Pap János: "Megválasztottak, kineveztek, csináltam, ameddig csináltam"

– 1961-ig én voltam az MSZMP Veszprém megyei első titkára. A konszolidációs időszakban a fő hangvétel a bizalom erősítése volt a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és az MSZMP vezetése iránt, és az eredményekről való beszámolás. Én úgy emlékszem, hogy inkább előretekintettünk, mint visszafelé; hogyan tovább, mivel megyünk az országos pártértekezletre, mit tudunk felmutatni. A taglétszámunk elég szépen alakult, létrejöttek a pártszervezetek, az ellenforradalommal gyakorlatilag leszámoltunk, már akikkel le kellett számolni – össze lettek szedve. Az 1956. decemberi határozatban eszmeileg egyértelműen a kétfrontos harc kezdett kibontakozni, de a balos nyomás a felszólalásokban és egyes emberek tevékenységében is egyértelműen jelentkezett. Nagyon keményen fel kellett lépni, és hamarosan meg is kellett szabadulni attól az összeverődött brigádtól, amelynek tagjai azt hitték, hogy géppisztollyal meg gumibottal kell újra beterelni a népet a szocializmus aklába.

Kétfrontos harc ment, próbáltuk a lenini normákat betartani, és harcolni a jobb- és baloldali elhajlások ellen. Nagyon fontos volt a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Nem tenni engedményeket egyik oldalnak sem, nem beerőszakolni a parasztokat a téeszbe! Voltak akkor ilyen legendák, de nem igaz, nem történt erőszak, illetve ha valahol valamilyen kilengést tapasztaltunk, azonnal nagyon keményen felléptünk azok ellen, akik nem megfelelő módszerekkel próbálták meggyőzni a parasztokat. Volt aztán, ahol – például Tihanyban és Badacsonyban –azt mondtuk, jobb hagyni, maradjon úgy, ahogy van, nem kell ott termelőszövetkezet. Ismertük a megyét, megyei emberek voltunk mind. 1960 tavaszán még volt pár község, amelyik nem ment át, de jött az ukáz, hogy kezdődnek a tavaszi munkák, álljunk le a további szervezéssel, majd ősszel folytatjuk. Bennünk már nagy lelkesedés élt, hogy azt a keveset, azt a másfél vagy kéttucatnyi községet a megyében még be kellene szervezni. Versenyhangulat volt. Kimentem késő éjszaka, és fáradt, kialvatlan, ideges emberekkel találkoztam. Azok a brigádok – kommunisták meg párton kívüliek –, amelyek győzködték a parasztokat és vitatkoztak, már hónapok óta kint dolgoztak. Abba kellett hagyni. Nehéz volt megértetni, de le kellett állni, mert idegileg túlhasználódott állapotban voltak az embereink. Ilyenkor következik be az, hogy nem tiszta és nem politikai eszközökkel dolgoznak.

	Munka a téeszben

– A szövetkezetesítés indításakor volt önökben félsz, hogy esetleg kudarc lesz a vége?

– Nem. Az egészet sorozatos központi bizottsági ülések előzték meg, ahol voltak összecsapások. Az egyik elképzelés az volt, hogy először fel kell építeni a nagyüzemi gazdálkodás modelljét, aztán csak beterelni a parasztot a kész épületekbe, majorokba, a másik meg, hogy szegénnyé tenni, aztán bemegy maga. Szóval voltak összetűzések, de tisztázódtak a kérdések, és ment a meggyőző munka, méghozzá nagyon részletekbe menően. Akkor sok ismeretanyagot tudtunk megszerezni a termelési eljárásokról, a világ mezőgazdaságáról a szomszédos országokból is és Nyugatról is. Mondtuk, hogy akkora földön lehet kétszer meg háromszor annyit is termelni. Hitték is a parasztok, nem is, de sikerült meggyőzni őket, hogy a közösség erejével előbbre tudunk menni. Falunként változott a helyzet. Volt, ahol egy-két felvilágosult középparaszt mintagazda maga állt az élen, és szervezte, ott könnyebben ment, ahol makacskodtak, ott nehezebben. Volt, ahol külön szövetkezetet alkottak a szegények az állami tartalékföldön, külön a módosabbak, azoknak meg nem volt, aki dolgozzon. Volt olyan falu, ahol három szövetkezetet alakítottak. Hittel, lelkesedéssel és tiszta eszközökkel, nagyon nagy meggyőző erővel – nem azzal, hogy a párt ezt mondta és ezt kell csinálni –, ténylegesen felkészülve mentünk ki, és elmondtuk, hogyan és mint tudjuk megszervezni a gazdálkodást. Nagyon jó apparátusunk és nagyon jó munkatársaink voltak, nemcsak politikailag, hanem mezőgazdaságilag is jól képzett emberek. Nem ment könnyen, főleg a megszilárdítás. Nehezen is indult be, nem voltak épületek, nem voltak gépek. A legnehezebb volt a szőlős vidékeken, ott nem lehetett összeszántani a határt, mint a szántóföldeken, ahol előbb jelentkezett a nagyüzemi gazdálkodás előnye. A szőlős területeken elég sokáig csak a huszonöt-harminc mázsás átlagok maradtak meg. Szerencsére a bornak elég jó ára volt, meg tudtak belőle élni, ha nem is lettek különösebben gazdagok. Aztán jöttek az új telepítések, nagy állami segítségekkel. Nagy pénzek mentek a mezőgazdaságba, a munkásosztály sokat visszaadott a parasztságnak az eredeti akkumulációból. Hiába, azért a felszabadulás után a mezőgazdaságból valamit akkumuláltunk, áron alul jelentős készleteket, szükségkészleteket gyűjtött az állam, valamit vissza tudtunk adni.

