Kende Péter: "A Magyar Füzetek nem tudott volna fönnmaradni a budapesti szerzőgárda nélkül"

Apám kora fiatalságától kezdve aufklérista, szabadgondolkodó és antiklerikális tudományrajongó volt, és mindig azt mondotta, hogy ezeket az „érzelmeket” az ő apja ültette belé. Apai nagyanyám 1951-ben halt meg, 93 éves korában. Kecskeméti zsidó gazdálkodó családból származott, mindvégig inkább parasztasszony benyomását keltette, mintsem polgárasszonyét.

Mind a négy nagyszülőm csakis magyarul tudott, nemcsak hogy jiddisül, de németül sem beszéltek. A gyermekek taníttatása mindkét család életstratégiájának fontos része volt, amit bizonyít, hogy anyáméknál a három lány közül kettő lett orvos. Ez nagyon ritka volt akkoriban. Ők a legelső orvosegyetemet végzett nők generációjához tartoztak, mert anyám – aki 1887-ben született Miskolcon – 1906-ban iratkozhatott be az orvosi egyetemre, éspedig Budapesten. Az ő húga, Hajdú Lili, aki nála 2-3 évvel volt fiatalabb, szintén orvosi egyetemet végzett.

	Kende Péter családja körében

Apám volt családjának a legtehetségesebb és legreményteljesebb tagja.

Hogy vallás van, azt én úgy tudtam meg, hogy amikor beíratták a nővéremet az elemi iskolába, meg kellett jelölni a vallásunkat. Akkor határozták el a szüleim, hogy keresztény vallást adnak nekünk. Így engem is hatéves koromban kereszteltek meg. Ekkor az apám hosszas magyarázatot tartott, hogy majd tanítani fognak nekünk különféle dolgokat, amelyeket tekintsünk úgy, mint érdekes és szép meséket, de nem kell komolyan venni. Apám harcos ateista volt, és nem szerette volna, ha a gyermekeit vallásos szellemben nevelik. Apámnak nem volt semmiféle zsidó történelmi tudata, olyannyira nem, hogy amikor nagykorú lett, elment a rabbihoz, és kérte az elbocsátását a zsidó vallás kötelékéből, hogy emelt fővel nyilváníthassa magát felekezeten kívülinek, és a papírjaiban is az szerepeljen, hogy felekezeten kívüli.

A szüleim mindketten orvosok voltak. Anyám gyermekorvos, aki hosszú ideig kórházban praktizált, mellette egy kis magánpraxissal. Amikor hatéves lettem, abbahagyta az orvosi munkát részben a családdal kapcsolatos feladatok miatt, részben mert akkoriban kezdődött az a súlyos betegsége, amely aztán pár évvel később nagyon fiatalon elvitte. Apám diplomája szerint ugyan orvos, de csak az I. világháború alatt praktizált, amikor behívták. Ahogy véget ért a háború, bekerült az Országos Közegészségügyi Intézetbe, mint kutató. Onnan 1920-ban eltávolították, mint annyi mást, aki kompromittálta magát a két forradalomban.¹ Apám előbb a Galilei-körben² volt militáns [a Galilei-körben], amelynek ő volt az alapítója, valamint az alapító nemzedéknek egyik központi személyisége és első vezetője.

	Kende Zsigmondné Hajdu Margit

	Kende Zsigmond

Mindig a VII. kerületben laktunk, a Városliget közelében, aminek az volt az oka, hogy a Központi Tejcsarnok – ahol apám később sokáig dolgozott – a Rottenbiller utcában volt. Laktunk az Aréna úton, a Rottenbiller utcában és a Damjanich utcában. Mindig szép polgárházakban, 4-5 szobás lakásokban. Egészen anyám haláláig mindig két alkalmazottunk volt, szakácsné és gyereklány, akit később szobalány váltott föl. Szolid, nem túlságosan magas, de polgári jómódban éltünk. Minden nyáron nyaraltunk, de külföldi utazásra már nem nagyon futotta.

	Kende Péter gyermekkori képe

	Kende Péter gyermekkori képe (jobb szélen)

Az apai környezetben a családon kívül három csoport játszott szerepet. Az egyik a Galilei-kör és a Radikális Párt³ maradványa. A másik csoport a szabadkőművesség.⁴ A harmadik fő csoportban az apám orvos barátai voltak. Közülük később többen kivándoroltak, mint például a Polányi fivérek. Polányi Mihálynak a Johnny nevű fia, aki ötéves korában velünk töltötte a nyarat, most lett Nobel-díjas. De nagyon jó barátságban volt az apám Polányi Károllyal is, velük intenzíven levelezett és ez hozzátartozott a baráti-szellemi-társasági életéhez. Harmincéves korom táján, mikor külföldre kerültem, mindkét Polányit – Mihályt és Károlyt – „megörököltem” apámtól, barátaim és támogatóim lettek.

Nagy család volt a miénk, hiszen anyámnak is, apámnak is sok fivére és nővére volt. Az az ága a családnak, amellyel nagyon szoros volt a kapcsolatunk, anyám húgáék voltak. Hajdú Lili, aki idősebb Gimes Miklóshoz ment feleségül. Ők ugyanakkor házasodtak össze, amikor apám és anyám, és ez a két házaspár mindvégig nagyon szoros kapcsolatban maradt egymással. Annyira, hogy a Gimesék egyik gyermeke, az ifjabb Miklós, az én szüleimet egy kicsit a maga szüleinek tekintette, mert igen sokat élt nálunk. Apám is, anyám is 40 éves volt, amikor én 1927 decemberében megszülettem. Amíg a szüleim gyermektelenek voltak, sokat foglalkoztak a Gimes gyerekekkel, különösen Mikivel, aki nálam tíz évvel volt idősebb.

A puritanizmus volt az uralkodó vonása annak az értelmiségnek, amely a mi családunkat is jellemezte. 1932-ben iratkozott be a nővérem az iskolába. Magyarországon akkor nagyon konzervatív szellem uralkodott az állami és az egyházi iskolákban egyaránt. De volt egy olyan iskola Budapesten, amely nagyon modern, progresszív és felvilágosodott volt. A Reichsdeutsche Schulét, a német iskolát a weimari Németország közoktatási kormányzata alapította, s tanulói a diplomatagyerekek és a „jobb” budapesti polgárság keresztény és zsidó gyerekei közül kerültek ki. Sokkal modernebb volt, mint a magyar iskolák. Például már az első elemitől kezdve koedukált, ellentétben a magyar községi és állami, valamint egyházi iskolákkal. Ebbe az iskolába rengeteg olyan ember járt, aki a mai közéletben magas funkciót tölt be. Az iskola elemi és középiskola, vagyis 12 osztályos volt.

1933-ban kultuszminiszteri engedéllyel öt és fél éves koromban engem is beírattak ebbe az iskolába. Utólag sokszor kérdeztem apámtól, hogy miért ide íratott be, amikor már Hitler volt hatalmon. Azt mondta: egyszerűen azért, mert először is, azt akkor nem lehetett tudni, hogy a hitleráj az olyan tartós és végzetes lesz, mint amilyen lett, másodszor pedig a német iskola akkor is az marad, ami volt, a legfelvilágosultabb, legliberálisabb iskolája Budapestnek. És valóban jó iskola maradt, végig nagyon sok zsidó diákkal. 1944-ben, amikor Magyarországot megszállták a német csapatok, bevezették a sárga csillagot,⁵ és megkezdődött a zsidóság üldözése, akkor a német iskolában történt valami egészen furcsa dolog. Abban a rövid időszakban, amely a német bevonulás és a sárga csillag között eltelt, az iskola igazgatója fölmérte, hogy a 8. gimnáziumban kik azok, akik zsidó származásúak – addig ezt nem kutatták, csak azt tudták, hogy kik a zsidó vallásúak, mert az be volt írva a papírokba. De voltak az iskolában nem zsidó vallású zsidók is, ilyen volt például a nővérem is, akinek az osztályában még 5-6 zsidó származású fiatal lehetett. Az igazgató magához hívatta őket, és azt mondotta: minthogy tudomása van arról, hogy ők zsidó származásúak, és tudja, hogy nekik nehézségük lenne az érettségit letenni a sárga csillaggal, számukra rendez egy külön érettségit, pár nappal azelőtt, hogy föl kellene venni a sárga csillagot.

A családi asztalnál sok szó esett politikáról, és azokban a baráti körökben is, ahol még akár mint kisgyerek fél füllel én is odafigyeltem. Kisgyerekkoromtól kezdve nagyon érdeklődtem a politika iránt. 1938-tól rendszeres újságolvasó voltam. Apám fiatalkorának az irodalma, tehát a Huszadik Század⁶ és a Társadalomtudományi Társaság⁷ által kiadott könyvek, valamint a szociológiai irodalom mind ott volt a polcokon. 14-15 éves koromban már mindazt elolvastam, ami Freudtól magyarul megjelent. A világirodalomban apám lépést tartott a kor újdonságaival, így Thomas Mann és Roger Martin du Gard is a kezembe került, de Margaret Mitchell és persze Cronin, H. G. Wells és Lin Ju-tang is.

Amikor már a Trefort utcába jártam, klasszika-filológusi pályára készültem, de ezt aztán a háború elsöpörte. A franciás jártasságom azért fontos, mert végül is ennek a hatására választottam 1957-ben Franciaországot második hazámnak.

Egy budapesti zsidó fiú 1944 tavaszáig azt érezhette, hogy normális állampolgár egy normális országban. Mert ugyanúgy lehet az osztály legjobb diákja, mint bárki más, ugyanúgy megnyerheti a tanulmányi versenyt, ugyanúgy jár színházba, mint a többiek. Soha abból személyes hátránya nem származik, hogy ő zsidó. 1944 áprilisáig nekem boldog gyerekkorom volt, boldog, gondtalan és nyugodt gyerekkorom, ahol semmiféle személyes problémával nem találtam szembe magam. 1944 nyarán viszont a zsidóházak⁸ egyikébe kellett átköltöznünk.

A budapesti zsidóság körében ekkor már terjedt a híre annak, hogy léteznek megsemmisítő táborok. A vidéki zsidók bevagonírozásának durvaságairól is jöttek a hírek. Erről azt hallottuk, hogy a csendőrség hitványul, alávalóan és minősíthetetlenül viselkedett. Ha most visszagondolok, nekem úgy tűnik, hogy az életösztönünk hessegette el ezeket a híreket. Arra emlékszem, hogy családi körben – valamikor 1944. augusztus közepe táján – megünnepeltük Párizs fölszabadulását.⁹

Abban az időben kezdődött meg a mentesítő papírok utáni szaladgálás. Amikor a Lakatos-kormány¹⁰ jött, apám kormányfői mentesítést¹¹ szerzett, s ennek köszönhetően levehettük a sárga csillagot.

Azt még soha nem meséltem el senkinek, hogy részt vettem az ellenállásban. Ezzel 1945 után sem dicsekedtem, mert valahogy túl kevésnek éreztem, és inadekvátnak is tűnt előttem. Volt egy másod-unokatestvérünk, szintén orvosnő, aki férjhez ment egy „árja” vegyészhez, Lengyel Sándorhoz. Lengyel Sanyi egy napon azt mondotta nekem: „Te Péter, tudnál-e nekem segíteni a fegyverszállításban?” Merthogy ő részt vesz egy ellenállási csoportban, amely most gyűjti össze a fegyvereket, és azokat egyik helyről át kell vinni egy másik helyre. Néhány napig segítettem neki a fegyverek áthordásában, ami úgy történt, hogy levettem a sárga csillagot, felültem a villamosra, elmentem egy lakásba, ahol ezek a puskák szőnyegekbe csavarva voltak, aztán a szőnyegeket a vállamra véve fölültem a villamosra, átmentem Budára, ott letettem a fegyvereket, aztán szépen hazamentem. Mielőtt hazaértem, fölraktam a sárga csillagot, hogy a házmester lássa, szabályosan közlekedtem.

