Révész András: "1956-ban szociáldemokrata alternatíva nem merült fel"

A börtönből három csoportban engedtek ki bennünket. Az elsőt 1955 augusztusában, a másodikat – s ezzel engem is – novemberben, a harmadikat pedig 1956 februárjában. A rettenet hangulatában szabadultunk, mert nem lehetett elfelejteni azt, hogy úgy bántak velünk, mint valamikor a gályarabokkal bánhattak. Engem még az utolsó hónapban is kihallgatásra hívtak, három újságíró ügyében faggattak. A rendszer végrehajtó emberei nem tudták, nem érzékelték, hogy változik a világ.

1953 óta azok, akik nem voltak börtönben, már sokkal szabadabb légkörben éltek. Mi változatlanul úgy meg voltunk félemlítve, hogy tulajdonképpen lopva jártunk össze, mert tudtuk, hogy követnek bennünket. 1956 júniusában például lent voltam Balatonfűzfőn. A strandon egyszer csak odajött hozzám a kabinos: „Doktor úr, megtaláltuk a fényképét, biztos elveszítette.” Ez a fénykép a személyi igazolványomban lévő fénykép másodpéldánya volt, rajta a rendőrség bélyegzője. Vagyis az a detektív, aki állandóan kísért, utánam jött Fűzfőre, még a strandra is lejött, de az ügyetlen elveszítette a fényképet. Hangsúlyozom, ez a személyi igazolványomban lévő kép másolata, amit azzal adtak oda neki, hogy ez az a fickó, akit követni kell. Ez az eset is megerősítette azt a rettenetet, amiben éltünk. Ezzel kell magyaráznom azt, hogy annak ellenére, hogy úton-útfélen észleltük, megváltozott a hangulat, hogy haladunk a „forradalom” felé, mégis mi a lehető legpasszívabban viselkedtünk. S már most hangsúlyoznom kell, abban, hogy 1956. október 23-án valami fantasztikus dolog történt, nekünk, szociáldemokratáknak semmi részünk nem volt. Nem volnánk őszinték, ha bármiféle szerepet vindikálnánk magunknak abban, hogy a forradalom kitört. És az utolsó percig vonakodtunk attól, hogy kormányzati szerepet vállaljunk.

Október 23-án délután Kálmán József atyai barátomnak a lakásán voltunk – Valentiny Ágoston, Kéthly Anna, Fischer József és még egy-két ember –, és Nagy Imre ajánlatáról beszélgettünk. Ennek a következő volt a hátterében: Kéthly 1954 karácsonya táján szabadult. Ezt követően, talán egy-két hónappal később Nagy Imre összeköttetésbe lépett vele, és találkoztak is. Nagy Imre már akkor ajánlatot tett; azt mondta, hogy a szociáldemokratáknak nem kell a kisgazdáknak 1946-ban tett ajánlatát fenntartania, nevezetesen, hogy a kommunistákkal szemben ez a két párt próbálja megteremteni az európai életbe való beilleszkedés módját, hanem most a szociáldemokrácia fogjon össze azzal a megújhodott kommunista irányzattal, amelyet ő reprezentál. Erre az ajánlatra nem tehettünk mást, mint hogy vártunk. Meg kell érteni várakozó álláspontunkat, hiszen velünk szemben a kommunisták 1945 óta egyetlen megállapodást sem tartottak be. Nem bíztunk a kommunistákban, bár Nagy Imre Saulusból Paulussá lett. Róla mondta Kéthly az egyik alkalommal: „tényleg jó magyar ember kezd lenni ez a Nagy Imre”. Ezt idézőjelben mondom, mert Kéthlytől minden távolabb volt, mint a nacionalizmus. Tehát ezt nem abban az értelemben mondta, hogy ő mint jó magyar asszony egy jó magyar emberrel találkozott, hanem hogy Nagy Imre európai módon próbált viselkedni és gondolkozni, és valóban megpróbálta kézbe venni a korábban nagyon elrontott politikát. De Kéthly ebben a vonatkozásban is fontolva haladó volt, és úgy gondolkozott, hogy lássuk előbb a medvét: mi az, amit Nagy Imre valóban akar? Ez annyiban is indokolt volt, mert ha figyelemmel kísérjük az októberi eseményeket, akkor egyértelmű, hogy Nagy Imre fokozatosan vált intranzigenssé, és csak az utolsó pillanatban határozta el magát, hogy a semlegességet deklarálja.¹ Ez igen nagy dolog volt, de utólag csak azt lehet megállapítani, hogy megvalósíthatatlan elképzelés volt.

	Valentiny Ágoston, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) volt igazságügyi minisztere

	Kéthly Anna

1955-ös szabadulásom után Kéthlyvel ötször-hatszor találkoztam. Hogy nem többször, annak az a magyarázata, hogy lépten-nyomon követtek bennünket, és a kiszabadulásunk után – mint már említettem – meg voltunk rettentve. Félve, lopva, titokban jöttünk össze. Kéthly önállóan tárgyalt Nagy Imrével, de állandóan tájékoztatta Fischer Józsefet, Kálmán Józsefet és engem, tehát azokat, akikkel baráti viszonyban volt. Kéthly nem valamilyen pártfórum megbízásából tárgyalt, hanem magánemberként tartotta a kapcsolatot Nagy Imrével. Úgy emlékszem, hogy az első ajánlatot Nagy Imre Erdei Istvánon keresztül tette. Kéthly – „mindent vissza” alapon – a negyvenötös álláspontot képviselte. Gyönge nőnek látszott, de energikus, határozott volt, és nagyon radikális tudott lenni. Érezte a felelősség súlyát. 1955 novemberétől kezdve valahányszor találkoztam Kéthlyvel, mindig hangsúlyozta: „Bandi, maga, Valentiny és Kálmán József nélkül nem csinálok semmit, én magam nem döntök, és nem határozok.” A felsoroltak a régi „hatos bizottság” megmaradt tagjai voltak.² Tehát Kéthly nagyon pártszerű volt, mindig közölte Nagy Imrével, hogy a saját embereivel, barátaival, elvtársaival egyeztet. Annyi bizonyos, hogy azok alatt a hónapok alatt, amelyek 1955 novemberétől 1956 októberéig elteltek, különösen Kelemen Gyula kiszabadulása után, Kéthly nagy súlyt helyezett arra, hogy Kelemennel együtt állapodjanak meg a Nagy Imrének adandó válaszban.

Az SZKP XX. kongresszusa után néhány héttel engedték szabadon a szociáldemokraták harmadik csoportját, a baloldali szociáldemokratákat, Szakasits Árpádot, Marosán Györgyöt, Szalai Sándort és másokat. Velük kapcsolatban változatlanul a legridegebb álláspontra helyezkedtünk. Az úgynevezett jobboldali és centrista szociáldemokraták százas csoportját, a mi társaságunkat sose engedtük össze ezekkel a kommunistákká vált szocialistákkal. Néha a börtönben, főleg a vizsgálatok alkalmával találkoztunk, de egyiknek sem fogadtam a köszönését. Tehát október 23-ig nem volt közülünk egyetlen ember, aki szóba állt volna ezekkel, az általunk mindig árulóknak deklarált emberekkel. Marosánt a főbűnösnek, Szakasitsot pedig egy tehetetlen Mitläufernek, társutasnak³ tekintettük, aki együtt fut azzal a helyzettel, amit az ő lanyhasága is előidézett.

	Szakasits Árpád

	Marosán György

Az SZKP XX. kongresszusának eredményeiről akkor értesültünk, amikor egy barátom segítségével hozzájutottam ahhoz a röplaphoz, amelyet ballonról bocsátottak le. Erről a kongresszusról a magyar lapok – ha jól emlékszem – igen felületesen írtak. Csak utólag szűrődött ki, hogy a Szovjetunióban valóban döntő változások vannak kialakulóban. Megint megismétlem, bár lehet, hogy ez nem érthető, de mi mindig vártuk, mikor tartóztatnak le bennünket újra. Azon a bizonyos Rákosi-féle listán⁴ – talán Széll Jenő közölte velem utólag – a huszonhatodik voltam.

1956 nyarának eseményei, a reformkorszak, az értelmiség forrongása csodálattal töltött el bennünket. Ezt a szót kell használnom, mert valóban csodálattal figyeltük a Petőfi Kör, a pedagógusok, a műszakiak megmozdulását. Csodálattal figyeltük, de állandóan azt vártuk, hogy mikor tartóztatják le őket.

S itt apámról [Révész Mihály] is szólnom kell. Ő volt a világ legoptimistább embere. Halála előtt néhány évvel azt mondta nekem: „András, ne viccelj, még meg fogom élni, hogy döntő változás lesz Magyarországon, mert a Szovjetunió szociáldemokrata rendszerré fog átalakulni.” Édesapám szobatudós volt, és azért volt annyira megbecsült embere a pártnak, mert soha nem akart semmi sem lenni. Ő a Népszava meg a Szocializmus vonatkozásában hivatalból tagja volt a pártvezetőségnek. Apám mindig csak a jót látta, és politikai ambíciója soha nem volt. Engem keményen lehordott, amikor az úgynevezett jobboldal egyik vezetője lettem: „András, megőrültél? Én ötven éven keresztül nem akartam pártvezér lenni, és te most pártvezérkedést vállalsz?” Apám magatartását a következő mondata jellemezte: „Ugye, annak idején megmondtam, hogy Mussolini meg fog bukni, megmondtam azt is, hogy Hitler elveszíti a háborút, higgyétek el, itt rövidesen maguktól megoldódnak az események.”

Mit is csináltam én 1956. október 23-án? Mint említettem, együtt ültünk Kálmán József Csengery utcai lakásán, és amikor egymillió ember volt az utcán, azon gondolkodtunk, arról csevegtünk, hogy mit csináljunk. Abban maradtunk, hogy ezt Kéthly Annára bízzuk, hiszen már hónapok óta kapcsolatban volt Nagy Imrével. Egyetértettünk abban, hogy a történtek után Kéthly azokkal az emberekkel is vegye föl a kapcsolatot, akik Nagy Imre csoportjához tartoztak. A jelenlévők javasolták, hogy egy kvázi a múltra emlékeztető összekötő rendszer alakuljon ki, ahol három-négy szociáldemokrata segíti Kéthly Annát a tárgyalásokon. Erre azonban nem került sor, mert az események olyan gyorsan peregtek, hogy változatlanul csak Kéthly tárgyalt a kommunistákkal. Ő pedig annyira óvatos volt, hogy egészen október 30-ig nem került sor arra, hogy mi, szociáldemokraták belépjünk a kormányba.

Október 23-án este hét órakor tértem haza. Miután 24-én már nem mentem dolgozni, otthon maradtam, és mindaddig, ameddig három fiatalember be nem tört a lakásunkba, hogy benzines üveggel támadjon az orosz tankokra, a politikai helyzet alakításában nem vettem részt. Ez október 28-án volt. Később lementem a pincébe fát vágni. Akkor már csak az előszobát lehetett fűteni, mert az utcai ablakok be voltak törve. Favágás közben megjelent a lányom: „Édesapám, gyere azonnal fel, mert négy kommunista érkezett a nagypapához, aki nem akar velük szóba állni, és azt mondta, hogy talán te tárgyalsz velük.” Fölmentem, s az előszobában szembe találtam magam az általam akkor még nem ismert Gáspár Sándorral, Horváth Zoltánnal, Szántó Jenővel és egy negyedik emberrel, akinek most nem jut eszembe a neve. Gáspár fölemelkedett a helyéről, és tárt karokkal felém fordult: „Révész elvtárs, mentsük meg a szakszervezeteket!” Ezt nagyon fontosnak tartom, mert ezzel az egy mozdulattal a későbbi évek történései nagyrészt megmagyarázhatók lesznek. Azt válaszoltam: „Gáspár elvtárs, nem tudom, miről van szó.” Majd hozzátettem: „Horváth elvtárs jelenléte egy kicsit zavar, de ami azt illeti, hogy a szakszervezeteket mentsük meg, az rajtam nem fog múlni, én máris mentem a szakszervezeteket önnel együtt.” Erre elmondta, hogy a szakszervezet vezetősége teljesen fölbomlott, az emberek elbújtak. Fölkérte tehát Horváthot, legyen a segítségére, hogy Kéthly Annával fölvehesse a kapcsolatot. Miután azonban Horváth elvtárs nem érezte magát annyira erősnek, hogy Kéthlyhez ő maga kopogtasson be, úgy döntöttek, a párt egyik legtekintélyesebb emberéhez, Révész Mihályhoz fordulnak, hogy közvetítsen köztük. „Révész elvtárs, azért fordulunk önhöz – mondta Gáspár –, mert édesapja elhárította ezt a kívánságunkat. Nem akarja exponálni magát.” „Nos – mondtam –, amennyiben ez kettőnkön múlik, Gáspár elvtárs, megmentjük a szakszervezeteket.”