	Kádár János csoportképen TSZ parasztokkal

Az idő sürgetett bennünket, meg kellett oldani az ország ellátását, és látszott, hogy a világban beindult technikai forradalomban sehol sincs a magyar mezőgazdaság. A mi öt-nyolc mázsás búzatermésátlagainkkal szemben Nyugat-Európában a két-három tonnás termésátlagok mentek, gépesítve voltak, műtrágyát használtak. Fel kellett zárkózni tehát, volt egy technikai kényszer is. Vettünk ötszáz szovjet kombájnt, és pár év alatt a gabonakérdés megoldódott. Olyanok voltak, amilyenek, de a szemveszteség, amit a kombájn kiszórt, az egészen más, mint a sok hurcolással – aratógép, kévekötés, szekérre rakás, cséplőgépre hordás satöbbi –, meg romlott is a minőség közben.

– Említette, hogy Veszprém megye megítélése 1956 előtt nem volt túlságosan pozitív a pártvezetőség részéről. Mikor változott meg ez a negatív megítélés?

– Azt hiszem, hogy a mezőgazdaság átszervezésével. Talán az addig végzett politikai munkánk is olyan volt, hogy bíztunk magunkban, bíztunk az erőnkben, mert akkor már éreztük, hogy kézben van a hangulat és a politika. Egy jó politika állt mögöttünk. Úgy ítéltük meg, ha nem lépünk gyorsan, akkor tíz éven belül nem tudunk átszervezni. Bizony Somogy, Zala meg Vas megye még jó ideig küszködött az átszervezéssel, mi már akkor régen nyeregben ültünk, megvoltak a szövetkezetek.

– Milyen előnye származott a megyének abból, hogy ilyen sikeres volt az átszervezés?

– Ez még az agitációmban is szerepelt, úgy fű alatt, hogy aki az elsők között lép be, az mindig többet szokott kapni, mint aki utoljára szédül be. Az első évben az állattenyésztés viszonylag nehéz helyzetben volt. Veszprém megye erős állattenyésztő, szarvasmarha-tenyésztő megye volt. Az első év nyarán három hónap alatt száztizenhat százas istállót építettünk fel, minden téesz kapott egy istállót, legyen mibe kötni a marhákat.

– Milyen pénzből építették az istállókat?

– Állami pénzből. Az elsők kapták a traktorokat, az arató- és cséplőgépeket, akik később léptek be, azok is kaptak, de más konstrukcióban. Amikor az első hetven traktor megérkezett, nagy népünnepély volt. Veszprémben végigpöfögtek a Hofherrek, és innen vonultak ki a szövetkezetekbe, a gépállomásokra. Politikai erővé vált a demonstráció is, hogy lám a kormány is belenyúlt a zsebébe, segít bennünket, vetőmagot ad. Szakembereket vezényeltek le ide főagronómusnak, üzemvezetőnek, elnök is jött egy csomó. Volt, aki bevált, volt, aki nem. Jött Pestről főosztályvezető is, a párt felszólította, jött, beállt a sorba. Bizonyos kedvezményeket kaptak fizetésben, és lakást is. Akik az elsők között léptek, helyzeti előnyben voltak, és anyagi fórban is.

– Lehetett-e tapasztalni a megyei, a regionális lobbik működését?

