Székely Dezsőné, Sebestyén Mária: "Aki vérzik, azt el kell látni"

Sebestyén Máriaként születtem Budapesten 1935. február 28-án. Szüleim evangélikusok voltak. Édesapám 25 évig volt újonckiképző, tehát katonacsaládból származom. Édesanyám pedig a háztartást vezette. Ő nem dolgozott soha, mivel volt két bátyám is, és a három gyerek sok munkát adott neki.

Édesapám tizenöt éves legényke volt a Tanácsköztársaság idején, de borzalmas dolgokat mesélt. Lehet, hogy azért, mert a nagyapám gazdatiszt volt egy Vas megyei nagy uradalomban, és a vörösök bizony rekviráltak. Zabot, lovat, mindent elvittek az égadta világon, ami csak a Magyar Tanácsköztársaság vöröskatonáinak kellett. Nem fizettek érte már akkor sem.

	Tanácsköztársaság: Szántó Béla népbiztos csapatszemléje a Marx laktanyában

Apám eléggé irredenta beállítottságú nagymagyar volt. Nagyon, de nagyon fájt neki a trianoni békeszerződés, hogy az ország nagy részét elvették. Gyerekkoromban mi is nagyban énekeltük, hogy „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg ott lázban ég”, és nekem is nagyon tetszett, hogy bevonultunk Erdélybe, visszakaptuk a Bácska és a Felvidék egy részét, és hogy visszakapjuk majd a többit is, és újra Nagy-Magyarország lesz. Abban az időben az járta, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – ezt nevelték belénk az iskolában.

A legidősebb bátyám evangélikus papnak készült. Az 1944/45-ös tanévben érettségizett volna, de 1945. február 10-én összegyűjtötték a házban az összes férfit, s őt is elvitték. Gödöllőről, az ottani gimnáziumból került szovjet hadifogságba, Brjanszkba, a Szovjetunióba hurcolták. Szerencsénk volt, mert a kommunista párt egyik első programjaként Rákosi meghirdette, hogy hazahozatja az összes hadifoglyot. Másfél év múlva az első transzporttal sikerült hazajönnie, mivel félig-meddig még fiatalkorú volt.

A másik bátyám szabómesternek készült, de sajnos 45-ben neki kellett átvennie a család fenntartását, mivel édesapámat 1945. június 17-én letartóztatták, és az Andrássy út 60.-ba, onnan pedig a Fő utcába vitték. Megjárta a Markó utcát és a Gyűjtőfogházat is. Tizennyolc hónapot töltött börtönben. Először mint háborús bűnöst ítélték el öt évre, de aztán később, a fellebbviteli tárgyalás után kiszabadult. Azok a tanúk, akik az első tárgyaláson ellene vallottak, a másodfokú tárgyaláson visszavonták a vallomásukat, mert ez egy személyes bosszú volt tulajdonképpen, amit a házbeli szomszédok terveltek ki ellene. Úgyhogy több mint két évig a kisebbik bátyám volt a családfő. Az öttagú családból hárman maradtunk otthon. A legidősebb bátyám 1946 decemberében, édesapám pedig 1947 januárjában jött haza, ezért a gyerekkorom éppenséggel nem volt felhőtlen.

Bácska visszafoglalása, Erdély visszaadása után, amikor jöttek a bombázások és hadat üzentünk az oroszoknak, és jött a front, többet voltunk a pincében, mint a szabad levegőn, úgyhogy a gyerekkorom egy része a pincébe való lemenéssel, a bombázásoktól és a háborútól való félelemben telt el.

Az oroszokat azért nem szíveltük, hisz a bátyámat is ők vitték el. Bár ahogy visszaemlékezem Horthy beszédeire és az akkori légkörre, mi nem az oroszok ellen mentünk, nem az oroszok ellen léptünk be a háborúba, hanem a bolsevizmus ellen, a kommunizmus ellen. Azt sem mondom, hogy a németek csodálatos dolgokat műveltek volna, mert én ugyanúgy utáltam a németeket is, mikor bejöttek és megszálltak bennünket. Láttam, ahogy viszik el a zsidókat, mivel a gettó mellett laktunk a Hársfa utca és a Dohány utca sarkán. A legnagyobb fokú embertelenség volt, ahogy gyerekeket, fiatalokat, öregeket egyaránt elhajtottak a vágóhídra.

Az apám és a bátyám hazajövetele után eléggé meg volt bélyegezve a családunk. Nagy nehezen sikerült csak elintézni, hogy fölvegyenek a Dobó Katica közgazdasági gimnáziumba. Akkoriban, hogyha valaki jól tanult, kapott pénzt az államtól. Én semmit sem kaptam, pedig én is jó tanuló voltam. Nagy nehezen tudtam csak leérettségizni.

A Rákosi-időben borzalmas volt az életünk. Apámat hosszú ideig nem vették vissza az állásába a honvédséghez, ahonnan 1943-ban egészségügyi állapotára való tekintettel leszerelték, ezért a postánál helyezkedett el. A 62-es postahivatalban, a Nyugatiban volt levélátjegyzékelő, úgyhogy elég rossz életünk volt. Rengeteget éheztem, ruházkodásra pedig gimnazista koromban semmi sem jutott. Akkor kezdtem el sportolni. Kerékpárversenyző voltam, bajnokságot is nyertem, de abba kellett hagynom a sportolást, mert utánanéztek a szüleimnek, és amikor a káderezés befejeződött, el kellett mennem a Dózsából, a belügyi egyesületből.

Ettől függetlenül, már ami a családi légkört illeti, nem volt rossz a gyerekkorom. Soha sem hallottam a szüleimet veszekedni. Apám annyit nem mondott édesanyámnak, hogy álljál odébb. Igaz, hogy katonás rend volt nálunk. A másnapi programunkat el kellett előző este mondani. Mindig megbeszéltük, kinek mi a feladata. Teljesen természetesnek vettük, hogy ugyanúgy kiadta a feladatokat, mintha egy munkahelyen lennénk. A legnagyobb szeretetben éltem a két bátyámmal is. Az idősebb testvérem mindig kikérdezett. Együtt megcsináltuk a leckét, utána pedig játszottunk.

Édesapám vágya az volt, hogy vagy a honvédséghez menjek a térképészethez, vagy orvos legyek, de ha nem is orvos, legalábbis egészségügyi vonalon helyezkedjek el. Én viszont nagyon szerettem volna a Vendéglátóipari Főiskolára menni, de oda nem vettek föl. Hiába jelentkeztem, a 4,2-es átlagom kevésnek bizonyult. A tanulás mellett otthon is nagyon sokat kellett dolgoznom, mert édesanyám 1945 óta szívbeteg volt, és 1949 után már nekem kellett a családra főznöm, ezenkívül mostam és vasaltam is rájuk.

Miután nem vettek fel a főiskolára, elmentem a vendéglátóiparba. Elvégeztem egy kávéfőző-tanfolyamot, és utána a VII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál helyezkedtem el. Később elvégeztem egy pénztárostanfolyamot is, utána pedig felszolgáló lettem. Fregoliként a szabadnaposokat helyettesítettem. A forradalom előtt a Tulipán presszóban dolgoztam körülbelül másfél évig.