	Gáspár Sándor

Elmentem Kéthly lakására. Ekkor, október 28-án már lehetett mozogni, éppen szélcsend volt, nem lőttek, és nem lőttünk. Kéthly lakásán már nagy társaság volt. Fischer József biztosan ott volt. Elmondtam, hogy négy ember megjelent nálam, s a szakszervezet megsegítését szeretnék. „Annuska – tettem fel a kérdést –, megmentsük a szakszervezeteket, vagy ne?” Azt válaszolta, hogy lényegében egyetért velem, de Kelemen nélkül nem határozhatunk. Kimentünk tehát Kelemenhez Újpestre. Kelemennél szintén nagy társaság volt. Többek között ott volt Nagypál Jenő. Kéthly elmondta, az a kérdés, mi legyen az álláspontunk a szakszervezetek vonatkozásában. Az én álláspontom az volt, hogy látatlanban vállaljuk a szakszervezet megmentését, hiszen a pártot mindig a szakszervezetek tartották el, a Népszava csak segített ebben. Úgy határoztak, megbíznak, jelöljek ki öt embert a tárgyalások megkezdésére. Tehát a Kelemennél jelenlévő, szinte pártvezetőségi tagoktól azt a megbízást kaptam, közöljem Gáspárékkal, hogy velük együtt hajlandóak vagyunk olyan határozatot vagy nyilatkozatot kiadni, amelyben – a politikai helyzetre való tekintet nélkül – a két párt kész együttműködni a szakszervezetek újjáépítésében, illetve újjászervezésében.

Másnap, október 29-én a Dózsa György úti SZOT-központba mentem, Gáspárhoz. Elmondtam, hogy azt a felhatalmazást kaptam, jelöljem ki azokat, akik a szociáldemokrata párt képviseletében másnap vagy harmadnap megjelennek, és fölveszik velük a kapcsolatot. Mondtam, hogy ezzel az én funkcióm lezárult, mert rám más beosztás vár a pártban, s a szakszervezeti ügyekkel a jövőben nem fogok foglalkozni. Akkor már világos volt ugyanis, hogy Kéthly, Kelemen és Révész lesz a pártelnökség első három embere. Világossá tettem, hogy én megtettem a kezdőlépést, és bejelentettem azt az öt embert, akiket kiválasztottam. Ezek a következők voltak: Vas-Witteg Miklós, Pozsgai Gyula, Jancsecz Imre és Tóth István. 29-én vagy 30-án meg is jelentek Gáspárnál, és kaptak egy szobát a szakszervezeti központban.

Ezt követően visszatértem a Conti utcába. Ugyanis Kőműves József elintézte Tildy Zoltánnal, hogy a Conti utca 4-et⁵ újra megkapjuk. Azóta már Tolnai Lajos utcának hívják. Tehát egyenesen a pártközpontba mentem, ahol közölték velem, hogy megalakult az ideiglenes pártvezetőség. Kéthly Anna az elnök, Kelemen Gyula a főtitkár és én pedig a főtitkárhelyettes vagyok.

	A Népszava c. újság címlapja 1956. október 26-án

Az elnökség tagjának Kéthly Annát, Kelemen Gyulát, Révész Andrást, Kálmán Józsefet, Büchler Józsefet és Szélig Imrét választották meg. Szélig Imrét távollétében választották be a pártvezetőségbe, mert 1948-ban emigrált. A vezetőség tagja volt még Bittmann István, Valentiny Ágoston, Kertész Miklós, Piller Gyula, Jancsecz Imre stb. Bittmann István nagyon értelmes munkásember, a legjobb barátaim egyike volt, akivel a mozgalomban már egészen régóta jó barátságban voltam. Valentiny Ágostont nem kell bemutatnom. Igazságügy-miniszter volt, nagyon régi szociáldemokrata ügyvéd, egy időben a MÁV alkalmazásában is dolgozott. Kertész Miklós hosszú ideig a Magánalkalmazottak Szakszervezetének volt a főtitkára. Az ostrom után pedig elnöke lett ennek, a saját munkája által felfuttatott szakszervezetnek. Pillér Gyula újpesti, Jancsecz Imre pesterzsébeti munkásember volt. Börtönben voltak mind a ketten. Jellemző egyébként az egész névsorra, hogy szinte kivétel nélkül – leszámítva Bácskai Sándort és Fischer Józsefet – börtönt megjárt emberekből állt. Jancsecz Imre nagyon jó barátom volt, ő az Elektromos Művek szakszervezeti bizottságának volt az elnöke. Ivanics István a Csepel Vas- és Fémművek szakszervezeti bizottságának volt az elnöke. Vas-Witteg Miklós régi szakszervezeti ember volt. Ladányi Ármin korábban az Ügyvédi Kamara elnöke volt, egyébként hetvenéves korában került börtönbe. Fischer József 1945 után a Fővárosi Közmunkatanácsnak volt hosszú ideig az elnöke, ő nem volt börtönben. Benjámin Olivér rendőr vezérőrnagy volt a fölszabadulás után. Még él, Bécsben. Tóth Benő a gázgyári üzemi bizottságnak volt az elnöke. Marczali-Rákosi László a lebukása előtt alezredes volt. Zentai Vilmos hadügyi államtitkár volt 1948-ig. Egyébként ő is munkásember volt. A fiatalok képviseletében egy általam ismeretlen embert, Bácskai Sándort választották meg. Hangsúlyoznom kell ugyanis, hogy a pártvezetőségben mindenki legalább nyolc-tíz évvel idősebb volt, mint én.

Megválasztották az ellenőrző bizottságot is: Csaplár Péter, Gáspár Árpád, Németh Ferenc, Pavlovszky Ferencné, id. Király Géza, Pozsgai Gyula és Kőműves József személyében. Ők – Németh Ferenc kivételével – régi szakszervezeti emberek voltak. Gáspár Árpád a MABI-nak⁶ volt az igazgatója, Pavlovszky Ferencné régi mozgalmi ember, idősebb Király Gézával pedig sokáig voltam egy cellában. Pozsgai Gyula pécsi nyomdász, Kőműves József pedig az OTI⁷ elnöke volt. Az eddigiekből megállapítható, hogy ez a plénum nagyon vigyázott a választásnál arra, hogy szinte kizárólag csak olyan tagjai legyenek a vezetőségnek, akik a keserves esztendőket a börtönben élték végig, akik között ezért fokozottabb volt a szolidaritás, akik egyformán gondolkoztak. És többségben volt az a réteg, amelyik munkás múlttal bírt. A párt vezetősége megválasztotta az elnökséget, amely fölhatalmazást kapott a Népszava megindítására. Egyben mindenki fölhatalmazást kapott arra, hogy a saját kerületében lépjen összeköttetésbe az ott lévő elvtársakkal, tehát a párt szervezési, irányítói tevékenysége tulajdonképpen megindult. Megbízták Vas-Witteg Miklóst, Jancsecz Imrét, Pozsgai Gyulát, Tóth Istvánt és Ivanics Istvánt, akiket én jelentettem be, hogy ők fogják a szakszervezetekkel kapcsolatos intézkedéseket megvalósítani.

A vezetőség Kéthly Annát távollétében fölhatalmazta, hogy ha a kormányba való belépésre sor kerül, akkor Kéthly mellett Kelemen Gyula és Fischer József legyenek a kormány tagjai.

Miközben én a pártvezetőségi ülésen a szakszervezet ügyéről beszéltem, valaki megjelent a hátam mögött, és közölte, hogy Szakasits elvtárs üzenetét akarja nekem átadni. Közölte velem, most jött Szakasitstól, aki tekintettel arra a régi jó barátságra, amely őt édesapámhoz fűzi, és ismerve szerepemet a pártban, azt üzeni nekem, hogy ő van, és ő vár. „Én azt hiszem – mondta az üzenet hozója –, Révész elvtárs van annyira autentikus a pártban, hogy ha ön hívja, akkor Szakasits jön.” „Autentikus vagyok, de ne jöjjön” – válaszoltam.

Nagy Imre október 30-án délben bejelentette a rádióban a többpártrendszer visszaállítását.⁸ A szociáldemokraták ebből hiányoztak. Ennek az a magyarázata, hogy Kéthly még kivárt. Mindenki tudta, hogy egy megalakuló kormányba be fogunk lépni, mindenki elfogadta viszont azt, hogy Kéthly ezzel kapcsolatban még nem adott határozott választ. Az volt az álláspontja, hogy a kormányba csak akkor lépjünk be, ha bizonyos kérdésekben határozott garanciákat kapunk. Tehát nemcsak a szervezkedési szabadságra gondoltunk, hanem az újság megindítására, a pártház visszaadására, a pártszervezés megkezdésére is. Ezek a kérdések még függőben voltak.

Hangsúlyoznom kell, hogy a pártomnak nagyon komoly demokratikus tradíciói voltak. Hozzá voltunk szokva – ezt Kéthlyre és bizonyos mértékben magamra is értem –, hogy mielőtt döntő lépésre szánjuk el magunkat, legalább a pártválasztmányt meg kell kérdezni, de ez ekkor nem létezett, így a pártvezetőségnek nem volt jogosultsága arra, hogy bármilyen fontos kérdésben döntsön. Tehát nem volt párt mindaddig, ameddig nem volt olyan fórum, amelyik felhatalmazást adhatott volna az ideiglenesen megalakult pártvezetőségnek, hogy olyan kérdésekben tárgyaljon, amelyekben a többségnek kell döntenie. Ezért is kell hangsúlyoznom ennek a vezetőségi ülésnek az ideiglenes jellegét.

El kellett dönteni, ki legyen a Népszava főszerkesztője. Javasoltam, hogy apámat jelöljék főszerkesztőnek. Ezt rögtön egyhangúlag elfogadták, de órák kellettek ahhoz, hogy apámat meggyőzzem, vállalja el a feladatot. Ugyanolyan megfontolásokból, mint ahogy mi nem akartunk a Nagy Imre-kormányba belépni, ő nem akarta elvállalni a Népszava főszerkesztőségét. Nekem kellett a negyvenkét éves újságírói múlttal rendelkező apámat rábeszélni arra, hogy fogadja el a megbízást. Kéthly Anna lett a főszerkesztő, apám pedig a felelős szerkesztő. Apám maga mellé vette Száva Istvánt, Erdődy Jánost és Szirmai Rezsőt, akik a lap segédszerkesztői lettek, s így ők készítették a november 1-jei számot. Ha valaki kézbe veszi a lapot, akkor meglepetéssel állapíthatja meg, hogy Kéthly Annán és apámon kívül az egyetlen jelzett cikket Geszti Pál írta alá, aki nem szociáldemokrata, hanem MDP-s újságíró volt. Ez alapvetően azzal függ össze, hogy a konvertiták visszaváltoztak szociáldemokratává. Özönöltek az újságírók a Népszavához, mert jó részük el volt nyomva, vagy félig-meddig belső emigrációban élt. Apám még aznap este azzal fogadott – a vezetőségi ülés után rögtön elment az Athenaeum épületébe –, hogy hatvan emberrel tárgyalt, s mind a Népszavához akarnak jönni. Ezek közül igen sokról köztudomású volt, hogy a szakmát ismerő, régi, jó újságíró. Így alakult ki a stáb.

