy ha valaki tovább akar tanulni, az jelentkezhet a munkáskáder-képzési program keretében. Én jelentkeztem. De időközben a magyarországi életem hatására, ahol általános volt a lelkesedés, hogy felépítjük az új világot és új társadalmat teremtünk, elhatároztam, hogy mégsem orvos leszek. Nem folytatom az orvosi tanulmányaimat, hanem a népgazdaság tervezésével fogok foglalkozni, és az egész emberiség számára akarok hasznos lenni, és ezért akarok közgazdász lenni. Közben megtudtam, hogy az édesapám él. Emlékszem, írtam neki, és beszámoltam új terveimről. Talán ez volt az egyetlen eset, amikor az édesapám megharagudott rám, és írt nekem egy nagyon mérges levelet: „Nem tudom, hogy mit fogsz csinálni az életeddel, de ha neked sikerül mint közgazdásznak feleannyit tenni, mint nekem mint orvosnak, akkor sokat fogsz adni a világnak.”

– Ő már mindent tudott.

– Igen. Jelentkeztem az egyetemre, és 1951 őszén felvettek a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre, a politikai gazdaságtan szakra. Az évfolyamtársaim között volt Nagy András,⁹ aki az egyik legjobb barátom lett, és Zádor István, aki 1956 után elmenekült, és sajnos később öngyilkos lett Oxfordban. Pista, Nagy Andris és én teljesen egyformán gondolkodtunk, és együtt mentünk keresztül ezen a politikai válságon, fejlődésen. Egy új, ideális világot akartunk teremteni, aztán lassan, lassan 1951-től 1953-ig felismertük, hogy a dolgok nem jól mennek, de nem értettük meg, hogy mi mindennek az oka.

Azután megkezdődtek a rehabilitációk,¹⁰ és akkor láttuk, hogy sok minden másképpen van, mint ahogy nekünk mondták. Azután a Rajk-per, a sok kérdés, hogy mi volt Rajkkal, hogy gyilkos volt-e vagy sem és a többi. És 1956 októberében Rajk temetése volt a csúcspontja annak, hogy megértettük, hogy a párt nem az igazat mondja, hogy a párt hazudik. Véleményem szerint a temetés volt az a határvonal, amely után lehetett tudni, hogy miről van szó.

Ugyanakkor valamiféle kettős életem volt. Mert az egyetemistákon kívül én együtt éltem a görög menekültekkel. Akkor sok görög menekült egy régi dohánygyárban élt, a Kőbányai út környékén. Ott éltünk édesanyámmal és a húgommal, mert közben az édesanyámat kirúgták Fehérvárcsurgóról, mert azt gondolták, hogy túl jobboldali vagy túl liberális nézetei voltak. Feljött Pestre, és mint fogorvos próbált dolgozni. Sok nehézség után végül elismerték a fogorvosi diplomáját. És akkor a húgom beiratkozott a Gorkij fasori iskolába. Ez az iskola akkor a pártelit iskolája volt, de mint görög menekültnek neki is ott volt a helye. A diákotthonukban kellett laknia, így megint külön került a családtól.

És azután, valamikor 1953-ban a görögök közölték, hogy el lehet kezdeni a családok egyesítését. Elsősorban a feleségeket akarták a férjükhöz vinni, a gyerekeket nem annyira. De az édesanyám nem akart a Szovjetunióba költözni. De én úgy gondoltam, hogy neki jobb lesz, hogyha az édesapámhoz megy, így azt hiszem, 1953-ban az édesanyám elutazott Magyarországról, hogy találkozzon az édesapámmal a Szovjetunióban. Én Pesten maradtam a húgommal.

A húgom egy nagy lázadó volt. Nem akart tanulni, nem járt rendesen az iskolába, és állandóan problémákat okozott. Aztán megpróbált elmenni az országból. Ez 1955-ben lehetett. Járt Magyarországon egy görög sportküldöttség. A húgom megismerkedett egy sportolóval, azt hitte, hogy megszerette, és a férfi megpróbálta a vonaton kicsempészni őt az országból. A határon megtalálták a pad alatt, és letartóztatták. Visszahozták Pestre, és kijöttek hozzám az egyetemre. Elmondták, hogyan történt. Nem akarták őt becsukni. Megértették, hogy ő egy tizenhat éves kislány, aki lázad. Kalandot keresett. Mégis féltem, hogy becsukják, ha nem is börtönbe, hanem valamilyen javítóintézetbe. Felhívtam tehát az édesapámat, és elmondtam neki, hogy mi történt. Közben az édesapám, mint már mondtam, híres orvos lett odakint. Megkereste a párttitkárt Üzbegisztánban, és elmondta neki, hogy problémái vannak a kislányával. Ez a párttitkár huszonnégy óra alatt elintézte, hogy apám Pestre jöhessen. Kapott vízumot, idejött, és elvitte a húgomat a Szovjetunióba. Úgyhogy egyedül maradtam.

Volt egy harmadik és egy negyedik életem is. Dolgoztam a Magyar Rádióban a görög szekciónál mint hírbemondó. Ugyanakkor görög munkásokat esztergályosokká képeztem az Elzett Zár- és Lakatgyárban. Tehát voltam diák, a Rádióban bemondó, és szakmunkásoktató is. És mind a háromért fizetést kaptam! Abban az időben biztosan én voltam a leggazdagabb diák az egyetemen. Nagyon jó életem volt: színházba jártam, jó éttermekben ettem és a többi. És közben a Rádióban mindenkit megismertem. Értelmiségieket, színésznőket és így tovább. Szóval nagyon befutottam a pesti elit életébe.

– Akkor hogy látta a közgazdaság-tudományi egyetemet?

– Az egyetem akkor egy nagyon furcsa képződmény volt. Voltak ott olyan emberek, mint Pach Zsigmond Pál,¹¹ aki egy csodálatos ember volt, és akit nagyon tiszteltem. Egy ilyen igazi régi polgári professzor volt. És szívesen jártam hozzá. Ott volt Nagy Tamás, aki akkor olyan rigid marxista professzor volt, de később reformista lett. Volt ott egy ilyen öreg pártkáder, a nemzetközi tanszék akkori vezetője, a Haász bácsi, aki egy régi kommunista volt. És ott tanított Nagy Imre is.

– Nagy Imrét hallgatta?

– Hogyne. Nem hallgattam folyamatosan, de amikor bejött a mezőgazdasági tanszékre, az érdekelt. És ott volt a gazdasági matematika professzora, aki nagyon kedves ember volt, Huszár Géza, aki még a régi egyetemről maradt ott. És volt még egy másik jó barátom, aki tanácsadóféle volt, és sokáig volt börtönben. Ádám Györgynek hívták. Szabadulása után megjelent a nemzetközi tanszéken. És akkor megismerkedtünk. Azután újra becsukták.

Közben mint külföldinek megengedték, hogy az úgynevezett titkos könyvtárban is olvashassak. Oda csak tanárok és tanársegédek léphettek be. A diákoknak nem volt szabad, csak néhány kivételnek. Mivel tudtam jól angolul, franciául és németül, sok mindent elolvastam. Köztük a The Timest, a Neue Zürcher Zeitungot és a jugoszláv lapokat. És amit elolvastam, elmeséltem a barátaimnak. És ezen keresztül értettük meg, hogy a jugoszlávok nem árulók, és még sok minden mást is. Kint elolvastam a Szabad Népet, és bementem ebbe a zárt könyvtárba, és elolvastam a The Timest. Az elején nem hittem el, amit a The Times és a Le Monde írt, csak azt hittem, amit a Szabad Népben olvastam. És a végére megfordult: elhittem, amit a The Times és a Le Monde írt, és nem hittem a Szabad Népnek. De ez csak 1955-től igaz. Azután eljött az idő, amikor a Petőfi Kör megalakulhatott. Én egyik alapító tagja voltam a Petőfi Körnek. Jól emlékszem azokra a nagy vitákra, amelyek a nagy teremben az egyetemen zajlottak.

