Mervó Zoltán: "Mi demokratikusan kaptuk meg ezt a tisztet"

Az egri főkáptalan egykori birtokán, az akkor Polgár községhez tartozó Szentmargita-pusztán születtem 1930-ban. Édesapámat nem ismertem. Édesanyám, aki sokáig egyedül nevelt, a születésem után szülésznőnek tanult, hogy a későbbi neveltetésemet biztosítani tudja. Kilencéves koromig a nagyapáméknál nevelkedtem, később hol náluk, hol édesanyámnál laktam. Aztán Polgárra kerültünk, és ott végeztem el a négy elemit és a négy polgárit. 1944 szeptemberében még beiratkoztam ugyan a nyíregyházi tanítóképzőbe, de néhány nap múlva, a nagy bombázás után értem jött édesanyám, és hazavitt. Azt hittem ekkor, hogy a tanulmányaimnak örökre vége szakadt, mert a szükséges anyagiakat nem tudtuk biztosítani.

Így aztán egy darabig a mostohaapámnál voltam lakatosinas. Közben magánúton levizsgáztam az V. osztály anyagából, és 1947-ben a gimnáziumi különbözeti vizsgákat is letettem. Ekkor úgy fordult a sorsom, hogy a MADISZ-ból egy fiú szólt, nem akarok-e népi kollégiumba menni Budapestre. Úgy gondoltam, megpróbálom. S ez a döntés aztán meghatározó élménnyé tette a következő éveket. A NÉKOSZ-ban igen sokféle ember találkozott egymással. Bár katolikus környezetben éltem, és magam is mélyen vallásos voltam, a változó időkkel együtt járó új gondolkodásmód a NÉKOSZ közösségében rám is igen nagy hatást gyakorolt. Rövid idő után úgy éreztem: ez az az eszme, ami az emberiséget megváltja. Jellemző a toleráns légkörre, hogy ez nem érintette a vallásosságomat. Én mondtam a magam álláspontját, aki meg már ekkor marxista volt, az a magáét. A gondolkodásnak a kételkedésen, vitán és meggyőzésen alapuló módját sajátítottuk el, ami az addigi életemhez képest határozottan mást jelentett. S volt egy másik kohéziós erő is, a társak egymásra utaltsága és összefogása. S talán még valami. Ott szinte mindannyian arra készültünk, hogy az országunkat fogjuk majd építeni. Ez is hozzátartozott a NÉKOSZ szellemiségéhez, így aztán amikor egyszer egy társaságban szóba került az 56-os múlt, akkor kiderült, hogy nagyon sok nékosz-osról tudunk, aki börtönben volt, de senki olyanról nem, aki disszidált volna.

Aztán a második félévben átmentem a Tánc- és Kórusművészeti Kollégiumba, aminek Csenki Imre és Benedek Árpád voltak az igazgatói, Vass Lajos és Vitányi Iván voltak a nevelőtanáraink. 1948 júliusában ez a kollégium megszűnt, majd ősszel elkerültem Debrecenbe – szintén népi kollégiumba –, de onnan 1949 decemberében három társammal együtt kicsaptak bennünket egy csíny miatt. Ekkor volt ugyanis a nagy készülődés Sztálin elvtárs 70. születésnapjára, az első munkaverseny, az elképesztő Sztálin-dicséretek meg miegymás. Mi meg négyen hasonló szellemben levelet írtunk egy lánynak a születésnapjára, akinek az egyik barátom udvarolt. Bölcs anyánknak, tanítómesterünknek és matrónánknak neveztük. A tanulószobán nagy nevetve olvasták a levelet, de éppen ellenőrzés volt, a levelet elkapták, minket meg kivágtak a kollégiumból. Mind a négyen plecsnis kiváló tanulók voltunk. Elmondhatatlanul jóleső érzés volt, hogy kirúgatásunk után osztályfőnököm, dr. Koczogh Ákos – országos hírű irodalomtörténész – felhívott négyünket a lakására. Kifejezte a tanári kar együttérzését, és jelképes összeget nyújtott át mindegyikünknek, így segítve a megélhetésünket. Szerencsére a tanulmányainkat folytathattuk az egyik gimnáziumban.

	Fiatalok a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ) zászlójával

	Ünnepi kirakat Sztálin születésnapjára

1950-ben érettségiztem. A nyári szünetben – lakatossegédként – a debreceni repülőtér építésén dolgoztam a Betonútépítő Vállalatnál. A párttitkár megkérdezte, nem akarok-e párttag lenni. Mondtam, hogy akarok, mert már 1948-ban úgy éreztem, hogy kell, de akkor a tagzárlat miatt nem lehetett. Később, már Miskolcon, negyedéves egyetemistaként, 1953-ban lettem rendes párttag – akkor már Nagy Imre volt a miniszterelnök –, mert 1952-ben a kétéves tagjelölti idő letelte után az évfolyamtársaimból álló pártalapszervezet még nem tartott elég „fejlettnek”.

A párttagságom történetéhez az is hozzátartozik, hogy én 1956. október 23-a után egy pillanatig sem gondoltam a kilépésre. Természetesnek vettem azokat az eseményeket, amik akkor történtek. Azt, hogy Nagy Imréék, meg a Petőfi körösök csinálják az új és a helyes politikát a szocializmus szellemében. Természetesen a szó igazi értelmében, s nem a sztálini–rákosi elképzelések szerint. November 4-én hajnalban, amikor ágyúdörgésre és tankok csörömpölésére ébredtünk, kivettem a párttagkönyvet a zsebemből és mondtam az édesanyámnak: „Édesanyám, megszűntem párttag lenni!”

A miskolci egyetem akkoriban szerveződött meg,¹ amikor odakerültem. Az első évfolyamot még bent a városban egy volt gimnázium épületében végeztük, és csak másodévesen költöztünk ki az akkor épülő egyetemre. Jó tanáraink voltak, de igen sok volt a szakérettségis² közöttünk, és ez rányomta a bélyegét a színvonalra. Az oktatás rendje nagyon kötött volt. Jelenléti ívet kellett aláírni mindenhol, szemeszterenként 8-10 vizsgát kellett letenni. Érdekes módon a közéletiséggel nem bolygattak túlzottan bennünket, bár természetesen a DISZ-gyűlésen ott kellett lenni. Inkább a nyári szünetekben kötelező katonáskodás volt szörnyű. Elsősorban a kiképzés és a minősíthetetlen higiéniai körülmények miatt. Persze volt ideológiai oktatás is. Két éven keresztül hallgattuk a bolsevik párt történetét. De akkor még nem tudtuk, hogy ennek vajmi kevés köze van a valós történelmi tényekhez.

