Széll Jenő: "Politikai ambíciók engem különösebben soha sem fűtöttek"

– 1956 júliusában vagy augusztusában behívattak a Művelődésügyi Minisztérium kollégiuma elé. Ott volt az összes miniszterhelyettes, főosztályvezető, és a napirend egyik pontjaként Széll elvtárs igazságának az elismerését tűzték ki. Darvas Jóska rezgő hangon mondta, hogy „sok harcunk volt Széll elvtárssal, de az eredmények minden tekintetben és minden kérdésben Széll elvtársat igazolták. A magam részéről csak azt teszem hozzá, hogy soha többé ilyet...” Könnyes szemmel megcsókolt, és azt mondta, hogy szeptember 1-jétől megint a Népművészeti Intézet igazgatója leszek.

– Ez tehát Rákosi leváltása után volt.¹

– Igen. Azt, hogy a „rehabilitálásom” Rákosi leváltása után történt, egy nagyon érdekes momentum is jellemzi. Ezekben a forró napokban sok művész nyüzsgött a Műcsarnokban, és egyszer Makrisz Agamemnon² jött hozzánk, és azt mondta, hogy „most ért véget a Központi Vezetőség ülése, Rákosi menesztve van, utóda Gerő lett”. „Nagyszerű!” – mondtam. Makrisz és többen azt kérdezték, hogy mi van ebben nagyszerű. Csöbörből vödörbe, Gerő talán még egy fokkal rosszabb is, mint Rákosi. Erre én azt mondtam, hogy „ebben talán nektek minden körülménytől elvonatkoztatva igazatok van, de két dolgot nem szabad elfelejteni. Azt, hogy Gerőnek nincs meg az a rendkívüli tekintélye és ereje, mint Rákosinak, a másik pedig az, hogy megtörtént valami, ami még soha nem történt meg: egy kommunista vezető megbukott. Itt most mozgásba jöttek az ügyek. Persze nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió nem fogja máról holnapra rehabilitálni Nagy Imrét, vagy nem fogják feltámasztani Rajkot, hanem olyan megoldást keresnek, amilyennel ők a legsimábban megússzák a dolgot. Akármi is történik, ezt visszacsinálni már nem lehet.”

– Volt-e Nagy Imrével valamilyen személyes kontaktusod?

– Vásárhelyi Miklósék egy emelettel alattunk laktak. Nem mondom, hogy rosszban voltunk, azt sem, hogy jóban; számon tartottuk egymást. Amikor megtörtént a Nagy Imre-féle fordulat, tehát 1953 júniusában,³ akkor kezdődött Miki lakásán a nagyobb arányú idegenforgalom. Igen nagy társadalmi életet élt, és a későbbi nagy olvadásnak és revizionista harcnak sok prominens szereplője fordult meg Mikinél, és ilyenkor én is be-betévedtem. A legkülönbözőbb emberek jelentek ott meg. Sokszor találkoztam Aczél Tamással, Méray Tiborral, időnként Losonczy Gézával, Haraszti Sanyi bácsival. Ezek teljesen ad hoc találkozások voltak, és ott szóba került minden aktuális dolog. Ez volt tehát a fő impulzus, amely engem a revizionista csoportosuláshoz elvezetett. Aztán rövidesen lelkes nagyimrista lettem. Nekem Nagy Imréről az volt a véleményem, hogy végtelenül rendes ember, szinte túl tisztességes ahhoz, hogy politikusnak merjem tekinteni. Amikor kibontakozóban volt a Rákosi-féle ellentámadás,⁴ akkor én már tűzön-vízen át Nagy Imre-hívő voltam. Annyira, hogy amikor hatvanéves lett, és megcsinálta az Orsó utcai fogadást,⁵ én is megjelentem. Ez fontos történelmi esemény volt, amelyen a hívei voltak jelen. Előzőleg beszéltem Kádárral, de Kádár azt mondta, hogy annak idején, amikor Nagy Imrét kizárták a pártból,⁶ ő fölkereste, de most nem megy el, és ez engem nagyon meglepett. Akkor Kádár indoklásként valami olyasmit mondott, hogy azért nem megy el, mert ez demonstráció a pártegység ellen, és ebben nem akar részt venni, de ír neki egy levelet, amelyben gratulál a hatvanadik születésnapjára.

	Vásárhelyi Miklós

– Kik voltak ott?

– Czottner Sándor nehézipari miniszter. Élesen eszembe jut Karczag Imre, Rajk Júlia, de egyébként nem emlékszem a résztvevőkre.

– Hányan lehettek?

– Volt ott vagy negyven-ötven ember. Persze Losonczy, Haraszti Sanyi bácsi, Vásárhelyi Miki, Aczél Tamás, Méray Tibor, Gimes Miklós.

– Szomorúak voltunk, hogy a Petőfi Körből még Tánczost sem hívták meg.

– Okkal esett rosszul, de ez szintén hozzátartozott a dologhoz, hogy a gőzös fejű fiataloktól Imre bácsi ebben az időben még bizonyos távolságot tartott. Ő inkább a megfontoltabb, pozicionált figurákra akart támaszkodni.

Egy kicsit visszaugrom az időben. A memorandum⁷ idején nekem volt egy telefonon megbeszélt találkozásom Kádárral. Nem emlékszem, hogy miért kerestem, azt hiszem, egyszerűen beszélni akartam vele. Elmondtam Haraszti Sanyi bácsinak, hogy megyek Kádárhoz, és erre ő engem valamivel megbízott. A Rákosi-féle ellentámadáshoz hozzátartozott egy akció, amit akkor indított be. Arról volt szó, hogy akkor még nem volt kimondva az utolsó szó a Rajk-ügyben, voltak különböző központi vezetőségi határozatok, kvázi lépésről lépésre, fogcsikorgatva engedtek a tömegnyomásnak. Rákosinak volt egy manővere. Nem azért, mintha féltette volna Kádártól a pozícióját, hanem azért, hogy a Rajk-ügyben a felelősségét kisebbítse. Előszedte azt a magnetofonszalagot, amelyen Kádárnak, Farkas Mihálynak és Rajknak az ÁVH-n történt beszélgetése volt megörökítve.⁸ Ugyanis amikor Rajkot letartóztatták, Rajk sürgette, hogy a KV küldöttjével akar beszélni, s ennek eleget is tettek, Kádárt és Farkas Mihályt bízták meg, hogy menjenek be az ÁVH-ra, és beszéljenek Rajkkal. Az ő feladatuk volt Rajkot rávenni arra, hogy vállalja a konstrukciót. Ezt a beszélgetést megörökítették, és a szalag egyik példánya Kopácsi kezébe került. Ennek a magnetofonszalagnak egy másik példányát, preparálva vagy nem preparálva, ezt már nem tudom, akarta Rákosi felhasználni Kádár ellen. Kádárra akarta kenni a saját felelőssége egy részét. Ezt kellett volna nekem megértetnem Kádárral. Amikor fölmentem Kádárhoz, hosszú ideig nem is hagyott szóhoz jutni, hanem a memorandumról beszélt, a kulturális életben dolgozó elvtársak feliratáról a KV-hoz. Ez akkor friss ügy volt, s Rákosiék éppen készültek az ellentámadásra. S ekkor Kádár hosszan magyarázta, hogy nekünk most az a feladatunk, hogy kitérjünk ez elől, tehát vonjuk vissza az aláírásunkat. Ami fontos volt – hogy a közvéleményt megmozgassuk –, az már megtörtént, most ügyesen ki kell térni az ellentámadás elől, mert az ellenfél túlerőben van. Azt magyarázta Kádár, hogy a jó bokszoló, ha túlerőben lévő ellenféllel harcol, akkor nem ütésváltásra törekszik, hanem elhajol az ellenfél ütései elől, és így fárasztja. Mindig megpróbáltam közbeszólni, hogy „Kádár elvtárs, most már nem erről van szó, hanem...” – de ő nem hagyott szóhoz jutni. Volt benne egy bizonyos csökönyösség, hogy amikor neki olyan elképzelései voltak, amelyek nem egyeztek a tényekkel, akkor nehéz volt kimozdítani ezekből. Végül – vagy egy negyedórás huzavona után – dühbe gurultam, és elég keményen és hangosan azt mondtam, „Értsd meg, hogy az elvtársak valamennyien nagyon határozottan kijelentették, hogy nem hajlandók visszavonni az aláírásukat, akár helyes ez taktikailag, akár nem a te felfogásod szerint! Ezt vedd, kérlek, végre ténynek! Nem fogják visszavonni, ebből induljunk ki!” Ekkor megértette, hogy miről van szó, és mondott is egy pár okos tanácsot. S csak ezután tudtam előjönni az üzenettel. „Vigyázz, mert Rákosi a magnetofonszalaggal akar manipulálni, téged akar támadni, a te kezedben van az a kulcs, amivel Rákosit meg lehet buktatni.” S ekkor következett az a rendkívül érdekes reagálás, amire nem voltam elkészülve. Kádár azt mondta: „Nem szabad Rákosit megingatni!” Mondtam: „Meg van az már ingatva.” „Igen, éppen ez a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent!” Kérdem: „Mi tehát a teendő?” „Az a teendő, hogy mi valamennyien, akik a pályán vagyunk, úgy futballozunk, mintha Rákosi lenne változatlanul az igazi csapatkapitány” – ez volt Kádár válasza arra, hogy Rákosi veszélyezteti őt, hogy őt akarja felelőssé tenni a Rajk-ügyben. Ez a találkozás csak megerősített abban a felfogásomban, amit Kádárról már régen vallottam, hogy igazi második ember. Egy jó prímás mellett tökéletes brácsás! Neki mindig az kellett, hogy valamilyen kétségbevonhatatlan tekintélyre támaszkodjon. Ő azért ragaszkodott még ebben a helyzetben is Rákosihoz, mert Rákosi volt számára a tekintély. Tisztában volt vele, hogy Rákosi lényegében már belebukott a Rajk-ügybe, de neki annyira imponált az, amit úgy nevezett, hogy igazi forradalmártípus – Rákosit annak tartotta –, hogy nem tudott ettől megszabadulni. Kádár azt hangoztatta, lehet, hogy Révai okosabb és műveltebb Rákosinál, de aki azonnal tud cselekedni és azonnal teljes erővel tud odaütni, amikor erre szükség van, az Rákosi. Ez a forradalmárkarakter Kádárnak hallatlanul imponált. És még ilyen körülmények között is, amikor Rákosi úgy nézett ki a párt élén, mint Szigetvár ostrománál a lovához kötözött Szulejmán szultán holtteste, ragaszkodott hozzá.

Ezt a feltétlen tekintélyigénylését láttam megnyilvánulni akkor is, amikor 56 nehéz napjaiban tényleg összeomlott, egészen az ideg-összeroppanásig. El tudom képzelni, hogy amikor csöngött a telefon, s azt mondták, hogy „itt a szovjet nagykövetség...”, s közölték vele, hogy azonnal autót küldenek érte, akkor mázsás kő esett le róla, mert a feltétlen tekintély, a Szovjetunió majd megszabja, hogy mit kell tennie, és azt ő a legjobb tudása szerint végrehajtja. Én ilyen embernek ismertem meg őt, s hogy két évtized valóban sikeres munkája után fizikailag és lelkileg ilyen rossz állapotba került, és a felőröltség és fáradtság ennyire mutatkozik a fizimiskáján, azt jórészt azzal magyarázom, hogy ő egy olyan ember, aki brácsásnak született, és – részint kényszerűségből, részint saját karriervágyból – prímást kell játszania. Ebben az ellentmondásban látom az ő figurájának a kulcsát. Kádár született másodhegedűs, akit a történelem arra ítélt, hogy prímás legyen. Lehet, hogy ez találó, de azért, mint minden hasonlat, egyoldalú és sántít. Mert azzal legyünk tisztában, hogy véletlenül senki sem kerül a hatalom csúcsára. Illetve, amikor a hullámverés feldob valakit a hatalom csúcsára – esetleg a saját szándéka ellenére –, ugyanez a hullámverés pillanatok alatt tovább is sodorhatja, mert ahhoz, hogy valaki feljusson, s ott keményen megkapaszkodjék, ahhoz predesztináció és nagyon erős akarat, nagyon erős céltudatosság kell, vállalva az odajutás és a megkapaszkodás általános emberi és morális szempontból nem mindig példamutatónak tekinthető engedményeit.

– Folytassuk tehát a te történetedet!

– 1956. szeptember elsején tértem vissza a Népművészeti Intézetbe. Akkor csak jelképesen vettem át az intézet vezetését, mert – 1947 óta első ízben – feleségemmel együtt elmentünk Bécsbe. Ez a kirándulásunk igen jelentős állomás volt akkori fejlődésemben, inkább mondjam így: alakulásomban. Itt tört össze bennem végleg és helyrehozhatatlanul az a jámbor elképzelés, hogy a nyugat-európai kapitalizmus tehetetlenné vált és haldoklik, és mi találtuk meg azt a társadalmi és termelési formát, amelyik az emberiséget ki tudja vezetni a zűrzavarból. Valamikor szeptember végén jöttünk haza.

– Rajkék temetése...

– A temetés rettenetes volt! Ott láttam először viszont Júliát. Nem mentem oda hozzá, nem mentem oda senkihez. Ott láttam a kis Lacikát állni, fogta Júlia kezét. Aztán megjelent Nagy Imre, és odament Júliához. Ronda októberi idő volt, kegyetlenül fújt a szél. Ezek a nagy, felül és alul kifeszített zászlók csapkodtak, mint a viharba került hajó vitorlái. Aztán elkezdett zuhogni az eső, nem úgy, mintha dézsából öntötték volna, de éppen eléggé ahhoz, hogy mindnyájan jó alaposan átázzunk. És még előzőleg, ahogy özönlöttek a komor arcú emberek óriási tömegben! Ez valami olyasfajta dolog volt, ami Budapesten nagyon ritkán van: jönnek az emberek, egymásra néznek az ismerősök, üdvözlik egymást, de nem alakulnak ki traccsoló körök, mint ma egy protokoll-temetésen. Justus Pali mondta, hogy a Párizsi Kommün előtt volt valakinek a temetése, és a korabeli híradás úgy szólt, hogy a temetésen fölvonult a Kommün egész leendő vezető gárdája. Itt is mindenki azt kereste, hogy ezután kié lesz a vezetés. Ott hangzott el az „elvtársak, soha többé”, amely ma torz viccnek hat, de akkor én hosszú évek után először kaptam sírógörcsöt. És nem én voltam az egyetlen, aki ilyen állapotba került. Álltam, és nem bírtam magamhoz térni, csak zokogtam. Münnich beszédéből az a förtelmes rész maradt meg bennem, hogy „a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők”. Szász Béla beszéde viszont nagyon szép volt.

	Rajk László újratemetése: Rajk László özvegye és fia

	Rajk László újratemetése: Szász Béla beszél

Mindazok ellenére, hogy ilyen drámai felhangjai vannak az én október 6-i emlékeimnek, az intézetbe való visszatérésem továbbra sem volt sötét tónusú, mert a dolgozó nép kulturális fölemelkedésének ügyét nagyon kedvező színben láttuk. Úgy éreztük, hogy most jött el igazán a mi időnk, most kezdődhet egy olyan népfelvilágosítás, egy olyan termékeny korszak, amelyre mindig is vágytunk. Hogy az ország ügye merrefelé fordul, azt nem tudtam. Hogy abból a teljes káoszból, amibe érzésem szerint bekerültünk, a morális, gazdasági, politikai káoszból hogy lehet kimászni, ki lehet-e egyáltalán mászni, arról nekem határozottan negatív elképzelésem volt. Azt szoktam mondani, gyerekek, nekem már nem nagyon vannak tippjeim. Ez volt az az időszak, amikor mindenki tele volt tippekkel, hogy ezt kell csinálni, azt kell csinálni, amazt kell csinálni. Eléggé kérdőjellé voltam merevedve, s az volt az érzésem, hogy annyira mély a válság, hogy biztosan nem úgy fogunk kimászni, hogy valakinek vagy valakiknek az elképzeléseit realizáljuk, hanem olyasféleképpen, ahogy a történelem általában dolgozik; az előre elképzelt alternatívák helyett egy korábban el sem képzelt valósul majd meg, mégpedig többnyire az előzetes elképzelések ellenére, vagy azoktól függetlenül. Magyarán mondva, azt gondoltam, hogy a Jóisten majd csak megsegíti az ő marxista–leninista szolgáit.