Szálasiék hatalomra jutása után apám elhatározta, hogy illegalitásba vonulunk. Ettől kezdve nagyon sok keresztény ismerősünk lakásában laktunk, de mindig csak egy-egy éjszakát töltöttünk egy helyen. Január 17-én érkeztek meg az orosz csapatok. Az utolsó 2-3 napot a Wesselényi utcai zsidó kórház pincéjében töltöttük. Nekem is hasznossá kellett tenni magam, hullákat szállítottam az emeletről a földszintre, hordágyon, másodmagammal, és fölschlichtoltam az udvaron. Egy réteg hosszában, egy réteg keresztben, hogy minél többet lehessen aránylag kis helyen elhelyezni, mivel a nagy hideg miatt temetésről szó sem lehetett. Utólag sokat gondoltam rá, hogy ez akkor egyáltalán semmi emóciót nem váltott ki belőlem – az ember mindenhez hozzá tud szokni. Kellemetlenségként inkább arra emlékszem, hogy a kórházban alig volt ennivaló, és ami volt, az is szinte ehetetlen.

Az oroszok bejövetele után egy órával apámmal együtt elhagytuk a kórházat, minthogy neki ott nem volt hivatalos munkája. Mentünk vissza, hogy megkeressük a család többi tagját.

Amikor a német megszállás okozta megrázkódtatásból kezdtünk kilábalni, egy sürgető probléma várt megoldásra a jövőm szempontjából: be kellett fejeznem a középiskolai tanulmányaimat. Apámnak az az ötlete támadt, hogy a nővéremmel együtt utazzunk Szegedre, ahol a hírek szerint teljesen békebeli élet folyt, és ott iratkozzunk be, én a középiskola utolsó osztályába, a nővérem pedig az orvosi egyetemre. Így aztán 1945. február utolsó napjaiban a nővéremmel együtt lementünk Szegedre.

Nem sokkal azután, hogy Szegeden beiratkoztam a középiskolába, elkerültem a MADISZ-ba, és megkezdődött a mozgalmi életem. Még február folyamán megérkezett Budapestről az én Gimes Miklós nevű unokafivérem, aki korábban jugoszláviai partizántáborban volt. A vele való beszélgetések és a marxista irodalom kétségkívül balra toló hatással voltak rám. Szívesen olvastam Marxot és Kautskyt, de idegennek, sőt idegesítőnek éreztem Lenint.

Éppen elmúltam 17 éves, és a világ teljesen megváltozott. Predesztinálva voltam arra, hogy végül is a Kommunista Párthoz csapódjak. Mert ha valaki hitt abban, hogy itt egy új világ kezdődik, és ebben valamilyen formában részt akart venni, nem volt sok más lehetősége, mint a Kommunista Párt, hisz akinek szeme volt, az látta, hogy labdába igazán csak a kommunisták rúgnak majd. Kijöttem a gettóból az üldözés után, és mindehhez a mi családi tradíciónk nem is volt zsidó. Tehát egy megalázó helyzetből és egy világégés után egy fiatalember ott találja magát az új világ kezdetén, és azt mondja, hogy most valami újat kell csinálni és gyökeresen meg kell szüntetni a lehetőségét is annak, hogy ilyen újra előfordulhasson. A választás nyilvánvalóan a radikális és nem a konzervatív politikai irányzatok felé tolt.

Igen hamar fölfedeztem Szegeden, hogy van MADISZ. Bementem, ott beszélgettem a MADISZ akkori városi titkárával és elmondtam neki, hogy milyen borzasztó dolgokat tapasztalok az iskolában. Erre azt mondta, tudod mit, írd ezt meg az Utunknak, a szegedi MADISZ hetilapjának. Erre írtam egy nyílt levelet, az volt a címe: Levél középiskolás társaimhoz, de nem írtam alá, mert attól tartottam, hogy teljesen lehetetlenné tenne a szegedi városi gimnáziumban. Ez volt életem első újságcikke, és mindjárt frenetikus hatású, mert óriási felbolydulás támadt az iskolában. Kihívó és kioktató írás volt, amelynek az volt a tartalma, hogy szerencsére vége a Horthy-korszaknak, teljesen megváltozott a világ, és ti, középiskolás társaim, úgy viselkedtek, mintha még mindig a régi Magyarországon élnétek. Ez a cikk aztán eldöntötte az egész további sorsomat. Ha ezt a cikket nem írom meg, akkor nem csapódom a MADISZ-hoz és Kovács Attilához, aki röviddel utána elutazott Budapestre, és engem kért meg arra, hogy távollétében folytassam az Utunk szerkesztését. Ha nem kezdem el ezt a munkát, akkor nem leszek később újságíró, amikor fölmegyek a budapesti MADISZ-központba. Ha nem újságíró vagyok a MADISZ-ban, akkor nem szemelnek ki a Szabad Nép stábjába 1947 kora tavaszán, és így tovább. Tehát ez az első újságcikk determinálta az egész további életemet.

Én még az akkori idők viszonylatában is elég korán kerültem be a mozgalomba, hiszen 17 és fél éves sem voltam; és alig múltam 19 éves, amikor hivatásos újságíró lettem. Az egyetemi tanulmányaimba ugyan 1945 őszén belekezdtem, de Magyarországon soha nem fejeztem be. 1945 májusában beléptem a Kommunista Pártba.

Valamikor 45 nyarán a fiatalabbik Komócsin – a Mihály – visszajött valamilyen pártiskoláról, és őt nevezték ki a MADISZ helyi titkárának. Elkezdődött a szegedi MADISZ megtisztítása a fővárosi zsidóktól, a MADISZ-t átvették a Komócsin család emberei. Ez egy iszonyú klikk, egy valóságos klán volt! Az én elküldésem is része volt a tisztogatásnak. Mindenképpen föl akartam menni szeptemberben Budapestre, de azért mégis váratlanul ért, amikor Komócsin Mihály azt mondta, hogy nem tart tovább igényt a szolgálataimra. Azt ajánlotta, hogy jelentkezzem Hollós Ervinnél a budapesti MADISZ-központban.

Följöttem Budapestre, szeptemberben pedig beiratkoztam a budapesti egyetem jogi karára, aztán a félév végeztével átiratkoztam a bölcsészkarra, történelem-földrajz szakra. Amikor bekerültem a MADISZ budapesti központjába, az akkori titkár, Hollós Ervin azonnal megkért, hogy szerkesszek egy lapot. 1945 őszétől 1946 végéig szerkesztettem az Ifjúság című lapot, amely a Szabad Ifjúságnak volt az elődje.

Amikor ezt a munkát elkezdtem, kaptam egy instruktort a Szabad Nép tekintélyes szerkesztői közül, és ez nem más volt, mint Vásárhelyi Miklós. Ez volt az első kapcsolatom a Szabad Néppel. 1947. március elején bekerültem a Szabad Néphez belső munkatársnak, és ez aztán nagyon gyorsan véget vetett az én egyetemi hallgatói buzgalmamnak, és életem egyik legmozgalmasabb fejezete vette kezdetét. 19 éves voltam, de legfeljebb 16-17-nek néztem ki.

	Kende Péter

Apámat nagyon lehangolta, hogy én kommunista lettem. Ezzel kapcsolatban írt is nekem egy-két szemrehányó vagy megrovó levelet. Ez a vita nemzedéki vita is volt, mert nem én voltam az egyedüli fiatalember ebből a posztgallileista generációból, aki kommunista lett. Hasonló viták zajlottak más családokban is, például Rényi Alfréd és az édesapja, Rényi Artúr között.

A Szabad Népnél a Vásárhelyi Miklós által vezetett belpolitikai rovathoz kerültem, annak ellenére, hogy korábban még soha nem foglalkoztam belpolitikával. Bekerülésem pillanatában ismerkedtem össze Méray Tibor, nálam idősebb, de azért akkor még nagyon fiatal újságíróval, akivel egy szobába kerültem. Így az ismeretségünk most már idestova negyvenéves. A Szabad Nép szerkesztőségét abban az időben Révai József személye uralta. A Szabad Nép abban a stratégiában, amelyet a Kommunista Párt az egyeduralom megszerzéséért folytatott, óriási szerepet játszott. Révai instruálta az újság szerkesztőségét arról, hogy milyen oldalról kell támadni az ellenfeleket. Egy kezdő újságírót általában helyszíni kis riportok írásával szoktak megbízni. Nagy csalódásomra én is ilyen munkát kaptam, egész jelentéktelen, apró színes írásokra próbáltak befogni, de nem voltam alkalmas az ilyesmire. Vezércikkek írására pedig senki sem kért fel, úgyhogy azt gondolom, hogy meglehetősen közepes hasznot hajtottam a lapnak.

	Vásárhelyi Miklós

	Méray Tibor

Vásárhelyi nekem ebben az időben nemcsak a főnököm, hanem bizonyos mértékig az ideálom is volt. Rendkívül nyílt, jókedvű ember, kitűnő újságíró, rendkívül dinamikus egyéniség, igen tájékozott, aki ráadásul végtelen kedvességgel, gonddal és szeretettel foglalkozott a fiatal munkatársakkal. Ő vezetett be bennünket az újságírás tudományába. Vásárhelyi Miklósnál kellemesebb főnököt nem tudnék sem elképzelni, sem kívánni magamnak. Vásárhelyi nagyon rossz véleménnyel volt a pártkáderekről és a pártfunkcionáriusokról, és ezt sose rejtette véka alá. Egyrészt mint értelmiségi, másrészt abból az alapállásból, hogy ő az ellentéte volt a szektás pártmunkásnak. Ő ezekre vigyorral, lenézéssel tekintett, egyfajta értelemben alsóbbrendű, nem igazi embereknek tekintette őket. Az ő szemében az igazi ember a teljes ember volt. Vásárhelyi ezek közül kirítt, és ezzel is magyarázható, hogy a későbbiek folyamán eltávolították a Szabad Néptől.

Én voltam az az újságíró, akit a Magyar Közösség perére kiküldtek, és én végig is ültem a pert. Számomra ez a társaság teljesen idegen volt, közülük senkit nem ismertem korábbról. Tudósításokat adtam a napi tárgyalásokról, de a kommentárokat már nem én írtam, ahhoz túl fiatal voltam. Akkori életem egyik nagy politikai élménye volt ez a per, s benne Donáth György szereplése. Donáth György kiváló képességű és rendkívül művelt ember volt, aki a háború utáni politikai életnek ahhoz a garnitúrájához tartozott, amely meghatározó lehetett volna egy finn típusú magyar fejlődés esetén. Donáth az én szememben azt az embertípust reprezentálta, amilyenek a vezető kommunisták lehettek a húszas, harmincas években a bíróság előtt.

Az ügyész, ez az Alapi nevű harmadrendű, hitvány, alpári figura, nekem még az akkori szememmel is ellenszenves volt, és nem volt képes értelmesen szembeszállni Donáth György érveivel. A tanácselnök Jankó Péter volt, egy harmadrendű jogász, egy megfélemlített ember. Az utolsó szó jogán elmondott beszédek közül Donáth Györgyé egy egész délelőtt tartott; ő öt órán át beszélt. Briliáns volt, és véleményem szerint ez a beszéd a háború utáni magyar történelem egyik legfontosabb dokumentuma. Engem ez a per bizonyos fokig megrázott, mert első ízben kerültem szembe azzal a ténnyel, hogy a politikai ellenfeleimnek is lehet igazuk.