– Nem akarok gyanúsítani senkit, nekem konkrét ismereteim nincsenek, de az az érzése az embernek – ahogy megnézi egyik-másik területet, és ismeri a kapcsolatát az országos vezető szervek egyik-másik tagjával –, mintha egyik-másik helyen vastagabban csordogált volna a pénz, és talán nem olyan hatékonyan használták fel. A területfejlesztési alap szükséges, hogy valamilyen munkahely legyen az elmaradott térségekben, de akkor az országban összevissza telepítették a gyárakat – Szabolcs megyében például papírgyárat, gumigyárat, minden olyat telepítettek, amihez ott nem értettek. Mindenütt a világban vannak ipari körzetek, mezőgazdasági körzetek, és ha a lakosság egy része elmegy onnan, nem történik semmi. Nem egy katasztrófa egy ekkora kis légypiszoknyi országban – már bocsánat –, hogy száz kilométerrel odébb kell költözni.

Megemlítem, hogy a mezőgazdaság átszervezésének az időszakában a párt- és állami káderek körében – de más területen is – nagy, önkéntes mozgalom indult azért, hogy a tudásukat is fejlesszék, és képesítéseket szerezzenek. Akkor nagyon sokan jogi egyetemet végeztek a tanácsi apparátusban, nálunk sokan agrárvégzettséget szereztek. Itt Veszprémben az állami vezetők, a pártvezetők és a rendőrségtől is többen esti egyetemi oktatásba kezdtünk. Öt félévet végeztem el én is, amikor értesítettek, hogy sürgősen Pestre kell mennem. Marosán elvtárs fogadott, és közölte, hogy belügyminiszternek kell felmennem. Meglepett, mert soha nem dolgoztam ilyen területen. Megnyugtattak, hogy ez a pártmunkának egy sajátos területe, a párt határozatainak a sajátos végrehajtása, a belső renddel, a közbiztonsággal való foglalkozás. Mindenféle huzakodás nélkül mentem, én megszoktam, hogy amikor azt mondták, hogy ide vagy oda kell menni, megyek. 1961 szeptemberében volt egy KB-ülés, ahol jóváhagyták, és én bekerültem a Belügyminisztériumba.

– Mióta volt KB-tag?

– Az MSZMP VII. kongresszusán, 1959-ben választottak a Központi Bizottság tagjává. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, és tartom ma is, hogy egy ilyen zűrzavaros helyzet után a KB tagja lettem, és a XII. kongresszussal bezárólag az is maradtam.

– Hogyan esett önre a választás? Indokolták?

– Nem. Valószínű, részben az itt folytatott politika miatt. Annak híre ment, hogy Veszprémben milyen helyzet alakult ki 56-ban, és hová jutottunk.¹ Szóval mélypontról indultunk. A hadsereg bevetésével folytatott fegyveres harc a vidéki városok közül csak Veszprémben volt.² Más vidéki városban nem volt olyan, hogy repülők, harckocsik bevetésével kellett megtisztítani a várost az ellenforradalmároktól. Azt hiszem, hogy ez a rendcsinálás lehetett az oka, hogy engem választottak. Véleményem szerint a belügyminiszteri funkció nem is szakmai funkció, az mindig politikai funkció.