Aztán jött 1956. október 23. Éppen az őszi nagytakarítást csináltuk odahaza. Közben szólt a rádió, és hallottuk, hogy hol engedélyezték, hol nem engedélyezték a felvonulást.¹ Én ki akartam menni, de édesanyám lebeszélt róla. Két órakor indultam volna, mert a kerületből az Állatorvosi Főiskoláról is mentek, és sok egyetemistát ismertem onnan. Már korábban tudtam tőlük, hogy felvonulás lesz a Bem-szoborhoz, és három órakor indulnak a műegyetem elől. Az anyám azt mondta, hogy a takarítás előbbre való, mint hogy kivonuljak. Könyörögtem anyámnak, ha lehet, ha egy mód van rá, akkor én sietek, megcsinálom a dolgomat, csak hadd mehessek ki. Akkor apám is beleszólt, és azt mondta, hogy neki nagyon rossz érzése van ezzel kapcsolatban. Délben, mikor meghallottuk a rádióban, hogy betiltották a felvonulást, akkor azt mondta, hogy jobb a békesség, és maradjak otthon. Nem lenne jó, hogy most nekem is legyen valami rendőrségi afférom. Lehet, hogy apámnak volt egy hetedik érzéke velem kapcsolatban.

A felvonulásra nem engedtek el, hiába siettem, pedig végül is bemondta a rádió, hogy megengedik. Még el kellett vinnem valami csomagot is a bátyáméknak, akik abban az időben a Nemzeti Színháznál laktak a Rákóczi úton. Körülbelül öt-hat körül szabadultam el otthonról.

Akkor már tele volt a Rákóczi út, tele volt az egész körút, és mire visszaértem a Peterdy utcába, ahol akkor laktunk, addigra már azt kiabálták az emberek, hogy gyerünk a Sztálin-szoborhoz, az pedig ott volt, nem messze tőlünk. Hazarohantam, és mondtam anyáméknak, hogy nagy tüntetés van, mindenki az utcán van, kiabálják, hogy le a kommunistákkal és szabad, független Magyarországot, meg hogy rengetegen mennek a Sztálin-szobor felé. Akkor apám is eljött velem, és kimentünk a Sztálin-szoborhoz. Akkor már rajta voltak az acélkötelek, és teherautóval próbálták húzogatni, de hát nem jött le. Emlékszem, akkor lángvágókat hoztak, és kezdték a csizmájánál vágni. Közben jött egy hír, hogy menjünk a Rádióhoz, mert ott könnyfakasztókkal meg nagynyomású vízzel oszlatják a népet, és nem engedik, hogy a pontokat beolvassák a rádióban. Teherautóval átmentem a Rádióhoz. Akkor még nem voltak lövések, de nem sokkal azután, hogy odaértünk, elkezdődött a lövöldözés. Úgyhogy én már a Rádiónál elkezdtem a vöröskeresztes szolgálatot, mert valamikor tanultam elsősegélynyújtást, mert az kötelező tanfolyam volt a gimnáziumban.

1956-ban a Rádiónál dördült el az első lövés. Akkor még nem volt beépítve teljesen a múzeummal szembeni terület. A régi spanyol lovasiskola és a Rádió között egy betonkerítéssel és vasráccsal elzárt üres, bokros beugró rész volt, az ávósok onnan tüzeltek. Nagyon sokan megsebesültek, és akkor én segítettem a sebesülteket behordani a Trefort utcai rendelőbe. Már jól benn jártunk az estében, amikor megérkeztek a páncélosok. Valahonnan Tatabánya vagy Bicske felől jöttek,² nemzetiszínű zászlókkal és tele emberekkel. A páncélosokról a parancsnokuk³ beszélt szócsővel, hogy „ne lőjetek, testvérek, itt magyarok vannak, nem tudhatjátok, hogy itt van-e a testvéretek vagy az apátok. Ne lőjetek!” De hiába, mert folytatódott a sortűz ezután is. Amikor elfogták az egyik mentőkocsit, ami tele volt ávóssal, és fegyvereket akart beszállítani hátulról a Rádió épületébe, még ott voltam, de utána eljöttem onnan, mert már nagyon fáradt voltam. De haza akkor már nem tudtunk menni. Lehetett úgy éjjel egy óra, két óra. Beszorultunk a Bródy Sándor utcával szemben lévő házba a Múzeum körúton.

	Halott katonák a járdán

Másnap körülbelül tíz óra felé mertem csak elindulni, de akkor már láttam, hogy a Rákóczi úton halottak vannak. Mire hazaértem, már várt egy papír, egy üzenő ember hozta, hogy a Péterfy Sándor utcában és az Alsó erdősori Korányi Kórházban rengeteg a sebesült, és mivel nyilvántartott vöröskeresztes voltam, kértek, hogy menjek be a Péterfybe segíteni. Végül azután a Korányiban kezdtem el a sebesültszállítást, mert a Péterfyből átküldtek oda.

25-e délelőttjén, még mielőtt a Parlamentnél eldördült a sortűz, le kellett mennünk Tatabányára. Volt ott egy nagy vöröskeresztes raktár, ahol egészségügyi dolgokat tároltak. Onnan kellett felhozni egy csomó kötszert, vattát, gézt, mert nagyon fogyóban volt a kórház készlete.

Már vége volt mindennek, mire a Parlamenthez értem. A sebesülteket akkorra már elszállították, de a halottakat csak akkor kezdték teherautóra rakni és elhordani. Mivel én itt nem tudtam segíteni, visszamentem a kórházba, és 26-án egész nap itt voltam.

26-áról 27-ére virradóra Bécsújhelyre mentünk egy vöröskeresztes kocsival vérplazmáért, mert máshonnan nem jutottunk hozzá. Innen hoztunk egyéb egészségügyi dolgokat is, kötszereket meg injekciós tűket. 28-án egész nap a kórházban voltam, ahol rengeteg sebesültet kellett ellátnunk.

29-én félig-meddig pihenőnapom volt. Este azt mondták a kórházban, hogy üljek be a kocsiba és rakjak be valamit abból, amit hoztunk Bécsújhelyről, és vigyem át a Corvin közbe, mert ott kevés a kötszer, és nagyon nagy szükség van rá. Akkor láttam először a Corvin közieket, de személy szerint akkor még senkit se ismertem közülük. Csak a Bajuszra emlékszem, a Pongrátz Gergelyre, mert ahogy rakodtunk ki, odaszólt, „jó, hogy hoztatok kötszert”.

	Pongrátz Gergely

30-án este, amikor nagyjából konszolidálódott a helyzet, eljöttem a Korányiból. Egy ismerősöm a Tűzoltó utcában meg a Tompa utca 10.-ben volt, és azt mondta, hogy menjek át hozzájuk, mert velük nincsen vöröskeresztes. Ezzel a fiúval együtt jártam iskolába, a nevére sajnos nem emlékszem, pedig osztálytársam volt a Hernád utcai általánosban. Véletlenül összeakadtunk, és ő mondta, „na, gyere, Szöszi, mert ott nincsen vöröskeresztes”. Szöszi volt a becenevem.