	Donáth György a Magyar Közösség-per tárgyalásán

Hozzáteszem azonban, hogy én erről a szerkesztőségben nem sokat mondtam el. Lehetséges, hogy Vásárhelyi Miklósnak és Gimes Miklósnak teljesen magántermészetűen elmeséltem, hogy Donáth milyen karakán módon viselkedett, de nyilván már ezt is eléggé eltitkoltam. Föltételezem, hogy ha ma elolvasnám a Magyar Közösség elleni perről írott tudósításaimat, azt nagyon röstelleném. Nem is merném elolvasni, bár ezeket a tudósításokat rajtam kívül még ketten átírták.

Rákosi, Gerő és Farkas vidéki választási gyűléseire velük együtt mentem autón. Így kialakulhatott egy kép bennem a személyiségükről, mert sokat ültem mellettük a kocsiban, és alkalmam nyílt beszélgetni velük. Az a véleményem alakult ki, hogy Rákosi nagyon nem egyenes ember. Színész, akinek nincs egy igazán őszinte szava, mindenkinek valami előrerágott dumát tartogat, ami a közönségnek szól. Sokkal őszintébbnek tűnt előttem a többi kommunista vezető, akik nem játszották meg ennyire magukat. A legjobb benyomást Gerő Ernő tette rám, és természetesen Révai. Gerő rendkívül puritán, visszafogott, udvarias modorú ember volt, eléggé rezervált, sőt emberileg félénk természetű. Általában nagy megbecsüléssel beszélt mindenkivel, legyenek azok alacsony vagy magas állásban. Gerő Ernő végső megítélésénél feltétlenül tekintetbe kell venni, hogy (az én tudomásom szerint) ő volt a legkevésbé vérengző abban a fölső vezetésben, amely az ötvenes években a döntéseket hozta. Föltűnő, hogy Gerő környezetéből senki sem tűnt el, hogy ő a maga embereit nem hagyta elhurcolni.

	A Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) közös gyűlése Újpesten

Farkas Mihályt kísértem el a legtöbbször, és ő eléggé szimpatizált is velem. Ripacs színész volt, meglehetősen szegényes szónoki repertoárral, nem is beszélt túl jól, inkább üvöltött, mintsem beszélt. Sokat beszélgettem vele és ezek a beszélgetések fesztelenebbek voltak, mint a többi vezetővel, de nyilvánvaló volt, hogy sokkal hígabb, sekélyesebb egyéniség, mint a többiek.

Rajk Lászlót is elkísértem néhányszor vidéki útjára. 1949. május első napjaiban mentem valamilyen választási gyűlésre, és föltűnt, hogy micsoda őrizet áll a kapuja előtt, és hogy aki elkísért minket, annak a kezében gépfegyver volt. Már hazafelé a kocsin egyszer csak egy hatalmas csattanást hallottunk, a géppisztolyos kísérő és a sofőr is előrebukott, mert valami nekivágódott az autó elejének. Megálltunk, kiszálltunk, és azt láttuk, hogy egy sas repült az autónak. Ilyen ómen után tért haza Rajk László a lakásába, ahonnan – ha jól tudom – másnap hajnalban vitték el. Ha Rajk László ókori államférfi lett volna, akkor ezután a jelenet után minden bizonnyal vagy önkezével vet véget életének, vagy seregeit összegyűjtve kitör, mert ez félreérthetetlen jelzés volt az istenektől, hogy őt valami nagy vész fenyegeti.

Még 1947-ben részt vettem a parlament első ülésein, amikor az új tisztikart megválasztották. Óriási meglepetésre Nagy Imrét jelölte a Kommunista Párt a parlament elnökének. Láttam, hogy nagyon sokan föllélegeznek, és a folyosói beszélgetéseken a nem kommunista képviselők is azt mondták, hogy ez az ember az elnöki székben a helyén van. Amikor Nagy Imre először fölment az elnöki székbe és megszólalt, mindenki úgy érezte, hogy ezt az embert ide teremtették.

	Nagy Imre

A Szabad Népnél nagyon aktívan részt vettem a belpolitikai rovat munkájában ezekben a 1947 végi időkben, a választásoktól kezdve valamikor október végéig, amikor elküldtek pártiskolára. 1947 késő őszétől 1948 tavaszáig voltam a Karolina úti pártiskola hat hónapos tanfolyamán. A pártiskola után még egy ideig, 1949 tavaszáig a belpolitikai rovatban dolgoztam. A Mindszenty-peren¹² is én voltam a Szabad Nép tudósítója. Őszinte szomorúságomra azonban egyáltalában nem emlékszem, hogy bennem a Mindszenty-per kételyt vagy rossz érzést váltott volna ki, így minden bizonnyal az ellene indított pert egyszerűen normálisnak tekintettem.

A Szabad Népnél ekkor már nagyon megbecsült fiatal káder voltam, amit az is mutat, hogy amikor Vásárhelyi Miklós elkerült a laptól, engem neveztek ki – 22 éves koromban! – a külpolitikai rovat vezetőjévé, 1949 tavaszán.

Arra biztosan emlékszem, hogy sokat beszéltünk egymás között a Szabad Nép szerkesztőségében a jugoszláv vezetőkkel való szakításról.¹³ Nagyon szoros baráti kapcsolat fűzött össze Kornai Jánossal, Patkó Imrével és Lőcsei Pállal. Egymással nagyon nyíltak voltunk. Ez a baráti társaság 1948–49-ben még elég jól működött, de a Rajk-per véget vetett ennek a bizalmasságnak. Amikor a Sztálin–Tito-szakítás megtörtént, ezen nagyon sokat töprengtünk, nemigen tudtuk megemészteni.

A Rajk-per idején már a külpolitikai rovatnál voltam, és a per tudósításában semmilyen formában nem vettem részt. Nem voltam jelen a tárgyaláson, de természetesen végighallgattam rádión.¹⁴ Ekkor mozdult meg bennem utoljára a régi énem. Mert amikor végighallgattam Rajk László vallomását, azt mondtam magamban, hogy itt valami nem stimmel. A tényeket ugyan nem ismertem, de én már hallottam ellenséget a bíróság előtt beszélni, és az ellenség nem úgy beszél, mintha egy pártszemináriumon lenne, és ott előadná, hogy a népi demokrácia milyen nagyszerű, ezzel szemben ők milyen rettenetesek, hanem vagy a saját világnézetüket képviselték, vagy a saját magatartásukat igyekeztek minél kedvezőbb színben föltüntetni. Itt valami nem stimmel! Nagyon jellemző, hogy ezt a kételyemet akkor már csak egyetlenegy embernek, Gimes Miklós unokatestvéremnek mertem megvallani.

Ez volt tehát a régi öntudatom utolsó fellobbanása, amelyet aztán szétmorzsolt és a mélybe kényszerített az a szisztematikus sulykolás és lélekmérgezés, amelyben ettől kezdve részünk volt, és amelynek fő ágense a Szabad Nép szerkesztőségében Betlen Oszkár volt. Tőlem is irracionális azonosulást követeltek, s én teljesítettem; olyan okokból, amelyeket nem tudok megmagyarázni, de amelyek az élni akarás, a fönnmaradás vagy a karrierizmus motivációjához tartoznak. Bevallom, hogy ez előttem ma is ugyanolyan rejtelmes, mint az, hogy miért is léptem be 1945-ben a Kommunista Pártba. Végül is úgy határoztam, hogy elfogadom a képtelent, hiszen hinni csak a képtelenségben lehet. Credo, quia absurdum – ez volt a nyilvánvaló magatartásunk a Rajk-perrel kapcsolatban. 1949 őszétől kezdve, hogy átkerültem a külpolitikai rovathoz, 1953 tavaszáig, szerencsés módon gurultam át, mert semmi olyannal nem kellett foglalkoznom, ami a sztálinizmus legkellemetlenebb, legpiszkosabb, legnyugtalanítóbb vonatkozásaihoz tartozott. A külpolitikai rovat vezetője voltam egy rövid megszakítástól eltekintve egészen 1954 végéig. Ennek során rettenetesen sok szamárságot írhattam össze, de tulajdonképpen nem kellett semmi olyasmit csinálnom, amire ma lelkiismeret-furdalással gondolnék vissza.

Nagyon rutinos újságíró lettem: egy Szabad Nép-vezércikket egy óra alatt meg tudtam írni. A Szabad Nép külpolitikai vezércikkeit többnyire én írtam. A világ megbillent, és egyre őrültebbé vált az, amihez nekünk igazodnunk kellett. Igen ám, de az őrültséget egyre kevésbé vettük észre, mert érzéketlenné váltunk az őrültség természetével szemben. Az 1951–52-es években már egyre jobban féltem, mert azt gondoltam: előbb-utóbb ki fog pattanni, hogy én is ellenséges elem vagyok. 1953-ig nem volt senki, akivel erről beszélhettem volna. A félelmi állapothoz tartozott az is, hogy nem mertem segíteni azokon az embereken, akiken pedig szívesen segítettem volna. Ekkor már annyira féltem, hogy attól tartottam: bármilyen ügyben közbelépnék, az végül is rám ütne vissza.

	A Rajk-per tárgyalása: Rajk László vallomást tesz

Sztálin halála után a politikai stílusváltozásnak a magyar újságírásban is megfigyelhető nyoma volt a békés együttélés rendkívül erős hangoztatása. A dolgok hirtelen új arculatot öltöttek. A budapesti rádió egy olyan kommünikét közölt, amely teljes fölindulást idézett elő. Ez az első moszkvai rehabilitáció volt, az orvosper megbélyegzése¹⁵ és visszavonása, az ezzel kapcsolatos felelősök megnevezése, és annak kinyilvánítása, hogy a vádlottakat rehabilitálták és a felelősöket meg fogják büntetni. Számomra ez fantasztikus fölszabadító élmény és megrázkódtatás volt.

Ezekben a hetekben kezdtünk el ismét őszintén beszélgetni, s Berija letartóztatása¹⁶ után pedig már átvitáztunk egy egész éjszakát.

1953 júniusában, azután, hogy a központi vezetőségi határozat¹⁷ megszületett, bizalmasan tájékoztatták erről a párt belső aktíváját. A Szabad Nép szerkesztőségében Betlen Oszkár összehívta a szerkesztőbizottságot és még azokat, akiket a lap magjának tekintett, összesen 10-15 embert, és felolvasta nekik a központi vezetőség határozatának teljes szövegét. Mellbevágó volt, mert úgy kezdődött, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Rákosi Mátyással az élen, az elmúlt években súlyos hibákat követett el. Nagy Imre személyének az előtérbe kerülése számomra is meglepő volt, semmi nem indokolta, hogy miért éppen ő lett a miniszterelnök. Halványan mindenki érezte, hogy itt a zsidó és nem zsidó probléma is közrejátszik, mert a Politikai Bizottság átalakítása nagymértékben zsidótlanítás is volt. Ne felejtsük el, hogy akik nem voltak zsidók, azok Nagy Imrén kívül ebben az időben mind börtönben ültek.¹⁸ Ezért olyan fiatal népi kádereket vettek be a fölső vezetésbe, akiknek a „nem-zsidóságuknál” más, nagyobb érdemük nemigen volt, mint például Hegedüs András vagy Szalai Béla.