– 1956. október 23.?

– Október 22-én instruktori minőségemben meglátogattam a beregi hímzőasszonyokat. Október 23-án valamikor délután, hátam mögött a dicsőséges Vörös Hadsereg páncélos divízióival a legnagyobb lelki nyugalommal érkeztem meg Budapestre. Az intézet gépkocsivezetője várt engem a városhatáron, mert biciklivel nagyon kellemetlen átmenni a városon.

Másnap bementem az intézetbe. Ott kérdőjellé merevedve egymásra néztünk, hogy mi ez? Körülbelül annyira tudtuk megítélni, hogy mi történt, mint az összes vezető, Gerőt és Nagy Imrét is beleértve. Mindenkit olyan váratlanul ért az elmúlt évtizedben fölhalmozódott robbanóerő természetes kitörése, hogy az emberek a legkezdetlegesebb orientálódásig is alig jutottak el. A legtöbb az volt, hogy megpróbáltak úgy evezni, hogy személy szerint föl ne boruljon a csónakjuk.

A Rádió ostroma szimbolizálta számomra azt a tényt, hogy egy ország organikus funkciói néhány óra alatt megszűnhetnek. Se rendőrség, se katonaság, se közigazgatás nem volt. Egyszerre minden széthullott! Nem akarom színesen elmondani, hogy mi történt azokban a napokban, ezt is csak azért mondtam, hogy érzékeltessem azt, amit én nagyon intenzíven éreztem: az államapparátus széthullását, megszűnését.

– Mi történt az intézetben?

– Kevés kivétellel benn voltak az emberek. Semmiről nem voltam informálva, csak azt láttam, hogy Gerő repül,⁹ s annak nagyon örültem, mert Gerő személye ezekben az órákban provokációnak tűnt. Két-három nap után aztán bementem a Parlamentbe. Láttam, hogy se lent, se fönt nincs igazi őrzés, nincs, aki megakadályozná az embereket abban, hogy berontsanak Nagy Imre szobájába. Nagy Imre teljesen kimerült volt, s csak jöttek-mentek az emberek, s néha három különböző alak is vitatkozott vele. Fölhívtam Szilágyi Jóskát: „Nekem tippem sincs, de nagyon tisztelem Imre bácsit, és ha ez így megy tovább, akkor mindennek vége, mert így nem lehet dolgozni. Gyanúm, hogy az öregnek vannak tippjei, csak ideje nincs, hogy valamit csináljon. Hajlandó vagy-e velem odajönni Imre bácsi ajtaja elé, és megszervezni a titkárságot?”

	Szilágyi József

– Miért éppen Szilágyit hívtad fel?

– Ezekben az években ugyan ritkábban találkoztunk Szilágyival, de azért testi-lelki barátság volt köztünk és a családjaink között is. Azért is őt hívtam föl, mert az volt a meggyőződésem, hogy egy maximálisan szilárd és megbízható ember támaszát kell keresnem. Olyat, aki nem hisztériás, aki nem régi sérelmeket akar megtorolni, aki nem a saját karrierje után fut, akire föltétlenül tudok építeni. Nekem mindez Jóska volt.

– Miért érezted szükségesnek, hogy a Nagy Imre körüli zűrzavaros helyzetben rendet teremtsél?

– Egyrészt azért, mert éreztem, hogy Nagy Imre tud rólam, számon tart, s a baráti köréhez tartozónak tekintett már az események előtt. Másrészt semmiféle más elképzelésem nem volt, mint az, hogy lehetővé tegyem Nagy Imrének, hogy dolgozni tudjon. Ugyanis azt láttam, hogy teljesen munkaképtelen állapotban van.

– Politikai ambíciók nem fűtöttek?

– Nem! Politikai ambíciók engem különösebben soha sem fűtöttek. Egy gyors értekezletet hívtam össze a Népművészeti Intézetben, és azt mondtam, hogy „egy időre elmegyek az intézetből, mert úgy érzem, hogy másutt van rám szükség; elmegyek Nagy Imréhez, meg akarom szervezni a titkárságát, de ha lecsendesülnek a dolgok, visszajövök. Addig is telefonon tartjuk a kapcsolatot.” Tehát ott tartottunk, hogy Szilágyinak telefonáltam. Én nem tudtam, hogy Szilágyi Jóskának ekkor már nagyon erős pozíciói voltak a rendőrségnél. És arról sem tudtam semmit, hogy milyen szerepe volt Jóskának a Műegyetemen, valamint egy újpesti munkásdelegáció és Nagy Imre beszélgetésében.¹⁰ Ő semmit nem mondott arról, hogy mit csinált addig, vagy mi van az ő tarsolyában, csak annyit mondott, „igazad van”. Mondta, hogy majd ő jön értem. Akkor voltam meglepve, amikor rendőrautóval jött értem. Bementünk a Parlamentbe.

– Hányadikán lehetett ez?

– Valószínűleg 27-én. „Imre bácsi, mi azért jöttünk, hogy itt maradjunk Jóskával az előszobádban, és valamiféle titkárságfélét csináljunk, hogy dolgozni tudj.” Imre bácsi eléggé kelletlenül mondta, hogy „maradjatok, ha akartok”. Nem mondta azt, hogy „jaj de jó, hogy jöttetek”. Akkor ott mi ketten Szilágyi Jóskával elkezdtünk dolgozni... Nem tudok semmi okosat mondani a működésünkről, mert annak az volt a lényege, hogy aki berontott az előszobánkba, annak azt mondtuk: „Hopp! Hová megy?” „A miniszterelnökhöz!” „Mit akar tőle?” „Ezt meg ezt...” Akkor vagy fölvettük egy listára, vagy kirúgtuk, aszerint hogy mit mondott, ki volt az illető satöbbi. Ez volt a tevékenységünk lényege, úgyhogy Imre bácsi ettől kezdve tudott dolgozni. Millió papír is jött, tonnaszám olvastam a különböző követeléseket. Olyan követelés is volt, hogy adják vissza a csepeli gimnáziumot a nem tudom melyik szerzetesrendnek, és a leányiskolát az angolkisasszonyoknak, mert „nem akarunk többé kurvát nevelni a lányainkból!”, de olyan nem volt, hogy adják vissza a Weiss Manfréd-gyárat Weiss Manfrédnak, vagy hogy adják vissza a földet a nagybirtokosoknak vagy az egyháznak.

Mi itt végigéltük a rendkívül gyors miniszterváltásokat is. A revizionista kommunista kormánytól a kommunista vezetés alatt álló koalíciós kormányig, és a kommunista vezetésű koalíciós kormánytól a kommunista részvételű koalíciós kormányig.¹¹ Kezdett egy kicsit szilárdulni a munkánk, már megszerveztük, hogy az MTI hozzánk küldje az összes híranyagát, azokat földolgoztuk, informáltuk a vezetőket...

– Végül is hányan voltatok a titkárságon?

– A rutinszemélyzet, a parlamenti adminisztrátorok, gépírónők persze ott voltak. Sok minden izgalmas dolog történt ott. A küldöttségek között nagyon heves srácok is voltak – mindegyiknél „davajgitár”¹² –, s ezekkel a srácokkal nagyon kellemesen elbeszélgettünk, s meg is mondtuk nekik, hogy „tolmácsolni fogjuk a kívánságaitokat, de láthatjátok, hogy mi van itt. Ha te miniszterelnök volnál, tudnál így dolgozni?” Egy darabig trécseltek a gyerekek, aztán elmentek. A Dudásékkal más volt az ábra. Megjelentek, fölálltak az asztal körül, bevonult Dudás, kezébe vette a „davajgitárt”, megcsókolta, és letette az asztalra. A Széna téren trónoló Szabó bácsi ugyancsak megjelent egyszer Nagy Imrénél, kvázi tisztelgő látogatásra, de egészen más légkört és környezetet hozott magával, mint Dudás. Szabó bácsi egy egykori zupás őrmester típusú katona volt, aki réges-régen nem volt már katona, de úgy látszott, oda húzott vissza a szíve. Valamikor a Földművelésügyi Minisztériumban sofőr volt, s mint ilyen, hordta Nagy Imrét. Az egykori sofőr jelentkezett a miniszterelnök úrnál, összevágott sarokkal, „miniszterelnök úrnak tisztelettel jelentem...”. Szolgálatra jelentkezett, s az egész ember úgy nézett ki, mint aki ég a vágytól, hogy valami jót csináljon a kedves főnökének. Abszolút jámbor és ártalmatlan ember benyomását tette rám. Ellentétben Dudással, akitől lúdbőrözött a hátam, nem mintha nagyon féltem volna tőle, mert láttam, hogy nem nagy kaliberű figura, hanem sokkal inkább zavarosban halászó ember benyomását keltette. Mindkettőt kivégezték.

	Szabó János (Szabó bácsi)

	Dudás József

Lassan konszolidálódott a helyzet, s akkor ismertem meg Malétert. Rám az elképzelhető legjobb benyomást tette. Ahogy odaállt Nagy Imre elé, lehetetlen volt nem látni, hogy teljes mértékben alárendeli magát Nagy Imrének, mindenben az ő parancsát és utasítását akarja követni.

A Parlamentben tanúja voltam a kisgazdapárt reorganizációjának. Kovács Béla, néhány hónapja jött csak vissza a szovjetunióbeli fogságából, s akkor éppen Pécsről, a kórházból érkezett Budapestre, megviselt állapotban volt. Találkoztam a szociáldemokratákkal is, Anna nénivel, Kéthly Annával, s elég jó benyomásom volt ezekről az emberekről is. Tildy is higgadt volt, s ezek az emberek olyan állapotban voltak, mint az a bizonyos béka, aki a tejesköcsögbe esik, és addig ugrál, amíg vajjá köpüli a tejet, és akkor ki tud belőle ugrani. A pillanatnyi szükségletek mozgatták az embereket, de láthatóan megvolt bennük a szándék, hogy az események fölé kerekedjenek, és konszolidálják a helyzetet. Ment is valamennyire a konszolidálódás; legalábbis abból a szempontból, hogy a kezdeti napok teljes zűrzavara után lassan kibontakozott egy forradalmi jellegű kormányszerv.

Van ezekből a napokból egy nagyon jellemző élményem, bár azt hiszem, akkor már a rádiónál dolgoztam, de akkor is a Parlamentben voltam. A vasutasok külön távíróján Nyíregyházáról¹³ kapott hírt a Parlament: Nyíregyházán keresztül vasúton nagy tömeg szovjet katona és páncélos megy Budapest felé. Ezt a hírt este tizenegy óra tájban kaptam, és akkor fölhívtam Kádárt, és közöltem vele. „Jól van” – mondta ő. Másnap reggel bejött Kádár, és ahogy meglátott, elkezdett ordítani, hogy meg vagyok én hülyülve, hogy éjszaka fölverem őt... Kérdem: „Nem kötelességem tudósítani a vezetőket, ha egy fontos hírt kapok?” – hiszen ő akkor a párt első titkára volt. Az MDP már föloszlott, és Kádár neve alatt szerveződött az MSZMP. És akkor láttam a rá annyira jellemző kiborulását: fehér volt, mint a fal, rángatózott a szája széle, és valamilyen sírógörcsfélébe került, és elkezdett velem ordítani, hogy azért, mert három ellenforradalmár vasutasnak eszébe jut a rémhírterjesztés, annak én bedőlök... Mondtam neki, arra semmi bizonyítékom nincs, hogy ez három hülye, részeg vasutas lett volna, s ez egy nagyon fontos hír. „Különben is, ti vagytok az oka az egésznek” – mondta Kádár. Erre már én is kiborultam, és megkérdeztem, hogy: „Ki az a ti?” Akkor ugyan lecsillapodott Kádár, de teljesen kiborultan ment tovább. Abban az időben egy koalíciós kormány, amelyben a kommunisták csak részarányuknak megfelelően vesznek részt, mintegy huszonöt százalékban, Kádár számára katasztrófa volt, a teljes megsemmisülés.¹⁴

– Te nem fogtad fel katasztrófaként?

– Nem! Én egy naiv moralista vagyok. Nekem semmi bajom nem volt azzal, hogy a szocdemek, a kisgazdák és a parasztpártiak visszajönnek a hatalomba. Természetesnek tartottam, hogy jön egy olyan pluralista demokrácia, amelyik a szocializmus alapelveihez nem fog hozzányúlni. Tehát nem állítja helyre a nagybirtokot, a nagytőkét, a magánbankokat, nem juttatja vissza az egyház kezébe a latifundiumokat stb. Attól ugyan féltem, hogy a kifejezett reakciónak lehet tömegbázisa, magyarán mondva, jelentkezhet akár Weiss Manfréd, akár Festetics gróf azzal, hogy ők azok, akik konzekvensen és megingás nélkül mindig kommunistaellenesek voltak. Azt azonban nem tudhattam, hogy mennyire bíznak az emberek Nagy Imrében. Az nagyon fájt az öregnek, hogy az első napon, amikor kiment a Parlament elé, és „elvtársakat” mondott, arra rettenetes füttykoncert tört ki.

Aztán egy szép napon közölték velem, hogy a Magyar Rádió kormánybiztosa vagyok. Sok időm nem volt. Elképzelhetitek, hogy milyen kellemes munka volt ezek között a körülmények között a Magyar Rádió kormánybiztosának lenni! Mit mondjak, fölhajtottam a szőnyeget, hogy egyenesen a parketthez verhessem a seggemet örömömben!

Az én rádiós kormánybiztosságom lényegében két dologban merült ki. Az egyik a hírek és egyéb szóbeli anyagok megszűrése volt, hogy ne legyen bennük szovjetellenes provokáció, ugyanakkor tendáljanak a nyugalom és a munkakezdés felé. A másik feladatom a Magyar Rádió Forradalmi Bizottságának taktikus leszerelése volt. A bizottság tagjai többnyire jóindulatú fickók voltak. Valaki nagyon okosan, még a legelső napokban a rádiót behozta a Parlamentbe.¹⁵ A rádió irányítása egy kis szobában történt. A rádió épületének a stúdiói csak akkor kapcsolódhattak be az adásba, amikor valaki a Parlamentben megnyomott egy gombot. Az ellenőrzés tehát a Parlamentben, a stáb és a forradalmi bizottság viszont a Bródy Sándor utcában volt. A bizottsága tagjai azt mondták, hogy „a rádió a mi dolgunk, függetlenek vagyunk a kormánytól”. Ők voltak többségben, mert én egy szál egyedül voltam mint kormánybiztos, ezért nagy diplomáciai ügyességre volt szükség. Egyik napról a másikra húztam az időt, mert azt gondoltam, hogy az idő nekünk dolgozik, és ki tudom őket fárasztani. Azt mondtam nekik: „Jó, gyerekek, megkapjátok majd, ha nem is egyszerre, de részletekben a parancsnokságot, de lássátok be, hogy ezt nem lehet rögtön. Először kérek tőletek valamilyen elvi előterjesztést, hogy milyen alapon akartok dolgozni.” Ezt másnap hozták is. „Nagyon jó, ezt tanulmányozni fogom, s holnap választ adok rá.” Ilyen taktikázással húztam az időt, s a végére eléggé megszelídültek a fiúk, s megállapodtunk abban, hogy a fő politikai vonalat innen adjuk, a Parlamentből. „De ti már kezdjétek el a zenei, a kulturális és egyéb programot!”