– Még mielőtt elérkezünk 1956-hoz. 1953 Magyarországon két eseménnyel jellemezhető: meghalt Sztálin, és néhány hónap múlva jött a Nagy Imre-kormány. Mint politizáló ember ezt hogyan élte meg?

– Sztálin halála számunkra akkor óriási veszteségnek látszott. Megsirattam – természetesen. Ugyanúgy, mint több százezer ember. De a Nagy Imre-kormány nem sokat jelentett akkor. Azt mondhatnám, hogy az igazi esemény számunkra a XX. kongresszus volt, 1956 februárjában. Az igazi ébredés akkor következett be, amikor az orvosokat kiengedték.¹² Ez volt az első esemény, amelynek az eredménye az volt, hogy kezdtük mondogatni, hogy talán mégsem volt minden százszázalékosan korrekt a különböző perekkel. Mert az egész kommunista mozgalom történetében, amit mi az egyetemen természetesen tanultunk, a legfurcsábbak számomra a harmincas évek szovjet perei voltak. És elég sok könyvet olvastam erről. Olvastam Arthur Koestler Darkness at Noon című regényét.

– Hogyhogy? Azt csak úgy lehetett olvasni?

– Megkaptam, már nem emlékszem, hogy melyik barátom hozta. De nem hittem a könyvnek. Amikor az orvosokat kiengedték, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy talán mégsem így vannak a dolgok. De nagyon jól emlékszem, hogy számomra a jugoszlávok jelentették a legelső lökést. Volt egy elméleti újságjuk, amely ebben az időben kritizálta a Szovjetuniót. Ebben írta az első tanulmányát Kardelj arról, hogy a szocializmus és a kapitalizmus együtt és egymás irányába fog fejlődni, vagyis már írt a konvergenciaelméletről. A jugoszlávok és Lukács György voltak abban az időben rám a legnagyobb hatással. Eljártam Lukács szemináriumára. Ahogyan visszaemlékszem erre, elsősorban azt kell mondanom, hogy nem aktuálpolitikai kérdésekről beszéltünk. És mégis olyan volt, mint egy titkos iskola. Beszélgettünk különböző esztétikai vagy művészettörténeti időszakokról, és ezen keresztül, a különböző kérdések és a vita segítségével lényegében aktuális dolgokról esett szó. De számunkra az volt a legfontosabb, hogy Lukácsnál nyílt először alkalom arra, hogy az ember dialektikusan kezdjen gondolkozni. És akkor megértettük, hogy mit jelent az, hogy dialektika, a klasszikus értelemben. És ez nagyon fontos volt ahhoz, hogy az ember megtanuljon gondolkozni a sok dogmatizmus után. Lukácsnál kezdtük megtanulni, hogyan lehet, hogyan kell az eseményeket megítélni. Megmagyarázta, hogy mi a látszat és mi nem, és mi van mögötte. Lukács segítségével megtanultuk, hogyan kell gondolkozni, hogyan kell a történelmet elemezni, hogy kell megérteni, hogy nincsen abszolút igazság, hogy minden relatív.

– Mára szegény Lukács is kiment a divatból.

– Tudom, bár Lukács mindentől függetlenül nagy filozófus. Magyarországon lehet, hogy kiment a divatból, de másutt talán nem. Ő a XX. század egyik legfontosabb ideológusa. Nem az a fontos, hogy most divatban van-e vagy sem. Lukács nélkül és Rosa Luxemburg nélkül és a többiek nélkül nem lehetett volna Gorbacsov.

– Történt-e még valami fontos önnel a forradalom előtt?

– Egy komoly esemény történt 1955-ben, amely nagyon befolyásolta a pártba és a kommunizmusba vetett hitemet, és ez a Zádor Pistával történtek. Pista az egyik legkomolyabb ember volt az egyetemen, és biztos vagyok abban, hogy ha Pista életben maradt volna, akkor híres professzor vagy az ország egyik vezető embere lenne. És az egyetemen, azt hiszem, DISZ-titkár volt, és nagyon lelkes fiú. Egyszer csak azt hallottuk, hogy probléma van vele. Aztán pártfegyelmit kapott, és kizárták a pártból, mert hazudott a pártnak. És mit hazudott? Azt, hogy nem mondta meg, hogy ő nem egy kispolgárnak, hanem egy nagyobb polgárnak a fia. És kiderült, hogy Pista lényegében „osztályellenség” és nem „osztálybarát”. Kizárták a pártból, de nem zárták ki az egyetemről. Akkor én sokat beszélgettem vele. Az elején még azt kérdeztem tőle, hogy: „Pista, igazán hazudtál a pártnak?” Mert hazudni a pártnak akkor nagyon nagy bűn volt. És Pista mondta: „Nem hazudtam, hanem nem mondtam meg mindent, önvédelemből.” Mivel nagyon szerettem Pistát, elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetséges, hogy a párt egy ilyen embert ezért kizárjon, amikor én tudom, hogy mennyire becsületes és mennyire ott van a helye.

Közben Fekete Sándorral is összebarátkoztam, aki akkor a Szabad Nép főmunkatársa volt. És együtt jártunk a Magyar Újságírók Szövetségébe. Szóval nemcsak egyetemi körökkel érintkeztem, hanem egyetemen kívüliekkel is. És amikor kitört a forradalom – de hiszen ezt nagyon jól tudja –, senki sem tudta, hogy forradalom lesz.

Számomra az egyik legtragikusabb momentum az volt, amikor ott voltunk a Rádió épülete előtt, és elkezdtek lövöldözni. Erre senki sem számított. És emlékszem, hogy folyton beszélgettünk arról, hogy lehet, hogy jönnek vagy lehet, hogy nem jönnek vissza az oroszok. Én azok közé tartoztam, akik úgy vélték, hogy a forradalom nem fog folytatódni, hogy az oroszok be fognak avatkozni. Szóval nem tudtam elhinni, hogy megengedik, hogy így menjen tovább. Bár ezt nem akartuk logikusan megérteni, szentimentálisak voltunk. Amíg a harc tartott, állandóan az utcákon voltam. Nem vettem fegyvert a kezembe, mert nem nagyon hittem a sikerben. Ettől függetlenül akkor, amikor bejöttek az oroszok, váratlanul ért.

– Hogyan fogadta a forradalom kitörését – nemcsak mint magyar vagy magyarországi diák, hanem mint ciprusi görög?

– Először is azt kell mondanom, hogy abban az időben természetesen görögnek éreztem magam, de ugyanakkor nagyon magyarnak is. Teljesen azonosítottam magam a magyar néppel, Magyarországgal. Az a légkör, amelyben éltünk és vitatkoztunk és gondolkoztunk akkor, nagyon lelkes és optimista légkör volt. Mi azt gondoltuk, hogy lehetséges azt az új világot elérni, amelyet az ember fel akart építeni. Azt hittük, hogy lehetőség van egy újabb kezdetre. És ez alapozta meg ezt a lelkesedést. Természetesen, ahogyan visszaemlékszem, az én értelmiségi barátaim közül senki sem tudta pontosan, hogy ez mit jelent. Csak azt tudtuk, hogy az embernek szabadnak kell lennie, hogy igazi demokráciát akarunk és a többi. Mindig szocializmusról beszéltünk, humánus szocializmusról, de rendőrség nélkül, ÁVH nélkül, szabad gondolkodással. És emlékszem, mennyire izgatottak voltunk, amikor október 23-a előtt néhány nappal, vasárnap, ott voltunk az újságíróklubban, és hallottuk a lengyel híreket. Lengyelországban megkezdődtek az események, és jött Gomulka. Ott az újságíróklubban különleges atmoszféra volt, az ember igazán boldognak érezte magát.