A Szabad Népnél létezett egy csoport, amely nyitott és reformpárti volt. Kornai János, Lőcsei Pál, Fehér Lajos, Fekete Sándor, Lénárt Gábor, Novobáczky Sándor, Gimes Miklós – és én is természetesen ide tartoztam. 1954 nyarától az év őszéig ideiglenesen elvállaltam a párttitkári feladatot a lapnál. Akkor lettem a pártvezetés tagja, amikor a belső pártgyűléseken kiderült, hogy én vagyok a Betlen elleni kritikának az egyik legmarkánsabb kifejezője. Betlent leváltották, és kineveztek egy új szerkesztőbizottságot, amelynek Horváth Márton lett a vezetője, Komor a helyettes vezetője és tagjai – nem a teljes névsor, arra nem emlékszem – Gimes Miklós, Méray Tibor, Fekete Sándor és Novobáczky Sándor.

1954 elején elküldtek Berlinbe a Sztálin utáni első négyhatalmi találkozóra,¹⁹ és ez az út rám igen nagy hatást tett, hiszen ekkor voltam először Nyugaton. Az út azért tett rám rendkívüli hatást, mert láttam, hogy mi van Nyugat-Berlinben. Összehasonlítottam Kelet-Berlinnel, és azt a következtetést vontam le, hogy ami Keleten van, az katasztrófa. Ez az út teljesen átalakította a világképemet. És bár már addig is híve voltam az „új szakasznak”, mondhatom, hogy ettől kezdve reformkommunistává váltam.

Elég hamar egyértelművé vált, hogy a legfelsőbb vezetők között Nagy Imre képviseli a számunkra kedvező irányt, és ez adta ezeknek az újságíróknak azt a gondolatot, hogy a toll embereinek kell kialakítani azt a tábort az új politika mellett, amely a pártapparátusban még nincsen meg. Például Méray Tibor 1953 nyarától 1954 őszéig a Szabad Népben nagyon sok nagy hatású riportot írt az ország helyzetéről, ami ezt az új politikát támogatta. 1954 kora őszén a Nagy Imre-féle új és a Rákosi-féle régi politika közti harc nyilvánosságot kapott az MDP Központi Vezetőségének egy ülése kapcsán, s ennek hatása alatt a központi pártlap „reformerei” támadásba kezdtek. Egy két napon át tartó párttaggyűlésen – amelyen persze a teljes szerkesztőség jelen volt – addig elképzelhetetlen élességű vádbeszédek hangzottak el az úgynevezett visszahúzó erők ellen, akiket (mint például Gerő Ernőt) néven is neveztek. Ez volt a Szabad Nép lázadása,²⁰ amely tulajdonképpen az 1956-os Petőfi Kör szellemét vetítette előre. A közben ismét felülkerekedett sztálinista vezetés úgy határozott, hogy szigorúan megbünteti a lázadás felelőseit, köztük engem is mint a Szabad Nép megbízott párttitkárát.

A személyes sorsom valamikor a karácsony előtti napokban dőlt el. 1954. december 16-án Komor Imre közölte velem: az illetékes elvtársak úgy határoztak, hogy engem és a Szabad Nép szerkesztőségének még két munkatársát²¹ azonnali hatállyal elhelyeznek a szerkesztőségből. A tisztogatás folytatódott és kiterjedt a Szabad Nép nyolc vagy tíz nagyon jelentős vezető munkatársára, így Novobáczky Sándort, Kornai Jánost és Lőcsei Pált is eltávolították a laptól.²² Gimes Miklóst áthelyezték a Magyar Nemzethez, Méray Tibort külföldre küldték, Fekete Sándort visszaminősítették. Gimes Miklós eltávolítása azért volt kissé komikus, mert ő a taggyűlés idején Párizsban volt.

1955. január végén vagy február elején leutaztam Szegedre, és megkezdtem az ottani munkámat. A fizetésem nem csökkent, Szegeden majdnem egy évet töltöttem olyan módon, hogy minden hétvégén, mint az ingázó munkások, fölmentem Budapestre, hogy a családom körében legyek. Nagyon keveset dolgoztam, hónapokig nem volt semmi beosztásom. Abban sem vagyok biztos, hogy írtam, hiszen büntetésből távolítottak el, és nem pedig azért, hogy én mint újságíró hasznos legyek. Elhatároztam, hogy újrakezdem az egyetemi tanulmányaimat.

Külön engedéllyel beiratkozhattam levelező hallgatónak a szegedi egyetemre, matematika szakra, mert azt gondoltam, hogy az életpályámban gyökeres változásnak kell bekövetkeznie. Természetesen szoros maradt a kapcsolatom Gimes Miklóssal, és tőle folyamatosan értesültem mindarról, ami az 1955-ös évben történt.

1955 végén apám tanácsára beadványokkal kezdtem bombázni a pártközpontot, hogy helyezzenek vissza Budapestre, aztán apám közbenjárására áthelyeztek egy kis állásba a Külkereskedelmi Minisztériumba. Ott dolgoztam egészen 1957. január végéig, amíg Magyarországot el nem hagytam.

Azon személyek köréhez tartoztam, akiket úgy lehet tekinteni, mint ennek a belső pártellenzéknek a vezetőit. Lőcsein és Gimesen kívül ezek közé sorolnám még Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst, Losonczy Gézát, de Donáth Ferencet ekkor még nemigen. Talán még ide sorolandó Szilágyi József, vele viszont soha nem találkoztam. Még Déry Tibort is ide kellene számítani, mint nagy, bölcs öregjét ennek a mozgalomnak, de a mozgalom szervezésében Déry nem vett részt.

Az 1956-os Petőfi köri vitáknak egy jelentős részén részt vettem, de ezeknek az eseményeknek nem számítottam elsővonalbeli, sőt még másodvonalbeli résztvevőjének sem.

Vásárhelyi Miklóssal és Kornai Jánossal 1956 tavaszán elkezdtünk dolgozni egy nagy munkán, a magyar helyzet fölmérésén, egy ideológiai-politikai platform kidolgozásán. Ezt már a XX. kongresszus hatására kezdtük el, és a mi fejlődésünket is jellemzi. Csak egy részletes tartalomjegyzékig jutottunk el, de még ez is elkallódott. Egyszer munka közben megjelent Gimes Miklós. Elmondtuk neki, mit csinálunk, s erre Gimes Miklós a maga bölcs módján elmosolyodott, és azt mondta: ugyan menjetek már, még a negyedéig sem fogtok eljutni, amikor azt már a dolgok változása el fogja söpörni – mondotta ezt valamikor 1956 nyarán. Mi nyílt, marxista szellemű munkára készültünk, amely főleg az ország helyzetét akarta volna áttekinteni.

1956 kora tavaszától többünknek az volt a véleménye, hogy őszre Magyarországon forradalom tör ki. Ezt én egyszer kifejtettem Kornai Jánosnak, aki későbbi levelezésünkben vissza is tért rá, hogy valóban igazam volt. Minket tehát nem ért váratlanul, hogy októberben kitört a forradalom. Nem azért, mert forradalmat akartunk csinálni, hanem azért, mert a belső helyzet megfigyelése ezt a képet alakította ki bennünk. Nagy Imre személye és politikája volt tulajdonképpen a közös hivatkozási pont ebben a társaságban. Én ebben az időben, már 1955 januárja óta nem éreztem magam kommunistának. Ugyanakkor változatlanul szocialistának tartottam magam.

Az október 23-i tüntetésen részt vettem. Ott voltam természetesen akkor is, amikor Nagy Imre beszélt. Nagyon szánalmasnak éreztem Nagy Imre szereplését. Abban is biztos vagyok, hogy nem az esti Gerő-beszéd robbantotta ki a forradalmat, hanem az a körülmény, hogy sok százezer ember várta, hogy történjék valami, de nem történt semmi.

Nagy Imre beszéde után bementem a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, hogy találkozzam a barátaimmal. Ott ült Losonczy Géza irodájában Vásárhelyi Miklós, Boldizsár Iván és még sokan mások. Nem tudtunk semmi okosat kitalálni, és nagy tanácstalanságunkban lementünk a Hungária étterembe vacsorázni. Losonczy Géza később elment, hogy megpróbáljon Nagy Imrével beszélni. Soha többé nem láttam! Boldizsár Ivánnal körtelefont adott le, hogy az újságokat lebeszélje a Gerő-beszéd közléséről.

Apáméknál aludtam, s hajnalban hallgattam a rádiót. Ismertették a Központi Vezetőség határozatát, hogy Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, elrendelték a statáriumot stb. Kétségbe voltam esve. Rettenetesnek találtam, hogy Nagy Imre ilyen formában került vissza a hatalomba. A híradásokból világos volt, hogy akik fönt vannak, nem urai a helyzetnek. Az oroszok bejövetelét pedig különösen rettenetesnek ítéltem. Hogy kik a felkelők, arról fogalmam sem volt. Polgárháború tört ki, amelynek egyik oldalával sem tudtam magamat azonosítani, mert nem láttam tisztán, hogy ki mit akar, az oroszokról nem is szólva, akik fegyveresen jelentek meg.

Végül megtaláltam Gimes Miklóst, aki azt mondta: nem biztos, hogy olyan szörnyű a helyzet, ebből még lehet valami. Természetesen mi nem erre a helyzetre játszottunk, nem ezt készítettük elő, nem ez volt a célunk. De ha már így alakult, akkor ebből a helyzetből kell kihozni valamit. Gimes Miklós reálpolitikus módra viselkedett.

Huszonnyolcadikán átjött hozzám a lakásomra Kornai János azzal, hogy menjünk, nézzük meg, mi van a városban. Lénárt Gábortól megtudtuk, hogy a Szabad Nép épülete üresen áll, és Lőcsei Pállal megállapodott a nyomdászokkal, hogy csinálnak nekünk egy újságot. Ez az újság a Magyar Szabadság volt, amely három számot ért meg, az utolsó 1956. november 3-án jelent meg, az előző 1-jén, és az azt megelőző, az első szám október 30-án. Ezek szerint ez az esemény 29-én volt. Kornaival és Lénárttal bementünk a Szabad Nép épületébe, ahova mindketten először tettük be a lábunkat 1955 januárja óta. Délután határoztuk el, hogy újságot csinálunk, és másnap reggel valóban meg is jelent. Október 29-én délután a nagy felfordulásban bementünk a Szabad Nép volt nyomdájába, és ott a nyomdászok tárt karokkal fogadtak minket. Első dolgunk az volt, hogy Lőcsei Pál vezetésével elmentünk Dudáshoz mint az épület pillanatnyi „urához”, s ő kiadott nekünk egy igazolványt, amellyel szabadon járhattunk ki-be.

A lap címét akkor találtuk ki. A szerkesztőségben megjelent Gimes Miklós, és nyomban megírta az első szám vezércikkét, amelynek az volt a címe, hogy Magyar Szabadság. Többé-kevésbé mindannyian független szocialistáknak éreztük magunkat és független forradalmároknak, akik egy ilyen helyzetben úgy gondolják, hogy sehova nem kell tartozniuk. Kritikai hangot akartunk megszólaltatni, amely egyrészt magáénak tekinti a forradalom követeléseit, de azoknak ad egy – a mi értelmezésünk szerint – demokratikus megfogalmazást. Ez már a 28-i Nagy Imre-fordulat után volt, de ennek ellenére mi a kormányt is kritikusan akartuk kezelni.