Eddig nem sokat dicsekedtem, most hadd dicsekedjek valamivel! Mégpedig azzal, hogy a magyar nép a déli harangszót Hunyadi Jánosnak és Széll Jenőnek köszönheti. Hogy Hunyadi Jánosnak miért, azt most nem részletezem, én voltam viszont az, aki utasításba adtam, hogy a déli harangszó a rádióban visszaállíttatik, és a mai napig „vissza van állva”.

A kormánybiztosi feladatom másik része volt a nehezebb, az alatt a négy nap alatt, amíg kormánybiztoskodtam. Kiszűrtem az olyan anyagokat, amelyeket helytelenítettem. Két dolog jut hirtelen az eszembe. Megjelent nálam egy református pap, aki akkor érkezett gyalog Záhonyból. Őt is az ötvenes években vitték el a ruszkik, és ekkor szabadult. „Most szabadultam a pokolból...” – kezdte nekem mondani. Jámbor ember volt, el tudom képzelni, hogy nem volt csekélység, amin keresztülment, és felindultsággal küzdve kezdte nekem magyarázni, hogy milyen iszonyatos élményei voltak fogsága éveiben, s ezt ő el akarja mondani a magyar népnek. S akkor nekem meg kellett magyaráznom, hogy majd eljön ennek is az ideje, s hogy mennyire tisztelem az ő fájdalmát, de most, amikor Budapest körül van véve szovjet páncélosokkal, erről hallgatni kell.

Hasonló, de komolyabb ügy volt, amikor Illyés Gyula megjelent Tamási Áronnal, s kettejük nevében egy kiáltványt lobogtatott, amelyet be akart olvasni. Elolvastam a kiáltványt, s azt mondtam: „Gyuszi, az isten áldjon meg, ezt most nem lehet!” Arra emlékszem, hogy az a kitétel is szerepelt ebben az írásban, hogy a „tigris karmai között vergődő énekesmadár”. Lényeg, hogy nem került adásba.

	Illyés Gyula

	Tamási Áron

– Illyés verse, az Egy mondat a zsarnokságról hogyan került adásba?

– Az természetes volt, hogy bekerült, mert Rákosit szidhattuk, mint a bokrot. Attól én nem féltem. Mindannyian a Szovjetuniótól féltünk. A jelentéseket folyamatosan kaptuk, tudtuk, hogy Budapest körül van véve szovjet tankokkal, tudtuk, hogy milyen egység hol, milyen irányban lépte át a határt és milyen útvonalon közeledik Budapest felé. Az újságok is hozták, de nekünk a jelentések részletesebben jöttek.

Mint a Magyar Rádió kormánybiztosa a Mindszenty-beszéd kapcsán is próbálkoztam, de ez egy olyan Dávid és Góliát harc volt, ahol Góliát ereje érvényesült. Az első kísérlet az volt, hogy megpróbáltam húzni az időt. A második, hogy látni akartam, mit mond Mindszenty. Mint kormánybiztos írtam neki egy nagyon tisztelettudó és mérsékelt hangú levelet. Hivatkoztam arra, hogy milyen zűrösek a közlekedési viszonyok, és még ha biztosítunk is neki autót és fegyveres őrséget, akkor is milyen nehéz megközelíteni a Parlamentet, s mennyivel egyszerűbb volna, ha a szózatát a magyar néphez a rezidenciáján hangszalagra rögzítenénk, aztán haladéktalanul bejátszanánk a rádióba. Még válaszra sem méltatott, mert ő miniszterelnöknél alább nem tárgyalt. November 3-án, szombaton este bejött a Parlamentbe, bevittük a stúdióba, leült, és elmondta a beszédét. Nekem lesújtó véleményen volt róla is és a beszédéről is. De meg kell mondanom, hogy körülöttem azokra, akik nem kifejezett politikusok voltak, rettentő nagy hatással volt a beszéd. Az a benyomásom, hogy önmagában az a tény, hogy a katolikus egyház feje beszélt, az emberekben olyan várakozást keltett, és olyan mértékben kikapcsolta a racionális ellenőrzést a fejekben, hogy csak azt szűrték és hallották ki ebből a csúf, agresszív, reakciósan fenyegető beszédből, ami valamennyire emlékeztetett a humanizmusra, az emberek közötti megértésre.

– Azt azért ne feledjük, hogy november 3-án este 8 órakor hangzott el a beszéd, és hajnalban megindultak a szovjet tankok, tehát lényegében semmit sem befolyásolt, a hatása nulla volt.

– Egy-két nappal korábban, amikor még Nagy Imre előszobájában voltam, volt nekem egy ennél izgalmasabb és megrendítőbb élményem. Egy Borsod megyei bányászdelegáció¹⁶ verte az asztalt, hogy a miniszterelnökkel akar beszélni. Ezekben a napokban annyira elszaporodtak a delegációk, hogy az volt a gondunk, hogy hol helyezzük el az embereket. Ez a borsodi delegáció feltűnően erőszakos volt, s azt mondták, hogy ők addig nem mennek ki a Parlamentből, amíg nem beszéltek a miniszterelnökkel. Két napja hitegetik őket. Ekkor megjelent Imre bácsi az ajtóban, s kérdezte tőlük, hogy mit akarnak. Előadták, hogy kihallgatásra jöttek. Imre bácsi azt mondta, hogy „jól van, nekem most beszélnem kell a rádióba, azt hallgassák meg, s ha visszajövök, maguk lesznek az elsők, akiket fogadok”. Lementünk együtt a stúdiószobába, leült a bemondó mellé, s vártuk, hogy a zeneszám befejeződjön. A bemondónak ott volt egy dunsztosüvegben a méz és benne a kanál. Egyedüli bemondó volt, nagyon kimerült volt, és időnként mézet nyalogatott rekedtség ellen. Amikor szegény Imre bácsi meglátta a mézes üveget, gyorsan odanyúlt, és egy kanál mézet evett. Ezután elmondta a beszédét.¹⁷ Fölmentünk, ott várták a borsodi bányászok, s mondta nekik az öreg, hogy: „No, most jöjjenek be!” Erre előállt a delegáció vezetője, és azt mondta: „Miniszterelnök úr, köszönjük szépen, de most már nem akarjuk feltartani. Amiért jöttünk, azt elmondta a rádióban. Magyarország független lett, nincs benne többé a Varsói Szerződésben. Mi most hazamegyünk, és megmutatjuk, hogy milyen az, amikor a borsodi bányász saját magának dolgozik. Isten megáldja, jó egészséget kívánunk!” Ez volt az egyik legnagyobb élményem októberben.

– November 3-án este vagyunk, elhangzik a Mindszenty-beszéd...

– ...és én ennek ellenére hazamegyek, hosszú napok óta először. Amióta a rádió kormánybiztosa voltam, nem mentem haza, egy pamlagon aludtam benn a Parlamentben, s még arra is emlékszem, hogy az a drapp színű ruha volt rajtam, amelyet még bukaresti követségemre mérték után csináltattam. Izzadt voltam, és nagyon összegyűrtem a zakómat. És szombaton este azt mondtam, „na, most hazamegyek, normális vacsora, fürdés, s vasárnap majd benézek...”

– Közben Tökölön már tárgyalt az Erdei–Maléter–Kovács István delegáció, jöttek a távirati jelentések, hogy a szovjet tankok Budapest felé áramlanak, és eltűnt Kádár.¹⁸ Miért mentetek mégis haza?

– Nyilvánvalóan azért, mert nem éltük még át a magyar októbert és a csehszlovák 68-at, és bár féltünk a szovjet intervenciótól, de nem mertünk komolyan számolni azzal, hogy mégis megteszik. Hogy vasárnap elkezdjenek lőni!

– Térjünk vissza Kádár eltűnésére!

– Kádár eltűnését csak suttogásokból hallottam. Elment, és nem jelentkezett. Behívták a szovjet követségre. Mi lehet? Vagy elfogták, vagy oda disszidált. Ilyen hírek voltak. S ekkor találkoztam Máriával, a feleségével, akivel én már korábbról elég jóban voltam. Kádárné személyzeti vezető volt az MTI-ben, s már a második éjszakától ott volt a Parlamentben. Elkezdtünk beszélgetni, s akkor mondta, hogy ő félig-meddig túszként van kezelve. „A férjem eltűnt, és engem innen nem engednek el.”

– Ki volt a túsztartó az ő szemében?

– A kormány. A kormánynak semmiféle fix információja nem volt arról, hogy Kádár hová lett. De a sofőrjétől terjedt el az a hír, hogy késő este beültek az autóba, elmentek a szovjet követség felé, de ott nem volt senki, aztán megjelent két ember, Kádárt kiszállították, a sofőrt pedig hazaküldték. Haza is ment, s nem tudja, hogy mi lett Kádárral. Ez a hír járt akkor. A hírek két pólus között ingadoztak: Kádárt tőrbe csalták és elfogták, illetve Kádár átállt az oroszokhoz. Aztán ez az utóbbi lett az erőteljesebb. Emlékszem, Losonczy Géza verziója volt, hogy Kádár átállt az oroszokhoz.

November 4-én reggel hét órakor telefonhívásra ébredtem. Az intézeti gépkocsivezetőm, Teller Bandi – akivel megbeszéltük, hogy vasárnap reggel 9-kor bevisz a Palamentbe – hívott, teljesen magából kikelve: „Széll elvtárs, nem hallja? Ágyúznak! Lőnek az oroszok!” Próbáltam ide-oda telefonálni, de valahogy nem ment, s akkor leszaladtam Vásárhelyi Mikiékhez. Edit éppen ment le a gyerekekkel az utcára, ahol egy autó állt Erdős Péterrel. Péter azt kérdezte tőlem: „Te itt laksz?” „Persze” – válaszoltam. „Várjál, jövök vissza – mert Miki nem fért be a kocsiba, csak Edit a gyerekekkel. – Őket átviszem a jugoszláv követségre, itt várjatok, illetőleg gyertek velünk szembe és majd akkor titeket is fölveszlek.” Mikivel elhatároztuk, hogy állni nem fogunk, hanem elindulunk a megbeszélt útvonalon, s az én családom ott marad a lakásban, és ha útközben találkozunk Erdőssel, akkor még hazaszaladunk Erikáért és a gyerekeimért, és úgy megyünk a jugoszláv követségre. És mentünk, mentünk, mentünk, s megérkeztünk a Margit hídhoz. Akkor már nem volt forgalom. Átnéztünk Pestre, s láttuk, hogy a híd pesti hídfőjénél már több szovjet tank is áll. Levontuk a következtetést, hogy mi már nem jutunk be a követségre, s akkor már nem a megjelölt útvonalon mentünk haza, hanem mellékutakon. Otthon a revolveremet elrejtettem egy szemétdomb aljára, fölöltöztettem a gyerekeimet, s a feleségemmel együtt elindultunk. Az utcasarkoknál mindig kinéztünk, mert úgy képzeltem, hogy az NKVD listákkal fog járni, s nem gondoltam, hogy nem lesz olyan sürgős, s még rászánnak két évet, amíg engem becsuknak. Megindultunk, és el is értünk ahhoz a nagynénémhez, akinél a nyilasok alatt is dekkoltam, és bármikor, bármilyen baj volt a politika miatt, rá mindig számíthattam. Odamentünk, és ott laktunk néhány napig, aztán észrevettük, hogy ennek nincs értelme. Amikor láttuk, hogy minden kezd funkcionálni, akkor hazaköltöztünk, és én is kezdtem megint bejárni a Népművészeti Intézetbe. Amikor az a nagy sztrájk volt, november 23-án,¹⁹ akkor én már régen benn voltam az intézetben.

– Milyen volt a hangulat az intézetben?

– A Népművészeti Intézetben az volt a fő nézet, hogy 1956 szellemét a nemzeti kultúrát hangsúlyozva kell fönntartani és tovább ápolni. Ezek nagyon naiv és jámbor elképzelések voltak! Ezen kívül bizonytalanság, lötyögés volt. Egyszer megszerveztünk egy élelmiszer-expedíciót, szereztünk egy teherautót – azt már nem tudom, hogy hogyan –, és egy önként vállalkozó brigád elment Turára. Tura nincs messze Pesttől, a Galga mentén fekszik, palóc vidék. Az egyik bázisunk volt, ott nagyon sokan ismertek minket. Kimentek a gyerekek azzal, hogy a Népművészeti Intézet éhezik. Rövid idő alatt megraktak egy teherautót; volt azon fél disznó is. A nagyobbik kunszt az volt, hogy a ruszkik által megszállt területen úgy jöttek keresztül, hogy nem kobozták el a szállítmányt. Nem volt egészen veszélytelen, mert még lövöldözések voltak. Óriási osztozkodást rendeztünk, mindent lemértünk, földaraboltuk a fél disznókat stb. Ez részben bizonyítvány is a Népművészeti Intézet hatéves munkájáról, arról, hogy az intézetnek nem volt hivatalszaga. Másrészt én nem tudok példát arra, hogy a magyar falu és város között ilyen erős szolidaritás és kötelék alakult volna ki, mint a forradalom napjaiban és utána.

– Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy 1956-ban a magyar falunak még nem volt olyan könnyű előteremteni az élelmet!

– De nem ám!

– Meddig voltál a Népművészeti Intézetben?

– Azt hiszem, talán 1957. január 15-ig. A legfontosabb akkor a politikai kibontakozás mikéntje volt! Nagy Imréék még november végéig ott székeltek a jugoszlávoknál, s ezek nagyon izgalmas napok voltak. Volt már egy kormány, volt egy kezdődő párt, de a hatalom még teljes mértékben a munkásoké volt. Egy szovjet szuronyokkal ide kényszerített és teljesen izolált kis csoport: a kormány, s ezzel szemben egy leírhatatlanul egységes ország, amely drukkol, hogy mi lesz a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoporttal.

Ezekben a napokban került nyilvánosságra az MSZMP-nek az a felhívása, hogy február 15-ig lehet felvételre jelentkezni a pártba.²⁰ Az MDP megszűnt, az MSZMP-be pedig újra kellett jelentkezni.

– Ez egyúttal azt is jelentette, hogy aki jelentkezik, azt mint megtért bárányt, semmiféle bántódás nem éri?

– Ezt így nem mondták ki, de a gyakorlat ez volt. Azok, akik nyilvánosan széttépték meg elégették a tagsági könyvüket, siettek jelentkezni, s nem firtatták, nem piszkálták a dolgaikat. A napra nem tudok emlékezni, csak a helyre és a hangulatra. Az intézet folyosóján mentem az irodám felé, amikor lehullott a húszfilléres. Miért gyötröm én magam? Hát nem fogok jelentkezni! Megszabadulok életem legnagyobb terhétől! S olyan boldogság vett rajtam erőt, olyan megnyugvás, mint Szent Pálon az isteni kinyilatkoztatáskor. Hogy több évtizedes kínlódástól, önmagamon való erőszaktételektől, mindentől megszabadulhatok: nem fogok jelentkezni! Ezt az intézeti összértekezleten rövidesen közhírré is tettem, hogy én nem jelentkezem, de ezt ne tekintse senki követendő példának, hiszen nekem olyan személyes okaim vannak, amelyek miatt nem lehetek a párt tagja, és amelyekkel a jelenlévők közül egyedül állok. Céloztam arra, hogy a legközvetlenebb barátaim sorsa akadályoz abban, hogy belépjek a pártba, de mindenki a saját lelkiismerete szerint döntsön. Azt is tudtam, hogy ezzel az intézettől meg kell válnom. Nagyon nagy volt a kétségbeesés.

