Horváth Csaba: "Egy pillanatig sem bántam meg, amit tettem"

A Horváth-család kisnemesi származású. A nagyapám ügyvéd és országgyűlési képviselő volt, sajnos korán meghalt. A nagyanyám újból férjhez ment Kevevárára. A három fiát Tatán Wieland László földbirtokos testvérénél hagyta, aki gyorsan tönkrement, így a fiúkat már nem tudta megfelelő módon taníttatni. Apámat, Horváth Zoltánt a kőszegi katonaiskolába íratta be, minthogy az akkor viszonylag olcsó volt. A cőgerájt [hadapródiskola] 1917 körül végezte el, és az első világháborúban, még egész fiatalon kikerült a frontra. A háború után elvégezte a Ludovika Akadémiát, és hivatásos katonatiszt lett.

Anyám családja, az Eggenhoferek Ausztriából származnak. A dédnagyapám fakereskedő, a fia, anyám édesapja pedig építész volt. Ők is gyorsan tönkrementek, és – ahogy nekem elmesélték – nagymamámnak az volt az álma, hogy a lányának, Eggenhofer Magdának olyan férje legyen, akinek állami, vagyis nyugdíjas állása van.

A szüleim Esztergomban találkoztak, és rövidesen, 1930-ban összeházasodtak. Én 1933. január 2-án születtem Budapesten. Apám akkor a Ludovika Akadémián tanított, Budán, a Fillér utcában, egy kétszobás lakásban laktunk. A 30-as évek a „cifra nyomorúságot” jelentették a család számára. Ha egy katonatiszt nem gazdag családból származott, és az egyenruha nem csak azért kellett, hogy abban reprezentáljon, akkor az élete valóban cifra nyomorúság volt. Apámnak körülbelül 1938-ig meglehetősen alacsony volt a fizetése, és a szüleimnek igencsak meg kellett nézniük, mint élnek, mire költenek.

Állandó költözködésből állt az életünk, helyőrségről helyőrségre vándoroltunk. 1939-ben, Esztergomban kezdtem az első elemit, a másodikat már Jászberényben jártam, a harmadikat Szolnokon kezdtem el, de Munkácson fejeztem be, és negyedikesként ismét Esztergomban tanultam. Az elemi iskola első két osztályára nem nagyon emlékszem. Harmadiktól az apácáknál tanultam, ahol nagyon pátyolgattak, és igen jó tanuló voltam. Hogy ezt mennyiben köszönhettem apám rangjának, már nem tudom megítélni. 1944-ben Esztergomban kezdtem el a bencés gimnáziumot. Ott már rossz tanuló voltam, latinból meg is buktam. A szerzetesek már nem voltak tekintettel senkire és semmire, azt osztályozták, amit nyújtottam. Abba a gimnáziumba sokkal megalapozottabb tudással mentek a gyerekek, mint ami nekem ezekből az összevissza iskolákból jutott.

Apám református, anyám pedig katolikus vallású volt. A húgom és én katolikusok vagyunk, apám adott reverzálist. Apám komolyan vette a vallását, templomba is sokat járt. Nagyon szerette a szép beszédeket, és ezekért a katolikus templomba is hajlandó volt átjönni, bár gyakran mondta, hogy mi csak képimádók vagyunk.

Anyámnál a legnagyobb szigorúságot az jelentette, ha belemarkolt a hajunkba, és jól megrázta a fejünket. Apám nagyon ritkán vert meg, de arra a néhány alkalomra még ma is jól emlékszem. Anyám leglényegesebb nevelési elve az volt, hogy mindent, amit csak lehetett, megtett értünk, és mindig igyekezett minket megérteni. Amikor már a felnőttkor felé közeledtünk, akkor azt mondta, hogy két dologba soha nem fog beleszólni. Az egyik a pálya-, a másik a párválasztás. Mind a kettő sülhet el jól is, rosszul is. Ha jól sikerül, akkor nagyon fog örülni, de nem az ő érdeme lesz, tehát miért gyűjtse be ő az elismerést. Ha meg rosszul sikerül, soha ne mondhassuk azt, hogy mi mást csináltunk volna, de ő rábeszélt minket valamire. Ő egyet tesz, elmondja mindennek az előnyét és a hátrányát, anélkül, hogy a döntésünkben befolyásolna. Ebben tökéletesen igaza volt.

Apám Esztergomban laktanyaparancsnok volt, így a gyerekkorom jelentős részét a kaszárnya udvarán töltöttem. Valószínű, hogy az ottani élményeknek köszönhető, hogy alapvetően antimilitarista szemléletű lettem, és mindent utálok, ami az egyenruhával kapcsolatos. Például egy nyári vasárnap délután csöngettek nálunk, és egy síró kiskatona állt az ajtóban. Kérte apámat, hogy csináljon valamit, mert már nem bírják tovább, kiugrik a második emeletről. A következő történt: az ügyeletes tiszt azzal szórakozott, hogy a bent maradt katonákkal szobarendet csináltatott az udvaron. A vaskályhától a vaságyig mindent le kellett hordaniuk az udvarra. Utána következett a „nagy hóesés”, amikor is teljes sífölszereléssel kellett az udvaron felsorakozniuk. És ezt napjában háromszor vagy négyszer meg kellett ismételniük. Apám bement a hadnagyhoz, alaposan lehordta, és az embereknek aznapra eltávozást adott. Persze ez csak egy epizód, de sok ehhez hasonló dolgot láttam. Szörnyű volt, ami a laktanyában folyt, és már gyerekfejjel is éreztem, hogy ez őrület, ezt nem normális emberek találták ki. Emlékszem, ha gyerekkoromban megkérdezték tőlem, hogy én is katona akarok-e lenni, mindig a leghatározottabban tiltakoztam ellene.

Apám rengeteget volt a fronton, alig voltunk együtt. Amikor már kezdett az értelmem egy kicsit nyiladozni, szinte nem is láttam őt. 1944 tavaszán éppen hazajött pár napra a szovjet frontról, amikor Esztergomban elkezdődött a zsidók deportálása. A Magyar Király Szállóban gyűjtötték össze őket. A lakásunk ablakából végignéztük, amint teherautókon vitték el az embereket, idős néniket, gyerekeket egyaránt. Apámnak akkor volt egy nagyon érdekes megjegyzése: „Tudod, számomra ebben a pillanatban véget ért a háború, még akkor is, ha tovább fogok harcolni, hiszen én katona vagyok, és nekem a parancsot teljesíteni kell.” Ezt a mai napig nem tudom elfogadni, megérteni.

A front közeledtével a laktanyából minden családot kivittek Németországba. Anyámmal és a húgommal a Bergen-Belsen-i katonai táborba kerültünk, ahol aránylag elfogadható körülmények között éltünk. Minden családnak jutott egy szoba, és elég jól elláttak bennünket élelemmel. Sok szó esik arról, hogy a haláltáborokról mit és mennyit tudtak akkor az emberek. Bennem nagyon mélyen megmaradt az a kép, amint a vasútállomáson csíkos ruhába öltözött, nagyon lesoványodott emberekkel rakatták ki a vagonokat. Tehát úgy gondolom, hogy a felnőtteknek tudniuk kellett, hogy valahol van valamiféle börtön vagy fogolytábor, de hogy konkrétan hol, azt valószínűleg nem tudták.

1945 végén át kellett adnunk a katonai tábort a koncentrációs lágerből kiszabadultaknak. Az angol hatóságok német magánházaknál szállásoltak el bennünket. A németek nem nagyon tiltakoztak ez ellen. Mi egy kedves, öreg néninél laktunk, aki folyton krumplival etetett bennünket, hiszen a háború után ők is elég rosszul éltek. 1946-ban ismét fölpakoltak bennünket, azzal az ígérettel, hogy hazahoznak. Egyszer csak Bergentől 150-200 km-re, Osterodénál, megállt a vonat, és ki kellett rakodnunk. Egy fabarakkokból álló táborban helyeztek el bennünket, ahol már sokkal rosszabb volt az ellátás. Én akkor 13 éves voltam, és az egyik barátommal egy szép napon, anélkül, hogy bárkinek is egy árva szót szóltunk volna, elindultunk körülnézni Németországban. Bejártuk az ország jelentős részét. Minden földig volt bombázva, kilométereken át gyalogoltunk a romok között, nagyon sok nyomorék embert láttunk. Már korábban tanultam németül, és a faluban is sok minden rám ragadt a német gyerekektől, így mindig sikerült megértetnünk magunkat. A városokban bementünk a Bürgermeisterhez [polgármesterhez], és azt mondtuk, hogy menekültek vagyunk, és adjanak nekünk bónt, amivel elszállásolnak valahol. A legkülönfélébb helyeken aludtunk, és másnap mentünk tovább. Két hét múlva, túránk leteltével épen, egészségesen visszamentünk Osterodéba, anyám legnagyobb örömére. Különösebb következménye a dolognak nem lett.

A faluban egy alkalommal egy öt-hat méter mély barlangba másztunk le. Amikor elkezdtük a befalazott járatot bontani, rengeteg fegyvert, lőszert találtunk. Elmentünk az angol parancsnokhoz, és felajánlottuk neki, hogy csokoládéért és kekszért megmutatjuk nekik a fegyvereket. Együtt visszamentünk a barlanghoz. Az angolok féltek, minket engedtek előre. Több teherautó fegyvert, lőszert hoztak ki. Nyilván a németek a visszavonuláskor falazták be. Mi ezért sok csokoládét és konzervet kaptunk, amiből a tábor többi lakójának is jutott.

1946 szeptember–októberében végül mégiscsak hazajöhettünk, és elkezdhettük az életünket Esztergomban.

A háború végére apám is kikerült Németországba, ahol a fegyverletétel után az amerikai katonai zónában egy katonai fogolytábornak volt a parancsnoka. 1946-ban valamivel előttünk jött haza, és Drégelypalánkon figuránskodást vállalt. Ott is lakott, és a hétvégeken néha meglátogattuk. Néhány hónap múlva letartóztatták. Csak az újságokból értesültünk a tárgyalásról, mert duplanullás ügy volt. Az egyik vád az volt ellene, hogy a zászlóaljánál partizánokat végeztetett ki. A másik vád szerint a németországi táborban uszító hangú beszédeket tartott a katonáknak, igyekezett rábírni őket arra, hogy ne jöjjenek haza, mert elhurcolják őket a Szovjetunióba. Ügye először a szovjet katonai bíróság elé került. Ők egyrészt nem foglalkoztak azzal, hogy ki mit mondott, másrészt ők is a genfi konvenció szerint jártak el hasonló esetekben, vagyis ha úgy ítélték meg, hogy valaki partizán, azzal nem sokat teketóriáztak. A szovjetek nem indítottak ellene eljárást, hanem visszaadták apámat a magyar nyomozóhatóságoknak, akik először szabadlábra helyezték, majd újra letartóztatták és a Népbíróság Tutsek Gusztáv-tanácsa 1947-ben életfogytiglanra ítélte mint háborús bűnöst.