A politikáról alig esett szó, akkor is csak egymás között. Voltunk egy páran jó barátok. Természetesen örültünk az 1953-as, Nagy Imre-féle váltás adta szabadabb szellemnek. Emlékszem Sztálin halálát Miskolcon, egy fogorvosi rendelő várószobájában hallottam meg. És abban a pillanatban a fejembe ötlött a Hunyadi Lászlóból a „Meghalt a cselszövő” dallama, és egész nap azt dúdoltam magamban. De nyilvánosan senki nem foglalt állást ilyen kérdésekben. Nekem mindig erős volt a történelmi és a politikai érdeklődésem, de ennek ellenére igazán nem vagyok politikus alkat. Elsősorban azért, mert a véleményemet mindig nyíltan szoktam megmondani.

1954-ben gépészmérnöki diplomát szereztem. Frissen végzett mérnökként kértem, ha lehet, Debrecenben helyezzenek el, így a Debreceni Mezőgazdasági Gépjavító Vállalathoz kerültem. Elég rossz tapasztalatokat szereztem, ezért amint lehetett – a kötelező egy év letelte után, 1955 októberében – átmentem az Orvosi Műszergyárba. Itt már jobban éreztem magam, mert ez már valóban gyár volt, ahol jól szervezett, jó színvonalú tömegtermelés folyt. Itt már volt alkalom – persze a kor színvonalán – a komoly műszaki alkotómunkára. Körülbelül háromszázan dolgoztak itt akkoriban, én technológusi beosztásba kerültem.

Azt hiszem, viszonylag rövid idő alatt sikerült megtalálnom a helyem a gyárban. Sem szakmailag, sem emberileg nem volt senkivel olyan problémám, ami ezt megnehezítette volna. Sőt, 1956 nyarán szóba került, hogy az üzem esedékes átszervezését követően a létrejövő technológiai vagy szerkesztési osztály vezetője leszek. Persze, ebből aztán nem lett semmi.

Ebben az időben már volt valamiféle várakozás a levegőben. A XX. Kongresszus utáni időszakban már baráti körben vagy pártgyűlésen is előkerült a nagypolitika. Amikor Rákosit menesztették, akkortájt volt egy szeminárium a szakszervezeti székházban a személyi kultuszról. Az egyik tag azt próbálta bizonygatni, hogy volt ugyan Magyarországon is, de csak a helyi kiskirályokhoz kapcsolódik. Akkor én fölálltam és vitába szálltam vele. „Hát ez nem éppen úgy van, mert hiszen Rákosi elvtárs volt Sztálin legjobb magyar tanítványa, a mi legbölcsebb apánk, meg a magyar nép bölcs vezére. S ez mind azt mutatja – mondtam akkor már ismerve a XX. kongresszus anyagát, azt, amit Hruscsov Sztálinról elmondott –, hogy ezek mind-mind Rákosi elvtársnál is jelentkeztek.”

Arra is nagyon jól emlékszem, hogy a Petőfi Kör anyagait rendszeresen megbeszéltük egymással, és az Irodalmi Ujságot is olvastuk, ha hozzájutottunk. Október közepén véletlenül elkeveredtem a debreceni Kossuth Kör³ vitaestjére is. Teljesen tele volt a megyeháza Árpád-terme a vitatkozókkal. Sem ott, sem az események során nem merült fel bennem és a hozzám hasonló fiatalokban, hogy valami más kellene egy igazibb szocializmus helyett. Ami nekem roppant megdöbbentő volt, hogy még az a Mensáros Laci is, aki tudvalevőleg polgári kötődésű – ő maga és a felesége is polgári családból származott –, még ő is ezt mondta. Később, a börtönben, már súlyos évekkel a nyakunkban, még mindig – természetesen nem a Kádár-rendszerrel azonosítva – azt hittük és vallottuk, hogy a szocializmus, ha ezektől a ronda, kapzsi – akkor már ki mertük mondani – kommunista jegyektől megszabadulna, akkor képviselhetné az emberi egyenlőség és a társadalmi javak egyenlőbb elosztásának gyönyörű elvét. Mi, fiatalabbak ezt vallottuk. Persze akadt köztünk olyan is, aki hithű bolsevik szöveget adott le, természetesen az idősebbek közül számosan a polgári demokrácia értékei mellett érveltek.

De október huszonharmadikán és az azt követő napokban nem ezek a kérdések voltak napirenden. A délelőtti tüntetésről⁴ nem tudtam, mert dolgoztam. Csak délután értesültem arról, hogy az egyetemen lesz valamilyen megbeszélés,⁵ és akkor elindultam oda. De mire kiértem volna, ők már jöttek befelé, és én közibük álltam. Voltak köztük ismerőseim is. Elmentünk a Perényi utcába a megyei pártbizottsághoz. Akkor a megyei pártvezetők kart-karba öltve az élre álltak s a tömeg elvonult a Petőfi tér felé a Kossuth-nótát énekelve. Ez már a sortűz⁶ után volt, úgy nyolc-kilenc óra tájban. Amikor vége volt, hazamentem.

Másnap ugyanúgy kezdődött az élet, mint egyébként. Azzal a különbséggel, hogy, amikor bementünk, akkor mindenki a másikat kérdezgette. „Hallottátok a rádióban, hogy mi van Pesten?”

Természetesen egész nap a rádiót hallgattuk, de aznap azért még dolgoztunk, és aggódtunk a kollégáinkért, akik az előző nap utaztak Pestre.

Műszak után hazamentem, és akkor először hallgattam a Szabad Európát meg az Amerika Hangját. A következő nap már nem nagyon dolgoztunk, majd 26-ától az élet teljesen megváltozott. Tudtuk, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, hallottuk, hogy leállt a Gördülőcsapágygyár. Ezen a reggelen jött ki hozzánk Simon Zoli – most a megyei könyvtár igazgatója – meg egy másik egyetemista és a GÖCS-ből két ember. A mi gyárunkban volt egy Svajda nevű szerszámlakatos, aki korábban nálunk dolgozott, őt keresték meg, és ő szervezte meg a gyűlést.

A GÖCS-ből érkezettek közül az egyik munkás mondott ott néhány szót a forradalomról, és felolvasta a követeléseiket, és más pontokat is. Majd azt találta mondani. „Minden hatalmat Nagy Imrének!”

Mire felálltam és megjegyeztem. „Korántsem értek egyet azzal, hogy minden hatalmat Nagy Imrének. Rendkívüli módon tisztelem és becsülöm Nagy Imrét, de itt van előttünk az iszonyatos nagy példa, mit jelent az, ha egy ember kezében összpontosul minden hatalom. Biztos vagyok benne, hogy Nagy Imrét nem lehet egy napon, de még egy évben sem együtt említeni Rákosival, attól függetlenül egy ilyen politika a demokrácia fogalmával nem egyeztethető össze. Én magam tiltakozom az ilyen megfogalmazás ellen.”