Egy szép napon aztán behívattak a párt káderosztályára! A káderosztály vezetője Földes László volt, helyettese Lakatos Éva. Ők ketten fogadtak, hosszú beszélgetés volt. Az első szakasz az volt, hogy itt az ideje az önkritikának. Mondtam: „Jól van, segítsetek! Hajlandó vagyok megönkritikázni, amit hibáztam.” Akkor Földes megkérdezte, hogy: „Melyik Petőfi köri ülésen szóltál hozzá?” Mondtam, egyiken sem. „Melyiken vettél részt?” Mondtam, egyiken sem. Rettenetesen meg voltak lepődve. Elmagyaráztam nekik, hogy én nem ott szeretek fölszólalni, ahol a többség nálam egy vagy több fokkal radikálisabb, hanem ott, ahol én vagyok a legradikálisabb és a többség nálam lényegesen konzervatívabb. Én a kerületi pártbizottság ülésein, aktívákon szólaltam fel, és támadtam Kovács István és Horváth Márton személyén keresztül a párt vezetését. Ezt tehát le kellett venni a napirendről. Nekem október előtt csak olyan szerepeim voltak, mint a memorandum aláírása, amit akkor nem lehetett inkriminálni.

Ezek után jött egy bomba. Földes kihúzta a fiókját, kivett belőle egy iratot, letette elém, s megkérdezte, hogy ismerem-e. Egy beadvány volt a kúriához, valamikor 1939–1940 tájáról, egy büntetéseltörlést kérő, rehabilitációs kérvény. Az enyém! Olvastam, olvastam, de nem ismertem. „Hát a te neved szerepel alatta!” – mondta Földes. Tényleg az én nevem szerepelt alatta. S akkor eszembe jutott, hogy mi is történt. Volt egy nagyon kedves ügyvéd, akire egy lakásper kapcsán akadtam, s a per folyamán megtudta, hogy büntetett előéletű kommunista vagyok. Nagyon megszeretett, a mai napig jóban vagyunk, én hoztam vissza a kitelepítésből. Ő megcsinálta számomra a büntetéstörlési kérelmet. Ő vetette fel 1939-ben vagy 1940-ben, hogy mi lenne, ha kérném a rehabilitálásomat. Erre én azt kérdeztem, hogy „ugye ez azzal jár, hogy nekem meg kell bélyegeznem a kommunizmust?” „Igen – mondta ő –, ez azzal jár, hogy szentül megfogadod, hogy minden kapcsolatod megszakítod, mert rájöttél, hogy... satöbbi, satöbbi.” Mondtam neki, hogy ilyen árat én nem fizetek. Erre az ügyvéd tudtom nélkül megcsinálta ezt! Beadta, és megkaptam. Kérdeztem a Földestől: „Itt van-e az aláírásom, vagy nincs?” Nem volt ott az aláírásom, csak a nevem volt odagépelve. Ezzel akartak revolverezni!

– Ez már a koncepciós per előkészítése volt!

– Így van!

– Mindez 1956. december végén, 1957. január elején volt, ami azt jelenti, hogy az államvédelmi apparátus két hónap alatt talpra tudott állni, s elő tudta venni az aduit...

– ...és produkálta az adatokat! Mert hogy megvolt a dossziém!

– Amiből az is következik, hogy egyszerűen nem igaz a legenda, hogy az ÁVH iratait megsemmisítették!

– A beszélgetés harmadik része – amikor Földes már visszatette az iratot a fiókjába – azzal kezdődött, hogy egy ilyen megbízható, minden tekintetben intakt elvtársnak hol a helye? „A pártban” – mondta ő, s elkezdődött erről egy nagyon éles vita, amelynek során Földes azt mondta, hogy neki van egy gyanúja, mégpedig az, hogy nekem olyan ideális elképzeléseim voltak a pártról, amelyek a valóságban megvalósíthatatlanok, függetlenül attól, hogy azok kommunisták-e vagy sem. Az én elképzeléseim idealizmusa az élet gyakorlatával nehezen összeegyeztethető. Erre azt mondtam Földesnek, hogy. „Lehet, hogy ebben igazad van. Nekem tényleg erősen idealista elképzeléseim voltak a kommunista pártról. De azt is meg kell mondanom, hogy amit a kommunista párt az elmúlt években produkált – és produkál ma is –, az nemhogy a naiv idealizmussal, de a minimális erkölcsiséggel sem egyeztethető össze.” Erről vitatkoztunk egy ideig, s a végén bepörögtem, és azt mondtam: „Nézzétek, ti engem börtönbe csukhattok, de a pártba többé nem fogtok bevinni, ezt vegyétek tudomásul!” Ezt követően a helyzet úgy alakult, hogy Földes megfogadta bölcs tanácsomat és becsukatott, Évával viszont életre szóló jó viszonyba kerültem. A beszélgetésünk óta Éva becsül engem, érzem, hogy nemcsak egy szürke pont vagyok a szemében.

A beszélgetés végén megkérdezték, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy mint párton kívüli, nem maradhatok az intézet élén. Mondtam, hogy sajnos ezzel tisztában vagyok. S ekkor következett egy érdekes fordulat. Nonn György benn volt akkor a minisztériumban, s vele nagy csatát kellett megvívnom, mert – véleményem szerint – túl illusztris munkaköröket ajánlott fel nekem. Azt akarta, hogy menjek el igazgatóhelyettesnek a Néprajzi Múzeumba, de én kétségbeesetten tiltakoztam, és azt magyaráztam neki, hogy párttag koromban sikerült az életemet úgy rendeznem, hogy sosem voltam káder, sosem ültem műveletlen hülyeként kiváló szakemberek élén, hanem mindig olyan munkakört sikerült biztosítanom, ahol a képzettségem és a tudásom megfelelt a feladatnak. Igaz, hogy a Népművészeti Intézetben humorral azt szoktam volt mondani, hogy „itt két ember van, akinek nincs szüksége tudományos képesítésre: a portás meg az igazgató, de a többi mind legyen képesített szakember”. Rá is vettem a munkatársaimat, s akinek nem volt képesítése, az mind beiratkozott egyetemre vagy főiskolára. Én is! De azért az intézetben az én művelődéspolitikai koncepciómat a szakemberek teljes mértékben elismerték. Tökéletesen más lenne elmenni a Néprajzi Múzeumba igazgatóhelyettesnek, kiváló néprajzosok fölé, nekem, akinek nincs semmilyen néprajzi képesítésem.

Én hoztam szóba az Országos Széchényi Könyvtárat, ahol Waldapfel Eszter volt a megbízott igazgató. Ott először valami magasabb besorolást kínáltak fel, s Waldapfel Eszter sajnálkozva mondta, hogy ebben a nagyságrendben nincs üres státusa, mást nem tud felajánlani, mint egy tudományos főmunkatársi besorolást. Mondtam, „nagyszerű”. Ezzel a kóvednek is eleget tettünk, és az én kívánságaimnak is. Így lettem két évig tudományos főmunkatárs az Országos Széchényi Könyvtárban.

A szerzeményezési osztályra kerültem, amelynek a vezetője Varga Sándor bácsi volt, egy igazi, régi típusú könyvmoly. Olyan dolgokra oktatott engem, hogy mit kell tennem, ha régiségek kerülnek a kezembe, hogyan kell benzines vattával letörölnöm azokat, hogyan kell a régi bőrkötést megint rugalmassá tenni. Továbbá olyanokra oktatott, hogy ha azt olvasom, hogy meghalt egy neves professzor, akkor az első legyek, aki megjelenik a lakáson kondoleálni, és ezen alkalommal át kell futni a könyvtárát, és ki kell emelni belőle mindazokat a köteteket, amelyeket mindenféle ravasz módon az OSZK-ból tulajdonított el, s azokat vissza kell hozni.

A könyvtárban nagyszerű garnitúra volt. Bedolgoztam magam a szláv referatúrába. Meg kellett tanulni, hogy milyen bibliográfiákat hogyan kell átnézni, valamint a szerzeményezési soknyelvűséget, hogy a könyv címéből kapiskálja az ember, hogy az milyen témájú. Meg kellett tanulni, hogy a nagy bibliográfiákból mely fejezeteket kell alaposan szemügyre venni ahhoz, hogy a hungarikumot megtalálja az ember. Nagyon kellemes munka volt, rendkívül jól éreztem magam.

Biztos vagyok abban, hogy ha 1956 decemberében belépek a pártba, de nem csinálok önkritikát, sőt a Nagy Imréék kivégzéséről kiadott kommünikét olvasva kétségbeesem, de azért benn maradok a pártban, a Népművészeti Intézet addigi művelődéspolitikájának átmentését végig tudom vinni, s egy lényeges és komoly törést meg tudok akadályozni. Tudniillik, amikor elfogtak, a reakciósok, a kövér pártfunkcionáriusok azonnal elérkezettnek látták az időt azt hangoztatni, hogy az ellenforradalmár Széll évek óta ellenforradalmi művelődéspolitikát valósított meg. Kényszerítették az összes volt munkatársamat, hogy ezt vallják, mégpedig a nyilvánosság előtt, és hogy az ő vétkük abban áll, hogy nem vették észre, hogy Széll 1951 óta ellenforradalmi politikát csinál. Ennek következtében jött egy rettenetes másfél-két évtizedes törés az intézet munkájában. S ez csak a hetvenes években állt helyre. Én ma már teljesen rehabilitálva vagyok, s úgy megyek be az intézetbe, hogy én voltam a kezdeményező, az alapító, s ők azok, akik az én munkámat folytatják. De közben két évtized kiesett! Nemcsak kiesett, de megbélyegeztek mindent, ami az én fejemben annak idején megszületett.

– A Hankóczy Jenő utcában laktál, és a közértbe menet gyakran betértél Méreihez...

– Nem egészen így kerültem a Mérei és társai „bűnszövetkezetbe”. Legyünk őszinték: ezt Ádám Gyuri megszervezte. Ádám Gyuri nagyon aktívan politizált, és ő volt az, aki azt mondta, hogy egypáran rendszeresen összegyűlnek Méreinél, én is menjek oda. Ez úgy nézett ki, hogy Mérei Vera hozott nekünk kávét, s mi politizáltunk, izgatottan tárgyaltunk a dolgokról. Mi van itt, mi van ott? A melósok akarnak-e dolgozni? De hát ki nem erről beszélt akkor?

A második alkalommal Fekete Sanyi kiosztotta a Hungaricus című írását. Akkor beszéltük meg, hogy kéthetenként összeülünk kávézni. A harmadik alkalom volt, amikor a Hungaricust megvitattuk. Pontosan emlékszem a saját álláspontomra, s arra is emlékszem, hogy a jelenlévők ellentmondás nélkül tudomásul vették. Azt mondtam, azzal tisztában kell lennünk, hogy aki nem akar lemondani az ország politikai életében való részvételről, bármilyen minimális vagy elvi mértékben, annak be kell lépnie a pártba. Aki nem lép be, az automatikusan kirekeszti magát mindenféle politikából. Mert az egész rendszer restaurálódik, újjáépül a monolitikus rendszer, akár tetszik, akár nem, itt bármit is alakítani, hozzászólni vagy akár a részvétel illúziójában élni csak ezen a monoliton belül lehet. Azon kívül csak a nemtetszésemet vagy a tetszésemet nyilváníthatom. Tehát az ilyenfajta elménckedéseknek, mint ez a nagyon szellemes és okos Hungaricus is, elmúlt az idejük. Ezekkel csak nemkívánatos veszélyeket hozunk magunkra. Ez olyan természetes volt mindannyiunk számára, hogy senki semmi ellenvetést nem tett. Aztán mi másfél évig kéthetenként összejöttünk egy csésze feketére, és beszélgettünk minden istenharagjáról, de senki sem játszott vezető szerepet, ahogy az egy társasági összejövetelen lenni szokott. Ott volt Justus Pali, Mérei Feri, Ádám Gyuri, Fekete Sanyi.

Még 1957 végén vagy 1958 elején híre ment annak, hogy Nagy Imre-per készül. Készült is, ment is egy darabig, de aztán leállították,²¹ s ez valahogy kiszivárgott, s akkor tényleg volt valami konkrét tárgya a találkozásainknak: az, hogy hogyan és milyen módon juttathatjuk ki külföldre ezt a hírt, hogy kampányt kell indítani, mert koncepciós per készül Nagy Imre és társai ellen. Ki is juttattuk külföldre a hírt. Ez volt az a vádpont ellenünk, amelyre Vida²² úgy reagált, hogy az ügyészség irányunkban táplált külön jóindulata, hogy ezt nem minősítik kémkedésnek, hanem „csak” szervezkedés vezetésének.

Egzisztenciális gondjaim nem voltak, a fizetésem ugyan jóval kevesebb lett, de a munkám is csökkent, és kezdtem mellékfoglalkozás után nézni. Ekkor kaptam meg Heinrich Böll második regényét, a Haus ohne Hütert fordítani. Ez volt az első komolyabb fordításom. Magukra maradtak címen jelent meg a letartóztatásommal egy időben, s ezért a fordító feltüntetése nélkül.

– Ebben az időben minden hónapban letartóztattak valakit a baráti körödből.²³ Vártad a letartóztatásodat, vagy nem?

– Az első letartóztatási hullám idején, március táján körülbelül egy hónapra elköltöztem hazulról. Abban a hiszemben, hogy tombol az ellenforradalom, és ha ezt megúszom, feltehető, hogy ezek a hullámok lecsillapodnak, és nem lesz nagyobb bajom. Szilágyi Dezsőhöz mentem, aki anno a Népművészeti Intézet bábjátszó osztályának a vezetője volt, de 1955-ben a Bábszínház igazgatója lett. Nála éltem két-három hétig, nem aludtam otthon, nem is jártam haza, csak időnként utcai telefonból beszéltem a családommal. Tőle, Deskétől jártam be dolgozni, és úgy mentem „haza”, hogy ne tudjanak követni. Vicces volt. Ebben az időszakban nem kerestek, de nem volt teljesen obskúrus a gondolat, hogy ezt valahogy távolléttel meg lehet úszni.

– Miben reménykedtél? Ha a lakásodon keresnek, akkor másutt is megtalálnak.