Az ő igazi történetét soha nem ismertem meg és ez a dolog nagy valószínűséggel már nem is fog megváltozni. Amit az ügyéről hallottam, az részben a családtagoktól, részben pedig az ismerősöktől jutott el hozzám, míg ő ezekről a dolgokról alig mondott el valamit.

A rendszerváltás után végre – ha nem is egykönnyen, de – sikerült elolvasnom a nyomozás és a per anyagát. Ami elsősorban megdöbbentett, az az volt, hogy két egybehangzó terhelő vallomás vagy ugyanarra a dologra vonatkozólag két tanú soha nem volt. Nem akarom latinos műveletlenségemet fitogtatni, de már a rómaiak is tudták, hogy „Unus testis nullus testis”, azaz egy tanú nem tanú. Úgy vélem, hogy ez a negyvenes évek végén fokozottan aktuális volt.

Három ügyvédet kerestem meg, ezek közül kettőt meg is bíztam a perújrafelvétel elindításával. Közülük az egyik mindig valamilyen akadályra hivatkozott, és olyan iratoknak sem tudta a lelőhelyét, amelyeket korábban együtt néztünk meg az általa később úgy látszik elfelejtett levéltárban, míg a másik kereken megmondta, hogy egy háborús bűnös tisztázása – még akkor is, ha kizárólag az orosz fronton, és nem polgári lakosok, hanem partizánok sérelmére elkövetett állítólagos cselekményekről van is szó – a mai politikai légkörben elképzelhetetlen.

Így hát felhagytam a dologgal. A tanúk lassan mind kihalnak, és a dolog tisztázása egyre reménytelenebb.

Na de térjünk vissza az én történetemhez...

Nyilvánvaló, hogy ezzel a batyuval már nagyon nehéz volt a helyzetünk. Esztergomban, a Széchenyi téren anyám nagynénjének volt egy nagy háza. Mi a hátsó egyszoba-konyhás házmesterlakásba költöztünk be. Azt hiszem, hogy egyrészt ennek köszönhettük, hogy megúsztuk a kitelepítést, mert az a lakás senkinek sem kellett, másrészt Béla nagybátyám azt tanácsolta anyámnak, ha bárki megkérdezi, mi van apámmal, mondja azt, különváltan élnek. Ezt nyugodtan mondhatta, mert 1944 óta a szüleim szinte nem is látták egymást.

Két évet elvesztettem az iskolából a németországi kirándulás kapcsán. Abban az időben anyám fogadott testvére, Schwarz Eggenhofer Artur Pesten a Rákócziánumban¹ tanított, és segítségével sikerült az egyik elvesztett évemet bepótolni. Visszamentem a bencésekhez, de egy év hátrányom változatlanul megmaradt.

Anyám kitanulta a könyvelést, de nagyon kevés pénzt keresett, így hát nekem is el kellett kezdenem dolgozni. Érdekes munkám volt. Az esztergomi kórház kápolnájába jártam reggel 6-kor ministrálni, és ezért egész napi kosztot kaptam a kórházi konyháról. Ministrálás után a kórház egyik lépcsőházát takarítottam. Ezzel havi 100-200 forintot kerestem, ami akkor nagyon komoly segítség volt nekünk.

1949 közeledtével még inkább nehezedett az életünk. Államosították az iskolákat. A bencés gimnázium is erre a sorsra jutott. Egy nap a Diákszövetség titkára bizalmasan közölte velem, hogy jobb, ha „önként” elmegyek, mert egy-két diákot úgyis el kell távolítaniuk az iskolából. Naivan megkérdeztem, tudja-e ezt az igazgató. Kiderült, hogy az ő utasítására szólt nekem. Otthon anyám azt mondta, hogy jobb ebbe beletörődni, mert a dolog még rosszabb is lehet, esetleg kizárnak az ország összes középiskolájából. Bementem az igazgatóhoz, és közöltem vele, úgy döntöttem, inkább ipari tanuló leszek, abbahagyom az iskolát. Erre az igazgató, dr. Csonkás Mihály tartott nekem egy patetikus beszédet arról, mennyire sajnálja, hogy így alakult, mert ha jobban meghúztam volna magam, senkinek nem szúrok szemet, és ott maradhattam volna. Én erre nagyon bedühödtem, és úgy „csuktam” be magam után az üvegajtót, hogy végigrepedt. Ezzel örökre elváltam a hajdani bencés gimnáziumtól.

Mindszenty letartóztatásának Esztergomban voltak előjátékai: rendszeresen szerveztek fáklyás felvonulásokat a városban. Primitív és bántó csasztuskákkal vonultak a prímási palota elé. Úgy emlékszem, az ifjúság körében a SZIT vezetői voltak a fő szervezők. Ennek a kis magnak a tagjai nagyszájú és primitív fickók voltak. Ez csak annyiban érdekes, mert ezek az emberek 1956 után ismét felbukkantak az új vezetésben, az elsők voltak, akik aktívan bekapcsolódtak a forradalom leverésébe. A Mindszenty elleni tüntetéseken nem vettem részt, de a felvonulásokat láttam, és érzékeltem azt is, hogy milyen könnyű a tömeget felheccelni. Ösztönösen éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Az egyház részéről semmi olyan megmozdulásról nem tudtam, ami indokolta volna ezt a kampányszerű fellépést.

Kezdetben az egyház próbálta védeni az állásait, hiszen nem is feltételezte, hogy a prímást letartóztathatják. Amikor Mindszentyt és Gróh Józsefet, a prímácia jogtanácsosát mégis elvitték, minden téren visszavonultak, érezték, olyan erőkkel állnak szemben, hogy már nem tehetnek semmit. Ezt követően egy ideig még – például május 1-jén vagy április 4-én – változatlanul folytatódott ellenük a hangulatkeltés. Az újságokban többször közölték Mindszenty fényképét, és ezek egyikén egy fémdoboz volt mellette, amiben állítólag azok az iratok voltak elrejtve, amivel vissza akarta hozni a Habsburgokat a magyar trónra. Volt egy bizonyos réteg, amelyik ezt el is hitte, de az emberek zöme inkább nem foglalt állást. Az esztergomiak különösen tartózkodtak attól, hogy véleményt nyilvánítsanak ebben az ügyben, hiszen Esztergom klerikális városnak volt mondható, ahol sok egyházi intézmény működött.

	Mindszenty József a vádlottak padján

	Az esztergomi bazilika

Ha az akkori önmagamra visszagondolok, bennem is volt egyfajta tudathasadás. Olyan távlatokat ígértek az embereknek, amiről korábban nem is álmodhattak. A Horthy-rendszer elavult és korszerűtlen társadalmi berendezkedése állt mögöttünk, aminek csak a negatívumairól lehetett hallani, így könnyen el lehetett fogadni, hogy időszerű ebben az országban egy korszerűbb, egy emberszabásúbb társadalmat létrehozni. Számos kérdésben én is ezek mellett a gondolatok mellett álltam. Hogy a rendszer mellett, azt nem mondanám, mert ahhoz túl sok összeütközésem volt vele, és negatívumait a saját bőrömön éreztem.

A koncepciós perekről nem sokat tudtam. A családomban a politika tabu volt, anyám semmiről sem akart hallani, ami politikával kapcsolatos. Jól emlékszem arra, milyen döbbenetes volt számomra, hogy Rajk nem sokkal a letartóztatása előtt – az esztergomi Széchenyi téren, 1948-ban az 1848-as szabadságharc emlékművének avatásánál – még a párt képviseletében tartott beszédet, röviddel később pedig „kiderült” róla, hogy áruló.

Anyámnak sikerült valahogy elintéznie, hogy a szerszámgépgyárba fölvegyenek vasesztergályos-tanulónak. Akkor már folyt az iparosítás, így számítani lehetett arra, hogy ez egy felfutó szakma lesz. Lehet, utólag szégyenkeznem kellene, de a történtek nem okoztak nekem különösebb lelki problémát. A realitásérzékem nem engedte, hogy ábrándozzak. El kellett döntenem, hogy abban a helyzetben mit lehet tenni, és nem volt módom azon tépelődni, hogy mit szeretnék.

Úgy hiszem, jó esztergályos lettem. A tanulóidő két év volt, de én már a második évben normában dolgoztam és 2000-2100 forintot kerestem, ami akkor igen nagy pénz volt. Közben nem adtam föl, hogy továbbtanuljak. Abban az időben nyílt meg Esztergomban a közgazdasági technikum, ahova rögtön föl is vettek a második osztályba esti tagozatra. 1952-ben jeles eredménnyel érettségiztem, és a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Az osztályban mindenki megkapta az egyetemi behívót, csak én nem, mert mint osztályidegent nem is javasolt az iskola. Ez majdnem olyan érzés volt, mint amikor 1958-ban 10 évre elítéltek.

Az ifjúsági szervezetben aktív kultúrmunkásként működtem, nagyon sokat szavaltam, népi táncoltam, kultúrversenyeken vettem részt. Ezt mindig szívesen csináltam. Valahogy úgy éreztem, ezzel a tevékenységemmel nem jegyzem el magam az ifjúsági szervezet ideológiájával. Nem éreztem, hogy bármi közös lenne e között és a politikai élet között. Igyekeztem elsősorban József Attilát, Radnótit, Adyt választani. Ha az ember már nem élhet egy iskola keretei között, mint ahogy ez nekem akkor nem adatott meg, de igénye van bizonyos kulturális életre, azt valahol ki kell élnie, és arra ez jó lehetőség volt.

Egy év múlva, 1953-ban behívtak munkaszolgálatos katonának.² Mi – csupa osztályidegennek kikiáltott ember – voltunk az első magyar bányászzászlóalj. A kondói bányában kezdtük harcos bányásztevékenységünket, kezdetben frontfejtésen dolgoztam. Ronda munka volt, mert egész nap összekuporodott, térdelő tartásban kellett dolgoznunk, mivel abban a bányában nagyon keskeny volt a szénréteg. Fizetést az első évben egyáltalán nem kaptunk, csak „zsoldot”. Később átkerültem urasági csillésnek. Ez már lényegesen kellemesebb volt. A bányászok nagyon rendesek, jó szándékúak, segítőkészek voltak velünk. A kosztra sem panaszkodhattunk, sokkal jobb volt, mint egy katonai alakulatnál. Ha az ember nem dramatizálta túl a helyzetet, nem is volt elviselhetetlen. Innen fél év múlva átkerültünk Pécsre. Ott már a bányák sújtólégesek voltak, ami bár veszélyesebb, de legalább fölegyenesedve tudtunk dolgozni. Néhány hónap után Komlóra kerültünk, és végül innen szereltem le. Nagyon jól éltünk Komlón, kultúrcsoportot is alakítottunk. Még egy bányászoperettet is majdnem előadtunk.