Ebben az időszakban két fontos feladat volt amellett, hogy a közrendet és a közbiztonságot fenn kellett tartani és meg kellett erősíteni. Nagyon szép időszaka volt ez ennek az országnak több okból is. Részben sok bűnöző hagyta el az országot a disszidálási hullámmal,³ a kompromittált, börtönből szabadult bűnözők nagy része elment, tiszta volt az ország. Másrészt olyan politikai közhangulat volt, hogy büntetlenül nem lehet bűnözni, alacsony volt a közönséges bűncselekmények száma. Egyrészt be kellett fejezni a Rákosi-korszak koncepciós ügyeinek a tisztázását, amin egy külön bizottság, egy csoport dolgozott a Belügyminisztériumban. Ennek vezetője Rácz Sándor volt, aki később az adminisztratív osztálynak lett a vezetője a pártközpontban, majd pedig a néphadseregtől ment nyugdíjba, tehát ő vezette – bár vezetni a pártközpont vezette –, ő adminisztrálta és csinálta. Azt a rengeteg ügyet mind pontról pontra végig kellett rágni, tisztázni kellett, és a Központi Bizottság elé kellett vinni. A 63-as központi bizottsági határozattal a személyi kultusz és következményeinek lezárásáról lényegében egyszer s mindenkorra pontot tettünk ezeknek a kérdéseknek a végére. Az összes koncepció által érintett, igazságtalanul meghurcolt embert a bíróságok és az ügyészségek rehabilitálták, kártérítést kaptak.⁴ A pártban is rehabilitálták azokat, akik megérdemelték. Szét kellett választani az ügyeket, mert sok helyen össze voltak kuszálva, volt, akin rajta maradt a pártbüntetés, volt, akin rajta maradt a büntetett előélet, nem lett rehabilitálva. A párt egyszer s mindenkorra lezárta a koncepciós ügyeket. A Belügyminisztériumból elbocsátottuk azokat, akik ebben a témában vétkesek voltak, akik részt vettek a koncepciós ügyekben – az én időm alatt ez még nyolcvanhat volt államvédelmi hatósági szervnél dolgozó személyt érintett –, és Kádár elvtárs különleges kívánságára mindenkit tisztességesen elhelyeztünk.⁵ Ezek az emberek a Központi Bizottság engedélye nélkül az állambiztonság területén többé nem dolgozhattak. A Központi Bizottság egy esetben adott felmentést, Rajnai Sándor esetében – ez akkor nem került nyilvánosságra –, aki újra az állambiztonság területén dolgozott, majd Moszkvában nagykövet lett. Mint egy mottó maradt meg bennem, amit Kádár János mondott a központi bizottsági ülésen, ahol nagy viták voltak, sokan hozzászóltak. A zárszóban mondta, rámutatva a bizottság tagjaira, hogy: „ha ebben az országban még egyszer személyi kultusz lesz, vegyék tudomásul, hogy azért maguk felelősek, akik itt ülnek a széksorokban, hogy engedik, hogy nem állnak fel, és nem tiltakoznak!” Ott egyesek részletesen elmesélték, hogy őket hogy tartóztatták le, hogy hurcolták meg. Többek között Marosán, aki indulatosan otthagyta a Központi Bizottságot. Mi, a belügyben dolgozók is kényelmetlen helyzetben voltunk – és én ezt végig éreztem –, mert bizonyos elvtársak, akik a koncepciós ügyek szenvedő alanyai voltak, görbe szemmel néztek ránk is. Valami titokzatosság vette körül a belügyi szolgálatot – az állambiztonságot konkrétan –, hogy uram isten, mit tudnak ezek, mit csinálnak, és hogy bánnak az emberekkel.

	Marosán György

	Kádár János

Én nagy lelkesedéssel kezdtem dolgozni. Nem volt könnyű időszak, mert mindjárt épületcserével kezdődött, a Belügyminisztérium épületét át kellett adni a pártközpontnak, és mi akkor átköltöztünk a József Attila utcába. Nagyon fontos feladat volt – ezt mi úgy fogalmaztuk meg – az egységes belügyi szervezet létrehozása, gondolkodásban, felépítésében. Az államvédelmi hatóságot feloszlatták, az emberek többsége rendes, tisztességes kommunista volt, a párt a legjobb kádereit küldte minden időszakban erre a területre, de ezek 56 miatt görbén néztek egymásra, meg hát a két szervezet felépítése is különböző volt. Egységes nézetet és egységes szervezetet kellett kialakítani. Lényegében akkor hoztuk létre a mostani szervezetet, a főcsoportfőnökséget, a csoportfőnökségeket, és kialakítottuk a munkát. Bizonyos tisztítást is végeztünk, az oda nem tartozó részeket eltávolítottuk. Például a polgári védelmet átadtuk a néphadseregnek. Aztán a koncepciós ügyek kapcsán felvetődött egy elvi kérdés is – a büntetés-végrehajtás akkor még a Belügyminisztériumnál volt –, hogy a Belügyminisztérium felderíti a bűncselekményt, az ügyészség ellenőrzése mellett lefolytatja a vizsgálatot, átadja a bíróságnak, az igazságszolgáltatásnak, ott elítélik, és aztán visszakapja. Elvileg nem egy rendes állapot – nagyon vulgárisan fogalmazok –, hogy visszakerül a kezembe az illető, akivel nekem esetleg még valami elintéznivalóm van. És egyébként is a büntetés végrehajtása ne tartozzon a belügyhöz. Akkor adtuk át az Igazságügyi Minisztériumnak. Voltak ellenzői a belügyben is.

Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom. Azelőtt Magyarországról kiutazni meg ide beutazni igencsak vékonyan lehetett. Kezdtük kinyitni a kapukat abból az elvi megfontolásból, hogy az idegenforgalom egy szocialista ország számára nem lehet hátrányos. Erősen meg kellett változtatnunk az ellenségről alkotott képet, abban az értelemben, hogy aki ide bejön, nem mind ellenség, nem mindenki arra kíváncsi, hogy nekünk milyen titkaink vannak. Másrészt, aki kimegy külföldre, az nem mind árulja el a hazáját, és nem mindenki akar disszidálni. Aki disszidálni akart, az úgyis elment 56 végén, 57 elején. Könnyítettünk a vízumlehetőségeken a beutazóknak és rendszeresítettük a magyar állampolgárok kiutazását. Akkor még az ablakos rendszerrel, ilyen meg olyan kiutazási ablakot engedélyeztünk. A Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi szervek megteremtették a valutaellátási lehetőségeket. A legnagyobb megdöbbenésünkre alig disszidáltak a kiutazók közül. A beutazók száma ugrásszerűen megnőtt, 62-ben talán hatvanezer ember utazott be turisztikai célból az országba. Ez akkor már nagy szám volt.