– Nagyon furcsa helyzet volt október után. Kádár úgy reorganizálta a munkás-paraszt hatalmat, hogy azokra támaszkodott, akik nem az ő emberei voltak. S az ő embereit sorra elmarta magától, s ez jellegzetessége lett a Kádár-rendszernek, hiszen később is folytatta, Fock Jenőt, Fehér Lajost is eltávolította. Azokban az időkben például Köböl Jóskának vagy Lakatos Évának az eltávolítása meglepő volt. Kádár a vele egyívású figurákat eltávolította, és a sztálinista figurákat használta fel a rendcsinálásra. Nekem az volt a gondolatmenetem, hogy ez egy Haynau típusú gárda, amelyet használat után vissza kell tenni a borotvatokba – ahogy azt az 1850-es években mondták: őfelsége visszatette a borotvát a tokba. Ez a társaság a maga követeléseit igyekezett megvalósítani, amelyek nem minden esetben egyeztek a Kádáréival, de Kádáréknál nem sokat számított egy-két vagy egy-két tucat, vagy egy-kétszáz Szigethy Attila, ahhoz képest, hogy rendet kell csinálni. Úgy látom, hogy Kádár azért került kutyaszorítóba, mert tisztában volt azzal, hogy ha ingadozik, akkor a pozícióját is ingataggá teszi, hiszen őt hónapokon keresztül a szovjet szuronyok tartották fönn. Ezek alatt a hónapok alatt egy percig sem maradhatott volna Magyarország területén, ha a szovjet tankok nem veszik körül. Tehát Kádár tisztában volt azzal, hogy nem ingadozhat. Ez nála valószínűleg lelkiismereti kérdéssel is összefüggött, és el tudom képzelni, hogy voltak neki álmatlan éjszakái – szemben Rákosival, aki csak hivatkozott az álmatlan éjszakákra,²⁴ és szerintem ez meg is látszik rajta. Kádár fiatal korában szép ember volt, rokonszenves, behízelgő, jóképű, jó alakú, szép arcú. Az emberek nem maguktól, illetőleg nem a körülményektől csúnyulnak meg. Van egy nagyon szép francia közmondás: harmincéves korod után te vagy felelős az arcodért! Kádár arcára sok minden rá van írva. A magatartása, a furcsa eltorzulás, ez az anakronisztikus, gügyögő, joviálisan humoros vagy humorosan joviális Mikulás bácsizás. S a korához képest súlyosan megviselt ember. A külső megjelenési forma megváltozásában benne van az a küzdelem, amibe neki ez a dolog került, de benn van talán az is, hogy a kár haszonnal jár. Amennyit veszítek a lelkiismereti küzdelemben, annyit nyerek is azáltal, hogy a hatalomban csak a hatalom aspiránsainak a félretolásával lehet megszilárdulni.

	Szigethy Attila

– 1958. október 17-én 23.30 órakor, óraegyeztetéssel csöngettek Mérei Ferenc, Fekete Sándor és Hegedűs B. András lakásán, és előzetes letartóztatásba helyezték őket. Másnap reggel letartóztatták Litván Györgyöt.

– Akinek a letartóztatását hamarabb közölte a sajtó, mint azt végrehajtották volna.

– Igen. Abban a formában, hogy megjelent az aznapi Népszabadságban, hogy Mérei Ferencet, Fekete Sándort és társait a Belügyminisztérium szervei őrizetbe vették. S joggal feltételezték, hogy Litván olvassa ezt a hírt. Litvánnak azonban azóta is az a véleménye, hogy egy történész ne olvassa a napi sajtót, mert ami fontos Pesten, az úgyis eljut hozzá. Hollós Ervin azt gondolta, hogy Litván ennek megfelelően fog viselkedni, s amikor Litvánt az Alkotmány utca 2. előtt parkoló autóba beültették, akkor nem jött létre az a szituáció, amire Hollós számított, mert neki fogalma sem volt Litván filozófiájáról. Ezért szoktam mondani, hogy reggel el kell olvasni az újságot, hátha benne van, hogy az ember le van tartóztatva. Te hogy értesültél erről?

– Nekem egyvalami tűnt fel. A Mérei lakása előtt volt egy járdasziget jellegű kis parkocska, három fával meg egy műsziklával. Észrevettem, hogy ebben a parkban állomásozik egy nagy, háromtengelyes honvédségi teherautó, amelyből mindenféle antennák lógnak ki, és két-három pasas nyüzsög körülötte. Arra mentünk Justus Palival, és mondtuk, hogy biztos valakit figyelnek az elvtársaink. Ezek után megtörtént a letartóztatás. Fölhívtam Justust, hogy mit szól ehhez? Teljesen el volt képedve: „Ez egy baromság – mondta. – Az utóbbi időben olyan közeli viszonyban voltunk Méreivel, hogy biztosan elárulta volna valamivel, hogy ő szervezkedésben vesz részt.”

Akkor én Justusszal nagyon jóban voltam, és Mérei meg az én letartóztatásom közötti időben sokszor összejöttünk. Egyszer mentünk az utcán Justusszal, aki szintén politikai naivista volt, annak ellenére, hogy életének egy bizonyos szakaszában eléggé aktívan belefolyt a nagypolitikába. És azért mégiscsak nagyon okos, nagy eszű ember volt. Arról beszéltünk, hogy mi az isten ez a Mérei-féle szervezkedés; mi, akik ennyire közel voltunk hozzá, valamit csak észrevehettünk volna?! Azt mondta nekem Pali: „Én ismerem Méreit, egy nyughatatlan természet, nem tartom kizártnak, hogy lehettek neki kapcsolatai, amikről mi nem tudunk.” Így nézett ki ez a Mérei-féle szervezkedés! Eszünkbe nem jutott, hogy az a kávézás, amire mi kéthetenként Méreinél összejövünk, az maga az inkriminált összeesküvés és szervezkedés.

Azt egyébként a mai napig sem tudom, hogy az első hullámból engem miért hagytak ki. S ha már kihagytak, akkor fél évvel később miért vittek be? Akkor, amikor már a küszöbön állt a per, úgy, hogy velem Gerő Tamás elvtársnak rohammunkát kellett végeznie. Máig sem tudom, hogy miért volt szükség arra, hogy bevigyenek, illetve, ha szükség volt rám, miért nem vittek be Méreivel és Litvánnal együtt.

– Ebben az időben rengeteg embert hívtak be tanúkihallgatásra. Legalább száz-százötven budapesti értelmiségit hallgattak ki.

– Igen, valami rémlik, de akkor nem gyanakodtam semmire. Éppen egy egyetemi vizsgámra indultam el hazulról... Ugyanis 1953-ban újra beiratkoztam az egyetemre, illetve jelentkeztem a minisztériumban, s bemutatva egykori egyetemi indexemet, bejelentettem, hogy szeretném folytatni korábbi egyetemi tanulmányaimat. Andics Erzsébet aláírásával kaptam egy választ, amely azt tartalmazza, hogy beszámítják azt a félévet is, amelyet annak idején megkezdtem, de nem tudtam befejezni, tehát harmadévesnek tekintenek. Az elmúlt évtizedben kifejtett művelődéspolitikai tevékenységem miatt a negyedik évet abszolváltnak tekintik, tehát csupán államvizsgát kell tennem, és akkor megkapom az egyetemi diplomát. Erre azt mondtam, hogy nekem nem a papír a fontos, hanem én az anyagot akarom tudni, és elsőévesként elkezdtem az egyetemet.

– Milyen szakon?

– Magyar nyelv és irodalom szakos voltam. Negyedik éves, utolsó vizsgáimra készültem, így mentem el hazulról, egyetemi jegyzetekkel, indexszel. Föltűnt, hogy miközben a 49-es buszra várok, egy Pobeda is várakozik a közelben. Amikor fölszálltam a buszra, a Pobeda jött utánam. Hopp! Már napokkal korábban észrevettem, hogy lógnak a nyakamon! Legalább egy hétig követtek ilyen feltűnő módon. Tehát indultam a vizsgámra, fölszálltam a buszra, és láttam, hogy a Pobeda jön utánam. A Moszkva téren leszálltam, és elkezdtem futni az 5-ös buszhoz, amikor valaki a vállamra tette a kezét: „Széll elvtárs, egy pillanatra...” „Tessék?” „Üljön csak be ebbe az autóba!” Abban a pillanatban nem volt előttem világos, hogy nekem a Mérei-ügyhöz közöm van, de hogy az ÁVH-hoz közöm van, azt az éles eszemmel rögtön áttekintettem.

Ez 1959. február 19-én történt. Először egy rendőrségi vetkőztető szobába kerültem, ahol nagyon fölháborodottan viselkedtem, egészen addig, amíg a jóságos szakaszvezető nem kezdett el velem ordítani. Ahogy megszabadítottak a nadrágszíjamtól és a cipőfűzőmtől, azonnal vittek kihallgatásra, bekerültem a fasírozógépbe. Az én idegeimet nem nagyon tudták felőrölni, mert én annyira meg voltam győződve a teljes ártatlanságomról, hogy csak egyvalami volt, ami rettenetesen gyötört: nehogy Justus Palinak valami baja legyen! Állandóan ő járt a fejemben! Amíg meg nem győződtem arról, hogy Palit nem hozták be, addig azon törtem a fejem, hogyan tudnék valami hírt adni neki, hogy én nem vallok, és ő se valljon. Naivitás volt, mert semmiféle híradási lehetőség nem volt. Azt sem tudtad, hogy ki van jobbra, ki van balra, éjszaka van-e vagy nappal.

– Mikor tudtad meg, hogy a Mérei-ügy részese vagy?

– Az első kihallgatáskor. Ennek az volt a következménye, hogy váltig tagadtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy nem volt szervezkedés, ez baráti összejövetel volt, ebből nem engedtem. Szó került a külföld értesítéséről, azt vállaltam.

– És a Hungaricusból mit vállaltál?

– Vállaltam, hogy elolvastam, és hogy az volt a véleményem, hogy abba kell hagyni az ilyesfajta illegális irodalmi tevékenységet, és a barátaim megfogadták ezt a tanácsot. Rövid ideig tartott a kihallgatásom, mert nagyon kevés idejük volt rám. Teljesen elveszett az időérzékem, mert állandó villanyfényben voltam, összemosódott az éjszaka és a nappal. Ha a szememet letakartam a kezemmel, akkor rugdosták a cellaajtót. Kéz kívül, hanyatt fekve, szemben az égő lámpával. Ennek ellenére aludtam. Marha jó idegeim vannak, jól aludtam. S annyira megvetettem ezt a garnitúrát, hogy nem voltam hajlandó összetörni nekik. És rövid ideig tartott a vegzatúra! Ha három hónapig csinálják ezt, akkor biztos kinyúlok.

– Körülbelül március közepén a per elérkezett az ügyészi szakaszba. Akkor egy szintre került az öt vádlott?

– Nem, mert engem egy külön perben indítottak, és a per folyamán kérte az ügyész, hogy egyesítsék a két pert, minthogy összetartozik.

– Mikor találkoztál először az ügyvédeddel?

– Elég hamar. Egy barátom mesélte még a lebukásom előtt, hogy a mostani politikai perekben van egy lista, a dupla nullás ügyvédek listája, s ezek között van egy, aki nagyon komoly ember: Zalán Kornél. Amikor megkérdezték, hogy ragaszkodom-e valamelyik ügyvédhez, akkor azonnal azt mondtam, hogy igen, Zalán Kornélhoz. Amint aztán később megtudtam, Zalán Kornél szabályos polgárember volt, nem volt semmi politikai engagementje, [elkötelezettsége] nagyon korrekt, derék, rendes ember volt. Zalán Kornél volt az öt ügyvéd közül az egyetlen, aki úgy viselkedett, ahogy egy igazi ügyvédnek viselkednie kell. A többiek sem voltak kimondottan gonoszak, nem Rajk-peres rálicitálás zajlott, nem vádlóként viselkedtek, de teljesen hivatalnok módjára, és oda nem figyelve csinálták.

Kitartottam volna az eredeti vallomásom mellett, ha nem jön oda az összes ügyvéd, élükön Révaival.²⁵ Nekem Révai volt a fontos, mert őt még a mozgalomból ismertem; tudtam, hogy a BM-ben bennfentes ember, azt hiszem, maga is régi ÁVH-s volt. Ő volt az, aki a legjobban igyekezett a tárgyalás szünetében meggyőzni, változtassak a stratégiámon. „Nézze, Széll elvtárs, én ismerem ezeket a berkeket, előttem világos minden, csak azt mondhatom, hogy magának és a családjának árt, megduplázzák a büntetését! Magának sem fontos az, hogy életfogytiglan üljön! Vegye át a konstrukciót!” S így a tárgyalás utolsó napján átvettem a konstrukciót. Szót kértem, és azt mondtam, hogy igen, ha az ember meggondolja, akkor..., szóval igyekeztem alkalmazkodni. De már késő volt! Mert a bíróság annyira dühöngött amiatt, hogy elrontottam a játékukat, hogy megduplázták az ítéletemet. Két és fél évre voltam előirányozva, és megkaptam az öt évet!

– Nem árt tisztázni újra: ennek a konstrukciónak az volt a lényege, hogy az összejövetelek illegálisak voltak, tulajdonképpen egy illegális szervezkedés része voltál te is.

– Igen, de az ellenem készített konstrukcióban benne volt még, hogy bomlasztottam a Népművészeti Intézetben. Erre koronatanúnak Lami Pistát hozták, aki az intézeti pártszervezet legmegbízhatóbb embere, s azt hiszem, hogy akkor éppen párttitkára is volt. A vádnak ez a része katasztrofálisan összeomlott, mert Pista minden elképzelhető jót elmondott rólam. Hallatlanul rendesen viselkedett, s elmondta, hogy igen, fölszólaltam a taggyűlésen, és azt mondtam, hogy az én magatartásom senkit se befolyásoljon. Arra a kérdésre, hogy szabotáltam-e, azt válaszolta, hogy a legnagyobb erővel vittem tovább az intézetet. Ellenforradalmi volt-e, amit csináltam? Nem, nem volt ellenforradalmi, helyes volt, amit csinált; satöbbi, satöbbi. Amikor vége volt a kihallgatásnak, az ügyész azt mondta: „Ennek a tanúvallomásnak nincs jelentősége, mert aki éjszaka összeesküszik, az nappal igyekszik úgy tenni, mintha pozitív munkát végezne.”

– Hogyhogy Mérei-per volt és nem Fekete-per? Holott ténylegesen a Fekete-féle akció, a Hungaricus volt a per fő tárgya.

– Vissza kell képzelnünk magunkat abba a korszakba. Egy kicsi, csúnya, öreg zsidó sokkal alkalmasabb volt arra, hogy a per elsőrendű vádlottja legyen, mint egy munkásszármazású, jóképű, tiszta gój fiatalember, akinek ráadásul a papája a munkásmozgalom régi harcosa. A megtorlásnak ez a szemforgató antiszemitizmus is az egyik undort és visszatetszést keltő aspektusa volt. A megtorlásnak – nem nyíltan deklaráltan, de – volt egy antiszemita karaktere. Azon kívül ebben a garnitúrában tényleg Mérei volt a legtekintélyesebb ember, és az ő lakásán jöttünk össze. Azért az ő lakásán, mert gyenge volt a szíve, túl volt már egy infarktuson, és kímélni kellett. De azt se mondhatnám, hogy a valóságban Fekete lett volna a legfontosabb személy.

– Eljutottunk 1959. április 1-jéhez, ami a tréfák napja. Ekkor a Legfelsőbb Bíróság mint Népbíróság egyetlen fokon, vagyis megfellebbezhetetlenül, jogerős ítéletet hozott. Csak a rend kedvéért: Mérei Ferenc tíz, Fekete Sándor kilenc, Litván György hat, Széll Jenő öt és Hegedűs B. András két évet kapott. Hogyan fogadtad az öt évet, amely – arányosan – meglepően sok volt?

– Hogy precíz legyek, erre nagyon finoman azt tudom mondani, hogy baszta a csőrömet! Bosszankodtam, dühöngtem. Ebben személyes bosszút láttam, mert mi a radai rossebet csináltam én? Eddig nem volt szó a lebukottak hozzátartozóinak támogatásáról, pedig élénken szerepelt a vádpontok között, s ezt én a legnagyobb fölháborodással utasítottam vissza. Azt mondtam, hogy ahhoz senkinek semmi köze, hogy én kinek adok pénzt. „De – kérdezték – ez mennyire volt szervezett?” Én nem tudtam arról, hogy szervezett gyűjtés lett volna. Mindenesetre Méreitől teljesen függetlenül adtam pénzt X-nek, Y-nak és Z-nek, abból, amit én kerestem. Ez az én magánügyem! Aztán ebből is szervezkedést csináltak.