Amikor eljött október 23-a, én senkit sem ismertem, aki azt gondolta volna, hogy forradalmat csinál. Én azt láttam, hogy az emberek tüntetésre indultak el. És az események spontán fejlődtek, semmi sem volt megtervezve. De általános volt a lelkesedés. Amikor Gerő megbukott, reméltük, hogy most majd lesz valami.

Érdekes, hogy még mindig milyen jól emlékszem azokra a napokra. Azóta is a legkülönbözőbb helyeken és most az újszerű politikai életemben is, amikor megkérdezik, hogy hogyan lehetséges, hogy nem követtem el sok hibát, azt szoktam válaszolni: „Azért, mert én egy nagyon jó egyetemre jártam, a magyar forradalom egyetemére.” A forradalom nagy tanulság volt abból a szempontból, hogy ha az embernek nincs bátorsága, merészsége ahhoz, hogy elhatározza ma, hogy mit kell csinálni, akkor holnap, ha ugyanazt a dolgot határozza el, talán már késő lesz. És Magyarországon ennek a tíz napnak az egyik legérdekesebb jellemzője, tanulsága az volt, hogy mindig volt egy vagy két nap differencia a között az időpont között, amikor a határozatot meg kellett volna hozni és a között, amikor a határozatot végre meghozták. És mindig ez az egy vagy két nap volt nagyon kritikus. Ez az én fiatal lelkemben nagyon fontos tanulságként maradt meg. Az embernek muszáj bátornak lennie, amikor valamilyen nehéz helyzet előtt áll. Abban a pillanatban kell határozni, és nem kell elhalasztani egy-két napra, mert egy-két nap után már talán túl késő lesz.

– És mint görög, mint ciprusi, hogyan érzett?

– Görögnek éreztem magam, aki Cipruson született. De ezekben a napokban univerzális ember voltam ott a magyaroknál. Én a forradalmat nem magyar eseményként éltem át, hanem mint harcot a diktatúra ellen, a represszió ellen, az igazságtalanság ellen. És mint humánus kötelességet. A forradalmakban a résztvevők nem egy bizonyos személy ellen fordulnak, hanem egy bizonyos ideológia ellen vagy egy bizonyos rendszer ellen.

– Kikkel beszélgetett, kikkel gondolkozott együtt?

– Részben ugyanazzal az értelmiségi társasággal, az újságírókkal, az egyetemi kollégákkal, a Petőfi köri barátokkal és néhány más közgazdásszal. És persze görögökkel, görög menekültekkel. De a görög emigrációban csak kevesen voltak, akik megértették, hogy mi történik. Mondjuk a hatezer emberből legfeljebb tíz vagy száz értette meg. A többiek azt gondolták, hogy itt ellenforradalom van. Mert ezek egyszerű emberek voltak, partizánok, akik nem is nagyon beszéltek magyarul. És még az egyetemi diákok közt is nagyon kevesen voltak olyanok, akik értették a helyzetet. Mert a legtöbben maguk között éltek.

– Már említette, hogy a második szovjet beavatkozástól mindenki félt, de reméltük, remélték, hogy ez nem következik be. S vasárnap reggel, november 4-én mégis bekövetkezett. Mi volt az első reakciója?

– Nehéz elmondani. Olyan érzés volt, mint amikor az ember mindent elveszít, miközben úgy érzi, hogy ez sohasem fordulhatna elő vele. Minden tönkrement, minden, amiről álmodtunk, amire gondoltunk, amiben hittünk, elveszett! Óriási volt a veszteség, és nagyon nagy a szomorúság. Mintha az ember az édesapját, az édesanyját és a testvérét egy pillanat alatt veszítené el. És még azt sem tudja, hogy mi lesz vele a következő napon. Egy nagy üresség támadt.

– Mit csinált 1956 végén, 1957 elején?

– Lényegében semmit. Tudtuk, hogy sztrájkok voltak, senki sem dolgozott, és a barátaimmal úgy viselkedtünk, mintha agyonütöttek volna bennünket. Jól emlékszem arra, hogy ebben a két hónapban nem tudtam egy könyvet elolvasni, egy újságot végigolvasni. Beszélgettünk, de olyan dolgokról, amihez nem volt semmi közünk. Állandóan a barátaimmal voltam, Fekete Sándorral, Kornaival, Nagy Andrással és a feleségeikkel, és beszélgettünk: mi történt, mi nem ment jól, mi volt a hiba, hol volt a hiba. De ennek nem volt semmi szervezett formája. Arra jól emlékszem, hogy körülbelül egy hónap múlva kezdtünk találkozni különböző lakásokban is. Ez volt az az idő, amikor elkezdtem bridzselni tanulni Kornai János lakásában, Kornaival és Kende Péterrel és a feleségekkel. Vagy jártunk a különböző kávéházakba a Váci utca környékén. Akkor nyilvános helyen nem volt szabad alkoholt fogyasztani. De azért lehetett venni úgy, hogy egy feketét rendeltünk, és fekete helyett rumot hoztak. Szóval kávéházakba jártunk, ittunk és beszélgettünk. Még nőzni is csak azért nőztünk, hogy csináljunk valamit. De biztosan nem dolgoztam.

– Akkor már elvégezte az egyetemet, diplomás volt?

– Igen, 1955 nyarán befejeztem. Akkor az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében voltam mint aspiráns és tudományos munkatárs.

– Mi volt a disszertációjának a témája?

– Az állami beavatkozás Angliában. Ez egy teljesen „tőkés” téma volt. Én választottam ezt a témát, hogy megértsem, hogy miről van szó. Akkor ezt államkapitalizmusnak hívták, azóta elfeledték ezt a kifejezést. Lényegében azzal foglalkoztam, hogy megértsem, hogyan működik a piaci mechanizmus, és hogyan befolyásolja az állam a különböző intézményein keresztül a piacot és a gazdasági fejlődést, különösen a költségvetésen és a kamatláb-szabályozáson keresztül.

– Ezt akkor megengedték?

– Ez a téma abszolút legális téma volt, és számomra nagyon érdekes volt, mert megértettem, hogyan működik a piaci mechanizmus. És ez a téma tette lehetővé és igazolta azt, hogy elutazhassam Angliába. Az történt, hogy 1957 januárjában vagy februárban elutaztam Magyarországról, akkor vittem ki a Hungaricust. Azt mondtam az intézetben, hogy muszáj kimennem Angliába, mert e nélkül nem tudom a munkámat befejezni. Ők persze azt hitték, hogy én elmegyek, és soha nem jövök vissza.

– Angol útlevele volt?