Először a Ráday utcába mentünk. Volt ott egy mozihelyiség, ahol a Ráday utcaiak egyik csoportja gyülekezett. Elsején mentem át a Tompa utca 10.-be, ahol aztán az oroszok bejöveteléig végig voltam. Közben, elsején vagy másodikán délelőtt, mivel semmi dolgom nem volt, mondtam az Angyal Pista sofőrjének, aki a Tompában is megfordult, hogy elmegyek vele a Parlamentig, mert neki oda kellett valamiért menni. Már tűzszünet volt, és az emberek sétáltak az utcán. Felszabadultak voltak, hogy na végre, szabadok vagyunk, mert akkor már folytak a tárgyalások az oroszok kimeneteléről. Félig-meddig ilyen kábulatban éltünk akkor, hogy nahát sikerült, győztünk!

Nekünk, IX. kerületieknek az volt a szerencsénk, hogy közel volt a Bakáts téri klinika, és az el volt látva kötszerekkel. Ott tankoltunk mindig. A sebesültszállítás vagy a mentés, a sebesültek behozatala általában úgy történt, hogy lekiabáltak vagy leszaladtak értem a Tompa utca 10. pincéjébe, hogy jöjjek gyorsan, mert most találtak el valakit. Akkor én rohantam. Olyan is volt, főleg a harcok idején, hogy fenn voltam valamelyik kapu alatt. Mentem egyik kapu alól a másikba, és figyeltem, hogy aki most átszaladt, az át tudott-e érni az utca túlsó oldalára egy másik kapu alá. Figyeltem, ahogy mentek a fiúk a ház fala mellett, hogy a mesterlövészek – mert nagyon sokan voltak a IX. kerületben – nem találnak-e el valakit. Az utcán nem lehetett tudni, hogy ki, mikor és honnan lő. Az volt a legrosszabb, hogy nagyon sok házban el voltak bújva az ávósok, és egymás után lőtték agyon a felkelőket. Az úgynevezett tűzszünet alatt, amikor csend volt az utcában, elszórt lövöldözések mindig voltak. Az ávósok vagy katonatisztek, akiknek nem tetszett az, hogy az utcán mennek a mi fegyvereseink, a felkelő gyerekek, nagyon sokat leszedtek közülük. Erről úgy szereztem tudomást, hogy én is kint voltam velük az utcán, és az egyik kapu alól mentem utánuk a másikba. Ha meghallottunk valahonnan egy sorozatot, akkor rohantunk a hang irányába, hogy ha van sebesült, azt behozzuk.

November 4-én délelőtt is rohantak értem a pincébe, hogy azonnal menjek, mert rengeteg a sebesült mindenütt. A fiúk szereztek valahonnan egy platós teherautót, és beálltak vele a Tűzoltó utcában egy ház elé. A Kilián laktanya egyik tűzfala ennek a háznak az udvarára nézett, és onnan az első emeletről itt engedték le azokat, akik a Kiliánban megsebesültek. Az Üllői út felé már nem lehetett közlekedni, mert ott az orosz tankok elzárták az utat és szünet nélkül lőttek. A Kilián első részét már elfoglalták, így hátulról, a tűzfalról szedtem le a sebesülteket, és hordtam át őket az István Kórházba. Azután a környéken, a Ferenc téren, a Tűzoltó utcában kötöztem az embereket.

	A Kilián laktanya romos épülete

	A Kilián laktanya és környéke a harcok után

A Tűzoltó utcában a járdaszegélynél félig felborulva állt egy dzsip. Ott, a szemem előtt lőtték agyon az egyik vöröskeresztest, és a dzsip azért ment ki, hogy elhozza onnan, amikor valamiért felborult. Akkor én kikúsztam utána, és kihúztam belőle a sofőrt. Katonai egyenruha volt rajta. Nem tudtam, hogy tiszt volt-e vagy se, akkor az ember a váll-lapokat nem nagyon nézegette. Folyt a vér a fejéből. Bevittem a Tűzoltó utcai gyermekkórházba. Most derült ki körülbelül egy éve, amikor Szlama Árpi mutatta a fiatalkori képét, hogy ő volt az, akit akkor kimentettem onnan.

Az oroszok belőttek lakásokba, a civilek közé is. Ahol nem mentek le a pincébe, vagy éppen fönn tartózkodott valaki a lakásban, és belövést kapott, az aligha úszta meg sebesülés nélkül. Polgári lakosokat is mentettünk, mert kiabáltak, rohantak értünk, vöröskeresztesekért, hogy gyertek, mert az ötös számú ház harmadik emeletére belőttek, éppen fönt tartózkodtak, sebesültek vannak. Hát azokat is elláttuk. A súlyos eseteket bevittük valamelyik kórházba.

November 4-e után az Üllői úti klinikára már nem tudtunk átmenni, mert az oroszok lőtték az Üllői utat. Sebesültszállításra már nem volt lehetőség. Csak a mellékutcákban lehetett közlekedni, ha éppenséggel nem lőtték be azt is. Ha láttam, hogy az utca közepén vagy a túloldalon esett össze valaki és át kellett mennem, de tudtam, hogy járóképes, mert nem a lábán sebesült meg, hanem a karján vagy a vállán, akkor odakúsztam és mondtam neki, próbáljon meg odáig eljutni, ahol a személygépkocsi meg a kis teherautónk állt, amivel szállítottuk a sebesülteket. Ha nem tudott járni, de észnél volt, akkor fölvettem a hátamra, és vele együtt kúsztam vissza a teherautóhoz. Ha egyedül nem bírtam föltenni a hordágyra, jöttek segíteni a fiúk, és azok tették fel. Ha nem volt hordágy, az ölünkben vittük. A lőtt sebeknél mindig a vérzést próbáltam elállítani, utána bevitettem a kórházba, mert a golyót műtéttel kellett eltávolítani.

Voltak olyan esetek, hogy például egy belövésnél csak egy repesz vágott meg valakit. Akkor megnéztem, hogy milyen a sebe. Ha szilánkos volt, akkor bekötöztem, és a kórházba küldtem. Ha nem volt benne szilánk, akkor bekötöztem, és mondtam neki, hogy ha lesz ideje és el tud menni egy kórházig, akkor menjen el kötözésre.

November 4-e után már annyi sebesült volt, hogy nem győztük őket hordani, pedig nemcsak mi, sebesültszállítók és vöröskeresztesek – akik hivatalból voltunk kinn az utcán – mentettünk, hanem a felkelők is. Egyébként is, akármilyen erősek voltunk, azért egy 80-90 kilós emberhez, aki elveszítette az eszméletét, ahhoz két-három ember kellett. Nem mindegyik lány tudta a sebesülteket meg a hordágyakat cipelni, oda erős fiúk kellettek, akik segítettek.