Talán ennek a – korántsem az árral úszó – magatartásnak, vagy inkább „ellenzéki” megnyilvánulásomnak lett az eredménye, hogy még ezen a napon beválasztottak a munkástanácsba. Azt mondták a GÖCS-ösök, hogy tíz embert válasszunk meg. Nyílt jelöléssel és szavazással zajlott a dolog. Mondtak egy nevet, megkérdezték jó lesz-e? Aztán, ha vállalta, és nem emelt ellene senki kifogást, megválasztottuk. Már a kilencedik embert választottuk, amikor Sáradi Zoli – akit aztán szintén kirúgtak az Orvosi Műszergyárból, és később színész lett – felszólalt. „Álljon már meg a menet! Hát nemcsak fizikai munkások vannak ebben a gyárban, hanem mások is. Nem gondolják, hogy azokat is kellene valakinek képviselni?”

Akkor mondta valaki, hogy legyen a Szász Csaba, de ő köszönettel elhárította a megtiszteltetést, mert az édesapja, aki kiváló ember volt, 1944-ben a nagyváradi hadapródiskola parancsnokaként tevékenykedett, és nem szeretné, hogy ha később bárki is azt mondaná, hogy az osztályellenség befurakodott a munkástanácsba. Ezután mondta valaki az én nevemet. Így kerültem be a munkástanácsba, aminek akkor Svajda lett az elnöke. Még ugyanezen a gyűlésen – Simon Zoliék kezdeményezésére – választottunk két küldöttet a délután megalakuló forradalmi bizottmányba.⁷ Ez a választás olyan demokratikusan történt, hogy nem volt előzetes jelölés. Azt kérték, hogy mindenki írjon két nevet egy cédulára, és az a két ember lesz a küldött, aki a legtöbb szavazatot kapja. Életem egyik legnagyobb sikereként könyvelhetem el – politikai vonatkozásban –, hogy magasan én kaptam a legtöbb szavazatot. Fogalmam sincs, hogy miért, mert nem voltam annyira közismert vagy közéleti személyiség. Kiss Béla barátom – műszerész volt, jó szakember – lett a másik küldött.

Azért is volt a megválasztásom kellemes meglepetés, mert a munkástanácsban valamennyien ismert és köztiszteletben álló emberek voltak. Svajda az elnök, Nagy Zoltán műszerész, Szegedi Béla diszpécser, Bódis Károly és a többiek. A választás napján mint munkástanács már nem igen csináltunk semmit, még meghallgattuk azokat, akik 23-án Pesten voltak, hogy ott mit láttak, mi a helyzet. Délután volt a városházán a forradalmi bizottmány megválasztása. Átmentünk oda. Másnap és a későbbiek során is beszámoltam a gyár dolgozóinak a bizottmány üléséről, és rendszerint ezután ült össze a munkástanács, hogy megbeszélje a teendőket. Rögtön az elején felvetette valaki, hogy mi legyen a régi vezetőkkel és a párttal. Mindenki elmondta a véleményét, majd a nagy többség úgy foglalt állást, hogy mi demokratikusan kaptuk meg ezt a tisztet, de várjuk meg, amíg a törvények útján is rendeződnek a dolgok. Így elhatároztuk, hogy addig is igyekszünk rendet tartani, és nem engedjük meg, hogy atrocitások legyenek. Ebben maradtunk.

26-ától már nem dolgoztunk, úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk a GÖCS-höz, és sztrájkkal próbáljuk kikényszeríteni a követelések teljesítését. Én közben elég sokat voltam távol az üzemből a november 4-ig terjedő időszakban, mert majdnem minden alkalommal részt vettem a városi forradalmi bizottmány ülésein.

A gyárban formailag nem nagyon változott semmi, csak a korábbi pártiroda lett a munkástanácsé. Majd október utolsó napjaira létrejött a gyárőrség, amit a katonaságtól kapott fegyverekkel szereltünk fel. A baljós jelek ellenére bíztunk a kibontakozásban. November 1-jén vagy 2-án volt egy munkásgyűlés, ahol határozat született arról, hogy a konszolidáció előmozdítása érdekében – amint lehet – felvesszük a munkát.⁸

Arra is emlékszem, hogy ugyancsak november 1-je körül az egyik fiú a munkásgyűlésen megkérdezte, hogy miért van még itt a párttitkár, és miért tárgyal a munkástanács a pártvezetőséggel. Azt válaszoltam neki, hogy nem a pártonkívüliek dolga, ki a párttitkár, hanem a párttagoké. A munkástanács nem tárgyalt a pártvezetőséggel, de még ha tárgyalna is, abban sem volna semmi rendkívüli, tekintve, hogy a dolgozók egyharmada párttag. S amíg ilyen zavaros idők járnak, addig több szem többet lát alapon kell gondolkodnunk.

De nemcsak itt jöttek elő olykor-olykor az indulatok, hanem a bizottmányban is. November 2-án vagy 3-án lehetett, amikor már minden jel arra mutatott, hogy Debrecent bekerítették az oroszok,⁹ éles viták folytak, hogy mit tegyünk. Volt, aki kommunistázott, volt, aki leintette. Végül egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy fegyveres ellenállásról szó sem lehet.

November 4-én reggel, a szovjet beavatkozás után, amikor az oroszok abbahagyták a lövöldözést,¹⁰ bementem a gyárba. Kihalt volt a város. Láttam a posta előtt a kilőtt magyar tankot, a városházával szembefordulva meg ott állt egy szovjet harckocsi. Az utcákon nem járt senki.

Mások is bejöttek. Eredetileg úgy terveztük, hogy november 5-én már dolgozni fogunk, hiszen a helyzet kedvező irányba látszott elmozdulni, de a szovjetek fellépése ezt megakadályozta, ezért folytattuk a sztrájkot, annak ellenére, hogy a hirtelen előkerült régi párt- és tanácsi vezetők az oroszok segédletével erősen győzködtek bennünket a munkafelvételére. Volt egy értekezlet is ezekben a napokban, ahová Pullai Árpád, az MDP volt városi első titkára hívta össze a munkástanácsok vezetőit.¹¹ Én is felszólaltam, és kifejtettem, hogy miért kell tovább sztrájkolni. Ha jól emlékszem, még a Közlekedési Vállalat munkástanácsának az elnökét is kérdőre vontam, amiért a villamos már helyenként elindult.

Egy-két nap telt el így, s közben úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a környező üzemekbe, és felvesszük velük a kapcsolatot. Így alakult ki aztán a munkástanácsok közötti együttműködés. A pontos dátumot nem tudom, 6-a vagy 7-e lehetett, de az biztos, hogy az első közös megbeszélés a dohánygyárban volt. Elég sokan voltunk. Zeke Laci a dohánygyárból, Birinyi Laci és Surányi Ferenc a vagongyárból, Nagy János a TITÁSZ-tól, de voltak a Debreceni Közlekedési Vállalattól, a Szabadság Lapnyomdából, a Gördülőcsapágygyárból és más üzemekből is küldöttek. Az az igazság, hogy nem mutatkoztunk be ülésenként egymásnak. Ha valaki felszólalt, akkor megmondta a nevét is, de inkább azt, hogy melyik cégtől jött.

