Kuklay Antal: "Értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni"

– 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az elöljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek. Az egyik kispap ismerőse, egy egyetemista lány írt egy levelet, egy élménybeszámolót az egyetemi gyűlésekről, a 23-ai tüntetésről és a Sztálin-szobor ledöntéséről. A levél kézről kézre járt közöttünk, így értesültünk a történtekről. Csütörtökön az egyik társammal, akinek fájt a foga, kimentem a Madách téri rendelőbe. Akkor volt a véres csütörtök. Láttuk a teherautókat, amelyeken a Parlament előtti térről szállították el a holttesteket.

– Hogyan hatott rád ez a látvány?

– Felkavaró élmény volt. Úgy éreztem, hogy teljes leplezetlenséggel tárul fel a bolsevizmus embertelensége és a magyar nemzeti eszméktől való idegensége. Ez meghatározó élmény volt számomra és a társaim számára is, a későbbiekben pedig arra ösztönzött, hogy másokkal is megosszuk az élményeinket, és hogy mi is tegyünk valamit. A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították– ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvi Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait. Erre a bíboros azt kérdezte: „Hol van ez a kincs?” Más forrásból is kapott hasonló javaslatot, és felhívta Maléter Pált, aki akkor már honvédelmi miniszter volt, hogy adjon katonai fedezetet az akcióhoz. Maléter ki is jelölte az egységet. A bíboros utasítást adott a titkárának, Turchányi Egonnak, foglalja le az iratokat, és a csomagoláshoz kérjen segítséget a Központi Szemináriumtól. Így kerültünk mi, kispapok oda. November 3-án találkoztunk a Bazilikánál Turchányi Egonnal és Lieszkovszki Pál volt katonatiszttel, majd több katonai teherautóval mentünk az ÁEH épületéhez, a Pasaréti útra.

– Hányan voltatok?

– Nem emlékszem pontosan, talán négy katona jött, és mi is négyen lehettünk. Az épületben néhány fegyveres fiatalt találtunk, akik a II. kerületi, azt hiszem, értelmiségi forradalmi bizottság tagjai voltak. Javarészt olyan jezsuita kispapok, akiket az elöljáróik a rend feloszlatása után kisebb csoportokba szerveztek. Ketten-hárman laktak együtt albérletben, többnyire dolgoztak, néhányan pedig teológiai tanulmányaikat folytatták. Mi ismertük őket. Amikor megérkeztünk, Turchányi átvette tőlük a vezetést. Egy-két hivatalnokkal is találkoztunk, akik valószínűleg iratokat égettek, mert a kandallóban sok elégetett papírt találtunk. Őket sértetlenül elengedték. A délután azzal telt, hogy zsákokba csomagoltuk az iratokat, és előkészítettük a másnapi szállításra. Úgy emlékszem, hogy a Bazilika padlásán akarták elhelyezni.

– Milyen típusú iratokat találtatok?

– A hivatalban különböző ügyosztályok voltak, és az ország területileg is fel volt osztva az előadók között. Például a gazdasági részleg folyósította az állami segélyt a papok számára, vagy a személyi ügyek részlege vezette a nyilvántartást a papokról, oda érkeztek a területi előadók és a megyei tanácsok jelentései is. Arra nem volt időnk, hogy az iratokat áttanulmányozzuk. A szekrények egy részét le is zárták, mondván, hogy egy későbbi időpontban átvizsgálják, és elszállítják a tartalmát. Romantikusnak találtam, hogy lefoglaljuk az egyházüldözés központjának a papírjait, betekintünk azokba, de rossz érzés volt, hogy egy olyan anyag, amit tulajdonképpen történészeknek kellene tanulmányozni, és csak évtizedekkel később, hirtelen egy számonkérő társaság kezébe kerül, lehet az akár egyházi is. Úgy éreztem, hogy nagyobb higgadtság, több idő kell a tanulmányozásukhoz és az értékelésükhöz. Este a szemináriumban, meghallgattuk Mindszenty bíboros beszédét. Másnap már dörögtek a fegyverek.

– Hogyan fogadtátok a Mindszenty-beszédet?

– Lelkesedéssel. Úgy értékeltük, hogy Mindszenty nem akarja visszakövetelni a földbirtokokat, és a demokratikus Magyarország kibontakozását akarja elősegíteni. Nagyon lelkesedtünk érte.

– A november 4-ei szovjet támadásra miként reagáltatok?

– Tudtunk a harcokról. A szomszédban lévő jogi egyetem épületénél, amellyel közös udvarunk volt, nemzetőrök tartózkodtak. Közülük néhányan bejöttek a szemináriumba, tájékozódtak az épület védhetőségéről, és arról, hogy abban a háborús, honvédő légkörben hogyan tudjuk őket segíteni. Később, amikor körülzárták az egyetemet, akkor a nemzetőrök a szemináriumon keresztül menekültek el, néhányan reverendában. Sokfelé jártunk a városban már november 4.-e előtt is, a kórházakban betegeket látogattunk. Amikor megindult a Máltai Lovagrend segélyakciója, segédkeztünk a csomagolásban és a szállításban. Láttuk a kiégett tankokat meg az eltaposott holttesteket. Tudtunk a fiatalok ellenállásáról, a benzinespalackokról, ugyanakkor reménytelen szituáció volt. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy mi lesz, de igyekeztünk segíteni, amiben lehetett. Távlatilag az volt az elképzelésünk, hogy a világ közvéleménye, a nemzetközi erőviszonyok nem fogják engedni, hogy Magyarországon a szabadságharc és a népfelkelés összeomoljon. Abban bíztunk, hogy Amerika és a nyugati világ a magyar ügy mellé áll, és diplomáciai vagy gazdasági nyomással visszaszorítják a Szovjetuniót. Ez magyarázza azt, hogy november közepén elhatároztuk, megosztjuk az élményeinket másokkal, és egyházi szempontból értékeljük az eseményeket. Úgy éreztük, a falun élőknek sokat jelenthet az a tudat, hogy nincs vége, ezért elhatároztuk, összeállítunk egy brosúrát, egy tájékoztatót, és elküldjük az ismerőseinknek, barátainknak, paptársainknak. A tájékoztató két részből állt: az egyetemista lány élménybeszámolójából, abból a bizonyos levélből, és egy sajtóválogatásból. Tizenhat oldalas gépelt irat lett, amit száz-kétszáz példányban sokszorosítottunk. Technikai nehézségek adódtak, ezért csak november második felében kezdtük terjeszteni. Néhány már a postán a rendőrség kezébe került, és elkezdtek nyomozni az ügyben. Akkorra én már Szikszóra kerültem ki káplánnak, mert a püspököm jobbnak látta, ha elhelyez a szemináriumról, féltett a várható megtorlástól.

– Akkor már felszentelt pap voltál?

– Igen, 1955-ben szenteltek föl, és felszentelt papként tanultam még a szemináriumon. Egy rövid ideig Abaújszántón helyettesítettem, majd 1957 januárjában vagy februárjában kerültem Szikszóra. Ott megkezdtem a vidéki papok életét. Szikszó, ahol korábban egy szerzetesrend működött, mély katolikus hagyománnyal és buzgó hitélettel rendelkezett. Szerettek engem, jól éreztem ott magam.

– Hogyan alakultak az erőviszonyok abban a kisvárosban a forradalom leverése után?

– A Kádár-kormány először az októberi vívmányok megőrzésének látszatát keltette, ezért bizonyos engedményeket tett a parasztságnak, és növelte a vallásszabadságot. Emlékszem, amikor Abaújszántón helyettesítettem, akkor egy volt párttitkár hozta el a már felnőtt gyerekeit megkereszteltetni. Tehát először a katonai ellenállást számolták fel, másodszor a gyárakban állították helyre az uralmat, aztán jött a mezőgazdaság és csak utána a vallás. Hallottunk a pufajkások tevékenységéről, jöttek a hírek az internálásokról, nyomasztó volt a légkör. Minden településen módszeresen kineveztek néhány hangadót, függetlenül attól, hogy mit tettek a forradalom alatt. Megverték őket, hogy példát statuáljanak, hogy mindenkit megfélemlítsenek. Az internáltak számát az internálótáborok, a bebörtönzöttek számát pedig a börtönök férőhelyszáma határozta meg. Annyit zsúfoltak be, amennyit a szovjet szabvány megengedett. Mi például egy kétszer négy méteres cellában tizenegyen laktunk.

– Mikor tartóztattak le?

– 1957 tavaszán egy este kopogtatás nélkül bejöttek a kápláni lakásba. Úgy emlékszem, hárman jöttek. Letartóztatási parancsot hoztak, és házkutatást tartottak.

– Hova vittek?

– Budapestre a Fő utcába. A földszinten, a befogadóban elvették a személyes holmit, a nadrágszíjat, a nadrágról levágták a csatokat, a cipőről leszedték a pántokat, a spiccvasat, mindent, amivel öngyilkosságot lehet elkövetni. Aztán felvittek a zárkába. Ott maga a légkör, az atmoszféra az, ami tulajdonképpen sokkoló. Az ember egyszerre tárggyá válik. Nyers hangon beszéltek mindenkivel: „Álljon meg, forduljon a falhoz! Jöjjön! Egyes kilépni!” Amikor megérkeztem, a zárkában nem volt sem kübli, sem klozet. Csak nyitás után adták be a küblit, rettenetes volt kivárni, amíg a szervezet meg nem szokta a vizelésnek ezt a ritmusát. Egész éjjel égett a villany, a szemünkbe világított. A kezünket nem volt szabad a pokróc alá tenni. Amikor elfordultál, vagy a pokróc alá tetted a kezed, akkor megrugdosták az ajtót. Napokon belül az idegkimerültség állapotába jutott az ember. Ez része volt annak a pszichikai kezelésmódnak, ami nem a fizikai kínzásra épült, hanem arra, hogy az abszolút kiszolgáltatottság érzését keltse, és hogy a mindenható hatalommal szemben reménytelen bármiféle próbálkozás.

– Hogyan állt össze az a konstrukció, amiért aztán perbe fogtak?

– Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása Turchányinak fő vétke volt. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56 reprezentatív klerikális pere. Összesen tizenhatan voltunk, javarészt kispapok és néhány civil is, hozzátartozók. A húgom is – aki a brosúrából elvitt egy példányt a nagybátyámékhoz Szlovákiába – előzetes letartóztatásba került, de még a tárgyalás előtt kiengedték.

Azt hiszem, nagyobb problémát nem jelentett számukra a nyomozás, mert több helyen is előkerült a brosúra. Inkább csak összeigazították a vallomásokat, vagy egy-egy részlet után kutattak. A kihallgatóm, Kacsanovszki nem volt durva, de időnként szigorú hangot használt. A Fő utcán nem vertek, ott presztízskérdés volt, hogy a nyomozás érdekében nem használnak fizikai erőszakotÚjra és újra leíratták, hogyan történt, egyeztették a többiek vallomásával, majd jöttek, hogy írjam tovább.

	Katonai ügyészség, bíróság és börtön a Fő utcában

– Mennyi ideig tartott a vizsgálat?

– Néhány hétig. Sajnos, a dátumokra nem emlékszem, mert én tudat alatt igyekeztem ezt elfelejteni. Szándékosan hagytam összemosódni a részleteket, hogy tehermentesítsem az érzelmeimet. Amikor lezárták, átvittek a Markóba, ott volt az első fokú tárgyalás. A fő vádpont a tájékoztató készítése, terjesztése, az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalása és a nemzetőrökkel való kapcsolat volt. Az elsőrendű vádlott Turchányi Egon, a másodrendű Liszkovszki Pál volt, a harmadrendű pedig én. A kispapok közül engem tettek meg vezetőnek. Én voltam a legidősebb, többet is tevékenykedtem, mint a többiek, és Marosfalvi Laci, aki elindította az ÁEH lefoglalását, disszidált.

– Ki volt a bíró?

– B. Tóth Matild. Munkásszármazású, meggyőződéses, veterán kommunista érzelmekkel átitatott ember. Az egyik vádlott-társam édesapja, aki kőfaragó volt, meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet. Arra vigyáztak, hogy az ügyünket úgy tüntessék fel, hogy az nem az egyház ellen irányult, sőt a mi tevékenységünket minősítették egyházellenesnek. BHÖ I/2-vel, az állam elleni szervezkedésben való tevékeny részvétellel ítéltek el.

– Hogyan fogadtad az ítéletet, a tízévi börtönbüntetést?

– Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az elsőfokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik.

– Mennyire sikerült berendezkedned arra, hogy a kinti világtól elzárva kell élni hosszú évekig?

– Sorstársak között voltam, tudomásul vettem. Rosszabb helyzetben voltak a családosok, rájuk nagyobb pszichikai teher nehezedett. Az igazi nagy probléma a kisközösségben való együttélés volt, ami nagyon sokban függött az egyéni alkattól is. A papoknak ez könnyebben ment. Márianosztrán az első időben nem dolgozhattunk, ezzel külön büntették a papokat. A legsúlyosabb az volt, hogy több mint egy éven keresztül semmiféle betűhöz nem juthattunk hozzá. Nem olvashattunk, még a börtönkönyvtárat sem használhattuk. Később, amikor Hruscsov veje, Adzsubej ellátogatott a Vatikánba, javult a kapcsolat az állam és az egyház között. Akkor már kaphattunk breviáriumot, Szentírást is engedtek be, és dolgoztunk.

Hogy a tétlenség kinek mennyire elviselhető, az karakter kérdése. Nekem ez jól jött. Sok időnk volt arra, hogy beszélgessünk, rendszeresen tornásztunk, jógagyakorlatokat végeztünk, vizeskannával súlyzóztunk. Ott voltam a legjobb fizikai kondícióban. Az összes börtön közül Márianosztrán volt a legjobb a koszt, mert viszonylag kevesen voltunk, és ehhez képest ott elég nagy gazdaság működött. A szigorúság a fegyőrökre is vonatkozott, és ennek következtében nem lopták el az élelmet. Ráadásul jó szakácsok is voltak. Hosszabb ideig voltunk négyen egy zárkában: Juhász Miklós piarista, hittan- és történelemtanár, Kozányi György, egri egyházmegyés paptársam, a harmadik nevét elfelejtettem, és én. Mi, négyen ki tudtunk alakítani egy kis szerzetesrendet, saját napirenddel, imádsággal, elmélkedéssel, valamiféle nyelvtanulással és titokban misézéssel. Valóságos misézéssel. Kenyeret kaptunk, a bor volt a nehezebb. A hozzátartozók szilvalekvárba kevertek mazsolát, lekváros tekercset sütöttek belőle, és azt küldték be. Három-négy szem mazsolát vízbe tettünk, az megduzzadt, és a tartalmát kinyomtuk egy kanálba, így lett néhány csepp must – nem fontos, hogy kierjedjen –, vagyis természetes szőlőlé. Ha bejött az őr, nem látott mást, csak egy darab kenyeret és egy kanalat. A miseszöveget fejből tudtuk. Később rájöttek, és büntették. Arra viszont kényesen vigyáztak, hogy ne tűnjenek egyházellenesnek, sohasem a misézés miatt büntettek meg, mindig találtak valamilyen ürügyet.

– Hogyan jöttek rá?

– Besúgták. Minél nagyobb a szabadságfosztás, annál nagyobb az ellenőrzés szükségessége, vagyis a besúgási rendszer. A politikai börtönökben foglalkoznak a legnagyobb intenzitással azzal, hogy a rabokat ráépítsék a másikra. Persze előbb-utóbb kiderült, hogy ki a vamzer.

– Milyenek voltak a börtönőrök? Akadt-e köztük valaki, aki szándékosan megalázott benneteket?

– Lelki alkat szerint nagy különbségek voltak közöttük. A régiek, akiknek már a Horthy-rendszerben is ez volt a foglalkozásuk, sok mindenen keresztülmentek, és az utasításokat nem szenvedélyesen hajtották végre. Némelyik fegyőr viszont élvezte, hogy kiélheti szadista hajlamát, és látszott rajta, hogy hiszi az osztályharcos ideológiát. Voltak emberséges fegyőrök is, akik a lehetőségeket kihasználva igyekeztek könnyíteni a helyzetünkön, vagy elnéztek bizonyos dolgokat. Akadt olyan is, aki jelezte, hogy az új zárkatárs besúgó.

Körülbelül egy évig tartott a szigorú elkülönítés, utána mindenkinek kötelezővé tették a munkát. Először a gerebenező üzembe helyeztek, az nagyon kimerítő volt. A rabok legnagyobb részének kívánatos volt a munka. Egyrészt nem tudtak mit kezdeni az idejükkel, idegesítette őket a tétlenség, másrészt a fizetés miatt, amiből havonta egyszer lehetett spájzolni. Tisztasági szereket és élelmiszert vásárolhattunk. A papokat persze, ezután is igyekeztek elkülöníteni, hogy ne végezzenek pasztorációt.

– Azt igényelték a rabtársak?

– Hogyne. Mindig akadt egy-egy alkalom arra, hogy összekerüljünk. Rendszeresen tudtunk gyóntatni, és ez komoly lelki segítséget jelentett többeknek. Nem is feltétlenül a gyónás, hanem hogy kibeszélhette magát az illető. Voltak kiforrott papi egyéniségek, akik türelmükkel, humorukkal, szívükkel jó légkört tudtak teremteni maguk körül.

– Végig fizikai munkát végeztél?

– Nem. Később bekerültem a fordítóirodára mint gépíró. Az volt a szűk keresztmetszet, és én vakon írtam. Háy Gyulának is gépeltem. Majd önállóan fordítottam németből meg angolból. Hatan dolgoztunk együtt egy cellában, kiemelt fizetést kaptunk, havonta háromszáz forintot. Munka közben rengeteget tudtunk olvasni. A Belügyminisztériumnak fordítottunk kriminológiai, jogi írásokat, ott fordították Churchill emlékiratait is, vagy például én fordítottam az emlékiratait annak a washingtoni lengyel katonai attasénak, aki politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban. Leírta, hogy milyen módszerekkel kellett kémkednie, és kémeket beszerveznie.

	Háy Gyula

– Olyan elítéltekkel is együtt voltál, akik korábban az egyház ellenségeinek számítottak. Milyen volt velük a kapcsolatod?

– Kiderült, hogy a kommunista káderekkel ugyanúgy lehet kommunikálni, bajtársiasak, megértők egymással, tehát ugyanolyan normák szerint élnek, mint mi. Sokat tanultam az úgynevezett revizionistáktól. Tulajdonképpen 56-ról és hátteréről is tőlük tudtam meg a legtöbbet. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy rengeteg emberrel találkoztam a börtönben. Ott mindenki olyan nyíltsággal beszélt az élete számos vonatkozásáról, amilyenre normális körülmények között sehol sem kerülhetett volna sor. Rengeteg olyan sorsot vagy életformát ismertem meg, ami korábban elképzelhetetlen volt számomra. Vitatkoztunk gazdasági, tudományos, technikai dolgokról, a jövőről, az igazságos társadalom lehetőségéről, a történelemről. Így a gondolkodásom nem maradt meg olyan átlagosan művelt, de saját körében élő papnak a gondolkodásánál, aki be van zárva egy ideológiai, filozófiai rendszerbe, és nem tud onnan kitekinteni. Számomra ez volt a börtön nagy előnye, ajándéka. Mint az egyetem, ahol új szemléletet kapott az ember. Nekem sokat jelentett az olyan emberek ismeretsége, mint Ádám György, Háy Gyula, Gáli József Obersovszky Gyula vagy Bibó István aki átfogó történész-szemlélettel rendelkezett. Én igényeltem az ilyenfajta szemléletet, és hogy a későbbiekben ki tudtam alakítani a magam számára egy történelmi, filozófiai képet, az azért volt lehetséges, mert ilyen tanítóim voltak. [...]

	Obersovszky Gyula és Gáli József a bíróság előtt

	Bibó István

1962-ben visszavittek a Gyűjtőbe, és onnan szabadultam egy évvel később. Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt. Egyben rendőri felügyelet alá helyeztek, ami azt jelentette, hogy nem hagyhattam el Sárospatakot. Hetenként kellett jelentkeznem a rendőrségen, illetve időközönként éjszaka ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e. A szomszédos sátoraljaújhelyi lemezgyárban kaptam végül galvanizáló segédmunkási állást. Arra volt engedélyem, hogy oda átmenjek. Reggel ötkor fölkeltem, átmentem a kisvonattal, délután pedig visszajöttem. Körülbelül két órát vett igénybe az utazás, mindez teljesen lekötött. A kapcsolataimban is korlátozva voltam. Talán egy évig dolgoztam ott, aztán Sárospatakon a cserépkályhagyárban kaptam raktári segédmunkás állást, ami lényegében bújtatott adminisztrátori munka volt. Ez lényegesen jobb volt, otthon voltam, kedvezőbb körülmények között. Idővel megszűnt a rendőri felügyelet is. Három évig voltam fizikai munkás.

– Kellett valamilyen kapcsolat ahhoz, hogy akár fizikai munkásként is el tudj helyezkedni?

– Igen. Az első időben nem lehetett könnyen elhelyezkedni. A lemezgyárnál segítettek az ismerősök, barátok, de hiába akartak diszpécserré tenni, azt nem engedte meg a párt, csak a galvanizáló üzemben lehettem segédmunkás. Volt a miskolci megyei rendőrségen egy tiszt, aki a politikai ügyekkel, ezen belül az egyházi ügyekkel foglalkozott, ő egyeztette ezeket a dolgokat az Állami Egyházügyi Hivatallal. Ezen a szinten lehetett a döntés, tehát a megyei rendőrkapitányság és a megyei egyházügyi hivatal dönthetett a sorsomról, de valószínűleg ők is föntről kapták az utasításokat. A döntésben az is szerepet játszhatott, hogy abban az üzemrészlegben volt beépített emberük, aki a helyszínen ellenőrzött, és az is, hogy a galvanizáló üzem volt a legpiszkosabb munkahely.

– Milyen volt a viszonyod a vezetőkkel és a munkásokkal?

– A gyár főmérnöke jó barátom volt, jóban voltam a mérnökökkel és a munkásokkal is. Tudták, hogy honnan jöttem, de nem sokat beszéltem erről. Nem volt olyan az atmoszféra, hogy ezekről részletesen beszéljen az ember.

A papi munkám az volt, hogy hétköznap zárt templomban miséztem. A gyárból hazamentem, megmosakodtam, elmentem a templomba – volt templomkulcsom –, bementem, és ott egyedül miséztem. Régen a szerzetesek legnagyobb része is így misézett. Később vasárnaponként már misézhettem a hívek előtt is, de prédikálnom nem lehetett. A prédikáció alatt én leültem, és valamelyik káplán prédikált helyettem. Egy kicsit megalázó volt, de a hívek ezt tudomásul vették.

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebből bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt. Ez egy fogódzó volt, amivel elindultam, de azt láttam, hogy a régészeti munkát csak úgy csinálhatom, ha van elegendő időm. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy ezután csak annyi rabszolgamunkát végzek, amennyi saját fenntartásomhoz szükséges, hogy ne legyek a szüleim terhére, és igyekszem minél több időt szakítani arra, hogy tudományos munkát végezzek. Az volt a nagy élményem, hogy amikor ezekkel a tudományos problémákkal jelentkeztem Budapesten az egyetemen, a múzeumokban vagy a műemléki hivatalban, akkor magas rangú kutatók teljesen egyenrangú partnerként és messzemenő rokonszenvvel fogadtak. Ugyanakkor lent az üzemben az ember érezte a társadalmon kívüli létet, a kivetettséget. A tudományos munka számomra egy olyan rés volt, amelyen keresztül visszakerülhettem a társadalomba, és ami értelmet adott abban az értelmetlen robotban. Úgy gondoltam, hogy van rá lehetőségem, ezt kéne csinálnom, ha papként nem működhetek. S akkor elszegődtem egy hónapra ásatási segédmunkásnak. Közben azt kértem a püspöktől, engedje meg, hogy a pataki római katolikus plébánia könyvtárát, annak levéltári anyagát – különös tekintettel a régészeti ásatásokra – rendezzem. Ő megengedte, és hogy ennek legyen egy formális kerete, kinevezett a plébánia könyvtárosának. Ehhez hozzájárult az Állami Egyházügyi Hivatal. Mint könyvtáros minimális fizetést kaptam, nyolcszáz forintot, ami elég volt ahhoz, hogy a kosztpénzt oda tudtam adni a szüleimnek, és a társadalombiztosításba is be voltam jelentve. Lényegében így kezdődött a gyűjtőmunka. Aztán hallottam, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban van egy középfokú könyvtárosképző-tanfolyam, amit az egyik paptársam elvégezett, és ő azt ajánlotta, hogy végezzem el én is. Elmentem jelentkezni, és az igazgatónő – a Népszabadság egyik szerkesztőjének a felesége – közölte velem, hogy az egy kifutó kurzus, és már nem indítanak első évet. Mondtam, hogy Sárospatakon rendezem a könyvtárat, és kutatok a Rákóczi Zsigmond Könyvtár esetleges töredékei után. Erre elkezdett érdeklődni, hogy ki is vagyok én. Elmondtam neki a pályámat. Egy idő után azt vettem észre, hogy nedves lett a szeme, és érdeklődött, hogyan éltünk Márianosztrán. Elmondtam például, hogy négy évig nem olvashattunk könyvet. A végén azt mondta, hogy töltsek ki egy űrlapot, beiratkozhatok a második évre, és az első évi vizsgákat letehetem magánúton. Így szereztem könyvtárosi képzettséget. Nagy élmény volt számomra a tudományos munka, betekintés egy apparátusba és információs hálózatába, mert annak ellenére, hogy a teológián egyetemi szintű oktatásban részesültünk, annak a hagyománya – talán a mai napig – nem az aktív kutatás, hanem a passzív, receptív befogadás. A tanfolyamon revelációként hatott, hogy a könyvtárnak milyen jelentős szerepe van a kultúrában, az oktatásban és a tudományos munkában. Tanulmányaim ahhoz is hozzásegítettek, hogy kihasználjam a lehetőséget, és a kis vidéki plébániakönyvtáramból, amely évszázados gyökerekkel rendelkezett, kihozzak valamit. Összegyűjtsem oda a kallódó, a plébániák padlásán és pincéiben található könyveket, amelyeket a modern bútorok és könyvek kiszorítottak. Megláttam ezeknek a könyveknek a könyvtörténeti jelentőségét, és elkezdtem a gyűjtőmunkát. Ehhez járultak később a műtárgyak, a templomokból kikerült tárgyak, amelyekből egy gyűjteményt lehetett csinálni.

Szinte spontán adódott, hogy könyvtári, múzeumi, levéltári profillal egy önálló egyházmegyei gyűjtemény jöjjön létre. Az első fázis az volt, hogy a sárospataki plébánia könyvtárát egyházmegyei fiókkönyvtárrá nyilváníttattam. Kaptam egy pecsétet és egy lehetőséget, hogy begyűjtsem az egyházmegye területéről a könyveket. Elkezdtem modernizálni a könyvtárat, amelybe bevittem a saját könyveimet is, és kértem kölcsön könyveket a paptársaimtól, hogy az alapvető szakkönyveket, irodalmat fel tudjam mutatni. Úgy láttam, hogy ennek van jelentősége.

Akkor még nagyon kevés teológiai irodalomhoz juthattunk hozzá. Egyiknek ez a könyve volt meg, a másiknak az, akár a régi, akár a Nyugaton megjelent újabb könyvekből. Szükség volt arra, hogy legyen egy közösségi könyvtár a papság számára. Könyveket ajánlottam, könyvismertetéseket készítettem, és be is szereztem a könyveket, mert terjesztőként kapcsolatom volt a bolttal. Igyekeztem élő irodalmat nyújtani a kollégáknak kölcsönzés vagy terjesztés formájában. Ha valakinek valamilyen kutatási területe volt, tudtam neki segíteni, vagy alapvető eligazítást adni. A tanítóképzősöknek is tudtam segíteni helytörténeti vonatkozásban, a múzeum munkatársainak és az ásatást végző régészeknek is, bekerültem tehát egy szellemi műhelybe. Miután a templomot helyreállították, felmerült az idegenforgalmi igény is az ásatások megtekintésére. Azt láttam, hogy az egyháznak abban a szerepében, amelyet a magyar művelődéstörténetben betöltött a szerzetesrendjein, az iskoláin, a tudós püspökein, a papjain, a műveltségi színvonalán, a társadalmi és kulturális tevékenységén keresztül, 1950 és 1975 között egy nagy szakadék támadt, és ezt a szakadékot át kellett hidalni. Láttam, hogy erre van igény. Amikor látogatókat vezettem – az érdeklődéstől függően tíz percig vagy másfél óráig –, megfigyelhettem, hogy a diákok, egyetemisták, irodalmárok, történészek milyen mohón hallgatják a történeti, művészettörténeti dolgokat.

Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe. Ez egy átmeneti helyzet volt, de azzal, hogy könyvtárosi állásba kerültem, úgy értelmeztem, hogy visszakerültem. Attól fogva prédikálhattam, már elnézték nekem. A plébános ugyan félt, de szükség volt rám. Gyakorlatilag kápláni munkát végeztem az egyházközségben, létszám feletti káplán voltam. A misézésért honoráriumot is kaptam. Nagyon szerényen éltem, a szüleimnél laktam, ezért nem voltak különösebb anyagi gondjaim. A jövedelmem elég volt ahhoz, hogy néhányszor felmenjek Pestre az előadásokra. Természetesen nem gondoltam arra, hogy beszerezzek egy autót, ami kellett volna a gyűjtéshez, hanem azt csináltam, hogy megkértem a kollégákat, és megszerveztük a gyűjtőutakat, pontosabban topográfiai utakat. Felajánlottam az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum munkatársainak, hogy elkísérem őket azokra a védőutakra, amelyek a programjukban szerepeltek, és így bejártuk az egyházmegye összes templomát, minden felekezetét. A paptársaim közül valaki vezetett, én fényképeztem, a muzeológus feldolgozta az anyagot, és aztán a minisztérium védetté nyilvánította. Így több éven keresztül körülbelül harminc háromnapos kiszállással bejártuk Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megye területét. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg műtárgyat megismertem, kapcsolatokat alakítottam ki. A műtárgyakat később be is gyűjtöttem. Jönnek hozzám tanácsadásra ma is, ugyanis lehetőség volt arra, hogy beiratkozzam az egyetemre az egyházi személyek számára induló egyszakos művészettörténész képzésre. Ez már a nyolcvanas években volt, amikor a Művelődésügyi Minisztérium forszírozta, hogy az egyházak területén képzett szakemberek legyenek. Nagyon örültem, hogy ezt a két nem egyházi iskolát is elvégezhettem.

Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. A börtönben döbbentem rá, hogy milyen óriási jelentősége van annak, ha fejből tudok valamit, úgyhogy elkezdtem verseket tanulni. Tulajdonképpen a megtanult versek nyomán mélyült el a gondolkodásom.

	Pilinszky János

Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén. Patakon tartottak egy író-olvasó találkozót, és másnap én mutattam meg neki a templomot, azután együtt ebédeltünk. Akkor már ismertem a verseit. Ebéd után bort rendelt, beszélgettünk, és akkor megkérdeztem, hogy éppen mit ír. Rejtelmesen és sejtelmesen válaszolt, de olyan öntudattal, ami a nagy felfedezőkre emlékeztetett, Bolyai vagy Kolumbusz jutott eszembe. Azt mondta: „Egészen új területre jutottam, ahová valószínűleg kevesen fognak tudni követni, egészen új formák ezek.” De nem mondta meg, miről beszél. Akkor elültette a bogarat a fülembe, hogy mi lehet az a plusz nehézség és az az új terület, hiszen a korábbi versei is éppen elég nehezen megközelíthetők voltak. Amikor aztán kezembe került a Kráter kötetének kézirata, azt gondoltam, hogy biztosan erről beszélt Patakon. Átfutottam, és kissé csalódottan tettem le, mert nem találtam a versekben különlegesen újat, érdekeset, inkább laposabbak vagy kisebb intenzitásúak voltak, mint a korábbi versei. Pilinszky sajátossága az óriási intenzitás és a formai csiszoltság, ezek a versek viszont lazák voltak, prózaversek. És pontosan ez volt az az új: a látszólagos oldottság mögé még annál is szorosabb szerkezetet épített, mint ami a korábbi verseit jellemezte. Ezek a versek ugyanis le vannak redukálva egyetlen egy központi motívumra, egy képre, egy hasonlatra vagy egy gondolatra, egy fogalomra, és a köré épülnek föl. Azonban azt a költői képet, ami a vers magját képezi, eltünteti egy első olvasásra érthetetlen vagy a lényeget nem föltáró, lecsupaszított nyelvi szerkezet mögé. Úgyhogy az embernek először magát a szöveget kell helyreállítani – szinte filológiai munkával –, hogy föltáruljon az elrejtett kép. Tehát az elliptikus, kihagyásos szerkesztés az, ami ezeket a verseket első olvasásra élvezhetetlenné teszi, viszont annak, aki megfejti, annál nagyobb szellemi örömöt, esztétikai szépséget tár fel. Rengeteg képzettársításra, gondolatra ad lehetőséget, tehát aktív együttműködésre serkenti az olvasót. Ahogy erre lassacskán rájöttem, elkezdtem sorra venni ezeket a verseket, és ahol első olvasásra érthetetlen dolgot találtam, azt a verset megtanultam fejből, és aztán – esetleg évek múlva – jöttem rá az elrejtett összefüggésre. Ezek lehetnek irodalmi összefüggések, célzások valamilyen írásra vagy egy világirodalmi műre. Tudatosan kezdtem végezni ezt a munkát a saját örömömre, illetve egy barátom biztatására, hogy ebből esetleg majd megszülethet egy-egy cikk. A barátom, aki korábban foglalkozott Pilinszky költészetével, de abbahagyta, azt mondta, hogy írjam le, mert már kevesen rendelkeznek azzal a teológiai, filozófiai háttérrel, ami ezeknek a verseknek a megértéséhez szükséges. Gondoltam, hogy majd egy-két cikk megszületik belőle, végül is egy kötetre való anyag gyűlt össze. Elkezdtem gondolkodni, hogy kiadjam. Kiderült, hogy a kiadás megoldhatatlan akadályokba ütközik, mert sem állami, sem egyházi kiadó nem vállalta, sőt kiderült, hogy magánkiadásra sincs lehetőség. A Kiadói Főigazgatóság kétszer is elutasította a kérelmemet, végül a sárospataki gyűjtemény égisze alatt adtam ki. Nehéz volt mindenféle tapasztalat nélkül, de a barátaim segítettek a technikai szerkesztésben, a nyomdai dolgokban, így jelent meg a könyv. Az Ecclesia elvállalta a terjesztést, és más könyvterjesztő vállalatok is átvettek belőle. Végül még második kiadásra is sor került, és amint hallottam az ELTÉ-n, a bölcsészkaron tananyag lett.

Tulajdonképpen belecsöppentem, dilettánsként kezdtem, és egy újabb diplomát szereztem – legalábbis a magam számára – irodalomból, irodalomtörténetből és stilisztikából. A börtönben azt tanulta meg az ember, hogyan lehet abból a jelentéktelen adottságból, ami éppen a rendelkezésünkre áll, kihozni a lehető legtöbbet. Mondjuk, ha nem volt könyvünk, nem volt ceruzánk, és nem volt papírunk, akkor írtunk WC-papírra vagy szappanra – például szótárt –, és úgy tanultunk. Tehát sok lehetőség volt a találékonyságra. Itt is úgy volt, ebben a falusi magányomban – ez volt az adottság – találtam valakit, akivel egész nap társalogni tudtam, aki végigkísért, aki problémákat vetett fel számomra, és akinek én válaszoltam. Egy párbeszéd keletkezett az ő egész életművével, és ebből bontakozott ki, mintegy önmagát írta ez a könyv.

– Hogyan kerültél ide Körömbe 1973-ban?

– A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Közben a sárospataki gyűjteményi munka magával hozta a társadalmi kapcsolatokat is, ami viszont kivívta a párt, illetőleg a kulturális vezetés rosszallását.

– Túl jól működött a gyűjtemény?

– Hát igen. Említettem, hogy a tanítóképzősök eljöttek irodalmat kérni a szakdolgozatíráshoz, mert a történész kollégák kiadták nekik a vár, a templom történetét, ilyen témákat. Viszont valaki jelentette, hogy Iksz Ipszilon a plébániára jár vagy onnan kölcsönöz könyveket, és ez nem kerülte el a KISZ vagy a párt éberségét. Azt is jelentették, hogy én behatolok – klerikális behatolás volt – a tanítóképző növendékei közé. Abban az időben volt egy olvasáskutatás, amely szerint rosszak voltak a pataki könyvtár ifjúsági részlegének mutatói, és megvizsgálták, hogy miért olvasnak olyan keveset a gyerekek. A tanító és az igazgató végigjárta az osztályokat, hogy ki jár könyvtárba. Jelentkeztek. „Mit olvasol, melyik könyvtárba jársz?” „Ide a plébániára.” „És mit vettél ki?” „A Dióbél királyfit.” „Miért oda jársz?” „Mert ott nincs belépési díj.” Ilyen szamárság elég volt ahhoz, hogy azt mondják, azért rosszak a könyvtárak mutatói, mert a plébániára járnak olvasni. Vagy a múzeumigazgató egyszer egy gregorián lemezt vásárolt, meghallgattuk ott a várban, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy zenetörténeti előadássorozatot – A magyar zenetörténet évszázadai címmel – a gregoriántól a bécsi klasszikusokon keresztül Bartókig és Kodályig. Vezető zenetörténészeket hívtunk meg egy-egy előadásra. Olsvai Imre, Legány Dezső, Bartha Dénes és Rajeczky Benjámin voltak az előadók. Hanglemez-illusztrációval tartottuk az előadásokat a vár előadótermében. Aztán jött az ötlet, hogy ezt élővé is lehetne tenni. A baráti körből hívtunk fiatal művészeket, és a vár lovagtermében kamarahangversenyeket rendeztünk. Én megszerveztem ezeket az előadásokat, konferáltam, magyaráztam, kommentáltam a zeneműveket. Zenei tábort is rendeztünk. Akkor felmerült, hogy a fiatal zenészek – a Jeunesses Musicales¹ – szerepeljenek a környék templomaiban és művelődési házaiban is. Az útiköltségre az Actio Catholicától² kaptunk tíz-húszezer forintot. Amikor már minden megszerveztünk, akkor lefújták. Kiderült, hogy a párt állította le, mondván, egyházi kórus nem szerepelhet állami rendezvényen. A Jeunesse-re azt hitték, egyházi kórus, mert templomokban is szerepelt. Mi azért végigmentünk a tervezett útvonalon, de a kultúrházakba nem jutottunk be. Ezután a városi tanács művelődési osztályának tunya és érdektelen hivatalnoka azt állította, hogy én kisajátítom a város zenei életének irányítását. Ez a megyéhez került, és ott úgy döntöttek, hogy engem el kell helyezni Patakról. Végül Pesten, az Állami Egyházügyi Hivatalban megadták a papi működési engedélyt, mondván, hogy Patakon több bajt csinálok nekik, mint három pap. Azt mondta a helynök: „Menjen Körömbe, ott aztán műemlékezhet!” Ez ugyanis akkoriban afféle internáló helynek számított, itt átlagosan két és fél évig maradt meg egy pap.

A gyűjtőmunka lelassult, amiben az is közrejátszott, hogy új plébános jött, és meghalt a püspököm is, aki támogatott. Válságba került az egész munkám, úgy volt, hogy az egyházi gyűjteményt bezárják, megszűntetik. Mindig is volt egy kultúraellenes, primitív irányzat, hogy a plébánián túl nagy a forgalom, mindenféle fiatalok járnak oda, és ezt le kell építeni. Akkoriban már restaurátorműhelyt is berendeztem ott, szóval túl nagy volt a mozgás, és azt le akarták építeni. A templomot viszont nyitva kellett tartani az idegenforgalom számára, így nem lehetett megszűntetni a gyűjteményt sem, mert olyan méretű volt. Végül az lett a megoldás, hogy a mindenkori plébános a gyűjtemény igazgatója, én pedig igazgatóhelyettesként végzem az érdemi munkát.

– Tíz évvel a szabadulás után megkaptad a papi működési engedélyt. Ez megelégedéssel töltött el, vagy inkább büntetésnek, félreállításnak tartottad azt, hogy Körömbe helyeztek?

– Talán azt tudom mondani, hogy ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszűntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá. Nagyon jelentősnek tartottam a magam meg az egyházmegye számára is, hogy az egyházüldöző kommunizmusban létrejöhetett egy terület – a kulturális hagyományok ápolása és megmentése –, ahol még a legmerevebb ateizmus is megegyezik az egyház célkitűzésével. Ez végig közös terület volt. Láttam egy olyan fix pontot, amiből ki lehet bontakozni, értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni. És ez meg is valósult. Elkeserített, amikor – éppen egyházi vonalon – meg akarták szüntetni a gyűjteményt, de most már túl vagyok rajta, mert látom, hogy nem olyan lényeges, hogy az ember mit hagy az utókorra, az a fontos, hogy dolgozzon. Dolgozni pedig akárhol lehet, minden körülmények között. Tudom, hogy az ember akármelyik irányba indul el következetesen, akkor szükségképpen eredményt ér el.

– 1973-ban tehát megszűnt a száműzetésed, és Körömbe kerültél. Hogyan sikerült összeegyeztetni a muzeológusságot és a plébánosságot?

– A sárospataki egyházi gyűjteménynek már önálló élete volt. Azóta is járok Patakra, de csak hetente, kéthetente, egyébként itt dolgozom, hiszen ebben az épületben van az anyag nagy része. Amikor idekerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket. Például azt, hogy ez a hatszobás, emeletes kiskastély – a pálosok egykori fogadója – számomra egy ajándék, ahol berendezhetek egy múzeumot az addig csak nyilvántartásba vett muzeális anyagból. Azóta is folyik a gyűjtőmunka és a restaurálás. Ami először csak álmodozás volt, hogy köbméterszámra lehetne könyveket begyűjteni, mára mindennapi gyakorlattá vált. Akár több százezer kötetes könyvtárat is létre lehetne hozni, ha meglennének az anyagi feltételei. Nem a könyvek hiányoznak, hanem a hozzávalók, elsősorban az ember.

Itt már arra is volt lehetőség, hogy a barátaim meglátogassanak, nyaranta itt táborozzanak a kertben a családjukkal együtt. Egyre több vendégem lett, akik igényelték a könyveket is, ezért Patakról áthoztam ide a könyvek egy részét. Különféle helytörténeti kutatóknak is tudok adni hasznos tanácsot vagy forrásmunkát, akár élvonalbeli kutatásokhoz is. A könyvtárnak van muzeális és leletmentő tevékenysége is; olyan könyvanyagnak a begyűjtése, amely egy-egy jelentős pap hagyatéka, mint mondjuk, Bartha Béla plébánosé Sárospatakról, vagy a sajószentpéteri plébánosé, Demeter Istváné³ , akinek a festői hagyatéka és a könyveinek egy része is hozzám került. Ilyen könyvmennyiséghez viszont kellene egy-két állandó státus, így csak tengődik a gyűjtemény. Azért mindig akad segítség. Például a miskolci múzeum támogatásával három helyen is kiállítottuk az anyagot. Most már az igazi problémát az jelenti, hogy fizikailag és szellemileg elértem a teljesítőképességem határaihoz. Nem rajtam múlik, hogy nem tudok nagyobb eredményt elérni. Például a gyűjtemény anyagát nem tudom megfelelő szinten publikálni, nincs elég időm belemélyedni a munkába, mert akkor a többi tennivalót kellene elhagyni. Folytathatnám tovább a Pilinszky-kutatást, írhatnék még egy könyvet, vagy végezhetném a művészettörténeti kutatásokat, megszerezhetném a doktorátust, de nincs hozzá elég időm.

Mint plébánosnak öt falum van, ebből négy helyen misézek. Mind kis egyházközségek, Köröm a legnagyobb, amely színkatolikus falu, Girincs is, de az már erősen laicizálódott. Kesznyétén több a református, mint a katolikus, Kiscsécs pedig leépült, átalakult cigányfaluvá. Körömben is nőtt a cigány lakosok száma, két évvel ezelőtt ezerötvenből háromszázhatvan volt cigány. Ők most kezdenek bekapcsolódni az egyházi életbe.

– Hogyan fogadtak téged, amikor a népfia plébános után megjelentél a könyveiddel, műtárgyaiddal, szakállas restaurátoraiddal?

– Azt mondták, hogy nem is vagyunk olyan rosszak. Érezték, ha engem is elűznek, talán nem is lesz itt többé pap. Azzal kezdtem, hogy nem engedtem meg az öregasszonyoknak, hogy kezet csókoljanak nekem. Ma már tudom, hogy nem volt semmi megalázkodás abban a kézcsókban, az csak egy hagyományos forma volt. Ma, ha meglátogatok egy családot, a nagypapa és a fia is kezet fog velem, a feleség, ha járt középiskolába, vagy ha nem körömi, szintén. A körömi tudja, hogy itt nem illik egy nőnek kezet nyújtania, az frivol dolog. A több száz éves érintkezési formák mára bizonytalanná váltak.

Amikor idejöttem, az iskolában folyt a hittanoktatás, huszonkét gyerek volt beíratva. Valójában többen jártak, mert nem vették komolyan az ellenőrzést, hagyták. Olyan is volt, hogy eljött hozzám négy párttag szülő, aki mondta, hogy beíratta a gyerekét hittanra, de most ki kell húzni, mert így utasították őket a pártban. Azt kérték tőlem, hogy ennek ellenére is foglalkozzak a gyerekükkel. Akkor úgy döntöttem, hogy kivonulok az iskolából, és a plébánián tartom a hitoktatást. Ezt csak akkor engedélyezték, ha templomi hitoktatásnak minősült, ezért itt a plébánia földszintjén berendeztem egy téli kápolnát. Télen itt is miséztem. Azóta is zavartalanul folyik a hitoktatás, növekedett a létszám, már a cigány gyerekek is nagyobb számban járnak. Ők például itt láttak először vízöblítéses vécét, tévét, rádiót, mosógépet, hűtőszekrényt. Vetítettem nekik, énekeltünk, ez érdekes volt számukra, élvezték. Közöttük nagyon magas a kisegítő iskolába járók száma, sok olyan szó, kifejezés van, amit meg kell nekik magyarázni. A szülők viszont nem járnak templomba, szerintük az a magyarok világa.

– Létezik valamilyen elképzelés, módszer a cigányok pasztorációjára?

– Módszer nincs, ehhez leginkább karizma kell. Az itt élő cigány gyerekek semmivel sem rosszabbak, mint mások, sőt jobbak. Szófogadóbbak, önzetlenebbek, érdeklődőbbek. A magyar gyerekek nagy része egyke, el vannak kényeztetve, enerváltak. A cigány gyerekeket sokkal inkább foglalkoztatja a túlvilág, a lélek, sokkal érzékenyebbek, mint a magyar gyerekek. Persze ez a fogékonyság csak bizonyos életkorig használható ki. Sok eredményt lehet elérni, ha nem merev az ember. Egyharmaduk elsőáldozó is lesz, ami nagyon sokat jelent. Míg a cigány gyerekek egyre rendszeresebben, a magyarok egyre rapszodikusabban járnak hittanra. Ennek az az oka, hogy a hittan, amiért korábban annyit harcoltak, már értékét vesztette. Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették őket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik. Vagy például az iskolában végig megmaradt a kereszt a bejárat felett – csak most, az átépítés során vették le –, pedig a miskolci párt meg a tanács sokszor megpróbálta levetetni. Egyszerűen nem volt rá vállalkozó. Tudták, hogy emberhalál lett volna belőle, annyira fanatikusak voltak. Most fokozatosan eltűnnek a vallásos hagyományok. Az emberek ugyanolyan fanatikusak maradtak, csak más vonatkozásban. Más dolgok lettek fontosak számukra. Talán anélkül, hogy tudnák, mivel ezek a folyamatok ösztönösen mennek végbe. Sajnos, az új minták nem a legértékesebbek. Régen egy hierarchia közvetített nekik, a pap, a tanító és a malmosék szabták meg a magatartásmintákat. Akkor még a fiúk és a lányok is jártak litániára, színjátszó csoportot szerveztek, színielőadásokat rendeztek. A gyerekek tanulták a katekizmust, és mindegyik úgy köszönt: dicsértessék. Az öregekben úgy él, hogy ez volt a virágkor, és ma a hiányát érzik. Most nagyságrendekkel silányabb mintákat kapnak, és nincs semmiféle szervezés. A pap a helyén maradt ugyan, de tanító, akihez igazán igazodni lehetne, nincs a faluban. Miskolcról járnak ki, vagy olyan fiatal gyerekek, akik nem jelentenek valódi mércét. A malmosékat felváltotta a téeszelnök, a tanácselnök, annak a helyettese meg a párttitkár, tehát négy-öt ember. Kettős tudat alakult ki. Megmaradt a vallás, illetve minden változatlanul él, de lényeges dolgokban már nem a papra tekintenek, hanem a párttitkárra, a tanácselnökre, illetve arra az életstílusra, amit ez a réteg képvisel, és amit a televízió közvetít.

– Az egyes korosztályok között milyen különbségek érzékelhetők a vallásosság és a vallásgyakorlás terén?

– Ez nagyon bonyolult dolog, és sokáig nem is tudtam áttekinteni, de ma már valamivel többet tudok róla. Mint említettem, megváltoztak a minták. A vallásos szülők, nagyszülők nem követelik meg a gyerekektől azt a vallásos magatartást, amit tőlük annak idején megköveteltek. Azt mondják, hogy ma már nem így szokás. Ez persze attól is függ, hogy a családon belül a két szülő egészséges-e pszichikailag, harmonikus házasságban élnek-e, és nekik maguknak milyen a vallásos tradíciójuk. Ha az apa és az anya tradicionálisan vallásos és harmonikus a pszichikai alkatuk, akkor át tudják segíteni a gyerekeiket a kamaszkor vagy a katonaság válságkorszakán. A lányokat könnyebb, ők hagyományőrzőbbek, szorosabban kötődnek a családhoz, és rájuk jobban vigyáznak. A fiúkat nehezebb, ők jobban kiszakadnak a családból. Így adódik, hogy a lányok között több a rendszeresen templomba járó, mint a fiúk között. Ezek a hagyományok fokozatosan csökkennek. A kollektív vallásosság mára átalakult egyéni vallásossággá. Egy nagyságrenddel épült le a vallásos gyakorlat, de ez nem azt jelenti, hogy ateistává váltak. A keresztelés százszázalékos, a temetés is, az esküvő kilencven-kilencvenöt százalékos. A nagy ünnepeken él még a hagyomány, eljönnek éjféli misére, szilveszteri ájtatosságra, úrnapi vagy feltámadási körmenetre, a húsvéti ételszentelés is megvan.

Régen nem dolgoztak vasárnap, ma már nem így van. Pontosan az e mögött lévő társadalmi erők és értékek pusztultak el, biológiai, pszichikai erők, amiket ezek a vallásos szokások képviseltek vagy továbbadtak, szóval megőriztek. Az, hogy mindenkinek kötelező volt hetente egyszer kikapcsolódni, pihenni, regenerálódni pszichikailag, idegileg, fizikailag, óriási jelentőségű, és több ezer éves biológiai hagyomány volt. Ez szűnt meg egyik évtizedről a másikra, aminek szükségszerű következménye az infarktusok és az idegösszeomlások számának a növekedése, meg a házassági problémák megsokszorozódása. A fiatalok belevágnak milliós lakásépítkezésekbe, amire tulajdonképpen az egész életük rámegy, hiszen ehhez annyi rokoni és baráti munkát vesznek igénybe, hogy húsz-harminc éven keresztül törleszteniük kell. Minden szombatra, vasárnapra be vannak táblázva, többet dolgoznak, mint egész héten. Az állandó túlterhelés szétzülleszti a kapcsolataikat is. Egy ezres lélekszámú faluban mindenki ismer mindenkit, együtt él, együtt lélegzik a falu, csak ma már egyre kevésbé. Nemcsak azért, mert eljárnak dolgozni, hanem azért is, mert ma már nincs meg a hagyományos szombat, vasárnap, a rendszeres találkozás, ami régebben. Ennek bizony súlyos következményei vannak, gyökértelenné válnak, elvész sok-sok érték. A nagyvárosból, Miskolc pereméről jönnek a minták, a KISZ-klubokból. Abban is elbizonytalanodtak, hogy hogyan kell viselkedni a különböző generációknak egymással. A túlköltekezés következménye az öregek kifosztása, dolgoztatása, vagy a férfiak kizsákmányolása. Az asszonyok megkövetelik tőlük, hogy a földeken is olyan intenzitással dolgozzanak, mint a munkahelyükön. Itt rengeteg az özvegyasszony, mert a férfiak halálra dolgozzák magukat. Mostanában megjelent az ivás is. A családokban csökken a gyerekszám, egy-kettő születik, és a fiú gyakran elzüllik. Kifut hegyesre – ahogy mondják.

A hagyomány nagy része víz alatt van. Az értékeket most a kívülállók fedezgetik fel. Hatalmas tőke, miként a nyelv is. Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amelyek az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: pévécéfonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez. Egyszer pedig beállított hozzám három asszony, hogy „Plébános úr, mi, a hidvégi téesz növénytermesztési brigádja úgy határoztunk, hogy csináltatnánk a templomnak egy miseruhát meg egy teljes garnitúrát, olyat, amilyet az esperes úron láttunk a búcsúban”. Végül én megcsináltattam a miseruhát gyapjúszövetből, ők pedig kihímezték a stólát. A téeszirodán dolgozó körömi asszonyok is betársultak, és megegyeztünk, hogy az oltárterítőt nem hímezik, hanem szövik. Azóta falvédőket is szőttek rongyszövéssel. Több garnitúra készült, már más egyházközségeknek is ajándékoztunk. Aztán egy könyvtáros barátom felesége, Kecskés Ágnes gobelinművész meglátta az itteni szövési kultúrát, és felmerült benne, hogy meg lehetne tanítani az asszonyokat a gobelinszövésre. Én a következő karácsonyi vakációra meghirdettem egy tanfolyamot, amelyre nyolcan jöttek össze – asszonyok, lányok –, és a művésznő foglalkozott velük. A tanulódarabot közösen készítették el a len és a kender természetes színeiből, aztán önállóan dolgoztak. Ágnest az is érdekelte, hogy mi történik, ha az ő terveit nem az iparművészeti főiskolán tanult pesti művészek kivitelezik, hanem az itteni asszonyok. Keservesen dolgoztak rajta, látszott a kínlódás az anyaggal. Aztán javult a technika, és a harmadik darab – közepében a czestochowai Madonnával – már teljesen profi módon készült el. Az egész együtt pompás dolog lett. Most éppen kiállításon van a Lengyel Intézetben. Hát így lehet az ősi népi hagyományt átvinni a modern művészetbe, egy budapesti művész egy eldugott kis faluban egyszerű parasztasszonyokkal dolgozik együtt, és ki is meri állítani.

– És ezzel még nem merült ki az itteni tevékenységek sora.

– Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak. A harmadik évben pedig a budapesti Pető András Mozgássérült Intézet munkatársai jelentkeztek nálam, hogy társadalmi munkában nyaraltatni szeretnék az intézetben kezelt mozgássérült állami gondozott gyerekeket. Nem tudták volna elviselni, hogy amíg nyáron bezár az intézet, a gyerekeket visszavigyék azokba a kórházakba, ahonnan kiemelték őket. A kórházban szellemileg és fizikailag is visszafejlődtek volna, hiszen ott ketrecágyakban tartják őket. Felajánlottam nekik a girincsi épületet, és két éven keresztül ott nyaraltak. Aztán szintén társadalmi szervezésben helyet kerestek az értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatásához. Erre a célra ajánlottam fel a girincsi és a szintén üresen álló bodrogolaszi, később pedig a tápióbicskei plébániát is. Egy budapesti gyógypedagógusnő, Siményi Kamillóné szervezi a nyaraltatást – már nyolc éve – családban élő középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek számára, így a szülők erre az időre mentesülnek a gyereknevelés mindennapos vagy mindenperces gondjától. Mintegy hetven gyereket nyaraltatnak – javarészt egyházi iskolában nevelkedett főiskolások és középiskolások – minden évben július első három hetében. Ez már mozgalommá vált, és a fiataloknak nagyon nagy élmény a felelősségteljes közös munka. Ezeknek a nyári táboroknak a megszervezésére és fenntartására létrehoztuk a Conditio Humana⁴ nevű alapítványt.

Rendkívül sok feladatot ad, és sok problémával jár ennek a műemlék épületnek, a két templomnak és az elavult plébániaházaknak a helyreállítása is. Sok technikai nehézséggel jár a műtárgyak begyűjtése, konzerválása, restaurálása. Ezek egyben rengeteg lehetőséget és kötelezettséget adnak arra, hogy szolgálni tudjam az embereket. Ebben a vonatkozásban mindegy, hogy éppen misézek, kiállítást rendezek vagy könyveket adok valakinek. A fiatalok felfedezték ezt az épületet, mint egy őrhelyet, egy találkozóhelyet. Berendezkedtem harminc–negyven ember fogadására, matracos formában. Az épület egyszerre plébánia, múzeum, ifjúsági tranzitszálló vagy lelkigyakorlatos ház. Sokoldalú tevékenységre ad lehetőséget ez a műemléki és falusi környezet, a csend, a nagy kert. Azzal, hogy egy időre kiszakadtam a megszokott papi életformából, és egészen más, heterogén környezetbe kerültem, rengeteg hatás ért, amit most hasznosítani tudok. Tulajdonképpen ezt kaptam ajándékba a börtöntől. Meglátom a lehetőséget, válaszolok a kihívásokra olyan esetekben is, amikor mások nemet mondanak, mert nem látnak benne lehetőséget. Számomra nincs különbség a között, hogy cigány gyerekeket tanítok Miatyánkra vagy keresztvetésre, a következő órában egy messze kiemelkedő műtárgyat gondozok, vagy valamelyik tudományos embernek adok tájékoztatást, a saját irodalmi munkámon dolgozom, vagy tanulok, olvasok. Ebben a specializált világban ez nem hálás dolog, de nekem erre van lehetőségem. Azt csinálom, amivel születtem, amit örökségül kaptam, és meg vagyok vele elégedve. Nem vágyom el a falusi környezetből, mert van elég tennivalóm. Ha ezt a gyűjteményt most elvennék tőlem, nem sajnálnám, egy ilyen mennyiségű anyag már gondoskodik magáról, ez már van. Másrészt a munkám igazi eredménye, hogy találkozom emberekkel, akiket valamiképpen én gazdagítok élményekkel. Patakon tömegeknek tartottam idegenvezetést, és a Pilinszky-könyvön keresztül is sok emberhez eljutottam. A visszajelentkező levelek, reflexiók azt mutatják, hogy ez a könyv olyan ajándék volt számukra, amelyen keresztül új világ tárult fel előttük, új utakat kaptak szeretett költőjükhöz. Ez számomra is öröm, és jutalom a munkával járó fáradtságért. Ugyanígy van a személyes kapcsolatokkal is. Bevetődik ide egy-egy ember véletlenül, vagy a barátaim barátai, és jól érzik itt magukat, kapcsolatok alakulnak ki. A papok számára az egész világon alapvető probléma a magány. Én nem érzem azt, hogy egyedül vagyok, kivetve egy prérin. Éppen ellenkezőleg, rengeteg barátom van, és sok örömöt jelent a velük való találkozás. Most már az elöljáróim is látják, hogy az a munka, amit végzek, harmonikusan illeszkedik a lelkipásztori tevékenységbe, és ha nem is intenzíven, de segítik, egyetértenek vele.

– A közelmúltban elindult egyfajta rehabilitáció és kárpótlás, erről mi a véleményed?

– Két dolgot meg kell különböztetni: a jogi sérelmet és a gazdasági, szociális hátrányt, mint következményt. A jogi sérelem nagyon kényes dolog, mert megoldhatatlan jogfilozófiai problémákhoz vezet. Mi volt a jogos, mi a jogtalan? A személyes példámmal konkretizálom. Apám vidéki tanító volt, édesanyám háztartásbeli. Négy gyereküket taníttatni akarták, ezért minden pénzüket földbe fektették. A tíz hold kántori föld mellé vásároltak hetven holdat. Roppant puritánul éltek, messze az anyagi lehetőségeik alatt, hogy a gyerekeik továbbtanulásának meglegyen az anyagi alapja. A negyvenes évek elején vettek egy családi házat Csapon. Ezt hagyták ott a Szovjetunió számára. Az egész életük munkájáról mondott le a fejük felett a magyar állam. Végül is mindegyikünk egyetemet vagy főiskolát végzett. Tehát a társadalomtól megkaptuk ingyen, aminek a fedezetét erőszakkal elvették tőlünk. Vajon milyen jogsérelem ért engem? Egyszer majd követelhetem vissza a Szovjetuniótól az ott lévő házam és birtokom egy részét? Vagy ha egyszer visszakerül az a terület Magyarországhoz, milyen címen jelenhetek meg ott? Ki tudja ezt megállapítani? És így mehetünk tovább. A társadalom célja a megbékélés, a termelőmunka és az igazságos elosztás. Tegyük fel, hogy elméletileg tisztázható, kit ért joghátrány, a társadalomnak akkor sincsen rá pénze, hogy a jóvátételt megtegye. Kiktől vennék el? Ha én követelnék, azt mondanám, hogy ültem hat évet és négy hónapot, ezért nekem jár, mondjuk, hatszázezer forint, és azt megszavazza a parlament, nekem akkor sincs szükségem arra a pénzre. Van ennivalóm, lakásom, munkám, mindenem van, még fölöslegem is, időben, energiában, amiből adni tudok másoknak. Nekem törölték a joghátrányokat, de az ítéletemet még nem semmisítették meg. Nem is kérem, biztos megoldják majd kollektíven.

1 A Jeunesses Musicales mozgalmat a második világháború idején Brüsszelben alapította a francia René Nicoly és a belga Marcel Cuvelier, ellensúlyozandó a nácik ifjúságra gyakorolt befolyását. Abban bíztak, hogy a zene egyetemessége ellensúlyozni tudja a rasszizmust, a nácizmust. 1945-ben nemzetközi szövetség alakult (Jeunesses Musicales International), melynek ma már negyven államban van szervezete. A Jeunnesses komolyzenei koncertek szervezésével foglalkozik, kormányoktól, pártoktól, politikától teljesen független.

2 Katolikus szervezet, amely a katolikus világiak egyházért végzett munkáját fogja egybe. Alapelveit XI. Pius pápa fektette le 1922-ben az Ubi arcani Deo... kezdetű enciklikában. Magyarországon 1925-ben szerveződött meg. A szocializmus idején az egyház feletti állami ellenőrzés fedőszerveként működött.

3 Demeter István pap, költő és festő hagyatéka ma is a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjteményben található.

4 1989-ben alakult meg a Conditio Humana Alapítvány és Egyesület, amely az értelmi fogyatékos és hátrányos helyzetű gyermekek számára évközi családias jellegű kiscsoportos összejöveteleket: játszóházakat, nyaranta pedig a zempléni falvak paphiány miatt üresen álló plébániáin rekreációs üdülőtáborokat szervez. Az elavult épületek helyreállítása és felszerelése az egyesület tagjainak és az alapítvány támogatóinak közös adakozásából történik.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1989-1990-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.