Az 1953-ban elkezdődött változásokról semmit nem tudtam, hiszen két éven át a hadsereg keretein belül zajlott az életem. Az egyenruha is kizárt mindenféle változást. Feletteseinket, a bányászból lett katonatiszteket a munkán kívül szinte semmi sem érdekelte, politizálásra soha nem került sor.

Egy kultúrműsor szervezése alkalmával megismerkedtem első feleségemmel, egy ottani kultúrossal. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Hamarosan elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Ő már a leszerelésem előtt elment Esztergomba anyámhoz, és ott várt meg. 1955 decemberében tartottuk meg az esküvőt.

Nagy szeretettel fogadtak a gyárban, visszakaptam a régi gépemet, de soha nem aludt ki bennem a továbbtanulási vágy, így 1956 nyarán felvételiztem a budapesti jogi karra, de nem vettek fel. Tizenkilenc pontot szereztem, de helyhiányra hivatkozva elutasítottak. Tudtam, nem ez a valós ok, így fellebbeztem. Az enyhülésnek köszönhetően végül is fölvettek, igaz csak estire. Közben – mivel ez a felvételim bizonytalan volt – beiratkoztam az esztergomi gépipari technikumba is, mondván, ha már egyszer ezen a területen dolgozom, tanuljak is valamit. Így munka mellett, párhuzamosan elkezdtem a gépipari technikumot és a jogi egyetemet.

Amikor 1949-ben beléptem a szerszámgépgyárba, akkor még fegyelem volt a cégnél, a vezetőket tiszteltük, mert a régi üzemből kiválasztott, jó szakemberek voltak vezető pozíciókban. Ez a szerkezet körülbelül három-négy év alatt teljesen átalakult. A munkások cinikussá váltak, és az új vezetők gúnyolódó csasztuskák főszereplői lettek. Tehát amíg a munkahelyi vezetőket korábban nagyon komolyan vették, az új vezetőket se komolyan nem vették, se nem tisztelték. Tulajdonképpen nem állt másból a vezetéssel szembeni kapcsolat, mint a normák elleni állandó küzdelemből. A munkás ott csapta be a normást, ahol tudta, a vezetés meg ott szorított a normán, ahol lehetett. Az az érzésem, hogy a munkások is úgy élték meg ezt az elmúlt 40-45 évet, mint az értelmiségiek legtöbbje, azzal a különbséggel, hogy az értelmiségi hamarabb megfogalmazta a problémákat, a munkások pedig ösztönösen cselekedtek.

Az 1956-hoz vezető események sorozatáról Esztergomban én a világon semmit nem érzékeltem, viszont rendszeresen jártam Pestre, a jogi egyetemre, így tudtam a Petőfi Körről, érzékeltem, hogy az értelmiség körében egyfajta forrongás indult meg. Másrészt, 1956-ig én alapvetően apolitikus ember voltam, annyiféle negatív hatás ért, hogy inkább nem foglalkoztam politikával. Olyannyira nem, hogy ha tőlem 1956 nyarán megkérdezték volna, hogy ki a miniszterelnök, talán azt sem tudtam volna. Nem is érdekelt.

1956 októberében Esztergom a budapesti eseményekhez képest erős fáziskésésben volt. Csak 25-én a késő esti órákban kezdtünk ébredezni, akkor volt az első felvonulás.

26-án pénteken délelőtt az ipari üzemekből indult a menet egy munkásgyűlést követően. Nálunk a szerszámgépgyárban is mindenki tudta, hogy a Széchenyi térre kell menni, de hogy a tüntetést ki szervezte, valahogy homályban maradt. Addigra már Esztergomba is eljutottak, az újságokon keresztül, az egyetemi ifjúság követelései.

Rólam tudták, hogy sokszor és sok helyen szavaltam, így hát valaki megkért, hogy mondjam el a Nemzeti dalt. Örömmel vállaltam. Tudatosan nem készültem erre, kívülről tudtam a Nemzeti dalt. De hogy mégis számítottam valami ilyesmire, azt abból gondolom, hogy aznap reggel újból elővettem a kötetet, és elolvastam a verset.

Nagyon gyorsan pörögtek az események. A nagygyűlés a Széchenyi téren fél tíz tájban kezdődött. A tér tele volt emberekkel. Egy fekete hajú srác a gyárból, akinek a nevét már sajnos nem tudom, egy igazi Petőfi-figura, felolvasta az egyetemisták 16 pontos követelését, én pedig elszavaltam a Nemzeti dalt, majd egy pár mondatos beszédet rögtönöztem a tanácsháza erkélyéről. Arra kértem a tömeget, hogy támogassák ezt az ügyet, álljanak ki mellette.

Alapvetően különbözött a helyzet a fővárosi eseményektől, mivel Esztergomban és környékén fegyveres incidensekre addig nem került sor. Csodálatos, mámoros hangulatban zajlott minden. Olyan rövid idő telt el, hogy csak arról lehetett szó, hogy támogatjuk mindazt, ami Budapesten történik. Ezt egyértelműen ki is fejeztük. Szinte minden szónok elmondta, hogy Nagy Imre mellett állunk, hogy azt akarjuk, hogy takarítsák el a Rákosi-rendszert, és így tovább. Egy nagy szimpátiatüntetés volt ez, olyasmi buggyant ki az emberekből, ami már régóta érlelődött.

A Széchenyi téren egyszer csak valaki bekiabálta, hogy még a Viscosában és Dorogon dolgoznak, ott még nem történt semmi, őket is a forradalom mellé kellene állítani. Erre javasoltam, hogy menjünk oda, és akik úgy gondolják, jöjjenek velünk. A buszpályaudvaron – ami akkor még a Széchenyi téren volt – állt néhány busz. Azt hiszem, két autóbusszal indultunk Nyergesújfalura.

A Viscosa Gyárban megkerestük az igazgatót, és elmondtuk neki, hogy az egyetemi ifjúság 16 pontos követelését szeretnénk felolvasni, elmondanánk a Nemzeti dalt, és csatlakozásra akarjuk fölszólítani a dolgozókat, le akarjuk állítatni a munkát. Kiderült, hogy ez egy folyamatosan üzemelő vegyi gyár, így a teljes leállást nem lehet megvalósítani, mert az hatalmas károkat okozott volna. Egy rámpára másztunk föl, és onnan beszéltünk. Kértük őket, hogy mindenképpen támogassák a forradalmat, és csak a minimális létszámmal folytassák a munkát. A 16 pontos követelés lényege az volt, hogy Magyarországon új társadalmi rendszer jöjjön létre, és az oroszok menjenek haza. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy szocialista alapon képzeli el mindenki a változást. Gyárat, földet vissza nem adunk, hanem egy úgynevezett emberarcú szocializmust akarunk. Ezt akkor komolyan gondoltuk.

Fél tizenkettő körül értünk vissza Esztergomba. A Kossuth Lajos utca közepe táján járhattunk, amikor szólt valaki, hogy hátulról egy harckocsi közeledik. Erre gyorsan kiszállt mindenki a buszból. Valaki azt kiabálta, hogy a hadosztálynál már gyülekeznek az ávéhások. Jól tudta, nem jól tudta, azt akkor nem lehetett kideríteni, de mindenképpen egyértelműnek tűnt, hogy a hadosztály védelmére megy a harckocsi. Megkértem a sofőrt, hogy állítsa keresztbe az úttesten a buszt, hogy ne tudjon a harckocsi felmenni. Ezt ő nem merte megtenni, hanem félreállt, és így a harckocsi hamar feljutott a Sötétkapuhoz. Ezt követően visszaszálltak a buszba, és elindultak, hogy a katonákat is megnyerjék az ügynek.

Miután a buszról leszálltam, bementem a Széchenyi térre. Ott egy kicsit leragadtam, mert míg mi Nyergesújfalun voltunk, a tömeg kiengedte a foglyokat a börtönből. Sajnálatos módon a köztörvényeseket éppúgy, mint a politikai foglyokat. Nem is tudom, volt-e akkor politikai elítélt az esztergomi megyei börtönben. A smasszerek rettenetesen beijedtek, semmit nem tettek, örültek, hogy megússzák. Utólag egyesek azt állították, hogy a köztörvényesek az őröktől szereztek fegyvert. Én akkor ott a téren nem láttam fegyveresen senkit. A rendőrség nem avatkozott be, ott voltak, végighallgatták mindazt, ami elhangzott, de nem csináltak semmit. Úgy tűnt, hogy ők is mellettünk állnak. A hadseregről viszont semmit sem tudtunk, mivel hermetikusan el voltak zárva, nem jelentek meg az utcán.

A busz, amiről a Kossuth Lajos utcán leszálltam, közben ment tovább a Sötétkapu felé. A Bazilika alatt van egy körülbelül 25-30 méter hosszú alagútszerű bejárat, az úgynevezett Sötétkapu. Ennek a végén állnak a kanonoki épületek, ahol akkor a magyar páncélos hadosztály parancsnoksága állomásozott. Ez az 1956 után kivégzett Mecséri János főhadiszállása volt, de ő akkor nem tartózkodott Esztergomban.

	Mecséri János

	Az esztergomi Sötétkapu

Én is a Sötétkapuhoz igyekeztem, de a busz természetesen megelőzött. A tanítóképző előtt voltam, amikor elkezdtek lőni. Tudtam, hogy a hadosztály-parancsnokság felől lőnek (akkor még csak egy-két lövés dördült el, és nem nehézfegyverből), tudni akartam mi történik, és ezért fölmentem a Bazilika előterét határoló kb. 80 cm magas terméskő falhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a hadosztály-parancsnokság épületére. Az épület előtt egy harckocsi állt, az ablakokban pedig géppuskák és golyószórók voltak fölállítva. Pillanatokon belül újból megszólaltak a fegyverek, majd a harckocsi tankágyúja is eldördült.

Mint később megtudtam, a következő történt. A menet elején kerékpáron ment egy ember nemzetiszínű zászlóval a kezében. Utána haladt a tömeg, majd a fölzászlózott busz. A Sötétkapu város felőli oldalán, a sorompónál, a katonák megállították a tömeget, azzal, hogy nem lehet bemenni. Az emberek ezzel nem törődve közölték a katonákkal, hogy ők semmi rosszat nem akarnak, csak azt, hogy a hadsereg is álljon a felkelők mellé, és elindultak befelé. Erre a katonák lelőtték a kerékpárost, aki a helyszínen rögtön meghalt. Ezt követően a tankágyúval állítólag csak riasztólövést akartak leadni, a Sötétkapu belső bejárata felőli oszlopot akarták megcélozni, hogy azon robbanjon a lövedék, aminek a hatására elfutnak az emberek. Csakhogy a lövedék gellert kapott az oszlopon, bevágódott az alagútba, és eltalálta a bent lévő busz hátsó harmadát. Ezt követően viszont minden ablakból elkezdtek tüzelni. Az emberek ettől nagyon megrémültek, mindenki rohant a város felé. Majd a tank kijött az alagútból, szétlőtt egy trafikot a szerencsétlen trafikosnővel együtt, és tovább lövöldözött a menekülőkre.

