Ungváry Rudolf: "1956 cáfolata brutálisan tört ránk 1957 elején"

1957. február 20-án reggel az egyetemi pártbizottság kirakta az egyetem épületére a vörös zászlót. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak lassan alakult ki a megfélemlítések következtében az a légkör, amelyben 56 pozitív értékelése eltűnhetett a nyilvánosságból. Februárban kirakni az egyetemen a vörös zászlót nagyon provokatív lépés volt az uralkodó politikai közhangulattal szemben. Még mindenki úgy érezte, hogy az eltelt hónapok után még egyszer nem térhet vissza a párt kizárólagos irányítása, következésképp az egyetemen nincs semmi keresnivalója egy vörös zászlónak. Reakcióképpen a hallgatók mindenféle vörös rongyokat, vörös edényeket meg egyebeket akasztottak ki a diákszállók és több központi épület ablakaiba.

Nyomban heves összecsapás játszódott le a MEFESZ-bizottság¹ és a pártszervezet tagjai között, mert felelősségre vontuk a pártbizottságot, hogy mi a fenének kellett a vörös zászlót kiakasztani. Azt mondtam, hogy ez olyan provokatív hatású a hallgatókra, mintha valahol Magyarországon kiakasztanák a nyilaskeresztes zászlót. Ez később végzetes kijelentésnek bizonyult. Mindenesetre délután egy óra, fél kettő felé észrevettük, hogy az egyetemet kezdi körbevenni a karhatalom, amelyet úgy látszik, hogy erre az időpontra hívtak ki.² Körülbelül negyed óra, fél óra múlva lehetett látni az ablakból, hogy biztonsági pontokat foglalnak el, aztán futólépésben közelítik meg az épületet különböző oldalakról, szabályos fegyveres felvonulással szorítják mindig kisebbre azt a kört, amelyen belül szabadon lehet mozogni. Majd elzárták az egyetem központi épülete és az egyetemi diákszállók közötti területet is. Mindenkit beparancsoltak az épületekbe, a központi épületben a hallgatókat és az oktatókat beterelték a nagyobb előadótermekbe. Utána civil ruhás nyomozók jelentek meg, és listáról neveket olvastak fel. A diákszállókban ez úgy zajlott, hogy mindenkit betereltek a szobákba, majd végigüvöltözték a folyosókon a neveket, letartóztatták az embereket, és összegyűjtötték az egyik diákszálló épületében. A fegyveres őr, miközben kísért át a központi épületből az egyik diákszállóra, megállított, és azt mondta: „A Magyar Népköztársaság nevében a foglyom, minden menekülési kísérletre a fegyveremet fogom használni!” Furcsa volt és abszurd, de meghatározta a későbbiek halálos komolyságát. Beérve a harmadik diákszállóba, ahol egyben az egyetemi pártbizottság is székelt, betereltek bennünket a szobákba. A fal mellé kellett állnunk hátratett kezekkel, majd a karhatalmisták elővették a gumibotjukat, és végigvertek mindenkit. Aztán bejöttek más karhatalmisták, és végigkérdezték az embereket, kinek mi a neve, mi az apja foglalkozása, és attól függően, hogy milyen foglalkozást mondott, megint csak elkezdték ütni. Miskolcon a fiúk többsége munkásszármazású volt, ennek következtében az apák foglalkozása mindig úgy hangzott, hogy esztergályos vagy gépkocsivezető vagy géplakatos vagy valami ilyesmi, és ez minden alkalommal vad dühöt váltott ki a karhatalmistákból, akik maguk is esztergályosok lehettek, meg segédmunkások meg hasonlók, tehát annak hallatára, hogy géplakatos: „Hú, az anyád k... istenit”, és elkezdték ütni. De nem szemből ütötték az embert, hanem hátulról. Én még gondoltam arra, hogy hazudjak, mondjam azt, hogy az apám lakatos, de gondoltam, úgyis kiderül minden hazugság, és mondtam, hogy gépészmérnök. És erre nem vertek meg. Még tettek is egy dehonesztáló megjegyzést, hogy ez férges, vagy valami ilyesmit. A következő garnitúra erről már nem szerezhetett tudomást, mert ugyanúgy megkaptam a magamét, mint a többiek. Körülbelül százhúsz-százhatvan embert tartóztattak le azokban az órákban egyszerre az egész egyetemen.³ Kikísértek a teherautóhoz, és ahogy a folyosón végigmentünk, láttuk, hogy a pártbizottságon folyik az élet, ki-be járnak a pártbizottsági tagok, miközben a közvetlen környezetükben véresre verik az embereket. Majd fölparancsoltak egy teherautóra.

Azt tudtuk, hogy felgöngyölítenek mindent, érezhető volt. Ezek a begyűjtések nagyrészt az egyetemen belüli feljelentések alapján történtek. Azok a hallgatók voltak a feljelentők, akik a munkás-paraszt hatalom kemény magját alkották. Ők ugyan az egyetemi hallgatóság elenyésző kisebbségét képviselték, öt százalékát sem, de rendkívüli mértékben érintettek voltak érzelmileg az események következtében, mivel éppen ők voltak a legvadabb DISZ-funkcionáriusok. Már eleve szerepet játszhattak az egyetemen belüli besúgóhálózat kiépítésében is, valamilyen népikáder-származás dolgozott bennük, összefonódva egy ideológiai irányítással. Az egyetemi MSZMP csak januárban kezdett el szerveződni.⁴ És hogy kik voltak ott? Számunkra mind jelentéktelen egyéniségek voltak addig a pillanatig, amíg ez a letartóztatási hullám el nem kezdődött. Elsősorban ezek kaparták össze az adatokat. Elsősorban azokat gyűjtötték be, akik valami konkrét eseményben vettek részt, következésképp annak alapján gyűjtötték be az embereket, hogy hol tűntek föl, és nem annak alapján, hogy milyen tényleges funkciójuk volt az eseményekben. Rólam például egyáltalán nem tudták, és soha nem is tudták meg, hogy a Diákparlament hírszolgálatának⁵ a vezetője voltam. Ez a feljelentő társaság, ez a kemény mag olyan alárendelt szerepet játszott az egyetemen, olyan alja volt a hallgatóságnak, hogy a forradalmi napokban egyszerűen nem is látta a Diákparlamentet. Tehát nem is volt fogalma arról, hogy ott mi történt ténylegesen, és annyit sem tudott megjegyezni, hogy engem a nagygyűlésen beválasztottak a Diákparlament vezetőségébe. Még ezt sem tudták rekonstruálni.

– Miután elvittek, mi történt veletek?

– Bennünket fölállítottak a miskolci rendőr-főkapitányság épületének folyosóin, arccal a fal felé. Az volt a szabály, hogy a kezeket hátra kellett tenni összekulcsolva, és az orrunkkal pontosan a falhoz kellett érni. Úgy négy óra, fél öt felé fejeződött be az egyetemen a hallgatók begyűjtése. Lányok is voltak köztünk, tanárok akkor még nem. Azok a karhatalmisták, akik begyűjtöttek bennünket, a későbbi munkásőrség – a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány védelmére önkéntes toborzás alapján szerveződött alakulat – magját alkották. A karhatalmisták – vagy ahogy népiesen nevezték őket, pufajkások, mert steppelt orosz típusú ruházatot viseltek – azzal szórakoztak, hogy végigvertek bennünket, mégpedig azon versenyezve, hogy egy időegység alatt melyikük fárad ki legkésőbb a verésben. Azaz egy-egy pufajkás vette a gumibotot, és minden egyes emberre ráhúzott egyet, majd továbblépett a következőhöz, arra is ráhúzott, továbblépett, arra is ráhúzott. Elég intenzív munka volt, úgyhogy egy bizonyos emberszám után kifáradtak, és akkor kezdte a következő. Ezt számolták, azt azonban nem mindig tudták pontosan, hogy hol hagyta abba az egyik, és hol kezdi a másik, így aztán az átmeneteknél néha kétszer is sor került az emberre. Elég sok karhatalmista volt, ennek következtében több órán keresztül tartott a játék, tehát többször is végigjártak rajtunk.