Tehát 1959. április 1-jén hirdettek ítéletet, és mindannyian úgy tekintettük, mint egy rossz április elsejei tréfát. Nekem ez az egész – a tárgyalás, a börtön, a kiszabadulás – egy furcsa, ambivalens érzésekkel teli szakasz volt az életemben. Semmiféle illúzióm nem volt Kádár személye és az egész rendszer iránt, mert amit nekik végig kellett csinálni, az szinte természeti törvényszerűségnek volt tekinthető, hiszen megvannak annak az évezredes szabályai, hogy hogyan kell egy reakciós rendszert konszolidálni. Ezzel kapcsolatban nem voltak illúzióim, mégis, a személyes fölháborodás nem hagyott nyugodni. Én abszolút lojálisan viselkedtem ezzel a rendszerrel szemben, sőt, túl lojálisan! Nem azért, mintha illúzióim lettek volna, hanem mert már túl voltam az ifjúkori hőzöngéseken, és azon kevesek közé tartoztam, akik belsőleg és külsőleg egyaránt távol tartották magukat a reorganizált rendszertől. A legelsők között voltam, aki rájött arra, hogy tagadással és a „minél rosszabb, annál jobb” politikával most már csak a népnek és a nemzetnek ártunk. Amikor átmentem az Országos Széchényi Könyvtárba és a fiatalok azt kérdezték tőlem, mint tapasztalt öreg rókától és a dolgokban részt vett veterántól, hogy mit csináljanak, én habozás nélkül azt mondtam, hogy ahol csak két fél téglát egymásra tudunk tenni, meg kell csinálni. Minden szempontból, akarva-akaratlanul lojális voltam a rendszerrel szemben, anélkül, hogy bármiféle illúzióm lett volna, vagy hogy bármiféle karrierrel vagy előremenetellel, vagy a helyzetem javulásával összefüggött volna. Ez az egész habitusomból következett. Éppen ezért hallatlanul föl voltam háborodva, hogy miért kellett belőlem egy ilyen veszélyes figurát kreálni. Gerő Tamás, a kihallgató tisztem egy ízben úgy foglalta össze, hogy „ismerem én magukat, nem bírják ki öt percig, hogy ne szerepeljenek, hogy ne legyenek politikusok”; mondtam magamban „egy frászt ismersz!”. Nem erről volt szó! Emiatt volt bennem végig hatalmas düh és fölháborodás. Ugyanakkor azonban az a tény, hogy alkalmasnak találtak arra, hogy egy többé-kevésbé látványos perben pellengérre állítsanak mint ellenséget, az bizonyos elégtételt is jelentett. S ha nem maradt volna ott a feleségem, szegény Erika a három kisgyerekkel, s nem lett volna velem az a tudat, hogy ő viszi ennek az egész balhénak a sokkal nagyobb terhét, könnyebben viseltem volna. Én bírom a sittet, és bizonyos esetekben tartósan nagyon jól is éreztem magam a sitten. Különösen, amikor összekerült a társaság a fordítóirodában! Igazán nagyon kellemesen éreztem magam! De mindig ott volt a tudat, hogy szerencsétlen Erika a három kölyökkel milyen keserves helyzetben van. Mindezek ellenére éreztem valami elégtételt, amilyet a katolikus ember érezhet egy jól sikerült gyónás után. Megszabadultam a bűntől! Én ugyan nem mondtam el tulajdonképpen semmit, de a penitenciát kimondták rám, és ennek révén szabaddá váltam.

Csak utóbb tudtam meg, hogy Aczél György telefonált egy neves állami vállalat igazgatójának, hogy adjon munkát Széllnének. A feleségem jelentkezett, a pasas azonban azt mondta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy munkát tudna adni. Erika megkérdezte: „Nem telefonált Aczél elvtárs?” Mire a pasi: „De igen, Aczél elvtárs telefonált, de én soha nem tudhatom azt, hogy Aczél elvtárs mikor bukik meg, vagy mikor kerül egy jelentéktelenebb pozícióba, s akkor rajtam kérik számon – függetlenül attól, hogy Aczél telefonált-e vagy sem –, hogy magának miért adtam munkát.” Ez csak illusztráció arra, hogy nemcsak olyanok voltak, akik átmentek a másik oldalra, hanem olyanok is, akik ott maradtak, és azt mondták, hogy ezzel nem állok szóba. A gyávaságnak és a szarságnak csodálatos teljesítményei voltak!

A börtönatmoszféráról meg a börtönrendtartásról nem fogok sokat beszélni, mert ez a népi demokráciánk karakterét illetően sokoldalúan ábrázolt és hozzáférhető része közéletünknek. Ami részben talán annak a szerencsés körülménynek tudható be, hogy népi demokratikus rendszerünk ebben az időben különös előszeretettel csukott börtönbe jó, sőt kiváló írókat. Így az irodalmi színvonala és valóságértéke ezeknek az emlékezéseknek egész biztosan nagy.

Ami számomra érdekessé tette ezeket a börtönéveket, az az, hogy volt egy bizonyos összehasonlítási lehetőségem a Horthy-rendszer és a mostani rendszer börtöne között. Abban foglaltam össze az alapvető különbséget, hogy ha külön-külön nézem az egyes vetületeit a börtönnek, azt kell, hogy mondjam, föltétlenül kellemesebb és enyhébb volt, amikor másodszor voltam börtönben, vagyis a hatvanas évek börtöne. Persze ehhez hozzá kell tennem, hogy a börtönélet nagyon keserves részét azáltal úsztuk meg valamennyien, akik ebben a Mérei-féle bandában kerültünk sittre, hogy későn buktunk le, mert amit az 1957-es börtönélményekről hallottam, hát ments isten, az bizony kemény dolog volt. Amikorra mi odajutottunk, sokkal enyhébb volt a rendtartás a népi demokratikus börtönben, mint a Horthy-börtönben. Csak néhány példát említek meg és húzok alá. Szabad volt – bizonyos korlátozások mellett – a dohányzás! Rettenetesen nagy szó! Lehetett vásárolni cigarettát a kereset arányában. A látogatás is valamivel gyakoribb volt. A koszt is elviselhetőbb volt. Nem mondom, hogy jobb, csak elviselhetőbb. Ami miatt mégis a leghatározottabban azt mondtam, hogy könnyebben viseltem el a Horthy-rendszer börtönét, az az volt, hogy a Horthy-rendszer börtönében volt egy állandóság. A börtön olyan, mint egy akvárium. Az akváriumban is élnek halak, hasonlóan ahhoz, mint ahogy a szabad folyóvízben, csak minden mozgáslehetőség, életmegnyilvánulás egy bizonyos lecsökkentett tempóban, egy bizonyos nyomás alatt, nagyon szűkre szabott határok között zajlik. Az embernek bele kell tudnia illeszkedni a korábbi életéhez képest elképzelhetetlenül lecsökkentett életfunkcióba. A hatvanas évek börtönében, amikor én voltam Vácott, Sátoraljaújhelyen és így tovább, számomra az volt elviselhetetlen, hogy voltak periódusok, amikor hétről hétre, nem is nagy erőfeszítéssel, kényelmesen tudtuk tágítani a korlátokat, mert semmi sem volt állandó, mert minden menet közben rohadt, mert kényelmesek voltak a jóságos fegyőreink, és saját kényelmük érdekében elnézték azt, hogy nekünk is valamivel jobb. Aztán valakinek valami az eszébe jutott, az asztalra csapott, jött egy rendelkezés, és máról holnapra minden a feje tetejére állt. Tehát az alapvető különbség az én élményeimben a Horthy-rendszeréhez képest a hatvanas évek börtönének kiszámíthatatlansága volt.

– Bent a börtönéletre való kioktatást te végezted, hiszen neked már volt tapasztalatod. A börtönben tanúsított magatartásodat úgy tudom itt összefoglalni, hogy „attól én nem leszek kevesebb, hogy a smasszereknek szinte ironikusan előre köszönök, sapkát emelek”. Mit jelent ez a börtönélethez való alkalmazkodás anélkül, hogy a saját lelkedet tönkretennéd, és ez mély és visszaváltoztathatatlan nyomokat hagyna?

– Nézd, ezeket a dolgokat én tulajdonképpen mind drága atyai barátomtól, Karikás Fricitől tanultam, aki rendkívül mély nyomokat hagyott bennem. Karikás esetében föl sem merülhetett, hogy nem igazi forradalmár, az ő egész börtönbeli magatartási kódexe arra épült, hogy nem itt kell megvívnod az osztályharcot. Ha idekerültél, az legyen a feladatod, a törekvésed, hogy viszonylag jó állapotban átvészeld, és aztán majd kint folytasd a harcot. Ami nem jelenti sem a lefekvést, sem az önmegalázást, de tudomásul kell venni bizonyos korlátokat, azok közé be kell illeszkedni. Ami a köszönést illeti, azt mondta, hogy ha egyszer ez a regula, akkor ezt tartsd meg. Ez nem megalázó. Mindenütt, ahol emberek vannak együtt, vannak bizonyos regulák. Ha az a regula, hogy köszönni kell, akkor köszönsz. Aminek két előnye van. Az egyik az, hogy megóvod magad bizonyos szurkálódásoktól, a másik, hogy a smasszerek, ezek a primitív emberek, aszerint értékelik a gondjaikra bízottakat, hogy mennyire tartják be a regulát. És aki betartja a regulát, arra azt mondják, hogy egy derék ember. És arra tanított, hogy fontos, hogy a minimálisra csökkentsem a személyes súrlódást a smasszerekkel.

– Elérkeztünk tehát a számodra oly jelentős pillanathoz, amikor 1962 júliusában a Budapesti Országos Börtönből, a Kozma utcából harmadolással szabadultál.

– Azzal kezdeném, hogy Mérei Feri barátomnak és „bűntársamnak” volt egy szellemes megállapítása a kiszabadulása után. Ő ugyan később szabadult, mint én, de már az én szabadulásom idejére is teljes mértékben érvényes volt az a megállapítás, amely körülbelül így szólt: „Az 1956 utáni egy-két évben erkölcsi kötelesség volt a bajba jutottakon segíteni. Most, ha valaki bajban van, azt mondják rá a többiek, hogy úgy kell neki, miért nem vigyázott magára jobban!” Ebben lényegében benne van a vereség utáni konszolidáltság magatartása.

Erről annak idején sokat beszéltünk, és a szabadulásunk idejét az 1867 körüli viszonyokhoz hasonlítottuk. Egy a társadalom egészét érintő vereség után elterjed az a viselkedési norma, amely szerint a közügyekért már megpróbáltam mindent, ezután már magammal fogok törődni. Ez volt az egyik alapja annak a konszolidációnak, amely szabadulásom idején kissé még vegetatív jellegű volt, de amelyet Kádár – és azt hiszem, hogy ebben az ő személye volt a döntő – meglehetősen konzekvensen folytatott, nem minden siker nélkül.

Tehát kiléptem a Gyűjtőfogház kapuján, és ugyanaz az érzés fogott el, mint sok-sok évvel azelőtt, amikor 1935-ben az egyéves börtön után szabadultam: a világ iszonyatos színessége. Akkor kezdett elterjedni Magyarországon az az undorító hajviselet, amelyet Európában sehol sem látunk, és amelyet különösen a kicsit kövér, nagy seggű nők viseltek előszeretettel: ez az óriási toronyfrizura, a tupír. S minthogy a nők már akkor is hajlamosak voltak az elhízásra, láttam csellengeni ezeket a fehérnépeket ezekkel a förtelmes Marie Antoinette-re emlékeztető rokokó frizura­költeményekkel a fejükön, hát nem győztem hová lenni a csodálattól és a bámulattól. Elég az hozzá, hogy ott álltam, és vártam az autóbuszra, amelyik bevisz a városba.

– Miért nem taxival mentél?

– Három és fél év után olyan mindegy, hogy egy órával előbb vagy később érkezem haza. És taxira pénzt kiadni? Amikor hónapokon keresztül havi tizenkét forintos spejzolásból éltem!? Nehéz az embernek hirtelen átállnia a szabad életre. Tehát hazamentem. Persze nem úgy zajlott le a találkozásom a feleségemmel, mint ahogy az a Szerelem című Déry-novellában van. Nem feküdtem hasra, és nem masszírozott. Az volt az elképzelésem, hogy az első dolgom lesz, hogy beülök a fürdőkádba, nyakig a meleg vízbe. De nem így történt. Leültünk, Erli elzárta a gázt, és elkezdtünk szép nyugodtan, csöndben beszélgetni. Erről, arról, emerről, amarról. Ez mindig olyan más, mint amit az író vagy mint amit az ember a saját tapasztalata alapján ki tud találni. Ifjúkoromban, az akkori szabadulásom után anyám és az unokatestvéreim a legjobb falatokkal vártak, de egy jó hétig nem tudtam enni, mert összecsomósodott a gyomrom, a kedvenc falatokat sem tudtam lenyelni. Ötvenéves koromban viszont semmi baja nem volt a gyomromnak, prímán ettem a legjobb falatokat. Most csak szép csendben ültem, még az sem volt fontos, hogy a három és fél év szennyét lemossam magamról, levágjam a körmömet meg hasonlók.

Munka után kellett néznem. Olyan agyafúrtan volt megszervezve, hogy a belügy a markában tartotta a kiszabadulót, és csak lassan eresztette mind hosszabb és hosszabb járszalagra. Volt a belügyben egy „protektorom”, és minden ügyemmel hozzá kellett fordulnom. Behívattak a Fő utcára, ott fogadott. A nevére már nem emlékszem. Megkérdezte, hogy hogyan képzelem. Mondtam, hogy egyelőre úgy képzelem, hogy fordítani fogok, már elkezdtem a lebukásom előtt, és ezt szeretném folytatni. És akkor egy ideig ezt csináltam. Telefonáltak az Európa Könyvkiadónak, és megkaptam Alfred Döblin Hamlet, avagy a hosszú éjszaka vége című regényét. Ez volt az entrée. Utána azt mondták, hogy próbáljak elhelyezkedni. Kérdezték, hogy milyen munkát szeretnék. Mondtam, hogy könyvtár vagy kiadó, valami ilyesféle. No hát akkor próbáljak meg egy kiadónál állást keresni.

Itt hivatkoznom kell Sauvageot professzor – az egyetemen magunk között „Sóvágó professzornak” becéztük – Magyarországról írt munkájára. Kitűnő ember volt, és miután tőlünk eltávozott, a Sorbonne-on lett a finnugorisztika professzora. Ő azon kevés franciák egyike volt, akik tökéletesen megtanultak magyarul, és a húszas évek végén írt egy tanulságos és kedves könyvet Magyarországról. Abban írta azt, hogy milyen különös ország ez a Magyarország. Ha a minisztériumban van elintéznivalóm, akkor nem azt keresem meg, hogy melyik az az ügyosztály, amelyikre az én ügyem tartozik, hanem, hogy hol van egy ismerősöm, és ahhoz megyek el. A világ nem változott azóta sem, és amikor azt mondták, hogy megpróbálhatok elhelyezkedni egy kiadónál, körülnéztem a terepen, és ott láttam a Corvina Kiadó élén az én kedves régi haveromat, az öreg Cserépfalvi Imrét. Fölmentem hozzá, elmondtam neki, miről van szó. Cserépfalvi azt mondta: „hogyne, hogyne, számodra mindig van hely, gyere”. Ezt bejelentettem illetékes helyen, ahonnan csak két-három nap múlva kaptam választ, ami úgy szólt, hogy ne egy ilyen központi és ideológiai jelentőségű kiadónál, hanem valamelyik periferikus kiadónál próbáljak elhelyezkedni.

– Csak a humor kedvéért: a Corvina abban az időben – még inkább, mint most – szakácskönyveket, útikönyveket, Magyarországot népszerűsítő brosúrákat adott ki.