A vérengzésnek mintegy tizenöt halottja volt, ezek neve szerepel a Sötétkapuban nemrégiben elhelyezett emléktáblán, a sebesültek számát viszont még ma sem tudják pontosan, mert sokan nem mertek jelentkezni a városi kórházban. Az emberek igyekeztek elbújni, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi lesz a folytatás.

Mára már nagyjából tudható, hogy miért történtek így a dolgok. Nem valószínű, hogy a magyar katonák a tömeg közé akartak volna lőni. Utólag derült ki, hogy Tatabányáról és környékéről az ávéhások és a politikai vezetők a hadosztály-parancsnokságon kerestek menedéket, és attól tartottak, hogy ha a tömeg bejut az épületbe, letartóztatják őket. Röviddel a lövöldözés után persze mindannyian eltűntek Esztergomból, Csehszlovákiába menekültek.

Miután a rádióból értesültünk arról, hogy a fővárosban egyre többen a forradalom mellé álltak, abban reménykedtünk, hogy ez a vérengzés csak helyi túlkapás volt, egy nagyon szomorú intermezzo, de ez az állapot nem fog sokáig tartani. Mint ahogy végül nem is tartott sokáig.

26-án még a honvédség vezetői plakátokon és hangosbeszélőkön keresztül kijárási tilalmat rendeltek el, de már másnap újabb plakát jelent meg az utcákon. Szövegének egy részére még ma is emlékszem: „Esztergom ősi magyar város, és megvédjük, ha kell a támadó szovjet csapatokkal szemben is.”

Valahogy az események együttes hatása – egyrészt a Budapesten történtek, másrészt ez a plakát – váltotta ki az emberekből, hogy valahol végre újra össze kell gyűlni. Kézenfekvő volt, hogy az üzemekben. Nem hiszem, hogy ezt külön meghirdették volna, bár azt se tartom kizártnak, hogy az újságokban megjelent erről valami.

28-án reggel 6 és 7 óra között már mindannyian benn voltunk a szerszámgépgyárban, és a budapesti rádió felhívására elkezdődött a munkástanácstagok választása. Az esztergályos részleg a meó helyiségében gyűlt össze. A választáson nem volt hosszú jelölési procedúra, néhányan fölszólaltak és javaslatot tettek a leendő munkástanács tagjaira, majd kézfeltartással szavaztunk. Tőlünk Kiss László, köszörűs, aki a Horthy-rendszerben repülőtiszt, Zséger László, marós, aki 1945 előtt rendőrtiszt volt, és én kerültünk be a munkástanácsba. Minden bizonnyal azért esett rájuk a választás, mert jól össze tudták foglalni mondanivalójukat, és elég határozottak is voltak. Nagy tekintélyük volt az üzemben, ha kellett, szó nélkül bent maradtak túlórázni, ha valami nagyon szorított, megcsinálták. Egy jó tízessel voltak nálam idősebbek, tehát 33-34 évesek lehettek abban az időben. Az én esetemben, azt hiszem, azon kívül, hogy a munka területén is értékeltek, sokat számított, hogy én szavaltam el a városi felvonuláson a Nemzeti dalt. Esztergom kisváros, az emberek ismerik egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültem be az emberek tudatába, mint aki megpróbált és vállalt valamit, és ezért ismertté vált.

A vállalati munkástanácsban rögtön elkezdődött egy újabb választás, de ez már titkos szavazással történt, tehát cédulára írtuk föl, hogy melyik pozícióra ki kit gondol. Az elnök dr. Körmöczi Lajos, a helyettese – ha jól emlékszem – Kiss László lett, engem pedig – legnagyobb meglepetésemre – megválasztottak a munkástanács titkárának. Körmöczit azért választottuk meg elnöknek, mert a munkástanácsban ő volt az egyetlen jogász, és az elnöki poszton jó, ha egy jogilag képzett ember áll, hiszen olyan döntéseket is kell hoznia, amelyeknek munkajogi vagy egyéb jogi kihatásai lehetnek. Bár 1956-ot megelőzően nem volt nagyon aktív, de mindig mértéktartóan cselekedett, okosan, értelmesen fogalmazott. Közvetlenül az egyetem után került, nem lévén más lehetősége, a szerszámgépgyárba gyártás-előkészítőnek.

Ezzel még nem fejeződött be a nap, mert a városi nemzeti tanács fölszólított bennünket, hogy a gyári munkástanács is delegáljon küldötteket a városházára. Négyünket jelöltek ki: Zséger Lászlót, Kiss Lászlót, Varga Dejcző Istvánt és engem.

A nemzeti tanács vezetőit szintén titkos szavazással választottuk meg. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy akár választás nélkül is dr. Bády István lesz az elnök. Bádyt mindenki ismerte és tisztelte. Egy szentgyörgymezői tősgyökeres parasztcsaládból származott, a kisgazdapárt tagja volt. 1946-tól a fordulat évéig Esztergom polgármestere volt, és nagyon tisztességesen látta el a feladatát. A Nemzeti tanács elnökhelyettese Szalai Ferenc tanár lett, ő szervezte a 25-i tüntetést, amelyen nagy számban vettek részt diákok. A nemzetőrség parancsnokának Zséger Lászlót választottuk, mivel ezen a téren volt már némi gyakorlata. A titkár itt is én lettem. Úgyhogy ez egy titkáros nap volt számomra.

A nemzeti tanács összetétele nagyon heterogén volt, parasztok, a legkülönfélébb üzemek és az értelmiség képviselői egyaránt részt vettek a munkában. Többnyire a foglalkozási ágaknak megfelelően a tekintélyt élvező emberek kerültek be. A tanácsnak volt – a korábbi, illetve a későbbi terminológia szerint – egy osztályidegen része. Például Bakos Gyula, egy népbolt vezetője korábban kiskereskedő volt, vagy Varga D. István, a szerszámgépgyár villanyszerelője korábban hentes volt, és valamiféle feketevágásért rövid időre el is ítélték. Volt a nemzeti tanácsban egy aktív tiszt is, Felzán Andor, aki az egyik laktanyának volt a parancsnoka. Róla nem sokat tudtunk, mert nem esztergomi volt, de nagyon kulturált benyomást keltett. Fogarasi Károly gazdálkodó parasztember volt, akit a szentgyörgymezei parasztok küldtek a tanácsba.

A nemzeti tanácsban a döntéshozatal mindig demokratikusan történt. Bády vezette az üléseket, először ő mondta el a véleményét, majd felszólalt, aki a kérdéshez hozzá kívánt szólni, és utána a tanács szavazással döntött. Az elnökség szinte a nullával volt egyenlő, semmiféle funkciója nem volt. Arra határozottan emlékszem, hogy elnököt, helyettest és titkárt választottunk, de hogy elnökséget választottunk volna, arra nem emlékszem, annak ellenére, hogy a kinyomtatott röplapon, amelyet egyébként magam vittem a nyomdába és ekkor volt először kefelevonat a kezemben, magam is az elnökségben szerepelek. A titkári tevékenység is sokkal inkább a napi ügyek intézéséből állt. Például ha valaki bejött hozzánk, akkor én tárgyaltam vele, és próbáltam segíteni. Inkább egy megtisztelő cím volt ez, külön tartalom nélkül.

A nemzeti tanács egy alulról építkező szervezet volt, amelynek a tagjai a helyi munkástanácsok küldöttei voltak. Egyik feladatunk a rendszeres kapcsolattartás volt. Én is mindennap elmentem a szerszámgépgyár munkástanácsába, és ott voltam a gyűléseken, bár időm nagy részét a városházán töltöttem, ingáztam a két szervezet között.

A 26-i sortűzzel kapcsolatban a nemzeti tanács állásfoglalása teljesen egyértelmű volt, mindenki mélységesen elítélte. Talán már az első tanácsülésen megszületett a döntés, hogy a sortűz áldozatainak emlékére emlékművet kell állítani. 28-án az esti órákban jött be a nemzeti tanácshoz Neuhauser Kálmán, akinek a 24 éves lányát lelőtték, azzal hogy a hadosztály-parancsnokság nem akarja kiadni a holttestet. Két tanácstag felkereste a parancsnokságot, ahol végül is eleget tettek a felszólításunknak, így minden hozzátartozó tisztességgel eltemethette halottját. A 31-i ülésünkön elhatároztuk, hogy helyszíni szemlét tartunk a hadosztály-parancsnokságon, de erről külön tájékoztatást nem adtunk ki, mert féltünk az esetleges lincshangulattól. Az volt az álláspontunk, hogy bírósági vizsgálatra van szükség, és azokat, akik ezt a sortüzet elrendelték, vagy tevőleges szerepük volt benne, bíróság előtt felelősségre kell vonni.

Miután a nemzeti tanács lépett a városi tanács helyébe gondoskodnunk kellett a lakosságról. Biztosítanunk kellett, hogy az üzletek kinyissanak, és hogy áruval lássák el azokat. Mindenben – amiben csak lehetett – megpróbált segíteni a nemzeti tanács. Tehát azon kívül, hogy az elmúlt egy-két nap eseményeit elemeztük, megállapítottuk, hogy nagyon sok rutinszerű feladatot kell elintézni.

A nemzeti tanács egyértelműen Nagy Imre mellett foglalt állást, mert akkora változást jelentett Rákosi után, hogy mindenki nagyon lelkesen üdvözölte.

Szinte már az első napokban elkezdődött a pártok szerveződése. Időnként egyik vagy másik párt vezetője megjelent, és bejelentette megalakulásukat. Konkrétan a szociáldemokratákra és a kisgazdákra emlékszem. Túlságosan korainak éreztük ezt. Nem a többpártrendszer ellen volt kifogásunk, hanem úgy gondoltuk, először konszolidálódni kellene, el kellene érni, hogy az oroszok hagyják el az országot, és akkor már nyugodt körülmények között lehetne továbblépni. A pártok és a nemzeti tanács között semmiféle együttműködés nem alakult ki, és november 4-e után a pártszerveződés egyik pillanatról a másikra megszűnt, nem is hallottunk többet róluk.

A munkástanács kezdetben a volt vezetőket nemigen kritizálta. Talán az egyetlen akit elmarasztaltak, ugyanakkor sokan tiszteltek, is Dobos László főmérnök volt. Dobos képzett, igen jó mérnök, de nagyon vonalas kommunista volt, akiben a vörös csillag élő szimbólumként él. Amikor a vörös csillagot leszedték a gyár tetejéről, Dobos megpróbálta ezt megakadályozni. Ennek kapcsán sokan ellene hangolódtak, másoknak viszont imponált az, hogy ő volt az egyetlen, aki nyíltan ki mert állni az elvei mellett. Dobos többet nem is jött be dolgozni, Pesten keresett munkát. A későbbiek folyamán kiderült róla, hogy nagyon humánus ember. Selymessel, a munkaügyi osztály vezetőjével szemben is elég erős ellenszenv volt az emberekben. Ő rögtön az események kezdetén eltűnt a városból, végleg hazament Budapestre. Többet nem is láttuk.

Fenyőházi, az igazgató megpróbált együttműködni a munkástanáccsal. Nagyon nehéz ma már megítélni, hogy ezt mennyire tette a szíve szerint. Tény, hogy egyértelműen nem foglalt ellenünk állást. Novemberben még kifejezetten a munkástanács pártján állt, úgy tűnt, hogy kialakulhat valamiféle együttműködés, hogy hajlandó a munkástanács döntéseit és elgondolásait a magáévá tenni. Leváltására a munkástanács nem látott okot, és a letartóztatásom előtti napokig ő maradt az igazgató.

Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt számunkra, hogy a gyári pártszervezetek szűnjenek meg. A függetlenített párttitkárokkal kapcsolatban az volt a munkástanács döntése, hogy ezek az emberek menjenek vissza az eredeti szakmájukba dolgozni. A városi párttitkár el is fogadta ezt.

A szakszervezetet akkor is és a későbbiekben is sóhivatalnak tartotta mindenki. Különösebb funkciója nem volt, legfeljebb egy-két ember igyekezett segíteni a közellátási problémák megoldásában. Elmentek vidékre élelmiszerért, és azt szétosztották a gyárban. Az elnököt – aki függetlenített volt – már korábban leváltottuk, illetve megszűntettük a függetlenségét, így visszament fizikai munkásnak. A szakszervezettel semminemű problémánk nem volt a későbbiekben sem.

Minden értelmesen gondolkodó ember tudta, hogy előbb-utóbb meg kell alakítani az országos munkástanácsrendszert, annak érdekében, hogy összehangolt tevékenység folyjon az országban. De ezzel akkor még nem foglalkoztunk, hiszen mindenki a napi politikával volt elfoglalva, az örökös kormányátalakulásokkal, azzal, hogy az oroszok maradnak vagy mennek.

November 4-ig a gyárakban csak karbantartási munkák folytak, és emellett a munkástanács mindenhol megszervezte a fegyveres üzemőrségeket, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a sztrájk ideje alatt senkit ne engedjenek be a gyárba. Ennek kapcsán el kell mondanom egy érdekes történetet. Török László – egy öreg kommunista –, aki a Horthy-rendszerben többször is ült börtönben, megjelent a gyárkapu előtt és azt mondta, hogy márpedig ő dolgozni akar. Ez annyira imponált mindenkinek, hogy beengedték. Bár dolgozni nem tudott, mert nem volt áram az üzemben, de rendbe rakta a szerszámait és csinálta, amit jónak látott.

Nálunk is, mint az ország legnagyobb részében, november 5-én indult volna a munka. Esztergomban tökéletesen konszolidálódott a helyzet, semmiféle szélsőséges esemény nem történt. Ami történhetett volna, azt is kivédtük. Egyik nap Kiss őrnagy, akiről úgy tudtuk, hogy a sortüzet elrendelte, valamiért bejött a nemzeti tanácshoz. Kiss Laci, a nemzeti tanács tagja, amikor meglátta őt, kétségbeesve jött oda hozzám, hogy ezt az embert perceken belül meg fogják lincselni. A mi véleményünk az volt, hogy kerüljön bíróság elé, és ha bűnös, ott ítéljék el, de semmiképpen ne legyen népítélet, mert ha az egyszer megindul, akkor annak nem lesz vége. Úgyhogy ezt az embert – annak ellenére, hogy tettét mi is elítéltük – kimenekítettük a Duna felőli hátsó lépcsőn, és így nem lett semmi baja.

Én nyílván elfogult vagyok, de a november 4-ig eltelt időt úgy tudom jellemezni, hogy még annyi nevető szemű, jókedvű, gondtalan, fölszabadult embert nem láttam, és azt hiszem, többé nem is fogok látni, mint azokban a napokban. Eufóriás hangulatban éltünk. Mindenki egyetértett azzal, hogy az oroszoknak ki kell menniük az országból, ugyanakkor annak a társadalmi rendszernek, amit mégiscsak tőlük vettünk át, a pozitív elemeit akkor még az emberek meg akarták tartani. Mindenki idegenkedett volna például attól, hogy a gyárakat, a földeket visszaadják. Akkor ezt nem így hívták, de valamiféle emberarcú szocializmust képzelt el mindenki. Úgy gondoltuk, hogy a negatívumokat ki kell küszöbölni, másrészt azon az úton kell tovább haladni, ami a Petőfi Kör vitáin kialakult. Teljesen egyértelmű volt az is, hogy az akkori tsz-rendszer nem működőképes, abban nem lehet jól gazdálkodni. A szövetkezeti forma lehetőségét azonban nem vetettük el, konkrétan a Hangya³ példája merült fel, amelyet életképesnek tartottunk.

Apám, aki a forradalomnak köszönhetően kiszabadult a börtönből, az eseményekbe egyáltalán nem kapcsolódott be, de bizonyos dolgokról persze voltak elképzelései. Komoly vitánk volt például arról, hogy az államosítások igazságosak voltak-e vagy sem. A munkástanácsnak és a nemzeti tanácsnak is sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy gyárat, földet vissza nem adunk. Apám ezt igazságtalanságnak tartotta. Szerinte az 1945 után történt államosítás közönséges rablás volt, nem pedig törvényes eljárás, tehát mindazt, amit elvettek, vissza kell adni, illetve kártalanítani kell a leszármazottakat. Én azzal érveltem, hogy a magyar földbirtokosok túlnyomó része a vagyonát árulásért kapta cserébe, és édeskevesen voltak azok, akik a magyarság érdekeiért való hadakozásukért kapták a földbirtokukat, vagy ha mégis, azt többnyire utólag el is vették tőlük. Tehát ha egyszer egy idegen hatalom kiszolgálásáért jutott valaki földbirtokhoz, akkor nem igazságtalanságság, ha azt elveszik tőle, még akkor sem, ha nem közvetlenül vele, hanem a leszármazottaival teszik. Tudom, ez a kérdésnek rendkívül primitív leegyszerűsítése, de a probléma logikája bennem akkor ez volt. Az egyházi birtokok ügyében sem értettünk egyet, mert apám szerint azokat is vissza kellett volna adni. Én is jónak tartottam azt, hogy az egyház tanítson, ápoljon, de úgy gondoltam, hogy teljesen fölösleges, hogy földbirtokkal rendelkezzen. Mai szemmel nézve valószínű, hogy apámnak volt igaza, és ma már tudom, hogy ahhoz, hogy valamit is tenni lehessen, bizonyos gazdasági háttér szükségeltetik. Apám nézeteit annak tulajdonítottam, hogy üvegházban élt addig, és ezért nem is tudhatta, hogy milyen változások zajlottak le az országban, milyen ideológiai és egyéb szellemi hatások érték az embereket. Ő pedig nyilván a saját világából és korábbi élettapasztalataiból ítélte meg ezeket a kérdéseket.

November 4-e úgy ért minket is, mint az egész országot. Totális döbbenet lett úrrá rajtunk. Magánemberként eldönthettem volna, hogy kifutok Nyugatra, vagy fegyvert fogok, és lövök az első oroszra, esetleg elbújok egy másik városban, de a nemzeti tanács tagjaként azt kellett néznem, hogy milyen a város helyzete, mit lehet tenni, mi az, ami ésszerű. Természetesen már korán reggel összegyűltünk a városházán. Egyszer csak megjelent egy Szabó nevű ezredes, és felszólított bennünket, hogy azonnal szervezzük meg a szovjetekkel szembeni ellenállást. K-vonalon⁴ fölhívta a budapesti laktanyákat, de mindenhonnan oroszul kapott választ. Azt válaszoltuk az ezredesnek, hogy még végig kell gondolnunk, hogy mit tegyünk. Erre elrohant, valószínűleg egy tutyi-mutyi társaságnak tartott minket, akik csak húzzák az időt. Többen úgy vélekedtünk róla, hogy provokatőr. Később kiderült, hogy tévedtünk.

Esztergom környékén volt egy jelentős katonai bázis, Esztergomtábor, ahol egy páncélos hadosztály állomásozott. Az ottani katonák várakozó álláspontra helyezkedtek, azt sem mondták, hogy vegyük fel a harcot a szovjet csapatokkal, azt sem, hogy álljunk át, hiszen már úgysincs semmi értelme az egésznek.

Nagyon sokfajta vélemény hangzott el arról, hogy az orosz támadással szembeni magyar ellenállást, védekezést, a budapesti harcokat hogy kell értelmeznünk. Én azt a véleményt sajnos – bármennyire szimpatikus – nem tudom elfogadni, hogy azért vonultak ki annak idején Budapestről a szovjetek, és azért tartott annyi ideig egy-egy területnek az ostroma, mert nem voltak felkészülve, vagy nem volt elég katonai erő a hátuk mögött ahhoz, hogy lerohanják az országot. Meggyőződésem, hogy azzal az arzenállal, amivel akkor a szovjetek Magyarországon rendelkeztek, 24 óra alatt föl lehetett volna mindent számolni. Valószínűleg akkor még nem ez volt a céljuk.

A nemzeti tanácsnak az volt a véleménye, hogy Esztergom nem könnyen védhető város. A nemzetőrségen kívül nem rendelkeztünk más fölfegyverzett szervezettel, és a hadseregnek sem volt határozott elgondolása arról, hogy hogyan lépjen, tehát csak egyetlen megoldást tudtunk elképzelni: úgy átmenteni a várost, hogy lehetőleg ne folyjon vér. Ennek érdekében a nemzeti tanács szervezett egy csoportot, akik elmentek az oroszokhoz tárgyalni. Az oroszok azt mondták, hogy amennyiben Esztergomban nincs rendbontás, ők egyelőre nem szándékoznak bevonulni.

Teljes bizonytalanságban éltünk néhány napon keresztül, mert nem lehetett tudni, hogy azokból a vívmányokból, amelyeket fontosnak tartottunk, amik meghatározóak voltak, és amik ezt a forradalmat olyan széppé tették, mint amilyen volt, mennyit lehet majd megmenteni. Sötét napok voltak ezek. Utána mégis megindult valami, újra kezdtünk hinni abban, hogy valamit még lehet csinálni. A Kádár-kormány nyilván taktikai okokból megerősítette a munkástanácsok helyzetét, így azok és a nemzeti tanácsok legálisan működhettek. Ugyanakkor a helyzet nagyon paradox volt, mert mindenki világosan látta, hogy a Kádár-kormány mögött ott áll a szovjet hadsereg, de nincs tömegbázisa. A másik oldalon ott álltak a munkástanácsok és a nemzeti tanácsok, amelyek egy demokratikus népképviseleti rendszert reprezentáltak. A munkástanácsok gyönge pontja az volt, hogy nem működött egy országos központ. Bár volt a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amelyik valamiféle követendő példát vagy legalábbis egy olyan rendszert jelentett, ahonnan direktívákat várhattak a vidéki szervezetek, de sem nekik, sem a csepeli munkástanácsnak nem volt országos hatásköre. Így ezek a szervezetek végül nagyon magukra maradtak. Az volt a törekvésünk, hogy meg kell keresni ezeket a budapesti szervezeteket és megpróbálni valamiféle országos rendszert kialakítani, ahol az együttes erő jobban érvényre juthat. Ennek kapcsán küldtek el engem a Nagy-budapesti Központi Munkástanácshoz, Bádyék pedig Csepelre, Nagy Elekékhez mentek.