Volt egyszer egy elég félelmetes élményem. A Ferenc körútra mentem ki egy sebesültért. Ez az ember eszméletlenül feküdt az úttesten. Úgy húztam el onnan, hogy aláfeküdtem, magamra húztam, és a hasamon csúszva visszakúsztam. Egyszer csak egy fadarab került a hasam alá. Mondom magamban, hű, de jó, hogy itt van ez a fadarab, legalább könnyebben tudom vinni, mert guríthatom magamat rajta. Mikor odaértem a Bakáts térre vezető utcához, éppen jöttek a fiúk, és meglátták, hogy hozok egy sebesültet. Gyorsan leszedték a hátamról. Én is ugrottam, mert hallottam, hogy jön a következő sorozat. A Boráros tér felől, a Petőfi hídról lőttek bennünket. Beugrottam az utcasarkon, és akkor néztem csak oda, hogy min is gurigáztam. Abban a pillanatban a „guriga” felrobbant. Kézigránát volt... Lehet, hogy rosszul volt kibiztosítva, és ahogy én gurigáztam rajta, biztos valahogy elmozdult a robbanószerkezet. Hát, hogyha az a hasam alatt fölrobban, valószínűleg még a kisujjam körme sem maradt volna meg. Az ember persze mindig veszélyben volt, de ez különösen az volt.

Volt még egy olyan eset, amikor megint közel volt hozzám a halál. A Tompa utca és a Ferenc körút sarkán az OTP-nek vagy valamilyen banknak volt egy irodája, aminek kilőtték az ablakát. Én éppen abból a házból jöttem az udvaron keresztül, és mondom, hogy most átvágunk ezeken az irodákon, hogy gyorsabban érjünk át. Hirtelen megláttam, hogy egy fiatal orosz katona beugrik. Éppen csak annyi idő volt, hogy hasra vágjam magamat. Ez volt a szerencsém, mert rögtön beengedett két sorozatot az irodába, hogy ha esetleg van benn valaki a helyiségben, az ki ne jöhessen! Ahogy beugrott, rögtön rá a ravaszra, és már lőtte is szét a helyiséget. Akkor körülbelül egy másodpercen múlott az életem. Ha szembetalál, és én nem vágom magam hasra ott az egyik íróasztal háta mögé, akkor biztos, hogy kaptam volna az egyik sorozatból, és nem maradtam volna életben.

Ha éppenséggel nem lőttek, például a tűzszünet alatt, mert tűzszünet volt, akkor mi lányok krumplit pucoltunk, főztünk meg teát csináltunk, és ha jöttek a fiúk, hogy éhesek, tálaltunk nekik, meg a sebesülteket átkötöztük. Volt mit csinálni akkor is, ha nem szóltak a fegyverek. A sebesültekhez bementünk a kórházba, akár a Bakáts térre, akár a Tűzoltó utcába is, segítettünk az ottani ápolónőknek. Ott is a kötözés volt a fő feladat. Akkor ennivalót osztottunk, ágytálaztunk. Ha éppen nem volt más dolgom, mindig mentem segíteni valamelyik a közeli kórházba, a Tűzoltó utcai gyerekkórházba vagy a Bakáts térre.

Magyar voltam, és láttam, hogy a magyarok véreznek az utcán. Az volt az álmom, a szüleimnek és nekem is, hogy én egészségügyi vonalra fogok menni dolgozni egyszer. És ha valaki, aki már egyszer végeredményben – még ha csak vöröskeresztes vagy sebesültszállító is – esküt tett, hogy emberek életét menti, az nem tehet mást. Ha ma lenne bármi, akkor ugyanúgy kimennék az utcára és ugyanúgy segítenék. Magyarok véreztek elsősorban az utcán, de én sebesült orosz katonát is vittem be a Péterfy Sándor utcai kórházba. Volt ott egy külön kórterem a részükre. Aki vérzik, azt a vöröskeresztesnek el kell látnia.

A Tompa utca és a Tűzoltó utca is elég sokáig tartotta magát. Mi 8-áról 9-ére virradóra éjszaka törtünk ki a pincéken keresztül a Ferenc körútra, ahol éjjel osontunk át a túlsó oldalra, és a Bakáts téri klinikára mentünk. Körülbelül húsz-huszonöten lehettünk, akik azon az éjszakán átmentünk. A fal mellett, szinte hason csúszva mentünk, mert ott voltak már az orosz tankok a Petőfi híd följáratánál, meg a Mester utcánál, és az elég közel van a Tompa utcához. Egyikünk véletlenül rálépett egy kilőtt, kiszakadt redőnyre, ami akkora robajjal járt, hogy fölfigyeltek rá az oroszok. Futnunk kellett, mert elkezdtek lőni, és egy tank is elindult a Bakáts utca felé. Szerencsénk volt, mert senki nem sebesült meg közülünk. Mire befordult a tank, becsaptuk az ajtót magunk mögött, és akkorra már üres volt az utca.

	Roncsok a Tűzoltó utcában

	A Kálvin téren: nőtüntetés

A Bakáts téri klinikán voltam körülbelül november 12-éig, akkor tudtam csak hazamenni. Később aztán bementem a Péterfy Sándor utcai kórházba. Elég sok embert ismertem onnan, és ott hallottam azt is, hogy december 4-ére vagy 5-ére nőtüntetést szerveznek.

4-én bementem édesanyámmal a belvárosba valamit vásárolni, mert az ennivalónk akkorra már elfogyott, és akkor találkoztam a nőtüntetéssel. Beálltam a sorba, mert ismertem az egyik ott menetelő vöröskeresztes ápolónőt. Láttam, hogy a vállán van egy vöröskeresztes szalag, odamentem hozzá és mondtam neki, hogy adjál nekem is egy karszalagot, én meg beállok a másik oldalra a menetben, hogyha esetleg közben lőnek vagy valami sebesülés lesz, mégis két vöröskeresztes legyen, aki segít. Elmentünk az amerikai követség elé. Mire odaértünk, az amerikai követséget már körbevette a rendőrség. A hátunk mögött, ahol most a Televízió van, oda álltak be a páncélautókkal, és fölszólították a nőket, hogy oszoljanak. Még ott az amerikai követség előtt mondták a nők, hogy állítólag valamilyen indiai diplomata⁴ van kint a Margitszigeti Nagyszállóban. Volt ott egy motoros, azzal elindultunk ki a szigetre, hogy elmondjuk neki, hogy nők ellen vonulnak páncélautókkal meg fegyverekkel, mivelhogy akkor már körbe voltunk véve.

A szigeten találkoztunk is egy hindu férfival, akiről később kiderült, hogy Menonnak hívják, de csak névrokona az akkori ENSZ-diplomatának. A szigetről diplomatakocsival jöttünk vissza az amerikai követség elé. Lefényképezték, hogy ott van a rengeteg nő, és a hátuk mögött meg ott állnak a páncélautók.

A követség előtt kiszálltam az autóból, s közben, míg ezek fényképeztek, fölálltam egy padra, mert már akkor beindították a motorokat és nyomták az embereket, hogy oszoljunk szét. Szóval fölálltam a padra, és ötödikére újra összehívtam a tüntetést a Petőfi-szoborhoz.