– Igen. Elég az hozzá, hogy egy periferikus kiadót kellett keresnem. Ismét körülnéztem, és megakadt a szemem a Zeneműkiadón. Megint csak azért, mert ott Tardos Béla volt az igazgató, aki irtózatos nagy becsben tartott engem, mert 1951-ben, amikor a Bartók-ügy zajlott, egyszer a pártközpontban, a hivatali szobámban azzal búcsúztam tőle – ezt később ő maga mesélte el nekem, hogy ezért voltam olyan jó nála –, hogy „de a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára egy kóser zenekari mű. Mondja meg Tardos elvtárs a többi zenésznek, hogy ezt én mondtam!” Ezt a zenészek nagyon honorálták. Ezért aztán Tardos Bélában felbuzdult a bátorság, és szerződéssel felvett mint nyomdai előkészítőt és korrektort a készülő Zenei lexikonhoz, körülbelül kilencforintos órabérrel. Ennél kegyetlenebb kizsákmányolást nehéz lett volna kitalálni!

A következő történt. Elhatározták a régi, még 1930–31-ben kiadott Szabolcsi Bence–Tóth Aladár-féle zenei lexikon átdolgozott új kiadását. Főszerkesztőnek kiszemelték – nagyon jó szemmel – Bartha Dénest, aki minden tekintetben megfelelő ember volt erre a posztra, csak éppen az az egy baja volt, hogy életében még soha nem foglalkozott lexikonszerkesztéssel. Dunsztja sem volt arról, hogy hogyan kell egy ilyen munkát megszervezni. Megbízta hát az egyik tanítványát, Tóth Margitot, hogy csinálja meg. Adtak mellé egy aranyos, kedves, öreg, hetven éven felüli bácsit, Martos Vilmost, aki kitűnően beszélt több nyelvet, nagyon művelt volt zenei dolgokban is, de egy tutyimutyi bácsi volt. Ők ketten csinálták a lexikont. Engem meg odavettek harmadiknak, nyomdai előkészítőnek és korrektornak, kilencforintos órabérért! Csináltam a nyomdai előkészítést, ami egy átkozott munka, éjszakákat töltöttem vele. És korrektúráztam is, ami megint egy átkozott dolog, mert az ember leadta a korrektúrázott anyagot a nyomdának, majd túlszedésekkel vissza­kapta, akkor pedig úgy kellett a szövegeken rövidíteni, hogy ne legyen túlszedés, de a szöveg mondandója ugyanaz maradjon, sőt a szöveg ne is rövidüljön, mert a szövegek terjedelme protokolláris kérdés volt. X zeneszerző nem kaphatott lé­nyegesen hosszabb szöveget, mint Y zeneszerző, mert akkor kitört a gyalázat. Tóth Margittal ketten megcsináltuk a lexikont, amelynek rengeteg hibája, baja van, de arról nem nagyon beszélnek, hogy például ami a kelet-európai zenét illeti, a világ egyetlen nagy zenei lexikona sem olyan komplett, mint ez a magyar zenei lexikon. Szóval ez volt a visszatérésem a tevékeny, munkás életbe.

Amikor a lexikon szerkesztésének a vége felé jártunk, akkor kellett csinálnom valamit, mert tudtam, hogy a szerződésem le fog járni. Ami a státusba vételemet illette, Tardos Béla megmondta: „Nézze, Széll elvtárs, ha egy szerv, mondjuk a Kiadói Főigazgatóság követeli tőlem, akkor én boldogan eleget teszek ennek, de én nem vagyok abban a helyzetben, hogy én kezdeményezzem ezt.” Ekkor fölmentem a Kiadói Főigazgatósághoz, amelynek az élén ekkor már nem Köpeczi Béla elvtárs állt, hanem Simó Jenő, aki nagyon dörzsölt, okos és jó humorú pasas volt. Előadtam neki, hogy azért jöttem ide, mert ha ők engem ajánlanak, akkor Tardos hajlandó felvenni. Persze a saját elhatározásából ő sem vette fel a telefont, hanem azt mondta, hogy menjek vissza pár nap múlva. Megtettem, és akkor azt mondta, megkapta a felsőbb hozzájárulást, szólhatok Tardosnak, hogy felvehet.

– Ez mikor volt?

– 1964-ben. Sikerült státusba kerülnöm a Zeneműkiadónál. Szegény Tardos rövidesen meghalt, és akkor Londonból hoztak a helyére egy embert, Sarlós Lászlót. Ő volt a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, a magyar szellemi termékeket exportáló-importáló vállalat londoni exponense. Őt tették meg igazgatónak. Nagy megdöbbenéssel és elkeseredéssel fogadtuk, mert nem volt céhbeli muzsikus. De kiderült, hogy isteni vételt csináltak vele, mert Londonban megtanulta, hogy mi a kultúra, és azt hogyan lehet eladni. Okos menedzser volt, ragyogóan vezette a Zeneműkiadót. Sarlós emberi habitusához hadd tegyem hozzá a következőt: Az egyik vállalati értekezleten elmondta, hogy a következő jutalom­osz­táskor nagy meglepetések lesznek, mert vannak, akik kétszer-háromszor annyit fognak kapni, mint az előző évben, ugyanakkor lesznek mások, akik alatta maradnak a korábbi jutalomnak. Mit tesz Isten, én is azok közé kerültem, akik kevesebb prémiumot kaptak. Nem került nagy nehézségbe utánajárni annak, hogy a párttitkár és a személyzetis fúrtak meg, akik az osztályharc vonalát képviselték a kiadónál. Erre bementem Sarlóshoz, és azt mondtam neki, hogy „Idefigyeljen, igazgató elvtárs, velem ez és ez történt, pedig a német kiadványokat mindig hazavittem, és a német anyanyelvű feleségemmel órákat töltve korrektúráztunk, és ezért soha egy szavam sem volt. Ha maguk így elbántak velem, én levonom a konzekvenciát, és a jövőben csak a hivatali munkát fogom elvégezni, és olyan lesz a német szöveg, amilyen. Ha akarják, hogy jobb legyen, fizessék meg a feleségemnek, ha nem, mert azt mondják, jó volt eddig húsz éven keresztül, jó lesz ezután is, marad úgy, ahogy van. Köszönöm szépen, viszontlátásra!” – és rávágtam az ajtót. Két hét múlva a vécén találkoztam Sarlóssal, aki azt mondta pisilés közben, hogy „Széll elvtárs, utánanéztem a dolog­nak, meg kell mondjam, igaza van. Engem félrevezettek, ne haragudjon, korrigálni fogom a dolgot.” És valamilyen lehetetlen ürüggyel egy mozgalmi ünnepkor valóban kaptam egy nagyobb jutalmat. Bementem hozzá, és azt mondtam: „Köszönöm. Ez a maga emberi portréjának a kiegészítéséhez igazán értékes adalék, de ne haragudjon, én már közben megtettem a lépéseket, hogy odébb álljak.” És így is volt.

Ekkor történt, hogy Tömpe András – akit régről, még az illegalitás éveiből, a mozgalomból ismertem – visszajött Berlinből, ahol nagykövet volt, és kinevezték a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete – ahogy csúfolva szoktuk mondani, a MEKEKE – igazgatójának. Elmentem hozzá anélkül, hogy vérmes reményeket fűztem volna az ügyhöz. Azt mondtam neki: „Borzasztó nehéz helyzetbe kerültem. Egy nyamvadt, jelentéktelen párttitkár fúr, de hát ő a párttitkár. Mit tudsz tenni? Ilyen tehertétellel hova tudok menni?” Tanácsot kértem tőle, de ő semmiféle ígéretet nem tett, csak meghallgatott. Nagyon precíz ember volt, körülbelül két-három hét múlva hívatott, és azt kérdezte, hogy a Könyvvilág jelenlegi szerkesztője, Bor Ambrus el akar menni, át akarom-e venni a lapot. Át akartam venni, és át is vettem. Paradicsom volt! Jó fizetés, gusztusos munka!

– Eddig a társadalomba való beilleszkedésed formális, munkavállalói oldaláról beszéltél. Jó lenne, ha az emberi oldalról is elmondanál egy-két jellemző apróságot.

– Hogy néz ki, amikor egy hosszabb börtön után valaki megjelenik a társa­dalomban, és keresi a helyét? Emberekkel találkozik, és az emberek „viselkednek”. Én magam teljesen egyértelműen azt a viselkedési normát állítottam fel önma­gam­nak, hacsak lehet, senkinek nem köszönök előre, megvárom, hogy az illető ész­re­vesz-e, és ha igen, reagál-e. Ha barátságos pofát vág, akkor köszönök, ha mérges po­fát, akkor inkább elkerülöm, mert nem akarom magam kitenni esetleges meg­szé­gye­ní­tő szituációnak. Jellemző és tanulságos eseteim voltak. Ha valakivel elkerülhetetlen volt a találkozás, és azt mondtam neki, hogy „szervusz, hogy vagy?”, az erre adott válasz tesztszerű pontossággal mutatta, hogy az illető kicsoda-micsoda. Ha bárminemű maradéka volt benne a tisztességnek, akkor erre a kérdésemre visszadobta a labdát: „Én? Az nem érdekes. Te hogy vagy?” Aki viszont nem dobta vissza, az szinte ma­te­matikai pontossággal elkezdte sajnáltatni magát. Sokat gondolkodtam, hogy ez utóbbi típusnál miféle pszichológiai folyamatok játszhattak közre. Valószínűleg a szégyenkezés amiatt, hogy az az ember, akivel szemben állok, az egy adott pillanatban emberileg a tisztességnek egy nagyobb mértékét tudta felmutatni, mint én, és hogy mentsem magam ezért a nem egészen korrekt viselkedésért, sajnáltatom magam.

– Emlékszel konkrét példákra is?

– Egy apró kis zsánerkép ebből a sorozatból. Egész friss ember voltam még idekint, a fenekemen volt a gyűjtőfogházbeli tojáshéj, amikor barátaim meghívtak az MTA valamilyen néprajzi vagy folklór-összejövetelére, ahova elmentem, és óvatos magatartásomnak megfelelően az egyik sarokba húzódva vártam az előadás kezdetét. Ott nyüzsgött Tőkés Ottó is, a NÉKOSZ egyik alapító figurája, Rajk László közeli munkatársa, aki 56-ban is csinált valamit, de aztán nagyon beijedt. A NÉKOSZ-ról megjelent komolyabb publikációkban ott van a neve, és méltányolják ilyen irányú érdemeit. Mindenesetre régóta és jól ismertük egymást. Nem akarom dramatizálni, mert az égvilágon semmi sem történt kettőnk között, csak annyi, hogy nem vett észre. Az Akadémia előadótermében nem vett észre! Jött, ment, de mindig óvatosan elkerült. Ezzel szemben Kodály Zoltán messziről észrevett, odajött hozzám, melegen kezet fogott velem, és azt mondta: „Örülök, hogy újra magunk között látom. Hogy van, milyen egészségi állapotban vészelte át a börtönt?” Majd minden jót kívánt, és elment. Feltűnő volt a különbség!

	Kodály Zoltán otthonában

– Kodályon kívül volt-e olyan jeles vagy kevésbé jeles személyiség, aki kijöveteled után a nyakadba borult, két oldalról megcsókolt, és azt kérdezte, tehet-e érted valamit?

– Ilyenek is sokan voltak. De ez egy furcsa história. A feleségem annak idején azt kérdezte, hogy hova lett az a sok ember, akivel jót tettem. Hol voltak ezek az emberek, amikor törleszteni kellett volna? Én azt mondtam neki, hogy Jahve nem egy egyszerű uzsorás, Jahve váltókkal dolgozik. Nem ugyanazzal az emberrel fizetteti vissza a jótéteményt. Ha X-szel és Y-nal jót tettem, és X és Y elfordult tőlem, amikor viszonozni kellett volna, akkor Jahve a váltót átadta másnak, és más fizetett az ő helyében. Ésszel dolgozik Jahve.

– Térjünk vissza a Könyvvilághoz!

– Sok beszámolnivalóm nincs arról, hogy mit csináltam a lapnál. Igyekeztem jó színvonalon tartani. Ez úgy többé-kevésbé sikerült, és ezt honorálták is. Különösen a régi garnitúrában volt sok barátom, ismerősöm. De nem túl érdekes, inkább szokványos szerkesztőség volt. És sikerült – Bor Ambrus után, aki nagyon dörzsölten és nagyon jól szerkesztette a lapot – egy fokkal nobilisabb pofát adni a lapnak, ami azért elég nagy szó. Általában meg voltak vele elégedve.

Volt egy rovata a lapnak, talán a legjelentősebb, a „Kiadóink jelentik”, ahol a könyvújdonságokról adtunk hírt. Az én időmben sikerült felfuttatni a Kultúra Külkereskedelmi Vállalattal való éktelen diplomáciai csetepaték után, hogy a lap a külföldi magyarok körében komoly szervezőerő legyen. Ez azt jelentette, hogy nagyobb példányban tudtuk külföldre eladni a lapot, mint itthon, és a külföldi magyarok ebből orientálódhattak. Ezt a rovatot többé-kevésbé a nyomdában kellett improvizálni, mert összeállítottuk ugyan az anyagot, csoportosítottuk is, de a tördelést sohasem a szerkesztőségben csináltuk, hanem a helyszínen. Szerettem, élvezetes volt, és én régen túl voltam már azon, hogy ebben az életben karriert csináljak. Majd a következőben talán. Én a gusztusos dolgokat szeretem.

– Tehát 1970 októberében kerültél a Könyvvilághoz. Mennyi elfoglaltságot jelentett?

– Bele kellett jönni a munkába, át kellett menni az iskolán, ami körülbelül az ötödik-hatodik szám után meg is történt. Kényelmes, kellemes munka volt, ami mellett fordítást is vállalhattam.

– Tömpe András meddig volt a főnököd?

– Haláláig, 1971-ben elkövetett öngyilkosságáig. Ennek a története nagyon röviden a következő. Tömpének Nagy Andrással, a MEKEKE személyzeti főnökével gyűlt meg a baja. Nagy egy rendkívül gusztustalan fráter volt, egy kétes álmunkáskáder, aki mindig mutatós pozíciókban nyüzsgött. Tömpe is rettenetesen utálta, de a kiadói egyesület megalakulásakor a kerületi pártbizottság egyetlen kikötése az volt, hogy Nagy András elvtársat személyzeti főnöki minőségben kell alkalmazni a vállalatnál. Ő volt ugyanis a komisszár. Tömpe Bandi viszont példátlanul önérzetes ember volt, és ez neki iszonyatosan piszkálta a csőrét. Amikor látta, hogy Nagy egy alvilági figura, akkor mindent arra tett fel, hogy ennek a pasasnak a nyakát kitekerje. Nagy Andrásnak volt egy vitathatatlanul aljas és törvénybe ütköző gesztusa, amit ugyan már rég elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy valamiféle anyagiakkal összefüggő ügy volt, amiért Tömpe Bandi azonnali felmondással kirúgta. És ekkor kezdődött a véget nem érő huzavona. A kerületi pártbizottság elismerte Nagy András aljasságát, de ugyanakkor hibáztatta Tömpe Andrást is, mert a pártbizottsággal való megegyezés nélkül mondott fel Nagy Andrásnak. Ónódi Miklós – aki derék, becsületes fickó volt – iszonyatosan hadakozott Tömpe Bandi mellett, teljes buzgalommal és fegyverzettel csatázott, amit Tömpéről nem lehet elmondani, mert ő ezt a hercehurcát mélységesen méltóságán alulinak tekintette. Közben Nagy András a legaljasabb ellentámadásokra vetemedett. Hazug beadványokkal ostromolta az V. kerületi és a budapesti pártbizottságot, és ezekben leírta, hogy a Tömpe–Ónódi-féle bűnbanda micsoda anyagi gazságokat követett el, és így tovább. Szóval egy ilyen iszonyatosan megközelíthetetlen tisztaságú figurát, mint Tömpe Bandit, aki ugye a prágai bevonulás elleni tiltakozása miatt veszítette el a nagyköveti állását, sárral dobálták, és egymás után jöttek a határozatok, az egyik, amelyik elítélte Nagy Andrást, utána egy láthatatlan kéz a budapesti pártbizottságról megsemmisítette ezt a ha­tá­rozatot, és más határozatot kényszerített ki. (Ezt nyomozzák majd ki azok, akik utánanézhetnek az iratoknak!) Ez több mint egy éven át húzódó, iszonyatosan szennyes dolog volt. A fordulópontjához akkor érkezett el, amikor Tömpe fellebbezett a Bu­dapesti Pártbizottsághoz, és tőlük várta, hogy igazságot szolgáltassanak számára. A Budapesti Pártbizottság egy kétkulacsos határozatot hozott: megállapította, hogy Nagy András egy sötét pasas, de Tömpe András is hibás. Erre Bandi összehívta az egyesület vezetőit, a kiadóvállalatok igazgatóit, és ott fölolvasta ezt a határozatot, majd tíz perc szünetet rendelt el, fölment a szobájába, és főbe lőtte magát. Nagyon megrázó volt! Ezek után egy veterán harcosnak kijáró temetést rendeztek. A párt legfelsőbb vezetői álltak díszőrséget a sírnál, élükön Kádár Jánossal. Nagy gyász volt, amikor meghalt Tömpe! Összehívtak bennünket, az egyesület teljes adminisztrációját, és mindenféle emberek mélységesen megrendült, rezgő baritonban kondoleáltak. Ekkor azt mondtam a feleségemnek, hogy Bandi árnyéka engem egy évig fog védeni.