Ennek az első összejövetelnek a lényege határozottan az volt, hogy össze kell fognunk, mert külön-külön semmire sem megyünk. Függetlenül attól, hogy akkor még semmit nem tudtunk a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vagy a területi munkástanácsok gondolatáról. Azzal viszont tisztában voltunk, hogy most már csak rajtunk múlhat, hogy a Kádár-kormány ne szerezze meg a tényleges hatalmat. Mi vagyunk az egyetlen erő – elhittük magunkról, hogy a munkásság egy szervezett osztály –, viszonylag összefogottak is voltunk, amely ezért tehet valamit. A sztrájk folytatásával követeltük, hogy az oroszok menjenek ki. Aztán később ez a követelés úgy módosult, hogy a Kádár-kormány mondjon le, és a munkástanácsoknak adjanak tényleges részt a hatalomból.¹² Ezen az ülésen határoztuk el, hogy legálisan próbálunk meg működni. A következő összejövetelt a szakszervezeti székházba hívtuk össze. Ott szívesen helyet adtak nekünk, csak a kijárási és gyülekezési tilalom miatt engedélyt kellett kérni. Átmentünk a szovjet városparancsnokságra,¹³ hogy onnan kérjünk engedélyt. S akkor olyan tizenkét óra következett, amire nem jó még emlékezni sem. Bementünk, mondtam a tolmácsnak, hogy mit akarunk. Meghallgatta, majd mondta, hogy várjunk.

Vártunk türelmesen, de nem történt semmi. Néhányszor láttunk elmenni a tolmácsot. Megkérdeztük tőle: „Mi van már?” „Várjunk a sorunkra!” – válaszolta.

Majd úgy este nyolc óra tájban behívtak bennünket. Csíkos nadrágban volt ott egy szovjet tábornok, tisztekkel és főtisztekkel együtt. „Mit akarnak?” – kérdezték. „A munkástanácsok egymás között szeretnék tartani a kapcsolatot, és megbeszélést szeretnénk tartani...” – válaszoltuk.

Erre a tábornok szinte ordítva felelte: „Maguk csak a gyárban tartsák a kapcsolatot! Azzal, hogy dolgoznak és termelnek! Tudjuk, hogy mit akarnak a munkástanácsok. Majd a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében rendet fogunk csinálni a munkástanácsok között.” S így tovább.

Meg voltam győződve, hogy ezek el fognak vitetni bennünket,¹⁴ de szerencsére nem történt meg. Persze engedélyről szó sem lehetett.

Amikor halálra rémülten kijöttünk, nagyon éhesek is voltunk, láttuk, hogy ott sétált két munkástanácstag, akik arra figyeltek, hogy mi lesz velünk, mert ha nem engednek ki bennünket, akkor másnap valamit csinálniuk kell.

Persze a megbeszélésünk nem maradt el, mert mindig egyeztettük, hogy hol fogunk találkozni 3-4 nap múlva. Általában a dohánygyárban, a debreceni Tervező Vállalatnál és nálunk, az Orvosi Műszergyárban találkoztunk, de voltunk a Közlekedési Vállalatnál és a TITÁSZ-nál is.

Rendszeresen tájékoztattuk egymást a gyárakon belüli helyzetről, megbeszéltük a teendőket. A megyei pártvezetőkkel talán egyszer volt valami megbeszélés, amikor november közepén a kormánnyal folytatandó tárgyalás időpontját egyeztettük.

November 14-én mentünk fel Pestre. Előtte egyeztettük a követeléseinket. Először úgy volt, hogy maga Kádár fogad bennünket, de végül csak Marosánnal tárgyaltunk. Ő egy iszonyatos nagy szövegű ember volt. Mellette más nem rúghatott labdába. Persze még korántsem volt olyan arrogáns, mint később. Hiszen november közepén voltunk, s a hatalom kérdése még nem dőlt el. De így is elég ellenszenvesnek tűnt.

A követeléseinkre – menjenek ki a szovjet csapatok és a kormány a munkástanácsokkal tartsa a kapcsolatot, mert a munkástanácsok mögött tömegbázis van – azt válaszolta, hogy: „Természetesen. De meg kell értenünk, a szovjet csapatok azért vannak itt, hogy megfékezzék az ellenforradalmi tobzódást. Addig lesznek itt, amíg a karhatalom meg nem erősödik, és át nem veszi tőlük a rendcsináló, rendfenntartó szerepet. Mi megkértük őket, s ők internacionalista segítséget nyújtanak.”

Nem volt elutasító a munkástanácsok és a kormány közötti párbeszéd gondolatával szemben sem. Ők is a munkásokra akarnak támaszkodni – mondta –, hát kire támaszkodnának, ha nem a munkásokra. Csak mi arra vigyázzunk, hogy a munkástanácsokból száműzzük a fasisztákat.

Végül is nem született semmilyen konkrét megállapodás, úgyhogy ez egy teljesen eredménytelen tárgyalás volt.

Ahogy hazaérkeztünk, volt egy tájékoztató megbeszélésünk, ahol elmondtuk, hogyan zajlott a tárgyalás, és talán itt döntöttünk úgy, hogy a sztrájk nem tarthat örökké, mert éhen fogunk pusztulni. Így aztán kimondtuk, hogy november 20-a körül elkezdünk dolgozni.¹⁵ Ebben az elhatározásban döntő jelentősége volt annak, hogy úgy tűnt, a KMT és a kormány között csak kialakul valamiféle párbeszéd. A munkafelvételt végül is ez döntötte el. Annak ellenére, hogy nekünk ekkor még nem volt rendszeres kapcsolatunk a KMT-vel, mert az csak később, Zeke László révén alakult ki.

Bár a debreceni munkástanácsok vezetői rendszeresen találkoztak egymással, olyan egységes szervezetet, mint amilyen a Nagy-budapesti Központi Munkástanács volt, nem alakítottak. Az első vagy a második megbeszélésen engem bíztak meg, hogy a hozzászólásokat jegyezzem, de olyan jegyzőkönyv, amit hitelesített volna valaki, ezekről a megbeszélésekről nem született. Ezeket az iratokat december 11-e után – mikor már tudtam, hogy le akarnak tartóztatni, és ezért nem aludtam otthon – elégettem.

Időközben november végén, december elején a kormányrendeletnek megfelelően újra választottuk a gyári munkástanácsot.¹⁶ Ennek 11 vagy 15 tagja volt, és 6 fős elnöksége, akik a gyakorlati ügyeket intézték. A többiek az üzemrészeket képviselték. Ekkor lettem a gyári munkástanács elnöke. Az üzemen belül a döntések előtt mindenki egyeztetett a munkástanáccsal. Később is mindaddig, amíg a munkástanács munkástanács volt, és a kezében volt a hatalom, az irányítás.