Előttünk csak egy lap indult meg a forradalom idején – az Igazság, Obersovszkyék lapja.²³ Azon a napon, amikor mi megjelentünk, több más lap is megindult. Ahogy elterjedt a lap híre, kezdtek jönni a Szabad Nép volt munkatársai, így ez a kommunista párt „árváinak” lett a lapja, de taktikai okokból ifjabb Veres Péter nevét tettük rá. Tényleges szerkesztői azonban az indulás pillanatában Gimes Miklós, Lénárt Gábor, Lőcsei Pál és én voltunk. Néhány nap múlva már csak Lénárt Gábor és én.

	Az Igazság 1956. október 29-én

	Obersovszky Gyula vádlottként a bíróságon

November 3-án nem volt semmi dolgunk, mivel a következő lapszámhoz majd csak hétfőn november 5-én akartunk nekilátni. Tehát a szombat–vasárnap – szabad hétvége. Szombaton Gimes Miklóssal bementünk a Parlamentbe, hogy némileg tájékozódjunk. Előbb Vásárhelyivel beszéltünk, aki nevetve megadta a lapengedélyt.²⁴ Gimessel arról beszélgettünk, hogy nem ilyen típusú újságra lenne szükség, hanem valami komoly hetilapot kellene csinálni, olyasmit, mint a New Statesman and Nation. Arról is szó volt, hogy a magyarországi politikai helyzetben a konzervatív jobboldali pártok fognak dominálni, de lesz egy nagyon erős szociáldemokrata párt és emellett lesz még egy baloldali szocialista párt is. Nekünk azonban nem kell egyikhez sem csatlakoznunk, hanem valamilyen független szocialista lapot kellene indítanunk. Latolgattuk, hogy más pártoknak, más irányzatoknak milyen esélyük van, és határozottan egy pluralista Magyarország képzete merült föl bennünk, amelyben nekünk is meg kell találni a helyünket, és ezt független szocialistákként akartuk megtalálni. Nem tudtuk, hogy az oroszok már útban vannak Budapest felé.

November 4-e után az egyetlen dolog, amiben ténylegesen részt vettem, az Október 23. című lap előállítása volt. Még november 7-én, valahol a belvárosban összegyűltünk budapesti újságírók, és gyűlést tartottunk Boldizsár Iván elnöklete alatt, ahol is elhatároztatott, hogy a második szovjet intervenció elleni tiltakozásul az újságírók meghatározatlan ideig sztrájkba lépnek. Ebben csak egy társaság nem vett részt, az akkor már megalakult Népszabadság munkatársai. Jó ideig a budapesti újságírók magatartását ez a közös elhatározás szabta meg. Erről a sztrájkról még soha nem láttam említést egyetlen dokumentumban sem.

Folyt valamilyen illegális mozgolódás az egykori kommunisták körében is, ezt elsősorban Ádám György szervezte. Ebben vett részt Fekete Sándor, Széll Jenő és Molnár Miklós is. Egy-két baráti megbeszélésre elmentem, előbb Markos György, aztán Beck András szobrász lakásán voltunk.

Ezek inkább baráti-politikai beszélgetések voltak, hogy a magunk számára megpróbáljuk tisztázni a helyzetet. Ennek a légkörében kezdett bele Fekete Sándor a Hungaricus című pamfletjének megírásába. Ebben a baráti társaságban az említett személyek vettek részt, vagyis nem azok, akik a későbbi Mérei-perben²⁵ szerepeltek. Nem emlékszem, hogy Mérei Ferenc ott volt-e, de ott volt Litván György, Széll Jenő, Markos György, a Beck házaspár és a már említettek, Molnár Miklós, Fekete Sándor, Ádám György – rájuk emlékszem. Gimes nem volt jelen, mert kezdettől fogva más politikai irányzatokkal volt kapcsolatban. Hogy személy szerint pontosan kikkel, azt nem tudom, Justus került közel hozzá ebben az időben, aki aztán egy-két cikkel részt vett az Október 23. című lap munkájában is. Az Október 23. című lap indulására nem emlékszem tisztán, csak azt tudom, hogy valamikor november 7-e táján jöttem össze először Gimes Miklóssal, aki akkor mindjárt leült és megfogalmazta azt az írást, amelyet a Magyar Újjászületés Tízparancsolatának nevezett. Ez meg is jelent az Október 23. első számában. Eredetileg röplapnak indult, végül is az első szám beköszöntője lett. A sokszorosítást Ádám György biztosította. Az előállítási, terjesztési munkákban Bohó Róbert és Pozsár István vett részt. Az ő letartóztatásukkor – 1957. január közepén – határoztam el, hogy jobb, ha elmegyek Magyarországról.

	Bohó Róbert

	Pozsár István

A lap készítése nagyon szigorú konspiratív szabályok között történt. A főszerkesztője, politikai irányítója Gimes Miklós volt, de néha Ádám György is beleszólt. A technikai szerkesztést teljesen én csináltam. Ez egy szerény lapocska volt, igen kevés anyaggal. Inkább agitációs újság, mint hírközlő. Az Október 23.-nak, ha jól tudom, tíz száma jelent meg, az utolsó december 15-én. Két-három szám ugyan még megjelent Gimes december 5-i letartóztatása után is, de ezzel elvesztettük a lap főszerkesztőjét. Ádám Gyuri és Molnár Miklós Gimes lebukása után sokat segített. Azt már nem tudom megmondani, hogy hogyan állt össze egy-egy lapszám. Mindenki hozott anyagokat, szóval meglehetősen vegyes volt ennek az újságocskának a tartalma és színvonala.

A szerkesztőség – apám javaslatára – az Alkotmány utca 6.-ban volt, a Magyar Radikális Párt központjában, amelyet formálisan az egész Rákosi-időszakban fönntartott a Népfront. A forradalom idején fölfedeztük, hogy ez egy nagyon jó találkozóhely, mert minden gyanú fölött áll. Az volt az elképzelésünk, hogy Magyarországon a szovjet megszállás után komoly társadalmi ellenállás lesz, valamilyen passzív rezisztencia, amely akár hónapokig is eltarthat, és rákényszerít az oroszokra bizonyos kompromisszumokat.

Szerintem a magyar társadalom nagyon hamar kapitulált, sokkal kisebb erejű volt a november 4-e utáni ellenállás, mint amire az 56-os fellángolásból, az akkori hangulatból számítani lehetett. November 4-e előtt mi demokráciában gondolkodtunk, november 4-e után azonban már nemzetben. Ez nagyon nagy változás volt! November 4-e után tökéletesen elhalványultak azok a politikai különbségek, amelyek addig minket más politikai irányzatoktól elválasztottak. Úgy éreztük, hogy ezután különbség már csak a jó magyarok és az árulók között van. A jó magyarokba mindenkit belevettünk, aki a forradalom álláspontján maradt. Az árulókhoz tartozott az a maroknyi ember, aki mindjárt kezdettől fogva a szovjetek oldalára állt.

És ekkor jutottunk fegyverbarátságba olyanfajta emberekkel, akikre addig bizalmatlanul néztünk. Ha november 4-e után megint összekerülök Dudással, akkor őt is fegyverbarátnak, politikai barátomnak tekintem. November 4-e vízválasztó, mert az egész kép átalakult, leegyszerűsödött a magyar nemzet és a Szovjetunió között folyó hosszú távú háborúvá. Nem fegyveres értelemben, hanem úgy, hogy ha a háború a politika folytatása más eszközökkel, akkor a politikát is lehet úgy tekinteni, mint a háború folytatását más eszközökkel.

Emlékezetem szerint nem volt kapcsolatunk a jugoszláv követségen levőkkel. A jugoszláv diplomaták nagyon határozottan megakadályozták a kapcsolatok létrejöttét. Még azok a diplomaták is a hivatalos álláspontot fogadták el, akik korábban támogatták a magyar belső (kommunista) ellenzéki erőket. Máig tisztázatlan kérdés, hogy Gimes miért nem került be a jugoszláv követségre. Azt sem lehet tudni, hogy felajánlották-e neki ezt a lehetőséget. Valószínűleg igen. De ha fölajánlották is, feltehetően azért nem ment oda, mert ő az ellenállás szervezését tartotta legfőbb feladatának. Nem látta helyesnek, hogy annyian odamenekültek.

Az Október 23. című lap megszüntetését én határoztam el, mert akkor már én csináltam a lapot, mindenki más csak besegített. Egyértelművé vált számomra, hogy megkezdődött, sőt december 15-re be is fejeződött a magyar társadalom föltétel nélküli kapitulációja. Nem láttam tehát létjogosultságát egy olyan politikai pamfletnek, ami ez a lap lényegében volt.

Gimest Kádárék úgy tekintették, mint az egyik legveszélyesebb ellenfelet. A lapunk nem dekonspirálódott, de Gimes Miklóst és tevékenységét valószínűleg figyelték. Így a belügynek volt képe arról, hogy Gimes politikailag szervezkedik, létre akar hozni valami olyasmit, ami Kádárnak nem sikerült, vagyis egy koalíciós mozgalmat. Szerintem ezért az ellenállási szervező tevékenységéért gyűlölhették. Gimes letartóztatása után még tovább csináltuk az újságot, bebizonyítandó, hogy ebben nem Gimes Miklós volt a főszereplő. Ennek ellenére máig sem tisztázott, hogy milyen súlya volt letartóztatásában az Október 23.-nak. Az akkori Belügyminisztérium óriási jelentőséget tulajdonított ilyen dolgoknak. Az 1958-as Nagy Imre-perben, amely teljesen sztálinista szellemben volt megfogalmazva, iszonyúan fölnagyítottak olyasmiket, amiknek a kommunista magyar állam szempontjából nem volt komoly jelentőségük. Az Október 23. jelentőségét mérhetetlenül eltúlozták a perek, és a forradalom utáni helyzetről írott Berecz-féle könyvek is.²⁶ Gimes Miklós letartóztatása számomra rendkívül lesújtó és megrázó esemény volt. A hírt Magos Gábortól kaptam telefonon, s nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem babra megy a játék, és hogy ennek hosszú és súlyos börtönbüntetés lehet a következménye.

November folyamán többször beszélgettünk az emigrálás lehetőségéről. Gimesnek határozottan az volt a véleménye, hogy mindenkinek joga van a saját személyi biztonságát megóvnia, de ő személy szerint árulásnak érezné, hogyha azok után, ami történt, és amiben neki szerepe volt, most nem maradna a színen. Semmiképpen nem lehetett rávenni, hogy a saját biztonsága érdekében elhagyja Magyarországot. Ez utoljára akkor vetődött föl, amikor Kádár személy szerint megfenyegette,²⁷ és többen is megpróbáltuk rábeszélni, hogy talán mégis jobb lenne, ha külföldre távozna. Gimes azonban határozott nemmel válaszolt.

Az az elhatározás, hogy elhagyjam az országot, akkor született meg, amikor január közepén megkezdődtek a tömeges letartóztatások, amikor értesültem róla, hogy a Bohó–Pozsár társaságot is letartóztatták. Beláttam, hogy már talán csak napjaim vannak hátra.

Azt hiszem, január 30-án léptem át a jugoszláv–magyar határt. Franciaországba április utolsó napjaiban kerültem, Párizsba pontosan május 1-jén. Nagyon határozottan azzal a gondolattal kezdtem franciaországi életemet, hogy be kell fejeznem a tanulmányaimat, ezért 1957 őszén beiratkoztam a Sorbonne-ra, ott történelmet és szociológiát tanultam. Mégsem csinálhattam szabályos egyetemi pályát, mert megint beleszólt a politika, mégpedig a Nagy Imre-perrel. Ez az esemény annyira felbolygatott, hogy képtelen voltam a további hónapokban mással foglalkozni, mint azzal, hogy összeállítsam azoknak a védőiratát, akiket ebben a perben kivégeztek vagy súlyos börtönre ítéltek. Így kerültem bele néhány barátom társaságában az Igazság a Nagy Imre-ügyben című könyv²⁸ munkálataiba. Ez a munka visszarántott a politikai tevékenységbe, ugyanakkor hónapokra eltávolított a tanulmányaimtól. Az életmenetemet úgy kellett megszervezni, hogy egyidejűleg tudjak tanulni is és dolgozni is. Alkalmi munkákat kellett vállalnom.