A tüntetést tizenkét órára hirdettem meg, de már fél tizenkettőkor, amikor a Petőfi-szoborhoz értem, nem lehetett odamenni, mert a teret teljesen körbezárták páncélautókkal. De a mellékutcákban csak-csak összejöttek az asszonyok vagy ezren-ezerötszázan. Mivel a szoborhoz vezető utakat elvágták, a Hősök terére akartunk vonulni. A Hősök tere felé menet csak a Bajza utcáig jutottunk, mert a szovjet követség előtt is teljesen le volt zárva az út tankokkal, úgyhogy a Hősök terére sem jutottunk ki. A Bajza utcánál dulakodás is volt az oroszokkal, mert közibénk jöttek és nyomtak vissza bennünket. Volt köztünk egy nagydarab nő, magasabb volt nálam is, pedig én 177 centiméter vagyok, de az olyan 180 centis lehetett. Katonanadrág és csizma volt rajta. Két orosz felemelte, és úgy a földhöz verte szegényt, hogy csak úgy nyekkent. Földhöz vágták azért, mert ő hozta a zászlót. Akkor visszafordultunk, és megint elindultunk az amerikai követség felé, de megint ott voltak a Szabadság téren, azt is teljesen lezárták. Semerre sem engedtek bennünket. Akkor igyekeztem véget vetni a tüntetésnek. Szétoszlott a jónép, mert amerre mentünk, mindenhol kísértek bennünket, előttünk, a hátunk mögött, mindenütt páncélautók mentek. Akkor szétoszlottunk.

1957. január 10-én elindultam Nyugat felé, hogy átlépem a határt, mert akkor már nagyon sok letartóztatásról hallottam, mindenütt szedték össze az embereket. Lementem Szombathelyre, hogy onnan átmegyek Ausztriába. Az apám lekísért, mert ő Vas megyei volt, és elég sok ismerőse volt a környéken. De nem tudtam átmenni, mert a határt már lezárták, és akit elkaptak, azt laktanyákba vitték vissza, úgyhogy nem vállalta senki, hogy engem átvisz.

1957. február 18-án hajnalban tartóztattak le a lakásomon, eléggé hülye körülmények között. Előtte való éjjel volt egy nagyon érdekes dolog. Én, aki szél ellenében is megismerem a rendőrt a szagáról, most teljesen csődöt mondtam. A Savoy külső ruhatárában dolgoztam mint kisegítő. A kijárási tilalom még érvényben volt, úgyhogy este kilenc órakor zártunk, mert tizenegykor kezdődött a kijárási tilalom. A ruhatárban velem szemben egész este ott ült egy bőrkabátos úriember, és még csodálkoztam is, hogy állandóan engem néz. Azt hittem, hogy tetszem neki. Egész hazáig kísért. Mikor fölértem a negyedik emeletre és kinéztem az ablakon, hogy ott van-e még, láttam, hogy éppen fölírja a házszámot. Lehet, hogy ők már tudták, hogy hogy nézek ki, de azt nem tudták, hogy hol lakom, hova kell értem kijönni. Aznap hajnalban aztán le is tartóztattak.

Három órakor jött ki értem három pasas. Apám nyitott ajtót. Én már sejtettem, hogy értem jönnek. Kijárási tilalom van, ugyan ki más csengethet!? Az első pillanatban azért még reménykedtem, hogy valaki talán rosszul van a házban, és telefonálni akar, de amikor hallottam, hogy kérdezik, itt lakik-e Sebestyén Mária, abban a pillanatban tudtam, hogy értem jöttek.

Berontottak a hálószobába, és az volt az első szavuk, hogy azonnal emeljem föl a párnámat. El nem tudtam képzelni, hogy mi az istennek kell nekem a párnát felemelni, de azután eszembe jutott, hogy valószínűleg azt hitték, pisztoly van alatta. Az egész lakást föltúrták, még a kéményajtót is kinyitották a fürdőszobában, és bekotortak a kéménybe. Az összes iratomat, leveleimet, fényképeimet, mindenemet, ami a fiókjaimban volt, összecsomagolták és elvitték. Soha semmit nem láttam viszont belőle.

Egyenesen a Gyorskocsi utcába vittek. Mikor megérkeztünk, rögtön levittek az alagsorba, ahol fabódészerű összetákolt egyszemélyes kis lyukak voltak, bennük egyetlen paddal. Jó húsz-huszonöt perc után két fegyőr felkísért az átvételi irodába. A cipőfűzőtől kezdve mindent, ami szokásos ilyenkor, elvettek tőlem. Utána fölvittek az első vagy a második emeletre, de hogy ne is tudjam meg, el kellett fordulnom, hogy ne lássam a lift gombját.

Amikor beléptem a cellába, borzasztóan megilletődtem, hogy Úristen, most mi lesz velem. Könyvekből meg a filmekből az ember tudta, hogy a cellafalakba bele szokták írni a rabok a nevüket. Az volt az első, hogy körbenéztem a falat, hogy milyen nevek vannak rajta. A legnagyobb meglepetésemre Kopácsi Sanyinak a nevével találkoztam bevésve a cellafalba. Na, mondom, ha az 56-os volt budapesti rendőrfőkapitány is itt volt, akkor én egy illusztris személy után kerültem ebbe a cellába.

Nálam is a szokásos fényképmutogatással kezdődött a kihallgatás. Én senkit nem ismertem föl, kivéve az amerikai követség katonai attaséját, akivel 1956 májusában ismerkedtem meg. Többször elmentem vele táncolni meg vacsorázni. 1956. október 19-én csöngött otthon a telefon. Fölvettem. Eric volt, és azt mondta, hogy ha találkozni szeretnék vele még utoljára, akkor erre aznap este van alkalom, mert délelőtt behívatták a Belügyminisztériumba, hogy huszonnégy óra alatt hagyja el az országot. Huszonnégy órája volt, hogy összecsomagoljon. El is búcsúztunk egymástól. Tudtam, hogy nincs Magyarországon, mert kiutasították, ezért nyugodtan fölismertem. Sejtettem, hogy figyelhettek bennünket, de arra nem gondoltam, hogy mikor a nyomozó kinyit egy dossziét előttem, legalább ötven vagy hatvan darab fénykép esik ki belőle, amelyeket a legkülönbözőbb helyszíneken készítettek rólunk. De senki másról egy szót se szóltam. Volt egy „kedves” kis kihallgatóm, akinek nagyon lehetett érezni az akcentusáról, hogy nem magyar. Végül is aztán kiderült, hogy orosz. A kihallgatások során háromszor is előfordult, hogy nem bírta az öklét az asztalon tartani. Nekem persze azt kellett aláírnom, hogy megbotlottam a lépcsőn és nekiestem a rácsnak. Először azzal fenyegetett, hogy kémkedéssel fognak vádolni és azzal, hogy ezzel az amerikai követségivel karöltve mi készítettük elő az október 23-i felvonulást. Meg hogy én külföldi hatásra vettem részt az 56-os eseményekben, amit külföldiek szerveztek meg, és biztos, hogy Ericet is ezért utasították ki. Aztán azzal jött, hogy egy hónapig statárium van, és halálra fognak ítélni kémkedésért.