Arra törekedtünk, hogy a városban minél jobban megismerjék létezésünket. A villamosokba, sokszorosított plakátokon kifüggesztettük, hogy „Minden hatalmat a munkástanácsoknak! Lenin.” Lenin nevét azért írtuk oda, hogy ne köthessen bele a hatalom. Valójában ezt nem is Lenin mondta, de próbáltuk védeni magunkat, ahogy lehetett. A helyi pártsajtó akkorra már mindenféle hazugságokat közölt a politikai eseményekről, ellenlépésként megszerveztük a sajtó bojkottját. Novemberben és decemberben több ilyen akciónk volt.

Azt a hírt, hogy decemberben 48 órás sztrájk lesz, Zeke Laci hozta Budapestről. Nem volt sok időnk az előkészítésre. Számba vettük, hogy ki van itt, ki melyik üzemet értesíti. A legdöntőbbnek a kereskedelmet tartottuk. Állhatnak a gyárak, de ha az üzletek kinyitnak, akkor semmi sem látszik. Akkor úgy néz ki, mintha az élet menne tovább a maga kitaposott kerékvágásán. Valakinek itt, másnak meg ott volt ismerőse, akinek szólt. A döntés egyértelmű volt: sztrájkolni kell! A budapestiekhez csatlakozva kiadtuk a sztrájkfelhívást. A párt persze próbálta megakadályozni. Szabó István altábornagy – aki a megye kormánybiztosa volt – még a munkástanács-vezetőket is megpróbálta összehívni, de nem értek el semmit.

Debrecenben tényleg egészen csodálatosan, egységesen sztrájkolt a város december 11-én és 12-én. Én óvatosan mozogtam, mert Szabó István sztrájk előtti meghívását éjszaka a rendőrök akarták megismételni, de akkor már nem aludtam otthon. Éreztem, hogy nem szabad, bár akkor még nem voltak annyira gyakoriak a letartóztatások, mint néhány héttel később. A sztrájk alatt végül egyedül Zeke Lacit fogták le.

Lezajlott a sztrájk, bementem a gyárba, elköszöntem a munkatársaimtól, hogy megyek Nyugatra. „Komolyan?” – kérdezték. „Az égvilágon semmi kedvem nincs hozzá, de ha nem megyek, letartóztatnak” – válaszoltam. Aztán két barátommal megbeszéltük, hogy felülök a vonatra, mindenki tudja meg, hogy disszidáltam, és Hajdúszoboszlón leszállok, elmegyek egyikük lakására, és ott leszek egy darabig. Kivárom, mi lesz: keresnek vagy nem keresnek? Néhány nap múlva, miután nem kerestek, hazajöttem Debrecenbe, de még ekkor sem a lakásomra, hanem egy barátomhoz mentem. Talán másfél hétig lehettem így illegalitásban, s csak karácsony körül mentem vissza a gyárba dolgozni.

Az üzemi munkástanács még működött, bár a gyakorlati tevékenységünk egyre szűkült, az olyan egyeztetések pedig, amiket mi is csináltunk a városban, azok a decemberi sztrájk után végleg megszűntek.

Gyári viszonylatban intéztük a mindennapi teendőket. Az év végén vagy talán már 57 elején került sor a racionalizálásra. Szigorú utasítást kaptunk a minisztériumtól, hogy be kell állni a tervezett létszámra, ha valahol túllépés van, el kell bocsátani a létszámfelettieket. Nálunk tizenhárman voltak a létszám felett. Úgy csináltuk az elbocsátást, hogy azok kerüljenek bele, akik szociális helyzetük következtében nem kerülnek lehetetlen helyzetbe az elbocsátás miatt. Tehát a férjük vagy a feleségük keres. A tizenháromból tizenkettő párttag volt korábban, nyolcan pedig az MSZMP-be is beléptek. Amikor ennek híre ment, a főmérnökkel együtt felhívatott Szabó István kormánybiztos és ránk parancsolt: „Vegyék tudomásul, hogy márpedig ilyen kommunista üldözést nem fogok eltűrni. Azonnal vegyék vissza ezeket az embereket!” „Ezt a határozatot nem mi ketten hoztuk – válaszoltam –, de a kormánybiztos úr utasítását tolmácsolni fogjuk, és nyilván annak megfelelő határozatot hozunk.”

Értesítettük aztán az elbocsátottakat, akik közül sokan nem jöttek vissza, mert az öltözőjük ajtajára a többiek egyértelműen kiírták, hogy nem akarnak együtt dolgozni velük.

A későbbiek során kiderült, hogy ez az eset elég kedvezőtlenül befolyásolta a sorsomat.

Közben valamikor januárban egyszer megjártam a rendőrséget is. Akkor még udvariasan zajlott a dolog. Telefonált a gyárba az egyik nyomozó, hogy szeretne velem beszélni.

„Bemennék-e a rendőrségre?” – kérdezte. „Semmi akadálya” – mondtam. „Mikor tudnék odamenni?” „Háromig dolgozom, utána” – válaszoltam. „Jó, akkor legyen szíves, jöjjön be hozzám!”

Odamentem, bekopogtam. „Mervó Zoltán vagyok.” „Na, akkor jöjjön!” – mondta, és levitt a fogdába, ami a pincében volt. „Itt valami félreértés lehet, csak egy beszélgetésről volt szó” – tiltakoztam. „Kuss!” – hangzott tömören a válasz. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ez is azt mutatja, mennyire naiv voltam még.

Igen rossz éjszakám volt. Reggel aztán fölvittek az egyik irodába, és kihallgattak. A nyomozó gépelte, amit mondtam. Közben állandóan csörgött a telefon. Ő mindig azt válaszolta: „Igen, folytatjuk, körülbelül egy félóra múlva...” Ebből úgy sejtettem, hogy valaki sürgeti a kihallgatást. Amikor befejeztük, aláírtam a jegyzőkönyvet. „Na – azt mondja –, nincsen magával semmi gond. De ezt a jegyzőkönyvet fel kellett venni.” „Miért nem tegnap este csináltuk, amint azt telefonon megbeszéltük?” – kérdeztem. „Nem velem beszélt” – válaszolta.

Az októberi események és az én részvételem érdekelték. Aztán kiderült, hogy az a sok telefon a pártbizottság sürgetése miatt volt. Miután nem mentem be a gyárba, és tudták, hogy előző este a rendőrségre mentem, a munkatársaim leálltak. S akkor még nem voltak olyan erősek, hogy a letartóztatásomat megengedhették volna maguknak. Ahhoz még másfél hónapra volt szükségük.

Volt még egy eset nagyjából ezzel egyidőben, amikor már erősen szervezték a pártot, mi pedig a munkástanácsban kinyilvánítottuk, hogy a pártnak nincs helye az üzemben, a pártnak a területen van helye, az üzemben dolgozni kell!

Az egyik este kijöttek hozzánk a gyárba a megyei párbizottság vezetői, Komócsin Zoltán az első titkár, valamint Czipa Mihály és Kulcsár Ferenc, a pártbizottság munkatársai. Beszélgetni akartak velünk. A munkástanács részéről főleg én válaszolgattam, megerősítettem a korábbi álláspontunkat, hogy nem akarjuk a pártszervezeteket a gyárban, de ők az ellenkezőjét mondták. Végül is nem mentünk bele, hogy másnaptól a munkástanács visszaadja a pártszervezetnek az irodáját.