Térjünk vissza oda, hogy 29-én a Conti utcából megérkeztem Kéthly lakására. Kéthly kifejtette, hogy amíg él, nem bízik a kommunistákban, nem bízik abban, hogy Nagy Imrének valóban döntő szerepe lesz a párt alakításában. Kéthly nem hitte, hogy ez a felkelés – mert hiszen akkor még csak felkelésnek látszott, s nem forradalomnak – olyan eredményes lehet, hogy a párt vezetősége exponálhatja magát abban, hogy tagja legyen egy olyan kormánynak, amelynek az élete éppen az oroszok furcsa magatartása miatt nincs biztosítva. Hiszen – most egy nappal előre ugrok –, amikor én október 30-án találkozni akartam Kéthlyvel, közölték velem, hogy éppen a Parlamentben van. Utánamentem az Országházba, ahova mindenkinek szabad bejárása volt. Az előtérben Veres Péteren kívül kommunista, parasztpárti és egyéb politikusok voltak. Mondtam, hogy Kéthly Annát keresem. Azt mondták, nyissak be nyugodtan az elnök szobájába, s ha Mikojan kijön onnét, akkor beszélhetek vele. Tíz percet kellett várnom, amikor is Tildy derült arccal, Mikojant kísérve kilépett a szobájából, és akkor én bementem. Kéthly ott ült az egyik pamlagon. Közöltem vele, hogy már eldöntötték, a Népszava megindulhat. Kéthly azt mondta: „Jó, Bandi, jó, hogy itt van, meg kellene írni a vezércikket, amelyet én akarok írni. Csináljuk meg együtt!” Tehát miközben Tildy lekísérte Mikojant, elkezdtük fogalmazni a Népszava első számának vezércikkét. Nem akarom magamat előtérbe helyezni, de legalább az ötven százalékát én mondtam Kéthlynek; hogy ezt meg ezt vegyük még bele. Közben Tildy visszajött a terembe, és mosolyogva közölte velünk, hogy Mikojan kijelentette: visszavonják az orosz csapatokat. A tréfa kedvéért még meg kell említenem, hogy miközben mi Tildy szobájában a pamlagon írtuk a vezércikket, Tildy szerepét a felesége látta el. Egyre-másra vette föl a telefonokat, és különböző intézkedéseket adott ki.

	Mikojan, Anasztasz Ivanovics

	Tildy Zoltán beszédet mond a rádióban 1956. október 28-án

Miután Annával megszövegeztük a vezércikket, visszarohantam a pártba. Apámmal közöltem, neki is kell írnia egy cikket. Meg is írta. Így alakult ki a Népszava első száma. Amiről az előbb beszéltem, az Kéthly Anna: „Szociáldemokraták vagyunk!” című vezércikke.⁹ Az írás fő gondolatai: független Magyarország, felelősségre kell vonni – de törvényesen – a sztálini rendszer bűnöseit, s felidézve az 1920-as fehérterrort, az ellenforradalom veszélyére hívja fel a figyelmet. Apám pedig mint felelős szerkesztő „A régi Népszava” címmel írta meg köszöntőjét. Ebben fölhívta a figyelmet arra, hogy a régi Népszava nem ismeri el a SZOT-os Népszava jogfolytonosságát, és ezért 77. évfolyamával indul.

Október 23-a után a szociáldemokratáknak a különböző pártokkal nem voltak hivatalos kapcsolatai. Magánbeszélgetések voltak csupán. Futó Dezsővel és Matheovits Ferenccel igen szoros barátságot kötöttünk a börtönben. Futó Dezsőt a börtönben nagyon szimpatikusnak találtam, és valódi barátság alakult ki közöttünk, úgyhogy nekem a kisgazdapárttal már a börtönben volt kapcsolatom. Kölcsönösen számíthattunk egymásra, gondolatainkat és világnézeti álláspontunkat közöltük egymással. Mi a koalíciót már a börtönben „létrehoztuk”. Volt olyan elgondolásunk, hogy Magyarországot úgy lehet egyenesbe hozni, ha a baloldali szélsőségeket, s ez alatt nemcsak Rákosiékat, hanem Rákosi esetleges utódját is értettük, abszolút mértéktartással kezeljük. Futó Dezsővel kész megállapodásunk volt arra, hogy abban az esetben, ha valóban kialakul valami, akkor mi szorosan együtt fogunk dolgozni. Tehát olyan volt a helyzetünk, mint a lövészárokban levő katonáé, ott ugyanis mindenki egyforma, és bajtársias állapot alakul ki. Aki volt börtönben, az tudja, abban a pillanatban, mikor két rab azonos helyzetben van, akkor egymás iránt bizonyos mértékben szolidaritást éreznek.

	Futó Dezső

November 1-jén Ausztriába utaztam. Joggal lehet feltenni a kérdést, miért tartottuk olyan fontosnak, hogy a forradalom zűrzavarában elmenjünk Bécsbe, amikor még a kormánnyal való tárgyalásokat sem fejeztük be. Október 31-én a megválasztott új pártvezetőség ülése korán reggel megkezdődött, és Kéthly Anna ismertette azt a meghívót, amelyet az osztrák pártvezetőség küldött a magyar pártnak. Ennek az volt az előzménye, hogy a Szocialista Internacionálé¹⁰ Irodája már október 20-a körül elhatározta, a magyarkérdést fölveszi az iroda ülésének napirendjére. Az osztrák párt meghívása úgy szólt, hogy ebben az adott és érdekes helyzetben közvetlenül szeretnének tájékozódni arról, hogy az eseményekkel kapcsolatban mi a magyar párt álláspontja. Az volt az álláspontunk, hogy ezt az alkalmat, amikor nemcsak egy párttal, hanem magával az Internacionáléval tudunk összeköttetést létesíteni, nem lehet kihagyni, mert mégis másképp alakulhatnak az álláspontok, beleértve az angolokét is, ha az egész plénum előtt mondhatjuk el, hogy mik a tapasztalataink és mit akarunk tenni. Kéthly rögtön szavazásra tette fel a kérdést, kit tartanak megfelelőnek arra, hogy részt vegyen ezen a rendezvényen. Az az álláspont alakult ki, hogy Kelemenre mint főtitkárra feltétlenül szükség van itthon, és hogy Kéthly Annát, a legismertebb magyar szociáldemokrata vezetőt, én kísérjem el, annál is inkább, mert jól beszélek angolul.

Azt kell mondanom, hogy október 23-ától kezdve a régi helyi szervezetek spontánul újjáalakultak. Vagy kidobták onnét a kommunistákat, akik ott voltak, vagy azok már be sem mentek. Szinte kivétel nélkül az összes budapesti kerületi központban jelentkeztek az addig elnyomott, visszaszorított és hirtelen újra tevékennyé vált emberek. Anélkül, hogy központi intézkedésre lett volna szükség, szinte kivétel nélkül, még az alapcsoportok, alapszervezetek is megalakultak. Minden kerületben volt négy-öt ilyen csoport. Ez régi hagyomány volt a párt életében. Pontosan tudom például azt, hogy a VIII. és a IX. kerületben – amelyekhez a legközelebb álltam – egyszerre öt apró pártszervezeti csoport jött létre, és a régi emberek mindenütt átvették a vezető szerepet. A pártvezetőség szintjén pedig Kelemen teljhatalmú megbízást kapott arra, hogy mint főtitkár mindaddig, amíg vissza nem érkezem Bécsből, Zentai Vilmossal együtt vegye kézbe a szervezést.

Október 30-án a déli órákban pártvezetőségi ülést tartottunk, amikor jelentették, hogy Justus Pál van a folyosón, és nagyon szeretne a pártvezetőséggel beszélni. Behívtuk, bár meg kell mondanom, hogy ez nem ment simán, mert Kelemen kijelentette, hogy Justusszal még egyszer nem óhajt szóba állni. Erre én azt hangsúlyoztam, hogy annyit megérdemel, hogy meghallgassuk. Mert végeredményben arról mindig meg voltunk győződve, a börtönidő alatt is, hogy ez az ember tisztességes. Sose volt trockista. Justus olyan ember volt, aki soha nem nézte a maga egyéni érdekét, hanem mindig elméleti alapon, illetve a saját kialakult meggyőződése alapján akarta csinálni a dolgokat. Elfogadták a javaslatomat, és Justus bejött a pártvezetőségi ülésre, ahol Kelemen nagyon nekiment. „Hogy képzeli, Justus elvtárs, hogy azok után, amit 1948-ban az egyesítési kongresszuson csinált, önt méltónak találjuk arra, hogy a pártvezetőség elé kerüljön?” – mondta neki. Mire Justus kifejtette, hogy valóban 1947-től kezdve irányt tévesztett, és azt hitte, hogy egy becsületes kommunista párttal való egyezség az egyetlen megoldás, hiszen olyan hatalmas erővel indították meg a mozgalmuk átszervezését, hogy mindenkit, aki szociáldemokrata volt, befogadtak. Neki az volt az álláspontja, hogy minél több szociáldemokrata van benn a kommunista pártban, annál inkább valószínűvé válik, hogy nem lesz annyira destruktív jellegű és annyira szociáldemokrata-ellenes szervezet, mint amennyire később lett. Ő már 1946-tól kezdve elkerülhetetlennek látta azt a tendenciát, hogy az orosz behatás következtében ránk akarják erőszakolni a párt egyesülését. Abból indult ki, jobb ezt megelőzni, és minél inkább a tömegeinkkel bemenni, és a szociáldemokrata párt befolyása segítségével mérsékelni lehet majd a kommunisták erősen szélsőbaloldali álláspontját.

Tehát Kelemen erősen nekitámadt Justusnak: „Hogy képzeli – folytatta –, hogy nekünk most nincs egyéb dolgunk, mint elfogadni azokat a védekező előadásokat, amelyek utólag akarják indokolni az elvtársak magatartását.” Kelemen után Kálmán József volt a következő felszólaló, aki azt hangoztatta: „Mi ismerjük az ön magatartását, Justus elvtárs. Abból, hogy a pártéletbe bekapcsolódjék, legfeljebb csak közkatonaként lehet szó – s ezt hangsúlyozta –, mert újra ki kell érdemelni azt, hogy valakinek – pláne akiket árulónak tartottunk – a régiek közül, szerepe lehessen a pártban.” A harmadik felszólaló én voltam. Nekem megesett a szívem Justuson, mert őszinte bűnbánat látszott rajta. Ez alatt a rövid két-három nap alatt tízesével kerestek meg olyanok, akik annak idején az egyesülési kongresszuson részt vettek, vagy szerepük volt abban, hogy a párt összeomoljék. A folyosón meg ahol el lehetett engem csípni, ezek a személyek a mellüket verték, hogy ők milyen félreértés áldozatai lettek. Fölszólalásomban mondtam, hogy Justus elvtársnak azt a kijelentését, hogy mint közkatona hajlandó a pártmozgalomban részt venni, megértéssel fogadom, és a magam részéről támogatom. Hosszú idő óta most beszéltünk először egymással, mert a börtönben sokadmagammal nem álltunk szóba a pártrombolókkal. „Támogatom Justust intelligenciája és műveltsége miatt, és olyan egyéniségnek tartom, aki egy bizonyos idő múltán használhatóvá válik.” Azt mondtam még: „Justus jelentkezését, ha nem is örömmel, de némi megelégedéssel veszem tudomásul. Maradjunk abban, hogy tudomásul vettük, hogy itt volt, hogy felajánlotta szolgálatait, és ha lesz rá időnk, akkor erre a kérdésre még visszatérünk.”

	Justus Pál

Az a bizonyos nyolcas csoport, amelyik a pártegyesülésben olyan vehemensen közreműködött, mint már említettem, egyszer összejött 1956-ban. Tudomásom szerint Justus is ott volt, de békétlenül távozott. Nem tette magáévá a Marosán által képviselt álláspontot, hogy „akkor is mi leszünk a többség” a pártban. Egyszer ültek csak össze. Addigra már olyan nagy volt az országban és Budapesten a szociáldemokrata párt újjászületésének a valószínűsége, hogy dolguk végezetlenül távoztak az Athenaeum helyiségéből.