Utána tért csak át a nőtüntetésre, mert semmi mást nem tudott rám bizonyítani. De én mindent tagadtam.

Egyszer meg rám akarták bizonyítani, hogy én ott voltam a Köztársaság téren, a pártház ostrománál. De erről se szóltam egy szót se, meg nem is tudtam semmit, mert amikor mi megérkeztünk a Köztársaság térre, a harcoknak gyakorlatilag vége volt. Egy-két lövés még dördült, de már nem történt semmi.

Mindenáron azt akarták, ismerjem be, hogy külföldről irányították az október 23-i felkelést, de ez nem sikerült nekik.

Ez két hétig ment, utána kezdte a nőtüntetéssel kapcsolatos dolgokat. Azt akarta kiszedni belőlem, hogy hol szerveztük és kik voltak a vezetők, de én tényleg csak hallomásból tudtam, hogy hol szervezték, de azt sem mondtam el, hogy a Péterfy Sándor utcában hallottam először róla, hogy negyedikén lesz ez a nőtüntetés. Én tényleg véletlenül csatlakoztam hozzájuk, amikor a Vörösmarty téren vonultak át. Akkor esett le a tantusz, hogy december negyedike van, a nőtüntetés napja, amit az oroszok bejövetelének egy hónapos évfordulójára szerveztek. Az asszonyok követelték, hogy engedjék meg egy ENSZ-delegáció bejövetelét, hogy nézzék meg Budapestet, hogy mennyire szétlőtték az oroszok. Mi csak gyászfátyollal és fekete koszorúkkal mentünk, hogy az utcákat és a tereket, ahol emberek százai estek el, megkoszorúzzuk.

A nőtüntetéssel kapcsolatban azzal jöttek, hogy én biztos benne voltam ennek a szervezésében is. Valakinek a tanúvallomása alapján tudták, hogy én mentem el egy motorkerékpárossal a Nagyszállóba, és onnan egy diplomataautóval jöttem vissza. Mivel én hívtam össze másnapra a tüntetést, nemcsak izgattam, hanem szervezkedtem is. A végtelenségig ment az, hogy miért mentem ki a szigetre, honnan tudtam, hogy Budapesten van Menon, és hogy én biztos, hogy többször kint voltam a Nagyszállóban és kapcsolatot tartottam más külföldiekkel is. Az égadta világon mindent rám akartak fogni.

A nőtüntetés kapcsán szembesítettek azzal a nővérrel, akitől a kötszercsomagot kaptam. A szembesítésnél valaki, egy ápolónő elmondta, hogy milyen kabátban voltam a tüntetésen, és abban a kabátban voltam letartóztatva is. Őt 1957 januárjában tartóztatták le. Azt mondta nekem később, hogy megmutatták neki a fényképemet, és azt mondták neki, hogy én már bent vagyok. Ne is tagadjon, mert én már ellene vallottam.

Rajta kívül voltak más tanúk is, akik ellenem vallottak, de csak a tárgyalásomon tudtam meg, hogy kik azok. Azok közül a pufajkások közül, akik egy páncélautóval kísérték a menetet, négyen bejöttek a tárgyalásomra és tanúsították, hogy én ott voltam vöröskeresztes karszalaggal, és én voltam az, aki a beszédet mondtam.

A szembesítés után beismertem, hogy ott voltam a nőtüntetésen. Kénytelen voltam elmondani, hogy hogyan keveredtem bele, és bevallani, hogy igen, én beszéltem. Abban biztos voltam, hogy többeket kihallgathattak, mert annyira pontosan tudták, hogy mit mondtam és mit csináltam. Akkorra már biztosan kihallgatták a pufajkásokat is. Mást azonban nem voltam hajlandó beismerni, pedig több dologgal próbálkoztak és nem a legfinomabb módszerekkel.

A kihallgatások alatt háromszor vertek meg olyan szépen, hogy öröm volt nézni. Ennek a magyarul beszélő orosznak egy vastag bokszkesztyűszerűség volt a kezén, és kihallgatás közben állandóan körülöttem sétált. Amikor rám akart valamit bizonyítani, akkor eltalálta valamelyik fülemet. Mindig hátulról ütött. A végén már annyira kikészültek a füleim, hogy begyulladtak és elkezdtek gennyesedni. Több mint másfél hónapig voltam beteg. Kórházba csak azután kerültem, miután átszállítottak a Markóba.

A kihallgatásaim során többször is könyörögtem ennek az embernek, hogy legalább hívja föl az édesanyámat, mert súlyos szívbeteg, és nem tudja, hol vagyok. Legalább egy üzenetet adjon át, hogy benn vagyok és hogy jól vagyok, de mindig megtagadta. Nagyon féltettem az édesanyámat, hogy ezt már nem fogja tudni elviselni a szíve, 1945 óta én voltam a családban a harmadik, aki ilyen helyzetbe került. Amikor kiszabadultam, akkor tudtam csak meg, hogy azért egyszer mégiscsak fölhívta az anyámat, amikor nem voltam ott, és azt mondta, hogy teljesen egészséges vagyok.

Borzalmas volt. Vizet is csak naponta háromszor adtak, reggel, délben, este egy-egy bögrével. Kénytelen voltam úgy inni, hogy a vécékagylóban odatartottam a kezemet, ahonnan jött az öblítővíz, mert naponta három deci víz kevés egy embernek. Nem beszélve arról, hogy a vécében mostam ki a fehérneműimet is. Csak így tudtam tisztán tartani magam, mert hetente csak egyszer vittek el zuhanyozni, és akkor lehetett csak mosni. De a legborzasztóbb az volt, hogy február 18-ától egész április 29-éig teljesen egyedül voltam a zárkában, és senkihez sem tudtam szólni.

Belülről nagyon összetörtem, de azt nem mutattam ki nekik. Az idegrendszerem már annyira labilis volt a sok tortúra után, amelyeken keresztülmentem, hogy éjszaka mindig sírtam. Ráültem a vécére, mintha végezném a dolgomat, az arcomat elfordítottam a fal felé, és sírtam.

Május elsejét már a Markóban töltöttem. A Fő utcán az volt a rettenetes, hogy teljesen egyedül voltam, itt viszont egy keskeny kis cellába tíz-tizenkét embert zsúfoltak össze.

A vádiratban az volt, hogy a Magyar Népköztársaság megdöntésére elkövetett folytatólagos izgatással vádolnak. Ott már nem volt szervezkedés.

Az első tárgyalásom júliusra volt kitűzve, a pontos időpontra már nem emlékszem, de ezt elnapolták. Ekkor láttam végre a családomat. Szeptember 14-én volt a második tárgyalásom, két év nyolc hónapra ítéltek, és az ítélethozatal után egy vagy két hétre leszállítottak Kalocsára.