Ennek a beszélgetésnek a során mondta Kulcsár Ferenc, a megyei pártbizottság másodtitkára, hogy hosszabban is szeretne beszélgetni velem. Beleegyeztem. Így aztán másnap vagy harmadnap munkaidő után bementem a pártbizottságra. Talán négy-öt óra hosszáig beszélgettünk és vitatkoztunk egymással, de békésen váltunk el, azzal, hogy sok kérdésben nem értünk egyet. Sőt még azt is felajánlotta, ha bármi problémám van a magánéletben vagy a hivatali életben, forduljak hozzá bizalommal.

Sajnos erre az alkalomra nem kellett túl sokat várni. Március elsején hajnalban, mint valami bűnözőt, hat karhatalmista tartóztatott le. Aláíratták velem, hogy 72 órára őrizetbe vesznek. Ott hirtelenjében álmosan kiszámoltam, hogy ez a 72 óra nem fog menni, mert március 2-án délután öt órakor a Szent Anna-templomban akarok házasságot kötni. Aztán hirtelen eszembe jutott Kulcsár Ferenc ígérete. Így a legmagasabb rangútól – talán egy százados volt – engedélyt kértem, hogy levelet írhassak Kulcsár Ferencnek, a megyei pártbizottság másodtitkárának.

„Mit akar tőle?” – kérdezte dühösen, de láthatóan meglepődve. „Házasságot akarok kötni!” – válaszoltam magabiztosan. „Akkor maga még hálás is lesz nekünk, hogy elvisszük” – mondta humorizálva. Lényeg az, hogy megengedték a levélírást. Én pedig Kulcsár Ferencet a korábbi ígéretére emlékeztetve, kértem, tegye lehetővé, hogy az őrizetbe vételem ellenére is megköthessem a házasságomat. Megígértem, hogy a szabadlábra helyezésemet nem fogom szökésre felhasználni. Már csak azért sem, mert akkor úgy éreztem, hogy a letartóztatásom csak tévedés. Ebből is látszik, hogy milyen naiv ember voltam, s nem politikus alkat. Elvittek engem is és valószínűleg a levelet is, mert talán még aznap este elengedtek. Szombaton volt az esküvőnk a Szent Anna templomban annak rendje és módja szerint. Ennek természetesen nagyon örültem, de valami furcsa, félelemmel vegyes érzés kavargott bennem, mert tudtam, hogy hétfő reggelre be kell vonulnom a fogdába. Pedig még a rendőrségről is azzal engedtek el 1-jén este, hogy biztosan nem érdekes az ügy, ha ki lehet jönni. De hétfőre menjek be, felvesznek egy jegyzőkönyvet. Amikor visszamentem, már szó sem volt semmiféle jegyzőkönyvről, hanem levittek egy cellába, mint később kiderült, előzetes letartóztatásba helyeztek. Március 4-én kerültem oda, és március 15-én hoztak fel legközelebb a pincéből. De akkor se az én ügyemben kérdezgettek a jól megtermett kihallgatók, hanem másról. „Hallottam-e valamit a MUK-ról?” – kérdezték. „Hallottam” – válaszoltam. „Láttam-e ilyen röpcédulát?” – szólt a következő kérdés. „Nem láttam” – feleltem.

Az én ügyeimről csak később kérdeztek. Akkor is láthatóan arra ment ki a dolog, hogy megfélemlítsenek. Féltem is, hogy mi lesz, de nem nyúltak hozzám. Aztán március vége felé két-három nap alatt gyorsan megszületett a vallomásom. Szerencsére ekkor sem ért semmiféle bántalmazás, pedig mindennapos dolog volt, hogy szörnyen összevertek embereket a kihallgatásokon. Talán az a levél, amit Kulcsár Ferencnek írtam, az menthetett meg a veréstől. Majd a nyomozás befejeződésével, április elején átvittek a megyei börtönbe. Itt is és a rendőrségen is „zsúfolásig” tömött zárkákban voltunk.

Elég hamar eljött az első tárgyalásom, még 1957 nyarán. Akkor még kevés volt a tárgyalható ügy. Március elején megkezdődött ugyan az iszonyatos nagy begyűjtés, de nem volt kész a vád, nem voltak meg a tanúk. Akkor még az emberek nem támogatták a hatalmat. Aki ellen nem volt vád, azt vitték Tökölre meg Kistarcsára, internálótáborba. Aztán az év vége felé ezeknek is jó részét visszahozták, mert a hatalom annyira megerősödött, hogy megfelelő vádpontokat tudtak a tanúikkal igazoltatni.

Az első tárgyalásnak, már amennyiben tárgyalásnak lehet azt nevezni, jellemző mozzanata volt, hogy láttam Lakatos bíró úr – akiről csak később tudtam meg, hogy jogi végzettsége sem volt, csak valami gyorstalpaló tanfolyam – zsebében a stukkert. Azt nem lehetett tudni, hogy szándékos volt, vagy véletlen, de a stukker látszott, ott volt a farzsebében. Persze ez csak külsőség volt.

Amikor már a börtönben voltam – még a tárgyalás előtt – felkeresett az ügyész, hogy akarok-e tanúkat megnevezni. Mondtam, hogy igen, és lediktáltam a neveket. Velük az igazamat akartam bizonyítani. Lakatos bíró úr azonban nem hallgatta meg őket – bár a tárgyalásra idézést kaptak –, mondván, hogy a vádat bizonyítva látja,¹⁷ további tanúk kihallgatásának nem ad helyt. Ilyen volt akkor az igazságszolgáltatás. A vád tanúi az elbocsátott kommunisták voltak. Volt köztük olyan, aki három kihallgatáson háromféleképpen mondta el a vallomását. Hiába próbáltam felhívni a bíró figyelmét a nyilvánvaló ellentmondásokra, meg sem próbálta tisztázni azokat. Lakatos bíró csak azokat a vallomásokat fogadta el tényállásként, amelyek rám nézve a legterhelőbbek voltak. Tehát azt, hogy a szovjet katonákra akartam lövetni, hogy azért bocsátottunk el dolgozókat, mert kommunisták voltak, hogy akasztással fenyegettük a kommunistákat, meg ilyesmi. Lakatos bírónak hiába bizonygattam a valótlan tanúvallomások ellenkezőjét – mert amit valóban „elkövettem”, azt egy percig sem tagadtam –, az iszonyatos hat év börtönbüntetés kihirdetése után természetesen ezek a tanúvallomások képezték az indoklás alapját.

Az ügyemet először dr. Nagy Sándor tanácsvezető bíróhoz osztották. De ő – ahogy ezt később halottam –, amikor megtudta, hogy a tárgyalás előtt az ítéletet is megkapja a pártbizottságtól, gyorsan kórházba vonult. Aztán visszament, és egészségi állapotára hivatkozva lemondott. Így is lehetett! A bírók között is voltak különbségek s iszonyatosan sok múlott rajtuk.

Amikor kihirdették a hat évet, majdnem elájultam. A tárgyalás előtt azt hittem, ha már ezt a cécót megcsinálják, kapok egy évet és kész. Nagyon rosszul éreztem magam. Innentől kezdve már elítélt voltam. Az első napom borzasztó volt a délelőtti sétáig, mert addig csak azon járt az eszem, hogy te jó isten. Két év volt a hetedik-nyolcadik gimnázium, meg négy év volt a miskolci egyetem, ez volt hat év. Jól telt, gyorsan telt, de istentelen hosszú idő volt. Szerencsére a délelőtti séta után, pont ezen a napon volt a költöztetés, tehát már elítéltzárkába kerültem. Miután hat év volt a büntetésem, a nagyidősök közé vittek, ahol az alsó határ öt év volt, de voltak tizenöt évre ítéltek is. Dede Laci – akit első fokon a Lakatos-tanács tizenöt évre ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság 3 és fél évre vette le a büntetését – vigasztalt: „Ne gondold már azt, hogy ezt te le fogod tölteni. Hát szó sincs erről! Ne legyél kicsinyhitű!”

A napok meglehetősen egyformán teltek. Hat órakor volt az ébresztő, mosakodás, kübliürítés, majd reggeli – feketekávénak nevezett kis barna lötty, meg egy kis darab kenyér, aminek a feketére égetett héját is megettük könyörtelenül, mert nagyon gyenge volt a koszt.

Napközben rengeteget beszélgettünk, németül tanultunk, intelligenciakérdéseket tettünk fel egymásnak, bridzseztünk a gyufásskatulya hátlapjára rajzolt figurákkal, kenyérbélből készített figurákkal sakkoztunk, malmoztunk és természetesen politizáltunk. Volt olyan idő, itt Debrecenben, amikor a politikai foglyok nem dolgoztak.

A Legfelsőbb Bíróságon még 1957 szeptemberében sor került a másodfokú tárgyalásra, ahol végül is törölték az ítéletet, és új eljárást rendeltek el. A második tárgyalásra viszont már sokat kellett várni. Erre csak 1958 áprilisában került sor. Hála a jó istennek nem Lakatos tárgyalta, hanem egy Szűcs Béla nevű, igen gyenge képességű ember, tőle három és fél évet kaptam.

Valamikor júliusban a debreceni börtönből átvittek Budapestre a Gyűjtőfogházba. Itt voltam az újabb másodfokú tárgyalásig. Háromszemélyes cellába kerültem, amiről az ember azt gondolná, milyen úri dolog ez a negyvenszemélyes zsúfoltsághoz képest. De ez ritkán volt így. Néha a kevesebb összezárt ember nehezebben van meg egymással, mint egy nagy létszámú cellában a tömeg.

1958. október 6-án volt az ismételt fellebbviteli tárgyalás a Legfelsőbb Bíróságon. Bár a feleségem azt mondta – óvni akarván a nyugalmamat –, hogy a megyei bíróság ítéletét az ügyész nem fellebbezte meg, itt tudtam meg, hogy bizony megfellebbezte. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróságtól már „csak” egy év nyolc hónapot kaptam, úgy hogy huszonvalahány napot kellett még börtönben tölteni és aztán november 3-án szabadultam.

Elég nehezen tudtam újra elhelyezkedni. Úgy gondoltam, hogy gépészmérnök vagyok, és nem fogom alább adni. Voltam a GÖCS-ben, aztán próbálkoztam egy volt évfolyamtársam révén a Hajdúsági Iparművekben, de annak egy része hadiüzem volt, és ezért nem vettek fel. Végül nagy nehezen a Vasipari és Kazánszerelő Vállalathoz kerültem, technikusi munkakörbe. Elég gyenge cég volt. Egy Galamb nevű igazgatónál kellett jelentkezni. Bementem hozzá, és mondtam, hogy miért jöttem, és azt is, hogy honnan. Éppen szalonnázott, és két falat között válaszolt. „Elvtárs, ha én bemegyek egy cipőboltba, megveszek magamnak egy pár cipőt, kifizetem érte a kétszáz forintot, az a cipő az enyém. Maga vett valamit, megfizette az árát, rendben van.”

Így aztán felvett. Alig telt el néhány hét, hivatott. „Van-e valami ismerőse a pártbizottságon?”- kérdezte. „Van, de nem valószínű, hogy büszkélkedik az ismeretséggel” – válaszoltam. „Kicsoda?” – kérdezte. „Valkó Mihály” – mondtam. „Maga ismeri Valkó elvtársat?”- kérdezte csodálkozva. „Kormánybiztos volt az Orvosi Műszergyárban, onnan ismerem” – válaszoltam. „Na, akkor próbáljon meg vele beszélni, mert én nem biztos, hogy meg tudom magát tartani, mert nagyon fúrják.”

Felhívtam Valkó Mihályt, meghallgatást kértem tőle. A városi tanács ipari osztályvezetője is ott volt, amikor fogadott. „Dolgozhatok-e a szakmámban, vagy csak fizikai beosztásban?” – kérdeztem tőle. „Azt hittem a svéd szocializmust akarja velem megvitatni”- jegyezte meg ironikusan. Ennek az volt az előzménye, hogy amikor a forradalom után ő volt az Orvosi Műszergyár kormánybiztosa, nagyon sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, s akkor kerültek szóba a svédországi viszonyok. Valkónak mindig az volt a legfőbb érve ezekben a vitákban, hogy „lássa be Mervó elvtárs: széllel szemben nem lehet pisálni”. Erre utalt vissza. „Ezen már túl vagyunk” – mondtam.

Aztán ő megerősített. „Maga valóban nagyobb hasznára van a népgazdaságnak, ha mérnökként dolgozik, mert én azt hallottam, hogy jó mérnök. Dolgozzon szorgalmasan, de nagyon vigyázzon magára!”

Végül is megint szerencsés voltam, mert a sorstársaim közül nagyon sokan csak jóval nehezebben kerültek vissza a szakmájukba.

1960-ban átmentem a kefegyárba, majd 1963-ban a Vízügyi Igazgatóság főmérnöke áthívott hozzájuk. Aztán 65 elején volt egy országos racionalizálási rendelet, én voltam a legfiatalabb, törvényszerűen nekem kellett menni. Akkor léptem be az alakulóban lévő városi Távhőszolgáltató Vállalathoz, majd az erőműben dolgoztam, később visszamentem a Távhőszolgáltatóhoz. Innen kerültem nyugdíjba.

A hányatottságért, a közéleti szenvedésekért a magánéletem, a feleségem és a gyermekeim bőségesen kárpótoltak. A feleségemnek, aki nyugdíjas levéltári főmunkatárs, nem csak azért vagyok hálás – és ezt 62 éves fejjel is nyugodtan mondhatom, nem csak azért szeretem –, mert egynapos feleségként mindvégig kitartott mellettem. Akkor is, amikor 6 évre ítéltek és a városi pártbizottság válásra akarta kényszeríteni, illetve elbocsátással fenyegette. Akkor is, amikor én már elítélve szintén a válásra biztattam azzal, hogy a szabadulásom után ismét összeházasodunk. Hanem azért, mert egy életen át szerető, hűséges társam volt. A fiam harminckét éves, autógépész-mérnök, önálló üzletember, családja van. A lányom huszonnyolc éves programozó matematikus. Ők feledtették a nehézségeket, amelyek végigkísérték az életemet. A munkahelyemen a személyzetisek hosszú ideig jelentéseket írogattak rólam, 1970-ig priuszos voltam, de akkor a közkegyelmi rendelettel eltörölték a négy év alatti büntetésre ítéltekét. De még 1978-ban is, amikor az erőműben beruházási osztályvezetővé akartak kinevezni, azzal érveltek ellenem egyesek a pártszervezet vezetőségében, hogy „ellenforradalmárt nem”. Osztályvezető pedig csak a pártvezetőség beleegyezésével lehettem volna.

Szerencsére elmúltak ezek az idők. Volt rabtársaimhoz hasonlóan, a rengeteg nagyhangú ellendrukker tudatfertőző agymosása ellenére, nagyon bízom a kibontakozásban, egy független, demokratikus Magyarország jövőjében. Hiszen 1956-ban is ennek a megteremtéséért küzdöttünk.

1 A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemet 1949. október 2-án nyitották meg, az egyetem 1956-ig Rákosi Mátyás nevét viselte.

2 1948 őszétől 1955-ig az Oktatási Minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az előbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetővé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd a megfelelő főiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat.

3 A Petőfi Kör mintájára megalakított debreceni Kossuth Kör megszervezésére az SZKP XX. kongresszusát követően került sor Tánczos Gábor felkérésére. Szervezői Für Lajos és Irinyi Károly történészek, valamint Kiss Ferenc és Koczogh Ákos irodalmárok voltak. 1956. október 13-án tartotta első nyilvános rendezvényét. Az est vendégei Losonczy Géza, Benjámin László és Csatári Dániel voltak. Az október 27-ére kitűzött vitára Nagy Imrét tervezték meghívni. A kör vezetősége október 25-én kiadott közleményében üdvözölte az egyetemisták megmozdulását, és támogatásáról biztosította a megfogalmazott követeléseket.

4 Október 23-án az egyetemisták vezetésével tartottak tüntetést Debrecenben, amelyhez a városból sokan csatlakoztak. A pártszékház előtt a tüntetők létszáma már elérte a három-négyezer főt. A pártvezetők fogadták a diákok küldöttségét, és lényegében elfogadták követeléseiket a szovjet csapatok kivonására vonatkozó pont kivételével.

5 Délután többszáz résztvevővel tartottak politikai nagygyűlést az egyetemen a megyei, a városi és az egyetemi pártbizottság képviselőinek jelenlétében. A gyűlésnek a városban eldördült sortűz vetett véget.

6 1956. október 23-án a kora esti órákban Debrecen belvárosában a megyei rendőr-főkapitányság Kossuth utcai épületénél a belső karhatalom (államvédelem) egységei tüzet nyitottak a tüntetőkre. A sortűznek három halálos és számos sebesült áldozata volt.

7 A Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány október 26-án délután a városházán alakult meg. Az elnökség tagjaivá Csorba László helyőrségparancsnokot, Kovács Béla levéltárost és Nagy Gábor munkástanácsi küldöttet választották. A testület titkára Für Lajos lett.

8 Miután Nagy Imre november 1-jén teljesítette a forradalom utolsó általánosan hangoztatott követelését és bejelentette az ország semlegességét, egyben Magyarország kilépését a szovjet katonai-politikai tömbből, a Varsói Szerződésből. A munkástanácsok és más forradalmi szervezetek állást foglaltak a munka november 5-i, hétfői felvétele mellett. Számos helyen azonnal megkezdődtek az előkészületek, hogy november 5-én fennakadás nélkül indulhasson meg a termelés.

9 Debrecent november 3-án este zárták körül a szovjet csapatok. A város – repülőtere miatt – különleges stratégiai fontossággal bírt a második szovjet intervenció során.

10 Noha Debrecenben nem került sor fegyveres ellenállásra, a Pavilon laktanyánál a szovjetek lelőtték az őrszolgálatot teljesítő Solymosi Imre őrvezetőt, két oldalról nyitottak tüzet tankágyúkból és gépfegyverekből a Kossuth laktanyára. Annak ellenére, hogy a magyar katonák nem is védekeztek, mintegy fél órán keresztül lőtték a kaszárnyát. A támadásnak három halálos és több sebesült áldozata lett. A katonai objektumokon kívül a szovjetek lőtték a főpostát, a városházát, a MÁV Igazgatóság és az Állami Áruház épületét.

11 November 9-ére hívta megbeszélésre Pullai Árpád a debreceni munkástanácsok vezetőit, hogy a munkástanácsok hatásköréről, egyben a sztrájk feladásáról tárgyaljon velük. Mervó Zoltán felszólalásában védelmébe vette a Nagy Imre-kormányt, a Debreceni Forradalmi Bizottmányt, elítélte a november 4-i katonai intervenciót, és kijelentette, hogy folytatják a sztrájkot követeléseik teljesüléséig. Felszólalása a debreceni munkástanácsok együttműködését megalapozó politikai programmá vált.

12 A debreceni munkástanácsok november 13-i ülésükön fogadták el tízpontos követelésüket, amit másnap megtárgyaltak a Kádár-kormánnyal. Küldöttségüket Marosán György fogadta.

13 November 4-e után elméletileg katonai közigazgatást vezettek be a szovjetek. A városi adminisztráció élén a szovjet városparancsnokságok álltak.

14 A forradalom leverése után a szovjetek több mint nyolcszáz főt szállítottak Kárpátaljára, köztük a debreceni forradalom vezetőit. Az elhurcoltak december végéig hazatértek Magyarországra.

15 A debreceni munkástanácsok a kormánnyal folytatott eredménytelen tárgyalás után, november 16-án határoztak úgy, hogy elrendelik a munka felvételét. Ennek ellenére a sztrájk lényegében december közepéig tartott. A döntésről november 17-i számában a Néplap is beszámolt.

16 1956. november 22-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a munkástanácsok megválasztásának módjáról, szervezetéről és hatásköréről.

17 A népbíróságok felállításáról rendelkező törvényerejű rendelet megadta a lehetőséget a tanácsvezető bírónak, hogy ha úgy látta, hogy a vád tárgyává tett cselekmény már kellőképpen bizonyítva van, lezárja a bizonyítási eljárást.

Az eredeti interjút Valuch Tibor készítette 1992-ben.
Szerkesztette Valuch Tibor.