Több alkalommal próbáltam felvenni a kapcsolatot a budapesti munkástanácsokkal. Valamikor november közepén sikerült részt vennem egy KMT-ülésen. Ekkor úgy tervezték, hogy az ülést a Dózsa György úton tartják meg, de az épületet körülvették a karhatalmisták vagy a szovjetek, és így át kellett mennünk az Akácfa utcába.⁵ Ezen a megbeszélésen szó volt arról, hogy sztrájkoljunk-e vagy sem. A sztrájknak végső fokon az volt a lényege, hogy felhívjuk a kormány, illetőleg elsősorban a szovjetek figyelmét arra, hogy a munkástanácsokban van olyan erő, ami képessé teszi őket egy országos sztrájk megszervezésére.

Rácz Sanyira emlékszem nagyon élesen. Nem volt ő képzett forradalmár, de nagyon jó föllépésű, határozott, becsületes és jó szándékú embernek tűnt, aki megpróbált ebben az abszolút lehetetlen helyzetben is a munkásság érdekében tenni valamit.

Szó volt arról is, hogy a kormánnyal folyó tárgyalások mennyire szélmalomharc jellegűek. A kormány részéről voltak ígéretek, de nem úgy tűnt, mintha azokat be akarták volna tartani. Többek között, azt hiszem, itt mesélték el, hogy Marosán bement a Nagy-budapesti Központi Munkástanács és Kádár között folyó megbeszélésre, és azt mondta: „Szégyellhetik magukat, mert én pék vagyok, és büszke vagyok a pékekre, mert a pékek sütik a kenyeret.” Mire valaki megjegyezte, hogy az lehet, hogy maga büszke a pékekre, de abban biztos lehet, hogy a pékek nem büszkék magára.

A Bibó-féle expozét a Nagy-budapesti Központi Munkástanács üléséről hoztam el. November 16-án először az üzemi munkástanácsban ismertettem, majd az üzemi gyűlésen is fölolvastam. A munkástanácsülésen készült egy jegyzőkönyv, amit továbbítottunk a városi nemzeti tanácsnak. Ennek az utolsó passzusában felhívtuk a nemzeti tanács figyelmét arra, hogy nagyon sok köztük a passzív ember, akiket le kell váltani, és helyettük olyan embereket kell választani, akik képesek a tényleges érdekképviseletre. Tehát annak ellenére, hogy november 4-e után a nemzeti tanács és a munkástanács tevékenysége már nem volt igazán meghatározó, mégis komolyan hittünk benne, és fontosnak tartottuk azt, hogy ezek a szervezetek hatékonyan működjenek. Olyan értelemben nem voltak illúzióink, hogy azt a fajta pozitív előrehaladást el lehet érni, amit november 4-e előtt valószínűnek tartottunk, de hittünk abban, hogy ezek a szervezetek minél jobban megerősödnek, annál inkább képesek lesznek a Kádár-kormánnyal szemben olyan engedményeket kicsikarni, amik az ország népe számára fontosak. Ezeknek az általános elveknek számos konkrét vonzata volt. Például hogy az iskolákban az orosz nyelv ne legyen kötelező; hogy az ÁVH-t ne állítsák vissza; hogy az addigi kontraszelekciót szüntessék meg, és a hangsúly a szakmai hozzáértésen legyen. Tehát akkor már ilyen kis léptékben játszottunk, mert tudtuk, hogy a nagy lépték elveszett. Hogy ennek aztán volt-e értelme vagy sem, nagyon nehéz megítélni. Szerintem volt ebben egy kis magyaros virtus is. Azt mondtuk, hogy ha 1956. november 4-éig hittük és vallottuk, hogy mi lenne a jó út, és emellett teljes mellszélességgel kiálltunk, akkor most, amikor összeomlani látszik az egész, és teljesen más vonal kezd érvényesülni, nem tehetjük meg, hogy visszamegyünk a munkapad mellé, és hátat fordítunk az egésznek.

A munka a november 4-ét követő egy héten belül nagyjából beindult. Egyrészt energiaproblémáink voltak, tehát teljes üzemről szó sem lehetett, másrészt az embereknek sem volt túl nagy a lelkesedésük. De az is egyértelmű volt, hogy az életnek mennie kell, nyilvánvaló volt, hogy ha munka nincs, csak fizetés van, akkor abból semmi jó nem származik.

A munkástanács működött tovább, saját területünkön igyekeztünk a dolgokat a lehető legjobbá tenni. De erősödött mindenkiben az az érzés, hogy rövidesen elkezdődik az üzemeken belül is egy olyanfajta balratolódás, ami meg fogja változtatni a körülményeket. Nem igazán hittük, hogy találnak majd embereket arra, hogy egy olyan rendszert hozzanak újra létre, mint amilyen volt, hiszen a korábbi párttagok jelentős része nagyon sokáig szintén nem volt partner ehhez. A letartóztatásomig az egész gyáron belül 20-30 ember volt az MSZMP-ben. Akik voltak, azok is elsősorban a sértettekből kerültek ki. Több alkalommal tárgyaltak velem annak érdekében, hogy visszakerüljenek a régi helyükre, de én semmilyen lehetőséget nem láttam erre, nem is beszélve arról, hogy az egész üzem ellenük volt. Később ők voltak azok, akikre a Kádár-kormány mindenben számíthatott, és a gyárunkba kiküldött kormánybiztos is elsősorban rájuk épített.

November közepén megválasztottak munkaügyiosztály-vezetőnek. Az első dolgom az volt, hogy csináltunk egy olyan szisztémát, amelyben a művezetők megkapták a bértömeg 30 százalékát, amellyel szabadon rendelkezhettek. Olyan embereket választottunk művezetőnek, akikről mindenki tudta, hogy abszolút profik a szakmában. Tekintélyük volt, és ezzel a 30 százalékos bértömeggel sakkban tudták tartani az embereiket, tehát aki túlórázott vagy jól dolgozott, annak plusz pénzt tudtak adni, szemben azokkal a munkásokkal, akik erre nem szolgáltak rá. Annyira jó volt ez a rendszer, hogy mi már rég börtönben voltuk, de ez még mindig működött.

Elég kényelmetlen egy munkaügyi osztály vezetése. Hogy mást ne mondjak, az a balos mag, akikről már beszéltem, a letartóztatásom előtt egy héttel megkeresett. Azt mondták, hogy nagyon sok a fölösleges ember a gyárban, nincs elég energia, anyag, így hozzon a munkástanács egy olyan döntést, hogy abban a családban, ahol van még egy kereső, a nőket bocsássuk el, hogy ne legyen akkora munkabérteher a gyáron. Ezt a döntést valóban meg is hozta a munkástanács, és nekem kellett volna végrehajtani. De én nem akartam egy ilyen népszerűtlen intézkedést a nyakamba venni, tehát ezt egész egyszerűen nem csináltam meg.

Arról, hogy Nagy Imrével és közvetlen munkatársaival mi történt, kevés információnk volt. Persze „fülesek” mindig voltak, így tudtuk, hogy bementek a jugoszláv nagykövetségre, és hogy később onnan elvitték őket, de a részletekről – hogy hova s mint – már semmit. Megítélésem szerint minden munkástanácsnak és nemzeti tanácsnak az volt az álláspontja, hogy Nagy Imre kerüljön vissza a kormányba, hiszen csak ez jelentett volna garanciát arra, hogy a korábban elindult folyamatnak lesz folytatása. Ezt a lehetőséget az első időben Kádárék se vetették el. Azt mondták, hogy ez csak Nagy Imrén múlik, valószínűleg így is volt. Ha Nagy Imre behódol, az legalizálta volna a Kádár-kormányt. Persze mi akkor nem így fogalmaztunk, hanem bíztunk valamilyen kompromisszumban, ami nem ebbe a szörnyűségbe torkollik.

Egyre kevesebb lehetőséget láttunk arra, hogy a nemzeti tanács tudjon valamit csinálni, egyre jobban beszűkültek a lehetőségeink. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács helyzete is nagyon kilátástalan volt. Úgy éreztük, hogy a munkástanács, illetve maga az üzem az egyetlen terület, ahol még lehet valamit tenni a dolgozók érdekében.

Az üzemek közti kapcsolattartás lényegében addig tartott, amíg a nemzeti tanács működött. A helyi, operatív feladatok megoldását önállóan végezték az üzemi munkástanácsok.

A nemzeti tanács működését az 1956. december 8-án kiadott kormányhatározat⁶ betiltotta. Az utolsó héten még egyszer-kétszer bementünk, de semmiféle intézkedési lehetőség nem volt már. Visszaállt a régi rendőrség, már semmiféle utasítást nem fogadott el a nemzeti tanácstól. Újra létrejött a helyi pártszervezet, érezni lehetett, hogy egyre nagyobb hatalomra tesznek szert a régi tanácsi vezetők.

A szovjet katonák november vége felé jelentek meg a városban. Mindenhol megindult a pufajkások szervezése. Agitációs tevékenység is folyt. A decemberi 48 órás sztrájk idején a sógoromhoz, aki a szerszámgépgyárban dolgozott mérnökként, elment két katonatiszt, és hosszasan győzködték, hogy vegye fel a munkát. Egyértelmű volt, hogy a két tiszt már a karhatalmista vonalat képviselte. Én is ott voltam akkor, és azt mondtam a századosnak: „Önök azt mondanak, amit akarnak, de meggyőződésem, hogy a történelem bennünket fog igazolni. Lehet, hogy maguk most egy rövid időre felülkerekednek, de ez történelmi szempontból csak epizód, és hosszú távon ez teljesen másképpen fog alakulni.” Ezt nagyon komolyan hittem, de nem majdnem 40 éves távlatra gondoltam, hanem sokkal rövidebbre. Ebben a kis epizódban az az érdekes, hogy később ugyanez a százados tartóztatott le, és az első mondata így szólt: „na, most mi a véleménye, kit igazolt a történelem?” Erre azt választoltam: „Ha ekkora távlatokban gondolkodik, akkor biztos magát.” Tudniillik a két esemény között egy hónap telt el.

Letartóztatásom előtt háromszor kaptam névtelen telefont, hogy le fognak tartóztatni, hagyjam el az országot. Az egyik barátom többször hívott, hogy menjek el, mert le fognak csukni. Egyszerűen nem hittem el, illetve azt gondoltam, ha le is csuknak, kapok egy fél évet, azt ki lehet bírni, azért nem érdemes elhagyni az országot.