Hát, a tárgyalásom, az is egy szép dolog volt. Én a forradalom alatt soha nem néztem, hogy kit kötözök be. Egy alkalommal kiderült, hogy a sebesült egy rendőrruhába bújtatott ávós, de hát hiába, vérzett, sebesült volt, ezért elláttam. Ez az ember eljött mentő tanúnak. Ez is úgy történt, hogy a rabkórházban, ahová a fülemmel vittek, véletlenül ismertem a politikai tisztet még a sportoló koromból. Eléggé megrökönyödött, amikor meglátott. Volt benne annyi jóindulat, hogy lehívatott és megkérdezte, hogy tudok-e valakit, aki esetleg mentő tanúm lehetne. Akkor mondtam, hogy volt nekem egy rendőrruhába öltözött ávósom, akit a Péterfy Sándor utcai kórházba vittek be, de nem tudom, hogy kicsoda. A tárgyalásomon megjelent ez a férfi. Lehet, hogy megtudta, hogy bent vagyok, vagy érdeklődött utánam, vagy a politikai tiszt kereste meg, szóval nem derült ki. Eljött a tárgyalásomra, felismert, hogy igen, én kötöztem be és én mentettem meg. Az ügyvédemtől tudom, hogy állítólag az ügyész le akarta beszélni róla, hogy engem fölismerjen. A tárgyalás elég gyorsan lement, nem volt nagy felhajtás. Összevissza hárman voltunk vádlottak, Szőllősiné volt az elsőrendű vádlott, én meg a másodrendű. A harmadrendű vádlott, egy fiú, szabadon védekezett, nem volt letartóztatva, de vele korábban sohase találkoztam.

A tárgyalásra anyám ügyvédet fogadott, Kaczián Lorándot, akinek sikerült nagyon sok 56-os ítéletéből levetetnie.

A fellebbviteli tárgyalásomra 1958. január 20-án Kalocsáról hoztak föl, azon még ott volt a Lóri bácsi, de a rá következő hónapban Tökölre internálták, hogy ne tudjon tovább részt venni az 56-osok védelmében. Háromszor hosszabbították meg az internálását hat-hat hónapra, csak hogy ne legyen szabadlábon és ne tudja az ügyvédi munkáját folytatni.

Kalocsán rögtön elmentem dolgozni a varrodába. Olvasni is lehetett, de szabad ideje nem nagyon maradt annak, aki két műszakban dolgozott.

A fellebbviteli tárgyalásom január 20-án volt a Fő utca 1.-ben. Sosem felejtem el, hogy egy kövér, véresszájú ügyésznőt kaptam, mert mindennek elmondott, csak éppen hogy nem úrilánynak, és át akarta minősíttetni az izgatást szervezkedésre, ami annyit jelentett volna, hogy akkor három évtől öt évig, és attól függően, hogy milyen kategóriába soroltak volna be, öt évtől tíz évig terjedő börtönbüntetést is kaphattam volna. Ezért aztán eléggé bánatosan vonultam ki a szünetben az ítélethozatal előtt, mert ragaszkodott ahhoz, hogy szervezkedésre minősítsék át az izgatást. Egy elég rendes, idősebb, ötvenöt év körüli bíróm volt, az ő nevére sem emlékszem. Lehetett látni, hogy régi jogászember, nem ez az új gyorstalpaló „demokratikus” bíró, és levette az ítéletemet egy év két hónapra. A Szőllősinének is levett az ítéletéből, mert ő első fokon három évet kapott.

Mivel én elég jó magaviseletű voltam Kalocsán és jóval 100 százalékon felül teljesítettem a normámat, ezért jutalmul hat héttel hamarabb szabadítottak. 1958. március 4-én szabadultam, Szőllősinével egy napon. Talán azt gondolták, bennünket együtt tartóztattak le, együtt tárgyaltak, együtt volt a fellebbviteli tárgyalásunk, hát egyszerre is szabadítanak bennünket.

Hajnali három órakor engedtek ki. Az édesapám várt rám, az édesanyám akkor már nem élt. Egy vasárnapi beszélőn még a Markóban tudtam meg, mikor már másodszor az apám jött be beszélőre és nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az anyámmal. Először még elhittem, hogy anyám átadta a beszélőt az apámnak, de másodszorra már nem hittem el, hogy az anyám lemondott arról, hogy lásson engem. Majdnem összeestem, alig tudtam fölvonszolni magamat, mikor a beszélő véget ért. Közben az egészségügyis smasszernő, aki ott állt – később tudtam csak meg, hogy kicsoda az illető, ő a Korbácsos Rózsi, mert így ismerték a Markóban – odakiáltott, hogy miért bőg ez a nő. A fegyőrnek még volt valami emberi érzése, mondta, hogy hagyjon békén, most tudta meg, hogy meghalt az édesanyja. A Rózsi csípőre tette a kezét, és azt mondta, hogy minek kell hisztizni, másnak is megdöglött már az anyja. Az életben nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor megtudtam, hogy meghalt az anyám. Lehet, hogy az ő anyja megdöglött, de az enyém meghalt.

Hazajöttem. Közben apám elcserélte a lakásunkat, és ez is eléggé nyomasztó volt, mert teljesen vadidegen környezetbe kerültem. Ráadásul édesapám egy évvel anyám halála után elvett egy nőt, akinek négy gyereke volt, és mind a négy gyereket odahozta a mi lakásunkba. Eleinte elhelyezkedni se tudtam, habár a rendőrségen, mikor bevittem a szabadulólevelemet, és visszakaptam a személyimet, közölték velem, hogy sürgősen helyezkedjek el, mert ha egy bizonyos időn belül nem helyezkedem el – azt hiszem, egy hét vagy két hét volt megadva –, akkor közveszélyes munkakerülésért visszavisznek.

Szép kis megfélemlítésekben volt részünk. Fél évig kellett havonta bemennem a rendőrségre jelentkezni, hogy mit csinálok, hol dolgozom. Közben találkoztam a régi szerelmemmel, összekerültünk, terhes lettem, de mint férj nem kellett, nem mentem hozzá feleségül. A gyereket viszont nagyon akartam, mert előtte sohasem maradtam terhes és féltem, hogy meddő leszek.

A Kézműipari Vállalatnak volt egy varrodája a közelünkben, ott helyezkedtem el. Közben megszültem a kislányomat, de hat hónap után kénytelen voltam beadni hetes bölcsődébe, mert akkor már folytak otthon a nézeteltérések az apám felesége és köztem. Azzal fenyegette apámat, hogy nem tudja demokratikusan fölnevelni a fiait, mert én börtönben voltam. A kislányom rettenetesen megfázott a bölcsődében, és középfül-gyulladást kapott. Könyörögtem, hogy műtsék meg a gyereket, mert lékelni kellett volna a fülét, de azt mondták a kórházban, hogy majd penicillinezik és sugarazzák, és el fog múlni. Nem múlt el. Később az orvos rájött, hogy mégis műteni kell, de akkor már késő volt. A műtét után hetedik napra általános szepszisben meghalt. Tizennyolc hónapos volt a kislányom, amikor eltemettem. 1957-ben letartóztatnak, 1958-ban szabadulok, közben meghal az anyám, 1959-ben megszülöm a kislányomat, még abban az évben meghal az anyai nagyanyám, 1960-ban meghal a kislányom, végezetül kiüldöznek a lakásból. Nekem ezek az évek borzalmasak voltak.