Az Igazság a Nagy Imre-ügyben című kötet szerkesztése hónapokat vett igénybe. A francia kiadás valamikor 1958 végén látott napvilágot. Iszonyú rohammunkával állítottuk össze. Utána megjelent az angol nyelvű és több más kiadása is, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy magyar nyelvű kiadást is. Ezt hárman állítottuk össze: Enczi Endre, aki franciából magyarra fordította, a feleségem, Hanna és én. A munka belenyúlt 1959 első hónapjaiba. Akkor ért az a szerencse, hogy Polányi Mihály fölfedezett, majd szerzett nekem egy Ford-ösztöndíjat, amelynek segítségével 1959 márciusában átmentem Angliába, ahol majdnem egy évet töltöttem tanulással és 1960 első felében megpályáztam Párizsban egy kutatói posztot.

Én voltam az egyetlen, akivel a Centre National de la Recherche Scientifique alkalmazta alapszabályának azt a pontját, amely szerint ha az illető szellemi felkészültségénél vagy publikációinál fogva méltó rá, akkor nem szükséges, hogy diplomája legyen. Itt végigmentem a szamárlétrán, mert gyakornoknak vettek föl, aztán fokozatonként haladtam előre. Ma úgynevezett kutatási igazgató vagyok, de ez nem jár igazi munkával. A CNRS úgy működik, mint a Magyar Tudományos Akadémia, vagyis biztosítja a fizetésemet, de mindenki valamilyen tudományos intézetben vagy egyetemen dolgozik. 1962-ben szereztem meg a diplomámat, és 1964-ben védtem meg a doktorátusomat, lettem a szociológia doktora.

Végül megint és mégis politikai tevékenységet folytattam az elmúlt harminc évben, mert úgy éreztem, hogy ekkora pusztítás után azoknak, akik megmaradtak, az elveszett, legyilkolt emberek helyére kell állni. Kellett, hogy valaki csináljon valamit. Ezzel a lelkiismereti késztetéssel tértem vissza a politikához, de mind a mai napig úgy érzem, hogy én csak helyettes vagyok, aki tartja a frontot, viszi a dolgokat addig, amíg valaki jobb és érdemesebb a helyére nem áll. E politikai tevékenységem alapvető etapjai a következők.

A legfontosabb az Igazság a Nagy Imre-ügyben című könyv megszerkesztése. Ennek a könyvnek a tervét lényegében Méray Tiborral, Molnár Miklóssal és az akkor éppen Párizsban tartózkodó Aczél Tamással dolgoztuk ki. A tényleges lebonyolításban négyen vettünk részt. Molnár Miklós Genfben élt, és a szerkesztésben csak részlegesen tudott részt venni, így hárman maradtunk, Schreiber Tamás, ma is Párizsban élő újságíró, Hanna, a feleségem és én. Én voltam a szerkesztő, de Méray Tibor végig közreműködött jobbnál jobb ötletekkel. A munka megtervezését és a kivitelezést másik négy ember végezte. Én voltam az átfedés, és végső soron a főszerkesztője ennek a munkának. Végül is úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy ez a könyv elsősorban az én munkám.

	"Az igazság a Nagy Imre ügyben" című könyv címlapja

	A párizsi Magyar Füzetek "A magyar kérdés" című kötetének címlapja

1959-ben látott neki Heltai György és Nagy Balázs a Nagy Imre Intézet²⁹ létrehozásának. Akkortájt bejárták Európát, föltérképezték, hogy kikkel tudnak majd együttműködni. Eljutottak Londonba is, ahol én ekkor a feleségemmel, Hannával már ösztöndíjasként éltem. Meglátogattak minket, és feltették a kérdést, hogy hajlandó volnék-e részt venni az általuk tervezett munkában? Ez egy igényes politikai tudományos intézetnek indult, amely folyóiratot tervezett kiadni angolul, franciául és magyarul. Tudományos kutatásokat akart folytatni és konferenciákat rendezni. Voltaképpen egy kelet-európai politikai megfigyelő intézet szándékozott lenni, amely a szovjet világ fejleményeit figyeli, de olyanoknak a szemével, akik ezt belülről is ismerik. Ezen kívül politikai kapcsolatban kívánt lenni az európai nem kommunista baloldallal, hogy annak a gondolkodásába bevigyen olyan elemeket, amelyeket ez a baloldali kelet-európai emigráció hozott magával. A terv 1959 őszén került tető alá, és a Nagy Imre Intézet – teljes nevén Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet – akkor tartotta az első, alakuló konferenciáját, és a folyóirat is ekkor indult meg, 1959-ben.

A folyóiratnak nagyon rossz címe volt, és én helytelenítettem. Magyarul Szemlének neveztük, franciául Etude-nek és angolul The Review-nak. Az induláskor a három folyóirat tartalma majdnem teljesen ugyanaz volt, a továbbiakban a magyar folyóirat némileg különbözött az angol és a francia változattól. A magyar nyelvű folyóirat szerkesztését később átvette Szász Béla, és valamennyire módosította is a jellegét. Az első hat szám 1959–60-ban jelent meg, és a következő három évfolyam a 1961–62–63-as volt; összesen tizennyolc szám jelent meg.

A Nagy Imre Intézet Brüsszelben rendezkedett be. Volt egy nagyon szép kis épülete, előbb az Avenue Louise-on, aztán pedig az Avenue Brugmannon. Ez egy valódi intézet volt, rendes stábbal, amely egy igazgatóból állt, az igazgató helyetteséből, aztán volt egy könyvtáros és egy gondnok, akit néha tréfásan háznagynak neveztünk. Ezen kívül az intézetnek voltak külső munkatársai, közéjük tartoztam én is. A könyvtárosi szerepet Birki Ágnes, a szobrász Beck András felesége töltötte be 1960-tól kezdve. Volt egy francia és egy magyar nyelvű titkárnő, valamint egy gépírónő is.

Az intézet szervezett néhány európai jelentőségű konferenciát. Az elsőt 1959-ben, a másodikat 1960-ban vagy 1961-ben. Mindkét konferenciának az volt a célja, hogy az európai baloldallal minél szélesebb körű kapcsolatokat építsünk ki. Ezeken a konferenciákon alakult ki az a gondolat is, hogy az a politikai irányzat, melyet mi képviselni akarunk, a pluralista szocializmus.

Heltai György és Nagy Balázs szorosan együttműködtek az alapításban, de valamikor 1960-ban összekülönböztek, és Nagy Balázs elhagyta a Nagy Imre Intézetet; ekkor vettem át az Etude és a Review szerkesztését, bár továbbra is Párizsban éltem. S ekkor kapta az angol és francia nyelvű folyóirat azt az alcímet, hogy a Pluralista szocializmus folyóirata. Szász Bélával nagyon jóban voltunk, de kevés volt közöttünk a munkakapcsolat; én a francia nyelvű folyóiratot gondoztam, és azoknak a cikkeknek csak egy része ment át a magyar nyelvűbe. A külső munkatársak nagy része Párizsban élt. Az angol nyelvű folyóirat a francia nyelvű fordítása volt.

Természetesen az intézet munkatársainak zöme a volt kommunisták közül került ki, ez az intézmény jellegéből következett. Így megemlítem Molnár Miklóst, Bak Jánost, Gömöri Györgyöt. Később Méray Tibor és Pálóczy-Horváth György is bekerült a folyóirat szerzői közé. De volt egy másik része is a munkatársi gárdának, akiket Sztáray Zoltán hozott, főleg volt recskiek. Közéjük tartozott Nyeste Zoltán, Varga József és Práger Dezső. Ezek egy fiatal kisgazda- vagy parasztpárti körhöz tartoztak – inkább kisgazdapártihoz –, akik még a háború alatt alakultak baráti társasággá, vagy a háború után a Magyar Közösség elleni per.³⁰ táján, vagy aztán később a börtönben. Peéry Rezső tartozott még ebbe a nem kommunista társaságba; ő Csehszlovákiából települt vissza Magyarországra a háború után.

Volt még egy harmadik csoport is, amely úgyszólván egyetlen személyből állt, és ez Kéthly Anna volt, aki ekkor Brüsszelben élt és nagyon jó barátságban volt Heltai Györggyel és később velem is, és támogatta a Nagy Imre Intézet munkáját.

Egy negyedik csoportról is meg kell emlékezni: az Európai Baloldaliak Társaságáról, amely az olasz szocialista vezér Nennitől – aki anyagilag is támogatta a folyóiratot – egészen a francia trockisták egy részéig terjedt. Például Edgar Morin, a filozófus is ezek közé tartozott.

A magyar emigráció többi körétől azonban nagyon elszigetelődtünk. Heltai még azt is rossz néven vette, hogy én együttműködtem az Új Látóhatárral,³¹ és egy-egy cikket adtam nekik. A magyar emigráció más politikai irányzatával egyáltalában nem volt kapcsolatunk. Az Irodalmi Újság³² szerkesztőinek és munkatársainak egy része ugyan dolgozott a Nagy Imre Intézet számára is, de intézményes kapcsolatunk nem volt.

Az alakulás idején még nagyon éles különbség volt az Irodalmi Újság politikai vonala és a Nagy Imre Intézet között, ugyanis az Irodalmi Újság politikai arculatát ebben az időben Faludy György és Ignotus Pál szabták meg, akik kevéssé differenciált antikommunista vonalat követtek, és ez egészen más volt, mint a Nagy Imre Intézet körüli társaságé, amely baloldalibb beállítottságú volt, érdeklődött a szocializmus revíziójának lehetőségei iránt.

Ha valami különleges érdeme van a Nagy Imre Intézetnek, akkor az az, hogy helyett adott a magyar revizionista gondolkozásnak, hiszen akkor ez volt az egyetlen intézményes fóruma a magyar revizionizmusnak. Ez különböztette meg az Irodalmi Újságtól is mindaddig, amíg az Londonban jelent meg. De attól kezdve, hogy az Irodalmi Újság átköltözött Párizsba és a szerkesztői Enczi Endre és Méray Tibor lettek – elsősorban Méray Tibor –, az Irodalmi Újságnak is megváltozott a politikai arculata, közelebb került azokhoz a politikai problémákhoz, amelyekről itt említést teszek. Nekem egyetlen sorom se jelent meg a londoni Irodalmi Újságban, de a párizsinak a kezdet óta rendszeres munkatársa voltam.

A Nagy Imre Intézet kísérlet volt a magyar revizionista gondolkozás kialakítására, és érdekes koncentrációja volt az azonos gondolkodású embereknek. De ha most visszatekintek, akkor azt kell mondanom, hogy végül is beletört a bicskánk ebbe a vállalkozásba, mert nem volt elegendő alkotóképes ember a Nyugatra szakadt, baloldali emigrációban. A politikai konjunktúra is olyan volt, hogy nem növekedett, hanem inkább csökkent az érdeklődés ezek iránt a problémák iránt. Úgy éreztük, hogy a problémák saját maguk körül forognak, nem újulnak meg. Nem adtunk számot magunknak arról, amit Kolakowski később nagyon pregnánsan kimondott, hogy a revizionizmus tulajdonképpen meghalt, mert addig volt létjogosultsága, amíg a kezéből a népfölkelés ki nem vette a zászlót. Attól kezdve, hogy átfordult a magyar forradalom is meg a lengyel forradalom is valami mássá, tehát abban a fölszínre kerültek azok az erők, amelyek mást és többet akartak, mint a revizionisták, attól kezdve a revizionizmus talaját veszítette.

Mostanában megint föléledőben van a revizionizmus, de a hatvanas évek első felében valóban talajtalan volt ez a fajta gondolkodás. Nem volt mire építsen, különösen azért, mert semmilyen kapcsolatban sem volt azzal a magyar revizionizmussal, amely éppen a hatvanas évek közepén, a gazdasági vitákban kezdett kibontakozni. De nem is lehetett kapcsolatban, mert ezek a gazdasági viták 1964–65-ben indultak meg komolyabban, a Nagy Imre Intézet viszont de facto 1963 végén megszűnt. 1963 végéig otthonról semmi támpontot és semmi ösztönzést nem kaptunk ehhez a gondolkodáshoz.

A hruscsovi újításokban nem nagyon hittünk, nem vettük észre, hogy Hruscsov maga is újító és revizionista személyiség, akinek – bármilyen visszatetszőnek tűnt is a magyarországi tevékenysége – Oroszország szempontjából olyan jelentősége van, mint amit mi, mondjuk a saját tevékenységünknek tulajdonítottunk 1956 előtt. Tehát a Nagy Imre Intézet gyengesége volt, hogy nem nagyon figyelt föl az 1961–62-es szovjetunióbeli fejleményekre.

1964-ben – egzisztenciális okokból – megpályáztam egy érdeklődésemtől elég távol eső gazdaságkutatói állást, ahová föl is vettek. Ez csak véletlenül esett egybe a Nagy Imre Intézet megszűnésével, mert nekem mindenképpen kellett valamit találnom, olyan rossz anyagi helyzetben voltunk. Ezért nem kerülhetett sor arra a tervre, amelyet Molnár Miklóssal és Bak Jánossal dolgoztunk ki, hogyha megszűnik is az intézet, legalább évi egy vagy két folyóiratszám erejéig megjelentetjük a pluralista szocializmus orgánumát, és ezt magunk szerkesztjük, ki-ki a maga munkahelyéről, minden központ nélkül. Nekem ki kellett szállnom ebből a tervből, egyszerűen azért, mert az új munkám teljes embert követelt.

A hetvenes évek közepén úgy határoztam, hogy valamelyest visszakanyarodom a kelet-európai és szovjetológiai tárgyú munkákhoz. Ennek az első lépéseként egy lengyel kollégámmal és barátommal az 1956-os események 20. évfordulójára szerveztünk egy nagyon komoly konferenciát, amely történelmileg, politikailag, szociológiailag elemezte a történteket, és elég nagy sikert aratott Párizsban.

Ebben az időben már személyes kapcsolatom is volt Kelet-Európával, mert 1976 nyarán lengyel barátaim ösztönzésére és segítségével elutaztam Varsóba. Valószínűleg ez az esemény indított arra, hogy átcsoportosítsam a tevékenységemet olyan témákra, amelyek engem mint magánembert vagy mint politikai citoyent érdekelnek. Közben több helyütt is tanári tevékenységet folytattam.

Francia nyelven 1958 óta száznál több nagyobb terjedelmű cikket és tanulmányt publikáltam. Ebben nincsenek benne az újságcikkek. Nem számoltam össze, hogy magyar nyelven hány cikket írtam. Az Irodalmi Újságot már említettem, további fő lelőhelyek a Szemle és mellékesebb lelőhelyük még az Új Látóhatár, de írtam a Katolikus Szemlébe is és a Kéthly Anna-féle Népszavába 1958–1960 között. Ezeket azonban mind álnéven.

1978 nyarán indult meg a Magyar Füzetek folyóirat, az én egyszemélyes vállalkozásom. Szerettem volna ugyan a Magyar Füzetek mögé valamilyen egyesülést szervezni, de ez nem sikerült. Már a hatvanas évek közepe óta törtem a fejemet, hogy össze kellene hozni az emigrációban egy magyar nyelvű politikai társaságot, amely érdemi gondolkodást folytat a jelenlegi kelet-európai, s ezen belül a magyar helyzetről. A gond az, hogy alapjában véve kevés ember van Nyugaton, aki egyrészt szellemileg alkalmas arra, hogy ilyen munkában részt vegyen, másrészt eléggé érdeklődik Kelet-Európa és a kommunizmus belső változásainak a kérdései iránt, egyszersmind hajlandó minderről magyar nyelven eszmét cserélni, írni.

Egy olyan folyóiratot akartam, amely dialógus a Kelet és a Nyugat között. Ez a gondolat Józsa Péter barátommal való beszélgetésben született. Józsa Péter majdhogynem követelésként vagy indítványként hozta Budapestről azt a gondolatot, hogy nekem és többeknek össze kellene fognunk velük – hogy pontosan kik azok a „velük”, azt biztonsági okokból nem akarta megmondani –, és együtt kellene csinálnunk egy dialógus-folyóiratot. Én is elkezdtem ezen gondolkodni, de szkeptikus voltam, egészen addig, amíg véletlenül a kezembe nem került Kis János és Bence György írása, Hegedüs András egyik tanulmányának kritikai elemzése, amely a direkt politikai gondolkodás ambíciójával vitatta Hegedüs gondolatait. Ez volt az első írás, amelyet olyan kvalitásúnak éreztem, hogy azzal meg lehessen indítani egy folyóiratot.

Nekem is volt egy kéziratom, A demokrácia jövője Kelet-Európában, amely akkor már megjelent franciául, s amelyet gyorsan lefordítottam magyarra. Ez is belekerült ebbe a számba. Kemény István akkoriban emigrált Párizsba, és tőle is kértem egy cikket a magyar gazdasági és társadalmi fejlődésről az 1950-es évek utáni korszakról. Ez Hol tart a társadalmi kompromisszum Magyarországon? címmel jelent meg a Magyar Füzetek első számában. És még beletettünk egy-két más írást is, így például egy Bibó-részletet, a Michnik egy tanulmányát átvettem az Espritből, így született meg a Magyar Füzetek első száma.

A továbbiakban kialakítottunk egy szerkesztői munkaközösséget, amelynek távoli tagjai is vannak, akiket inkább a vállalkozás védnökeinek vagy barátainak lehet tekinteni, mint például Borsody István és Fejtő Ferenc, de vannak olyan tagjai is, akik a szerkesztésben is részt vesznek, ilyen mondjuk Kemény István és Schöpflin György. A Magyar Füzeteknek kezdettől fogva van egy láthatatlan magyarországi szerkesztői gárdája is, ők az újonnan szerzett politikai barátaim – Kis János, Bence György és mások.

A Magyar Füzetek tízéves mérlegét még korai megvonni, egyébként is jobb, ha más vonja meg. A Nyugaton élő magyar értelmiségiek sokkal kevesebbet adtak hozzá, mint amire én számítottam. A tíz év után azt kell mondanom, hogy a Magyar Füzetek nem tudott volna fönnmaradni a budapesti szerzőgárda nélkül. Ez tehát újabb megerősítése annak a tapasztalatnak, amelyet már a Szemle idején is szereztem, hogy a magyar politikai emigráció nem alkot egy ütőképes, szellemileg elég erős társaságot. A magyar emigrációnak nincsen olyan jelentős politikai gondolkodója, politikusa, aki olyasmit adhatna, amire Magyarországon is felfigyelnének. A magyar nem politikus nemzet, nem szeret politikában gondolkodni, inkább szeret irodalomban, nemzetsorsban vagy akármi másban. Lehet, hogy ez most változóban van, mert úgy tűnik, hogy néhány év óta Magyarországon kialakulóban van egy komoly politikatudományi iskola. A Magyar Füzeteknek akkor volt igazi szerepe – legalábbis az indulás éveiben –, amikor otthon még nem volt számottevő politikai szamizdat. Amióta megindult a Beszélő, azóta a mi jelentőségünk fokozatosan csökken. Ezt egyáltalában nem bánom, ellenkezőleg, örömmel állapítom meg.

Életemnek nemcsak a nagyobbik felét éltem le Franciaországban – mert 29 éves koromban jöttem ki és nemsokára rám köszönt a 60. születésnapom –, hanem ennél messzebbre is mehetünk, mert hiszen én a felnőtt életemnek túlnyomó részét, több mint három évtizedet itt töltöttem. Az interjú ezt nem tükrözi, mert ez az interjú szükségképpen magyarcentrikus, a magyar dolgokra koncentrál. De azt is hozzá kell tenni, hogy életemnek az a tizenkét éve, amely 1944 ősze és 1957 januárja között eltelt, sokkal koncentráltabbnak bizonyult, mint az azt követő harminc. Két olyan történelmi esemény volt ebben, amelyhez fogható nem sokszor akad egy ember vagy egy népcsoport életében: egyrészt a háború, a nyilas-idők és a fölszabadulás, másrészt az 56-os forradalom. A kettő között eltelt években pedig a sztálinizmus korszaka. Valószínűleg évszázados perspektívában ez olyan furcsaság lesz, mint Néró utolsó évei a római történelemben.

1 Kende Péter édesapja, Kende Zsigmond alapítója és egyik vezetője volt a Galilei-körnek, amelyet 1918 januárjában a belügyminiszter azon a címen oszlatott fel, hogy lázító röpiratokat terjesztenek a katonák között. A kör több vezetőjét bíróság elé állították és elítélték. Kende Zsigmond a Tanácsköztársaság idején adjunktus volt a Népjóléti Népbiztosság Közegészségügyi Intézetében, ezért 1920-ban elbocsátották állásából, a Rókus Kórházból, ahol főorvos volt.

2 Kende Zsigmond 1908-ban, még egyetemistaként vett részt a Galilei-kör megalapításában. A Galilei-kör a polgári radikalizmus társadalmi és politikai céljait, valamint a modern természettudomány eredményeit igyekezett népszerűsíteni, terjeszteni, elsősorban a diákok és a szervezett nagyüzemi munkások körében. 1918 januárjában a belügyminiszter feloszlatta a kört, vezetőit bírósági ítélettel sújtották. A kör az őszirózsás forradalom győzelme után újjászerveződött, majd a Tanácsköztársaság idején, 1919 áprilisában végleg megszűnt.

3 Közvetlenül az első világháború kitörése előtt alapította meg Jászi Oszkár és Szende Pál az Országos Polgári Radikális Pártot, amely az ország modernizálását tűzte ki célul. 1917-ben csatlakoztak a Választójogi Blokkhoz, 1918 októberében részt vettek a Magyar Nemzeti Tanács megalapításában, majd a Károlyi- és a Berinkey-kormányban. Közvetlenül a Tanácsköztársaság kikiáltása után a párt feloszlott, vezetőinek többsége elhagyta az országot.

4 A 18. században alakult polgári mozgalom a felvilágosodás, a testvériség, a tolerancia, a deizmus és az egyenlőség eszméinek terjesztésére. Nagyon jelentős a szabadkőművesek humanitárius és közművelődési tevékenysége. A 20. századi jobb- és baloldali diktatúrák egyaránt támadták a kozmopolitának tekintett mozgalmat, Magyarországon betiltották a Tanácsköztársaság idején, majd 1920-ban is. A 20. század elején a szabadkőművesség leginkább a polgári radikális, illetve a liberális meggyőződésű művészek, gondolkodók, politikusok között volt népszerű, szabadkőműves volt többek között Ady Endre, Jászi Oszkár, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, valamint Ravasz László.

5 Magyarországon 1944. április 5-étől voltak kötelesek sárga csillagot hordani a zsidónak minősülő személyek.

6 A Huszadik Század a Társadalomtudományi Társaság folyóirata volt 1900–1919 között. Legismertebb szerkesztői Gratz Gusztáv (1900–1904), Jászi Oszkár (1906–1915, 1917–1919) és Szabó Ervin (1915–1917) voltak.

7 Az 1901-ben alakult szervezet Jászi Oszkár és Szabó Ervin vezetésével a polgári radikalizmus egyik legfőbb bástyája volt. Szoros, személyi kapcsolatban állt a Galilei-körrel. A Tanácsköztársaság kikiáltása után feloszlott a társaság.

8 1944 júniusában a fővárosi zsidó lakosságot Endre László tervei alapján mintegy 2600 sárga csillaggal megjelölt házba költöztették össze. A rendelet szerint egy zsidó családnak csak egyetlen lakószobára volt joga, de semmilyen körülmények között nem lakhattak két szobánál többet.

9 Hitler parancsa ellenére von Choltitz német tábornok 1944. augusztus 25-én lényegében ellenállás nélkül átadta a várost Philipp Leclerc tábornoknak. Még aznap megérkezett a városba De Gaulle tábornok is, másnap már az amerikaiak tartottak díszszemlét a francia fővárosban.

10 Horthy Miklós 1944. augusztus 24-én, a román kiugrás másnapján folytatott titkos megbeszélést Lakatos Géza vezérezredessel egy új kormány alakításáról, amelynek az volt a legfőbb feladata, hogy Magyarországot kivezesse a háborúból. A kormányzó 1944. augusztus 29-én mentette fel Sztójay Dömét, és kérte fel kormányalakításra Lakatos Gézát, aki még a nap folyamán megalakította kormányát, amely 1944. október 16-ig, a nyilas hatalomátvételig volt hivatalban.

11 1944. augusztus 21-én hirdették ki a 2040/1944. sz. M. E. rendeletet, amely felhatalmazta Horthy Miklós kormányzót, hogy a Minisztertanács javaslata alapján különleges mentesítést adjon zsidónak minősülő kiemelkedő tudósoknak vagy művészeknek. Így kapott mentesítést Boldizsár Iván, Heltai Jenő, Marót Károly, Rusznyák István stb. Rusznyákot például Strasshofból hozták vissza Szegedről történt deportálása után.

12 A Budapesti Népbíróság Olti Vilmos vezette különtanácsa ötnapi tárgyalás után 1949. február 8-án hirdetett ítéletet a Mindszenty-perben; a tárgyalásról a rádió is közvetített. Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek életfogytig tartó fegyházbüntetést, Baranyai Gyula Jusztin ciszterci szerzetes egyetemi tanár 15 évi, herceg Esterházy Pál 15 évi, Ispánky Béla egyetemi lelkész életfogytiglani, Tóth László újságíró 10 évi, Zakar András érseki titkár 6 évi fegyházbüntetést, Nagy Miklós, az Actio Catholica titkára 3 évi börtönbüntetést kapott.

13 A Kominform 1948. június 27-én ítélte el a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) politikáját, és zárta ki a pártot a szervezetből. Ezzel egyidejűleg az iroda székhelyét Belgrádból Bukarestbe helyezték át. Több évre megromlott a viszony Jugoszlávia és a szovjet blokk országai között.

14 A Vasas-székházban rendezett tárgyalást a rádió is közvetítette.

15 Sztálin közvetlenül halála előtt újabb nagyszabású tisztogatási akciót tervezett, ennek keretében 1953. november 11-én letartóztatták a vezető szovjet politikusokat kezelő orvosokat azon a címen, hogy a szovjet vezetők életére törtek; egy hónappal később letartóztatták Sztálin testőrségének vezetőjét is. Sztálin halálát követően Berija letartóztatta személyes ellenfelét, az orvospert kitervelő Rjumint, az őrizetbe vett orvosokat pedig április 3-áról 4-ére virradóan szabadon engedték. A szovjet lapok április 4-én adtak hírt az orvosok ártatlanságáról.

16 Sztálin halála után az egyik lehetséges utódnak Berija számított, aki az egyesített Belügyminisztérium és Államvédelmi Minisztérium élén állt, a Minisztertanács egyik elnökhelyettese és az SZKP tízfős elnökségének is tagja volt. Beriját Hruscsov és Malenkov kezdeményezésére a KB Elnökségének 1953. július 9-i ülésén tartóztatták le Zsukov katonái. Egy december 25-én megjelent közlemény adta hírül, hogy Beriját halálra ítélték, és kivégezték (feltehetően december 23-án).

17 Az MDP KV 1953. június 27–28-i ülésén a moszkvai instrukciók alapján hozott határozat súlyosan elmarasztalta a magyar pártvezetést a kollektív vezetés hiányáért, a négyesfogat (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) önkényeskedéseiért, általánosságban a magyarországi személyi kultuszért; bírálta a törvénytelenségeket, a rendőri módszerek eluralkodását és az erőltetett iparosításon, erőszakos kollektivizáláson alapuló autark gazdaságpolitikát. A KV határozata a rendszerváltozásig nem került nyilvánosságra.

18 A nem zsidó származású kommunista vezetők közül Rákosiék bebörtönözték Donáth Ferencet, Haraszti Sándort, Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Losonczy Gézát stb., kivégezték Rajk Lászlót, Zöld Sándor pedig öngyilkosságot követett el.

19 1954. január 25–február 8. között a négy nagyhatalom külügyminiszterei Berlinben találkoztak. Eredménytelenül tárgyaltak több ázsiai kérdésről (Kína, Korea, Indokína), a német kérdésről, valamint a leszerelésről. Egyedül abban sikerült megállapodniuk, hogy 1954 áprilisában Genfben konferenciát rendeznek az ázsiai problémákról.

20 1954. október 22-én, 23-án és 25-én került sor a Szabad Nép szerkesztőségi pártszervezetének háromnapos taggyűlésére, amelyen többek között bírálták azokat a politikusokat, akik szemben álltak az új szakasszal. Lőcsei Pál felvetette az 1953 előtti politikáért, a koholt perekért való felelősség kérdését is. Az ülésen név szerint bírálták Farkas Mihályt és Gerő Ernőt. Általános volt a vélemény, hogy a legfőbb veszélynek az új szakasszal szembeni baloldali, szektás ellenállást kell tekinteni. A taggyűlés sokszorosított jegyzőkönyvét eljuttatták a PB tagjaihoz, a Pártfőiskola, a Magyar Rádió, az MTI, a Népszava és más intézmények pártszervezeteihez.

21 A PB 1954. december 15-i ülésén – Nagy Imre távollétében – hozott határozatot a jobboldali veszélyről, és bélyegezte meg a miniszterelnök politikáját. Ezt követően kezdődött meg a tisztogatás a Szabad Nép szerkesztőségében. Ekkor a laptól négy újságírót távolítottak el: Kende Pétert, Kövesi Endrét, Lőcsei Pált és Szilvási Lajost.

22 1955 április végén küldték el a Szabad Néptől Fehér Lajost, Méray Tibort, Novobáczky Sándort, Kornai Jánost, Patkó Imrét, Laky Terézt és Lénárt Gábort. Gimes Miklóst már 1954. november közepén áthelyezték a Magyar Nemzethez.

23 Az Obersovszky Gyula szerkesztette Igazság első száma 1956. október 25-én jelent meg, ez volt a forradalom célkitűzéseit egyértelműen támogató, első igazán forradalmi lap.

24 Vásáhelyi Miklóst 1956. november 1-jén nevezték ki a kormány sajtófőnökévé, így adhatott engedélyt a Magyar Szabadság megjelenésére.

25 Mérei Ferencet és társait (Fekete Sándor, Hegedűs B. András, Litván György és Széll Jenő) 1959. április 1-jén ítélte el a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa.

26 Berecz János, az MSZMP ideológiai titkára több könyvet is kiadott az 1956-os „ellenforradalomról” (Ellenforradalom tollal és fegyverrel. 1956. Budapest, Kossuth, 1969. 196 o., A néphatalom védelmében. Szerk. Berecz János. Budapest, Zrínyi, 1984. 207 o.)

27 Kádár 1956. november 14-én a KMT küldöttségével tárgyalva említette név szerint Gimes Miklóst, majd november 16-án az MSZMP Intéző Bizottságának ülésén támadta őt újból név szerint (Déry Tiborral együtt).

28 1958 novemberében jelent meg Párizsban a La Vérité sur l’ Affaire Nagy. Les faits, les documents, les témoignanes internationaux. 1959 elején jelent meg a könyv angol és német változata (The Truth about the Nagy Affair. Facts. Documents. Comments. – Der Fall Imre Nagy. Eine Dokumentation.) 1959 őszén jelent meg az első magyar nyelvű kiadás.

29 1958-ban Heltai György, Nagy Balázs, Szász Béla és Sztáray Zoltán alapították meg Brüsszelben a Nagy Imre Intézetet. Az általuk kiadott magyar nyelvű folyóirat a Szemle, angol változata a Review, a francia pedig az Études.

30 1925-ben alapított, 1944. március 19-ig működő, majd 1946 októberében újjáalakult, főleg értelmiségiekből álló titkos társaság volt a Magyar Közösség. Céljuk az volt, hogy a hozzájuk hasonló elveket valló, magyar érzelmű embereket bejuttassák az állami apparátus és a gazdasági élet kulcspozícióba. A szervezet felépítése és jelképei a szabadkőműves mozgalomra emlékeztettek. 1945 előtt a Honszeretet néven bejegyzett egyesület volt a fedőszervük, hivatalos folyóiratot is megjelentettek. A német megszállás alatt részt vettek az ellenállási mozgalomban, és kapcsolatba kerültek az FKgP tagjaival. A Magyar Közösség Vezértanácsa a szovjet csapatok békekötés utáni kivonulásakor előálló politikai helyzetről bel- és külpolitikai helyzetelemzéseket, esélylatolgatásokat készített, s ezek megbeszélésein, ismertetésein részt vettek egyes kisgazda aktivisták is. A kommunista irányítás alatt álló ÁVO és a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya a Magyar Közösség vezetőit letartóztatta, és az MKP vezetőinek utasítására nagyszabású „köztársaság-ellenes” összeesküvést konstruált az ártalmatlan beszélgetésekből. Az MKP a SZEB támogatásával ezt az ügyet használta fel a parlamenti többségben lévő FKgP vezetőinek elmozdítására, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatására és Kovács Béla főtitkár erőszakos eltávolítására a politikai életből. Az 1947–1948 folyamán megrendezett hat perben 290 személyt állítottak bíróság elé; két személyt halálra ítéltek, 188 vádlottat börtönbüntetéssel sújtottak. A kisgazda képviselők letartóztatásával, mások lemondatásának kierőszakolásával a kommunisták megsemmisítették az FKgP parlamenti abszolút többségét.

31 Borbándi Gyula szerkesztésében 1958–1989 között Münchenben megjelenő magyar nyelvű irodalmi és politikai folyóirat.

32 Az emigráns Irodalmi Újság első száma 1957-ben Bécsben jelent meg, majd Londonban szerkesztette Faludy György. A szerkesztőség később Párizsba tette át székhelyét, a lap szerkesztője Méray Tibor lett. 1989-ben a magyarországi rendszerváltozásra tekintettel a szerkesztőség beszüntette a lapot.

Az eredeti interjút Kozák Gyula készítette 1987-ben.
Szerkesztette Kozák Gyula.