Ismét ki akarom emelni, miután spontán módon alakultak meg az egyes pártszervezetek, egyre erősebben jutott kifejezésre az az álláspont, hogy a munkásságot legjobban a munkahelyükön lehet tömegesen megfogni. Olyan álláspont alakult ki, amiről egyébként már a börtönben is többször beszéltünk, hogy a párt megszervezését a jövőben üzemi alapon kellene végrehajtani, tehát a nagyüzemekben – mindig Csepelre gondoltunk elsősorban – azt kell forszírozni, hogy önigazgatási szervek jöjjenek létre, amelyek a maguk embereit – a régi pártszervezéssel ellentétben, ahol a hangsúly mindig a kerületen, illetve a lakóhelyeken volt – ott a helyszínen megválasztván munkástanácsokat hoznak létre. A pártnak – a mi véleményünk szerint – a nagyüzemekre kellett volna támaszkodni. Tanulságos volt, hogy 1947 novemberében és decemberében szinte elementáris erővel hangoztatták a vörös övezet emberei: általános sztrájk és még polgárháború árán is vállalják azt, hogy kikényszerítsék a kormánytól, hogy az a hajsza, amely a párt ellen irányult, csillapodjék. Már akkor fölmerült az, hogy egyes gyárakban bizottságokat alakítanak, és a bizottság fogja reprezentálni, nem a pártnak, hanem a munkásságnak az akaratát. Tehát fölmerült olyan szempont, hogy a munkástanácsok létrehozatala megtörténjék, de hangsúlyozni kívánom, nálunk ez csak elvi alapon fogalmazódott meg. A munkástanácsok a szociáldemokrata párttól függetlenül jöttek létre.

Október 31-e tehát azzal telt el, hogy különböző rám háruló feladatokat próbáltam megoldani. Kéthly Annától november 1-jén kora reggel váltam el. Anna futólag mondta: „Bandi, nekem már el van intézve az utazásom. Egy barátom rendelkezésemre bocsátotta az autóját, én azonnal indulok, nekem már kézben van az útlevelem” – amelyet nem tudom, hogyan szerzett meg. „Maga azonnal rohanjon el a Külügyminisztériumba, és próbáljon útlevelet szerezni. Bécsben találkozunk, én előremegyek.”

Fél kilenc lehetett, amikor a Külügyminisztériumba hajtattam, ahol jóformán alig volt néhány ember. Az első kívánságom az volt, hogy azonnal beszélhessek Mód Péter elvtárssal. Neki elmondtam, hogy sürgősen Bécsbe kell utaznom az osztrák párt meghívására, a Szocialista Internacionálé Irodájának az ülésére. „Légy szíves – mondtam –, adj nekem egy diplomata-útlevelet, amellyel nyugodtan elutazhatok.” Kissé gondolkozott, hogy önhatalmúlag egyáltalán kiadhat-e egy nem létező párt vezető emberének diplomata-útlevelet, de nem sokáig habozott. Láttam rajta, nagyon ideges és nagyon feszült állapotban van. Mondta, hogy ezt azért is nehéz megcsinálni, mert alig van benn ember, mindenki cserbenhagyta, és állandóan olyan érzése van, hogy megtámadják őket, vagy valaki erőszakosan behatol az épületbe.¹¹ Módot annál is inkább megsajnáltam, mert elég jó viszonyban voltunk a börtönben, hiszen egy időben egy cellában voltunk bizalmi társak. Azt mondtam: „Péter, köztünk nem változott semmi, megmaradtam annak, aki voltam. Ha a legkisebb veszélyt érzed, akár a lakásodon, akár itt, bármikor beállíthatsz a lakásomra ezzel a névjeggyel, amit most adok, és a rendelkezésedre, sőt a családod rendelkezésére is áll az otthonom. Addig pedig, amíg nem vagyok itthon, remélem, nem történik semmi olyan, ami téged vagy a családodat inzultálná.” Péter ezt láthatóan nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, és azt mondta, hogyha szükség lesz rá, akkor ezt a lehetőséget igénybe is fogja venni. Ezek után rövid idő múlva elkészült a diplomata-útlevelem, amelyet valahogy sikerült máig megőriznem. Hazaszaladtam, hogy elbúcsúzzak. Apám, aki részt vett az előző napi pártvezetőségi ülésen, tudott arról, hogy én is kiutazom az iroda ülésére. Nem kívánt semmit, csak azt, hogy minél hamarabb jöjjek vissza. „Ahogy tudsz, gyere – mondta –, mert most már igazán szükségünk van rád, és nyilván a mozgalomnak is.”

Azt az érzést, amelyet Bécs felé utazva éreztem, nehéz most visszaadnom. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a „börtönből szabadult rab lelkem” mennyire örült annak, ahogy minden városban, amelyiken áthajtottunk, ünnepelték a Magyar Szociáldemokrata Párt autóját. Győrben alig tudtunk haladni, mert a járókelők egy része utunkat állta. Így jutottam el az osztrák határhoz, ahol szinte semmi ellenőrzés nem volt, hiszen akkor jobbra-balra, előre-hátra özönlöttek az emberek. Fantasztikusan jó érzés volt egyik pillanatról a másikra rendezett utakon járni, békésen járókelő emberek honába kerülni, ahol felismerték, hogy Magyarországról valami hivatalos pártautó jött, és szinte mindenütt majdnem ugyanúgy üdvözölték az autót és az autóban ülőket, mint akik egy újonnan felfedezett vagy felfedezhető országból jönnek. Így érkeztem meg Kéthly Anna megérkezése után jó három órával Bécsbe.

Ha jól emlékszem, a Szocialista Internacionálé Irodájának az ülése a városházán, a Rathausban volt, ahol az akkori belügyminiszter, Helmer fogadta Kéthly Annát, aki megérkezését követően beszámolt a magyarországi helyzetről. Amikor megérkeztem, Anna felállt, odajött hozzám, és közölte az iroda tagjaival, hogy a párt főtitkárhelyettese érkezett meg, aki a magyar szervezést irányítja. A legnagyobb meglepetésemre szinte rohantak hozzám az emberek azzal, milyen jó, hogy egy ilyen fiatal ember áll – akkor még csak negyvenegynéhány esztendős voltam – Kéthly mellett. Hallgattam a beszédeket, amelyeknek az volt a lényegük, hogy végre sikerült elérni, hogy áttörjük azt a falat, amely Kelet-Európát, Magyarországot Európától elválasztja. Különösen az olasz Matteo Matteottinak, az Olasz Szociáldemokrata Párt főtitkárának a felszólalása érdekelt és hozott izgalomba. Ő azt indítványozta a Szocialista Internacionálé Irodájának, hogy függesszék fel az ülést, és menjenek át Budapestre, mert ami ott történt, azt személyesen kell látni. Hasonló felszólalások hangzottak el a svájciak és a svédek részéről is. Sőt, ha jól emlékszem, a franciák is pártolták ezt a nyilatkozatot. Miközben a fölszólalások folytak, Kéthly Annától egy cédulát kaptam: „Andris, az Isten áldja meg, szólaljon fel, és mondja meg nekik, hogy nem tudjuk garantálni az elvtársak biztonságát.” Anna nagyon helytelenítette, hogy az iroda át akarta helyezni az ülést Budapestre, hiszen a mi életünk sem volt biztonságban otthon. Az első adandó alkalommal föl is szólaltam, és kissé színezve elmondottam azt, amit Anna nekem leírt. Elmondtam, hogy az utca teljesen a birtokunkban van, az üzletek nyitva vannak, és a kirakatokhoz senki nem nyúl, és látszólag az élet is biztosítva van. Az oroszok Budapestről ugyan eltávoztak, de arra lehet számítani, hogy a helyzet nem marad sokáig így. Éppen ezért arra kértem az elvtársakat, hogy saját érdekükben várják meg az események alakulását, és majd akkor jöjjenek hozzánk. „Egyébként – folytattam – nagyon örülnék annak, és nagy megtiszteltetés lenne részünkre, ha az elvtársakkal ünnepelnénk meg, hogy az ország részben újra szociáldemokrata irányítás alá kerül.” A fölszólalásomnak annyi eredménye volt, hogy szavazásra tették föl a kérdést, és a többség úgy döntött, hogy egyénileg bárki Magyarországra utazhat, de az ülés nem költözik át Budapestre. Elfogadták azt a javaslatot is, hogy a helyzet jobb megítélése céljából az iroda felfüggeszti ülését, és csak egy-két nap múlva folytatja.

Hogy kik vettek részt ezen az ülésen, csak részben tudom, hiszen késve érkeztem meg. A bemutatkozásoknál pedig nemigen volt módom arra, hogy megjegyezzem az emberek elharapdált neveit, egyébként is ovációikkal volt tele a fülem. Az ülés eléggé elhúzódott. A végén, ugyancsak a Rathaus tanácskozó helyiségében, négyes asztaloknál ültek le a jelenlévők ebédelni. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy az osztrák párt egyik vezetőjével, Oscar Pollakkal ültem egy asztalnál, bal oldalon Herbert Wehner, az akkori szociáldemokraták jelentős embere, a jobb oldalamon pedig Petersen, angol küldött ült. Ebből a tényből is látszik, milyen súlyt helyeztek arra, hogy kiválasztott emberek társaságába kerüljek. Az ülésen egyébként jelen volt Otto Probst, az osztrák párt főtitkára is. Matteottinak a neve azért is megmaradt bennem, mert ebéd közben ő még külön is odajött hozzám, és próbálta megtudni, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ne jöjjön az iroda Budapestre. Ekkor külön, még egyszer elmagyaráztam, hogy újabb orosz csapatbevonulások várhatók. Matteotti ennek ellenére már másnap, november 2-án Budapesten volt. Erről egyébként Zentai Vilmos számolt be, akit arra kért, adjon mellé egy embert, aki különböző helyekre elkíséri. Voltak a Vásárcsarnokban, és még Csepelre is kilátogattak.

Nagyszerű volt a hangulat a Rathaus termében. Az volt a benyomásom, nem akarják elhinni, hogy egy olyan erősen elnyomott országban, amelyről köztudomású volt, hogy akire rá lehetett fogni, hogy ellenzéki vagy nem ért egyet a Rákosi-féle személyi kultusszal, azt letartóztatták, hogyan törhetett ki a forradalom. Talány volt, hogyan lehet az, hogy vér nélküli volt október 23-a, hogyan lehet az, hogy jelentős emberek, például Veres Péter, sőt – tudomásuk szerint – néhány kommunista vezető is részt vett a felvonuláson, azzal a szándékkal, hogy csillapítsák az esetlegesen föltámadó indulatokat. Meg kellett nekik magyaráznom: ami történt, számunkra is meglepetés volt, és az események túlhaladtak rajtunk. Elmondtam azt is, hogy a szociáldemokrata párt egyik pillanatról a másikra, szinte a semmiből főnixként megújhodott, és hogy hallatlan a lelkesedés. Könnyű dolgom lesz a szervezés lebonyolításában, mert mindenütt éltek és mindenütt föltámadtak azok, akik hallgatásra voltak kényszerítve.

A Szocialista Internacionálé Irodája ülésének végeztével Otto Probst, az osztrák főtitkár félrehívott, és azt mondta, hogy most rögtön szeretné megmutatni azt a segélyszállítmányt, amelyet az elmúlt egy hét alatt hoztak össze. El is vitt egy nagy hodályba, ahol hat teherautó volt megrakva írógépektől kezdve íróasztalokon keresztül nyomdagépekkel, írópapírral stb. Szóval minden, ami egy párt létrehozásához szükséges, együtt volt. Úgy gondolták, hogy amikor Kéthly visszaindul Magyarországra, akkor ez a hat teherautóból álló konvoj is elindul. Azt mondta még, nagyon örül annak, hogy Kéthly mellett ilyen aránylag fiatal ember érkezett, mert a konvoj irányítását rám mint megbízható vezetőre bízná. Arra is megkért, látogassam meg a Vöröskereszt központját is, ahol mindenféle gyógyszer és kötszer is rendelkezésünkre áll.