November 4-e után volt egy felhívás a rádióban, hogy azok a politikai elítéltek, akik most szabadultak a börtönből, jelentkezzenek a helyi rendőrségen, mert a további börtönbüntetésüket elengedik. Apám is elment a rendőrségre, abban a hiszemben, hogy ezzel a dolog lezárult. Ezt követően december 23-án este érte jöttek, és letartóztatták. Megpróbáltam a budapesti katonai ügyészségen számon kérni az ígéretet. Végül az égvilágon semmit sem tudtam elérni. Rövid ideig az esztergomi börtönben volt. Következő alkalommal már a váci börtönben találkoztunk. 1958 nyarán pedig összeszedték azokat az elítélteket, akik a régi rendszerben katonák, rendőrök, csendőrök, tehát egyenruhás emberek voltak, és átvitték őket Márianosztrára. Ő onnan szabadult 1960-ban.

Január 28-a körül megjelent a miniszteri biztos a gyárban, tárgyalt a helyi pártbizottsággal is. Fenyőházit, az igazgatót egy ideig még megtűrték, majd leváltották, és átkerült osztályvezetőnek a Labor Művekhez. Daróczi Lajos lett az új igazgató, akit annak idején a munkástanács leváltott. Ő – ahogy szabadulásom után megtudtam – rövid időn belül, elég dicstelenül távozott az igazgatói székből. Helyébe Dobost hozták vissza Budapestről. Róla igen pozitív véleményeket hallottam, nagyon emberséges volt, többeket, akiket korábban eltávolítottak, visszavett az üzembe. Úgy tudom, hogy Dobost Hazai Jenő követte, aki korábban tábornok volt.

Tudtuk, hogy a miniszteri biztos megjelenésének következménye lesz, de arra nem számítottunk, hogy mindjárt le is tartóztatnak bennünket. Én például arra gondoltam, hogy az új igazgató majd elküld. De nem így történt. 1957. január 31-én este 7 óra tájban éppen látogatóban voltam az egyik barátomnál, amikor megjelentek a karhatalmisták. Nyolc-tíz géppisztolyos karhatalmista kísért haza. Házkutatást tartottak, mindent szétrámoltak, majd úgy kísértek be a rendőrségre, mint egy közveszélyes gyilkost. Azon az estén Szalai Ferencet, Zséger Lászlót, Kiss Lászlót, Geletei Ervint és Körmöczit tartóztatták még le. Talán két napot töltöttünk a rendőrségi zárkában. A második nap éjszakáján hirtelen kivágódott a zárka ajtaja, és egy magas, vékony, körülbelül 40-50 év körüli volt ávéhás tiszt jött be üvöltve. Én még aludtam, lelógott a lábam a priccsről. Azzal kezdte, hogy a csizmájával teljes erejéből talpon rúgott. Erre persze fölébredtem. Pakolás! – ordította. Nagyon gyorsan összeszedtük azt a kevés holminkat, ami a zárkában volt. Amikor kiértünk az előtérbe, szóltam, hogy a többi ruhánk a szekrényben maradt. A következő választ kaptuk: „Nem lesz arra már maguknak szükségük!”

Egy kivilágított udvarra vittek ki bennünket, kétoldalt géppisztolyos rendőrök álltak sorfalat. Sietve betessékeltek egy katonai mentőautóba. Elindultunk, fogalmunk sem volt, hogy hova visznek. Abban az időben a rögtönítélő bíráskodás intézménye már működött. Azt hiszem, ez az éjszaka, ez az egy óra volt életem leghosszabb órája. A körülményekből, a rendőrök viselkedéséből arra következtettünk, hogy mindannyiunkat falhoz állítanak és lelőnek. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem. Nem lehetett kilátni, de lassan megszokta a szemünk a félhomályt. Egyszer csak Geletei Ervin, aki mellettem ült, felkiáltott: „nézd, ott van a cuccunk.” És tényleg az ajtónál le volt rakva minden holmink. Nevetségesnek tűnhet, de ez fantasztikus megkönnyebbülést jelentett számunkra.

A tatabányai megyei rendőrkapitányságra vittek bennünket. A vizsgálat nem tartott sokáig, talán két alkalommal hallgattak ki. Utána közölték velünk, hogy bár az ő véleményük szerint sem követtünk el bűncselekményt, mégsem vagyunk kívánatosak, ezért internálni fognak bennünket. Egyszerűen mivel népszerűek voltunk, és nem akarták, hogy rontsuk a hatalom esélyeit, kivontak bennünket a forgalomból. Ez február közepe körül történt. Először a Gyűjtőfogházba vittek, majd rövidesen átszállítottak Kistarcsára, az internálótáborba. Nem mondhatom, hogy az élet különösebben rossz lett volna ott. Ha jól emlékszem, hetenként-kéthetenként volt beszélő, és csomagot is rendszeresen kaphattunk. Kistarcsa elég hamar szűknek bizonyult, így áprilisban átkerültem Tökölre. Tököl katonai tábor, közönséges kaszárnya volt korábban, amit a mi fogadásunkra ürítettek ki. Egy hevenyészett drótkerítést húztak köréje, amit aztán később betonfallal egészítették ki. Itt éltük, ha jól emlékszem, júniusig. Közeledett a hatodik hónap – ekkor még maximum hat hónapra lehetett valakit internálni –, így joggal bíztunk abban, hogy hamarosan kiszabadulunk. Igen ám, de még a hatodik hónap letelte előtt kijött a rendelkezés, amit percek alatt mi is megtudtunk, hogy az internálás időtartama két évig hosszabbítható. Attól kezdve, hogy ezt kihirdették, minden bizonytalanná vált. Tapasztalatom szerint az emberek túlnyomó része a biztos rosszat könnyebben elviseli, mint a bizonytalanságot. De ez sem tartott sokáig, mert hamarosan Esztergomból értünk jöttek, azzal, hogy visznek szabadítani. Mondtuk, hogy mi innen egyedül is hazatalálunk, nem kell kíséret, de nem engedtek el bennünket, mondván, hogy a papírokat még el kell rendezni. Nagyon meggyőzően csinálták, útközben még meg is álltunk egy kocsmánál inni. Az egyik őr bennmaradt a kocsiban, a másik bejött velünk, így ha valaki le akart volna lépni, minden további nélkül megtehette volna. De mi hittünk nekik, hiába, az ember nagyon naiv. Így kerültünk vissza hatan a korábbi zárkánkba: Zséger, Kiss Laci, Körmöczi, Geletei, Szalai és jómagam.

Ott mondták meg, hogy szó sincs szabadulásról, hanem bírósági eljárást indítanak ellenünk. Júniusban kezdték el a nyomozást. A kihallgatásokat két törzsőrmester vezette. Az egyik egy nagyon jellegtelen, ostoba pasas volt. A másik, Burai János korábban az esztergomi szerszámgépgyárban dolgozott, és több kulturális rendezvényen szerepeltünk együtt. Azt hiszem 1955-ben ment el nyomozónak, tehát egészen „kisfiú” volt még. Nagyon humánus volt velünk. Az ügyész csak egyszer-kétszer hallgatott ki bennünket, utána már nem hívott, és nem is tudtuk, hogy mi van. Kiderült, úgy ítélték meg, hogy ez az anyag nulla, a perhez sokkal többre van szükség. Így ismét átvittek Tatabányára pótnyomozásra. Minél több adatot és tényt igyekeztek összegyűjteni a munkástanácsok működéséről, az egyes emberek tevékenységéről. Igyekeztek kidomborítani azt, hogy osztályidegen elemek vagyunk, akiknek nyilvánvalóan érdekük volt valamiféle kapitalista restauráció.

Amit tettünk, vállaltuk. Tudtuk, hogy nem volt törvénybe ütköző, így mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy ha itt mégis ítélet születik, akkor az teljesen független lesz a tényektől. Ebben a perben végül rajtam kívül Kiss László és Zséger maradt, de hozzánk csapták még Kósik Kornélt, aki a Fatömegcikk Vállalat küldötteként volt a nemzeti tanácsban, és Barátosy ezredest, akit csak a tárgyaláson ismertem meg. Én lettem az elsőrendű vádlott, a minősítésem a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, a többieknél pedig a szervezkedésben való tevékeny részvétel volt a vád. Annyit már tudtunk, hogy a BHÖ I/1. gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ítélet akár kötél általi halál is lehet. Ezzel együtt nem tartottuk komolynak a dolgot. Úgy gondoltuk, hogy hiába törik magukat a volt ávéhások, a bíróságon mégiscsak bírók vannak.

A Komárom megyei bíróság 1957 decemberében tárgyalta ügyünket. Az ítélethozatal talán december 28-án volt. Az utolsó szó jogán – ahelyett, hogy megbántam volna tetteimet – azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, és a bíróságot sem ismerem el törvényes bíróságnak, mert nem a nép választotta, nincs legitimitása, és ennek kapcsán az ítéletet sem tartom törvényesnek. Tudtam, hogy rontok a helyzetemen, de ezt nagyon komolyan így gondoltam. Akkor is és ma is úgy érzem, hogy ha mi akkor egy orosz bíróság elé kerültünk volna, akkor nem mondtam volna semmit, hiszen a megszálló, idegen hatalom érdekeivel szemben álló dolgokat követtünk el, tehát érthető, ha ők elítélnek. De azt, hogy egy magyar bíróság, amelynek tagjai néhány hónappal korábban még ugyanúgy éltették azt, amit csináltunk, egy pillanat alatt köpönyeget fordít, és ennek az új rezsimnek az égisze alatt ítélkezik felettünk – nevetségesnek és igazságtalannak tartottam. Ennek az lett a következménye, hogy bár az elsőfokú bíróság csak 4 évre ítélt, de az ügyész súlyosbításért föllebbezett, és népbíróság elé került az ügyünk.

Az elsőfokú ítélet után rövid időn belül átszállítottak Vácra, ahol először a magánzárka osztályon helyeztek el bennünket. A magánzárka itt nem azt jelentette, hogy az ember egyedül volt egy zárkában, hanem először ketten, aztán később hárman-négyen is voltunk egy cellában. Ez volt a váci börtön Lordok házának becézett része. Először a börtön központi fűtésének rekonstrukcióján dolgoztunk. Ekkor már apám is Vácott volt, ha jól emlékszem, a gombüzemben dolgozott. Ha a házimunkások meg tudták szervezni, néha a fürdésnél tudtunk pár szót váltani egymással.

A másodfokú tárgyalás 1958. május 14-én volt Budapesten. Az ellenem felhozott vádat szervezkedésben való tevékeny részvételre csökkentették, viszont az ítéletemet 4 évről 10 évre emelték fel, mondván, hogy az elsőfokú bíróság nem vette kellőképpen figyelembe a társadalmi veszélyességemet. Amikor kimondták a 10 évet, én csak nevettem magamban. Egy percre sem hittem el, hogy hosszú évekig börtönben fogok ülni. Azt hiszem, ilyenkor ez az egyetlen védekezési mód, mert ha az ember ezt komolyan veszi, akkor beleroppan.