– Már nem volt. Amikor Magyarországra jöttem, még megvolt, de a görögök elvették tőlem. Úgyhogy a forradalom után bementem az angol követségre, és bejelentettem, hogy én angol állampolgár vagyok, és kérek útlevelet. Persze nem hittek nekem. Amikor megtalálták az irataimat, és megállapították, hogy igazán ciprusi vagyok, és valamikor volt útlevelem, akkor megadták az útlevelet, de az csak egy évre volt érvényes. Amikor az angoloktól megkaptam az útlevelet, bementem az intézetbe, és bejelentettem, hogy Angliába akarok menni. Nem kérek pénzt, nem kérek semmit. Elmegyek egy hónapra anyagot gyűjteni, és visszajövök. Azt mondták, menjek, de senki sem hitte, hogy visszajövök. De én nem akartam kinn maradni, mert akkor tényleg Magyarországon akartam élni, amennyire csak a körülmények engedték. Szóval a barátaimhoz és az országhoz hű akartam maradni. Különösen azért, mert el tudtam menni. Ha nem tudtam volna utazni, talán másképpen lett volna. Tulajdonképpen teljesen identifikálódtam a magyarok ügyével. És vissza is jöttem két hónap múlva. Néhány hónapig dolgoztam az intézetben, de láttam, hogy a helyzet egyre rosszabb. Kezdett elfogyni az a képességem, hogy élvezni tudjam az életet. Én a forradalomig százszázalékosan együtt éreztem a magyarokkal, és ezért is akartam Magyarországon maradni. Ugyanakkor szerettem Görögországot, Ciprust, de olyan lelkesen vettem részt ebben a forradalomban, nem is annyira a forradalomban, mint ebben a szellemi életben, életformában, hogy fel sem merült, hogy akkor én elmenjek innen.

A forradalom után és az azt következő évek, különösen az 1957-es év nagyon nehéz idők voltak számomra. Nem anyagilag, hanem lelkileg. Nagyon sokat gondolkoztam, mire eldöntöttem, hogy el kell mennem Magyarországról. Arra gondoltam, hogy jobb, ha minél több időt Angliában töltök. Azt mondtam az intézetben, hogy túl sok munkám van Angliában. És amikor 1959-ben visszajöttem, nem azért jöttem, hogy egy évig maradjak, hanem azért, hogy két hónap alatt összeszedjem a könyveimet és a ruháimat, és dolgozzam egy kicsit a disszertációmon. Ekkor már volt állásom Angliában. Csak szabadságra jöttem Magyarországra. De letartóztattak, elvették az útlevelemet, tehát muszáj volt Pesten maradnom. És így még egy évig maradtam. Angliai barátaim azt hitték, hogy meghaltam, vagy valami baj történt.

– Beszélgetésünk elején már szó volt arról, hogy letartóztatták.

– Igen, bevittek, és elvettek tőlem mindent, az órámat és így tovább. Felvittek az emeletre, ahogy emlékszem, biztosan nem a másodikon voltam, hanem feljebb. A cella – ahogy most emlékszem – kicsi volt és nagyon egyszerű: csak egy ágy volt benne, semmi más. Még vécé sem volt. És csak egy nagyon kis ablak volt fent, nem is lehetett kilátni rajta.

– Mi volt az első reakciója ebben a rendkívüli szituációban?

– Azt mondták, hogy nagyon komoly dologról van szó. És nem is beszéltek velem az első órákban. Csak azt mondták, hogy nagyon komoly az ügy, és ott kell maradnom. Mindjárt a legrosszabbra gondoltam: ott tartanak, miközben senki sem tudja, hogy én ott vagyok. De valamilyen módon nem veszítettem el az önbizalmamat. Azt mondtam, hogy én semmit sem csináltam, és nem is tudom, hogy miről van szó.

– Majdnem két év telt el a cselekmény óta.

– Igen. Nem is gondoltam a Hungaricusra. Nem is értettem, hogy mi történik. Próbáltam gondolkodni, de semmi sem jutott az eszembe. Aztán amikor megkezdődött a kihallgatás, és megmondták, hogy miről van szó, megértettem a helyzetet, és mint már mondtam, elmondtam, hogy mit csináltam. De a legrosszabb az volt, hogy nem mondták meg, hogy mi lesz velem. Egy hónapig, egy évig, tíz évig is ott maradhat az ember. Az egész élet összeomlik hirtelen. De ettől függetlenül, ahogy visszaemlékszem, elég jól tartottam magam. Féltem persze attól, hogy az egész életem tönkre fog menni. Akkor már olvastam Kafka A per című könyvét, és arra gondoltam, hogy valaki valahol elhatározta, hogy nekem el kell tűnnöm.

Kétszer vagy háromszor vagy négyszer hallgattak ki. Aztán két nap elteltével hirtelen jöttek, azt hiszem, hétfőn reggel, és közölték, „elhatároztuk, hogy kiengedjük magát. És ha nekünk szükségünk van magára, akkor el kell mondania, be kell vallani, hogy maga vitte ki a Hungaricust”.

– És amikor kiengedték?

– Először is nagyon boldog voltam, hogy kiengedtek. Ez volt a legjobb. De az borzasztó volt, hogy senki sem tudta, hogy én ott benn voltam.

– És ezzel megszűnt a kapcsolata ezekkel az emberekkel, többet nem jelentkeztek?

– Az ávósok már nem, csak a pártfegyelmi volt még hátra.

– Hogy zajlott a fegyelmi?

– Azt mondták, szerencsés vagyok, hogy nem csuknak börtönbe. Megmondták, hogy elhatározták, perben nem ítélnek el, mert külföldi vagyok, és nem akarnak bonyodalmakat. De szégyelljem magam, hogy segítettem az ellenforradalmárokat. Én meg megint csak azt mondtam: „Sajnálom, de nem látok semmi rosszat abban, hogy a postás szerepét játszottam. Az, hogy elvittem a levelet, nem jelenti azt, hogy én is írtam.” Elmondtam, hogy befejezem a disszertációmat, ha engedik. Azt mondták, hogy megengedik, de a pártból kizárnak. Úgyhogy befejeztem a disszertációt, 1959 decemberében beadtam, és 1960 januárjában megvédtem. Az eljárás elején elvették az útlevelem, de a pártfegyelmi után, ami néhány hónapig tartott, megmondták, hogy elmehetek.

– Térjünk most vissza a gyerekkorára! Ciprus első köztársasági elnöke III. Makariosz érsek¹³ volt. Ha jól látom, Ciprus ma is nagyon vallásos ország.

– Vallásos abból a szempontból, hogy mindenki keresztény, de biztosan nem annyira vallásos, mint egy katolikus ország. Az ortodox egyház különösen Közép-Keleten, Görögországban, Cipruson nem rendelkezik azzal a mély vallásos hatással, mint mondjuk a katolikus egyház Lengyelországban. Inkább életmódot jelent.

– És hogy történt az, hogy Makariosz elnöki székében ma Vasziliu ül egy ilyen családi háttérrel?

– A családi háttér ebből a szempontból valóban nagyon fontos, mert ez segített abban, hogy amikor elnökjelölt lettem, a baloldali szavazók könnyebben tudtak velem azonosulni, és rám szavazni, bár én nem voltam egyik pártnak sem a tagja. Fiatal koromban nagyon lelkes idealista voltam. Hittem, hogy új világot fogunk teremteni. A forradalom idején huszonöt éves voltam. És a forradalom leverése, a tankok beavatkozása és a többi megölte az egész idealizmust. Megértettem, hogy a dolog így nem megy. Mást hirdettek, és mást csináltak. Azt gondolom, hogy Gorbacsov, Jelcin és még sok-sok ezren ugyanazon a folyamaton mentek keresztül, mint én, vagyis valamikor felismerték, hogy a rendszer nem működik. De ők a Szovjetunióban éltek, tehát ott kellett nekik dönteni. Nekem szerencsém volt, hogy én elmehettem. Úgyhogy engem semmi sem kötelezett arra, hogy a kommunista párttal újra kapcsolatot teremtsek. Így ez a pártból való kizárás 1959-ben a legjobbkor történt, felmentett minden kötelesség alól.

Amikor Angliába érkeztem, nagyon nehéz volt a helyzetem, mert nem volt miből élnem, és dolgoznom kellett. Úgyhogy dolgoztam az angol vasútnál titkárként, dolgoztam mint az Encyclopaedia Britannica képviselője, és mindenféle más helyen is. Mert mint marxista képzésű közgazdász mit csinálhattam volna Angliában? Csak egy egyetemen dolgozhattam volna, és ott a szocialista rendszer bírálatával kellett volna foglalkoznom. És én nem akartam ezzel keresni a kenyeremet. Ha bírálni akartam a rendszert, azt magamnak akartam csinálni, és nem mások hasznára. Tehát muszáj volt valami szakmát tanulni. És véletlenül felfedeztem a piackutatást, és két év után, miután mindenféle nehézségen keresztülmentem, találtam munkát egy nagy angol vállalatnál, a Reed Paper Groupnál. Ők adják ki a Daily Mirort. És itt megtanultam a szakmát. Kezdtem karriert csinálni Angliában. Közben, amikor Ciprus független lett az édesapám és az édesanyám a húgommal hazamentek. De én elhatároztam, hogy Angliában maradok egy ideig, mert alaposan meg akartam tanulni az új szakmámat, a piackutatást.

A szüleim tehát hazamentek, az édesapám újra elkezdett dolgozni, jól ment neki, minden rendben lett volna, de néhány hónap múltán az édesanyám súlyos rákos beteg lett. Nagyon sokat szenvedett a Szovjetunióban. Édesapám írt, hogy édesanyám beteg. Hazamentem. Én nagyon szerettem őket. Különösen, mert majdnem tíz évig alig láttam őket, hiszen külön éltünk. És megértettem, hogy muszáj minden munkát és az egész életet odahagyni Angliában, és hazajönni Ciprusra, hogy az édesanyámmal együtt lehessek.

– Amikor először találkozott az édesapjával, milyen fokozatokban mesélte el a történetét?

– Amikor eljött a Szovjetunióból, hogy hazamenjen Ciprusra, Londonon keresztül jött. Ott majdnem három hétig együtt voltunk, és akkor mindent elmesélt. Igen, a Szovjetuniót megjártak félelme közismert: sokan évekig nem mondanak semmit. De édesapám elkezdett beszélni, és később Cipruson folytatta, és sok újat elmondott.

– Elég kevés szó esett az édesanyjáról. Tudjuk, hogy Fehérvárcsurgón egy gyerekotthonnak volt az egyik vezetője.

– Az édesanyám elment Magyarországról a Szovjetunióba, hogy együtt legyen édesapámmal. De lényegében egyedül élt, mert ő Taskentben volt, édesapám meg Csircsikben dolgozott. Az első években rendkívül nehéz volt az élete, mert amikor ő odaköltözött, még nem tisztázódott az édesapám helyzete, és ezért édesanyám nem dolgozhatott. Amikor meg hazajöhetett, már beteg volt. Édesanyám is nagyon jól ismert személyiség volt Cipruson. Ő volt a háború alatt az egyik első vezetője a nőmozgalomnak. És azután óriási szerepe volt a munkásmozgalomban, részt vett sztrájkokban, segítette a szegény asszonyokat. Még ma is előfordul, hogy ha elmegyek falvakba, mesélnek az édesanyámról.

– Tehát mindannyian Cipruson vannak.

– Ekkorra édesapám már teljesen elszakadt az úgynevezett szocialista rendszertől, de erről nemigen akart beszélni. Mert mi egy ciprusi kommunista? Egy ciprusi kommunista idealista, aki hitte, hogy egy új, ideális világot fog építeni. Nem tudta megérteni, hogy mi történt a Szovjetunióban. Az édesapám pedig, akire ezek az emberek úgy tekintettek, mint egy istenre, nem akart velük harcba szállni, és megmagyarázni nekik, hogy az ő igazságuk nem igazság. Mert ezek az emberek úgysem hittek volna neki. Ezért az édesapám elhatározta, hogy nem fog politikáról beszélni. Újra orvosként dolgozott, nagyon jól ment neki, mindenki megbecsülte.

Amikor én hazajöttem Ciprusra, semmi munkalehetőségem nem volt. Bár nagyon kevés közgazdasági doktor volt, tehát szükség volt olyan szakemberekre, mint amilyen én voltam, de mivel az édesapám fia voltam, fel sem vetődött, hogy a kormánynál dolgozzam. A magánszektorban sem lehetett dolgozni, mert az akkori kis ciprusi vállalatoknál közgazdászokra nem volt szükség. Tehát az egyetlen mód, hogy dolgozzam, az volt, hogy önálló leszek. Arra gondoltam, hogy alapítok egy közép-keleti piackutató irodát. Elkezdtem levelezni Angliával, és felajánlottam a szolgáltatásaimat. De ez nehéz volt, mert a hatvanas évek elején kevesen érdeklődtek a Közép-Kelet iránt. És azok a kevesek is mindig Libanonra gondoltak. Az első években főleg Cipruson dolgoztam, üzleti szervezéssel és marketinggel foglalkoztam. Egyedül dolgoztam, és a titkárnőm is csak részidőben segített nekem. De nem vesztettem el a reményt. Állandóan jártam a világot konferenciáról konferenciára, és beszéltem a Közép-Keletről és a vállalatomról. Néhány év és nagyon sok nehézség után kezdtek felfigyelni rám. Megkaptam az első megrendelést egy kutatásra, aztán a másodikat, a harmadikat és a többit. Minden nyereséget befektettem a vállalatba. Aztán a hetvenes évek elején, amikor az olajárrobbanás történt, az egész világ ráébredt, hogy van Közép-Kelet, és amikor a világ erre ráébredt, az én vállalatom, az MEMRB volt az egyetlen, amelynek működtek vállalatai Szaúd-Arábiában, Kuvaitban. Úgyhogy a cég nőtt, és lassan-lassan ez lett a legnagyobb piackutató és gazdasági tanácsadó vállalat Cipruson.

– Ehhez – gondolom – kellett indulótőke.

– Semmi indulótőkém nem volt, egyetlen fillérem nem volt. Az első évben az édesapám adott zsebpénzt. Azután dolgoztam ide-oda mint tanácsadó, és ebből elég pénzt kerestem ahhoz, hogy Európába utazzam, a különböző szakkonferenciákra, ahol kiépítettem az üzleti kapcsolataimat. Emlékszem, amikor megkaptam az első kutatást Kuvaitban, egyedül mentem el. Én voltam az interjúkészítő, én voltam a titkárnő, én voltam minden. És aztán egy év múlva tudtam egy titkárnőt alkalmazni. És aztán két év múlva tudtam az első munkatársat alkalmazni. Így haladtam lépésről lépésre. S lassan-lassan fejlődött a cég, és lett belőle egy marketing- és gazdasági tanácsadó vállalat. Mivel mindig is érdeklődtem a közösség ügyei iránt, írtam cikkeket és tanulmányokat, de kizárólag mint közgazdász. Közvetlenül nem foglalkoztam politikával. És többször beszéltem a rádióban és a televízióban mint kommentátor. Úgyhogy néhány év múlva elég jól ismertek Cipruson. Aztán a Kereskedelmi Kamarának lettem az alelnöke, tehát felépítettem a magam imázsát, egy sikeres, komoly közgazdászét és üzletemberét. Szóval a munkámon keresztül építettem ki a befolyásomat. Sokan mint a legjobban ismert közgazdászra tekintettek rám Cipruson, de az emberek nem értették, hogy miből keresem meg a kenyeremet. Mert még egy üzletem sem volt. Aztán amikor 1986-ban felépült a székházunk, amely Nicosia egyik legnagyobb épülete, a ciprusiak rájöttek arra, hogy az MEMRB egy nagy és fontos vállalat. Tehát ismertté váltam mint közgazdász és üzletember, és senki sem foglalkozott azzal, hogy én politikailag hol állok, mert egész idő alatt egyetlen politikai pártnak sem voltam a tagja.