Közben riasztó hírek érkeztek Magyarországról. Kéthly Anna azon gondolkozott, hogy azonnal visszafordul, de tartóztatták, őt is mindenhova cipelték. Legalább harminc interjút adott. Estére holtfáradtak lettünk. A Hotel Mozartba nekem azért is el kellett mennem, mert közben Bécsben megjelent Szélig Imre. Londonból jött. A késő esti órákban találkoztam vele. Szélig nagyon határozottan kifejtette, teljesen egyetért a pártvezetőség eddigi intézkedéseivel, és két feltétel megvalósulása esetén azonnal hajlandó hazautazni. Az egyik feltétel az volt, hogy ő legyen a belügyminiszter. Tehát azon az elgondoláson, amely korábban megszületett, hogy Kéthly, Kelemen és Fischer kerül be a párt részéről a kormányba, változtatni kellett volna. A másik feltétele pedig az volt, hogy az események alakulásától teszi függővé a hazautazást. Szélig tehát nem akarta elsietni a dolgot, mint mondta, egy-két nappal később szándékozik csak Magyarországra jönni. Ez összefüggött azzal, hogy mindenkinek a nyúltagyában azért ott volt, hátha ez a kísérlet nem sikerül. Ezzel együtt meglepett Szélignek a szinte agresszív módon előadott kívánsága. De ez a helyzetéből adódhatott, tudniillik nem kétséges, ha volt a jobboldalnak jobboldala, akkor Szélig már 1947 januárjától a legélesebben állt szemben az egyesülés gondolatával. Végül Szélig nem jött haza, egy pillanatig sem volt itthon.

November 3-án, szombaton nagyon korán megjelentem az Osztrák Szociáldemokrata Párt központjában, amely a Burgtheater mellett van. Kéthly azzal fogadott, hogy azonnal indulni akar, mert rossz híreket kapott arról, hogy az oroszok ismét Pest környékén vannak. Úgy döntöttünk, hogy Anna rögtön elindul, én pedig majd a konvojjal, amely a segélyeket szállítja, délután követem. Az osztrák párt központjának helyiségében egyre-másra adtam az interjúkat, s közben intézkedtem, hogy a konvoj mikor és hol legyen indulásra készen. Közben megjelent Peter Strasser, és közölte, hogy délben induljunk, és ő velünk jön. Annál is inkább, mert jelentős pénzösszeg birtokába került, ötezer fontot és tízezer dollárt hoz magával. Ebben a helyzetben tűkön ülve vártam a hírt Anna útjáról. Őt Helmer, az osztrák belügyminiszter is elkísérte a magyar határig, sőt át is lépték azt. Ellenben Mosonmagyaróváron egy nagyon szélesen felvonuló orosz tankoszlopba ütköztek, és Helmer azt tanácsolta Kéthlynek, ne folytassa az útját. Helmerék fél tizenkettő tájban érkeztek vissza a bécsi pártközpontba, azzal, hogy Kéthly hazautazása nem volt eredményes.

Ekkor megint összeültünk tanácskozni, hogy mi legyen. Kéthly azt tanácsolta nekem, hogy a konvojjal ne, de Strasserrel együtt Sopronon keresztül próbáljak hazajutni. Abban maradtunk, ha megérkezem, akkor a Magyar Rádión keresztül értesítést adok le, hogy megérkeztem, és várom őt. Így tehát, úgy három után néhány perccel, két autóval elindultunk, méghozzá úgy, hogy én Strasser kocsijában ültem, a mögöttem lévő autó pedig üresen jött a testőrömmel meg a sofőrömmel, és előttünk ment Helmer belügyminiszter, aki minket is elkísért. A konvoj végén még egy rendőrségi autó volt. Így vonultunk be délután négy óra tájban Sopronba, amely akkor a hadicselekedetek szempontjából teljesen szűz terület volt. Itt néhány percre megálltunk, megköszöntem Helmernek, hogy elkísért bennünket, és hogy simán át tudtunk jönni a határon. Nagyon lassan haladtunk, mert bizony már harminc-negyven kilométer után majdnem végig orosz tankegységekbe ütköztünk, úgyhogy nemegyszer kellett egészen a padkán mennünk, és egy-két esetben meg is kellett állnunk, mert olyan agresszíven jött velünk szemben az orosz alakulat. Mindezek ellenére aránylag simán sikerült este fél tíz tájban megérkeznünk Budapestre.

Egyenest a Népszava szerkesztőségéhez, a Rákóczi útra irányítottam a kocsit. Annál is inkább, mert a hazautazás előtti napon, tehát november 2-án még alkalmat találtam arra, hogy Oscar Pollakkal interjút készítsek, ami a Népszavában meg is jelent. Ezt én nagyon fontosnak tartottam, mert Oscar Pollak az osztrák párt vezetőségének volt a tagja. Ebben az interjúban Pollak roppant kedvesen és szívélyesen a legnagyobb támogatását helyezte kilátásba. Ausztria – mint a Monarchiában – most is a Magyar Szociáldemokrata Párt rendelkezésére áll. Azért is hajtottunk a Népszavához, mert apámnak be akartam számolni arról, hogy milyen lelkes hangulatban vettem részt az iroda ülésén, és azt akartam, hogy a másnapi lapban megjelenjen, hogy épségben visszaérkeztem. Apám, aki – mint már mondtam – a világ legoptimistább embere volt, azzal fogadott: „Édes fiam – mondta –, én nagyon optimista vagyok a bekövetkezett változásokkal kapcsolatban, bár meg kell neked mondanom azt, hogy még nem vagyunk a dolgok végén.” Ellenben nagyon rossz hírei voltak abban a vonatkozásban, hogy a katonai bizottságunk képviselője, Zentai Vilmos még nem érkezett vissza.

Az elutazásom előtt ugyanis még abban a kérdésben is döntöttünk, hogy a pártnak lesz egy gazdasági bizottsága, amely a meglévő minisztériumok vezető embereivel tárgyal. Lesz egy katonai bizottsága, amely fölveszi a kapcsolatot az oroszokkal, és ebben a bizottságban volt Zentai Vilmos is, aki haláláig nem értette meg, hogy hogyan sikerült neki megúsznia a dolgot, amikor Maléterrel és Erdei Ferenccel együtt részt vett ennek a bizottságnak az ülésén Tökölön, az oroszoknál. Zentainak valahogy sikerült megszabadulnia, de Erdeit teljesen megkopaszították, amikor letartóztatták. Malétert pedig rögtön őrizetbe is vették. Szóval édesapám azt mondta, hogy nem tértek még vissza a tököli tárgyalásról. Ennek ellenére reménykedtünk a tárgyalások eredményességében. Számos jelentést kaptunk arról, hogy az országba mind több helyen újabb szovjet alakulatok áramlanak be, és ezek Budapest felé vonultak. Egyébként ezzel ellentétes állapotot tükröz a Népszava november 4-i száma, amelyből nem derül ki, hogy a forradalom, a politikai élet kibontakozásának utolsó perceit éljük.

Mielőtt átmentem a nyomdába az interjú szövegével, bemutattam apámnak Peter Strassert, akivel apám hosszabb diskurzust folytatott. Strasser arra kérte apámat, hogy a pénzt vegye át, mert neki kínos azt magával cipelni. Nagy nehezen megtalálták a páncélszekrény kulcsát, de apám kijelentette, ő egyedül nincs följogosítva arra, hogy bármilyen pénzt átvegyen. Különben is a helyzet bizonytalansága miatt nem tudja, jó hely-e a párt szerkesztőségének a páncélszekrénye. Ezért abban maradtunk, hogy Peter Strasser magánál tartja a pénzt. A beszélgetés után rövidesen el is ment, hogy keres magának egy szállodát. Utólag hallottam, hogy több külföldi újságíróval együtt letartóztatták, de még 7–8-a tájékán – remélem, hogy a pénz birtokában – sikerült visszautaznia. Utólag meglehetősen sajnáltam, hogy nem tartottuk meg a szóban forgó összeget, mert rövidesen az elvtársak jelentős része olyan nyomorúságos helyzetbe került, hogy pártérdek lett volna azt a sok száz nyomorgó embert segíteni.

Még egy nagyon fontos dolog történt. Leadtam a rádiónak azt az üzenetet, amellyel Anna megbízott. Abban egyeztünk meg, hogy ha az üzenet elhangzik a rádióban, akkor Kéthly Anna – ugyancsak Sopronon keresztül – elindul, mert akkor ez az út bevált. Igaz ugyan, hogy orosz alakulatokkal találkoztam, de szükségesnek tartottam, hogyha Anna tud, akkor jöjjön haza. Nemcsak hogy leadtam az üzenetet, hanem meg is bíztam a szerkesztőség egyik munkatársát, Király Gézát, üljön autóba, és induljon Anna elé. Király Géza szerencsésen meg is érkezett Sopronba, ahol Kéthly Anna várt rá. Helmer még mindig Kéthly Anna mellett volt Sopronban, ahova az orosz csapatok akkor még nem érkeztek meg. Király Géza viszont azt mondta Kéthlynek, hogy Révész Bandi olyan nehéz körülmények között ért haza, hogy Annuskát az a veszély fenyegeti, hogy esetleg föltartóztathatják. Ezek után úgy döntöttek Helmerrel együtt – közben oda még egyéb hírek is érkezhettek –, hogy visszautaznak Bécsbe. Nyomatékosan szeretném hangsúlyozni tehát, hogy Kéthly elindult, Kéthly haza akart jönni, és most már másodszor kényszerítették arra, hogy visszaforduljon.

Éjfél körül lehetett, amikor apámmal hazaérkeztünk az Athenaeumból. Édesanyám örömmel fogadott, és éppen lefeküdni készültünk, amikor szinte egy időben megszólaltak a katyusák, és öntötték környékünkre a rakétalövedékeket, úgyhogy az ablakokon keresztül egy csomó belövést kaptunk. Hallottuk még, hogy dübörögnek az autók a laktanya épülete elé. Minden reményünk szertefoszlani látszott.

A támadás második napján, november 5-én kigyulladt a ház. Amikor én is elszántam magam, hogy lemegyek a pincébe, éppen amint a lépcsőházból kiléptem, közvetlen előttem robbant egy akna, szinte megvakított a fénye. De selejtes gyártmány lehetett, mert mindössze egy szilánkot kaptam a bal lábam boka alatti részébe. Erősen vérzett, csak mások segítségével jutottam le a pincébe. Ott feküdtem három napig, amíg végre valaki a vállára vett, és elvitt a fülészetre, ami az Üllői úti klinikák első épülete. Innen átcipeltek a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol öt hétig feküdtem. Már erősen üszkösödött a seb, és nem tudták rögtön operálni, csak később szedték ki a szilánkot.

A kórházi periódusból van egy érdekes epizód. Amikor még a városházán dolgoztam, Metszősy Kálmán közölte velem, hogy az ÁVH fenyegetésekkel, erőltetve őt bízta meg, hogy 1945 szeptemberétől figyeljen engem. Ez az ember fölrohant hozzám a kórházba, hogy meneküljek innét, mert aznap reggel hallgatta a moszkvai rádiót, ahol bemondták, Révész András azért volt Bécsben, hogy Habsburg Ottó hazajöveteléről tárgyaljon. Ezt hallva fölajánlotta számomra a lakását. „Ennek csak az lehet a következménye, Bandi bácsi – mondta –, hogy letartóztatnak, és elvisznek.” Én nagyon megköszöntem, s azt válaszoltam: „Nézd, én már annyi mindenen mentem keresztül, hogy nem akarok senkinek a terhére lenni. Rosszabb nem történhet annál, mint ami 1950 júniusában történt. Legfeljebb begyűjtenek.” Aki egyszer már megégette magát, akár van benne félelemérzet, akár nincs, másként viselkedik. Azt pedig bátran merem hangoztatni, hogy az utolsó negyvenegynéhány évet úgy éltem végig, bár mindig volt miért félni, én mégsem féltem, valahogyan azzal a kiváltsággal születtem, hogy nem ismerek félelmet. Emellett nem volt bennem sem elkeseredés, sem kétség. Meg voltam győződve arról, hogy annál súlyosabb dolog, hogy az oroszok kikényszerítik a korábbi helyzet visszaállítását, már nem történhet. Szinte nyugodtan szemléltem az események alakulását, hiszen azzal a ténnyel, hogy Ausztriában voltam, sok mindent rám lehetett fogni. Képtelenség volt az, hogy Ottóval tárgyaltam, de ez nem sokat jelent, hiszen annak idején a vádiratomban – amelyben halálra, illetve életfogytiglanra ítéltek – az állt, hogy bizalmi emberén keresztül Czapik Gyula egri érsekkel voltam összeköttetésben. Czapikról nyilvánvalóan tudták, hogy legitimista, és ellenem azt a vádat hozták fel, hogy a királyságot szerettem volna visszaállítani. Ilyet nemcsak a negyvenes évek végén lehetett volna kitalálni ellenem, hanem 1956–1957-ben is.