	Széll Jenő feleségével

– Bejött a jóslatod?

– Valóban, kísérteties pontossággal egy év múlva a következő történt. Humoros is, és egyben nagyon jellemző. A nyári számot készítettük. Nyáron az ember a nyári igényekhez igazítja az olyanfajta lapot, mint a Könyvvilág. Ez úgy néz ki, hogy az ember elmegy a kiadók propagandistájához, és megkérdezi, hogy milyen tipikus nyári dolog van a kínálatukban. A Magvető propagandistájától, Kristó Nagy Istvántól is kértem valami kellemes lektűrt, amelyet az ember bevág a kofferjába, amikor a Balatonra utazik, és hasra fekve a napon olvassa. Adott egy stósz levonatot, amelyből kiemelte Zolnay Vilmos Trófea című regényének a levonatát, az ismert és kitűnő esszéíró első önálló irodalmi művét, amely egyszersmind mindjárt irodalmi szenzációnak és nyári olvasmánynak is nagyszerűnek ígérkezett. Ő ugyan nem olvasta, de a könyv lektorai a legmelegebben ajánlották. Hazamentem, és mielőtt kiadtam volna lektorálásra, telefonon felhívtam Zolnay Vilit, mert minden íróval, akivel valamilyen személyes ne­xusom volt, azt szoktam csinálni, hogy megkérdeztem, hogy neki mi a leg­kel­le­mesebb, hogyan reklámozzuk a könyvét: vegyünk-e ki belőle egy részletet, és azt közöljük, avagy nyilatkozzék a szerző, és beszéljen a könyvéről, avagy másvalaki írjon róla recenziót. Tehát Vilinek is feltettem ezt a kérdést, mire ő azt mondta, hogy nem híve annak, hogy a szerző saját maga beszéljen a könyvéről, inkább beszéljen helyette a mű. Jelen esetben viszont annak sem híve, hogy részletet vegyünk ki, mert nem tudna olyan rövid részletet kiemelni, amely méltó módon reprezentálná az egész könyvet – amelyről egyébként neki is az a véleménye, hogy remekmű –, hanem adjuk ki recenzióra. Először Kamocsai Ildikónak, a szerkesztőség egyik tagjának adtam. Pár nap múlva azzal jött, hogy „Jenő bácsi, ne tessék haragudni, de ez olyan utálatosan szexuális és olyan disznó könyv, hogy én erről nem tudok írni”. „Jól van, te még tapasztalatlan kislány vagy.” És odaadtam az általam azóta, amióta Nyugatra távozott, olyannyira hiányolt és imádott Lángh Julinak, Konrád Gyuri feleségének, aki aztán igazán nem vádolható prüdériával. Mit tesz Isten, Juli három nap múlva azzal jött vissza, hogy „Jenő bácsi, nem tehetek róla, de ez a könyv undorítóan disznó. És bár én nem vagyok ellene semmiféle szexnek, de az a pornográfia, ami ebben van, az nekem is sok!” „Hijnye – mondtam –, ennek a fele sem tréfa!” Közben összeállt, és megjelent a lap, és egy büdös szó sem volt benne Zolnay könyvéről.

– Ezek szerint te nem is olvastad?

– Én azóta sem olvastam el. Elég az hozzá, hogy amikor a lap megjelent, Zolnay felhívott: „Azt ígérted, hogy írtok a könyvemről! Micsoda háttérben rejlő titkos erők akadályozták meg már megint, hogy egy magyar író megkapja azt a publicitást... stb.”, ömlött belőle a szó. Elmondtam neki, hogy erről szó sincs, de két valakinek is kiadtam a könyvét, de mindkettő azzal hozta vissza, hogy túl pornográf. „Biztos nőknek adtad ki.” „Igen – mondtam –, igazad van.” „Látod, ez volt a hiba, én ebben a könyvben lehúzom a vizes lepedőt a nőkről, de ezt ők, mivel hiúk, nem bírják elviselni. Miért nem adod egy férfinak?” „Mondasz valamit, ki fogom adni.” De akkor már nem mertem kísérletezni, hanem felhívtam a népművészeti intézeti koromból ismert kollégámat, Karsai-Kulcsár Istvánt, és azt mondtam neki: „Pistikém, segítsen rajtam! Van egy író, aki úgy érzi, hogy megalkotta az évszázad irodalmi művét, viszont minden valamirevaló lektor azt mondja, hogy disznó pornográfia. Én azzal kaptam a kiadótól, hogy kellemes nyári olvasmány. Írjon róla, mert szerencsétlen író ki akar térni a hitéből, a háttérben megbúvó, írók ellen fenyegető zsdanovi terrorról²⁶ fantáziál. Írjon róla egy olyan ismertetést, hogy ez egy kellemes olvasmány, de azért ki lehessen érezni belőle, hogy irodalmilag gyenge alkotásról van szó.” No, ezt Kulcsár ragyogóan megírta! Megjelent, és rögtön jött a főnökségen keresztül Marczali elvtárstól, a miniszterhelyettestől egy levél. Sok hülye népművelésiminiszter-helyettessel találkoztam, de azt hiszem, mind között ő volt a leghülyébb. Szóval így szólt a levél: „Ön a lapjában magasztaló kritikát írt Zolnay Vilmos pornográf könyvéről. Adjon igazoló jelentést arról, hogy 1. olvasta-e a kéziratot; 2. tisztában volt-e azzal, hogy ez egy pornográf mű; 3. olvasta-e a recenziót?” Hát én leültem az írógéphez, és azon melegében megadtam a választ. Megmutattam Sarlósnak, az egykori zeneműkiadóbeli igazgatómnak, aki éppen az egyesület soros elnöke volt. Sarlós úgy nyilatkozott, hogy rá mély benyomást tett az a férfias egyenesség, amivel én ezt a választ megírtam. Marczali elvtársra meglepő módon nem ezt a hatást tette. Kétmondatos válaszban közölte velem, hogy az én igazoló jelentésemet ő egy nyugdíjazás iránti kérelemmel egyenértékűnek tekinti. Éppen akkor lettem hatvanéves, és éppen ekkor járt le az az egy év, amire azt mondtam, hogy eddig véd majd Tömpe András szelleme.

– Nyugdíjazásod mögött ezen kívül nem volt a háttérben valamilyen politikai ok is?

– Az inkább Tömpe idejében, illetve a Nagy Andrással folytatott huzavona idején volt. Tömpe Bandi egyszer beszámolt nekem arról, hogy a legfelsőbb helyen fölháborodva hánytorgatják föl, hogy Széll milyen revizionista vonalat visz a lapnál. Erre kértünk egy vizsgálatot. Hosszú ideig vizsgáltak is minket a pártközpont valamelyik osztályának a kezdeményezésére. A vizsgálat egyik vonala eleve rokonszenvvel és szimpátiával kezelte az ügyünket, de sok ágon folyt a vizsgálat, olyan ágon is, ahol semmiféle befolyás lehetősége nem volt meg. Az volt a humora ennek a vizsgálatnak, hogy a lap a mennybe ment. Megállapítottak róla minden elképzelhető jót. Hogy a párt vonalát megfelelően, színvonalasan, jól csinálja. Ritkán mentem még úgy a mennyekbe, mint ezzel a vizsgálattal. Ez tulajdonképpen Tömpe ellen lett volna egy durva támadás, amelyben én voltam a sebezhető pont, én voltam a nyílás, a fedetlen hely Tömpe páncélján. Ez a támadás azonban nem sikerült, ezt még nagyon elegánsan vészeltük át.

1 Rákosi Mátyást szovjet kezdeményezésre 1956. július 18-án rossz egészségi állapotára hivatkozva váltották le az MDP éléről.

2 Agamemnon Makrisz (1913–1993) görög szobrászművész. 1945-től 1950-ig Párizsban, utána Magyarországon élt és alkotott.

3 1953-ban szovjet nyomásra Rákosinak le kellett mondania a miniszterelnöki posztról. Utódja Nagy Imre lett, az ő feladata volt korrigálni a kommunista hatalomátvétel után elkövetett legsúlyosabb hibákat.

4 Rákosinak, aki kezdettől szemben állt a Nagy Imre képviselte új politikával, 1955 tavaszán szovjet segítséggel sikerült elmozdíttatnia Nagy Imrét a miniszterelnöki posztról.

5 1956. június 6-án több mint ötvenen köszöntötték Orsó utcai házában Nagy Imrét, közeli hívein kívül egy miniszter és a magyar kulturális élet számos előkelősége (Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Veres Péter stb.).

6 Nagy Imrét 1955. december 3-án zárták ki a pártból.

7 1955. október 18-án kommunista írók, művészek a pártvezetéshez intézett memorandumban tiltakoztak a párt kultúrpolitikájában felerősödő dogmatikus nézetek és lépések ellen, kifogásolva egyebek mellett Az ember tragédiája és A csodálatos mandarin bemutatásának megakadályozását.

8 1949. június 7-én Farkas Mihály és Kádár János próbálta rávenni a letartóztatott Rajkot, hogy ismerje el bűnösségét. Rajk nem volt hajlandó elismerni, hogy öntudatlanul vagy szándékosan az ellenség eszköze lett volna.

9 Gerő Ernőt október 25-én, a Kossuth téri sortüzet követően szovjet asszisztenciával váltották le az MDP éléről, helyét Kádár János foglalta el.

10 1956. október 27-én Szilágyi József tagja volt annak a Nagy Imre baráti köréből összeállt csoportnak, amely két angyalföldi dolgozót kísért el a miniszterelnökhöz, hogy szembesítsék Nagy Imrét azzal, melyek a magyar társadalom tényleges követelései.

11 Október 23-áról 24-ére virradó éjjel az MDP PB Nagy Imrét jelölte miniszterelnöknek, de egyelőre a kormányban semmilyen más változás nem történt. Október 27-én a kormányból kimaradtak a leginkább támadott sztálinisták, és bekerült néhány, a korábbi években nem kompromittálódott kommunista (Babics Antal, Gyenes Antal, Lukács György), valamint két kisgazda politikus (Kovács Béla és Tildy Zoltán). Október 30-án az egypártrendszer megszűnésének bejelentésével Nagy Imre átalakította kormányát, amelybe ekkor vonták be a Nemzeti Parasztpárt képviseletében Erdei Ferencet, és fenntartottak egy helyet a szociáldemokraták jelöltje számára is. A kormány újabb átalakítására november 3-án került sor, ekkor már nem Nagy Imre hívta meg az egykori koalíciós pártok képviselőit, hanem azok jelölték ki tagjaikat a kormányba, amelynek Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár János és Maléter Pál mellett három kisgazda, három szociáldemokrata és két parasztpárti tagja lett.

12 Géppisztoly.

13 A nyíregyházi forradalmi tanács külön egységet állított fel a szovjet csapatmozgások megfigyelésére. A csoport parancsnoka a megtorlás során kivégzett Tomasovszky András volt. A vasút hírszolgálata, távírója kiválóan működött a forradalom idején.

14 Amikor a kommunisták aránya a kormányban megközelítően 25%-ra csökkent (november 3-án), akkor Kádár már nem Budapesten, hanem Moszkvában tartózkodott, ahol részt vett az SZKP Elnökségének ülésén.

15 Október 24-én reggel, közvetlenül a Bródy Sándor utcai stúdió elfoglalását megelőzően a Rádió irányítását áttették a Parlamentbe.

16 November 1-jén a Borsod Megyei Munkástanács küldöttségével együtt Budapestre érkezett a Borsodi Szénbányászati Tröszt munkástanácsának küldöttsége. Vezetőik, Burkus Sándor és Jónás Tibor beszéltek Nagy Imrével, majd november 2-án a Kossuth rádiónak adott nyilatkozatukban a munka felvételére szólították fel a bányászokat.

17 A semlegességet bejelentő beszéd november 1-jén 20 óra 24 perckor ment adásba.

18 Kádár János november 1-jén délután Münnich Ferenc társaságában hagyta el a Parlamentet. A szovjet nagykövetségre, majd másnap repülőgéppel Moszkvába mentek, ahol részt vettek az SZKP Elnökségének ülésén.

19 November 23-ára, a forradalom első hófordulójára néma tüntetést szervezett a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa és a Nagy-budapesti Központi Munkástanács.

20 Az MDP hibás politikájától való elhatárolódás szerint a régi párttagokat nem vették át automatikusan az MSZMP-be, mindenkinek külön kellett felvételét kérnie.

21 A Legfelsőbb Bíróság Radó Zoltán vezette népbírósági tanácsa 1958. február 5-én kezdte tárgyalni Nagy Imre és társai perét, ám azt a második tárgyalási napot követően leállították, mivel a szovjetek a nemzetközi helyzetre tekintettel nem látták időszerűnek a perben meghozandó szigorú ítéleteket.

22 1958 júniusában Vida Ferenc vezette a Legfelsőbb Bíróságnak azt a népbírósági tanácsát, amely Nagy Imre és társai fölött ítélkezett.

23 Mérei Ferencet, Fekete Sándort és Hegedűs B. Andrást 1958. október 17-én, Litván Györgyöt másnap, október 18-án vették őrizetbe.

24 1949. szeptember 30-án, Rajkék halálra ítélése után mondta Rákosi a nagy-budapesti pártaktíván tartott beszédében: „megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, míg a végrehajtás terve alakot öltött”.

25 Révai Tibor a budapesti 1. sz. ügyvédi munkaközösségben dolgozott. Nincs nyoma annak, hogy korábban az ÁVH-nál teljesített volna szolgálatot.

26 Zsdanov, Andrej Alexandrovics (1896–1948) szovjet politikus, 1934-től a legfelső pártvezetés tagja, Sztálin hűséges támogatója. A háború idején a hadseregért és a hadiiparért felelős KB-titkár volt. A dogmatikus, sztálini kultúrpolitika kidolgozója és legfőbb képviselője volt.

Az eredeti interjút Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Szabóné Dér Ilona készítette 1981-1982-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.