– Pesten erre azt mondanák, hogy „idegurította a labdát”. Hát akkor hol is áll politikailag és ideológiailag?

– Én 1956 után, az első időben azt mondtam magamnak, hogy marxista közgazdász vagyok. Aztán lassan-lassan már csak azt mondtam, hogy közgazdász vagyok. Amikor Angliába mentem, a legfontosabb számomra az volt, hogy bárhova mehettem, és az emberek nem tudták, hogy ki vagyok. Szóval a szabadságnak ez a magánszférája nagyon fontos. Ugyanakkor az állam nem avatkozik bele az ember életébe. Magyarország után ez nagyon kellemes meglepetés volt.

– Vagyis a klasszikus liberalizmus.

– Nem egészen. Számomra az a legjobb rendszer, amelyben az ember szabad lehet. Ugyanakkor nagyon erős bennem a néphez és az országhoz való kötődés. Az ember nem gondolhat csak magára. Amint az üzleti életem jól ment, megpróbáltam valamilyen módon hozzájárulni, hogy segítsem az embereket. Az egyetlen ideológia, amelyre szüksége van az embernek, az a humanista hit. Nagyon fontos, hogy az ember akarjon segíteni az embertársainak és természetesen a hazájának, és mindig kész legyen, hogy szenvedjen, ha muszáj, hogy jobb életet teremtsen az embereknek. De ezt nem ideológiai alapon kell elérni. Hogy milyen politikai rendszeren keresztül? Csak a demokrácia segítségével. És milyen gazdasági rendszeren keresztül? Csak a piacgazdaság segítségével.

– Elnök úr, Ciprus történelmi sorsa milyen hatással van az ön gondolkodásmódjára?

– A ciprusi nép sokat szenvedett annak érdekében, hogy szabad legyen. És politikai és más hibák miatt rengeteget szenved a török invázió óta.¹⁴ Mert a török invázió óta Ciprus majdnem negyven százalékát a török hadsereg tartja megszállva, és az invázió következményei nagyon meghatározóak. Tehát egy ciprusi politikusnak és egy ciprusinak, ha nem is politikus, ez a legfontosabb problémája. Az, hogy elérjük azt, hogy az ország újra egyesüljön, és az ország igazán szabad és normális életet éljen. Tehát ez a meghatározó elem.

A szüleim mindig hajlandóak voltak mindent odahagyni, anyagi jólétet és családot, hogy azt tegyék, amit fontosnak tartottak ahhoz, hogy segítsék a saját népüket. Számomra ez nagyon fontos. Az embernek mindig késznek kell lennie bármilyen szenvedésre, hogy segítse az országát és a népét. Lényegében ezért lettem elnök. Semmi más oka nem volt a döntésemnek. Az üzlet ugyanis nagyon jól ment, a vállalat prosperált. Közben alapítottam egy menedzsmentintézetet, és professzor lettem az egyik legjobb angliai menedzseriskolában. Cipruson mindenki nagyon becsült. Boldog családom van. Szóval semmire sem volt szükségem. Azért határoztam el, hogy vállalom az elnökjelöltséget, mert úgy véltem, hogy az akkori elnöknek, Kiprianunak ideje távozni.¹⁵ Mert ő arra próbálta felhasználni a hatalmát, hogy felépítse a saját pártját. Ugyanakkor a nemzeti kérdést, a ciprusi kérdést egyáltalán nem tudta a megoldás felé vinni. Sőt, visszafejlődtünk. Úgy láttam, ha én nem vállalom az elnökjelöltséget, akkor újra Kiprianu lesz az elnök, és ez – véleményem szerint – katasztrofális lett volna az ország számára. Tehát valakinek fel kellett lépnie független elnökjelöltként. Amikor ezt felismertem, készítettem egy objektív elemzést, és láttam, hogy nincsen senki más, aki felléphetne vele szemben. Egyébként az ezt megelőző elnökválasztáson támogattam egy másik független elnökjelöltet. Sajnos ennek a politikusnak nem sikerült széles körű támogatást szereznie, így 1983-ban Kiprianu újra győzött. És az AKEL akkor Kiprianut támogatta. Nem tudtam őket meggyőzni, hogy ez nem jó Ciprusnak. Tehát felmértem a helyzetet, és úgy éreztem, nekem sikerülhet. Elhatároztam, hogy mint független elnökjelölt indulok a választásokon, és megpróbálom az AKEL támogatását megszerezni. Ebből a szempontból a családi kapcsolat nagyon fontos volt. Az AKEL tagjai és választói tudták, hogy ha valaki, akkor Vasziliu doktor fia becsületes ember.

– Családja mit szólt ehhez az elhatározásához?

– Amikor elhatároztam, hogy indulok a választásokon, leültem a feleségemmel és a gyerekeimmel beszélni. Elemeztem nekik a szituációt, és megmondtam, hogy nekem muszáj így határozni. Mert ha én nem indulok a választásokon, biztosan Kiprianu győz, és ez az ország számára sok kárt okozhat. Ettől függetlenül a mi családunk még mindig jól élt volna, mert a mi tevékenységünk nemzetközi, és ha valami nem jól megy Cipruson, még mindig élhetünk Görögországban, Angliában, Amerikában, bárhol. És meg kell érteniük, hogy ha én elnökjelölt leszek, az sem az üzletnek, sem a családnak nem lesz jó, mert megváltozik az életünk. És a család úgy határozott, hogy ez a kötelességünk. A gyerekeim is támogattak.

Lényegében azért győztem a választásokon, mert az emberek fantáziát láttak bennem. Felhasználtam a szakmámat, hiszen piackutató voltam, és állandóan készítettem közvélemény-kutatásokat, és ebből is tudtam, hogy mi kell az embereknek. És ezt felhasználtuk a propagandában.

– Tehát professzionális választási kampányt folytatott?

– Százszázalékosan professzionális kampányt, s ennek sikere is volt.

– Saját maga pénzelte – ha szabad kérdeznem?

– Igen. Mások is segítettek természetesen, de én pénzeltem.

– Az AKEL-en kívül melyik párt támogatta?

– A Liberális Párt. Ez egy kis párt, és sok üzletember. Amióta megnyertem a választásokat, támogat mind a jobboldal, mind a baloldal. És mint önálló, párton kívüli elnök működöm.

– És Magyarországgal mikor került újra kapcsolatba?

– Először 1974-ben voltam újból Pesten, tizennégy év után, amikor a közgazdaság-tudományi egyetem fönnállásának huszonötödik évfordulóját ünnepelték. Akkor csak két napig voltam ott. De mindig meg akartam mutatni a feleségemnek Pestet, be akartam neki mutatni a régi barátaimat. Ez számomra nagyon fontos volt. Azt hiszem, 1975-ben vagy 1976-ban mentünk Magyarországra egy hét szabadságra, és akkor vittem ide-oda. Azután még voltam kétszer vagy háromszor, azért hogy szakmai előadásokat tartsak. A baráti kapcsolataim meglazultak. Próbáltam segíteni Magyarországnak, hogy exportáljon a Közép-Keletre, de nem ment, mert nem volt meg ehhez a szervezet. Utoljára az elnökválasztások előtt voltam ott előadást tartani, és beszéltem néhány vállalattal.

– Milyen benyomásai voltak?

– Mindez nagyon érdekes volt. Amikor a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején visszamentem Magyarországra, természetesen a helyzet már teljesen megváltozott, politikailag már nem volt annyira kemény. Mégis nagyon rosszul éreztem magam. Minden alkalommal rosszabbul és rosszabbul éreztem magam, pedig az országban egyre jobb volt a helyzet. Új, szép szállodákat építettek, és a Váci utca is egészen más lett, és nekem jó volt, mert a Hiltonban laktam. Mégis mindig szomorú voltam. Miért? Mert beszélgettem közgazdászokkal, professzorokkal, a barátaimmal, és azt láttam, hogy ezek az emberek semmit sem csinálnak. Amivel foglalkoztak, annak az élethez nem volt semmi köze. A legtöbb értelmiségi akkor már elég jól élt: utaztak, volt egy nyaralójuk, ultiztak, és autójuk is volt persze. Nem volt semmi problémájuk, ugyanakkor az életüknek nem volt tartalma. Hiányzott belőlük mindenféle lelkesedés. És ez számomra nagyon nyomasztó volt. Én sokkal boldogabb voltam Magyarországon, amikor minden hiányzott, amikor az ötvenes évek elején még kenyeret sem látott az ember a kirakatokban, mint a nyolcvanas években, amikor Pest tele volt kurvákkal és kaszinókkal és kocsikkal, de valami hiányzott.

– Össze is omlott az egész.

– Össze is omlott, és éppen azért, hiszen ennek a rendszernek már semmilyen morális tartása sem volt.

– Most, amikor közeledik a magyar forradalom harmincötödik évfordulója, hogyan látja 1956 jelentőségét? Van-e még kisugárzása, hatása? És rögtön megkérdezem, hogy a magyarországi 1989-et mennyire kísérte figyelemmel?

– Nagyon odafigyeltem. De véleményem szerint 1989 már nem volt olyan jelentős, akkor már nagyon könnyen mentek a dolgok, az emberek tudták, hogy mi történik. És 1989-ben a pártban felülről irányították a dolgokat. Amikor ott voltam, találkoztam a pártvezetőkkel, és amióta köztársasági elnök lettem, több kormányszemélyiséggel is, és beszélgettem velük. Megértettem, hogy ők már teljes mértékben Gorbacsov hívei. Nem Grósz Károlyról beszélek, hanem mondjuk Németh Miklósról, Pozsgay Imréről és aki külügyminiszter volt, Horn Gyuláról. Ezek már olyan vezetők voltak, akik az embert megértették. Tudták, hogy hova mennek, mit akarnak. És felülről irányították a dolgokat. Úgyhogy ebből a szempontból nem lehet összehasonlítani 1989-et – amikor könnyű volt reformistának lenni – az 1956-os helyzettel – amikor nagyon nehéz és veszélyes volt reformistának lenni. Szóval nem hiszem, hogy a kettőt össze lehet hasonlítani.

És még valamit akarok mondani. 1989-ben jó üzlet volt reformistának lenni, sőt valami módon szocializmusellenesnek lenni is jó volt, divatos volt. Ebből valakinek haszna lehetett. 1956-ban semmi haszna nem lehetett ebből, sőt. Ezért mondom, hogy nem lehet a két időszakot összehasonlítani.

– Akkor maradjunk az első kérdésnél! 1956 szerepe – ha úgy tetszik – a történelemben?

– Véleményem szerint 56 volt a Rubicon. Véleményem szerint nem Prágában, bár Prágát jobban ismerik Nyugaton, hanem Budapesten volt az az esemény, amely bebizonyította minden becsületes baloldali idealistának, hogy valami nem megy jól, ahogy Shakespeare mondja: valami bűzlik Danemarkia királyságában. Mert a berlini események idején, 1953-ban, nem hitték el az emberek, hogy az egy komoly munkásforradalom volt. És Lengyelországban, 1956-ban a mozgalom nem teljesedett ki. Pesten, Magyarországon végbement ez a folyamat. És ezen keresztül értették meg az emberek, az értelmiségiek az egész világon, hogy a szocializmus, ez az ideális rendszer, amelyben hittek, és amelyért hajlandók voltak az életüket is áldozni, a valóságban nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. És ez volt az oka, hogy akkor a Francia Kommunista Pártból, az Olasz Kommunista Pártból, az angol pártokból a legkomolyabb értelmiségiek kiléptek. Az Olasz Kommunista Párt például akkor, a magyar forradalom hatására kezdte komolyan átgondolni a szocializmus egész elméletét és gyakorlatát. Úgyhogy egy történész száz év múlva azt fogja mondani, hogy az 56-os forradalom volt az az esemény, amely bemutatta a világnak, hogy a szocializmus, ahogy azt Sztálin próbálta megteremteni, kudarcot vallott. És hogy ennek a rendszernek nem volt jövője. Majdnem ugyanaz volt a helyzet Prágában is, de tizenkét év múlva, és egy ismétlődés sosem olyan fontos, mint az eredeti.

Sok más tanulságról is lehet még beszélni. Elsősorban nagyon tanulságos, hogy mire vezet a tömegakció. Magyarországon a lakosság azt mondta, hogy elég, hogy nem akarnak többé így élni. És ha a rendszer nem úgy reagált volna, mint ahogy reagált, ha nem próbálkozott volna erőszakkal, akkor nem biztos, hogy robbanás lett volna. Mi ennek a jelentősége? Az a jelentősége, hogy bárki a kormányfő, és bármelyik párt van is hatalmon, kell rendelkeznie azzal a képességgel, hogy felismerje, hogy ha a helyzet ennyire robbanásveszélyes, nem okos és nem javasolható, hogy ugyanazon az úton haladjanak tovább. És hogy akkor jobb egy vagy két lépéssel hátramenni. Ez egy olyan általános tanulság, amelynek nincs semmi köze ahhoz, hogy kommunista vagy nem kommunista a rendszer.

A másik tanulság, amiről már beszéltem, hogy mennyire fontos, hogy az ember, vagyis a miniszterelnök vagy a kormányfő ne várjon sokáig, ne ijedjen meg a felelősségtől, hanem legyen határozott, és tudjon akciót kezdeményezni. A pillanat, amikor az akciót kezdeményezi, az nagyon fontos. Nem jó azt remélni, hogy ha semmit sem csinálunk ma, majd holnap jobb lesz a helyzet, mert általában rosszabb lesz.

– Van még egy teoretikusabb fejezete is 56-nak, amiről sok vita folyik manapság Magyarországon. Nevezetesen arról, hogy 56-nak három fő problémaköre volt: a nemzeti függetlenség, és ezzel kapcsolatban mindenki számára világos, hogy miért nem aktuális a semlegesség mostanság, a pluralizmus, itt sincsenek viták, és még ami 56-ban spontán kialakult, az a munkásönkormányzat vagy általában az önkormányzatiság, az önigazgatás. Ez az, ami kiment a divatból.

– Igen, de én azt hiszem, hogy ennél volt sokkal fontosabb is. Az önkormányzat szlogen volt. Az önkormányzat azért volt szlogen, mert hatott Jugoszlávia és a titói kísérlet. De véleményem szerint ami nagyon fontos volt, és ami ma is nagyon divatos, az az emberi jogok. Mert ami nekünk, az én barátaimnak nem tetszett, és amiről később Dubček beszélt, az a szocializmus humánus, emberi arcának a hiánya. Miről volt tehát szó? Arról volt szó, hogy az embernek, az egyéniségnek muszáj volt megengedni, hogy szabadon érezze magát. Pluralizmus, de nem a politikai értelemben. Mert attól függetlenül, hogy egy országban pluralizmus van, két, három vagy több párt működik, lehet, hogy az ember, a magánszemély még mindig nem nagyon szabad. Vagyis csak addig szabad, amíg egyik vagy másik párt tagja. És azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb dolog a számunkra, hogy szabadnak érezzük magunkat. Lehet, hogy ez jelszavakban nem volt megfogalmazva, de az is lehet, hogy a pluralizmus és a munkásönkormányzat követelése mögött ez volt, a magánember szabadsága, a humanizmus, szóval az emberi jogok. Mit jelentett akkor a munkásönkormányzat? Azt, hogy emberi jog, hogy valaki szabadon dolgozzon és gondolkozzon, és hogy maga határozza meg, hogyan kell a vállalatát vagy a tanácsot vezetni, és nem felülről egy párt. Véleményem szerint ez nagyon fontos volt 56-ban. És ez ma is nagyon aktuális.

– Befejezésül azt kérdezném meg – bármennyire is publicisztikus –, tulajdonképpen mi a sikerének titka?

– Nem tudom, hogy lehet-e sikerről beszélni.

– Lehet sikerről beszélni, kettős értelemben is. Siker a nemzetközi vállalat, amely most már Magyarországon is működik. És siker köztársasági elnöknek lenni.

– Nem tudom, hogy egyetlen titka van-e. Mi jellemezte az én életemet? Elsősorban az, hogy sose kezeltem az eseményeket úgy mint kész tényeket. Mindig megkérdőjeleztem a dolgokat. Mindig meg akartam találni a dolog lényegét. És mindig komolyan vettem a munkámat. Sokat olvastam, és nagyon keményen dolgoztam. Már Magyarországon is mindenfélét csináltam és írtam és fordítottam, és azután Nyugaton is. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki valamit elérjen az életben, ahhoz keményen és sokat kell dolgozni, és ugyanakkor módszeresen kell csinálni. És én nagyon módszeres ember voltam. Ez volt az egyik vonal.

A másik vonal, hogy az édesapám és az édesanyám hatására mindig nagyon nagy volt bennem a kötelességtudat és az az érzés, hogy bár én magam független és szabad vagyok, de egyben egy család, egy nagyobb közösség tagja is vagyok, és nekem sohasem szabad elfelejteni, hogy bármilyen jól megy is a sorom, ha a közösségnek nem megy jól, végeredményben nekem sem fog jól menni. Úgyhogy mindig úgy éreztem, hogy muszáj a közösségnek is adni, s nem azért, hogy valamit visszakapjon az ember, hanem azért, mert ez a dolga. És abban is nagy szerepet játszott ez, hogy sikerült elnöknek megválasztatni magam, mert sok embert segítettem már akkor is, amikor még nem gondoltam minderre. Ugyanakkor mindenféle közösségi ügyben is érdekelve voltam, akkor is, amikor könnyebb lett volna, ha nem foglalkozom vele. És azért foglalkoztam ilyen dolgokkal, mert kötelességemnek tartottam. És amikor elnök lettem, rájöttem, hogy én az életemben nagyon gazdag tapasztalatokat szereztem, és ez rendkívül hasznos volt számomra, és ez elősegítette, hogy mint elnök talán elég jól működtem és működöm.

1 Az 1940-es évek végén, a görög polgárháború befejeződésekor 120 ezren kényszerültek hazájuk elhagyására. A menekültek mintegy fele Közép- és Kelet-Európa országaiban talált menedéket. Az ötvenes években Magyarországon 6–9 ezer görög emigráns élt.

2 A Görög Kommunista Párt III. kongresszusán elfogadott határozat értelmében 1953-tól a párt tagjai automatikusan a befogadó ország kommunista pártjának lettek a tagjai.

3 Németország 1941. április 6-án indított támadást Jugoszlávia és Görögország ellen.

4 Ciprust Nagy-Britannia 1878 júliusában foglalta el. 1914-ben annektálták, 1925-ben koronagyarmattá nyilvánították a szigetet. Ciprus 1960. augusztus 16-án nyerte el a függetlenséget.

5 Jugoszlávia 1949 augusztusában szüntette be a görög kommunisták támogatását, miután a Moszkvát követő Görög Kommunista Párt csatlakozott a Jugoszlávia elleni rágalomhadjárathoz.

6 A görög kommunisták szovjet nyomásra szervezték meg a központosított hadsereget, éppen azért, mert azt könnyebb volt ellenőrizni, mint az elkülönülten harcoló partizán alakulatokat.

7 Miután politikai eszközökkel Ciprus nem tudta kivívni függetlenségét, illetve nem tudott Görögországhoz csatlakozni, 1955 áprilisában harcot indított a brit uralom ellen.

8 A Dolgozó Nép Haladó Pártja a ciprusi kommunista párt.

9 Nagy András (1926), közgazdász, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének nyugalmazott főtanácsadója.

10 Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, 1954-ben kezdődött meg a korábban ártatlanul elítélt politikusok, elsőként a kommunisták rehabilitációja. A rendszerváltozásig nem került sor valamennyi áldozat rehabilitálására, a folyamat többször elakadt, 1962-ben párthatározattal végleg lezártnak minősítették a kérdést.

11 Pach Zsigmond Pál (1919–2001), történész, egyetemi tanár, akadémikus. 1948-tól a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem gazdaságtörténeti tanszékének oktatója. 1963–1967 között az egyetem rektora, 1949–1956 között az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, majd 1985-ig igazgatója, 1976–1985 között az MTA alelnöke volt.

12 Sztálin közvetlenül halála előtt újabb nagyszabású tisztogatási akciót tervezett, ennek keretében 1953. november 11-én letartóztatták a vezető szovjet politikusokat kezelő orvosokat azon a címen, hogy a szovjet vezetők életére törtek; egy hónappal később letartóztatták Sztálin testőrségének vezetőjét is. Sztálin halálát követően Berija letartóztatta személyes ellenfelét, az orvospert kitervelő Rjumint, az őrizetbe vett orvosokat pedig április 3-áról 4-ére virradóan szabadon engedték. A szovjet lapok április 4-én adtak hírt az orvosok ártatlanságáról.

13 III. Makariosz (eredetileg Mihail Muszkosz) (1913–1977), görögkeleti főpap, ciprusi politikus. 1950-től Ciprus érseke és a ciprusi görögök politikai vezetője. 1950-ben illegális népszavazást hirdetett, amelyen a lakosság többsége a Görögországhoz való csatlakozásra szavazott. A brit uralom elleni fegyveres harc kitörése után a britek a Seychelle-szigetekre száműzték, 1957 tavaszán Athénben telepedett le. 1960-ban a függetlenné váló Ciprus első elnöke lett. 1974-ben a görög nemzeti gárda tisztjei puccsal megbuktatták, ekkor ismét száműzetésbe kényszerült, de a puccs bukása után még az év végén visszatérhetett Ciprusra, és ismét elfoglalta az elnöki széket. Haláláig Ciprus elnöke maradt.

14 1974. július 15-én a görög nemzeti gárda tisztjei Görögország segítségével puccsot hajtottak végre III. Makariosz elnök ellen. Július 20-án török katonaság szállt partra Cipruson. Azóta is megszállás alatt tartják a szigetnek mintegy a felét.

15 Kiprianu, Szpirosz (1932), ciprusi politikus. 1960–1972 között külügyminiszter, 1976-tól a Demokratikus Párt vezetője, 1977–1988 között Ciprus köztársasági elnöke volt.

Az eredeti interjút Hegedűs B. András készítette 1991-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.