A másodfokú ítéletem után eldöntöttem, hogy elválok. Annyira fiatalok voltunk még, hogy semmi értelmét nem láttam annak, hogy éveken keresztül teljesen más világban, külön éljünk. Megírtam a feleségemnek, hogy kilátástalannak látom azt, hogy rövidesen újból összekerülhessünk. Ha pedig nincs módunk együtt élni, akkor miért legyen ő lekötve. Egy egészséges, fiatal nő, nem valószínű, hogy semmiféle kapcsolata nem lesz. Azt pedig én később nem tudnám elfogadni. A feleségem ebbe semmiképpen nem akart belemenni. A válóper 1959 tavaszán volt, amire ő el sem jött, csak ügyvéddel képviseltette magát. Ady Endre írta, hogy „Nem gyilkol új vesztések gondja”. Meggyőződésem, hogy a börtönt akkor lehet könnyebben elviselni, ha az ember megszabadul a korábbi kapcsolatoktól.

A magánzárka osztályról átkerültem a másik oldalra, ahol már nagy zárkákban laktunk. Nem sokáig „élvezhettem” a munkás életet itt Vácott, mert 1958 szeptemberében átszállítottak Márianosztrára, az „osztályidegen”-ek részére kijelölt börtönbe. Apámat már korábban átvitték, hogy engem miért csak így megkésve, azt ma sem tudom. Hellyel-közzel tudtunk találkozni, de többnyire csak praktikus dolgokról beszélgettünk. Először a cipészeten dolgoztam, majd a fonóüzemben, ahol kötelet fontunk. Ez egy nagyon emelkedett tevékenység. Napi 14-15 km-t kellett gyalogolni, ebből a felét hátrafelé.

Akkor már megjelent a Börtönhíradó. Kiollózva közölte ugyan a híreket, de aki tudott a sorok között olvasni, az mindig tudta, hogy körülbelül mi zajlik kint. És persze a börtönben mindig voltak, vannak és lesznek „fülesek”.

Közben „nagy szerencsémre” gyomorfekélyem lett, amivel ugyan sokat kínlódtam, de végül elküldtek a Mosonyi utcai rabkórházba. A rabkórházban valamivel jobb volt a koszt, polgáribb módon éltünk, mint Nosztrán. Még akkor, amikor bekerültem a börtönbe, bekértem az angol nyelvkönyveimet, amiket persze mindenhol nagyon gondosan elvettek, mondván, hogy a börtön nem továbbképző intézet, de a kórházban minden holmimat – így a nyelvkönyveimet is – odaadták. Amikor meggyógyultam, és visszakerültem Nosztrára, sikerült ezeket egy pokrócban becsempésznem, és egészen a szabadulásomig kitartottak, így sikerült megalapoznom az angol nyelvtudásomat.

A börtönben voltak könnyebb és nehezebb időszakok – a bánásmód mindig függvénye volt a bel- és a külpolitika alakulásának –, de az biztos, hogy én egy pillanatig sem bántam meg, amit tettem. A probléma mindig azoknál az embereknél volt, akik elkezdtek afölött bánkódni, amit tettek, vagy azt mondogatták, hogy ők nem csináltak semmit, és mégis itt vannak. Az ilyen embereknek volt csak igazán nehéz a börtön. Én tudtam, hogy amit 1956-ban csináltunk, az jó volt, de hogy a jövőben miként lesz, azzal nem foglalkoztam, hiszen az teljesen kiszámíthatatlan volt. Nem tudhattuk, hogy meddig leszünk benn, és amikor kiszabadulunk, mi vár ránk. A lényeg az volt, hogy a tartásunk megmaradjon. És ezt igyekeztünk is megőrizni.

Az új hatalmat nem fogadtuk el, nem tartottuk hatalomnak. Számunkra egyértelmű volt, hogy csak a szovjet csapatok árnyékában tud a Kádár-kormány fennmaradni, és ha kivonnák őket az országból, akkor a rendszer úgy dőlne össze, mint egy kártyavár. Nem biztos, hogy teljesen igazunk volt. Amikor utólag megtudtuk, hogy 1957. május 1-jén már mekkora tömeg jelent meg a Felvonulási téren, és mennyien tapsoltak Kádárnak, egyszerűen érthetetlen volt számunkra, hogy hogyan mehetett végbe az emberekben ekkora változás ilyen rövid idő alatt. Tehát elképzelhető, hogy egy bizonyos idő után, még akkor is, ha a szovjetek kivonulnak, Kádárék tudták volna tartani magukat. Különösen azért, mert a kivégzésekkel, bebörtönzésekkel nagyon megfélemlítették az embereket. Mindenesetre az az elgondolásunk, hogy ez a kormány csak a szovjeteknek köszönheti létét, adott nekünk erkölcsi tartást. Ha az embernek nincs miért szemrehányást tennie önmagának, és meg van győződve arról, hogy az az ügy, amiben részt vett, helyes volt, akkor a börtönélet nem is olyan nehéz.

Szabadulás előtt néhány hónappal Márianosztráról átkerültünk a Gyűjtőfogházba, ahol már sokkal udvariasabbak voltak velünk. 1963. március 31-én vagy április 1-jén onnan szabadultunk. Én Neuhauser Jánossal együtt léptem ki a kapun. Az első utunk a Gellért fürdőbe vezetett. Beültünk a medencébe, és lemostuk magunkról a több évi koszt. Mialatt börtönben voltam, a lakásomat elvették, így az édesanyámhoz mentem, és pár napot ott töltöttem. Már a börtönben eldöntöttem, hogy nem maradok Esztergomban.

Feljöttem Pestre, és a Láng Gépgyárban horizontálesztergályosként dolgoztam egy évet. Ezt követően a Labor Műszeripari Műveknél mint fejlesztési témafelelős különféle kiállításokat szerveztem. Közben befejeztem a gépipari technikumot, amit 1956 előtt kezdtem el. Úgy döntöttem, továbbtanulok. Először beadtam a kérelmemet a Budapesti Műszaki Egyetemre, a vegyészmérnöki karra, de a felvételin rájöttem, ez nem nekem való, hiszen világ életemben humán érdeklődésű voltam. Egy év múlva mégis a villamosmérnöki karra felvételiztem, ahol 14 pontot értem el, ám a bizottságtól kaptam egy papírt, amelyben megállapították, hogy bár a szakmai felkészültségem megfelelő, a szocialista erkölcsi normáknak nem felelek meg, mert nem vettem aktívan részt a szocializmus építésében. Fellebbezésemre közölték velem, hogy menjek inkább a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolára. Természetesen onnan is elutasítottak. Ez volt az a bizonyos pont, amikor beraktam a felvételi iratokat egy borítékba, rárajzoltam egy nagy piros almát, és ráírtam, hogy „továbbtanulás alma”. Elkezdtem angolról magyarra, majd magyarról angolra fordítani, többnyire munka mellett. Később már nem voltam állásban, szabadúszóként dolgoztam. Közben megnősültem. A feleségem Külkereskedelmi Főiskolát végzett, fordított és tolmácsolt. Két gyermekünk született. Valaha, még az 1952-es érettségim után a közgazdasági egyetemre akartam jelentkezni, úgy gondoltam megkísérlem újra a felvételit. Az 1981-es tanévben el is kezdhettem estin a tanulmányaimat. Külkereskedelmi szakon végeztem 1985-ben, 52 évesen, majd két év múlva „regionális gazdasági integrációk” témából doktoráltam. De akkor már túl öreg voltam ahhoz, hogy a külkereskedelmi pályát elkezdjem, hiszen mire kialakulnak az ember szakmai kapcsolatai, eltelik tíz év. A Lapkiadó Vállalat Delta nevű leányvállalatánál üzletkötőként helyezkedtem el, de ezt hamar otthagytam, és a Primo Könyvkiadónál dolgoztam, részben mint szerkesztő, részben mint üzletkötő, mindaddig, amíg létre nem hoztam saját kiadói kft.-met az AQUILA-t.

A börtönéveket sokkal jobban viseltem, mint a szabadulásom utáni első két évet. Nem értettem, mi zajlik körülöttem. A börtönvilág zárt, ott minden a helyén volt. Ebben az új világban semmi. Ezt a nemzeti kompromisszumot, a tömény passzivitást, és legfőképpen azt, hogy az emberek úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, borzasztó nehezen éltem meg. Később persze túltettem magam ezen, hozzászoktam, de az első időkben ez borzalmas volt számomra.

A rehabilitáció anyagi oldala különösképpen nem érdekel, igaz nem is szorulok rá. Azokon a volt 56-osokon kellene ilyen módon segíteni, akik nem tudtak talpra állni, és mind a mai napig embertelen körülmények között élnek. Tiszteletre méltó, hogy 1956-ot rehabilitálták és október 23-a nemzeti ünnep lett, de nagy bajnak tartom, hogy azok az emberek, akik részt vettek a forradalomban, nem érdekelnek senkit. Nagyon sok olyan ember volt köztünk, akiket be kellene vonni a közéleti munkába, hiszen a tudásuk és élettapasztalatuk alapján erre alkalmasak lennének.

1 A budapesti Érseki Katolikus Gimnázium bentlakásos kollégiuma volt a Rákócziánum.

2 Akiket politikai vagy más okból nem tartottak méltónak a fegyveres katonai szolgálatra, azok a Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatoknál töltötték sorkatonai szolgálatukat.

3 A „Hangya” Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség szövetkezeti központja volt. 1898-ban gróf Károlyi Sándor kezdeményezésére alakult meg. Feladatának a paraszti árutermelés és -értékesítés elősegítését tekintette. A Hangya-központ 1947-ben beolvadt az akkor alakult Magyar Országos Szövetkezeti Központba; a tagszövetkezetek 1949-ben egyesültek a földműves-szövetkezetekkel.

4 A legfontosabb intézményeket közvetlenül összekapcsoló telefonvonal.

5 1956. november 21-ére a KMT összehívta az ország valamennyi munkástanácsát, hogy megalakítsák az Országos Munkástanácsot. Az ülés színhelyéül kijelölt Nemzeti Sportcsarnokba a szovjet páncélosok nem engedték be a küldötteket, nem sikerült az ülést a MÉMOSZ Dózsa György úti székházában sem megtartani. Végül a KMT székhelyén, az Akácfa utcában tárgyaltak a KMT képviselőivel azok a küldöttek, akik oda eljutottak.

6 A december 8-i kormányhatározat az összes helyhatósági jogot gyakorló forradalmi tanácsot/bizottságot feloszlatta azzal az indoklással, hogy azok akadályozzák a törvényes szervek (a tanácsok) munkáját.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1990-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.