	A Terasz kilátó a János hegyen. Szovjet turisták

Abban az időben kezdődtek szerveződni a galerik a fővárosban, galerikbe szerveződtek a fiatalok. Az a része nem hozzánk tartozott, hogy a fiataloknak milyen programokat csináljanak, de az igen, hogy ne az EMKE előtt gyülekezzenek, ne a Marx téren, ne a Széna téren vagy hasonló helyeken. Ezek között akkor megjelentek a hangadók. A galerik bomlasztását, feloszlatását a budapesti főkapitányság gyors munkával megoldotta. Ilyen jellegű feladatokat hajtottunk végre. Érdekes, izgalmas, mozgalmas munka volt, kicsit újdonságnak is számított.

Én minden évben legalább egyszer lejutottam minden belügyi szervhez, határőrséghez, mert abból, hogy az ember bent ül a hivatalban, és naponta vagy naponta többször kap valamilyen jelentést több szervtől is, nem tudja meg, hogy mi van az országban, de ha emberekkel találkozik és beszél, az kiegészíti és motiválja. Nagyon intenzív kapcsolatot tartottunk a megyei pártbizottságokkal, megyei tanácsokkal. A magam számára is hallatlanul sok ismeretet sikerült szereznem, és utána úgy fogalmaztam – ahol lehetett meg is valósítottam a gyakorlatban –, hogy én minden pártmunkást elküldenék időnként vagy egy-egy alkalommal állami területre dolgozni, mert más a pártban dolgozni, más a párthatározatokat végrehajtani, és más az állami törvényekkel szabályozott közéletet végrehajtani és gyakorolni.

Nagyon fontos volt a bűncselekmények felderítési hányadosának a javítása, hogy az elkövetett és az ismertté vált bűncselekmények közül mennyinek tudtuk megtalálni a tettesét. A magyar rendőrségnek azóta is nagyon jók az adatai nemzetközileg. Nagy figyelmet fordítottunk a technikai fejlesztésekre, a közvélemény által is valamennyire ismert bűnügyi laboratórium fejlesztésére, ezért is nagyon magas a felderítési arány. Az egységes rendőri szerv létrehozása nálunk Magyarországon azért is szükséges volt, mert az ellenforradalom világosan bebizonyította, hogy a közönséges bűncselekményeket rendszeresen elkövető, hivatásos bűnözők mindig az ellenforradalomnak a bázisát képviselik. Azok alkalmasak arra, hogy terrorcselekményeket végezzenek, raboljanak, fosztogassanak, megfélemlítsék az embereket. Mi tartottuk a kapcsolatot az Orosz Föderatív Köztársaság Belügyminisztériumával. Néhány érdekes beszélgetés alakult ki köztünk a rendőri munkához tartozó kényszerintézkedésekről, amelyek sorába tartozik a figyelmeztetés, az erőszakos kézrátétel, ezek között van a gumibot is, ami minden rendőrségnél megtalálható, de náluk akkor még nem volt. Nagyon rácsodálkoztak: „Verni az embereket?” Mondtam, jobb, ha megverem, mint ha mindjárt lövök. Sokkal tisztességesebb dolog, ha meglegyintem a gumibottal az állampolgárt, mint ha mindjárt keresztüllövöm vagy ellövöm a lábát. Mi akkor, az ellenforradalom után természetesnek tartottuk, hogy a magyar állampolgárt, amikor részegen ordít, randalíroz, amikor ellenszegül, meg lehet verni kint az utcán nyíltan, nem pedig az őrszobán megbilincselve. Valamivel le kell fékezni, ha az utca rendjét felbontja, garázdálkodik, durva, erőszakos, de mi ennél tovább nem mentünk. Mi nem szereztük be az elektromos sokkoló botokat, ami a kapitalista rendőrség eszköztárában van.

Sokakban volt rettegés a belügytől, a titokzatos nem tudom én, mitől. Mi igyekeztünk nyílttá tenni a munkánkat. Akkor kezdtük a Kék fényt a tévében Szabó Lászlóval – Pintér volt még a másik újságíró –, hogy a Belügyminisztérium életéről, a rendőrségről hírt adjunk, hogy valamit tudjanak róla, hogy ne legyen olyan szerv ebben az országban, ami tabu. Ezeket a kapukat kezdtük kinyitni.