Csodálatos módon a szociáldemokraták közül talán mindössze öt embert fogtak le. Erdei Istvánért kimentek a tanyájára, s ahogy engem Gáspár Sándor arra kért, hogy mentsük meg a szakszervezeteket, őt pedig Németh Károly¹² kérte arra, hogy lépjen be az ott megalakuló Nemzeti Bizottságba. Németh Károly úgy mentette ki magát, hogy mindent ráfogott Erdei Istvánra, akit később egy konstruált perben a szegedi bíróság nyolcévi börtönre ítélt. Tudomásom szerint rajta kívül alig néhány embert fogtak le. Az egyiket, Toller Károlyt¹³ , aki korábban rendőr alezredes volt, azért, mert átvett egy orosz tankot, amelyet fölajánlottak a részére, és valóban az oroszok saját tankjáról lőtt az oroszokra. Azt hiszem, hat esztendőre ítélték, de harmadolták. Toller 1960–1961-ben egyenesen hozzám jött, és én egy elviselt télikabátot adtam neki.

Sebesülten feküdtem a Péterfy Sándor utcai kórházban, természetesen volt időm a jövőről is gondolkodni. Annak ellenére, hogy az oroszok betörtek az országba, meg voltam győződve arról, nem folytatódhat úgy, mint amikor Rákosiék letartóztattak bennünket. A kommunisták magatartása, viselkedése velem szemben megváltozott. Kiszabadulásom után ötször ajánlottak állást, amelyeket vagy nem fogadtam el, vagy pedig a helyszínen kijelentettem, hogy én ma is szociáldemokratának tartom magamat, s azért nem kaptam meg. Egy jogtanácsos ismerősöm meg is jegyezte, nem okos dolog ilyeneket mondani, mert ilyen alapon sohase lesz állásom. Így aztán 1956. augusztus 1-jéig a nyugdíjintézet ezerötszáz forintot folyósított havonta. Említettem, hogy a forradalom napjaiban Mód Péternek fölajánlottam a lakásomat. Meg voltam ugyanis győződve róla, hogy azok a kommunisták, akikkel a börtönben együtt voltam, ha újra pozícióba kerülnek – a börtönben való szolidaritás és a börtönben való összetartás lövészárokjellege miatt, hacsak az oroszok nem lépnek közbe –, nem viselkednek majd úgy, mint elődeik, hanem valahogy úgy, ahogy később Dubček. Abból indultam ki, hogy még ha az oroszok agresszívak lesznek is, akkor sem következik be újra az, ami 1950-ben bekövetkezett, hogy az összes szociáldemokratát összefogják, és letartóztatják. Biztos voltam abban, hogy megint háttérbe kerülünk, hogy az 1956. szeptember 1-jén elfogadott vidéki jogtanácsosságot nem fogom tudni megtartani. Ebben tévedtem. Annak ellenére ugyanis, hogy az egyik kolléga azt híresztelte a vállalatnál, hogy azonos vagyok azzal a Révésszel, aki a Népszava közlései szerint főtitkárhelyettes lett, nem bocsátottak el. A munkahelyemen egyszerűen tudomásul vették, hogy két hónapig betegállományban voltam. 1957 januárjában jelentkeztem, és attól kezdve, anélkül hogy a legkisebb bajom lett volna, megmaradtam az állásban. Abban biztos voltam, hogy figyelnek, és hogy minden lépésemet nyilvántartják. Ennek ellenére valahogy bíztam a „kommunista elvtársakban”, akik nem engedhetik meg azt, hogy az igazságtalanságok korábbi sorozata megismétlődhessék.

1956-ban szociáldemokrata alternatíva nem merült fel. Ha lett volna ilyen, arról tudnom kellett volna. Nekünk, szociáldemokratáknak az volt az elvünk, hogy vissza kell térni az 1947. januári állapothoz, azzal a különbséggel, hogy a paritás helyett a szociáldemokrata-kommunista arány 70:30 legyen. Az is nyilvánvalónak látszott, hogy a kommunisták kizárásával alakul meg majd a kormány.

Nagy Imre október 23-tól kezdve többször üzent Kéthlynek, és tudomásom szerint Kelemennek is küldött egy üzenetet, hogy ne habozzunk, meg kellene alakítani a kormányt, és minél hamarabb lépjünk be. Ezzel szemben november 1-jén még nem volt határozott döntés a kormányba való belépésről, mert az óvatosabbak azt mondták, hogy ez csak egy pünkösdi királyság lesz, tehát nem szabad túl sok embernek exponálnia magát. A kisebbség pedig azon a véleményen volt, hogy a kommunisták mögött – s ez az október 25-i állapotban már megmutatkozott – változatlanul ott van az orosz hadsereg, és bármit is mondott Mikojan, ígéreteit nem lehet készpénznek venni. És ott volt a nagy kérdőjel, a Mindszenty-féle irányzat, amire Kéthly Anna a vezércikkében is utalt. Nem tudtuk, hogy a reakció – ezt a szót kell használnom – milyen mértékben fog feltámadni és milyen mértékben állunk a két szélsőséggel – a kommunistákkal és a föltámadt horthysta társasággal – szemben.

De visszatérve saját történetemhez, mint említettem, november 7-én sebesülten kórházba kerültem, és ennek rövid idő alatt elterjedt a híre. Sokan kerestek meg, szinte megállás nélkül a folyosón voltam. Emlékszem Markos Györgyre, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőjére. Ő a kórházban több ízben fölkeresett, de mások is. Perneczky Béla, a földművelésügyi minisztériumi per fővádlottja is – de lehet, hogy nem ő, hanem valaki az egykori vádlottak közül – volt nálam. Volt egy a Kodály-vezette csoportot képviselő személy is, de a nevére sajnos már nem emlékszem. Azt szerette volna elérni, adjak ki egy nyilatkozatot, hogy a Kodály-féle csoportosulás megnyilvánulásaival egyetértünk. El is juttattak hozzám egy nyilatkozatot, amit aláírtam. Ez a Menon-üggyel volt kapcsolatban. Nagyon sűrűn váltogatták az emberek egymást a kórházban, s nekem közben még fizikai fájdalmaim is voltak. Jöttek ismeretlenek, bemutatkoztak, hogy ilyen és ilyen csoportot képviselnek. Még a Széna téri csoporttól is járt nálam valaki, hogy számíthatunk rájuk, mint karhatalomra. Volt benne valami különös. A kórházban fekszem, és közben arról biztosítanak, hogy számíthatok a fegyveres közreműködésükre! Én pedig mindenre vagy az áldásomat adtam, vagy azt mondtam, hogy mindent el fogok követni azért, hogy normális légkör, hogy olyan jogállapot jöjjön létre, amelyben mindenki megkapja a szereplési lehetőséget és azt, hogy bekapcsolódjék az újjáépítésbe, a magyar élet újjáalakításába. Fischer József, aki szintén meglátogatott, azt mondta, hogy ő személyesen tárgyal Menonnal, és hogy Menon nagyon nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a szociáldemokrácia vezető emberei is egyetértsenek azzal, amit az ENSZ-ben elő kíván adni. Ehhez a szociáldemokraták támogatását, illetve hozzájárulását kérte.

November végén kijöttem a kórházból. Közben a lakásomon november 28-án megtartottuk – azt hiszem – az ötödik pártvezetőségi ülést, amelyen szinte mindenki részt vett. Volt egy-két ember, akinek az volt a dolga, hogy figyelmeztesse a pártvezetőség tagjait, hogy ezentúl Révész lakásán rendszeres pártvezetőségi üléseket tartunk. Ezen a pártvezetőségi ülésen a volt börtöntársaim szinte kivétel nélkül beszámoltak arról, hogy ki mindenkivel tartanak kapcsolatot. Így például Nagypál Jenő vagy Ivanics beszámoltak arról, milyen kapcsolatuk van Rácz Sándorral, Bali Sándorral és a munkástanácsokkal. A pártvezetőség hosszan tárgyalt erről a kérdésről, valamint arról, hogy az az öt szakszervezeti ember, akit Gáspárral összekapcsoltunk, hogyan próbálják a szakszervezetek keretébe bekapcsolni azokat a szociáldemokratákat, akik részt vettek a munkástanácsok megalakításában. Arról is részletesen beszámoltak, ki mit végzett. Ezeken a pártvezetőségi üléseken – majdnem minden héten volt nálam – rendszerint én elnököltem, mert Kelemen nem szerette az elnöklést. Én voltam az, aki szót adott, aki az egyes tagokat fölkérte, számoljanak be. Mondták, nincs könnyű dolguk, mert szerintük a szociáldemokrata párt 1948-ban annyira a hatása alá került a „nyolcak bandájának”, hogy félő: ezek újra vissza fognak szivárogni a pártba, tehát a kommunista szimpátia gyanússá teszi az újjáalakult szociáldemokrata pártot, annak ellenére, hogy a Népszava három számában elhatároltuk magunkat az előző rendszertől. De a munkástanácsok részéről is volt olyan álláspont, hogy nem érdemes most arról beszélni, hogy mennyire kapcsolódnak be a szociáldemokrata párt szervezési folyamatába. Azt tartották fontosnak, ha másként nem megy, akkor sztrájkkal kell kiharcolni, hogy a kormány a munkásság képviselőivel tárgyaljon. Ezek többsége pedig nem a volt szociáldemokrata tagokból rekrutálódott. Egyre inkább érkeztek azonban biztató jelentések, amelyek szerint jó lenne, ha a pártvezetőség tagjai a jelentősebb munkahelyekre, így például a MÁV-hoz és Csepelre kimennének, és a szakszervezetek vonalán próbálnának kapcsolatot létesíteni az ott dolgozó szociáldemokratákkal, illetőleg a munkástanácsokkal. A szakszervezeteknél dolgozó öt emberünk pedig arról számolt be, hogy Gáspárék részéről a teljes jóindulat tapasztalható. Gáspárék nagyon örültek ennek az öt embernek, és ő – az embereivel együtt – azt az álláspontot képviselte, hogy előtérbe kell helyezni a szociáldemokratákat, mert mi a munkássággal szorosabb kapcsolatot tudunk létesíteni, és mérsékelni tudjuk azokat az indulatokat, amelyek egyre inkább fellángoltak. Ebben feltételezhetően szerepet játszhatott az, hogy a szociáldemokrata pártvezetés ellenezte a munkástanácsok által hirdetett sztrájkokat; azt próbáltuk megértetni, hogy ez nem vezet eredményre. Sztrájkolni csak akkor szabad, hogyha az ÁVH föltámad és újra olyan parancsuralmi rendszer alakul ki, mint amilyen volt. Arra helyeztük a súlyt, hogy minél több jármű menjen vidékre, hozzon élelmiszert, aminek eredményeként megismétlődött az 1945-ös állapot. Szinte minden üzemtől teherautók mentek vidékre és hozták az élelmiszert.

	Élelmiszert szállító teherautó Székesfehérvárott

Talán 1957. január elején történt, amikor Kálmán József azt mondta nekem, hogy menjek el a szakszervezeti központba, mert Kisházi Ödön megállapodott Gáspárral, hogy ő is részt fog venni a szakszervezeti mozgalomban. Erősen sántítva felmentem a SZOT irodájába, s egy olyan grémiumban találtam magamat, ahol az öt emberen kívül ott volt Kisházi és Kálmán József is. A legnagyobb meglepetésemre az ülést Kisházi nyitotta meg. Azt mondta, hogy most a szociáldemokrata párt vezetőit kérette magához, mert a Gáspár Sándorral folytatott tárgyalások alapján megállapította, hogy a munkásság egyre inkább sztrájkolni akar. Erre való utalással elmondotta, hogy az oroszok nem tűrnek el mást, mint a munkáshatalom érvényesülését, ezért arra kéri a jelen lévő szociáldemokrata vezetőket, járuljanak hozzá, hogy a szakszervezetekben kerüljék a pártvonatkozások megjelölését, tehát ne arra hivatkozzunk a jövőben, hogy itt szociáldemokraták és kommunisták vannak, hanem hogy a munkásság van jelen. Erre én eléggé hangosan felhördültem, és meg se vártam expozéjának befejezését, felszólaltam, hogy ez ellen a legélesebben tiltakozom, mert Gáspárral az első alkalommal a szociáldemokrata-kommunista arány vonatkozásában a 70:30-ban állapodtam meg. Tehát én igenis ragaszkodom – mondtam – a Magyar Szociáldemokrata Párt szerepének kihangsúlyozásához. Erre Kisházi fölpattant, hogy megint eljutottunk odáig, hogy az intellektuelek akarják meghatározni a párt irányvonalát, hogy Révész doktor elvtárs csillapítás helyett még szítja is a szociáldemokraták és a kommunisták között fennálló nézetkülönbségeket. S mint mondta, elvárja tőlem, hogy a munkásegység szempontjait vegyem figyelembe, annál is inkább, mert az oroszok a jövőben nem állnak szóba a szakszervezetek vezetőivel. Formálisan összevesztünk, úgyhogy attól kezdve – ez január 10-e körül lehetett – én Kisházival nem is álltam többé szóba, bár Kisházi néhányszor próbált közeledni hozzám. Azt az öt embert pedig, akit beküldtünk a szakszervezetbe, Kisházi szép lassan átterelte a maga megalkuvás jellegű felfogására, önmaga pedig hamarosan, talán már márciusban vagy áprilisban munkaügyi miniszter lett.

Az így átalakult szakszervezetek lényegesen különböztek az 1948–1949 és 1956 közötti szakszervezetektől, mert az embereknek kinyílt a szemük és a szájuk. Ennek köszönhetően azt, hogy a munkástanácsok vezetőit letartóztatták, a munkásság jelentős része nagy zúgolódással fogadta. De ahogy múlt az idő, és ahogy megtörténtek a letartóztatások, egyre inkább kezdett kialakulni az a „konszolidáció”, amelyet Kádárék és főként Marosán a maga szájtépésével is elősegített. Marosán akkori szerepe nagyjából ismert. Ő volt az, aki elnémította azokat a szociáldemokratákat, akik azért mentek be a szakszervezetekbe, hogy mérsékeltebb vonalat képviseljenek.

1957 januárjában újra vissza kellett mennem a kórházba, mert az első három hét alatt a szilánkot még nem vették ki a lábamból. Azt remélték, hogy megnyugszik a szilánk, és nem fog komplikációt okozni. Lázas voltam, nem tudták, mitől. Kivizsgálásra a Kútvölgyi úti kórházba vittek, ahol azonnal megállapították, hogy azért van lázam, mert a seb elüszkösödött. Ezt követően újabb három hetet töltöttem el a Péterfy Sándor utcai kórházban.

Kijövetelem után újra voltak pártvezetőségi ülések. Január végén vagy február elején este fél tizenegy körül becsöngetett hozzám Fischer József, hogy lenn áll a taxi, amivel hozzám jött, s vár engem Edward T. Wailes, az amerikai követ. Fischer Józseffel együtt elmentem hozzá, akit nagyon érdekelt, hogy a jövőt illetően mi a szociáldemokrata álláspont. Elmondtam neki, hogy sajnos mi, szociáldemokraták nem vagyunk egységesek ebben a pillanatban. A vezetőség még mindig bízik abban, hogy az oroszokkal meg lehet állapodni, illetve ki tudjuk harcolni azt, hogy elhagyják az ország területét, és úgy gondoljuk, hogy abban az esetben az országban föl lehet támasztani a demokráciát. A magam részéről azt kértem, hogy az ENSZ-ben az Egyesült Államok képviselje a magyar nép egyöntetű kívánságát, hogy revízió történjék az ország vezetésében. Éjszaka fél három volt, amikor a követ autójával visszaérkeztünk a lakásomba. Elég izgalmas volt, mert akkor még mindig fönnállt a statárium.

Tudomásom szerint Fischer József a legnagyobb buzgósággal vett részt minden olyan ankéton, megbeszélésen vagy személyes találkozón, amely őt az értelmiségi bizottsággal összekötötte. Úgy tudom, Kodállyal is tárgyalt, miután én alkalmatlanná váltam arra, hogy bármiben részt vegyek, hiszen két mankóval jártam. Fischer volt az, aki abban reménykedett, hogy az amerikaiakat meg lehet mozgatni, ha egy erélyesebb felszólalás történik az ENSZ-ben.

A nálam tartott szociáldemokrata pártvezetőségi ülések teljes mértékben illegálisak voltak. De jellemzőnek tartom, hogy februárban legfeljebb egy-két ember hiányzott. Ezeken a pártvezetőségi üléseken mindenki elmondta, hogy az ismerősei közül kit állítottak elő, hogy az érdekükben el lehessen járni. Közben sokan – akik internálva voltak – rehabilitációjuk érdekében kerestek meg. Én egyre-másra írtam a kérvényeket, hogy az illetők valamilyen nyugdíjhoz jussanak. Dollai Antallal éppen ebben a vonatkozásban hozott össze a sors. Neki útlevele volt, és állandóan utazott, Kéthlyvel is tartotta a kapcsolatot Bécsben, hozzám is beférkőzött. Dollai megpróbálta elintézni Kéthlyvel és az osztrák párttal, hogy rendszeresen folyósítsanak pénzeket, s hogy IKKA¹⁴ -csomagokat küldjenek. Az osztrák szakszervezet éveken keresztül küldött is IKKA-csomagokat, amelyeket körülbelül negyven-ötven ember kapott meg. Időnként még pénz is érkezett, amelyet – Kelemennel egyetértésben – a nyomorgók között szétosztottunk.

Ebben az időben a Magyar Vöröskeresztnek volt valamilyen felhatalmazása arra, hogy egyes emberei külföldre utazhassanak. Dollai is így utazhatott Nyugatra. Dollai Antal eredetileg pedagógus volt. Kéthly Annával 1956 előtt is kapcsolatot tartott. Azt nem tudtam megállapítani, hogy beépített volt-e már Anna kiszabadulása után, vagy még akkor nem volt az. Az kétségtelen, hogy Kéthly megbízott benne. Utólag aztán megállapítottuk, hogy Dollai be volt építve a rendszerbe. Körülbelül 1957 júniusától kezdődően, mivel gyanússá vált számomra, megszakítottam vele a kapcsolatot.

A vezetőségi üléseket márciusig mindig megtartottuk. Az utolsó ülést azzal a latin idézettel fejeztem be, hogy „navigare necesse est, vivere non est” [hajózni szükséges, élni nem], vagyis az volt az álláspontunk, hogy mindenki a maga helyén próbálja az eseményeket befolyásolni, hogy a szakszervezetekben szociáldemokrata túlsúly alakuljon ki. Tehát élni nem kell, de hajózni és az eszmét terjeszteni igen. Ebben természetesen az volt benne, hogy a kommunista párt egyre inkább elvadult.

A huszonegy tagú pártvezetőségből Kéthly Annán és Benjámin Olivéren kívül senki sem emigrált. Akkor én voltam a legfiatalabb a pártvezetőségben, ma már én és talán csak Ivanics élünk. Kisházi mindent elkövetett, hogy közülünk mindazokat, akiket be lehet vinni a kommunista pártba, illetve a szakszervezetekbe, azokat bevigye. Ha visszanézek, azt mondhatom, hogy tulajdonképpen 1962-ben történt meg az igazi munkásegyesülés. Kisházi ugyanis keresztülvitte, hogy a vezetőség tagjainak jelentős része belépjen a pártba. Én voltam az egyetlen, akit nem próbált meg rábeszélni erre, s lehet, hogy éppen azért, mert a köztünk lévő viszony teljesen elhidegült. Akit azonban lehetett, azt bevitt a pártba. Szomorú történeteket mesélhetnék arról, hogy ezek közül többen följöttek hozzám, és beleegyezésemet akarták megkapni ahhoz, hogy beléphessenek az MSZMP-be.

A Szakasits–Marosán-vonallal semmiféle kapcsolatot nem tartottunk. Hangsúlyoznom kell, hogy az álláspontom, amely a pártvezetőségi üléseken abszolút mértékben érvényesült, az volt, hogy az árulókkal semmilyen kapcsolatot nem létesítünk, pláne azok után, amiket Marosán az első három hónapban, de még utána is deklarált. Egyikőjükkel sem tartottam kapcsolatot. Annyira nem, hogy Kálmán József, aki idős koránál fogva hajlandó volt a megbocsátásra, 1957 áprilisában fölhozta hozzám Balassa Gyulát, aki korábban országos főkapitány volt, s azzal a társasággal volt börtönben, amely Szakasits perében szerepelt. A következő kívánsággal jöttek: Balassát azzal bízták meg, hogy próbáljon velem kapcsolatot létesíteni, mert a Marosán-csoport, de maga a kommunista párt is súlyt helyez arra, hogy a szociáldemokraták az ország érdekében nagyobb szerepet vállaljanak. Balassa tehát puhatolózni jött, hogy hajlandó volnék-e belépni a kormányba, és elvállalnám-e az igazságügy-miniszteri tárcát. Azt mondta, hogy nem Marosán küldte, hanem a Kádár-csoport. Akkor egy suszter, Nezvál Ferenc volt az igazságügy-miniszter, és azt szerették volna, hogy egy szociáldemokrata kerüljön a helyére. Balassa először azt adta elő, hogy ő mélységesen bánja, hogy annak idején Szakasitsot támogatta, de most már Kisházin keresztül kapcsolatot keresett a Kádár–Apró–Dögei társasággal, akik azt szerették volna, hogy a szociáldemokrácia egyes vezető emberei jobban kapcsolódjanak be és vegyenek részt a konszolidáció megteremtésében. Azt kérték tőle, tudja meg, hogy lehetne-e velem kapcsolatot létesíteni. Előrebocsátotta azonban, hogy tulajdonképpen csak azért mert följönni hozzám, mert Kálmán József biztatta, hogy nincsen bennem harag és ellenérzés velük szemben, hogy tárgyalóképes és higgadt ember vagyok. Arra a kérdésére, hogy én a miniszteri tárcát elfogadnám-e, a szemébe nevettem. „Abban a pillanatban, amikor azt megtenném, egész múltamat felrúgnám” – mondtam. „És mit szólnék ahhoz, ha ő ezt a tisztet elfogadná?” – kérdezte, mert volt egy olyan kombináció is, hogy ő legyen az igazságügy-miniszter. Amire én azt mondtam: „Nézd, én európai ember vagyok, én el tudom képzelni azt, hogy valaki megbánta azt, hogy milyen álláspontot foglalt el, azt is meg tudom érteni, hogy adott esetben szóba áll kommunistákkal, de a legmerevebben ellenzem, hogy az igazságügyi vonalon elfogadj bármit is. Vedd ezt úgy, hogy párthatározat, hogy nem járulok hozzá, ha mint megtért szociáldemokrata jelentkeztél nálam.” Balassa néhány hét múlva fölment Kálmán Józsefhez, és azt mondta, hogy nem tudott kitérni az elől, hogy valami funkciót ne foglaljon el. Így lett 1957 júliusában az Erdészeti Hivatal vezetője.

Egy alkalommal, amikor még mindig csak mankóval tudtam járni, Kálmán József azzal jött föl hozzám, hogy járt nála Justus Pál, aki verte a mellét, és nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire elhibázottnak tartja életének azt a lépését, amikor 1945-től kezdődően a baloldal vezetésébe bekapcsolódott. Justus kicsikarta Kálmántól, hogy hozzám feljöhessen. Kálmán kérte, hogy fogadjam, mert Justus összetört és le van sújtva. Justus őszintén előadta, hogy ő magát most már, jobboldali szociáldemokratának tartja. A börtön megtanította arra, hogy nekünk volt igazunk. Szeretné, ha tudomásul vennénk, hogy bármikor, ha arra lehetőség nyílik, akkor mint egyszerű közkatona szerepelne a szociáldemokrata pártban. Hangsúlyozta: nekem biztos tudomásom van arról, hogy ő mindig elvi alapon állt, neki semmi anyagi előnye nem származott abból, hogy a baloldal vezetésében részt vett, soha nem fogadott el extra összegeket senkitől sem. Megveti és megtagadja Marosánt, aki változatlanul tépi a száját. Azt feleltem: „Kérlek, nem tartom egyáltalán aktuálisnak ezt a színváltozásodat, de tudomásul veszem, hogy téged lelkiismereti kényszer hozott hozzám.” Annyira szimpatikussá vált később számomra, hogy haláláig vagy Kálmán József lakásán, vagy az én lakásomon, vagy Justusén havonta egyszer rendszeresen összejöttünk. Justus temetésén – ha jól emlékszem – Kassák Lajos gyászbeszéde hangzott el.

Egy szép napon fölhívott a radikálisok vezető embere, Csécsy Imre, s azt mondta, hogy beszélt Litván Józseffel, aki korábban a Budakalászi Textilművek igazgatója, ekkor pedig a gyár szaktanácsadója volt. Csécsy azért hívott, hogy közölje: délután egy megbeszélés lesz, amelyen részt vesz Litván József és Bibó István is. Litván ötlete lehetett az, hogy engem hozzon össze Bibóval, akit én addig csak futólag ismertem. Erre a megbeszélésre elmentem. Bibó, Csécsy és én hosszasan fejtettük ki a magunk álláspontját, s jó két-három óra után eltávoztam. Bibót, amikor elhagyta az épületet – úgy tudom –, letartóztatták.¹⁵ Csécsy Imrét is letartóztatták ekkor. El lehet képzelni az akkori „zabszem-hangulatot”, amely ezt követően elfogott.

	Csécsy Imre

	Bibó István

Harminc év távlatából azt kell mondanom, hogy ezen a megbeszélésen társasjátékot folytattunk, hogyha ez lenne, akkor mi volna, és ha az lenne, akkor mi lenne. Bibó változatlanul hitt abban, hogy a magyar-ügy, amely az ENSZ napirendjére került, és eléggé megmozgatta a világot, eredményesebben is végződhet, mint ahogy akkor álltunk. Bibó a szociáldemokrata álláspontra volt kíváncsi egy olyan esetben, ha az ENSZ kedvező határozatot hoz. Én azt mondtam, hogy Kéthly Anna teljes felhatalmazását élvezem, azaz Kéthly és a párt nevében eljárhatok. Kész vagyok arra, hogy minden olyan csoporttal együttműködjek, amely valóban egy független Magyarország megteremtését tűzte ki maga elé célul. Ezen a megbeszélésen részletesen megbeszéltük, hogyan képzeljük el a koalíciós kormány megalakítását, s hogy a magunk részéről erre hogyan vagyunk felkészülve, s hogy én kikkel tartom a kapcsolatot. Bibó részletesen kikérdezett, bízván abban, hogy az ENSZ-nek lesz annyi ereje, hogy rákényszerítse az oroszokat a kivonulásra. De ez tulajdonképpen egy utópisztikus beszélgetés volt.

Felvetődhet a kérdés, miért nem tartóztattak le engem is ekkor, hiszen az 1957 első felében tartott pártvezetőségi ülések sorozata és a Bibóval, valamint a radikálisokkal való tárgyalás elégséges okot szolgáltatott volna erre. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nem tudom, miért nem következett be, mert állandóan vártam, hogy letartóztatnak. Semmi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy mostanáig állandó megfigyelés alatt állok.¹⁶ A feleségem még ma is mulat azon, hogy még akkor is követik, ha a piacra megy. Nem egyszer megcsinálta – mert bátorságért ő sem megy a szomszédba –, hogy azt mondta az őt kísérő őrnek, hogy: „Hozza a csomagomat, ha már ennyire jön utánam.”

1956. október 23-a előtt mint jogász a Budakalászi Textilműveknél dolgoztam. Október 25-től 1957. január közepéig nem jártam be a munkahelyemre. Egyik kollégám, mint említettem, mindent elkövetett, hogy rám bizonyítsa, milyen nagy szerepet játszottam a forradalomban, s hogy ezért kirúgjanak. Egy másik kollégám, dr. Faludi Ferenc azonban – aki arról volt nevezetes, hogy nagy szerepet játszott az 1944-es Zsidó Tanácsban, és elméletben szociáldemokratának tartotta magát – megakadályozta, hogy nekem az eseményekben való szereplésem és a párt főtitkárhelyettesévé történt megválasztásom miatt problémám legyen.

Amikor először kijöttem a kórházból, kimentem Budakalászra, ahol Faludi biztosított arról, hogy az állásomat megtarthatom. Amikor a második alkalommal is kijöttem a kórházból és jelentkeztem a munkahelyemen, már új vezérigazgató volt, aki nem olvasott újságokat, meg nem is nagyon törődött a politikával. Azt mondta, hogy ő nem ért a joghoz, Faludi Ferenccel együtt viszont mi addig hibátlanul láttuk el a pozíciónkat. „Tudomásul veszem – mondta –, hogy felgyógyult.” Úgy 1957 februárjától rendesen kijártam a munkahelyemre. Zavartalanul itt dolgoztam harminc éven keresztül. Ez azért fontos, mert világéletemben utáltam a jogot. Jogásznak is csak azért mentem, mert apám nem engedett újságírónak, mondván, hogy polgári laphoz nem mehetek, egy lapnál pedig két Révész nem lehet. Utáltam tehát a jogot, most sem rajongok érte, de talán jó jogász lettem, miután normálisan tudok gondolkodni, amit legjellemzőbben úgy tudok igazolni, hogy az elmúlt tíz évben, már nyugdíjasként, egy jogsegély-szolgálati irodát vezettem.

Az idők előrehaladtával csökkent azoknak a száma, akik felkerestek. Kezdetben nem volt olyan nap, hogy valaki ne jött volna hozzám. Ma már csak hetente két-három ember szokott jelentkezni nálam, de régebben volt olyan nap, amikor a fiam gombozott az éppen rám váró elvtárssal. A fiam mint kis gimnazista volt akkor a titkárom, és folyton szólt: „Édesapám, már megint négyen vannak az előszobában, s én csak eggyel tudok gombozni, légy szíves, fogd a beszélgetéseidet rövidebbre.” Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a régi elvtársak meg akiket az alatt a rövid októberi egy hét alatt megismertem, állandóan jöttek. S jöttek az özvegyek is, akik között azt a pénzt, ami időnként hozzám érkezett, szét tudtam osztani. Ennyi volt. Agitációt természetesen a lakásomon már nem folytattam.

Talán 1957 végén vagy 1958-ban lehetett, amikor egyszer nyolc ember jött fel hozzám, s azt mondták, itt az ideje annak, hogy a téeszesítéssel kapcsolatban kiadjunk egy röplapot. Annyira vérlázító volt ugyanis az, amit az MSZMP, illetve a kormány a téeszekkel kapcsolatban csinált, hogy az ellen saját érdekünkben fel kellett emelni a szavunkat, hogy a parasztság lássa, a szociáldemokrácia még mindig él. Kész röpiratszöveget kaptam, s arra kértek, olvassam el, járuljak hozzá, és adjuk ki. Ekkor mintha puskából lőttek volna ki, felpattantam, és ez ellen a lépés ellen a legélesebben tiltakoztam. Nem voltam hajlandó harmadszor is mártír lenni, s a röpirat kiadásában nem vettem részt. A körülmények ugyanis nem indokolták, hogy ezt megtegyük, mert úgy gondoltam, hogy a téeszesítés, ha ésszerűen csinálják, be fog válni. Visszautasító álláspontomat utólag is helyesnek tartom, teljesen értelmetlen lett volna, ha akkor ezt megtesszük. Másrészt pedig, ha ennek a rendszernek sikerült valami Magyarországon, akármilyen rettenetes körülmények között hajtotta is végre, az a téeszesítés és a gazdasági élet vonalán végrehajtott reform volt.

S hogy mi lett a többi vezető szociáldemokratával? Nyomorogtak. Zentai Vilmos ötvenhét éves korában kijelentette a kommunistáknak, hogy neki elég volt a börtön, nem hajlandó dolgozni, adjanak neki nyugdíjat. Ez 1956 végén, 1957 elején lehetett, és szó nélkül bele is mentek. Bennünket csak 1962-ben rehabilitáltak. És talán én voltam az egyetlen jogtanácsos Magyarországon, aki úgy dolgozott le harminc esztendőt, hogy nem volt feddhetetlenségi bizonyítványa. Bittmann István visszament marósnak az egyik gyárba, és haláláig mint munkás dolgozott. Büchler József, Kálmán, Valentiny Ágoston, Kertész Miklós nyugdíjba kerültek. Pillér, Jancsecz elmentek dolgozni a szakmájukba, az egyik asztalosmunkás, a másik villanyszerelő lett. Marczali-Rákosiból miniszterhelyettes lett. Tóth Benő nyugdíjba került, Fischer József nyugdíjat kapott. Ladányi Ármin volt köztünk a legidősebb, ő is nyugdíjat kapott. Ivanics elment dolgozni. Azok az emberek pedig, akiket a szakszervezetben helyeztünk el, elfogadták az új hatalmat és kivétel nélkül szakszervezeti alkalmazottak lettek, később az ágazati szakszervezetekhez kerültek.

1 Nagy Imre november 1-jén jelentette be Magyarország semlegességét, az ország kilépését a Szovjetunió katonai-politikai tömbjéből, a Varsói Szerződésből.

2 A Szociáldemokrata Párt felszámolása után az úgynevezett jobboldali szociáldemokraták hatos bizottságot alakítottak, amelynek elsődleges célja a kizárt szociáldemokrata párttagok segélyezése volt. A bizottság elnöke Kéthly Anna volt, tagjai Valentiny Ágoston, Révész András, Kálmán József, Györki Imre és Bittmann István.

3 Társutasnak nevezték azokat az értelmiségieket és más pártbeli politikusokat, akik rokonszenveztek a kommunista eszmékkel, és bizonyos esetekben a kommunisták mellett léptek fel.

4 1956 nyarán terjedt el a hír Budapesten, hogy Rákosi utasította a Belügyminisztériumot, hogy készítsék el a pártvezetéssel szemben álló, letartóztatandó kommunisták és értelmiségiek (mintegy négyszáz fő) listáját. A hírt a levéltári kutatásoknak még nem sikerült megerősíteniük.

5 A VIII. kerület Conti utca 4. szám alatt volt a Szociáldemokrata Párt székháza, illetve a Népszava szerkesztősége és kiadóhivatala.

6 Magánalkalmazottak Biztosító Intézete.

7 Országos Társadalombiztosítási Intézet

8 Nagy Imre rádióbeszéde, amelyben bejelentette a többpártrendszer visszaállítását, 1956. október 30-án 14 óra 28 perckor hangzott el a Kossuth rádióban.

9 Népszava, 1956. november 1. 1. o.

10 A Szocialista Internacionálé a szocialista és a szociáldemokrata pártokat egyesítő nemzetközi szervezet. 1951-ben alapították Frankfurt-am-Mainban. Tagjai elsősorban a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok, valamint a kelet-európai – magyar, román, lengyel, bolgár stb. – emigráns szocialista, ill. szociáldemokrata politikusok voltak. A Szocialista Internacionálé határozottan elvetette a kommunista pártokkal való együttműködés minden formáját. Taglétszáma 1960-ban 10,7 millió volt, székhelye Brüsszel és London.

11 1956. november 2-án Szeifert Tibor fegyvereseivel ávósok után kutatva rövid időre elfoglalta a Külügyminisztérium épületét, ahol kisebb lövöldözésre is sor került. Király Béla személyes fellépésére a fegyveresek eltávoztak az épületből, Szeifertet egy időre őrizetbe vették.

12 1956-ban Németh Károly az MDP Csongrád megyei első titkára volt. 1956. október 23-án Budapesten volt, útban hazafelé Kecskeméten tájékoztatta a helyi vezetőket a fővárosban történtekről. A forradalom idején egyezkedni próbált a forradalom helyi vezetőivel, a győzelem után egy ideig tagja volt a Csongrád Megyei Nemzeti Bizottságnak, majd november 4-ig egy Szentes környéki tanyán rejtőzködött.

13 Toller Károly vezetésével az Amerikai úti pártfőiskolán alakult októberben egy fegyveres csoport.

14 IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció.

15 Bibó Istvánt 1957. május 23-án tartóztatták le.

16 Az interjú 1986-ban készült.

Az eredeti interjút Hegedűs B. András, Kovács András készítette 1986-ban.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.