Reggel öt óráig álltunk ott. Este kilenc-tíz óra felé kezdődtek a kihallgatások. Egymás után szólították az embereket. Bementek, aztán kijöttek, néha támolyogva, néha zokogva vagy fuldokolva. Az ügyész éjféltől kezdve végigment a folyosókon, az egyik szobából ki, a másik szobába be. Attól kezdve, hogy az ügyész megjelent, nem vertek bennünket. Azt hiszem, kilenc-tíz óra felé, de lehet, hogy később, talán tizenegy is volt már, elhangzott, hogy aki WC-re akar menni, jelentkezzék. Persze én azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy mehessek. Az ügyész többször végigment a folyosókon, és látta, hogy ott állunk, de csak körülbelül hajnali négy óra felé szólalt meg, hogy: „Miért állnak itt ezek az emberek? Hát üljenek le!” Akkor a karhatalmisták azoknak, akik betegek voltak, megengedték, hogy leüljenek. Eltelt fél óra, az ügyész megint megjelent, és megint megkérdezte, hogy: „Miért állnak itt ezek az emberek?” Akkor le lehetett ülni.

Hajnali öt, fél hat felé aztán befejezték a kihallgatásokat, nyilván a nyomozók is aludni akartak, és mindenkit levezettek a főkapitányság alagsorába. Ez a főkapitányság ugyanaz az épület volt, amelyet 1956. október 26-án a tömeg megostromolt,⁶ de érdekes módon akkor, azon az éjszakán ez a momentum bennem egyáltalán nem tudatosodott. Ott, az alagsorban mindenkit felszólítottak, hogy fűzze ki a cipőjét, szedje le a nadrágszíját, és minden értéktárgyat le kellett adni. Kupacba rakták. Az alagsorból még lejjebb kellett mennünk a börtönrészbe, ott szétosztottak bennünket a cellákba. Kinyílt előttem az egyik cellaajtó, a nyitott ajtón keresztül beláttam egy egészen kis helyiségbe, három-három és fél méter hosszú, körülbelül másfél-két méter széles volt, és a közepén egyetlenegy priccs. Amint kinyílt az ajtó, egy bajuszos férfi felállt, szinte vigyázban állt. Döbbenten ismertem rá Liptai századosra, a katonai tanszék egyik vezetőjére.⁷ Be kellett lépnem, mögöttem becsukódott az ajtó. Ebben a pillanatban veszítettem el legelőször a szabadságomat.

Először persze kimerítően elmondtunk egymásnak mindent. Liptainak nagy újdonság voltam, hiszen már hetek óta nem beszélhetett egyetlenegy emberrel sem, ezért sok újat hallott tőlem. Én tulajdonképpen nagyon keveset tudtam meg tőle, a börtönviszonyokról természetesen mindent, de azt nagyon röviden el lehetett mondani. Mindannyian tudtuk, hogy amit az ember nem tud, azt nem lehet kiverni belőle, következésképp senki sem beszélt az ügyéről a másiknak, ezért nagyon szűkre volt szabva a kommunikáció. A börtönben, ahol már elítélt emberek tartózkodnak, valószínűleg másképp van, ott az ügyekre vonatkozó információcsere nem jár akkora kockázattal. Éppen ez az oka, hogy keveset tudtam meg a fogdában arról, hogy kit milyen okokból tartóztattak le.

Aznap még további két-három egyetemi hallgatót tettek be a cellába, és néhány napon belül idegen felnőtteket is, akiket a város különböző pontjairól gyűjtöttek be ugyancsak politikai okokból. A maximum kilenc négyzetméteres helyiségben átlagosan öten voltunk, de volt úgy, hogy heten-nyolcan is. Úgy aludtunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban, egymás mellé slihtolva a szűk szobában a földön. Nappal szinte csak állni tudtunk egymás mellett, vagy az ágy szélein körben ülni. Ha kevesebben voltunk, mondjuk hárman, akkor valahogy lehetett föl-alá járni.

– Meddig voltál a rendőrségi fogdában?

– Február 21-e reggelétől március 14-e délutánjáig. A dátumot azért tudom pontosan, mert március 15-én szállítottak át Kistarcsára, és nagy összetartás volt akkor, ezért megjegyeztem.

– Közben is tudtad mindig, hogy milyen nap van?

– Azt hiszem, igen, követtük a napokat. Annál is inkább, mert mindvégig bíztam abban, legalábbis nyitva tartottam azt a lehetőséget, hogy hamarosan kiengednek, és ezért állandóan memorizáltam annak a vizsgának az anyagát, amelyre akkor készültem, amikor letartóztattak. Éppen a matematika volt, és a teljes félévi matematikaanyagot végigmondtam magamban. Azt hiszem, csak akkor hagytam abba, amikor a kihallgatásaim befejeződtek, mert akkor már láttam, hogy egyhamar nem szabadulok ki. Akikkel együtt voltam, teljesen jelentéktelen ügyek szereplői voltak. Az idegeneket, tehát a nem egyetemistákat izgatás miatt hozták be, egy kivételével, akit fegyverrejtegetés miatt, és az eléggé odavolt, mert azokra halálos ítélet várt abban az időben, lévén statárium.⁸ Ezek az emberek Magyarország olyan rétegét képviselték, akikkel én különben soha nem találkoztam volna. A lumpen és a segédmunkás életmód közötti félparaszti-félmunkás állapotban éltek, a leglehetetlenebb nézeteket képviselték, és tulajdonképpen azt a töltelék hadsereget alkották, amely az 56-os nemzeti megmozduláskor könnyes szemekkel szavalta a Nemzeti dalt, azt is csak azért, mert mindenki szavalta, és ezért ők is tudták. Ott a börtöncellában egész halkan a lehető legszentimentálisabb dalocskákat énekelték, biztatgatták magukat meg egymást, hogy hamarosan kiszabadulnak. Magánéleti történeteket meséltek, amelyeket nem tudtam megjegyezni, mert annyira érthetetlenek voltak számomra. A hallgatók, akikkel együtt voltam, fegyveres őrszolgálatot láttak el a forradalom alatt, vagy pedig valamilyen megjegyzést tettek, azért gyűjtötték be őket. Március 15-éhez közeledve, úgy 10-e felé intenzívebbé váltak a begyűjtések. Tulajdonképpen ezek az idegenek akkortájt kerültek hozzánk, mert a MUK-ra készülve a karhatalom boldog-boldogtalant begyűjtött. Egyszer csak, azt hiszem, 13-án a cellámba került a frissen letartóztatott Bihari Sándor költő. Ez azért volt jelentős számomra, mert egyrészt a Kilátó egyik szerkesztője volt, a miskolci írócsoport kulcsembere, 1956 augusztusától kezdve fontos szerepet játszott a miskolci irodalmi életben, másrészt, mivel a karhatalom által február 20-án az egyetemen elkövetett atrocitás városszerte beszéd tárgyává vált, ő írt egy cikket az Északmagyarország című lapba, amelyben tett egy megjegyzést a karhatalom viselkedésére. Örökké hálás leszek neki, mert rendkívül sokat jelentett, azóta pontosan tudom, hogy mennyit jelent a börtönben és a letartóztatásban lévők számára minden külső gesztus és akció.

– Mikor jutott el hozzád Bihari írásának a híre?

– Még mielőtt letartóztatták. Valószínű, hogy a rendes börtönőröktől. Ugyanis két garnitúra őrzött bennünket, az egyik hagyományos rendőrökből állt, akik jóindulatú, rendes polgáremberek voltak, a másik pedig – valószínűleg az ÁVH-tól átvett részleg – ugyanolyan vad társaság volt, mint amilyenekből a karhatalmisták rekrutálódtak. Azoknak a jelenlétében semmit sem lehetett csinálni, azok állandóan ordítoztak, és nagyon kíméletlenek voltak.

– Felváltva voltak szolgálatban?

– Igen, nagy szerencsénkre. A napi programunk az ébresztővel kezdődött reggel öt óra felé. Akkor fel kellett kelni, napközben nem fekhettünk. A reggelit a rabok hozták. Kinyílt az ajtó, és néha ki lehetett lesni egy pillanatra, amikor az ember a csajkával odament a kondérhoz. Utána mehettünk WC-re. Naponta egy alkalommal körbe lehetett futni a szűk börtönudvart, akkor próbáltuk a legtöbb információt cserélni. Nem emlékszem már pontosan, hogy az információ a Bihari cikkéről egy ilyen sétán ért-e el hozzám, vagy valamilyen ételosztás során. Ezért is volt nagy meglepetés számomra, amikor március 13-án egyszer csak nyílt az ajtó, és az amúgy is túlzsúfolt cellában – akkor már heten is lehettünk – megjelent Bihari Sándor. Jóformán tizenkét órás folyamatos beszélgetés kezdődött közöttünk. Üdítő élmény volt, és nagyon sajnáltam, hogy olyan hamar el kellett válnunk egymástól. Azóta sem találkoztam vele.

– Ez alatt az idő alatt kihallgattak?

– Már a legnagyobb kétségbeesésben voltam, hogy engem miért nem hívnak, amikor egyszer csak szólítottak, fölkísértek az emeletre, ahol egy sovány, bajuszos, kevés beszédű nyomozó hallgatott ki. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tudnak. Úgy okoskodtam, hogy valamit feltétlenül tudnak, és nekem le kell tagadnom azt, ami számomra rossz lehet, de hogy a tagadásom hiteles legyen, cserébe olyat kell mondanom, ami nekik használható, nekem viszont még mindig a kisebbik rosszat jelenti. Ebből a megfontolásból kiindulva két dolgot vallottam be. A kihallgatás ugyanis abból állt, hogy: „Mondja el, mit csinált 1956. október 22-től!”⁹ Mindig ez volt a kérdés, amire mindig elmondtam ugyanazt a szöveget. A legelső alkalomtól kezdve mindig ugyanazt mondtam, és ügyeltem rá, hogy pontosan emlékezzem arra, amit legelőször mondtam. Elmondtam, hogy október 22-én írtam egy újságcikket a Mi Egyetemünk című lapba. Azt gondoltam, ezt csak meg kell mondanom, hát egy újságcikkre ráakadnak. Később rájöttem, hogy nem akadtak volna rá. A másik, amit elmondtam, hogy megkértek, időnként vegyem föl a telefont – október 27-től körülbelül november 1-jéig –, tehát az egyetemen üljek egy telefon mellett, jegyezzem fel a beérkező híreket, és adjam tovább. Hogy milyen hírek jöttek? Hát hogy vannak-e szovjet csapatok abban a városban, ahonnan hívtak, vagy hogy milyen az élelmiszer-ellátás és ilyesmik. Úgy állítottam be, hogy én csak telefonszolgálatot teljesítettem. Az, hogy a szovjet csapatok felől kellett érdeklődni, nagyon súlyosan esett aztán a latba. Azt mondtam, hogy november 1-je után abbahagytam a telefonügyeletet, és nem csináltam semmit sem. Ez volt az egész mesének az alapja. A pasas jegyzőkönyvbe vette, aztán két napig nem történt semmi. Két nap múlva megint hívtak, akkor egy másik nyomozó elé kerültem. Ez egy köpcös, malacképű, kövérkés, enyhén szeplős, seszínű ember volt, viszonylag széles, húsos tenyérrel. Ez is megkérdezte, hogy mit csináltam, és ennek is végigmondtam ugyanazt. Miután mindezt elmondtam, a pasas a legnagyobb nyugalommal fellapozott valamit maga előtt, és azt mondta: „Maga azt állította, hogy a MUK-ot nem március 15-én kell kezdeni, mert azt már tudja a kormányzat, hanem vagy előtte, vagy utána. Ezen kívül maga azt mondta, hogy mit szólnának a kommunisták, ha mi, miután a pártbizottság kirakta a vörös zászlót, kiraknánk a nyilaskeresztes lobogót.” „Hát ne haragudjon, uram, de én ekkora hülyeségeket nem mondok” – válaszoltam. Erre a pasas nyugodtan fölállt az asztala mellől, odaállt elém, és hirtelen lendületből két akkora pofont adott, amilyet még sohase kaptam. Teljesen megváltozott a légkör, és megint megkérdezte, hogy ugye azt mondtam. Megint azt válaszoltam, hogy nem. És ettől kezdve – nekem végtelenül hosszú ideig tartott – fél órán keresztül ütött-vert. Taknyom, nyálam, vérem egybefolyt. Sírtam, de nem hangosan, zokogva, hanem eléggé visszatartottam, azért, mert így volt könnyebb elviselni azt a helyzetet, amelybe ezzel a vadállattal szemben kerültem. Ő állandóan el akarta érni, hogy ezt a két hülyeséget valljam be, én meg mindent elkövettem, hogy ne valljam be, és minden ütés után azt mondtam, hogy nem. És ez engem ököllel vert, tenyérrel vert. Emlékszem a tenyérütésekre, nagyon pontosan emlékszem, mert olyan húsos tenyere volt, ami erősen megrendített, de végül már arra törekedtem, olyan helyzetben legyek, hogy kedve legyen tenyérrel ütni, és ne ököllel. Annak ellenére, hogy borzalmas volt, és én a rettegés minden stádiumát végigéltem, ezt a két piti dolgot nem vallottam be. Számomra ez olyan volt, mintha a halálos ítéletemet kellett volna elfogadnom és tudomásul vennem. Úgy éreztem, hogy ezt azért akarja belőlem kiverni, mert ezáltal engem ötször olyan súlyos büntetéssel sújthatnak, és ezért úgy döntöttem, ha ő ezt ennyire akarja, nem szabad bevallani. Holott a két másik dolog, amit bevallottam – a cikk és a telefon –, ennél ezerszer súlyosabb volt tulajdonképpen. Az egész olyan piti, értelmetlen és siralmas valami volt. Három egymást követő nap vitt föl magával, és ismételte meg a procedúrát érthetetlen módon. Akkoriban nem is értettem, hogy mi történik. Minden alkalommal újramondatta velem, hogy mit csináltam, és minden alkalommal elkezdődött ugyanaz. Föltette a két kérdést, és mivel azt nem vallottam be, elkezdett ütni. Sírtam, gyerekként viselkedtem. Húszéves voltam, de éretlenebb, mint egy normál húszéves, és az ő szemében én csak egy vacak gyerek voltam, aki ráadásul sírt. Később rekonstruáltam, hogy megtévesztettem őt a sírásommal, mert abból ő arra következtetett, hogy ezt a két hülyeséget játszva kiveri belőlem, és minden alkalommal megpróbálta, mert a reflexei azt mondatták vele, hogy aki így sír, az egy rongy, ha annak behúznak egyet, akkor az el is mondja. Holott nálam az egyáltalán nem így volt. Pechemre, ennek következtében ötször annyit kaptam, mint amennyit kapnom kellett volna. Ha nem sírok, hanem azt mondom neki, hogy menjen el a k... anyjába, akkor csak egyszer ver meg. Nekem ez alapvető tanulság volt.

– A cellából más is került ilyen állapotba?

– Nem. Abban az időszakban én voltam az egyetlen, akit így kikészítettek.

– Tudnak ilyenkor segíteni a cellatársak?

– Nem nagyon. Nem volt mit segíteni. Az a vicc, hogy a begyűjtés éjszakáján kapott gumibotütésektől három hétig nem tudtam a hátamon feküdni, és épp ezután kezdték el a kihallgatásokat. A legszörnyűbb a két kihallgatás közötti éjszaka volt. Mindig attól féltem, hogy esetleg elővesz egy hegesztőpisztolyt, egy Bunsen-égőt vagy valami ilyesmit, és akkor nem tudok ellenállni, akkor azt mondom majd, amit akar, akkor bevallok mindent. Soha nem rettegtem olyan mértékben, mint a kihallgatások közötti éjszakákon. Mentségemre szolgáljon, hogy bizonyos mértékig még gyerek voltam.

– A húsos tenyerű milyen egyenruhát viselt?

– Semmiféle egyenruhát nem viseltek ezek, mind civilben voltak, nyakkendőben, olykor kihajtott ingben. A húsos tenyerű malacképű időnként telefonált, a feleségével vagy a családjával beszélgetett, én közben figyeltem ki az ablakon, ahol a szomszéd ház gangját lehetett látni. Ami a külső életre utalt, azt nagy élvezettel néztem.

–A kihallgatási periódus végén nem volt vádemelés?

– A százhúsz letartóztatottnak több mint a felét néhány napon belül kiengedték, mert nem volt ellenük semmi, amiért bent foghatták volna. A bent maradók többségét internálták, és csak néhány ember ellen készítettek elő bírósági eljárást. Aztán az internáltak közül is kiemeltek néhányat, és azokat is hozzácsapták a bírósági ügyekhez. De ez már később történt. Akik Kistarcsára kerültek – mint én is –, azok közül senkinek sem volt ítélete, mindannyian internálási határozatot írtunk alá. Kész bohózat volt, ami lejátszódott, mert csak az említett két ökörséget tudta kiizzadni rólam nagy kínnal az a társaság, amely az egyetemen meg volt bízva az ellenforradalmi elemek felgöngyölítésével. Ez a két ökörség pedig az ő értelmezésüket és észjárásukat tükrözte. Az a barom meg azért vert engem, mert a beadott vádpontot realizálni kellett, és mivel nem vallottam be, nem tudta lezárni az ügyemet. Hiába vallottam be két másik dolgot, az egész nem ért semmit. A pasas azért nyilván dörzsöltebb volt nálam, egy ponton átlátott rajtam, emiatt azóta is szégyellem magam. Hülye voltam, a szó legszorosabb értelmében, és ezt soha nem tudom jóvátenni. Március 10-e körül lehetett, egyszer csak nyílt az ajtó, nem vitt föl, hanem a börtönfolyosó vasrácson túli részéhez, egy asztalhoz kísért, elővett egy többlapos nyomtatványt, amelyben a rovatok ki voltak töltve – többek között tényállásleírás, vádpontok meg minden –, és azt mondta, hogy: „Írja alá! Ez csak egy internálási határozat, egy formalitás, tudomásul veszi, hogy internálják, ezért kell aláírni.” Aláírtam a papírt. Ami azonban lényegében kihallgatási jegyzőkönyv volt, amelyben én bevallottam mind a négy vádpontot, tehát azt a kettőt is, amiért végig vertek. Erről akkor nem tudtam semmit, csak akkor tudtam meg, amikor kiszabadultam.

Attól kezdve, hogy aláírtam, nem szólt hozzám senki. Néhány napra rá – azt hiszem, nem véletlenül, mert mintha a szervezetem megérezte volna, hogy micsoda ostoba ökör vagyok – belázasodtam, lüktetni kezdett a mandulám, torokgyulladást kaptam. Március 14-én, a déli órákban, váratlanul – a legnagyobb beszélgetésem közepette Biharival – sokadmagammal együtt átkísértek a Miskolc szélén lévő határőrlaktanyába, ahol már nemcsak diákokkal, hanem tanársegédekkel is találkoztam. Ott egy infernó fogadott. Átmeneti szállás volt, ott gyűjtötték össze azokat, akiket Kistarcsára akartak szállítani, ezért túl voltak terhelve a fogdák. Egy ugyanakkora helyiségben, amilyenben azelőtt hatan-heten voltunk, most tízen. Az volt a különbség, hogy hiányzott belőle a priccs, ellenben szalmazsákok voltak letéve a földre.

– Ez eredetileg börtön volt?

– A határőrlaktanya fogdái voltak a szuterénben. Hideg volt, a nedves cellafalakon a fölszivárgó víz jégvirágokká fagyott. Amikor belöktek ebbe a cellába, leszámoltam az életemmel, mert azt hittem, hogy olyan lázas állapotban tüdőgyulladást fogok kapni, és meg fogok halni. Emlékszem, hogy abban a jeges veremben az első fél órában végiggondoltam az egész életemet, és elbúcsúztam tőle, mert azt hittem, hogy másnapra már az eszméletemet is elveszítem a láztól. Később aztán olyan stresszhatás alá kerültünk az éjszaka eseményei következtében, hogy valóban nem tudtam sokat gondolkodni, mert egy-két órára rá, hogy mi odaérkeztünk, elkezdték beszállítani az ottani fogdákba a március 15-ét megelőző éjszakai razziák során az utcán spontán begyűjtött embereket. Az őreink – mind karhatalmisták – már akkor is nagyon ingerültek voltak, amikor bennünket beszállítottak, valószínűleg ittak is, és abban a pillanatban, amint az elfogottak átlépték a határőrlaktanya kapuját, agyba-főbe verték őket. Leginkább a börtönfolyosón zajlottak az események, és ebben az volt a megrendítő, hogy addig én csak a saját évfolyamtársaim, illetve egyetemi kollégáim hangját, nyöszörgését hallottam, és úgy éreztem, ha egy fiatal nyög, az még viszonylag természetes dolog. De ide felnőtt, meglett férfiakat szállítottak be, munkásembereket, és fültanúja voltam, hogyan törnek meg, omlanak össze azáltal, hogy agyba-főbe verik őket, és nyöszörgő, vinnyogó csecsemőkké válnak. Megrendítő volt. Mindegyiktől megkérdezték, hogy kit akasztott. Akik akasztottak, azokat szerintem már mind begyűjtötték korábban, mit mondhatott, akit így kapásból hoztak be, azt, hogy nem akasztott fel senkit. Erre nekiestek, elkezdték agyba-főbe verni a szerencsétlent. Aztán jött ugyanaz a borzalom, ami velünk történt a főkapitányságon február 20-án. Ideológiailag irányított bosszúállás zajlott. Azok az emberek szellemi fogódzót kaptak ahhoz, hogy kiéljék a gyűlöletüket. Ezúttal sem az értelmiségen élték ki, hanem a hozzájuk hasonló társadalmi státusú embereken, tehát még csak azt sem tudom mondani, hogy osztályharcos bosszúállás volt. Amikor kinyitották a cellaajtót, hogy az összevert embereket belökjék, meglátták azokat, akiket korábban szállítottak be, elkezdték kihívogatni őket a cellából, és kihallgatást játszottak velük. A cellából kirángatott fogoly – lehetett egyetemista vagy bárki – rémületében természetesen azt mondta el, amit már a vallomásában is, mire a karhatalmisták agyba-főbe verték. Így ment egészen hajnalig. Rettegtünk, hogy mikor kerülünk sorra. Ott feküdtünk a mínusz öt fokos hidegben, nem volt takarónk, és vártuk, hogy kinyílik a cella ajtaja, és szólítanak. Végül szerencsénk volt, mert az utolsó cellában voltunk, így nem került ránk sor, a sok cella és a sok ember elvette az idejüket. Iszonyatos volt. Hajnalra álltak le, talán két órát aludtunk.

Hat-hét óra felé kinyitották az ajtókat – akkor már a mi rendőreink álltak ott, akiket a börtönben is láttunk –, és ki kellett menni az udvarra. Emlékszem, hogy milyen megkönnyebbülés fogott el, amikor ezeket a rendőröket megláttuk. Egy ideig várnunk kellett, amíg megérkeznek a rabomobilok, majd egymás után felszálltunk. Azt hiszem, a másodikra kerültem rá, elég sokunkat bezsúfolták. A rendőr előreült, és döcögve elindultunk. Hozzá kell tennem, hogy a vizsgaidőszakban vittek el, amikor mindannyian kék munkaköpenyben jártunk, alatta melegítőnadrág és melegítőfelső, ebben voltam mindvégig, ebben vittek el Kistarcsára is.

– Köpenyestül?

– Köpenyestül, nem lehetett átöltözni. Nem volt nálam tulajdonképpen semmi. A zsebemben volt WC-papír, amit még a rendőrség WC-jéből hoztam magammal, és nem tudom rekonstruálni, hogy honnan, de szereztem valamilyen ceruzacsonkot. A WC-papírra leírtam, mi történt velem, hová visznek, és kértem, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy kiszabaduljak. Ugyanis a szüleimet nem értesítették, nem fordulhattam ügyvédhez, senki nem tudta, hogy hol vagyunk, teljes jogtalanságban éltünk. Csak azt tudták, hogy február 20-án elvittek, erről a szobatársaim értesítették őket. Néhányan azt mondták a rabomobilban, hogy ne csináljam, veszélyeztetem őket is, én azonban megírtam ezt a feljegyzést a WC-papírra. Mellékeltem hozzá egy szöveget, hogy „az emberiesség nevében kérem, juttassák el ezt az üzenetet az alábbi címre”, és ráírtam a szüleim nevét, címét. A rabomobil végén volt egy egész szűk, sűrű ráccsal lezárt ablak, ahol valamennyire ki lehetett látni, és az ajtónál egy kis rés. Amikor Mezőkövesden haladtunk keresztül, azon a kis résen ki tudtam csúsztatni a WC-papírt. Hogy pont Mezőkövesden dobtam ki, annak valószínűleg ösztönösen az lehetett az oka, hogy tudtam, Borsodban Mezőkövesden volt a legnagyobb az ellenállás az összes vidéki helységhez képest, és november 4-én is fegyveresen próbáltak az oroszokkal szembeszegülni. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy az 1945-ös és az 1947-es választáskor is Mezőkövesden voltak a legtöbben, akik tudatosan szavaztak a kommunista párttal szemben. Valószínű, az ott uralkodó közhangulatnak köszönhetően a lakosság figyelme is éberebb volt, ha egy-egy rabomobilt látott. Az autók mögött elég nagy porfelhő keletkezett, ennek ellenére, akik kiláttak a résen, azt állították, hogy valaki az úttestre lépett, és lehajolt. Amikor kiszabadultam, otthon megtaláltam a levelet. Valaki valóban felvette, ellátta egy rövid kommentárral, hogy „mellékelten küldöm ezt a levelet, bizonyára a fiuk írja”, és föladta a szüleim címére. Így tudták meg, hogy mi történt velem.

Útközben megálltunk egy helyen. Olyan kellemes volt, egy nagyobb térségen lehetett sétálni! Este volt már, amikor Kistarcsára érkeztünk, ahol félelmetes látvány fogadott. Reflektorok világították meg a szögesdróttal körülvett udvart, és nagy farkaskutyák ugatása jelezte, hogy megérkeztünk a táborba. Rögtön Auschwitz jutott eszembe, teljesen olyan volt a légkör, és állandóan attól tartottam, hogy megint elkezdenek verni. Engem végül soha sem bántottak Kistarcsán, de tudok olyan kihallgatásokról, amelyek igen kemény fizikai tortúrával jártak. Sorba állítottak, rendezgettek bennünket. Egy Mester nevezetű rabot, köztörvényes bűnözőt jelöltek ki annak a nagy csoportnak az irányítására, amelybe én is tartoztam. Ott általában csíkos ruhás rabok felügyeltek ránk. Aztán beosztottak egy épületbe, amelynek a földszintjén helyezkedtek el a parasztszármazású internáltak, a második emeletén a munkás származásúak, a harmadikon pedig az értelmiségiek. Nagy kaszárnyaépületek voltak, minden szinten egyetlenegy hatalmas teremmel, emeletes ágyakkal. A két szélén voltak a mosdók, illetve a WC-k, a közepén pedig a feljárat, egy elég meredek lépcső. Egy ágyra két ember jutott, annyira zsúfoltan voltunk. Nekem kész tortúra volt, mert mindig összekuporodva szerettem aludni, itt viszont nyílegyenesen kellett, mint a tűzifa. Egy nyomozó eligazított bennünket, hogy őket úrnak kell szólítani, hiszen mi a reakciót akartuk visszaállítani. Azt is közölte velünk, hogy az internálási határozat hat hónapra szól. Kijelölték az úgynevezett szobagazdát, aki a politikai internáltak közül került ki. Érdekes módon ez a kijelölés arcra és megjelenésre ment, ezért a legrobusztusabb, legdurvább kinézetű internáltat jelölték ki, de ő aztán igyekezett kollegiálisan viselkedni.

Lehetett jelentkezni kondérosnak. Nekik kellett a pincében lévő konyhából felhozni az ebédet tartalmazó kondért. Ez nem volt veszélytelen foglalatosság, mert a kondér száz kiló is lehetett, és az alul lévők kockáztatták, hogy leforrázza őket a tűzforró leves, ha megbillen. A kondérosoknak viszont joguk volt ebéd után kitörölni a kondért, ezért a kevésbé öntudatosak mindig nagyon szívesen jelentkeztek erre a feladatra, ezek közé tartoztam én is. Tudom, hogy nagyon sok valóban talpig férfi meg sem mozdította a kisujját, egy lépést sem tett annak érdekében, hogy valamilyen előnyhöz jusson, tehát kondérosnak sem jelentkezett. Volt például ott egy nagyon rokonszenves férfi, báró Orbán Bódog, negyven év körüli lehetett, és egészen mintaszerűen viselkedett, volt benne méltóság. A baráti köréhez tartozott még néhány hasonló férfi, akikkel aztán én is jóba lettem.

– Kistarcsán munkatábor volt?

– Akkor nem, mi egész nap ott rohadtunk az épületben, és nem is minden nap kerültünk le az udvarra sétálni. Az ablakon tilos volt kinézni, be is volt festve. Az ágyak olyan sűrűn álltak, hogy csak keskeny folyosók képződtek közöttük, és mivel napközben nem volt szabad az ágyakra ülni, egész nap ott álltunk vagy guggoltunk az ágyak tövében.

– Ott már nem leltél ismerősre?

– Néhány egyetemista társam ott volt, de az évfolyamomról senki, a másodévesek közül egyedül engem internáltak. A harmadévesek közül volt ott egy-kettő, és az egyik tanársegéd, Darin Sándor, akit később kiemeltek az internálótáborból, és több évre elítélték. Volt velem például egy öreg tanárember, aki 1955-ben szabadult Kistarcsáról, és visszakerült. Ő mesélt az ötvenes évek kistarcsai világáról, ami más volt, de akkor sem dolgoztak. Gyakori volt, hogy úgynevezett szópókert játszottunk, előfordult az is, hogy valaki mesélt és a többiek hallgatták. Lelovits György sólyomidomár például, aki a Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmből volt ismert, sok állattörténetet mesélt. Emlékszem egy esetre, hogy a szobagazda valamivel megsértett egy ötven év körüli férfit, és valami dühödt veszekedés kezdődött, amikor ez a férfi valamiféle tromfként azt mondta: „Hogy merészel velem így beszélni, én a Magyar Nemzeti Hadsereg főhadnagya vagyok!” Ez az érv olyan abszurd volt számomra!

Az egyik WC-nek az ablakából ki lehetett látni az internálótábor környéki kistarcsai házakra. Március-április volt, virágba borultak a fák, valami gyönyörű látvány volt, és elmondhatatlan sóvárgást éreztem a szabadság iránt.

A vége felé – én csak két és fél hónapot voltam Kistarcsán – már felvetődött, hogy lassanként el fognak bennünket szállítani Tökölre, ahol dolgozni lehet. Azt mindenki várta, szívesebben vette volna. Én már nem kerültem bele ebbe a szórásba, mert az apám akkorra igénybe vette a munkahelye, a Vegyiműveket Tervező Vállalat ügyvédjét, aki, azt hiszem, valamilyen szorosabb kapcsolatban lehetett pártszervekkel vagy hatalmi emberekkel, mert elég hamar elérte, hogy felülvizsgálták az ügyemet.

Az egyik nap aztán szólítottak. Az előző héten is előfordult, hogy szólítottak embereket. Azoknak meg kellett borotválkozniuk, minden holmijukat vinniük kellett, és utána eltűntek. Egy részüket azért szólították – ezt valahogy érezni lehetett a szólításból is –, mert bíróság elé kerültek, másik részüket meg azért, mert szabadulnak. Egy napon aztán rám is sor került. Megborotváltak, majd átkerültem egy másik épületbe. Akkor már tudtuk, hogy szabadulunk, és eufóriás érzés vett rajtam erőt. Következő nap reggel át kellett öltöznöm abba a ruhába, amit a szüleim bejuttattak. Emlékszem, hogy miután becsukódott mögöttem a kapu, gyalog kimentem a HÉV-állomásra, és úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek el kell mondanom, de nem mondhatom el senkinek.

– Tudod a napját?

– Fejből már nem tudom pontosan, valamikor májusban.

– Milyen képed volt a külvilágról? Bejutottak oda hírek, valamilyen jelzés arról, hogy mi folyik kint, amíg ti internálva vagytok?

– Amikorra kimentem, tudtam, hogy már szó sincs arról, hogy oktalanul tartóztatták le az embereket, ami történt, azt bűnnek tartják, és súlyosan megtorolják. Ezért nyilvánvaló volt, hogy semmiről sem lehet már beszélni. Természetes volt, hogy egy megfélemlített társadalom fogadott. Ezzel a mással én együtt nőttem, hiszen bennünket is annyira megfélemlítettek, hogy tulajdonképpen előbbre voltunk, mint a társadalom kint szaladgáló része. Persze az is meg volt már eléggé félemlítve ahhoz, hogy senkinek sem jutott eszébe akár csak kérdezni is valamit.

Az internálótáborban néhány hét után engedélyezték, hogy levelet írjunk haza. Kaptunk egy előre nyomtatott levelezőlapot, arra megírtam, hol vagyok, mikor lehet beszélőre jönni és mit lehet behozni. Egyetlenegy látogatást értem meg ott. Ekkor hozták be azt a ruhát, amelyikben aztán szabadultam. Anyám jött, meg az öcsém. Anyámnak akkor kezdődött a szürke hályogja, és mert egyébként is attól tartott, hogy túl zaklatott lesz, és mert nem tudott jól magyarul, és mert nem volt olyan fürge – bár 1957-ben ő még csak ötvennégy éves volt –, a testvéremet küldte be, aki akkor tizenhét éves volt.

– Csak egy látogató mehetett be?

– Igen, csak egy. Egy hosszú épületbe tereltek be bennünket, amely hosszában vasráccsal volt elválasztva, és a drótháló egyik oldalán fel kellett álljunk hátratett kézzel, vigyázban. Miután elrendeztek bennünket, néma csöndet parancsoltak. Akkor az épület végén kinyílt egy ajtó, azon keresztül beengedték a látogatókat, akiknek végig kellett rohanniuk, hogy megtalálják valahol az emberüket, akit hangosan szólongattak. Mi pedig elkezdtük kiabálni a saját nevünket. Az öcsém fiatal volt, gyorsan rám talált. Volt talán öt perc, vagy még annyi sem, ami alatt el lehetett mondani azt, amit lehetett. Az öcsém nagyon kedves volt, lelkesen beszélt, hogy ki mindenki gondol rám, meg elmondta, hogy anyám kint van, de nem mert bejönni, félt, hogy elsírja magát. Még megemlítette, hogy írtak Svájcból, és már vége is lett. Amikor kiszabadultam, az öcsém elmondta, hogy olyan rémületes volt látni, mennyire megváltoztam. Amikor elhangzott, hogy vége, mi abban a pillanatban rugóként fordultunk sarkon – úgy, ahogy nekünk előre megmondták –, hátat fordítottunk nekik, és elléptünk a rácstól a falhoz. Olyan mértékben voltunk már beidomítva és megfélemlítve. Korábban soha nem látott engem így viselkedni.

Nos, a behozott ruhában mentem a HÉV-állomásra, és állandóan úgy éreztem, hogy mindenki látja rajtam, honnan jövök. De senki még csak rám se nézett, pedig érzékelhették.

– Honnan kellett érzékelniük?

– Hát a helybéliek tudták, hogy ott internálótábor van. Öt évvel ezelőtt Kántor Péter költővel, aki egy ottani lánynak udvarolt, elmentünk Kistarcsára, és beszélgettem a családdal, akiknek a háza az internálótábortól körülbelül hatvan méterre fekszik. Azt mesélték, hogy pontosan tudták, mi folyik ott. Arra is volt példa, hogy valaki próbált megszökni, és akkor az egész környéket átfésülték csatárláncban. Mindenki pontosan tudta, és látta az emberen, hogy internált, de senki még csak jelét sem adta annak, hogy észrevette volna. Ők már az ötvenes évektől kezdve be voltak idomítva.

– Az ellenségesség vagy a szolidaritás hiánya miatt nem vették észre?

– A megfélemlítettség miatt.

– Rosszul esett, hogy nem vették észre?

– Nem mondhatnám. Természetes volt számomra, mint ahogy az is természetes, hogy ha az ember bekerül egy szobába, ahol büdös van, csak akkor veszi észre, ha belépett, de ha hosszabb ideig ott tartózkodik, akkor már nem. Már hosszabb ideje egy ilyen országban éltem. Tehát nem esett rosszul, nagyon is természetes volt, hogy nem kapok ilyen értelemben senkitől sem támogatást, nem volt számomra különösebb újdonság.

Emlékszem, hogy a házmester milyen döbbenten meredt rám, amikor hazaértem. Anyám nyitott ajtót, és amikor megpillantott, rögtön sírva fakadt. Ez volt tulajdonképpen a legelső emberi gesztus, ami fogadott. Ez a sírás olyan természetes és magától értetődő volt.

Apám a lehető leggondosabban, legszorgalmasabban, felelősséggel végezte a kiszabadításomat. Megvannak az ügyvéd tanácsára benyújtott papírok. Visszamentem az egyetemre, de hiába. Úgy gondoltam naivan, hogy tanulhatok tovább, ha már kiszabadultam. De nem vehettem részt az oktatásban, hanem fegyelmi tárgyalásnak néztem elébe. A rektor meg a dékán igyekeztek megvédeni, és úgy intézték, hogy elhúzódjon a fegyelmim. A tárgyalásra sor került 1957 júniusa körül, de a fegyelmi határozat meghozatalát elhúzták. Amikor véget ért az oktatás, hazatértem Pestre, és 1957. szeptember elején elhelyezkedtem vasesztergályos ipari tanulóként a lakásunk közelében lévő Lakatos- és Fémáru Szövetkezetben, ahol apámnak régi ismerőse volt Schwarz úr, akkor a szövetkezet egyik illusztris tagja, de már nem sokáig.

– Arra a százhúsz emberre, akit februárban elvittek, mindre fegyelmi tárgyalás várt?

– Nem. Voltak olyanok, akiket nem állítottak fegyelmi elé, és olyanok is kerültek fegyelmi elé, akiket nem vittek el februárban.

– A fegyelmi határozat mindig elmarasztaló volt?

– Azt hiszem, hogy nagy ritkán volt csak felmentés. Minden variáció előfordult: megintés, megrovás, egy félévre, két félévre, négy félévre kizárás, és az összes egyetemről való kitiltás. Mialatt én az internálótáborban voltam, az egyetemen lezajlottak a tisztogatások és a pálfordulások. Megváltozott az évfolyam atmoszférája és viselkedése. Értesültem arról, hogy az egyes tanulókörökben lejátszották az önkritikai hullámokat. Az évfolyamon, főleg a tanulókörökben, akik valamiképpen ki akartak tűnni az önkritikájukkal, azt mondták, hogy az én rossz hatásomra vált ingadozóvá a véleményük. Azt hiszem, hogy a személyiségem lehetett alkalmas a fekete bárány szerepére, minden rákenhető volt anélkül, hogy lett volna egyetlen konkrét fogódzó. Illetve minden jel szerint a saját évfolyamomból nem volt feljelentő, hiszen ők tudták, hogy a hírszolgálatnál dolgoztam, és ezt senki sem jelentette. A fegyelmi tárgyalások után elég hamar hoztak ítéletet, de egy-két hallgató esetében – akiket a rektor meg a dékán, mint mondottam, valahogy át akart menteni – a határozathozatalt elhúzták olyan időszakra, amikor már esetleg enyhébbé tehető az ítélet.

A fegyelmi tárgyalások légkörére jellemző, hogy az enyémen az egyik fő tanú, akitől valószínűleg a zászlóval kapcsolatos feljelentés is származott, egy olyan kijelentést tulajdonított nekem, amely valóban elhangzott a diákparlament 1956. október 22-i ülésén, de valaki másnak a szájából. Valami olyasmi volt – ez is jól jellemzi az akkori helyzetet –, hogy a szovjet katonák állítólag árulták azokat a libákat, amelyeket a magyar parasztoknak azért kellett beszolgáltatniuk, hogy a szovjet hadsereget ellássák élelemmel. Ezt a Szovjetunió elleni uszításnak minősítették. Ilyen vádpontok alapján akkoriban kizárták az embereket az egyetemről. Éppen előttem tárgyalták az ügyet, így én megbízhatóan tudtam hivatkozni arra, hogy nem én tettem ezt a kijelentést. Akkor a fegyelmi bizottság elnöke, a dékánhelyettes, aki nagyon rendes ember volt, felcsattant, hogy: „Kérem, itt emberek sorsáról van szó, meg kell gondolni, hogy miről tanúskodunk!” Erre a tanú azt válaszolta: „Ha nem ezt mondta, akkor biztos mondott valami mást.” Tényleg hajszálon múlott, hogy mit fognak az emberre, és mit nem. Mentségemre föl tudtam hozni egy nagyon konkrét dolgot, mégpedig azt, mennyire felháborodtam az akasztások idején azért, amiért bírósági eljárás nélkül öltek meg embereket. Ezt tanúkkal tudtam igazolni, és enyhítő körülményként játszott szerepet.

Az, hogy esztergályosnak helyezkedtem el, az apám közreműködésével történt, az ő sugallatára és intenciójára, nem tudván jobbat. Bennem föl sem merült alternatívaként, hogy elmenjek valamilyen szellemi munkakörbe az érettségimmel és a másfél év egyetemmel. Anyámnak, aki svájci iparos környezetből származott, magának is kalapos volt a szakmája, a kétkezi munka nagyon tisztességes dolgot jelentett. Természetesnek tartotta, hogy a kétkezi szakma, az mindig jó. Én ezt annyiban elfogadtam, hogy olyan foglalkozásomnak kell lenni, amelyből meg tudok élni, függetlenül attól, hogy mi a véleményem a dolgokról. De pokoli volt egy gép előtt állni állandóan, és abban a fegyelmező világban számomra teljesen értelmetlen dolgot csinálni. Soha nem tudtam megbékülni azzal, hogy alkatrészeket forgácsolok. Primitív tömegmunkát kellett végezni, ezért éppen hogy csak meg tudtam csinálni azt a trapézmenetet, amivel végül a szakmunkásvizsgán átmentem.

– Hány évig kellett tanulnod?

– Kétéves volt. Mert az érettségizettek kétéves szakmunkásképzésben vettek részt. Iskolába kellett járni hetenként egy alkalommal, közben pedig a műhelyben kellett dolgozni.

– És amikor felszabadultál?

– Amikor felszabadultam, akkorra esett a fegyelmi határozat kézhezvétele is. Ami akkor már úgy szólt, hogy az ország összes egyeteméről négy félévre kitiltottak. Ami éppen akkorra járt le, amikor felszabadultam. Azért említettem a rövid szakmunkásságot, mert jórészt annak köszönhető, hogy a fegyelmi határozat ennyire enyhe lett. Úgy értékelték, hogy „megváltozott a viszonyom a munkásosztályhoz”, holott ebben részemről semmiféle tudatosság nem volt, de ezt írták a javamra, ezt tudták a javamra írni. És ennek következtében volt az ítélet olyan, amilyen, a rektor nyomására. Nagy boldogan elbúcsúztam mindenkitől a műhelyben, mondván, hogy megyek vissza az egyetemre. Leszereltem, és szépen elutaztam Miskolcra. Amikor megjelentem az egyetemen, közölték velem, hogy igen, írásban ez így fest, mert nem mondtak ellen a rektornak, de a pártbizottság nem járul hozzá, hogy a nappali tagozaton mérgezzem a hallgatók légkörét, csak levelező tagozaton tanulhatok tovább. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy ha olyan ügyes vagyok, és találok olyan munkahelyet, amely azok után, hogy internálva voltam, ajánl engem, akkor igen. Ennek nagyon kicsi lett volna a valószínűsége, így vissza kellett mennem a Lakatos- és Fémáru Ktsz-hez. Azt hittem, meghalok. Így visszamenni vert hadként, mikor nagy boldogan, feszülő mellel vitorláztam el, hát, gondoltam, végem lesz. Még úgy morfondíroztam, hogy teljesen kikészítenek, de egy rossz szót nem mondtak.

– És ajánlottak?

– Az más lapra tartozik. Az a műhelykörnyezet, amelyben dolgoztam, és amelybe visszamentem, hallatlanul emberségesen viselkedett. A mesterem szilárdan meg volt róla győződve, hogy kisiparos akarok lenni, és majd átveszem a nagybátyám műhelyét. Semmiféle gúnyos megjegyzést nem tettek. Szóval nagyon tisztelték az emberek realitásait – és a sors forgandóságának realitásait. Azonban a Lakatos- és Fémáru Ktsz, mire visszamentem, már csődeljárás alatt állt, és megszűnt. Ott föl sem merülhetett, hogy engem bárki ajánl. Ellenben az egyik osztálytársamnak, Sipos Andrásnak az apja a Zuglói Textilgépalkatrész Gyár igazgatója volt, vele beszéltem, és ő felajánlotta, hogy műszaki ellenőrként felvesz. A megbeszélt időpontban jelentkeztem nála a gyárban, ő bemutatott a MEO vezetőjének, Vrábel Antalnak, aki elkísért a műhelybe, a gyár MEO-irodájába. A gyárudvaron aggódva megkérdezte, hogy tudom-e használni a tolómérőt. Amiből én arra következtettem, hogy ő engem az igazgató egyik protezsáltjának tekintett, egy idiótának, akit el kell fogadni, mert az igazgató ezt akarja. Én viszont tökéletes műszaki ellenőr lettem. Sipos Andrásnak és a szüleinek köszönhetem, akik régi mozgalmi emberek voltak, hogy aztán ez a vállalat javasolt levelező hallgatónak, és így 1959-ben be tudtam iratkozni az egyetemre. Az akkor még hátralévő negyedik félévemet Miskolcon zártam le, és utána átiratkoztam Budapestre.

Még egyszer vissza kell térnem a letartóztatásom idejére. Számomra 1957. február 20-ával kezdődött az az időszak, amely mind a mai napig eltart, és amelyet jelennek nevezhetek. Azt hiszem, hogy mindazok számára, akik a forradalomban részt vettek, ez a jelen nagyjából szintén 1957 januárja és 1957 júniusa között kezdődött, mert akkor érte el az ország egészét az a megtorlási hullám, amelyet a hivatalos szóhasználatban konszolidációnak neveznek. Ennek a jelen-kezdetnek, ennek az időbeli cezúrának a legjellemzőbb vonása az volt, hogy érdemben ettől az időponttól kezdve megszűnt a kommunikáció mindazokkal, akikkel a forradalom idején, és még utána is egy ideig együtt tevékenykedtünk. Érdemben legalábbis megszűnt, mert ha találkoztunk is egymással, és ha mondtunk is esetleg valamit a múltra vonatkozóan, vagy a jelen helyzetünkre, az nem volt érdemi, igazán reflexiót tartalmazó beszélgetés, vagy ha volt, akkor valamiféleképpen annak regisztrálására szorítkozott, hogy milyen rossz az, ami van. De ez sem szavakban nyilvánult meg, hanem inkább gesztusokban. Azt hiszem, hogy akkor került az egész nemzedékem, amely ebben részt vett, a megfélemlítettség többet már soha el nem múló állapotába. Valószínű, hogy ez a nemzedék egészére vonatkozik. Aki valamilyen módon változtatni tudott ezen, annak többnyire nem azért sikerült, mert el tudta felejteni, hanem azért, mert elviselhetetlennek érezte volna, ha teljes mértékig annak a süketségnek a fogságába kerül, amelyet kénytelen vagyok tapasztalni majdnem mindenkiben azok közül, akikkel manapság is találkozom időnként az akkori társaim közül. 1956 cáfolata brutálisan tört ránk 1957 elején, és az volt a megrendítő, hogy vissza lehetett csinálni azt, amiről 1956 októberében úgy éreztünk, lehetetlen még egyszer visszacsinálni. A legsúlyosabb lelki traumát tulajdonképpen ez okozta.

1 Miskolcon október–novemberben nem alakult meg az egyetem MEFESZ-szervezete, a diákok vezetését az ún. Diákparlament vállalta magára. Csak egy hónappal a második szovjet agressziót követően, 1956. december 4-én alakult meg a Miskolci Nehézipari Egyetem ideiglenes MEFESZ-bizottsága, zömmel az egykori Diákparlament vezetőiből. Az ideiglenes szervezőbizottság elnöke Ungváry Rudolf volt.

2 A vörös zászló kitűzése valószínűleg a karhatalommal előre megbeszélt provokáció volt, hiszen a karhatalom olyan hamar kiérkezett az egyetemre, ami nem lett volna lehetséges előzetes egyeztetés, felkészülés nélkül.

3 Délután 69 főt tartóztattak le az Egyetemvárosban, közülük másnap reggel 38-at bocsátottak szabadon.

4 A Miskolci Nehézipari Egyetemen már 1956 decemberében működött a pártbizottság. Az egyetemi pártbizottság ekkor még kifogásolta például a megyei pártbizottságnak azt a határozatát, amely az egyetemisták október–novemberi viselkedését általában pozitívnak értékelte, de megjegyezte, hogy követtek el hibákat is.

5 Október 26-ától egyre jobban strukturált szervezetként működött a diákparlament. A hírszolgálat október 25-éről 26-ára virradóan szerveződött meg, amikor egy személyes kapcsolat révén a miskolci telefonközponttól közvetlen vonalat kapott az egyetem. A hírszolgálatnak Ungváry Rudolf és Gónusz Sándor volt a vezetője.

6 1956. október 26-án a megyei rendőr-főkapitányság épületéből a tüntetőkre lőttek, mire a tömeg megostromolta a rendőrséget, és a sortűzre válaszul egy államvédelmi tisztet meglincselt.

7 Liptai László százados részt vett a Diákparlament őrszolgálatának megszervezésében, és november 1-jén tagja volt annak a küldöttségnek, amely a kormánnyal tárgyalt. A forradalom leverését követően az elsők között tartóztatták le.

8 1956. december 11-én hirdették ki a statáriumot, ami 1957 novemberéig volt érvényben. Noha a törvényerejű rendelet egyéb cselekmények büntetésére is alkalmas volt, ezen törvényhely alapján mégis elsősorban, szinte kizárólag fegyverrejtegetőket ítéltek el.

9 Miskolcon 1956. október 22-vel, az egyetemen tartott diákgyűléssel kezdődött a forradalom.

Az eredeti interjút Vásárhelyi Judit készítette 1987-1988-ban.
Szerkesztette Molnár Adrienne.