– Milyen volt az élet a legfelső vezetésben a hatvanas évek elején?

– A budapesti politikai felső vezetés világa merőben más volt annak idején, mint most, a nyolcvanas évek közepén. Számomra egy nagyon kellemes része is van ennek a dolognak, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba és olyan kapcsolatba, ami számomra egy életre meghatározó volt, és mindig nagyon kellemesen gondolok rá. Kádár mellett öröm volt dolgozni abban az időben. Iksz esetben az ember felvette a telefont, átszólt, akart valamit mondani vagy közölni, vagy ő bejött hozzánk. Sokszor megfordult nálunk a Belügyminisztériumban, a Minisztertanácsnál. Rendszeres volt, hogy a reggeli órákban – már az ember várta is – körbejárta a helyetteseket, megkérdezte, hogy ki mit csinál, hol van, mi a programja stb. És bármikor be lehetett menni hozzá. Viszont volt egy olyan fajta légkör, egy ilyen hízelgés, egy nyálazás bizonyos területeken, másrészt egy pozícióféltés, ki a fontosabb, ki kerül előre. Már akkor a feleségek eléggé mocorogtak, bizonyos feleségek bizonyos irányokba, nem szívesen mondanék neveket. Nekem valahogy nem tetszett ez a légkör. Túl sok volt a protokoll, belügyminiszterségem idején is. Mert a főnök bárhova utazott, vagy bárhonnan jött – ez most is természetes szokás –, ki kellett menni a repülőtérre. Bár Kádár elvtárs nemigen szeret repülőgépen menni. Egy kínszenvedés a számára, a füle nagyon fáj, akármilyen légkiegyenlítés is van. Ő vonaton szeret utazni, és ha vonaton utazott, akkor Csapig kísértük a vonatot, vagy elébe mentünk Csapra. Az a kis négytengelyes motorvonatunk volt, és abban volt minden, a hálóhelyiség is meg a szalonhelyiség is, úgyhogy mindig hoztuk haza, meg kísértük a főnököt a határra. Miniszterelnök-helyettesként meg különösen sok volt a protokoll, mert mindig jött valaki, mindig ment valaki. Valakit fogadni, valakit búcsúztatni, szóval sok volt az ilyen jellegű, a nem aktív munka. És Kádár elvtárs felvetette többször is, hogy próbáljuk egyeztetni a szocialista partnereinkkel ezt a szocialista protokollt, valahogy egyszerűsíteni, hogy amikor két ember találkozik, akkor ne kelljen mindjárt csinnadrattát meg zászlót meg repülőt meg mindent. Nem tudtuk.

	Brezsnyev Budapesten: fogadás a Ferihegyi repülőtren

	Brezsnyev Budapesten: a díszszázad előtt

Egyedül egy ember volt akkor, aki mindent sutba vetett, Cyrankiewicz, a lengyel miniszterelnök, az viszont nekünk volt kellemetlen. Nagy Jaguár kocsija volt, maga vezetett, veszedelmes autóvezető volt, kétszáz kilométeres sebesség alatt sose járt. Beült szombaton vagy vasárnap a Jaguárjába Varsóban, és 11 órakor beszólt a kormányügyeletes: „Itt a Cyrankiewicz a pártközpontban, mit csináljak vele, Kádár elvtárssal akar találkozni.” Mondtam: „Majd szólok akkor a főnöknek. Indítsák útnak Aligára!”⁶ Ott pihent a hétvégén. Megköszönte, hogy ilyen jó programot csináltunk neki. Aztán hétfőn szólt nekem: „Mondja, mégis hogy van maguknál a határon, miniszterelnökök jönnek-mennek át a határon, és nem veszik észre?” Szegény határőr – akkor már elég nagy forgalom volt Cseh- és Lengyelországból –, mikor egy ember kidugja neki az autóból a diplomata-útlevelét, mit nézte, mi van beleírva, ki az a Cyrankiewicz, beütötte, beléptette. Vízum nem kellett.

	Cyrankiewicz, Józef

A belügyben szerettem lenni, de a kormányban, fent a miniszterelnök-helyettesiben sok volt az üresjárat. Személyektől függött, hogy ki milyen ember. Én, amikor ott dolgoztam, és amikor Veszprémben dolgoztam, még büszke is voltam rá mindig, hogy visszautasítottam ajánlkozásokat, ilyen vagy olyan vásárlási lehetőségeket. Én voltam Veszprémben – az elődeimtől eltérően – az a megyei titkár, aki mindig elment a boltba, ha kenyeret kellett venni vagy húst kellett venni. Énnekem soha nem hoztak be a lakásomba egy deka húst vagy cukrot vagy zsírt vagy mi a csudát Pesten sem. Akkor még olyat is csináltunk, hogy ne keltsünk feltűnést – nehéz volt nem feltűnést kelteni abban az időben a Mercedesekkel, de akkor már futott egy-két Mercedes –, és ha tehettem, az én kocsimon magánrendszám volt. Volt, amikor alkudtak is rá, szép új Mercedes volt. Miért kell azt mindig ráakasztani – ez megint egy feudális maradvány –, minden hintóra ráírni, hogy kinek a tulajdona? Amikor már nagyon szaporodtak az állami kocsik, akkor próbálkoztunk a számukat csökkenteni, de nagyon nagy ellenállás volt a miniszterek részéről.

1963 őszén Kádár elvtárs behívatott, és mondta, hogy a Minisztertanács elnökhelyettese leszek, Biszku elvtárs helyett, aki megy át a pártközpontba.

	Kállai Gyula

– Miért került sor az ön áthelyezésére?

– Ezt nem tudom pontosan megmondani. Biztosan közrejátszottak benne szubjektív okok is. Nekem akkorra már voltak komoly összetűzéseim az apparátusbeli dolgozókkal, főleg a pártapparátusban dolgozókkal, akik szerettek volna belenyüzsögni a szakmai munkába. Én egyértelműen megmondtam, hogy nekem mondják el a véleményüket, ne a hátam mögött, mert megengedhetetlennek tartottam, hogy az általunk végzett munkáról alkotott véleményről hamarabb tudjon valaki a pártközpontban, mint én. Nem voltam én rossz viszonyban senkivel, viszont rendet akartam teremteni abban a kérdésben, hogy ami a belügyhöz tartozó apparátusnak jár, azt kapja meg. A rendőrségnél és a Belügyminisztériumnál kis létszám volt, de a dolgozók munkaterhe, igénybevétele nagyon nagy volt. Ahhoz, hogy a munkájukat el tudják végezni, tisztességesen meg kellett fizetni őket, tisztességes lakáskörülményeket kellett biztosítani nekik. Bizonyos értelemben elsőbbséget kell adni annak, aki vállalja, hogy éjszaka járőröz meg betörőket hajkurász, aki állandó idegfeszültségben él, mert olyan jellegű a munkája. Ez egy ilyen terület. Békében folytatott fegyveres harc, sajátos eszközökkel és sajátos körülmények között. A bűnözés elleni harc, az állam közrendjéért folytatott harc politikailag is fontos. Sokan jöttek át akkor oda dolgozni a pártközpontból, akiket a párt küldött, hogy a sajátos rendőri munkával tisztességes, törvényes alapokon érvényesítsék a párt politikáját.

Bevonultam a Parlamentbe – úgy hívtuk, hogy tornyos ház –, és ügyködni kezdtem. Hozzám tartozott a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a párt megbízásából a koordináció a Legfőbb Ügyészséggel és egyéb szervek. Először kimentem minden területre, hogy megismerjem, mivel foglalkoznak. Az adott szervezetnél leültünk egy szobába, meghallgattam őket. Ez óriási meglepetés volt számukra, mert addig mindig csak berendelték őket. Nagyon érdekes, szép munka volt, bár ott is megvoltak a magunk nehézségei. Minden decemberben született egy takarékossági határozat, mert anyagilag nehéz helyzetben voltunk, végtelenül nehéz volt a tárcák közötti egyeztetés. Akkor már kezdett kicsit kitűnni, hogy a kormány valahogy fordított felállásban van nálunk, mégpedig úgy, hogy a kormányban benn ülnek a tárcák képviselői, akik a saját tárcájuk érdekeit próbálják érvényesíteni a kormányzati munkában, nem a kormány politikáját a tárcákon keresztül. Ebben a kérdésben voltak néha viták, hullámzások.

Én nagy intenzitással akartam visszajönni Budapestről, vagy legalábbis elmenni arról a területről. 1965-ben már tudtam, hogy Kádár nem bírja, és nem fogja tovább csinálni, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak az elnöke is és a pártnak az első titkára is maradjon. Akkor ő gyakorlatilag úgy dolgozott, hogy délelőtt a Minisztertanácsban, délután a pártközpontban késő éjszakáig. Ezt nem lehetett csinálni. Érdekesen alakult a visszajövetelem. A Veszprém megyei első titkár, Bakos István öngyilkos lett. Engem bíztak meg, hogy tisztázzam a halálának a körülményeit, és jelentsem a Politikai Bizottságnak. Tényleg öngyilkos lett, és az volt az oka, hogy egy kicsit sok volt neki a feladat, bánatában egész nap ivott, és este nem tudta, hogy mit csinál. Többször lent jártam a megyében, akkor itt eléggé kaotikus állapot alakult ki, érzelmileg sokan kötődtek Bakos Istvánhoz, és nem értették a dolgot. Én még Pesten dolgoztam, de kézbe vettem az ügyek intézését, segítettem a temetés megszervezésében, utána pedig a munka beindításában. Az volt a legfontosabb, hogy mindenki dolgozzon. Budapesten tőlem is kértek javaslatot, hogy ki legyen az utódja, de egyiket sem találták alkalmasnak. Talán egy héttel a temetés után szóltam Biszku elvtársnak, majd Kádár elvtársnak, hogy én szívesen visszajönnék ide. Ezt meg is értették. Megtudtam, hogy Kállai Gyula lesz a miniszterelnök, és én nem óhajtottam vele együtt dolgozni. Biztos, hogy összeütközéseink lettek volna. Nem tartottam olyan kaliberű embernek, és benne is volt egy nagy averzió általában a fegyveres testületek iránt. Kádár elvtárssal egy nagyon hosszú beszélgetést folytattunk a Veszprém megyei dolgokról és az ország dolgairól. Őszintén megmondtam neki, hogy semmi sem köt Budapesthez, soha nem volt bennem olyan vágy, hogy országos vezető legyek vagy Budapesten éljek. Amikor a Belügyminisztériumba hívtak, azt örömmel fogadtam, testhezálló, aktív munka volt, de a miniszterelnök-helyettesség már kevésbé, az olyan holtvágánynak tűnt.

Amikor visszajöttem, itt is volt egy-két ember, aki azt mondta, hogy bukott miniszterelnök-helyettes vagyok. Kádár egy kicsit válaszolt rá a dunaújvárosi beszédében, hogy egy megyei első titkári funkció van olyan fontos Magyarországon, mint egy miniszteri funkció – akkor legalábbis ez volt a felfogás –, másrészt teljesen önkéntes volt. Ha akkor nem jöttem volna vissza, biztosan kerítettek volna egy másik funkciót, de én nem akartam Pesten egyik székből a másikba vándorolni csak azért, hogy Pesten lakhasson a család, és akármilyen autóval járhasson. Sosem volt ilyen hatalmi mániám, nem születtem bele. Az egy időszak volt az életemben, megválasztottak, kineveztek, csináltam, ameddig csináltam.

1 Veszprémben súlyos harcokra került sor november 4-én. A megyei nemzeti tanács élén álló Brusznyai Árpádot – részben éppen Pap János közbenjárására – halálra ítélték, és kivégezték.

2 November 4-e után Budapesten kívül Dunapentelén (ma Dunaújváros) is sor került fegyveres harcra, ahol a nemzetőrök a helyi katonai alakulat támogatásával november 7-ig ellenálltak a szovjeteknek. A fent említetteken kívül számos más városban is volt hosszabb-rövidebb fegyveres küzdelem (Jászberény, Mezőkövesd, Törökszentmiklós stb.).

3 A második szovjet intervenciót követően mintegy kétszázezer ember hagyta el az országot, akiknek kilencven százaléka nem is tért vissza Magyarországra. Semmilyen adat nincs arra vonatkozóan, hogy közülük hányan voltak korábban büntetve.

4 Az említett KB-határozat 1962 augusztusában született. A határozat elfogadásával az MSZMP vezetése lezártnak tekintette a törvénysértések ügyét, és befejezettnek az állambiztonsági szervek megtisztítását. A törvénysértések ügye 1956 után azt követően került ismét napirendre, hogy az SZKP XXII. „desztalinizációs” kongresszusán Hruscsov Sztálin bűnein kívül beszámolt az 1957-ben félreállított Molotov–Malenkov–Kaganovics-csoportnak a törvénysértésekben játszott szerepéről. A felelősök „félreállításával” (a legfőbb vezetésből történő eltávolításával) párhuzamosan rehabilitálták a munkásmozgalom ötvenes években meghurcolt tagjainak egy részét. A rehabilitáció természetesen nem terjedt ki azokra a kommunistákra, akiket az ötvenhatos forradalomban játszott szerepükért ítéltek börtönbüntetésre vagy halálra.

5 A Belügyminisztérium személyi állományából nyugállományba helyeztek 12 főt, 64-en pedig a civil szférába, többnyire gazdasági vagy kulturális intézmények élére kerültek.

6 Balatonaligán volt a párt és a kormány üdülője.

Az eredeti interjút Kozák Márton készítette 1987-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.