Hamarosan férjhez mentem, és lementem Gyömrőre, ahol a férjem családja élt. Sokkal többet értem volna, ha itt maradok Pesten egyedül. Férjem erősen ivott, és két év után kijött rajta a brutalitás. Volt olyan, hogy hazajött, engem meg mentő hozott föl Pestre kórházba, mert akkorákat ütött. Hét év után sikerült elválni tőle, de még akkor is fenyegetett, amikor már megismerkedtem a második férjemmel. Kétszer akart elgázolni Budapesten az autójával, mert taxis volt.

A második férjemmel, Székely Dezsővel először csak próbaházasságban éltünk. Ő angol–német–francia–olasz és spanyol műszaki fordító és tolmács volt. Emellett még sok helyen árszakértőként és pénzügyi tanácsadóként is dolgozott. Amikor hozzámentem, már túl volt egy szívinfarktuson. A válópere után mind a három fia nála maradt, úgyhogy én végeredményben pótmamaszolgálatként jöttem a házhoz. A gyerekek hamar megszerettek, és hamarabb lettem édesanya, mint feleség. 1968 augusztusában kerültem hozzájuk, és karácsony este a fánál azt mondták a fiúk, hogy kellemes ünnepeket kívánunk, édesanya. A rá következő évben, május 23-án, Dezső-napkor esküdtünk össze.

Innentől azért egy kicsikét jobb volt az életem, annak ellenére, hogy négy embert kellett ellátnom. A férjemnek is segítettem gépelni. Akkor a gyerekek nevelése, az iskolák, az érettségi, utána az egyetem, utána a honvédség, aztán az esküvők, ezt mind én csináltam meg a gyerekeknek. Közben a férjem egészségi állapota egyre romlott. 1982-ben halt meg, a negyedik szívinfarktusban.

A férjem halála után egy polgári jogú társasághoz kerültem el adminisztrátornak. Közben statisztáltam a Filmgyárban. Mikor a pjt. feloszlott, ez lett a kenyérkeresetem.

1984-ben leszázalékoltak, és visszakaptam az özvegyi nyugdíjat, mert még nem voltam ötvenöt éves. A filmgyárból éltem meg napjainkig, de hát közben felgyorsultak a politikai események.

Már 1988-ban részt vettem a romániai buldózerpolitika ellen a Hősök terén az első nagy tüntetésen. Ott találkoztam egy-két olyan régi ismerőssel, akiket 1956-ból ismertem, és akkor már a filmgyárban is hallani lehetett, hogy van egy ellenzéki csoport, akik a szamizdatokat nyomtatták. 1989-ben beléptem az SZDSZ-be. Az 1989. június 16-i temetésen Nagy Imre koporsójánál álltam díszőrségben. Azt a zászlót, amivel Nagy Imre temetésén az üres koporsó le volt terítve, Amerikából kaptuk vissza. Ennek a zászlónak én vagyok az úgynevezett „zászló-mamája”. Az 1989-es temetés óta ez a zászló minden egyes temetésen és minden egyes megmozduláson részt vesz.

5120 forintos özvegyi nyugdíjam van. Tavaly júniusban beadtam az SZTK-ba, hogy intézzék el a saját jogú nyugdíjamat, de azt visszadobták azért, mert öt évnél több megszakításom volt, és hét év kilenc hónapot nem akarnak elfogadni.⁵ Aztán visszadobták a semmissé nyilvánításomat is, amit beadtam, ami után járt volna az a pénz, amit még a Németh-kormány megígért, azt az úgynevezett 500 forintot, és minden megkezdett év után 250 forintot. A börtönéveket is bele kellett volna számítaniuk, így körülbelül tizennégy-tizenöt év munkaviszonyom lenne, de én még a mai napig semmi elismerést nem kaptam.

Mivelhogy visszadobták az összes nyugdíjaztatási papíromat, kénytelen voltam az egészségügyi miniszterhez folyamodni. 1991. február elején kaptam meg a választ, hogy most már elismerik a börtönéveket, de akkor is csak résznyugdíjra vagyok jogosult. Most újra kezdődik a tortúra, újra be kell adnom a régi számomra hivatkozással az összes papírt.

A mostani kormánynak és az első szabadon választott parlamentnek se így kellett volna hozzáállni a kérdéshez, a szabadsághoz, a demokráciához, a pluralizmushoz és a függetlenséghez, mint ahogy ők álltak hozzá, ha már állandóan csak 56-nak az eszméjét emlegetik. Mindenről szó van a parlamentben, csak az ötvenhatosokról nem. Végeredményképpen mi, ötvenhatosok tettük le ennek a rendszernek az alapját, mi szálltunk szembe az oroszokkal. Mi szenvedtünk a börtönben érte, ezért végezték ki a barátainkat, ítélték el őket tizenöt-húsz éves hosszú börtönökre. Több megbecsülést vártunk volna, de mi még egy szemernyi elismerést sem kaptunk a kormánytól. Ugye, a kedves miniszterek és az államtitkárok október 23-án fölveszik a kéthavi jutalmat, nekünk, ötvenhatosoknak pedig csak annyi jut, hogy négy-ötezer, meg háromezer forintos nyugdíjainkból szépen éhen halhatunk, amiért kint voltunk az utcán, harcoltunk és segítettünk, és csináltuk, amit akkor tenni kellett a függetlenségért. Rólunk elfeledkeznek, mintha nem is lennénk, mintha nem is ültünk volna börtönben, nem is lenne 301-es parcella. Lassan elfogyunk. Hetente temetünk ötvenhatosokat, akik öt-tíz évet ültek. Hullunk el egymás után, és nem érjük meg, hogy valami jóvátételt vagy elismerést kapjunk végre.

1 12 óra 53 perckor jelentették be a Kossuth rádióban a Belügyminisztérium közleményét a tüntetés betiltásáról, 14 óra 23 perckor pedig azt, hogy a Belügyminisztérium engedélyezi a tüntetést.

2 A piliscsabai páncélosokat vezényelték október 23-án a Magyar Rádióhoz.

3 Solymosi János alezredes volt a piliscsabai páncélosok parancsnoka.

4 K. P. S. Menon, India moszkvai nagykövete volt, aki 1956. december 2–7. között tartózkodott Budapesten Nehru indiai elnök különmegbízottjaként. Ő juttatta el a Magyar Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslatát a szovjet kormányhoz.

5 A Minisztertanács M. T. 17/1975. sz. határozata szerint elvesztette munkaviszonyának folyamatosságát az, akinek munkaviszonyában öt évet meghaladó megszakítás volt. E határozat értelmében az öt évnél hosszabb időt börtönben töltő ötvenhatosok nyugdíjának megállapításakor csak a szabadulásukat követő munkaviszonyban eltöltött időt vették figyelembe, így csak egészen minimális nyugdíjra voltak jogosultak.

Az eredeti interjút Lugossy István, Eörsi László készítette 1991-1993-ban.
Szerkesztette Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál.