Göncz Árpád: "Az eszmék felezési ideje"

Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. [...] Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban. S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem. (Részlet Hegedűs B. András Göncz Árpáddal készített interjújából. 1985. február 14.)

1922. február 10-én születtem Budapesten. Apám nem végzett egyetemet, az 50-es évek elnevezése szerint "egyéb" származású¹ voltam, nem értelmiségi; talán polgárit lehet mondani. A famíliánkat az 1735-ös dátumig tudom visszavinni, amely időpontról van egy nemesi oklevélmásolatom, az eredetije állítólag a Zala Megyei Levéltárban van. Nagyon furcsa a címerünk, a tetején egy galamb tart egy fehér koszorút. Bár semmiféle bizonyítékom nincsen rá, de korábbról felfedezni véltem egy ősömet a Nádasdyék, Nádasdy Tamás² udvarában, ahol egy Gönczi Miklós nevű műfordító és író gimnaziárka, azaz iskolaigazgató volt a sárvári udvarban. Műveit is ott nyomták. Zala megyei az egész családom. Gönc északon van. A família katolikus, és valószínűnek tartom, hogy valami kirajzás révén az ellenreformáció hatására került Zala megyébe. Ez a Gönczi Miklós is Abaújból, az Abaúj megyei Göncről került oda. A családi hagyományokból azt tudom még, hogy a dédapám Csáktornyán élt, császári tiszt volt, aki 48-ban a huszáraival átállt. A Buda ostroma utáni napokban Ráckevén nősült, egy budai polgárlányt vett el, akivel a csáktornyai Zrínyi-várban laktak.

A nagyapám ott volt postamester Csáktornyán, majd valamilyen úton-módon fölkerült Budapestre, és minden protekció nélkül postavezérigazgató-helyettes lett a kommün idejére, tehát 1918-ra. A kommün után - mivel akkor is szolgálatban maradt, nem mondott le az állásáról - nyugdíjazták. A nagypapa klasszikus esete volt a Ferenc József-i rendkívül puritán értelmiséginek, aki nem fogadott el hivatali hintót, hivatali telefont, pedig járt volna neki. Hallatlanul egyenes és szigorú erkölcsi alapokon álló ember volt, abszolút puritán, akit áthatott a 10-es évek liberális szellemisége. Nagyon szerettem, azt hiszem, ő állt hozzám a családból a legközelebb. 62 éves korában halt meg.

Apám jellegzetes "kádergyerek" volt. Négy lány volt a családban és egy fiú, apámat határtalanul elkényeztetették, ilyen is maradt élete végéig. Érettségi után a postán kezdte, majd, miután Magyarországon örök második volt teniszben, de talán az ország legjobb teniszoktatója lehetett, könyveket írt a teniszjáték elemeiről. Öregkorára textilipari kis- és középvállalatok alkalmazottja volt, utána statisztikus az Újpesti Húsipari Vállalatnál, onnan ment nyugdíjba. Tisztviselő tehát. Anyámtól elvált, amikor én hatéves voltam, s mi a nagyanyámnál, nagyapámnál éltünk Budán, a Bors utcában apám nélkül, ami kínkeserves volt. Aztán öregkorára, amikor anyám ápolta, megint feleségül vette. Nem volt közöttük közeli viszony.

A famíliám jellegzetesen k. u. k. Monarchia-termék volt. A négy nagynéném közül az egyik egy osztrák államvasúti tisztviselőhöz - később igazgatóhoz - ment feleségül, így vannak osztrák unokatestvéreim. A másik lány a közös hadsereg egy román származású mérnökezredeséhez ment hozzá, így vannak román származású és csak románul beszélő unokatestvéreim. Ketten Magyarországon maradtak. Aztán van a családban stájer, olasz, horvát, zsidó, magyarországi német, az égvilágon minden, ami átfogja ezt a Kárpát-medencét.

Anyám dél-erdélyi származású, a Hunyad megyei Tusnyán született, s teljesen árva volt, ami egész életére rányomta a bélyegét. Ő hozta a zsidó vért a családba. A mamája székelyszombatos volt, az édesapja pedig zsidó. Egy szociáldemokrata beállítottságú, rendkívül művelt nagypolgári famíliában nevelkedett, ahol a családfő fanagykereskedő, utána textilgyáros volt, képgyűjteménnyel, idegen nyelvek ismeretével. Trianon után Pestre menekültek, vagonlakók³ lettek.

	A gyerek Göncz Árpád édesanyjával

Elemibe az Új iskolába jártam, amely reformiskola, magániskola volt, és nagyon jó. Tizenketten voltunk egy osztályban, válogatott tanítókkal. Nem Montessori-⁴ , de egy ehhez hasonló rendszerű tanulás folyt. Úgyhogy én a gimnázium negyedik évéig jeles tanuló lehettem abból, amit ott tanultam.

1932-ben iratkoztam be a Werbőczy Gimnáziumba. Nem szerettem a Werbőczyt, mélységesen korrupt iskola volt. Én jeles tanuló voltam, de a győri Ágyúgyár főrészvényesének a fia is természetesen jeles tanuló lett, az akkori kultuszállamtitkár fia pedig szintén előtérben állt. Egy másik állami főtisztviselő gyereke volt a főstréber. Utáltam azt az iskolát, főleg, mikor jöttek a zsidótörvények. Az osztályunkban hatvanan voltunk, közülük tízen zsidók. Kilencen voltunk jó barátok, nagyon érdekes összetételűek. A legjobb barátom, Nagy Karcsi egy volt altábornagy gyereke volt, aztán ott volt Gombocz Pista, Gombocz Zoltánnak az unokaöccse, Gombocz Istvánnak a fia. Aztán Zsigmondi Dini, akkor még Liedemann Dénes, hegedűművész, ma a seattle-i egyetem hegedűprofesszora és Goldziher Sanyi, az egyetlen szent, akit életemben ismertem, akit nem lehetett megmenteni, mert vállalta azt a sorsot, amit a társai, és végül meghalt. A körünkhöz tartozott még az Est Lapok⁵ tulajdonosának, a Márkus famíliának a fia meg Markó Elek, a Parlament műszaki vezetőjének a fia. Aztán még Herczog Henrik egy birodalmi német famíliából, amelyiknek talán már a harmadik nemzedéke élt Magyarországon. Úgyhogy elég vegyes társaság voltunk, az osztálynak az elitje, csupa jeles tanuló, és nagyon jó barátok voltunk még hosszú ideig mi, kilencek. Ennyit a Werbőczyről. Ott érettségiztem jelesen, utána elmentem a Földhitel Intézetbe⁶ , ebbe az élvonalba tartozó pénzintézetbe tisztviselőnek. Mellette végeztem a jogot.

A bankból utóbb szövetkezeti hitelintézet lett, amelyik a részleges földreformot bonyolította le, tehát a vagyonváltság során leadott földeknek a parcellázását. Aztán a zsidóbirtokok kezelését végezte. Magának is elég sok birtoka volt, amelyeket nagyon jól kezelt. Mi meg a háborús években rettenetesen igyekeztünk, hogy minél több embernek adjuk ki a papírt az újonnan Magyarországhoz visszakerült területeken. Nem szerettem a munkámat. Hogy miért lettem akkor banktisztviselő? Azért, mert a szüleimnek ott volt ismerőse, aki fölvett. Ha mai szemmel nézem, elképzelhetetlenül elegáns munkakör volt. 9-től dolgoztunk 2-ig. 2-kor ki lehetett menni a Margitszigetre, ahol volt a vállalatnak egy teniszpályája, csónakháza és egy vendéglője, amelyikben fillérekért lehetett kosztolni. Ebben a bőrfoteles palivilágban a kistisztviselők negyed annyiért kapták a kosztot, mint az igazgatók, nem fordítva. Nem tizenegy hónapot fizettek ki, hanem tizennégyet, esetleg tizenötöt, mert a remuneráció⁷ esetleg két hónapot is kitehetett. Fiatal tisztviselőként volt nyári és téli többletfizetésem. Kaptunk tüzelőt, azonkívül disznót vágtak, amit az ember feldolgozva megkapott. Szóval szociális gondoskodásban felülmúlta nemcsak az országos átlagot, hanem mai értelemben is elképzelhetetlen. Így végeztem el mezei jogászként - ma úgy mondanánk, levelezőn - a jogot, és doktoráltam 44-ben.

A jogból főleg a római jog, a jogtörténetek meg a jogfilozófia maradt meg bennem, s máig úgy érzem, hogy a történelem gerince vagy csontozata a jogrendszer. Tehát jogilag is tudom nézni a dolgokat.

A népi írók - közülük is talán a leginkább Németh László - hatására baloldaliként indultam, viszont a mélymagyarság-komplexum⁸ teljesen lepergett rólam. Kedvenc költőm Babits Mihály volt, ami majdnem kizárta Németh Lászlónak a hatását, de nem zárta ki a politikai következtetéseket, amelyek gyökerében a földreform, tehát a radikális parasztpolitika állt. Én nem tettem különbséget jobb- és baloldali népi írók között. Olvastam a falukutató munkákat, A tardi helyzettől⁹ kezdve mindent, amit ma szociográfiának hívunk. Szabó Dezsőt¹⁰ nem szerettem. Egyszer voltam egy estjén a Lövölde téren, ahol eléggé elöl ültem, s mivel Szabó Dezsőből fröcskölt a gyűlölet és a nyál, alig tudtam végigülni. Az elfogultságnak, a gyűlölködő dühnek ez a fajtája elborzasztott. Valószínűleg a családi meg a magam választotta helyzetemből következett, hogy szinte képtelen voltam elviselni. Ez a hajlandóságom, ez a mindenfelé nyitottság már alighanem akkor az egyik jellegzetességem lehetett: a legnagyobb magyar költők egyikének éreztem Sinkát, ami nem zárta ki, hogy ne szeressem Thomas Mannt, és hogy nagy költőnek tartsam Babits Mihályt. A fanatizmus mindenhol riasztott. Amikor Fekete Sanyi a börtönben készített egy olvasásszociológiai fölmérést, fölismert a válaszról, mondván, nincs még egy ember, akinél ez a kettő, Sinka István és Thomas Mann egymás mellett szerepeljen. Én megengedtem magamnak azt a luxust, hogy mindkét oldalról, mindkét irányzatból szeressek valakit, illetve, ami különbözött tőlem, valószínűleg még jobban érdekelt. Gondolom, olvasónak is és gondolkodónak is jóindulatú voltam alapjában. Ma sokkal gyanakvóbb vagyok.

Nyitott voltam a nagypapa révén megismert megállapodott, méltóságteljes, jó tartású, türelmes, századvégi jó magyar társaságra vagy tisztviselő rétegre, de nyitott voltam a másik osztályra is, láttam a zsidó kis- és nagypolgárt, a k. u. k. nagypolgárt, s abban éltem, hogy a parasztság a magyarság jövője. Olvastam az akkori parasztradikális irodalmat, cserkészként népdalokon nőttem föl, a népi kultúrát vallottuk magunkénak.

A magyar társadalmat megosztó szellemi áramlatok hatására pontosan úgy szóródott a mi családunk, a nagycsalád, ahogyan az egész magyar társadalom. A mulatságos csak az, hogy én úgy voltam a közepén ennek, hogy egyikkel se azonosultam. Azóta se tudok senkivel se azonosulni. Az embereknek általában apakomplexusuk van. Nekem apaiszonyom. Abban a pillanatban, amikor valakinek a lába elé kell ülni, és tisztelettel kell rá feltekinteni, végigfut a hátamon a hideg. Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.

17-18 éves koromban találkoztam a politikával. Ha az akkori világnézetemet meg akarom határozni, akkor egyik jellemzője a magyarság volt, a másik a népi kultúra, a harmadik a paraszti radikalizmus, tehát a földbirtokreform követelése, a negyedik egy közösségi életforma iránti sóvárgás, amelyet bizonyára nem határoztam meg magamnak pontosan, de következett a cserkészetből, minden közösségi munkámból, amelyet az iskolából ismertem.

	Göncz Árpád az 1950-es évek elején. A börtön hat éve alatt ez a fénykép jelentette a gyerekeknek az édesapát

	Göncz Árpád cserkészként egy vitorlázórepülőn

Aztán találkoztam a Teleki Pál Munkaközösséggel. Nem tudom rekonstruálni, hogy hogyan kerültem velük kapcsolatba, mert én, cserkész lévén, a HÖK-höz kapcsolódtam, a Hárshegyi, később Honvéd Őrsvezetők Köréhez, amelynek gondolatrendszerével, erősen katonás, néha soviniszta vagy túlságosan nacionalista szellemével ugyan szemben álltam, de az életmódjával nem. Kitűnő közösség volt ez az együttes, sok kitűnő emberrel, akik a Werbőczyből, a 7-es cserkészcsapat vezető rétegéből kerültek ki, s többségük később általában nagyon jól megállta a helyét. A Teleki Pál Munkaközösség ugyanakkor a Piarista Gimnázium cserkészcsapatának a szüleménye volt. A volt piarista öregdiákoknak a liberális politikai mozgalmából, mozgolódásából keletkezett. A vezetése - Hám Tibor¹¹ , Jaczkó Pali¹² , Saláta Kálmán, Lukács Gyuszi, talán az egy Bognár Jóska kivételével -, közvetlenül a Piarista Gimnáziumból került ki. Bognár szombathelyi volt, tehát ő kívülről jött. Piarista volt még Szabó Gyurka, akinek a lakásán elfogták Bajcsy-Zsilinszkyt¹³ , meg Cholnoky Tamás¹⁴ . Ez az együttes nagyon közel állt az én világszemléletemhez. Az egyetemlegességre való törekvésével, a nyitottságával, s ami új volt számomra, a baloldali út keresésével, mert hiszen voltak a vezetésben kommunisták is. Hozzánk tartozott még Banovich Tamás, a filmes, Ilosvay Kati, Bánky Zsuzsa, akik úgyszintén kívülről jöttek. Mikor a különféle egyéb formájú piarista öregdiák belső mozgolódások nyomán megalakult a Teleki Pál Munkaközösség, a tagjai teljesen nemzetiek, parasztradikálisok voltak, ugyanakkor liberálisabbak, mint amit én ismertem. A liberalizmusával és nyitottságával olyan volt számomra ez az egész, mint valami felüdülés. Nagyon sokfélék voltunk, nagyon sok szakmát képviseltünk. Hám Tibor orvos volt, Bognár középiskolai tanár, német szakos, Saláta Kálmán és Jaczkó Pali jogászok, Tóth Pista katonatiszt, mellesleg szabad magyar közösségi ember, Kecskés pénzügyes, a Pénzügyminisztériumban dolgozott, Szabó Gyuri biológus, Cholnoky Tamás építészmérnök, Lukács Gyuszi fizikus és könyvtáros. De valamennyiünket jellemzett az a morális tartás, amelyik a toleranciára és a demokrácia követeléseire épült. Én ott hallottam először a népi demokrácia kifejezést, amit - gondolom - a későbbiekben aztán erősen nem vallottak be az emberek, emlékszem, hogy megütött, hogy "népi" és "demokrácia" is. Mindenesetre a munkaközösség teljesen demokratikus módon szerveződött, szabad vitákban, állandó tájékozódásban, nagy műveltségű, nyelvet ismerő emberekkel, akik, mikor már kitört a háború, egyértelműen számítottak a német vereségre. Felvették a kapcsolatot, velem együtt, a Györffy-kollégistákkal¹⁵ , a kommunistákkal.

Mire a háború kitört, épp elvégeztem a jogot. Kecskés Elekkel, Hám Tiborral, Bognár Jóskával nagyokat beszélgettünk, sétáltunk a Duna-parton. Én akkor kezdtem tudogatni, hogy nekik milyen kapcsolataik vannak. Ők is tapogatóztak, mi is tapogatóztunk. Szabó Gyuri révén nekünk mindenekelőtt a Kisgazdapárthoz volt közvetlen kapcsolatunk, amely Bajcsy-Zsilinszky révén jött létre. De megvolt a kapcsolat Tildyvel, az ellenállással, a Császár-testvérekkel¹⁶ , a miénk volt a Teve utcai tanoncotthon¹⁷ , a mi akciónk volt a Gömbös-szobor bekenése is. A háború kellős közepén karácsony estét rendeztünk a Magyarországon élő francia hadifoglyoknak és lengyel menekülteknek a Kisgazdapárt egyik helyiségében, Churchill és Roosevelt fényképe alatt énekeltük a Jeszcze Polskát¹⁸ a franciákkal és a lengyelekkel. Később aztán iratokat is gyártottunk.

A Teleki Pál Munkaközösség akkor még nem volt a Kisgazdapártban. Mikor a Kisgazdapárt a háború után Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt néven újjáalakult, lett egy fővárosi tagozata is. Az a harminc-harminckét éves, teljesen és tudatosan felkészült értelmiségi réteg, amelyik a Teleki Pál Munkaközösség szellemi irányítását végezte, belépett a Kisgazdapárt polgári tagozatába. Szellemi felkészültségéből következett, hogy hallatlan súlyt képviselt, és teljes integritásával szívta magához a legértelmesebb paraszt képviselőket. A paraszt képviselők egy köréből és ezekből a fiatalokból alakult meg 44 után a Kisgazdapárt centruma. Én meg 45 elején kerültem mint Teleki Pál munkaközösségi tag Kovács Béla mellé személyi titkárnak.

Mivel egyetemi felmentésem volt, engem csak a háború legvégén hívtak be. A Szálasi- rendszerben kellett bevonulnom a 25. hegyivadász pótzászlóaljhoz Bélapátfalvára. Majd egy hétig irányítgattam magam, mert Dálnoki Miklós Béla csapatait vártuk Kassa felől, és én Bognár Jóskától megtanultam, hogyan lehet egy kétpengőssel és vonatkerékről lekapart korommal lepecsételni az embernek a menetlevelét. Úgyhogy irányítgattam magam ide-oda, s mikor már se pénzem, se ételem nem volt, kénytelen voltam bevonulni, hogy másnap induljunk visszafelé kétszázötven szekérrel és a 25. hegyivadász pótzászlóalj ökrösszekereivel, vissza Diósjenőig, zuhogó esőben, télen, egyetlen tiszt nélkül, maródiakkal és karpaszományos újoncokkal, akik a pótzászlóaljhoz bevonultak. Bármennyire tragikus, mégis vicclapba kívánkozik, hogy én voltam Magyarország utolsó ökörizált gyalogosa, és miután a szállítmányt - tetves és rongyos gatyákat, vadonatúj sífelszerelést és meleg téli ruhát, amiből természetesen nem adtak nekünk - visszavittük Diósjenőre, mindent elégettek. Engem meg még három-négy embert pedig levezényeltek Várpalotára. Még szereztem rühkenőcsöt, mert huszonnégy óra alatt megrühesedtem a katonáéknál, s amikor a várpalotai századdal ki akartak vinni Németországba, megléptem.

Előtte, amikor a 25. hegyivadász pótzászlóaljnál égettük a zászlóaljirodát, volt annyi eszünk, hogy szerezzünk magunknak menetlevelet, szabadságos levelet, lepecsételve, aláírva, minden egyéb pecsétet. Így azután december legelején feljöttem Budapestre. Pesten bementem az "országúti" ferencesekhez - ez a Margit körúti ferences zárda -, amelyik az ellenállás egyik góca volt, vittem magammal egy kézigránátot, kétszáz éles töltényt és egy puskát. A ferencesek bezártak az Egység Útja szerkesztőségébe, naponta kétszer kopogtak, és adtak enni. Három napig teológiát olvastam, és vártam, míg előkerült Szűr Miska barátom, aki azután elmondta, hogy létrejött a Táncsics Mihály zászlóalj¹⁹ a Collegium Medicumban, a Köztelek utcában, és elvitt oda.

A Táncsics zászlóalj két részből állt: egy közgazdász- és egy orvosszázadból. Az orvosszázadhoz csatlakoztak az Eötvös-kollégisták, egy csomó werbőczysta és mások. Mikor megérkeztem, ennek az első századnak lettem mint már "katonaviselt" a szolgálatvezetője, őrmesteri rangban, de rendfokozat nélkül.

Jó együttes volt. Ellenálló és mentő, mint minden ilyen alakulat akkor. Mentettünk szökött zsidókat, mentettünk Magyarországon ragadt székely egyetemi hallgatókat, katonaszökevényeket és diákokat, akik nem akarták, hogy "kiürítsék" őket. Gyakorlatoztunk, fegyvereket gyűjtöttünk, kihoztuk a zsidókat a gettóból nyilas karszalaggal, igazolványokat gyártottunk, beszerveztünk embereket. Nekem egy tizrnhat éves gyerek lopott ki egy német pisztolytáskájából egy pisztolyt a villamoson. Egy Budaörsi úti laktanyából magyar egyenruhát kaptunk. Monostori Jóska²⁰ , a parancsnokunk - egy orvos - nyilas karszalaggal intézte a dolgokat. A Collegium Medicumban Szűr Miska, egy lengyel-magyar származású gyerek volt a rohamrajnak vagy kommandó-alakulatnak a parancsnoka. Nem voltunk nagyon katonás együttes, de jó társaság: Heckenast Gusztitól kezdve Tóth Dezsőn²¹ , a mostani miniszterhelyettesen át Klaniczay Tiborig, egyszóval az Eötvös-kollégisták. Volt az egésznek egy kemény magja, és volt, aki csak dekkolt. Lehettünk vagy kétszázötvenen, ebből a kemény mag körülbelül ötven. Ehhez tartozott például Körtvélyes Géza²² , Pukánszky Béla, Csanády András, a festőművész. A rákoshegyi nyilasházat ekkor szereltem le Kass Jánossal²³ meg Pukánszky Bélával. Hárman elhoztuk a nyakig felfegyverzett nyilasházból az utolsó revolvert is, úgy jöttünk, mint a karácsonyfa, tizenöt-húsz puska lógott rajtunk, nekem géppisztolyom volt. De már aznap este rajtunk ütöttek a tábori csendőrök Rákoshegyen, ahol a rákoshegyi kommunista sejttel voltunk kapcsolatban, akkor lőtték át a lábamat.

Még aznap este átvittek valahogy az Erzsébet hídon, utoljára lehetett még átmenni, már csupa lyuk volt. A Bors utcába mentem. Anyám tudta, hogy Budapesten vagyok, még karácsony este találkoztam vele, apám nem tudta. Azt hitte, kint vagyok Németországban, biztonságban. Aztán kiderült, hogy itt vagyok, és átlőtt lábbal. Az ostrom végét, az utolsó két hetet a Bors utca 3.-ban csináltam végig a pincében. A Bors utcát akkor már átlőtték. A keleti front a Városmajor utca volt, Kun páter²⁴ és a bandája a mellettünk lévő sarokházban grasszált, kidobtak például egy alezredest a III. emeletről mint katonaszökevényt. Volt egy revolverem két tölténnyel, az egyiket Kun páternek szántam, a másikat magamnak, nem fogják megúszni olcsón, de erre már nem került sor.

1945. február elején tehát véget ért számomra a háború, s én rögtön megint kapcsolatba kerültem a Teleki Pál Munkaközösséggel. Mikor a Teleki Pál Munkaközösség beépült a Kisgazdapártba, engem delegáltak Kovács Béla mellé. A politikában én akkor a második vonalban voltam. Először ugyan azt akarták, hogy legyek képviselő. Istenáldotta naivitásomra vall, hogy azt mondtam, én erre még nem vagyok kellően felkészülve, ehhez többet kell tudni. Valószínűleg ezért maradtam életben. Így azután Kovács Béla titkárságának a vezetője lettem. Ő akkor a Kisgazdapárt főtitkára volt, Nagy Imre alatt földművelésügyi miniszterhelyettes. Vitathatatlan tekintélyét régi parasztszövetségi múltjának, támadhatatlan tisztaságának köszönhette. Donáth-tal együtt volt földművelésügyi miniszterhelyettes, aki akkor a földreform bonyolítása miatt valóságos rém volt a szemünkben (s akiről akkor még nem tudtam, hogy a börtönben jó barátok leszünk). Az én munkámat javarészt a párton belüli napi feladatok tették ki.

Kovács Béla volt a legdinamikusabb és legplebejusabb ember a kisgazdapárti vezetésben. Nem a legnagyravágyóbb, mert egyáltalán nem volt az. Tildy például hiú és nagyravágyó ember volt, akit a felesége dirigált. Nagy Feri bizonytalansága mögött egy alapvetően hiú ember rejtőzött, akinek imponált, hogy ő más lehet, mint ami. Béla nem akart más lenni, viszont tele volt gyanakvással. Egy nyers, kirobbanó erejű, a plebejus megoldásokhoz vonzódó, vérbeli parasztember volt. Velem szemben, minden nadrágos emberrel szemben bizalmatlan volt: a református úriemberek a Magyar Közösségből vagy a zsidó liberális úriemberek a Kisgazdapártból mind nadrágosok voltak Béla szemében, aminek következtében körülvette magát egy szellemileg elég gyenge összetételű, viszont anyagias társasággal, többnyire baranyaiakkal. A párton belül a legjobban még a pártcentrumot, a maga értelmiségi hátterét viselte el, amelynek nagy része a Teleki Pál Munkaközösségből és a hozzája vonzódó parasztokból került ki. Béla féltékenyen mindent a saját kezében tartott, mert nem bízott a Kisgazdapártban működő emberekben, akik a kriptokommunistáktól²⁵ és a belső zsebükben pártigazolványt viselőktől a kalotosokig²⁶ és a németellenes, de faji eszmét valló jobboldali magyar közösségi emberekig teljesen heterogén együttest alkottak.

	Kovács Béla

	Tildy Zoltán

	Garden Party a Park klubban: előtérben Nagy Ferenc

A magyar közösségiektől viszont irtózott. Arany Bálint, a Magyar Közösség tulajdonképpeni szellemi vezetője volt a Kisgazdapárt személyzeti osztályának a főnöke. Tehát a párt belső személyzetét és a párt által irányított káderpolitikát gyakorlatilag a kezében tartotta. Engem akkor több helyre is delegáltak igazolóbizottsági tagnak. A mai eszemmel azt mondom, hogy ha valamit nem szabad vállalni, akkor az az igazolóbizottsági tagság. Mindaddig működtem azonban, amíg az Elektromos Művek vezérigazgatójának a tárgyalására nem került sor, akiről én nem tudtam, hogy magyar közösségi tag, viszont tudtam, hogy rendkívül szimpatikus. Csakhogy az egész igazolóbizottság a vérét követelte, tehát szó sem lehetett róla, hogy én egymagam a szociáldemokraták, a parasztpártiak és a kommunisták ellenállásával szemben meg tudjam védeni. Semmiféle fogható dolgot nem lehetett ellene felhozni. A különvéleményem hangoztatásával ugyan, de kénytelen voltam aláírni én is a papírt. Huszonnégy óra alatt repültem, mert Arany Bálint azt már nem tűrte, hogy egy magyar közösségi embert ne védjek meg. Még valami jellemezte ezeket a tárgyalásokat, az, hogy valami majdhogynem hisztérikus zsidóellenzékkel állottam folyamatosan szemben, ezek mindig félrevonultak, a sarokban tárgyaltak, hogy én ne halljam, és olyanokat ítéltek állásvesztésre, akik emberek életét mentették meg, mert valahol hiányzott huszonnégy színes ceruza. Iszonyatos nehéz volt, az ember úgy védekezett, mintha falnak szorították volna: a gyűlöletnek és a dühnek, az elfogult dühnek a légkörében. Úgyhogy nagyon örültem, amikor megszabadultam ettől az egésztől.

Én a Magyar Közösség létezéséről már korábban is tudtam, volt olyan barátom, aki el-elpöttyentette. Úgy érzékeltem, hogy a Magyar Közösség néhány Horthy-korszakbeli titkos társaságnak az egyesüléséből keletkezett. Ha jellemezni akarnám, azt mondanám, hogy az erdélyi református úriemberek fajvédő szövetsége volt, amelyik a német terjeszkedésre és a német rasszizmusra egy magyar rasszizmussal válaszolt. Határozottan németellenes volt, de nekem kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy tiszta elmebaj, ha Magyarországon megpróbálják a magyarság egy tekintélyes részét kizárni a magyarságból. Mert akkor ki marad? Akkor kizárhatják a kunokat és a jászokat is. Nagyon sok tisztességes ember volt közöttük, s bár soha nem mondták, hogy lépjek be, de minduntalan kerülgettek. Valószínűleg érezték az ellenállásomat, mert valahányszor szembekerültem a Magyar Közösséggel mint szervezettel bármiféle pozícióharcban, mindig könyörtelenül gázoltak át rajtam. Szent meggyőződésem, hogy Magyar Közösség ma is létezik, s akik még élnek tagjai közül, azok összejárnak. A Magyar Baráti Közösség Amerikában az itteni Magyar Közösségnek a kivetített, amerikai viszonylatokban nyilván liberálisabb és nyitottabb változata. De ez a Kisgazdapártot már akkor teljesen áthatotta, mert tagja volt Saláta Kálmán²⁷ , Csicsery-Rónay Pista, Nagy Ferenc, ahogy annak idején Teleki Pál is. Tildyről nem tudom, hogy tagja volt-e, de valószínűnek tartom. Jaczkó Pali, Hám Tibor nem volt tagja, úgy tudom, hogy Kecskés Lexi sem.

Kovács Béla mindenesetre vöröset látott, ha csak meghallotta a Magyar Közösség nevét, és aztán úgy halt meg, abban a tudatban, hogy ő ezeknek az áldozata. Úgy érezte, hogy őt odavetették végül, nem védték meg, és hogy tulajdonképpen Nagy Ferenc habozása tehet róla, hogy elvitték, amiben lehet, hogy van is valami igazság. Nagyon meghasonlott Ferivel is. Talán a párttal nem, de Feriben mindenesetre a Magyar Közösség képviselőjét látta.

Egészen addig voltam Kovács Béla titkára, amíg el nem vitték. Tehát végig. Meg kell mondjam, nem szerettem ezt a munkát, egy főnök-titkár viszony megint a már emlegetett apa-fiú viszony, amelyet ki nem állhattam. Béla letartóztatása után lettem a Kisgazdapárt képviselőcsoportjának parlamenti titkára.

Közben a Független Ifjúság²⁸ nagy-budapesti szervezetének voltam még az elnöke és a szervezet Nemzedék című lapjának a szerkesztője.

A földreform körüli konfliktusok, a törvénytelenségek nálunk, a Kisgazdapártban csapódtak le. Ma már más szemmel látom, de akkor úgy láttam, hogy a Kisgazdapárt egy szabályozott és visszafogott földreformot kíván. A visszafogotton azt értem, hogy nem az anarchikus, szabályokhoz nem illeszkedő, de akkor egyedül lehetséges, sőt, egyedül célra vezető földreformot akarta elérni, mivel a Független Kisgazdapárt a középparasztok pártja volt, tehát jól gazdálkodó, javarészt dunántúli parasztembereké, és nem az agrárproletároké. A képviselők is az aranykalászos, ezüstkalászos gazdákból, a nagygazdákból kerültek ki. Békés megye, ahol a földmunkások hallatták a szavukat, volt az anarchikus túlkapások tulajdonképpeni hazája is. Ezek ömlöttek hozzánk a jelentésekkel azoktól, akiktől elvettek száz holdat, pedig benne voltak az ellenállásban, akiknek a tíz-tizenöt holdjából esetenként levettek, hogy mindenkinek jusson, ömlöttek a panaszok a rendőri túlkapásokról, az agyonvert emberekről. Elsősorban persze Bélához ömlöttek be, de ezeket én is közvetlenül láttam. Miközben Béla plebejus volt és a földreform őszinte barátja, őrá zúdult az ország közvéleményének a felháborodása a rendeleteknek nemcsak a betűjével, hanem a szellemével ellenkező akciókért is. Egyikünk se helyeselte, miért kell a népi kollégistáknak népítélet formájában kiverni a szociáldemokratákat a kollégiumból, miért kell népítélet formájában kiverni ugyanolyan parasztgyerekeket a mi kollégiumunkból.

Megkockáztatom, hogy az ország akkor fehér lap volt. Aki itthon maradt és nem vett részt az urak futásában, azokra bármit lehetett mondani. Nem állítom, hogy nem voltak olyanok a magam ismeretségi körében is, hogy a kommunista pártot kivéve minden pártba beléptek zavarukban, csak hogy mentsék magukat. Azt sem mondom, hogy nem próbáltak helyezkedni opportunista módon, de azért ez egy teljesen formálható közeg volt. Egy részében megvolt a közigazgatási gyakorlat és az a beidegződés, hogy a kapott rendeletet végre kell hajtani. Teljesen fölöslegesen gyártották hát az ellenség tízezreit. A Kisgazdapárt számára ez úgy csapódott le, hogy magától értetődőn állt a törvényesség oldalán. De túlgyőzte magát. Heterogén volt, különféle érdekeket, nézeteket képviselt, nem tudta érvényesíteni a százalékos arányát a hatalomban, mert a jelen lévő szovjet hadsereg volt a hatalom tulajdonképpeni forrása. Emlékszem, rendszeresen előfordult, hogy megállapodtak valamiben, pártközi egyezményt kötöttek, és másnap Vorosilov bejelentette, hogy amennyiben ez és ez nem történik meg, 8 napon belül teljesíteni kell az elmaradást a jóvátételben. A Kisgazdapárt tehát a polgárháború és az éhínség elhárításáért újra meg újra meghátrált.

A Kisgazdapárt vezetői végig hittek abban, hogy az ország megszállása meg fog szűnni. Valószínűleg azért, mert a párt vezetői között sok volt a jogász. A törvényesség gondolata teljesen beléjük volt táplálva, tehát, ha a békét megkötik, akkor a megszálló hadsereg kimegy, és ilyenkor, ha van ott egy demokratikus párt, az átveheti a hatalmat. Az oroszokkal rendszeresen tárgyaltak, bár én nem voltam ott ezeken, de tudom, hogy tárgyaltak Vorosilovval is, mással is. A Kisgazdapárt fogadást adott Vorosilov tiszteletére, amelyiken az hitet tett a demokratikus fejlődés mellett. Hogy ez hogyan festett, arra egy példa: Szabó Árpád bácsi volt a házelnök, mikor én már parlamenti titkár voltam. Egy Békés megyei tanító, legalább olyan kopasz, mint a Rákosi, csak vékony és nagy vadász. Egyszer meghívta Tildyt vadászatra a falujába, mire Tildy rávette, hogy hívják meg Vorosilovot is. Mondom neki, Árpád bácsi, hozzatok nekem is egy nyulat, ha lőtök! Hogyne, fiam, persze, hogy hozunk! Két nap múlva bejön a Parlamentbe, kérdem, hoztál nyulat? Nyulat ám! Kiderült: elmentek vadászni, lőttek is nyulat, fácánt, mindent, rakták sorba, aztán az oroszok úgy, ahogy volt, az egészet feldobálták a dzsipre, és elmentek. Elmondta őket mindennek. Egy vadászember erkölcsének teljesen érthetetlen, hogy meghív valakit vendégségbe, aki azután összegyűjti az ezüstkanalakat, és elmegy, mert ő az erősebb. Nagyon hűséges kép ez az akkori viszonyokról.

De nekem a politikára akkor édeskevés befolyásom volt. Kiszolgáló voltam, ami 23 éves koromból következett.

Említettem, hogy a Független Ifjúság egyik vezetője voltam. De általában Hám Jenő, Hám Tibor öccse tárgyalt, aki sajnos nagyon korán meghalt. De ahogy a Kisgazdapártban, úgy a Független Ifjúságban is akkor már nagyon erősen érvényesült a nyomás. Ott volt például Kristó Nagy, egykor a Magyar Közösség tagja, majd annak lebukása után a kommunisták embere, tégla, aki odaadta az igazolványát, hogy be tudjanak jönni a nagytanácsra. Én meg szemben álltam velük, ahogy a Magyar Közösséggel is szemben álltam. Meg is fosztottak végül az elnökségemtől.

A Kisgazdapárt szétzüllesztésére jellemző Bognár esete. Bognár a Teleki Pál Munkaközösségen belül a budapesti szervezetnek volt a vezetője, amelyhez Gáspár²⁹ , Ortutay is tartoztak, akik révén adott volt számára egy baloldali kapcsolatrendszer. Mikor Salátát, Jaczkót, Hám Tibort letartóztatták, és ezt már tudtuk, Bognárt a legjobb tudomásom szerint hivatta Rákosi. Föltették neki a kérdést, hogy melyiket választja: a letartóztatást vagy a szolgálatot? Bognár Jóska az utóbbit választotta. Emlékszem, mikor bementem a Parlamentbe, jött velem szembe, és én mint szívbéli jó barátomtól tanácsot akartam kérni tőle valamiben, de ahogy meglátott, megfordult, és futva távozott, csak hogy ne kelljen szóba állnia velem. De ezzel még csak azt se mondom, hogy Bognár Jóska szerepe a magyar politikai életben összességében negatív. Mert ő meg Erdei voltak végeredményben a legokosabbak abban a kormányzatban, és Bognár végül is eljutott odáig, hogy több igazságot mondhatott ki bárki másnál. Ortutayt sokkal becstelenebbnek tartom, mert ő mindig besúgó volt, beépített ember. Bennem nincs semmi harag Bognár iránt, noha többet néztem ki belőle valamikor.

De nekem hazudott a képembe Erdei is. Mikor én már a mezőgazdaságban dolgoztam, ő pedig miniszter lett, egy értekezleten mindenki elmondta, amit egy másodéves agrármérnök hallgató is tud, hogy több búzát nem azzal termelhetünk, ha nagyobb területen vetjük, hanem ha jobban vetjük el, és jobban műveljük meg. Erdei az egyetemi tanártól a gyakorló gazdáig mindenkinek a véleményét végighallgatta, utána kijelentette, akkor tehát egyetértünk abban, hogy folytatni kell a gabonaharcot, tehát ebben az évben húszezer katasztrális holddal több búzát vetünk. Én csak néztem, hogy az az ember, aki a bőrét is vásárra vitte valamikor, hogy juthatott odáig, hogy egy szakmai kérdésben az ábécét is megtagadja. Szóval ezek az emberek nemcsak a maguk erkölcsi színvonala alatt, hanem a maguk szellemi színvonala alatt is teljesítettek, mert már ők is be voltak rezelve.

Ha meg akarnám rajzolni Kovács Béla portréját, azzal kezdeném, hogy milyen körülmények között ismertem meg, és hogyan kerültem mellé. Nekem 1945-ben, amikor visszamentem előző munkahelyemre, a Földhitel Intézetbe, bizonyítható ellenállási mozgalmi múltam volt, még egy forradást is viseltem a combomon. Tehát vitathatatlan és kétségtelen volt, hogy én hol állok, és hirtelen elég nagy ázsióm lett a bankban. Teljesen névtelen emberből egyszeriben olyasvalakivé váltam, aki mások számára is fontos. Mégis meglepődtem, amikor a Teleki Pál Munkaközösség révén azt az ajánlatot kaptam, hogy Kovács Béla személyi titkáraként menjek be a Kisgazdapárt központjába. Akkor magam se tudtam pontosan, hogy ez mit jelent. A Teleki Pál Munkaközösség adta a párt úgynevezett centrumának a legerősebb csoportját, Saláta Kálmán, Hám Tibor, Jaczkó, Bognár, Csicsery-Rónay Pista révén, akik részt vettek a Kisgazdapárt kül- és belpolitikai irányvonalának alakításában. A paraszt képviselők közül a legjavával kapcsolatot tartottak. Volt egy bizonyos munkamegosztás, mert Bognár a helyzeténél fogva - ő a fórumosokkal, a Lukács György-féle folyóirat köré tömörülőkkel állt kapcsolatban - a budapesti szervezethez került. A Kisgazdapárt polgári balszéléről, amelyet Ortutay-csoportnak³⁰ is emlegettek, egyenes út vezetett Bognárékhoz. Énrám, aki körülbelül 10 évvel voltam fiatalabb a Kisgazdapárt képviselőcsoportjában működő Teleki Pál Munkaközösség tagjainál, az a feladat várt volna, hogy Béla mellett mint az ellenállási mozgalomban részt vett ember, a mindennapi érintkezésben ennek a csoportnak az érdekét képviseljem. Egyrészt, hogy tudjunk arról, ami Béla körül folyik, másrészt pedig, hogy én szűrjem meg, ki férkőzhet a közelébe (ami majdnem lehetetlen feladat volt, mert ezrek ostromolták). Ezt akkor föl se fogtam teljesen, mint ahogy azzal sem voltam még tisztában, hogy egy ilyen titkárságot végleg nem nekem találtak ki. Mert egy titkár végső soron személyi kiszolgáló, akinek a főnökét tisztába kell tennie, meg kell etetnie, ki kell löknie az ajtón, hogy elmenjen valahova, amit nem szerettem. Mint ahogy nem szerettem azt se, hogy a "gazdám" volt. Rendkívül kiábrándító emlékem még abból az időszakból a főispáni jelöléseknek az ideje, amikor nem is tudom, hány száz főispán-önjelöltet tartottunk nyilván, és én egy kétszárnyú ajtót védtem széttárt karokkal, de a főispán-önjelöltek félrelöktek, letépték a kezemet a kilincsről és betörtek, megmondani, hogy ki miért alkalmas a tisztre és milyen érdemeik vannak.

Tehát nekem az az időszak, amit Kovács Béla mellett töltöttem, életemnek az egyik legkellemetlenebb időszaka. Igazán közeli kapcsolat kettőnk között nem alakult ki. Láttam, hogy ez az ember egyrészt bizalmatlan, másrészt hallatlanul tehetséges és bátor. Megítélésem szerint ő volt az, aki a Kisgazdapárt paraszti vonalán belül ugyanakkor, amikor a legintranzigensebben képviselte a párt politikáját, egyszersmind a legradikálisabb és a legtárgyalóképesebb is volt. Gondolatilag és populista jellegét tekintve a legközelebb állt a baloldalhoz. Sok mindent csinált, de a legérdekesebb talán az, hogy 18 éves korában megválasztották községi bírónak. Ez nagyobb dolog, mint ha harminckét éves korában miniszterelnök valaki. Szinte egyik napról a másikra lett a Kisgazdapárt megbízásából földművelésügyi miniszter, másrészt a párt főtitkára. Természetes, egyenes bátorsággal szállt szembe Rákosiékkal, és a legnehezebb tárgyalópartner volt, mert makacsul ragaszkodott az álláspontjához, abszolút tekintélye volt a párton belül. Mondják, hogy egyszer félrészegen, egy tárgyaláson azt mondta Rákosinak, hogy "te Mátyás - mert tegeződtek, ami egyébként szokatlan volt -, hát nincs neked nyakad!? Mire fogunk téged fölakasztani?" Állítólag ezzel pecsételte meg Béla a sorsát. Tény, hogy kirítt ebből a polgári környezetből, amely körülvette. Mert a Kisgazdapárt furcsa konglomerátum volt. Voltak benne paraszt képviselők, akiket javarészt a helyi ügyek érdekeltek (dohánybeváltás stb.), volt ott egy közismert katolikus pap és egy katolikus értelmiségi csoport, de ide lehetett még sorolni a Teleki Munkaközösséget is. Volt egy zsidó kispolgári rétege, voltak benne vidéki kereskedők, iparosemberek, és képviseltette magát a Magyar Közösség is, amelyikre - mint már említettem - Béla rendkívül ingerülten reagált, és az volt az álláspontja, hogy a Magyar Közösség azzal, hogy a perre alkalmat és lehetőséget adott, a Kisgazdapárt voltaképpeni sírásója. Én meg azért tartom a Magyar Közösséget rendkívül károsnak, mert a gyakorlati politikában képviselte azt az ideológiát, amely kizáró jellegű a magyarság vonatkozásában, amely már létezett a Horthy-korszakban, s 45 után tovább élt titkos társaságokban. A konzervatív, törzsökös magyarok együttesei a Magyar Élet, a Magyar Út, többé-kevésbé átfedték egymást, de Püskiék, Gombos Gyuláék³¹ is ide tartoztak, a Kisgazdapártból Gyulai Laci³² , aki tulajdonképpen megnyerte a pártnak az első választást a rendkívül következetesen alkalmazott nemzeti frazeológiával. De Kovács Béla mélységesen ódzkodott Ortutayéktól is, akikről köztudomású volt, hogy kommunisták, s a belső zsebükben ott lapul a tagkönyv. Ortutay minden képviselői értekezlet után vagy már közben is jelentett telefonon, ez teljesen köztudomású volt. Nekem Béla utasítására ezt a két csoportot kellett többé-kevésbé távol tartanom tőle, ami nem tett különösen népszerűvé. Béla 6-kor már bent volt, minden pénzügyet maga kezelt, a kifizetéstől a legkisebb bizonylatig mindent maga írt alá, tulajdonképpen nem delegált semmit, semmilyen hatáskört sehová. Ha külföldiekkel tárgyalt, határtalanul ideges volt, valószínűleg a nyelvtudás hiánya miatt nem érezte magát biztos talajon. Az egész ember rendkívül masszív volt, nagyon határozott, nagyon kemény, gyorsan dönteni tudó, szerintem nagyon jó államférfiúi adottságokkal megáldva.

Kovács Béla politikai vége 47-ben nem egyik napról a másikra történt, mindazonáltal erőszakos volt. Mint a Kisgazdapárt legradikálisabb, ugyanakkor legplebejusabb alakja, ő állt minden támadás célkeresztjében. Előre lehetett látni a véget. A Parlament többségének ugyan - Nagy Ferencékkel és a Tildy hezitálásával ellentétben - sikerült kierőszakolni, hogy ne adják ki Bélát az oroszoknak, de erre a megszállási klauzula³³ alapján vitték el, tudtommal először a katonapolitikára, végül Vorkutába³⁴ , ahonnét 9 év múlva hozták vissza Jászberénybe.

Én meg 48-ban kerültem ki a Parlamentből.

1956 előtt egyszer még jártam lent Kovács Bélánál, amikor már hazahozták, s legnagyobb megdöbbenésemre a korábbi masszív paraszt helyett egy gótikus stílusú, teljesen átszellemült emberrel találkoztam, aki odakint, ha jól tudom, megtanult egy-két nyelvet is. Akkor már hétről hétre jártak le hozzá - Ortutay, Bognár is -, mindenáron be akarták kapcsolni az akkori politikába Rákosi megbízásából. Életveszélyes állapotban volt, egy ilyen látogatás után kétszázötvenre felment a vérnyomása. És mindenféle híresztelések voltak, hogy igazgató lesz belőle, meg szövetkezeti elnök. Akkor mondta nekem elkeseredetten, képzeld, oda jutottam, hogy ha végigmegyek az utcán, leköpnek a falumbeliek. Teljesen kétségbeesett lelkiállapotban találtam, aki mellett aggódva járkált a felesége.

Visszatérve ahhoz az időszakhoz, amikor Kovács Béla elhurcolása után a Kisgazdapárt parlamenti titkára lettem, utólag úgy érzem, hogy egy ilyen parlamenti funkcióban valószínűleg sokkal több lett volna, mint amennyit én kihoztam belőle. Mert nem folytam bele a politikai döntésekbe. Ott voltam a képviselőcsoport ülésein, de akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni rá, hogy bármiféle alakító szerepet töltöttem volna be. Ha valamit betöltöttem, akkor is inkább csillapító és áthidaló szerepet az ifjúsági szervezetben, ahol Hám Tibor öccsével, Hám Jenővel³⁵ próbáltunk hatni. Kettőnk közül a gyakorlati politikus és a mozgékonyabb ember akkor is Jenő volt. Ha mai szemmel visszanézek a politikai múltamra, azt kell mondanom, hogy én magam voltam az antipolitikus, és sokkal inkább kívülről néztem a dolgokat. Hajlamos voltam rá, hogy a fát ne lássam az erdőtől. A jó politikus pedig rendszerint az erdőt nem látja a fától, mert a fák a mindennapos feladatok. Valószínűleg megváltás volt számomra, mikor a hétköznapi politikától szabadulhattam.

Lélekben, gyakorlatban én a Teleki Pál Munkaközösséggel, tehát a centrummal azonosultam. Egyrészt, mert ez volt az egyetlen együttes, amelynek teljesen kimunkált elképzelései voltak egy demokratikus intézményrendszerre vonatkozólag. Amelyiknek bizonyított és fogható ellenállási múltja volt, s amelyiknek a demokratikus átalakulásról és annak módszereiről, következményeiről, népi alapjáról, jog- és iskolarendszeréről teljesen konkrét elképzelései voltak. Mi erre készültünk éveken keresztül, mindent végiggondolva, megbeszélve. Ha mai szemmel olvasom az 1945-ös Teleki Pál Munkaközösség emlékeit, lehet, hogy naivak, rosszul fogalmazottak, de nincsen bennük semmi olyan, amit ne lehetne vállalni ma is. Akkori kapcsolataim közül még a Györffy-kollégisták álltak hozzám közelebb, így például Gyenes Tóni, de ő elhidegült tőlem, amikor képviselő lett. Ha volt számomra emberi csalódás ebben a politikus életben, akkor az egyik első ez, amikor rá kellett ébrednem, hogy az ember egyik napról a másikra ellenséggé tud átváltozni anélkül, hogy bármit tenne ennek érdekében.

Egy fontos epizódot még meg kell említenem 46 végéről, 47 elejéről, amikor egyszer a Kisgazdapárt megbízásából Erdélyben jártam. A béke-előkészítés ügyében tettek át a határon, illegálisan. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesülés akkor tartotta közgyűlését, beszéltem az ottaniakkal, Szabó Bénivel, Kurkó Gyárfással³⁶ , minél többekkel, hogy tárgyilagos képet kapjak, ami már hivatkozási alap. Valaki, akivel kapcsolatban álltam, lebukott, a román rendőrség letartóztatta. Egy hétig voltam talán ott, utána, megint illegálisan, visszajöttem a határon. Itthon mindent őszintén leírtam. Béla rettentően odavolt, hogy Úristen, most ásod el magadat!

Nem sokkal Kovács Béla letartóztatása után aztán engem is letartóztattak, és bevittek a katonapolitikára, mondván, hogy román kikérési javaslat van ellenem. Úgy körülbelül három hétig tartottak benn. Egy darabig egy zárkában voltam Dorogsági Dénessel, aki Kovács Bélának volt a titkára a minisztériumban. Minden nap és minden éjszaka kihallgattak. Ütni, legalábbis engem, nem ütöttek. De éjszaka nyolc órán át hallgattak ki, váltott vizsgálótisztekkel, állva, lámpával szemben, s nappal ugyanígy. Álltam, ha jól emlékszem, 36 órát egyfolytában. Ha elestem, puskatussal állítottak föl.

Keserves hely volt, kegyetlen, keserves hely. Katona őrzött bennünket géppisztollyal. Reggelenként az embert meztelenül zavarták ki a hideg víz alá tusolni. Azután beadtak egy liter kávét, majd nem engedték ki az embert délig vizelni, s ha megpróbálta eltüntetni a nyomokat, akkor ugyanabban a csajkában ihatta meg a levesét, amelyikbe napközben belevizelt, mert mást nem tehetett.

A vizsgálóim közül egy Szerényi nevű őrnagyra emlékszem, ő volt a fővizsgálóm, de többen voltak. Házkutatásnál összeszedett anyagokból indultak el, teljesen téves úton, a középiskolás baráti körünket kezdték firtatni. Hogy például mi az a kilencesek társasága, s miért volt Mária kongreganista³⁷ a feleségem? Hagytam, hadd főjenek a saját levükben. Ebben az időben volt Kardos György³⁸ , a Magvető Kiadó igazgatója ott a politikai főnök.

A parancsnokot Pálffynak hívták, s egy bizonyos Földi³⁹ tábornok volt a helyettese, akinek a nevével én már találkoztam az ellenállási mozgalom idején. Ez a Földi volt az, aki később hat vagy hét évig ült halálos ítélettel magánzárkában, de végül nem végezték ki, nos, legjobb tudomásom szerint ő vetett véget bent a kínzásomnak. Utána pár nappal kijöhettem.

De előtte még megkezdődött a nyomás, hogy beszervezzenek. Azt mondták, adnak egy hetilapot, ahova írhatok, amit akarok, lehetek teljesen ellenzéki is. Mert mi magát nem besúgónak akarjuk, az van itt elég - mondták -, mi a politikánk támogatását kívánjuk. Amikor végül is elengedtek, folytatták a nyomást, s én a második találkozó után megpróbáltam kimenni az országból, de elkaptak a határon. Bevittek Szombathelyre, és az első kérdésük az volt, hogy miért akart kimenni? Mondtam, azért, mert be akartak szervezni. Kinek mondta ezt el? Elsoroltam tizenkét nevet, ami képtelenné tette, hogy bíróság elé állítsanak, úgyhogy felhoztak az Andrássy út 60.-ba, az Államvédelmi Hatóságra, ahol három-négy napig tartottak bent. És kezdődött minden elölről, hogy kinek mondtam el? Úgy látszik, a legjobb taktikát választottam, mert fölkészülhettek rá, hogy ha bíróság elé visznek, ott is el fogom mondani, azért voltam kénytelen menekülni, mert be akartak szervezni.

Végül kiengedtek. Kikerültem, és állás nélkül maradtam. Már nős voltam.

Gimnazista voltam, amikor Zsuzsával megismerkedtem. Az Orsolyákhoz⁴⁰ járt, s azt hiszem, tizenhárom éves volt, én meg tizenöt, amikor először találkoztunk a Werbőczy Gimnázium tánciskolájában. Egy banda voltunk a jégen, együtt jártunk zsúrokra, minden másra, állandóan találkoztunk. Akkor még nem kettesével jártak a fiatalok, hanem falkában. 1946-ban házasodtunk össze, s egy olyan lakásba költöztünk, amelyet ajándékba kaptunk a keresztapjától. Abban a házban, két lakással arrébb, ahol azóta is élünk.

Amikor állás nélkül maradtam, már megvolt az első gyerekem is. Egy elég nehéz szakasza következett akkor az életemnek, megpróbáltam ebből-abból megélni, de elhelyezkedni nem tudtam körülbelül másfél évig. Megírtam Asbóthnak, a teniszbajnoknak az életrajzát a Pesti Hírlapnak. Megtanultam autót vezetni, hogy majd elmegyek taxizni. Szóval sok mindennel próbálkoztam, de nem ment semmi az égvilágon, úgyhogy borzasztó szegények voltunk. Olyan szegények, hogy amikor elmentünk anyámékhoz ebédelni, feldobtam egy húszfillérest, hogy ki lesz az, aki villamossal megy, és ki gyalog, mert nem volt több pénzünk. És mikor teljesen a béka feneke alatt voltam, összetalálkoztam egy régi cserkészismerősömmel még az ellenállási mozgalomból, Lammel Kálmánnal⁴¹ , aki hívott az apja fűtésszerelő vállalatához segédmunkásnak.

Az életemnek ezt a szakaszát meglehetősen szerettem, volt egy kisfőnököm, egy 19 éves székely gyerek, aki inas volt, én meg segédmunkás, együtt jártunk lakásról lakásra, és a cselédlányok nagyszerűen tartottak minket. Volt, hogy rétessel. Itt tanultam meg hegeszteni. Amikor Lammeléket államosították, akkor lettem vasmunkás Lágymányoson. Először az Április 4. Gépgyárba - akkor még Röck Gyár volt - vettek fel mint csőlakatost. Ez a Budafoki úton van. És rögtön leküldtek a jobbágyi építkezésre, a Mátravidéki Erőműbe. Ez volt életem egyik legkeservesebb élménye. Én voltam az első kívülről jött munkás, talán tízegynéhány éve. Megérkeztem jó proli módon munkásruhában, hátizsákkal, bementem a művezetői irodába, mondom, én vagyok az új ember, akit küldtek. És hol a csomagja? Kérdi a művezető. Mondom, ott kint. Ki hozta? Én. Elég rosszul tette, így ő. Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent. De hamarosan megértettem.

A szakmunkások tegezték a segédmunkásokat, a segédmunkások urazták a szakmunkásokat, a szakmunkások minden héten vasalt és tiszta ruhában jöttek. A segédmunkások - paraszti segédmunkások helyből - pucolták a biciklijüket, a motorkerékpárjukat, a segédmunkások cipelték a szerszámokat utánuk. Ilyen határtalan éles elkülönüléshez foghatót én még nemigen láttam. Addig én csak lakások fűtését szereltem mint csőlakatos. Itt viszont negyven meg ötven centi átmérőjű csöveket kellett milliméterre hajlítani, és valami hihetetlen precíz munkát végezni.

Megálltam a háromemeletes csarnokban, láttam, hogyan dolgoznak, mit kell csinálni, és tudtam, hogy nem fog menni. Osztályidegen voltam, hülye voltam, minden más voltam. Tizenkétóráztunk naponta. Elmondhatatlanul rosszul éreztem magam, fáradt voltam, és éreztem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, amit kellene. Két hétig bírtam, utána közös megállapodással felbontottuk a munkaviszonyomat, és feljöttem Pestre. A Mátravidéki Erőmű a munkásarisztokraták világa volt, tele kiváltságos emberekkel, akik között tökéletesen idegenül mozogtam. Azonkívül egy teljesen zárt, addig megbonthatatlan világ, amelyben valószínűleg az én személyemben látták az első kísérlet arra, hogy a kompakt egységet megbontsák.

Pesten Fügedi Tamás - szívbéli jó barátom, a Gazdaságkutató Intézetnek még Varga idejében tanársegédje - édesapja, Fillipek Sándor közgazdász segítségével kerültem a Vegyipari Gépgyárba, ahol először próbahegesztést végeztettek velem. Ez a gyár eredetileg cukor- és szeszgyári berendezéseket gyártott, kitűnő rézművesei voltak. Kisüzem volt, talán 400 munkással. Nagyon-nagyon öreg, elavult, szélfútta szerelőcsarnokokkal, rendkívül primitív termelőberendezésekkel, viszont sok kitűnő, öntudatos, öreg szakmunkással.

Óbudán laktam, a Bécsi út 88.-ban. Reggel fél ötkor keltem, hogy kiérjek hétre a gyárba, a Noszlopy utca 1.-be. Igazi proligyár volt, amely orosz jóvátételre gyártott hűtőberendezéseket és ezek röntgenezett hegesztéseit. Engem egy szerelőcsoporthoz osztottak be hegeszteni, és az első munkám az volt, hogy kint az udvaron egy másfél centi vastag lemezből vágjak öt vagy hat méter hosszú csíkokat egy papírgyári szárítóberendezéshez. Tűző napon, guggolva, hátrafelé. Ott álltam kint az udvaron tehetetlenül. És akkor kijött egy szurtos kis ember a mellettünk lévő műhelyből, a kazánműhelyből, látta, hogy kezdő vagyok, és az első három nap vezette a kezemet. Úgy volt mellettem, hogy soha életében nem kért érte egy fillért sem. Gyakorlatilag megtanított hegeszteni.

Olyan ez a munka, hogy ha az ember rosszul vág, akkor vagy több, vagy kevesebb rajta marad a lemezen. Ahol kevesebb, ki kell pótolni, ahol több, le kell csiszolni. Hát bizony hatan-nyolcan emeltük meg a munkadarabot, hogy lecsiszoljuk, és senkinek nem volt egy rossz szava se hozzám. Én kaptam a legrosszabb hegesztőpisztolyt, ez volt a tanulópénz. Megkérdezték, milyen iskolám van. Mondtam, jogi doktorátusom, ezen jót röhögtek. Életem legjobb közössége volt, pillanatok alatt bevettek. Hol én kerestem meg a csoportnak a pénzt, hol ők keresték meg nekem. Nem volt soha egy szó vitánk sem egymással. Ott tanultam meg, hogy egy komoly csoportvezető szakmunkás értelmiségi munkát végez. Munkabeosztás, rajzolvasás, munkaszervezés, mindenki pénzéről gondoskodni korrektül. Ott dolgoztam végig az első sztálini műszakot, ott értem el a sztahanovista szintet, és voltam ötös bérosztályú hegesztő.

Minden éjszaka lánggal álmodtam, mert nyolc óra hosszat láttam a lángot. Hegesztettem fej fölött, fejjel lefelé, edényben, hegesztettem alumíniumot, rezet, minden mást. Aki ott osztályidegen volt, de tudott dolgozni, az teljesen beilleszkedett. Aki osztályidegen volt, de bohócot csinált magából, az nem. Mint ahogy az sem, aki ugyan nem volt osztályidegen, viszont bohóc volt.

Életem nagy iskolájának tartom, még ma is állandó nosztalgiám van utána, nagyon szerettem azokat az embereket. Mára művezető, üzemegység-vezető, technikus-tervező lett a legtöbből. Akkor volt az az időszak, amikor a régi munkásosztály, a rendkívül kemény, szervezett, öntudatos munkások nem tűrték meg maguk között, aki nem lépett be a szakszervezetbe. Az öreg szakmunkások tegeződtek a mérnökökkel. A terveket lehozták a műhelybe, megkérdezték, hogy jók-e, elkészíthetők-e. Hallatlanul kellemes, patriarchális légkör volt egészen addig, míg át nem politizálódott.

Egyszeriben átvették a gyár belső vezetését a volt bőrösök, rendőrök. A jó vasmunkások közül sokan kiöregedtek, az öreg szociáldemokrata szakikat, a szervezett vasmunkásokat vagy fölfelé, vagy kifelé, de kibillentették a helyükről, a fiatalabbak általában elmentek műszakinak, technikusnak, tehát tanulni, a nem jó szakmunkások meg rendőrtisztnek, katonatisztnek, pártvonalra, és áradt be egy új, átképzett réteg. A munkásosztályon belül, tehát horizontálisan, de kívülről hoztak embereket, megbízhatókat, akiknek viszont nem volt semmi szakmai tekintélyük. Ez komoly belső harcot jelentett, harcot a bérekért, az anyagért, a munkáért, harcot az emberek között. Persze nem az én szintemen. Én pont abban a másfél-két évben voltam ott, amikor átéltem ezt a teljes váltást, az osztályváltást. Ugyanakkor ez a gyár egységesen tudott fellépni például a főmérnök érdekében. Négyszázan írtuk alá, hogy a főmérnök ne menjen el.

Egyszer eljött a nap, amikor be kellett adni egy önéletrajzot, és én beírtam, hogy jogi doktorátusom van. Jó két óra múlva rohanvást jöttek le - akkor voltak a kiemelések -, hogy akkor menjek föl a műszaki irodára, mert rám ott lesz szükség. Mondtam, eszemben sincs, amíg idelent satupad van, mert itt egyrészt többet keresek, másrészt jó környezetben vagyok. No, ettől kezdve apacsászár lehettem volna a gyárban.

Egy ilyen igazi kőbányai proligyárban akkor már rossz volt a közhangulat. Egyszerűen azért, mert azokat az embereket szedték ki sztálini műszakra és sztahanovistának, akik ugyan közismerten nem számítottak jó szakembernek, viszont meg lehetett vesztegetni őket. Négy-öt inas dolgozott a kezük alá, hogy elérjék az 1000-1200 százalékot. Mindenki tudta, arra megy ki a játék, hogy pénzt vegyenek el tőlünk, ahogy aztán el is vették.

Amikor a régi csoportvezetők helyére odajöttek a bőrösök, akkor dobták ki, küldték nyugdíjba a régi mérnököket és váltották le a vállalat régi, vasas szakszervezeti vezetőit, a bizalmiakat, akiktől azt tanultam meg, hogy öregem, ha húsz fillérrel becsapnak, borítsd rájuk az asztalt, mert másnap két forinttal, a következőn kétszáz forinttal csapnak be. Aztán elment a mi kitűnő főmérnökünk, s egy bizonyos Rácz jött helyette, akinek mindenki köszönt, ő viszont nem köszönt vissza senkinek. Odaállt a bőrkabátjában ez a Rácz az egyik kollégám mellé, aki alumíniumból épp egy bélyegzőkarton-táblát csinált, és megkérdezte: ezt meg miért csinálja? Mi köze hozzá? - felelte a szaki. Mert én vagyok a főmérnök. Honnan tudjam, nem mutatkozott be. Rácz levegő után kapkodott és bemutatkozott. Pillanatokon belül kénytelen volt betörni, olyan erős volt a kollektíva.

Még nem töltöttem be a harmincat, de már voltam jogász, banktisztviselő, újságíró, ellenálló, pártfunkcionárius és vasmunkás. Később is sokszor megkérdezték, ahhoz, hogy agronómus legyen az ember, miért kell hegesztőnek lenni? A hegesztéshez meg miért kell jogi diploma? Ezek a kérdések folyton felmerültek. Világéletemben kívülálló voltam, tehát mindenhova úgy mentem, hogy nem volt alapja, de ez mind külső kényszer alapján ment végbe. A belső kényszer az volt, hogy jól csináljam, amit csinálok éppen. Az embernek meg kellett állnia a helyét, senki sem szeret lemaradni és szánalmasnak lenni. Fizikummal pedig még bírtam. Viszont öt óra szigorított Wagnert végig tudtam aludni, amikor bérletünk volt az Operában.

A feleségem ebben az időben végezte el a Közgazdasági Egyetemen a hároméves szociális gondozói szakot. Közvetlen a háború előtt egy rövid ideig már dolgozott egy settlementnél⁴² , Földi Ilusnál. De amikor rendeletileg beszüntették nálunk a szociális nyomort, átkerült adminisztrátornak a XII. kerületi tanácshoz, az adócsoportba.

Engem pedig megkeresett Lammel Kálmán gépészmérnök és mezőgazdasági gépész barátom a Talajjavító Vállalattól. Ő Rázsó Imrének volt a tanársegéde és Kund Ernő professzoré, akik a talajerózió elleni védekezés apostolai voltak. Létrehoztak a Talajjavító Vállalat keretein belül egy sáncoló üzemet. A sáncolás a rétegvonal szerint vezetett árkolás a dombon, amit, főleg Amerikában, kontúrművelésnek hívnak. A leeső csapadékot megfogja vagy károsodás nélkül vezeti el. Minden előzetes tapasztalás nélkül, nagyon primitív, sáncoló ekének nevezett gépekkel kezdtünk ennek neki. A munkát Lammel Kálmán irányította. Előzőleg az ő apjánál voltam ipari munkás a maszek üzemben, a csőszerelő üzemben, s most idekerültem hozzájuk szintezőnek. Elvégeztem egy háromhetes tanfolyamot, megtanultam szintezni, fölmérni. Ez 50-ben volt, akkor tört ki a koreai háború, ott vettük hírét. Elég röviden csoportvezetővé váltam. Dolgoztunk nagy lelkesedéssel és hittel, míg kiderült, hogy a magyar csapadékviszonyoknak nagyon nem felel meg ez a módszer. Később sokat fejlődött, ma is komplex része a talajvédelemnek, s én nagyon büszke vagyok rá, hogy ennek komoly szakértőjévé váltam. Elég sok cikket is írtam, az egyik szerepelt is az egyetemi tankönyvben, Panni lányom szakkönyvében.

	Göncz Árpád

	Göncz Árpád

Először a szakmát tanultam meg, és utána meg közben végeztem az agráregyetemet. Vagyis előbb megtanultam az XYZ-t, és csak utóbb az ABC-t. Először voltam csoportvezető is, húsz-huszonöt gépállomásról kölcsönzött géppel végeztük a sáncolást. Aztán egy nagyon becsületes, derék és jóindulatú, volt szociáldemokrata öreg szakmunkás igazgató helyébe, akit egyik napról a másikra leváltottak, odajött Gellért Gábor az újságíró⁴³ , igazgatónak. Eredetileg kisgazdapárti volt, kisgazdapártiként került be az Államvédelmi Hatósághoz. Aztán persze kommunista lett. És hírhedett verőlegény. Gellért Gábor iszonyú igazgató volt. Mi, egy akkoriban nagyon híres szovjet regény után - Pirossapkás lány vagy mi volt a címe - úgy hívtuk, Batmanov elvtárs, ő az, aki mindent hallatlan eréllyel hajt végre. Batmanov elvtárs ránézett az órájára: Göncz elvtárs, két percet késtél. Majdnem minden hónapban volt egy körzetvezetői értekezlet, amit Gellért vezetett le. Az ember már két nappal előtte nem aludt az idegességtől. Egyszer nekem is tartanom kellett egy termelési értekezletet, amin három napig dolgoztam előtte. Minden ki volt osztva pontosan, kritika-önkritika, újítás, ötlet. Az egyetlen hibát én követtem el, mert azt mondtam, hogy föl kell számolnunk Augias istállóját az anyaggazdálkodás terén. Aznap nem volt tegeződés, aznap körzetvezető elvtárs lettem. A laborban elkezdték grammra, század- és tizedgrammra mérni a vegyszereket. Két nap múlva megbeszéltük, megállapítják, hogy hiányzik másfél kiló sósav és kénsav. A következő körzetvezetői értekezleten én voltam a célpont. Gellért rám nézett, kinyújtotta a kezét, és rám szegezett ujjal megkérdezte, Göncz elvtárs, hogyan tűrheted a nép vagyonának a pocsékolását?! Nálatok másfél kiló sósav és egy kiló kénsav hiány mutatkozott. Fölálltam és azt mondtam, Gellért elvtárs, önkritikát akarok gyakorolni. Be kell vallanom, hogy szeretem a tömény italokat. Erre kitört az általános röhej, és a dolog ilyen módon elvesztette az élességét.

Csak éppen a legjobb embereket rúgták ki, pocsékolták el, tették tönkre.

Ez időben Magos Gábor volt a főnökünk a minisztériumban, aki később, 56 után tisztességesen viselkedett, hű maradt 56 szelleméhez, de akkoriban rettegett sztálinistának tartották. Egy március 15-i ünnepségen nálunk járt, és ekkor elküldtek egy csomó embert, főleg a volt katonatiszteket, akik egyébként kitűnő munkaerőnek számítottak, rendkívül jó munkaerkölccsel. Velem meg közölték, hogy vegyem a kabátomat, s induljak Budapestre, átvenni az ottani körzet vezetését. Máig se értem, miért. Ami nagyon nehéz feladat volt számomra. Hozzám tartozott Nógrád, Fejér, Pest megye.

Mindenesetre nagyon nehezek voltak a mindennapjaim, mert gyakorlatilag hétfőtől péntekig kiszálláson voltam, amíg a Talajjavító Vállalatnak ezt a részlegét föl nem számolták, és mi átkerültünk az Agrotervhez. Ott a talajvédelmi csoportnak lettem a vezetője, a terveket készítettük. Erre nagyon büszke vagyok: én dolgoztam ki a magyarországi talajvédelmi tervezés metodikáját, amit hosszú ideig használtak. Kínomban a saját kútfejemből majdnem ugyanazt a metodikát dolgoztam ki, amit az amerikaiak használnak, akik ebben élenjártak. Magyarországon viszont szovjet tanácsadók voltak, akik szerint nem fér össze a szocialista szépérzékkel, ha mi rétegvonalban telepítjük a gyümölcsfákat, még ha az fogja is meg a vizet. Mindenesetre nekem ezek a kiszállások nagyon sokat jelentettek, mert Magyarország dombvidékét egy méter húsz centi mélységig megismertem. Ma is, ha arra járok, ahol valamikor dolgoztam, minden mellékútra szeretnék befordulni, mert tudom, hogy ott mi terveztük annak idején a települést az oterv-nél. Tudom, hogy a fasort vagy erdősávot, amely körülveszi, mi ültettük. A Dunántúlon majd mindegyik tanyán vagy majornál visszabeszél a fiatalkorom. Úgyhogy nekem teljesen személyes ügyem a vidék.

Szakadatlan kapcsolatban álltam az állami gazdaságokkal, a téeszekkel is. Az 50-es évek falusi közhangulatát belülről ismertem. Ha megérkeztünk autóval valahova, becsukódtak az ablakok. Az ember látta, hogy félrelibben a függöny, onnan lesnek. Először állami gazdaságoknál dolgoztunk, később a szövetkezeteknél is. A tagosítás idején mintha pipacsmezővé változott volna az ország. Senki sem trágyázott, nem homogenizálódtak a talajok. Rányomták az óriási állatállományt az állami gazdaságokra azzal, hogy a takarmányt a központból fogják kapni, de a parasztságból akarták kicsikarni, annak meg nem volt mit beszolgáltatni, az éhező borjak télen a hó alól próbálták kiharapni a maradék füvet. Döbbenetes volt az a formalitás, ahogy mindent jelentéstechnikailag és semmit sem valóságosan akartak megoldani. Az aratásra naponta öt utasítást adtak, mindenki beleszólt, hogyan dolgozzék a kombájn. Ha a csapágy elkopott, az is politikai kérdés volt és szabotázs. Ez volt a gumipitypang-termelés, Palkovics Katalin, a Kossuth-díjas gyapotszedő nők ideje.

Az Agrotervnél kitűnő szakemberek között éltem. Mind-mind gazdatisztek voltak, állami gazdaságokban vagy nagybirtokokon dolgoztak valamikor, akik személyes elkötelezettséget éreztek a föld és a termelés iránt. Az Agroterv szakmailag is, morálisan is ilyen jól működő együttesét Isinger Pali hozta össze: évtizedes ismeretei alapján a legjobb embereket válogatta ki az erdésztől az építészmérnökig, mindenkit. Kezdett kinevelődni az új agronómusgárda, de az agronómusok helyzetét jellemezte az a mondás, hogy az agronómusforgó sokkal gyorsabb, mint a vetésforgó, mert egy-másfél évnél tovább egyik sem maradt egy helyen. Volt egy ágya és egy kofferja. A koffert az ágy alatt tartotta, és ki se csomagolta, hogyha kirúgják, máris tovább mehessen, ha meg beviszik, legyen együtt a gatyája. Mindenért őket tették felelőssé, megfélemlítették őket. Az Agroterv főprofilja azokban az években az ún. gyors üzemág-arányosítás volt. Kimentünk a területre, hogy megnézzük, mit lehet ideális módon termelni, mi az optimális személyállomány, és mi az állateltartó-képessége. Utána a térképen megadtuk az üzemághatárokat, a különféle művelési ágaknak az arányait és az állatrotáció tervét. Ennek alapján készítette el a településtervezési osztályunk a majorterveket. Húsz-harmincesztendős tudásukat tették bele a kutatómunkába azok, akik ott dolgoztak. Olyan morálisan, szakmailag, emberileg intakt, lojális és tisztességes, munkaszerető, éles szakmai vitákban egymással szemben álló, de ezt a magánéletre át nem vivő emberekkel, mint az Agrotervben, még nem találkoztam sehol. A legjava később átkerült az Agrárgazdasági Kutató Intézetébe.

Az Állami Gazdasági Minisztérium - mert akkor ilyen is volt - a mi terveink alapján készítette el a beruházási terveket. Nagyon sok függött attól, hogy mit javasoltunk vagy mit nem, mert aszerint kapott a gazdaság pénzt. A téeszek meg erősen járási kötődésűek voltak, attól függtek, milyen a járási agronómus. Tanúja voltam olyan telefonbeszélgetésnek a Zirci járási tanácsnál, amikor Budapestről november végén vagy december elején kaptak egy utasítást, hogy a mély sárban és hóban még el kell vetni kétszázötven katasztrális hold búzát. Kiment a telefon a gazdaságba. Az agronómusának remegett a kezében a telefon erre a kérésre. A járási agronómus meg azt mondta neki: Láttál te már olyan ellenőrt, aki bement a sárba? No, hát akkor vessetek el a terület szélére egy vetőgép szélességű valamit, és ha kikel, beküldesz hozzám egy kifagyási jelentést, és én engedélyezem neked a kiszántást tavasszal. Nem kell datálnod. Vagy tudod mivel táplálni az állataidat?!?

Nyílt összejátszás volt, mert másként nem ment. Ebben az időben már végeztem az agráregyetemet növénytermelési szakon, Gödöllőn, levelezőn. 56-ig elvégeztem négy évfolyamot, és azután valahogy elfelejtettek kizárni az egyetemről. Amikor kijöttem a börtönből, és kimentem Gödöllőre a leckekönyvemmel, belenézett a nő és azt mondta: de hiszen magának csupa ötöse van, miért nem folytatta? Mondtam, ezért és ezért. Mire a nő elsápadt, odarohant egy triplafenekű nőszemélyhez, aki kikapta a kezemből az indexet, és azt mondta: Ja, kérem, világot megváltani és tanulni egyszerre nem lehet. tíz perc múlva be volt pecsételve, hogy az ország összes egyeteméről ki vagyok zárva.

Levelezőként keveset kellett bejárni az egyetemre. Voltak konzultációk, vizsgáztam. A vizsgák egy része izzasztó volt, a másik meg halálosan komikus. Vagy elkérték az indexedet, és beírták a jelest, vagy - és ez volt a nehezebb - valaki fölvetett egy szakmai kérdést, amelyik messze meghaladta a könyvet, és arról beszélgettünk egy vagy másfél órát. Az egyetemen mindazonáltal furcsa dolgokat tanultunk. Szovjet hivatalos tankönyvből például azt, hogyan kell fekete ugaros gazdálkodást folytatni, ami ugye Magyarországon már 150 éve nincsen. A szovjetek iszonyatosan el voltak maradva hozzánk képest. Effektíve tanultam a málhás teve átszámítását normál lófogatra, miközben nálunk a törökökkel ment ki az utolsó teve. Az egyetemeken a professzor az órán elmondta a hazugságot, és a szeme se rebbent, a hallgatója megtanulta és levizsgázott belőle, és a szeme se rezzent. A fejletlen agrárgazdaság rányomta a maga primitív szemléletét egy, már a fejlődés magas fokára jutott gazdálkodásra. Hogy ez az utóbbi létezett, abban az Agrotervnek és személy szerint Isinger Palinak a szerepe szinte történelmi. Az én időmre esett egy nagyon furcsa szemléletváltás. Még az egyetemen is a biológiai egyensúlyt tanultam. Azt, hogy egy gazdaság önellátó egység. Saját magának kell a talajerő fenntartásáról gondoskodni, tehát annyi takarmányt kell megtermelnie, amennyivel annyi állatot tart, hogy a talajának a termőképességét fenn tudja tartani. Ez a biológiai ciklusszemlélet Magyarországon a háború előtt nagyon kis mennyiségű műtrágyát alkalmazott. A vegyipar felfutásával viszont bejött a műtrágya-gazdálkodás, a gyomirtó és a rovarirtó. A biológiai szemlélet, amelyben még felnőttem, közben érvényét vesztette a kemizált termeléssel szemben.

Ahogy a gyárban tanúja voltam annak idején, mikor a szakmunkások helyét elfoglalták a tanulatlanok, úgy lettem tanúja a mezőgazdaságban is ennek a szemléletváltásnak...

A Nagy Imre-beszéd 1953-ban Felsőgödön ért, az anyósoméknál. Hallgattam, aztán egymásra néztünk Zsuzsával, és azt mondtuk, itt most valami új világ kezdődik, mert valaki évek óta először magyarul beszél, és igazat mond. Nem lehetett nem felfogni a dolog jelentőségét. Akkor tudtam meg, hogy a Varga Jóska⁴⁴ , a Független Ifjúság Magyar Kollégiumi Egyesületének a vezetője - egy parasztszármazású fiú, jogász, akit az ifjúsági vezetőkkel, a szociáldemokratákkal együtt csuktak le - Recsken volt. Recsken volt Domonkos Feri, a Kénsavgyár volt főmérnöke is. Valakinek - egy Michnay nevű fickónak⁴⁵ - sikerült kiszöknie, és emlékezetből kétszázötven-háromszáz nevet bemondott. És akkor tudta meg az ország, hogy van ez a Recsk, addig nem tudta. Becsületére váljék a Talajjavító Vállalat személyzetisének, egy öreg adai munkásembernek, hogy tudta, hogy a recskiek gyerekeit fölvettem, és hagyta. Ugyanő volt, aki figyelmeztetett, amikor egy volt iskolatársam följelentett.

Közben végeztem a magam agronómusi munkáját, akkor speciálisan nehéz körülmények között, mert nem sokkal előbb áthelyeztek bennünket az OMMI-hoz⁴⁶ , ahol már működött egy talajvédelmi tervező csoport. Az ottani fizetések alacsonyabbak voltak, úgyhogy mikor átmentünk, egyeztető csatát vívtunk a bizottság és a szakszervezet bevonásával az igazgatónkkal szemben, aki tisztességes ember volt, csak nem akart bérfeszültséget.

1956 októberében hirtelen elkezdtek irántam érdeklődni valami módon az emberek. Nem sokkal előtte voltam lent Kovács Bélánál. Szentiványi Jóska, egy másod- vagy harmadunokatestvérem férje, egy erdélyi származású ügyvéd kért meg, hogy nézzem meg, hogy van Béla, és próbáljam kiegyensúlyozni a Dernői Kocsis, Bognár és a többiek nyomását. Szentiványi a Kisgazda Párton belül működött, és a párt polgári szárnyában elég nagy befolyása volt. Akkoriban próbálta meg újraépíteni a politikai jövőjét. De találkoztam a kisgazdapárti Antall Jóskával is, aki eredetileg belügyminiszter, később pénzügyminiszter, majd pártigazgató volt, egy nagy tekintélyű, abszolút tiszta ember, aki a lengyeleket mentette. Akkor tájt ismerkedtem meg a Sós Jucival⁴⁷ , aki a fiatal Antall Jóskával⁴⁸ tanított egy iskolában, az Eötvösben a Reáltanoda utcában, magyartanárnő volt. Juci édesapja, Aladár bácsi⁴⁹ egy csodálatos nagypolgári lakásban, ahol Juci is élt a kisfiával, maga köré gyűjtötte a volt recskieket, a volt NÉKOSZ-kollégistákat, georgistákat, mert itt ő volt a georgizmus apja. Az öreg meisseni porceláncsésze fölött, csokornyakkendőben osztogatta a bölcsességet naponta, s Kardos Lacitól Zimányi Tiborig mindenki itta a szavait. Juci szíve egész melegét beletette ennek az együttesnek az összefogásába, amelyet - teljesen különböző embereket - az ő személye tartott össze. Mindenkin rajta hagyta a személyisége nyomát. A környezet, a könyvtáruk, Aladár bácsi, Juci hallatlan emberi melegsége, ennek a körnek a szélessége és színessége, 56 egyik nagy emberi nyeresége számomra.

Az öreg Sós Aladár körül kialakult egy informális kör. Ő volt a szabadkőművesek utolsó budapesti nagypáholynak a vezetője, 56 után be is vitték egy időre, hogy faggassák a kapcsolatokról. Sok minden összefolyik bennem ebből az időből. 1956. október 22. körül végképp. Valahol a magasfeszültség, a hangulat felajzottsága, az aggodalom, a lelkesedés, minden összemosódik. Amikor 22-én egy kissé hebehurgya barátomtól hírt kaptam a másnapi tüntetésről - majdnem magából kikelve, dadogva közölte velem, hogy mi lesz itt másnap - én épp a kellős közepén voltam egy egzisztenciális csatának az OMMI-ban, ami teljesen betöltött, hisz nemcsak a magam, hanem a beosztottjaim egzisztenciája is kockán forgott.

A napi események alakításában tehát nem volt részem, de az előzményekről, tehát a Petőfi Körről, itteni felszólalásomról a Kert-Magyarország-féle jelszó ellen az agrárvitában⁵⁰ , a Kodály-est felfokozott hangulatáról, felajzott légköréről, az Irodalmi Ujságról számos emlék kavarog bennem, tehát benne éltem a dolgokban, és figyeltem a lengyel eseményeket is. Emlékszem, hogy amikor mentem haza, a Margit hídnál, a 11-es vagy 17-es végállomásánál a lengyel eseményeket kiabálta a rikkancs, körülállták, és szinte kapkodták a kezéből az újságot. 24-én reggel puskalövésekre ébredtem. Felébresztettem Zsuzsát, mondván, hogy lőnek. Kinyitotta a szemét, és megkérdezte, nem tudtál volna addig várni, amíg magamtól fölébredek, miért kellett engem ezért fölébresztened - ami tökéletesen jó idegeire vallott - velem ellentétben.

Október 23-át viszont civilként töltöttem. A Rádió eseményeit úgy éltem át, hogy a piliscsabai páncélosok ott zúgtak el előttünk, a Bécsi úton, ahol laktam. Solymosi János - ez az ízig-vérig katona, aki büszke volt rá, hogy ő mindig csak parancsokat teljesített, és aki a forradalom mellett volt szívvel-lélekkel mindaddig, amíg az oroszok be nem jöttek -, Solymosi ezredes tehát egy dzsipről az öklét rázta a népre, a nép pedig üvöltött a katonákra. Ha jól emlékszem, nyitott páncélosokkal mentek, és föltartott ágyúval. Úgy tíz-tizenegy óra körül lehetett. Ezrek álltak az utca két oldalán, és üvöltötték, hogy ne lőjetek a magyarokra, ne lőjetek a magyarokra!

Az ember hallotta a híreket, hogy lőnek a Rádiónál, s az emberek megsebesülnek. Aztán meg, hogy a Lampartból jönnek, fegyvert kaptak. Én magam nagyon kevéssé voltam aktív. Ezekre a napokra datálható a találkozásom Sós Jucival. Nyilván az ő révükön kerülhettem a jogi egyetemen arra a megbeszélésre, amelyen Donáth is ott volt. Dudás pedig, szegény, rettenetesen le volt törve. Újra meg újra elhangzott a felszólítás, hogy tegyék le a fegyvert, én egyszer - drága naivitás - felhívtam a pártközpontot is, hogy hagyják abba. De mindez ködbe vész. Biciklivel jártam a várost. Ott voltam a Parlamentnél, a Kossuth téren, mikor Nagy Imre kijött az erkélyre, azt követően, hogy elvállalta a miniszterelnökséget. A nyakamban ült a lányom, Kinga, aki már kilencéves volt, és láttuk az égő fáklyaként égő újságokat. Sok mindent láttam, láttam a parlamenti vérengzés után a teret is, a halottakat már nem, de a törmelékeket még igen.

	Tüntetés a Parlament előtt: Nagy Imre beszél

Nyilvánvaló számomra az, hogy a forradalomból forradalom lett, nem az egyetemi hallgatókon, a tábornokokon, az írókon vagy az egyetemi tanárokon múlott, hanem azokon a marginális elemeken, kiscsöveseken meg ipari tanulókon, akiket kisemmiztek, vérig sértettek, és akik nagyszerű "bulinak" tartották kezdetben az egészet. De hozzá kell tennem, hogy ezek a srácok, akiknek tulajdonképpen más közük nem volt a politikához, ezt a bulit át tudták alakítani tisztességes belső energiává, rendkívül tisztességesek voltak, és kulturálisan fejlettebben kerültek ki a helyzetből.

Emlékfoszlányok vannak bennem arról is, hogyan kerültem oda 31-én arra a megbeszélésre, amikor Nagy Imrénél jártunk, Zimányi Tibor, Kiss Sándor és még néhányan. A Parlament kapujában álltam már, amikor megérkezett Angyal, Angyal István, teljesen harci részegen, fekete arccal, hogy Nagy Imrével akar beszélni. Azt hiszem, ő is ott volt azon a megbeszélésen, ahol Nagy Imre úgy fogadott bennünket, hogy itt az egész magyar ellenállási mozgalom. Akire én emlékszem az ott lévők közül, Márkus Pista, Jónás, Dudás, Nagy Imre oldalán Bognár, tulajdonképpen az 1944-es ellenállás szinte valamennyi színe. Dudás vitte a szót, aki ragaszkodott hozzá, hogy Bognár és Erdei menjenek ki, velük nem tárgyalunk. Egyszer csak bejött Nagy Imréhez a titkára, és letett eléje egy papirost. Nagy Imre fölnézett, és azt mondta, uraim, ettől a perctől kezdve másképp kell tárgyalnunk, mert fennáll a harmadik világháború veszélye, és bejelentette Szuez megtámadását. Ezt ott éltem át, Nagy Imrénél. Az emberen végigfutott a történelemnek a hidege, és megborzongott tőle. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre abban a pillanatban pontosan fölmérte a világpolitikai összefüggéseket. Hallatlanul rokonszenves volt, teljesen őszinte. A mi bizalmunk is teljes volt iránta.

Nekem még egy "akcióm" volt ebben az időben, az, hogy lementem felhívni Kovács Bélát. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában, a mostani Hazafias Népfront helyiségében kaptunk Gyenes Tónitól egy autót, egy fekete minisztériumi autót, a hírhedt begyűjtési miniszterhelyettes volt kocsiját, s hogy könnyebben tudjunk lejutni Pécsre, kaptam még egy főelőadót mellém, és egy nyílt parancsot. Ebben az állt, hogy mi Budapest ellátását megszervezendő vagyunk úton. A fekete Pobedával, a minisztériumi gépkocsivezetővel simán át tudtunk jutni a Pestet körülvevő páncélos gyűrűn. Érd határában megállított bennünket egy mini felkelő, lehetett vagy tizenöt-tizenhat éves, bekísért minket - "Na, te főelőadó, megnézzük, mit főelőadsz" felkiáltással - a forradalmi tanács elé, az érdi iskolába, amely szabályos kis téli palota képét mutatta. Azzal fogadtak, hogy ávósokat fogtak, ma már negyedszer. Amikor fölfedezték, hogy kinek a kocsijával vagyunk, már el is hangzott, "Ávósokkal föl az első fára!" Álltak velünk szemben, soha nem felejtem el a gyűlölettől eltorzult arcokat. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de végül sikerült beszélnem a forradalmi tanács elnökével vagy titkárával, egy halálosan fáradt tanítóval, akinek megmondtam, hova megyünk és miért. Azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, mert a legelső faluban megismétlődhet az itteni eset. Fegyveres őrséget adott mellénk, és a vérszomjas tömeg üvöltése közben beültünk a kocsiba, és hazajöttünk. Másnap hajnalban egy kis különrepülőgéppel mentem le Kovács Bélához. Megpróbáltam meggyőzni, hogy föl kell jönnie. Rögtön utánam megérkezett egy teherautó felkelővel Perr Viktor, volt kisgazdapárti képviselő, Béla kedves barátja, akinek sikerült meggyőznie Bélát. Adtak nekem is egy helyet az autójukban, a felkelők között, feljöttünk, és én holtfáradtan érkeztem a Kisgazdapárt helyiségébe, ahol már nyüzsögtek. Kértem, adjanak egy autót, hogy haza tudjak menni. Azt mondja erre egy elfűrészelt óriás, hogy a kocsira Szemes őméltóságának van szüksége. Akkor ide se jövök többé, mondtam magamban, és hazamentem gyalog.

Otthon kialudtam magam, utána bementem a Parasztszövetségbe, ahol Kiss Sándornak fölajánlottam a szolgálataimat. A Szabadság téri székház tele volt rémült emberekkel. Emlékszem egy alhadnagynőre is, aki intézkedett és hadonászott, és folyton azt magyarázta, hogy ez a forradalom alapjában a Partizánszövetségnek köszönhető. (Utóbb megtudtam, ő volt a legrondább tanú mindenki ellen.) De leginkább arra a hatvan-egynéhány éves, halálosan rémült zsidóasszonyra emlékszem, aki egyszer csak azt mondta nekem, hogy tőle senki se kívánhatja, hogy mindazt megtagadja, amit eddig tett. Mert ő partizánként került ide. Láttam, felkészült rá, hogy le fogom lőni, vagy el fogom vitetni. Mondtam neki, Magyarországon demokrácia lesz, és senki az égvilágon a meggyőződését nem fogja tőle elvenni, nyugodt lélekkel hazamehet. A kommunista vitézségnek ez az egyetlen példája, amit akkor láttam.

Mire feljöttem, a Parasztszövetség már újjáalakult. Kiss Sándor volt a vezetője, Horváth János volt még ott mellette, aki később elnöki tanácsadó lett Amerikában (mellesleg, ha Isten segít, az ő segítségével tudok most talán egy évre kijutni a Buttler Egyetemre). A Parasztszövetség célja az volt akkor, hogy a két paraszti párttal együtt a paraszti érdekvédelmet biztosítsa. Elég nagy súlya is volt ennek következtében. Aktívan még nem folyt bele semmibe, de már fölvette a kapcsolatot a Parasztpárttal és a Kisgazdapárttal, és az egész irányvonala arra vallott, hogy kimunkálja a két paraszti párt azonos politikai vonalát. Egy más kibontakozást feltételezve, ha akkori magamból indulok ki, valószínűleg beléptem volna a Nagy Imre-féle új Magyar Szocialista Munkáspártba. Egyrészt, mert teljesen őszintén hittem, hogy szocialista kibontakozás kell, másrészt a Kommunista Párt morális hitelvesztésével szemben a Nagy Imre vezette pártnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fehér lappal induljon. Nagy Imre volt az, akinek az 53-as beszéde óta abszolút hitele volt.

A Kisgazdapártot már nem éreztem a magaménak. November 10-ike körül találkoztam össze egy újságíró ismerősömmel - Magyar Pálnak hívták -, aki elmondta, hogy az indiai követség benne volna egy közvetítésben, ha erre vonatkozólag felkérést kap a magyar demokratikus szervek aláírásával. Egy akkori barátom, Szesztay András meg összehozott Bibó Pistával. Pillanatok alatt megállapítottuk, hogy az égvilágon mindenben egyetértünk. Pista akkor került ki a Parlamentből, ült odahaza. Tőle értesültem az angol és amerikai követségnek átadott emlékiratokról stb. Bibót annak idején valószínűleg a Mattyasovszky Jenő révén ismertem meg, aki kollégám volt a talajvédelemben (a városrendezési terveket Mattyasovszky, Erdei és Bibó Pista készítették a Teleki-intézetben), s előtte az Egyetemi Könyvtárban is találkoztam vele. Ennek az indiai közvetítésnek a lebonyolítása majdnem teljes egészében rajtam állt. Én szereztem meg a munkástanács aláírását, a levelet a Parasztszövetség nevében többek közt én írtam alá, a Kisgazdapártból talán Antall József aláírása került rá, s a Szociáldemokrata Pártból Révész Andrásé. A felkérés eredeti példányát ma Új-Delhiben őrzik, nagyon-nagyon fontos dokumentum.

A felkérés nyomán érkezett Budapestre Menon, az indiai nagykövet⁵¹ - egy nagyon jól felkészült, kiválóan tájékozódott nemzetközi jogász -, aki Moszkvában székelt, de ekkor Magyarországra akkreditálták. Budapesten az idő tájt csak egy fiatal, velem egyidős ügyvivő volt, Rahmannak⁵² hívták. Ő volt az, aki akkor az indiai kormány magatartását a magyar forradalommal kapcsolatban megváltoztatta. A parlamentjükben ezt úgy jelentette be Nehru, hogy Budapesten tartózkodik egy kiváló fiatal tisztviselőjük, akinek a jelentései alapján helyreigazítják korábbi álláspontjukat. Rahman nyilván fölismerte az itteni helyzetben rejlő lehetőséget, hogy India morális nagyhatalomként vehet részt egy európai nemzetközi konfliktus rendezésében. Menonnal, a Magyarországra akkreditált nagykövettel, aki a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, talán kétszer vagy háromszor tárgyaltam Bibó Pistával együtt. A felesége volt még ott, és közben bömbölt a rádió, hogy ne lehessen minket lehallgatni. Akkoriban hozták az indiai segélyszállítmányokat Budapestre indiai hadirepülőgépekkel. Volt egy tolmácsunk, Kozmovszky Tibor⁵³ , az indiai követség akkori sofőrje, Szálasi volt titkára, nyilván szintén nyilas, aki Cambridge-ben vagy Oxfordban végzett, és nagyon lelkesen csinálta a dolgokat, egészen addig, ameddig a tyúkszemére nem léptek, attól kezdve ő lett a besúgó, de ezt kvázi meg is mondta. Mikor közölte velem, hogy már vérre megy a játék, ki is szökött Nyugatra, gondolom az ÁVO segítségével, meg azzal a tízezer forinttal, amit a családomnak hagyott itt az indiai ügyvivő. A nyilas múltja az indiaiaknak nem mondott semmit, kitűnően beszélt angolul, kitűnően vezetett gépkocsit, és a külsejét tekintve úriember volt.

Rahmannal rendszeresen, szinte naponta találkoztunk. Abban az időben az indiai követség minden lapot, emlékiratot, egyebet megkapott. A fiatalság és a forradalom gerincét alkotó aktív réteg nem bízott sem az amerikaiakban, sem az angolokban. Mint ahogy az új pártokban sem, tőlük tehát nem juthattunk semmilyen anyaghoz. Az amerikai meg az angol követség is mindig az indiaiakat próbálta megfejni információkért. Március 15. előtt teljesen kétségbe voltak esve az angolok és az amerikaiak, hogy lesz-e valami, halálosan féltek tőle. Rahmant ostromolták, ő meg engem kérdezgetett. Én nem tartottam valószínűnek, Pista még hitt benne, hogy lehet valami, de én, aki biciklin jártam a várost, láttam, mennyi rendőr kíséri a villamosokat, és maga az utcakép sem vallott a "márciusban újra kezdjük" jelszóra, nem volt mögötte tényleges erő. Még volt tényleges erő a nőtüntetésben, a néma tüntetések mögött.

A nőtüntetés híre Menonnál ért bennünket, Menon úgy, ahogy volt, beszállt a kocsijába, kiment a Hősök terére kocsival, rajta az indiai lobogóval, és egész idő alatt föl-alá kocsikázott, s csak a végén jött vissza. Folytattuk a tárgyalást, mi az indiaiakat közvetítésre kértük. Bibó Pista és Farkas Feri megfogalmaztak egy tervezetet a lehetséges megoldásról, amely a magyar közvélemény kilencvenöt százalékát kielégítette volna, s erről megállapodtak a Kisgazdapárttal, a Szociáldemokrata Párttal, az Értelmiség Forradalmi Tanácsával. Az iratot átadtuk Menonnak azzal, hogy mint kibontakozási javaslatot adja át az oroszoknak. Át is adta Molotovnak, de választ nem kaptak rá. Nem utasították el az átvételét, de nem is válaszoltak rá. Ez a megállapodás az akkori magyarországi konszenzust tükrözi az oroszokkal szemben, amely - nagyon durván kifejezve - fix státust biztosított volna Magyarországnak. Ez az irat tartalmát tekintve sem a Szovjetunióra, sem egy esetleges magyar kormányzatra nem volt veszélyes, ami veszélyessé tette, az a konszenzus maga volt, amelynek Pista ütötte meg az alaphangját, és amely tökéletesen benne volt a levegőben. Mert valóban kompromisszumos megállapodás született. És nem emlékszem, hogy Magyarországon bármikor olyan mértékű konszenzus állt volna bármiféle politikai meggondolás mögött, mint ebben.

A másik fontos akciónk a Nagy Imre-pontok⁵⁴ kijuttatása volt. Ezzel Kardos keresett meg, Sós Jucin keresztül. Juciék háza a Keleti Károly utcában a forradalom lelki központja, motorja volt, állandó megfigyelés alatt tartották. Kardos azzal keresett meg, hogy van Nagy Imrének egy anyaga, amit azért kéne külföldre kijuttatnunk, hogy - ha Nagy Imrét bíróság elé állítják - bizonyítani lehessen, hogy Nagy Imre igenis kommunista volt. Megkerestem Regéczy-Nagy László barátomat, ő volt a mi ügyünkben a harmadrendű vádlott, és az ő lakásán találkoztam Cope-pal⁵⁵ . Regéczy Laci páncélos hadapródként került ki a frontra annak idején, Nagyváradon volt, utána az angol követségen szolgált Cope sofőrjeként. Cope vállalta is, hogy kijuttatja a dokumentumot. Akkor már követtek bennünket - ez kiderült a tárgyaláson -, mégis úgy szervezték meg a kéziratnak a kivitelét, hogy az szinte detektívregénybe illett. Én március 14-én kaptam meg az iratokat Kardos Lacitól a Miniatűr eszpresszóban, aki aktatáskával hozta, a táskát letette és otthagyta, majd fogta az enyémet, és továbbment. Én ott maradtam. Az aktatáskát utána percre pontosan kellett átadnom egy ilyen és ilyen utca közepén, a nem tudom hányas számú ház előtt, mentében egy kocsinak. A kocsi rendben meg is jelent, egy fogadásról jött, amelyet az egyik angol tisztviselőnél tartottak, és az egyik sörösüveg helyét üresen hagyták, hogy oda tehessék be az írást. Az ki is jutott, és a kérésemnek megfelelően megjelent A kommunizmus gyermekbetegsége című Marxizmus füzetek keretében. Nekem először a tárgyalásomon volt a kezemben, megcsonkított példányban, aztán Amerikában láttam az eredetit.

Mikor Cope-pal tárgyaltunk, már engem is követtek. Elég sokat nyüzsögtem az indiaiaknál, ott nyilván mindig állt rendőr, ismertek. Könnyen felismerhető voltam a csizmámról meg a búzakék svájcisapkámról. De nem tudták még pontosan, ki vagyok, mert Kovács Andrásnak hívtam magam, aki után nyomoztak, de akit addig még nem találtak. Nyilván követték Cope kocsiját is, mert ő is, Regéczy Laci is érdekesek voltak. A letartóztatásom előtt úgy két héttel pedig már erősen követtek, követtek buszon, villamoson, még gyalog is. Csak biciklivel nem tudtak követni. Mikor mentem fel a Gül Baba utcán, a piros Skoda, amelyik követni szokott, elment, és amikor felérkeztünk az utca tetejére, ott volt egy csókolódzó szerelmespár egy farkaskutyával, nyilván nyomkövető kutya volt, és az jött utánam, mikor mentem Bibó Pistához. És Pistáék utcájának a végében már megint ott állt a piros Skoda. De jött utánam motorkerékpár is, jöttek gyerekek tejeskannával.

A szerepem - körülbelül az év végén - gyakorlatilag befejeződött. Ami azután volt, az már olyan, mint a kettévágott giliszta. Bejártam a vállalathoz, de a helyzetem ellehetetlenült, a csoportom nem az enyém volt már. Voltam is, meg nem is...

Engem Szabó Miklós buktatott le. Ő akkor együtt lakott Jónás Palival és Kiss Sándorral Bécsben vagy Strassburgban. Úgyhogy tőlük tudott arról, hogy megkapták kéziratot, amit készültek kiadni, nyilván azt is tudta, hogy tőlem kapták meg, mint ahogy azt is, hogy Kiss Sándorék semmire sem vállalkoztak anélkül, hogy fel ne hatalmaztam volna erre őket. Tökéletesen tájékozott volt tehát. Arról eltérnek a vélemények, hogy a Szabó Miklós miért jött vissza. Jónás Pali szerint akkor még nem volt besúgó, hanem hazajött, mert beteg volt a barátnője, és elkapták. Van, aki azt állítja, hogy már kint is besúgó volt, Szabó Miklós meg azt⁵⁶ , hogy őt profi hírszerzőként küldték ki. Se pró, se kontra nincs bizonyíték semmire, csak arra, hogy rólam kipakolt.

Amikor kihallgattak, s már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, a vallatóm sátáni röhejjel közölte, hogy most olyasmiről fogunk beszélgetni, amit eddig még nem említettem. Abban a pillanatban éreztem, hogy a nyakamon a hurok, mert figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert most már minden gramm számít. Végül azt mondták, hogy kétszer kéne felkötni engem a lábamnál fogva.

1957 májusának végén tartóztattak le, éjszaka a lakásomon, ugyanaznap, amikor Bibó Pistát is. Mellettem ült a kisfiam, amikor jöttek, és házkutatást tartottak. Bevittek a Gyorskocsi utcába, ahol először azt kérdezték, mit hoztam el Sós Jucitól egy kofferban. Fegyvert? Abban bizony csak női alsónemű volt, mondtam, a barátnője melltartója meg bugyogója. Elhitték.

Aztán megtudtam, hogy a gyanúsítási csomagban az áll, hogy a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával, aláírás: Biszku Béla. Ettől megijedtem. Amíg a kofferos ügy tartott, magánzárkában voltam, de ekkor összeraktak egy szakérettségis műegyetemi hallgatóval, aki Marian Pistának volt valami társa, s akivel nagyon nem volt kellemes együtt lenni. Az volt a benyomásom róla, hogy nem annyira jelentett rám, mint inkább rosszakat mondott rólam. Szépen felépítette az ideológiáját a magamfajta polgári lények alacsonyabbrendűségéről. Karácsonyra nem adták oda neki a gyereke fényképét, azt mondta, persze, mert őt ki fogják engedni, nekem meg azért adták ide, mert engem úgyis felkötnek. Egyébként kijöttünk egymással, de nem tudtam emberileg kilazulni.

A vizsgálómat Csiki őrnagynak hívták, rajta kívül még Bibó Pista vizsgálóbírójával volt dolgom, egy Könczöl⁵⁷ nevű századossal. Ez a Csiki hihetetlen hiú ember volt, és nagyon primitív. A legelső összetűzésünk úgy játszódott le, hogy azt mondta, mindent javíthatok a kézzel írt jegyzőkönyben. Minden helyesírási hibáját kijavítottam, s mindhez odaírtam: javította Göncz. Láttam, hogy egyre vörösebb lesz. Elkezdett üvölteni, hogy kikéri magának, hogy belejavítsak az írásába. Elmondott minden rohadt értelmiséginek. Aztán, amikor eljutottunk odáig, hogy megfenyegetett, vannak más eszközök is, mondtam, nosza, kezdjük el. Azt mondta, hogyisne, maga nagyon jól bírná. Ezzel le volt lőve a más eszköz.

Alapjában véve megvoltunk. Ami szinte elviselhetetlen volt, a Gyorskocsi utcában alattunk folytak a kivégzések, az udvarban. Olyankor egyfolytában járt a teherautó motorja, és kitettek két-három rádiót az ablakokba. Üvöltették a gramofont vagy rádiót, s mindig a Pancsoló kislány ment. A múltkor valakinek megemlítettem, hogy bennem ez a dal a kivégzések hangulatát kelti. Igen, erre szokták akasztani az embereket, mondtam mosolyogva, amire teljesen kikészült. A vizsgálati szakasz úgy 14 vagy 16 hónapig tartott, már nem emlékszem pontosan. Hosszú idő volt. A tárgyalás júliusban lehetett, Nagy Imréék után, engem még fölvittek tanúskodni Méreiék⁵⁸ , Kardos Laciék⁵⁹ perében. A mi ügyünk teljesen párhuzamosan ment a Kardoséval, mert az emigrációba kijuttatott könyv révén érintkezett. Hosszú ideig arról is szó volt, hogy összecsapják a kettőt. Végül Kardos is ugyanazzal a tétellel ugyanannyit kapott, mint én. És mint Pista. Ez alatt a 15-16 hónap alatt időnként kaphattam levelet a feleségemtől, amiben se számot, se nevet nem volt szabad írni. Visszadobták a levelet, ha túl sok név szerepelt benne, hiába magyarázta Zsuzsa, hogy egyedül a gyerekek vannak négyen. Egyszer ügyesen behozott négy könyvet, a Háború és békét, a Karenina Annát, a Józsefet és a Varázshegyet, ez tizenkét kötetet tett ki. A vizsgálómat majd megütötte a guta. Kockacukrot rendszeresen kaptam, mert kijelentette, nem szeret fáradt emberrel dolgozni, és kivágott egy marék kockacukrot az asztalra, hogy egyem meg. Zsuzsa egyszer három narancsot is becsempészett, máskor meg sötétkék zsebkendőre sötétkék tintával írt levelet. Engedélyt kért, hogy beadhasson nekem egy példamondatos nyelvkönyvet, amiben aláhúzta azokat a mondatokat, amelyekből összeolvastam egy levelet. Ilyenkor nagyon büszke voltam a feleségemre, hogy ilyen ügyes. Nagyon szoros volt köztünk a lelki kapcsolat. Beszélő csak az ítéletet követő második hónapban volt, 16 és fél hónap után.

A tárgyalás⁶⁰ hat napig tartott, előttem Pistát hallgatták ki egy-két napig, azon nem voltam ott. A perünkben Szabó Miklós volt ellenem a fő tanú, aki állandóan leszegett fejjel tanúskodott. A vád "a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére külhatalommal történő szövetkezésnek minősített hűtlenség" volt. Két halálos tétellel, gyorsított eljárással, abban a tudatban, hogy ha meghozzák az ítéletet, végrehajtják két óra múlva, mindez hallatlan magasfeszültséggel járt. Az egésznek a hangulatára emlékszem, az ügyvédek magatartására, Pistáéra és Regéczy Laciéra. Elmondhatom, hogy a miénk abszolút tiszta per volt, senki nem bántott senkit.

	Bibó István

	Regéczy-Nagy László

Akkor láttam, hogy kötélre megy a játék, mikor megvolt előtte az elmeorvosi vizsgálat. A szakértőnek megmondtam, aláírom, hogy épeszű vagyok, nem érdemes az egészet végigjátszani. Amikor mentünk vissza, azt mondta az őr, nem fáj az, ha felkötik az embert, nem rosszabb az, mint egy foghúzás. A hat nap alatt naponta engedélyeztek két sárga bogyót, Eleniumot. Valeriánát este adtak, ha kértünk. Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos⁶¹ rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem. A második beszélőmön megint ugyanebben a hangnemben kezdte, de akkor azt mondtam neki, nézze, ügyvéd úr, tegyük le a kardot, ráérünk vívni azután, most akár akarja, akár nem, egy pár hónapig szövetségesek leszünk. Egyetlenegy védelmi módszere volt, hogy akármiről volt szó, fölállt, és azt mondta, hogy erről Bibó István tehet, amivel rákényszerített, hogy fölálljak és közöljem, ez az én ügyem, erről én tehetek. Ugyanezt csinálta Regéczy Laci ügyvédje is, aki mindenről azt mondta, erről Göncz Árpád tehet, amire Regéczy Laci felállt, és közölte, hogy ez az ő ügye. Egyedül Pista ügyvédje, Holló Ottó⁶² viselkedett ügyvédként. Tulajdonképpen egy védőm volt, az ügyész, Kovács János⁶³ . Furcsa módon valami rokonszenv alakult ki köztünk. Úgy adta fel a kérdéseket, hogy tudjak védekezni, vagy pedig közölte, hogy erre nem kell válaszolni, mert magamagamat nem vagyok köteles vádolni. A tanácselnök egy Borbély⁶⁴ nevezetű ocsmány alak volt, a legocsmányabb állat, ami elképzelhető. Egy kistermetű, rosszindulatú ember, aki úgy hirdette ki a halálos ítéletet, hogy a kezét dörgölte közben: vádlott, álljon fel, én magát halálra ítélem, mondta mosolyogva. Nemrég találkoztam vele a buszon. Elkezdtem nézni. A pasas először a helyét kereste, aztán fölugrott, és kiment a busz hátsó peronjára, s hátat fordított. Mikor az ügyész nem kért ránk halálos ítéletet, fölpattant, hogy na de kérem! Mire az ügyész: megmondtam kérem, a második legsúlyosabb ítéletet. Nyilván, őt nem értesítették róla, hogy délután így döntöttek.

Magáról a tárgyalásról egyébként azok az emberi emlékek maradtak meg, amelyek szépek. Sós Juci bűbáj viselkedése tanúként, ahogy jött széttárt karral felém. Mindent magára vállalt. Olyan hihetetlen lelkesedéssel, hogy nyilvánvaló volt, egy szó sem igaz az egészből. Aztán Derzsi Sándornak, az írónak a hallatlanul bátor és kemény viselkedése. Szesztay András ijedt, de becsületes tanúskodása. Fura volt Markos tanúvallomása, tett egy írásos tanúvallomást, amelyből kiderült, hogy gyakorlatilag én csináltam a forradalmat és minden rosszat, őt is én kerestem meg. Mikor aztán lesülten, hófehér, rövid ujjú ingben ott állt a bíróság előtt, és megkérdezték, fenntartja-e a vallomását, kedvesen mosolyogva azt mondta, hogy nem, úgyhogy pillanatok alatt összeomlott az egész. Kovács Béla vallomását se szerettem, mert ugyan nem ártott nekem, csak az egésznek a hangneme volt rendkívül ingerült. A kis Antall, a kisgazdapárti Antall Józsefnek a fia, aki még fontos tanú lett volna, beteget jelentett, azért nem volt ott.

Még a Magyar Segélyt⁶⁵ feszegették, amelyet a lebukottak segítésére próbáltunk Hoffmann Gertiékkel, Litván Gyuriék körével együtt szervezni. Litvánnal Hoffmann Gerti⁶⁶ lakásán találkoztam először. Bibó Pista, Fekete Sándor volt még ott, amikor arról folyt a szó, hogy ki az külföldön, akire rá lehetne verni a Hungaricust. Mulatságos volt, mert Fekete folyton mondogatta, ennek rossz a stílusa, arra meg rájönnek. Látszott, szétfeszíti az indulat, hogy megírta élete főművét, és nem vállalhatja. Bent se jöttek rá mindaddig, amíg egyszer kivágta, hogy a Hungaricus pedig én vagyok, akkor megkönnyebbült. Nekünk persze nyíltan megmondta. Nem a konspiráció szabályai szerint. De mi hittünk egymásnak, szerettük egymást, és megbíztunk egymásban. Ez volt az egész korszak jellemzője. És most hozzá kell tennem, hogy én a Nagy Imré-s kommunisták iránt mindig egész különleges bizalmat és vonzalmat éreztem. Valószínűleg, mert voltak, akik szembe tudtak fordulni önmagukkal. Mint Nagy Imre.

Tárgyalás közben egy csomó embert kihallgattak rólam, volt egy-két szembesítés is. Nagyon érdekes volt látni, hogy ki értesítette a feleségemet erről, és ki nem. Amikor Zsuzsa bejött hozzám anyámmal a gyűjtőbe az első beszélőre, Törőcsik, az őr karon fogott, hogy ugye Göncz, magának életfogytiglanja van? Előttük mondtam, hogy igen, így tudta meg a feleségem.

A dokumentumokról, a jegyzőkönyvekről még annyit, hogy önmagukban, kritika nélkül használhatatlanok. Az emlékeimre, a szerepemre vonatkozólag a magam vallomásai, valamint a kiegészítő vallomások együtt tesznek ki valamit. A lényeg az, hogy ezeket a vallomásokat stíluskritikailag kell értékelni. Morális következtetéseket pedig egyes kirívó eseteken kívül végképp nem lehet levonni belőlük. Többféle magatartásforma létezett. Én például politikailag mindent vállaltam, ami a félnyilvánosság előtt zajlott, mindaddig, amíg valakinek a megvádolásáról vagy perbe foghatásáról nem volt szó, vagy olyan terhelő lett volna rá nézve, ami büntetőjogi jelentőségű. Ami kétszer már elhangzott előttem, amiről tudtak, amiről X. Y. már beszélt, azt harmadszorra nyugodt lélekkel megerősítettem. Volt, aki körömszakadtáig tagadott, és mindent megpróbált elkonspirálni. Ez érthető, de nem politikus magatartás. Én pedig abból indultam ki, hogy politikusok vagyunk. Taktikai eltérések persze lehettek.

Bibó az utolsó szó jogán egy rendkívül magasröptű, tiszta, morális, valódi védőbeszédet mondott, amelyik eleve feltételezte, hogy a vele szemben álló fél meggyőzhető vagy jóindulatú. Én három-négy mondatot mondtam csak, azt, hogy nem érzem magam bűnösnek, mert ha a Magyar Segély ügyében magamat bűnösnek érezném, akkor el kéne ítélnem magukat, hogy a családomat támogatják. A másik, hogy vegyék figyelembe, négy gyereket szeretnék fölnevelni. Aki, mint Szilágyi Jóska is, vagy a kiskatonák közül néhányan, a bíróság pofájába vágta, hogy gyilkosok, a saját nyakába tette a kötelet.

1958. december 19-én a Gyorskocsi utcából átvittek a Kisfogházba, ahol Virág Jánossal zártak össze. Fura bogár volt. Pszichológusnak mondta magát, de a pszichológiát amolyan áruházi Mikulás szintjén művelte, szakérettségis volt. Alapjában véve egy melegszívű, jóindulatú ember, aki rettenetesen félt, és ezért mindent elkövetett, hogy kikerüljön a börtönből. Egy közeli hozzátartozóját, azt hiszem, a testvérét⁶⁷ végezték ki. A Kisfogházban végig vele voltam, együtt vittek át bennünket a Lordok Házába Vácra.

Azt állítottam, hogy tudok angolul, amit nagyon jót tettem, mert meg is tanultam bent. Életem keserves kalandjai közé tartozott, hogy három vagy négy grafológiai könyvvel kezdtem, kézírással. Ahogy a grafológiai megállapításokat írtam, az egyébként teljesen öntudatlan kézmozgás tudatossá vált, kétsoronként változott tehát az írásom, és állandóan görcsben volt a kezem. A Belügyminisztériumban valamilyen grafológiai kampány lehetett akkor, tanultak kézirat-azonosítási módszereket is.

Annyit még, hogy amióta megvolt az ítéletem, egy percig nem voltam anélkül, hogy ne jelentett volna valaki rólam, de ez engem nem zavart különösebben, mert soha nem volt semmi titkolnivalóm. Úgyis tudták, hogy van-e ceruzacsikkem, tűm, cérnám, más egyebet meg mit mondhattak volna. Úgyhogy számomra egy kulturált besúgó sokkal kellemesebb volt, mint egy kulturálatlan, tisztálkodni nem szerető ember. Aztán meg saját passziójából senki se válik besúgóvá, többnyire a hurkot teszik a nyakába, vagy nagyon szabadulni akar, vagy valami hasonló. Arról pedig nem tehet a bürü, hogy leszakad a tank súlya alatt. A bürüt hiába hibáztatom. Nem volt bennem tehát a besúgókkal szemben semmiféle morális felháborodás vagy indulat.

Egészen fantasztikus volt, ahogy a Kisfogház föloszlatását 1959 májusában megéltem. Egyik napról a másikra föl kellett vennünk a ruháinkat, s az ember nem tudta, hova viszik, a Szovjetunióba-e vagy máshova, netán szabadon engedik? Teljes bizonytalanság, hihetetlenül szorongtunk. Az egyik legkedvesebb börtönemlékem mégis ehhez kötődik. Dél felé, már civilben voltunk, jött Magdi gyógyszert osztani. Valami nyugtatót kértem tőle, kinyújtottam a kezemet, és amikor Magdi beletette a tenyerembe a gyógyszert, rácsukta a kezemet, és megsimogatta. Elmondhatatlanul jólesett, ez a búcsú abban a pillanatban, a teljes szorongás idején, ezt a jelenetet soha nem fogom elfelejteni.

Átvittek bennünket Vácra, ahol bekerültünk a Lordok Házába. Az út is nagyon emlékezetes volt, mert csupa régi emberrel, ismerőssel volt tele a rabomobil. Egyszer csak megszólalt Földvári Rudi: "Ahogy így körülnézek, úgy érzem magam, mint Napoleon a szfinx előtt." "Miért?" - kérdeztük. "Mert évezredek néznek le ránk." Életfogytnál rövidebb ítéletű ember ugyanis nem volt közöttünk. Erre kitört a röhögés, így érkeztünk meg. Megérkezésünkkor rögtön elvették a könyveket, csak Haraszti Sányi bácsinak sikerült megmenteni német könyveit azzal, hogy azokat keletnémetül írták.

A Lordok Házából kerültem a vegyi üzembe. Ez bizalmi helynek számított, a külföldről szerzett színezékeket, tehát festékanyagokat analizáltuk rutinmódszerekkel. Mindig ugyanazokat a vizsgálatokat kellett elvégezni, elég primitív analitikai-vegyészeti munkát, betanított munkás szinten. Mondjam azt, hogy ipari kémkedés vagy felderítés volt, mindenesetre olyan tömegmunka, amelyet másutt nyilván nem tudtak elvégeztetni. Aztán dolgoztam a kabátragasztó üzemben is egy rövid ideig, ami nem volt valami kellemes, mert nekünk kellett vigyáznunk, hogy az elkészített esőkabátokat az őrség ne lophassa szét. Egy darabig dolgoztam kövezőként is a váci Duna-part árvédelmi munkáin, ugyanott raktam téglát, szenet. Időben már nem tudom pontosan, melyiket mikor. Valószínű, hogy még a Lordok Házából végeztük mindezt, mert ugyanazokkal az emberekkel voltam együtt. Annyi bizonyos, hogy a fordítóirodába a vegyi üzemből kerültem, és itt egy rendkívül kellemes zárkában fiatalokkal voltam együtt, Papp Józsival, Mécs Imivel, Hegedűs Lacikával. Voltunk tizenketten, valamennyien 56-osok. Rabovszky Laci műegyetemista volt, építészmérnök hallgató, békéscsabai, aki a békéscsabai ügyben került be, Hegedűs Laci Radó Gyurinak a bűntársa, ahogy Mécs Imi is. Mihala Feri a miskolci egyetemnek volt az adjunktusa, egy egészen páratlan felkészültségű gyakorlati mérnök. Soha nem felejtem el azt a beszélgetést, amelyet egy fél éjszakán át hallgattunk. Papp Józsi, parasztgyerek, sötétbarna, református, debreceni és fizikus, a Mécs Imi, akkor még szőke, katolikus, kövérkés, polgári származék. Mindkettő párját ritkító tehetségű, Michala pedig műszaki zseni. Ezek hárman tapogatták egymást, hogy ki mit tud. Nem hinném, hogy az atom-leszerelési tárgyalások sokkal színvonalasabbak lennének! Mindenesetre mi, akik ebből a beszélgetéstől csak a kötőszavakat értettük, ámulva hallgattuk őket.

De még azelőtt, hogy a Lordok Házába vittek volna, először betettek bennünket egy közös zárkába, minket, Kisfogházból érkezőket. Az volt a legfantasztikusabb zárka minden időkből. Ott volt Bibó, Donáth, Varga, Fazekas Gyuri, Váradi Gyuszi, Zólomy Laci, Kovács Pista, besúgónak meg Herczeg Bandi, Visnyei. Mindkettő kívülről jött vissza. Herczeg FBI-os volt, egy rendkívül kellemes, jó modorú, művelt, angolul kitűnően beszélő, szórakoztató ember, egyébként kígyótermészet. Visnyei Gehlen-szervezetes⁶⁸ , a határon túlról hozták át, egy borzasztóan ijedt, visszaszorított ember, egyébként profi kém, aki mindenkitől messze húzódott, nehogy kénytelen legyen róla jelenteni, nyilván a nyakán volt a hurok. Egyébként csupa jó barát volt ott, nagyon szerettük egymást. Emlékszem, Bibó Pista egyszer elhatározta, hogy fel fog mosni. Egy rettenetes, lyukacsos, dimbes-dombos ócska betonpadló volt, nem volt kicsiség felmosni. Pista nekifogott, vödörrel, jellemző alaposságával és két balkezével. Mi a felső ágyon ültünk, lógattuk a lábunkat, és néztük Pistát. Egyszer csak leszólt Fazekas, Pista, nem áll ez jól neked, add ide, hadd csináljam meg én! Erre Pista azt mondja: bocsáss meg, kérlek, 250 éves protestáns lelkiismeretem nem engedi. Fazekas meg: na nü, és az én 2000 éves zsidó lelkiismeretem, az smafu? Szóval ezt a két zárkát, ezt és a másikat a fiatalokkal, nagyon szerettem.

Az 1960. április 4-i amnesztia előtt már úgy háromnegyed évig hívogatták fel az embereket, hogy hova fognak menni, mi van a családjukkal, hol fognak dolgozni, és terjedt a hír, hogy őszre haza fogunk menni. Az őrség is folyton célozgatott. Mikor engem hívtak fel, Kovács Bélát emlegették, hogy a maga gazdája, az bezzeg beállt, nekünk dolgozik, ilyenekkel próbáltak etetni bennünket. Közülünk mégis nagyon kevesen mentek haza. Egyéni amnesztiával Donáth, Déry Tibor, Háy Gyula, azt hiszem, Váradi tábornok, s persze azért mások is, bár nem tudom, hogy egyéni amnesztiával-e. Érdekes volt Déry hazamenetele, aki egyébként a legnépszerűtlenebb emberek egyike volt a börtönben. Ehhez tudni kell, a váci börtönben - amely jó kilencven-kilencvenöt százalékáig melós börtön volt, tele fiatal vagányokkal - a fegyelem már hallatlanul fellazult, az őrökkel együtt szurkoltunk a győri ETO-nak. Déryt, amikor áthozták a márianosztrai börtönből, hihetetlen tisztelet és elismerés fogadta. Azzal rontotta el a dolgát, hogy nem tegezte vissza az embereket, akik tegezték és Tibor bácsizták őt (a neveltetéséből következően nyilván furcsa volt számára a tegeződés), viszont rögtön kijárta magának, hogy vaságyat kapjon ott, ahol a többiek négyesével feküdtek a földön szalmazsákokon. Szóval kihúzta magát a börtönközösségből.

Mindenesetre az elkeseredett hangulatban, hogy szinte senki nem részesült amnesztiában, Déry kiszabadulása is hozzájárult valamelyest a hamarosan kirobbanó sztrájkhoz⁶⁹ . Az őr kíséretében körbejáró egészségügyiek vitték a sztrájk hírét mindenfelé. Valahol már elkezdődhetett, az asztalosüzemben vagy a gombüzemben, nem tudom, de arra emlékszem, hogy minket a folyosóról zavartak vissza, ahol mentek az üzembe az emberek, kétoldalt két géppuska, a munkát megtagadták, és a parancs ellenére visszafordultak a géppuskák között. Hátborzongató kép volt. És rendkívüli helyzet, hiszen egyébként az őrnek a zárkába sem volt szabad fegyverrel belépnie. Utána mindenütt lezárták a zárkákat.

Bibó Pistával voltam akkor egy zárkában, azt mondták nekünk, hogy ti ketten ne vegyetek részt ebben, mert rátok fogják verni az egészet. Erre nem lehetett mást mondani, mint hogy természetesen részt veszünk benne. De meg kell vallanom, hogy nem örültem neki. A dolognak ugyanis volt egy bizonyos antiszemita stichje is. Az őrség azt mondta, hogy maguk itt maradnak, a fejes zsidók meg hazamehetnek. Az egész gyorsan lefutott, hatvannyolc fiút levittek Doberdóra, köztük a kis Ráczot, ezt a nagyon keménykötésű fiút, aki még ott is több mint hat napig éhségsztrájkolt.

Amikor megszűnt az éhségsztrájk, olyan szelek fújtak, hogy nem lesz megtorlás. Talán egy hét után szórták szét a börtönt. Ha jól emlékszem, minket - úgy harminc embert - vittek el először Márianosztrára. Kiürítettek egy emeletet számunkra, s minden két zárka között kihagytak egy üreset. Valami hihetetlen gyűlölet fogadott bennünket, a háziak - többnyire elítélt csendőrök - úgy fogadtak, hogy megjöttek a vörösök, az őrség pedig azzal, hogy megjöttek a gyilkosok. Rémes hely volt, az összes börtön közül Márianosztra volt a legrosszabb, messze a legrosszabb. Maga a szikrázó gyűlölet. Egyre-másra mentek a fegyelmi büntetések, be volt meszelve az ablak. A papok karácsonyra kapott kalácsából kiszedték a mazsolát, nehogy misebort csináljanak belőle. Bibó Pistával, Mészáros Gabi bácsival, a tatai kórház szülész főorvosával, Kertész Dezső katonaorvossal, Horváth János vadászrepülő ezredparancsnokkal (aki nagyon keményen és bátran viselkedett) voltam itt többek között együtt.

Egyszer átvittek Márianosztráról a katonaira, a Fő utcába, ahol egy összeesküvési pert készítettek elő, mint kiderült, amelyiknek dezignált vádlottjai Rabovszky Laci és talán a kis Rácz Józsika meg két munkástanácsos, Nagy Elek és Rácz Sanyi lehettek. Amikor átvittek, óriási szerencsémre véletlenül betettek egy nagy közös zárkába, holott külön kellett volna tartaniuk. Itt összekerültem egy ávós századossal, aki abszolút jól tájékozott ember volt, és pár napja valami csúnya baleset okozása miatt került be. Egy nap alatt mindent megtudtam tőle, mi van kint, milyen a politikai helyzet, megtudtam, hogy Kádár készül Amerikába a magyar ügy tárgyalására az Egyesült Nemzetekbe. Tudta, ki vagyok, ismerte az ügyemet. Másnap reggel aztán nagy zajjal átzavartak engem másodmagammal egy külön zárkába, egy kisfiúval, akivel jöttünk.

A Fő utcáról úgy egy hónap után megint visszakerültem a Gyűjtőbe, ahol egy darabig még zárkán voltam. Azután, 1961 elejétől tovább dolgoztam a váci fordítóirodán, s ott dolgoztam az utolsó napig. "Sitiprinc" lettem, aminek volt egy egészen sajátos jellege, az, hogy bármennyire kívánkozott is haza az ember, állandóan a frász lelte, hogy ha jön egy amnesztia, azt a tizenkét könyvet már soha nem fogja tudni elolvasni. Mi ott hozzájutottunk a Timeshoz, a Népszabadsághoz nem. 62-ben, a kubai válság idején olyan mértékben voltunk tájékozottak, hogy amikor kijöttem, két évig jobban ismertem a helyzetet a kintieknél. Nyolc órát dolgoztunk, a másik nyolc órában meg kétségbeesetten olvastunk.

Az egy hétig elhúzódó amnesztia iszonyatosan megviselte az idegeinket, volt, aki bele is halt, egy putnoki ügyvédet például, amint kiment, rögtön elvitt az infarktus. A kilencedik nap már teljesen nyilvánvaló volt, hogy ott maradunk. Az egészet nem bírtuk volna végig, ha Péter, Földes Péter nem viselkedik olyan hihetetlenül pompásan, ha nem tartja mindvégig az emberekben a lelket. Nem lehetett vele két mondatot váltani anélkül, hogy ne nevessen az ember. Kardos Laci például nagyon-nagyon rossz lelkiállapotban csinálta végig a börtönt. A börtön fura hely, az viseli el könnyen, aki valahol az introverzió és az extroverzió határán van, az tudja átvészelni, aki kibírja, hogy behúzódik a felső ágy sarkába, és csöndben marad. Ugyanakkor kell hozzá a kapcsolatteremtési képesség is, ennyiben extrovertált, mert különben elmagányosodik odabent az ember. Mérei Feri, a legtisztább értelmiségi képlet - aki megírta a börtön álmoskönyvét - talán meg is tudná indokolni, amit én pszichológiai ismeretek nélkül nem. Érdekes, hogy Mérei szellemi fölénye, abszolút szabad szelleme valahogy taszította azokat az embereket, akik a nyolc általános szintjén sem voltak. A magunkfajtával tökéletesen tudott konverzálni és kommunikálni. Fekete Sándor sem volt népszerű. Neki megvoltak a maga kommunikációs csatornái a börtön felső vezetésével, de ez arra szolgált, hogy közvetítsen. Olvasásszociológiai felmérését már említettem, de döbbenetes olvasottságára, áttekintő, rendszerező képességére vall, hogy fejből összeállította a magyar történelem szépirodalmi jegyzékét.

Az 1963-as nagy amnesztia a magyarországi politikai foglyok túlnyomó többsége számára meghozta a szabadulást. Azt hiszem, én voltam a veszett fejsze nyele. Bibót ki kellett engedni, mert a világsajtó rá volt kihegyezve. Határozottan úgy emlékszem, hogy Regéczy-Nagy Lacit is, meg engem is a május 1-jei klauzúla alapján tartottak bent (ez azokra vonatkozik, akik 57 május 1-jén még szervezkedtek). Mindenesetre megindult egy mentőakció, amelyben Veres Pétertől Kodály Zoltánig mindenki benne volt, sőt, amikor kint jártam Amerikában, hallottam, hogy az amerikai emigráció is nagy súllyal, ami nekem nagyon jólesett, mert itt azok, akik Pista kijövetelét erősen szorgalmazták, Németh László, Illyés stb., a mi létünkről már nem vettek tudomást.

Néhány kiskatona, akit meghatározhatatlan számú gyilkosságért hoztak be, vagy volt valami felfüggesztett ítélete annak idején, benn maradt - lehettek vagy százan-kétszázan. Velük leültették a tíz-tizenöt évet, 72-ben szabadultak...

Én három hónappal később jöttem ki. Akkor már összecsaptak bennünket a köztörvényesekkel, ami elviselhetetlenné tette a légkört. Egyszerre ránk zúdítottak nem tudom, hány száz kis csirkefogót, többszörös visszaesőt, szóval a legalja söpredéket. Mi, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy ha egy rabtárs kér valamit, az ember gondolkodás nélkül teljesíti, hirtelen megtapasztaltuk, hogy a gombos ingtől a ceruzáig két nap alatt kiforgattak bennünket mindenünkből, egyszerű kunyerálással. Szinte levetkőztettek. Úgy loptak, hogy a harmadik nap, amikor dolgozni mentünk, utasítás jött, hogy az elmenőknek be kell zárni a zárkát, és napközben is zárva kell tartani. Mindennapos lett a hazugság, a besúgás, a rágalmazás, az ételért való tolakodás, tehát a legalja és a legszemetebb tülekedés folyt. Csak a fordítóirodában maradhattunk valami szellemi elkülönülésben.

Egyéni kérelemmel szabadultam. Az Elnöki Tanácsnál adta be a feleségem, én nem kértem kegyelmet. Én egy panaszt adtam be, arról, hogy a döntésük helytelen, kegyelmet nem voltam hajlandó kérni. Hogy Zsuzsa mit adott be pontosan, nem tudom. Hosszú huzavona után az Elnöki Tanácstól végre megkapta a választ, hogy kijövök, de nem tudta pontosan, mikor. A mérnökcsoport-vezetőnk, Deme Kálmán, egy polgári alkalmazott telefonálta meg Iminek, ő szólt Zsuzsának, és a feleségem várt a börtön előtt. Taxiba ültünk, s ha jól emlékszem, egyenesen a Bors utcába mentünk anyámékhoz. Virággal. Aztán otthon szólt az Eroica, és ki volt téve négy tiszta jeles bizonyítvány, a gyerekeimnek a bizonyítványa.

Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt, mert a politikai pályafutásom 48-ban megszakadt, és 56-ig egyáltalán nem volt. Azok a kapcsolatok, amelyek a forradalom két hetében alakultak, elég felületesek. A lecsukásomig már keletkezett néhány meleg barátság, amelyek azután úgy elmélyültek, hogy számomra ma is ezek jelentik a lét értelmét. Akikről úgy érzem, mindent megtennének értem, és én is mindent értük. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből azóta is élek. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé, és magamat, ha írónak merem ma nevezni, annak köszönhetem, hogy a fordításaim révén nem a magyar olvasó, hanem ismeretlen amerikai írók bőrére tanultam meg írni. A harmadik pedig, hogy így utólag nézve az a hat év, ami akkor hallatlanul hosszúnak tetszett, mert nem történt semmi, innen nézve nagyon rövidnek tűnik. Az azóta eltelt idő, amely az életemet alapjaiban változtatta meg, a belső értelmével hihetetlen rövidnek érződik most, és hallatlanul hosszú, ha a belső tartalmát nézem.

Nem érzek gyűlöletet. Még azok iránt sem, akik iránt illenék. Az inkább veszélyeztet engem, hogy a mindent megértés léha szelleme uralkodik el rajtam. Kérdés tehát, hogy mennyire vagyok még alkalmas politikusnak, és mennyire nem. Ha valamire alkalmas vagyok, azt hiszem, arra, hogy közvetítsek. Még valami tette könnyűvé a benti létet, a teljesen egyértelmű helyzet. Voltunk mi, és voltak ők. Az egyik csíkosat viselt, a másik szürkét. Mi azt a világot hoztuk be a börtönbe magunkban, és hoztuk aztán ki, amikor úgy éreztük, győztesek vagyunk. Még valami, amíg bent voltam, a társadalom tartotta el névtelenül a családomat. Valaki becsöngetett például, és ott hagyott egy borítékban névtelenül kétezer forintot, a gyerekek különóráiért senki nem fogadott el pénzt. Hogy mikor a gyerek iskolába ment, kézen fogva vezette a tanító néni stb.

	Göncz Árpádné Zsuzsa négy gyermekével

	Göncz Árpád az 1950-es években Kingával és Bencével

	Göncz Árpád gyermekei: Kinga és Bence

	Göncz Árpád gyermekei: Bence és Panni

Amikor bementem a börtönbe, a legkisebb gyerekem egyéves volt, a szabadulásomkor hét, a legnagyobb már tizenhat. Kisgyerekek voltak, a feleségemnek kellett őket eltartani. Dolgozott munkásként, először gép mellett, aztán, hogy a dereka kikészült, a harisnyacsomagolóban, utána egy Sikk nevű szövetkezetben volt adminisztrátor, kis fizetéssel és egy ocsmány vezetés mellett, rosszindulatú, ocsmány vezetés mellett. A társadalom segítsége nélkül nem tudott volna létezni.

Mind a négy gyerekem egyetemet végzett. Kettő orvos közülük, pszichiáterek, rendkívül színes egyéniségek, nyilván a szakmájukból következően is, ketten mérnökök, az egyik vízépítő, a másik kerttervező mérnök. Ők igen empatikus természetűek és rendkívül megbízhatók.

Az első három hónap, főleg az első hetek gyönyörű arany ragyogásban teltek. Már majdnem mindenki kint volt, a baráti körünk teljes egészében, tehát az én kijövetelem valamilyen módon közüggyé vált. Már aznap este, mikor kijöttem, ott voltak nálam Járdányi Paliék. Ő volt a legelső, aki jelentkezett. Attól kezdve heteken keresztül mindennap éjjel 2-ig, fél 3-ig beszélgettünk. Elsősorban és mindenekelőtt a börtönből kijött baráti kör tagjai kerestek fel bennünket, és valami hihetetlenül, elmondhatatlanul szép és meleg heteket éltünk át együtt. Tulajdonképpen senkit sem én kerestem meg, mindenki engem keresett. Azt hiszem, a második nap már Donáth Feri is jelentkezett, Mécs Imiék rögtön, Hegedűs Lacika szintén, szóval valami egész valószínűtlennek tűnt körülöttem minden. Tobzódtam a színekben. Tátott szájjal bámultam az autóbuszokat, villamosokat. Megbámultam minden nőt, csodálom, hogy nem pofoztak fel. Új volt, hogy ki vannak festve, hogy hegyes a cipőjük, hogy szépek, fiatalok, hogy színes ruhában járnak.

Másnap jelentkeztem, de aztán nem kellett. Mivel egyéni kegyelemmel jöttem ki, nem volt rendőri felügyeletem. Teljesen szabadon mozogtam. Azt hiszem, a harmadik nap lementünk Zsuzsával a Balatonra, ahol egy barátunk villájában voltunk, másnap összetalálkoztunk emberekkel, akikkel elmentünk vitorlázni. Mulatságos volt, mert kiderült, hogy a vitorláskirándulás egy nagyon szépen megszervezett besúgóakció volt, mert az emberem azon melegében meg akarta hallgatni a benti élményeimet. Nálam voltak a Gáli Jóskának a versei, amelyeket elkért tőlem a felesége, és soha életemben nem kaptam vissza őket. Közvetlenül az eset előtt beúsztunk a Balatonba, és kétszáz méterre voltunk, amikor megállt a parton egy fekete autó, és négy pasi odarohant a fa tövében lévő ruháinkhoz, és elkezdett vadul turkálni benne. Először azt hittem, az alsónadrágomat akarják elvinni, máris indultunk kifelelé, de mire kiértünk, a négy ember rohanvást távozott.

A feleségemnek volt annyi tartaléka, hogy megéljünk, jó két hónapra, aztán meg jelentkezett Polinszky Karcsi (még az egyetemről ismertük egymást), és felajánlotta, hogy menjek el fordítónak a Nehézipari Kutató Intézetbe. A másik, aki segített, Erdős Péter volt, akit én nem ismertem, de Széll Jenő közvetítésével színházi sokszorosított szövegeket kellett javítani, korrigálni, amit elég tisztességesen fizettek. Félix Pali segített még, az ő lapjába is lehetett fordítani, Tudományszervezési Tájékoztató vagy mi volt a címe. Az OFFI-ba⁷⁰ egy rabtárs segített bejutni, az volt a tulajdonképpeni megélhetésem alapja jó darabig. Szakfordítóként dolgoztam. Az Európánál az első fordításomat Széll Jenő segítségével kaptam meg Hankiss Elemértől. Egy Huxley-novella jelent meg először, a második Golding Spire-je, A torony volt, az indított el engem az írói és fordítói pályán. Tegyem hozzá, hogy bent a börtönben fordítottam le Galsworthynek az Indian Summerjét a Forsythe Sagából, amit Litván Gyuri hozott ki a feleségemnek a házassági évfordulónkra ajándékul. Ezt adtam be az Európához próbafordításnak.

Bibó közvetítésével megkérdeztem Erdei Ferencet, tud-e segíteni, aki huszonnégy óra alatt elintézte, hogy visszavegyenek a Talajjavító Vállalathoz fizikai állományba. Talajvédelmi tervezőnek mentem vissza, de művezetői státusban. Először kivitelezőként dolgoztam Sásdon, elég hosszú ideig. Akkor beindítottak egy új tervezési módszert, hogy a helyszínen kell mindent előkészíteni.

65-ben én is kaptam egy rendőri figyelmeztetést, amikor az utcán véletlenül találkoztam Tóth István barátommal, aki mint magyar közösségi ember börtönben is ült emiatt meg 1956 miatt, és megittunk egy feketét. Ez akkor tájt volt, amikor Guba Dezsőt kiutasították Budapestről, Vásárhelyi Mikit pedig elbocsátották. Akkor még Sásdon dolgoztam, másodmagammal, számukra ellenőrizhetetlen körülmények közt, mert mindenfelé jártam az országban, és heteket töltöttem egy-egy gazdaságban. Egy nap táviratot kaptam Budapestről, hogy jöjjek fel azonnal. Közölték velem, hogy ezentúl kiszállásra csak az igazgató, a főmérnök, a párttitkár vagy a személyzetis kíséretében mehetek. Bementem a Fő utcába, és megkérdeztem, hogy rendőri felügyelet alatt vagyok-e? Mondták: dehogy! Eszerint oda utazhatok, ahova akarok? Hogyne. Hajlandók nekem erről írást adni? Kaptam egy papírt, amiben az volt, hogy nincs ellenem eljárás folyamatban. Odaadtam a vállalatnak, kivettem a szabadságomat két hétre, befejeztem a munkámat a szabadságom terhére, és akkortól ott ülhettem egy nagyon kedves, szimpatikus besúgóval szemben, és vakarhattam a tökömet, mert talajvédelmet nemigen lehet csinálni Pesten. Igaz, ezt senki nem is kívánta tőlem. Kértem, mondjanak fel, mire rémülten néztek rám. A közvetlen főnököm, egy volt műszaki egyetemi tanár, Vinczének hívták, végül hosszú rábeszélés után vállalta a felelősséget, hogy felmondjon nekem. Ami nem volt mindegy, mert ha én mondok fel, minden jogomat elveszítem. Kapott is egy fegyelmit érte. De akkor már megjelent a Golding-regény, A torony, ma is a legjobban sikerült munkáim egyikének érzem, tökéletesen időzítve, mert hála Vígh Icának egy héten belül felvettek az Irodalmi Alapba. Így történt, hogy áteveztem az irodalomra, s azóta a magyar talajok nélkülem romlanak, vagy nélkülem javulnak meg.

És attól a perctől kezdve én a mai napig nem maradtam munka nélkül. A kezdeti időkben Hankiss Elemér egyengette aggályos gonddal és nagyon szimpatikusan az utamat. A másik, aki sokat segített az Európánál, Szekeres Gyuri volt. Bár Domokos Jánosnak is köszönhetően teljesen idilli volt a kapcsolatom az Európával mindaddig, amíg a Szíjgyártó egyszer nem adott egy olyan munkát, amelyikről nem tudtam, hogy Réz Ádám már végzi. Mindenesetre a szerkesztő utóbb kultúrbotrányt emlegetett. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még megpróbáltak engem a pályáról kibillenteni. Aki a dolgot kiagyalta, magyar közösségi ember volt, aki végrehajtotta, zsidó. Mára eljutottam a szakmában odáig, hogy ha odakenek valamit a papírra, az is jó, ha mégsem teszem, az azért van, mert saját magamnak tartozom vele, mert csak így van értelme a fordítói munkának.

Volt néhány ember, aki segítő szándékkal nyújtotta felém a kezét, olyan, akit nemcsak nagy írónak tartok, de minőségi embernek is, mint Székely Magda, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ági. S volt néhány szerkesztő is, aki nélkül soha nem lettem volna az, ami. A kezemet vezetni Borbás Mari tanított meg, Márványi Judit mindig az első olvasóm volt, akinek mélységesen bízom a véleményében, ahogy Székely Magdáéban is. Ők valamennyien hittek bennem, megmondták az igazat, azt is, ha valami rossz volt, tehát számíthattam rájuk.

A szépirodalom mindig izgatott. A műfordítás pár éve meghozta hozzá azt a stiláris eszközt, amelyikkel a saját élményeimet és gondolataimat meg tudtam fogalmazni. Az első művet, a Rácsokat 68-ban írtam, a szerkesztőim szerették ugyan, de a lelkemre kötötték, hogy tartsam a fiókomban. Nem is jelent meg, csak tíz év múlva, 78-ban, 74-ben megelőzte a Sarusok. A Rácsok dráma, a Sarusok kisregény. Az utóbbiról öt vagy hat év késéssel jelent meg egy nagy kritika - Ablonczy László a szerzője -, amelyik leírja, hogy mai mondanivalója van. Nem kényeztetett el a kritika. Ez valahogy úgy néz ki, hogy engem szeretnek mint 56-ost, mint embert is szeretnek az irodalmon belül, de hogy jön ahhoz egy hulla, amelyik a meszesgödörből mászott ki, hogy oszlásnak indulva szülessen írónak. Mert egyetemi társa sem voltam senkinek, népi sem vagyok, urbánus sem vagyok, haverja sem vagyok senkinek, egy kritikusnak sincsen haszna abból, ha rólam jót ír.

A Sarusok második kiadása egy kötetben jelent meg a Rácsokkal és a Magyar Médeával. Azután következett a lengyel kiadása a Sarusoknak, majd a keletnémet kiadása, és a Médeát azóta is játsszák Jugoszláviában, Romániában, Kelet-Németországban.

Közben 68-ban fölvettek az Írószövetségbe. A műfordítói szakosztálynak voltam a vezetőségi tagja mindaddig, amíg nagy többséggel beválasztottak a választmányba, s akkor választottak meg a műfordítói szakosztály elnökének is. Máig az vagyok.

1979-ig, mikor az Írószövetségtől kaptam egy tizennégy napos utat Lengyelországba, a diákkori utakat leszámítva, sehol nem jártam az égvilágon. Az a lengyelországi út gyönyörű volt, amíg élek, szerelmes leszek Varsóba, a közös régmúlt és közelmúlt emlékeivel hihetetlenül közel állt hozzám. Ezután kétszer voltam Szlovákiában, 82-ben pedig kaptam egy meghívást a washingtoni Amerikai-Magyar Kulturális Egyesülettől, amelyiknek a vezetője Hám Tibor, ifjúkori jóbarátom, a Teleki Pál Munkaközösség egyik vezetője. Ők szerveztek meg egy előadókörutat hat egyetemen és különböző városokban úgy, hogy az előadásokkal 12 államot jártunk be összesen. Szlovákia után, Nyugat-Európa átugrásával az Egyesült Államok, hát ez elég fura. Ezt követte két évre rá a Soros-ösztöndíj, amelyikkel öt hónapot voltam kint. Én onnan más emberként jöttem haza, hihetetlenül sokat jelentett nekem. Az az öt hónap fölszabadított. Aztán volt még egy komoly utunk, lent voltunk a fiaméknál Algériában két hétig, és megjártuk az afrikai Szaharát, úgyhogy a családunkban mindenki röhög rajta, hogy nem ismerjük Közép-Európát, Nyugat-Európát, nem jártunk Görögországban, Olaszországban, de megjártuk az Egyesült Államokat és Afrikát.

Amit a politikában máig megtanultam: a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré. És pontosan körülhatárolt hatásköröké, ahol az érdekcsoportok szabad küzdelméből az erősebb érdekcsoport kerül ki, de bármi kisebbségi vélemény mindig jogosult azért, mert holnap többségi véleménnyé válhat. A demokrácia alapkövetelményét, tehát a pluralizmust, a demokratikus intézményrendszert, az emberi energiák fölszabadítását szolgáló szabad vállalkozást és a független személyiség és független gazdasági egység számának a szaporítását ugyanúgy, ahogy már Teleki munkaközösségi koromban, ma is követelménynek érzem. Magamat az ellenzékhez sorolom, de nem érzem kötelezőnek, hogy mindenben negatív véleményem legyen. Függetlennek érzem magam csoportoktól, de nem érzem magam függetlennek a lelkiismeretemtől.

A Bibó-könyv⁷¹ szerkesztésében magától értetődőnek tartottam, hogy benne legyek, és teljesen magától értetődően bontakozott ki a szerepem is azon belül. Egyeztetni kellett a népiek meg az urbánusok között, s Donáth Feri meg én egyeztettünk. Úgy érzem, az, hogy kívül álltam a csoportokon, hogy mindkét csoporttal jók a személyi kapcsolataim, meg az 56-os szerepem is engem jellegzetesen predesztinál arra, hogy, ha szükség van rá, egyeztessek. Egyébként a sehol nem állásból következik, hogy amíg nincsen baj, addig mind a kettő homlokon csókol, ha baj van, az egyik seggbe, a másik meg farba rúg. Ezzel számolni kell. Örök életemben vágytam rá, hogy tartozzam valahova, mégsem tudtam soha rászánni magam, hogy valahova teljesen tartozzam, mert - lehet, hogy ellentmondásos - a személyek megválogatásában morális princípiumaim vannak, amit néha fontosabbnak tartok, mint a politikai hitvallást. Mert olyan emberekkel érdemes lefeküdni egy árokba, akik, ha fejlövést kapok, kivisznek, ahogy én is kiviszem őket.

Mint Vásárhelyi Miklós, én is örök újrakezdő vagyok. Ennek valószínűleg az a titka, hogy az ember a jövőben él. Valahogy makacsul felejtem a múltat. Roppant erősen cenzúrázódnak bennem a múlt tényei, tehát sokkal inkább hangulatok maradnak meg, állandóan a jövőbe nézek. Azonkívül makacsul optimista lévén, mindig azt hiszem, hogy valahol át tudok törni. És lehet, hogy ez már nem teljesen szubjektív dolog, de az az érzésem, hogy van valami mondanivalóm, és átéltem egy s mást, amit generalizálva el lehet mondani, tehát nem az én élményeimet, hanem annak folyamatát vagy tapasztalatát.

Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. Ha visszatekintek, nem kell szemen köpnöm magam, egy soromat vagy mondatomat sem kell visszavonnom. Ma, hatvanhárom évesen, úgy érzem, hogy ha holnapután feldobom a talpam, nem hagyok itt semmit úgy, hogy ne csináltam volna meg. Négy gyerekemet felneveltem, a feleségemmel tisztességes és szép házaséletet élünk. Megírtam a mondanivalómnak legalább egy részét, valami talán hatott és átjött belőle. Én mostantól kezdve úgy érzem, minden esztendő, amit kapok, ajándék. Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban. S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.

********

Amikor 1985 január-februárjában Hegedűs B. Andrással beszélgettünk Gerlóczy utcai lakásán meg az Akadémia visegrádi üdülőjében, egyikünk sem sejthette, hogy én valaha is államfő leszek Magyarországon, amit egy kicsit még ma is szürreálisnak érzek. Ugyanakkor az ember valóban készül valamire, voltaképpen egész életében. Ha a szerepét megfogalmazta, mint ahogy én is megfogalmaztam a magam szerepének a közvetítő jellegét, akkor ez az öntudatlanból előbb vagy utóbb tudatossá válik. A jelenségek talán halmozódnak az életében, valami irányt vagy szerkezetet öltenek, hiszen visszatekintve mindenkinek az élete strukturáltnak tűnik. Meg kell vallanom, hogy most, mikor az életem nagyon szigorúan, a protokoll keretek és nagyon szigorú megkötések között zajlik, ellentétben az előző harminc évem tökéletes szabadságával, mostani, öt percre beosztott napjaimat ma is véletlenszerűnek és kaotikusnak érzem, de visszatekintve az egyes heteimet már nem. Ez végeredményben minden ember életének törvényszerűsége.

A közvetítő szerepem komolyabban talán a Bibó-emlékkönyvvel kezdődött. Rémlik, hogy az emlékkönyvet, amelyet voltaképpen még Pista hetvenedik születésnapjára terveztek, Bibó temetéséről hazafelé menet említette először Donáth Feri, és megkérdezte, volna-e kedvem részt venni benne. Tehát a terv, az elképzelés már készen állt.

Rólam, azt hiszem, mindenki tudta, én magamról mindenesetre mindig tudtam, hogy nem vagyok tipikus aláíró, és nem rohanok bele minden akcióba. A Bibó-emlékkönyv azonban magától értetődően olyan akciónak ígérkezett, amelyben Bibóhoz fűződő baráti-szellemi kapcsolatom és 56 központi súlya miatt részt akartam venni. Majdnem azt mondanám, hogy itt a magam képviseletében Bibót és a bibói magatartást érzékeltethettem. Az érzelmi indokok mellett bizonyára szerepet játszott az az érzés is, hogy hosszú évek után először lehetett valami értelmeset és előremutatót tenni. Ma úgy látom, hogy a könyv jelentősége abban állt, hogy az akkor már eléggé kirajzolódott különbségek ellenére a még egységes frontot képező népi ellenzéket, valamint a demokratikus ellenzéket és a magyar értelmiség jelentős, addig még állást nem foglaló csoportját tudta belekompromittálni egy egységes magatartásba. Mert ha terveink szerint Bibó szellemében állítjuk össze a kötetet, akkor az lehetetlenné teszi a türelmetlenséget, feltételezi viszont az ellentétes vélemények jóindulatú közlését. Ennek a feladatának a könyv, megítélésem szerint, teljes egészében eleget tett. Összejöveteleinken szakadatlanul számoltunk azzal, hogy bármikor rajtunk üthetnek. Bizonyos belső izgalommal mentünk el tehát minden beszélgetésre, annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy az illetékesek tudnak róla. A könyv budapesti intellektuális körökben igen mély hatást tett, nagyon széles körben vitatták. Számomra hihetetlenül érdekes és tanulságos volt a résztvevők és az ilyen vagy olyan ürüggyel részt nem vevők érvelése a részvétel vagy a részvétel elutasítása mellett. Gazdagította emberismeretemet, segített tipologizálni. Találkoztam olyanokkal - mindenekelőtt írókkal, jó írókkal -, akiknek minden sora a politikától való távolállásukat támasztja alá. Ha ódzkodásukat ezzel indokolták, tökéletesen toleráltam. Például Székely Magda vagy, ha jól emlékszem, Nemes Nagy Ágnes, akik szívvel-lélekkel Bibó gondolatait vallották. Találkoztam olyan emberekkel is, akik személyi kapcsolataik révén sokkal közelebb álltak a másik oldalhoz, mégis vállalták az aláírást, ha szorongva, a dolgot lehetőség szerint elkonspirálva is. Ilyenek voltak Vas Pistáék. Találkoztam aztán emberekkel, akik fennen hirdették, hogy az ötlettel egyetértenek, Bibó fontos számukra, de arra hivatkoztak, hogy a résztvevőket gyanúsnak találják, nem méltónak Bibó gondolatvilágához. Ilyen volt például Keresztury Dezső. Indokként az esetek többségében a demokratikus ellenzék tagjai iránti ellenszenv szerepelt. Ellenszenv, bizalmatlanság.

Akkoriban ugyanis eluralkodott az a vélemény Pesten, hogy ezek az emberek a kommunista rendszer szendvicsemberei, akik már csak családi kapcsolataik, múltjuk révén is a régi rezsimhez tartoznak, akár eszközül is szolgálnak, amit én nevetségesnek tartottam. Ezt a nézetet, gondolom, nagymértékben felerősítette az akciótól való félelem, mert annak jelentőségével mindenki tisztában volt. A félelemben élő értelmiségieknek önmaguk számára kellett találni valamilyen ürügyet. Hogy a Bibó-emlékkönyv hetvenhat szerzője között sikerült összehozni a későbbi rendszerváltó két nagy parlamenti párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége számos tagját, a két párt szellemi vezérkarát - a két szekértábort -, az mindenekelőtt Donáth Feri nagyon türelmes és nagyon kitartó munkájának köszönhető. Én szervezőmunkával, az emberek összegyűjtésével, rábeszélésével nem foglalkoztam, ha mégis, csak nagyon szűk körben. Hajlandó voltam nagyon könnyen tudomásul venni, ha valaki őszintén beszélt a félelméről és szorongásáról. Azt mondtam, ha fél, nem szabad részt vennie benne, hiszen megvolt a veszélye, hogy bárki egzisztenciáját tönkretegyék. A másik, ami érdekes, hogy Bibó gondolatkörével a népiek nagy része akkortájt ismerkedett. Sokuk számára élmény, akár reveláció is lehetett.

Knopp András azt írta egy bizalmas jelentésben: külön kiemelésre érdemes sajátossága a szerzői gárdának az 1956-os ellenforradalomban aktív szerepet játszók kollektív jelenléte (Bali, Donáth, Gáli, Göncz, Hegedűs László, Mérei Ferenc). Ez kétségtelen, de az ötvenhatosok csoportját egyenként kellene elemezni. Vegyük Balit, Hegedűs Lacit, engem. Semmiféle korábbi kapcsolatunk nem volt a kommunista párttal. A mi számunkra a politikai életbe való bekapcsolódás tehát később adódott, mint a demokratikus ellenzék azon tagjainak, a volt revizionistáknak, akiknek ezek a kapcsolatai megvoltak. És a másik csoportnak, a népieknek is megvoltak a kapcsolatai a hatalom irányába - persze azzal szakadatlan vitában állva. Az ötvenhat után létrejött hatalomtól legtávolabb mindenképpen az az ötvenhatos kör állt, amelyik a helyi munkástanácsokban dolgozott, vagy mint magam, később Bibóhoz kapcsolódott.

A reformkommunistákat a nyolcvanas évek közepéig revizionistáknak, pártellenzékieknek neveztek. Ez a csoport egészében defenzívában van. Ezek azok az emberek, akiket kommunistáknak nevezünk, de lényegüket tekintve egyáltalán nem azok, hanem európai műveltségű, humánus gondolkodású emberek, sokkal inkább liberálisak, esetleg némi szociáldemokrata beütéssel - ahogy néhányszor már korábban is mondtam. Miként azt is, hogy miután én sohase voltam párttag, megengedhetem magamnak, hogy némely dologban baloldalibb legyek, mint a kommunista párt. Ők ebben a világban most idegenül érzik magukat. Néha az a benyomásom, hogy a magam közbülső helyzetével - mert hiszen mindenféleképpen középen vagyok a magyar politikai palettán, mégha az SZDSZ-tagságot kétségtelenül közelebb állónak érzem is magamhoz - szinte egyedül képviselem 1956-ot úgy, ahogy mi annak idején magunkénak vallottunk.

Az utóbb kerekasztalnak⁷² elnevezett megbeszélés, ahol tíz-egyhányan megvitattuk 1956 néhány tanulságát, számomra rendkívül jelentős volt, mert a saját ötvenhat-élményemet kiegészíthettem másokéval. Ugyanazt az eseményt más-más szemszögből világította meg. A magam részvételét ebben a beszélgetésben rendkívül felületesnek érzem. Már akkor huszonöt év választott el attól az időtől, és ez volt az első eset, hogy 56 eseményeit megpróbáltam felidézni. Nagyon sok részletre nem emlékeztem, inkább szubjektív élményeimről beszéltem.

Abszolút forrásértékű volt viszont, amit Vásárhelyi Miklós mondott, aki nyilván tökéletesen végiggondolta a dolgokat, és olyasmiről is beszélt, aminek mi nem voltunk tanúi. Forrásértékű volt Donáth Feri hozzászólása is, a Bibó-kép megrajzolása szempontjából pedig Méreié is. Nagyon érdekesnek éreztem még Mécs Imréét, aki külső szemszögből nézte az eseményeket, mert ő egyetemi hallgató volt.

Mindebből az derült ki, hogy ötvenhat alapjában baloldali, szocialista felkelés volt. Baloldali és szocialista. Ezt nagyon nehéz volna nem elismerni. Az utca jelszavai: a földet vissza nem adunk, gyárat vissza nem adunk, nem kellenek horthysta katonatisztek, a "se jobbra - se balra - semlegesség" követelése voltaképpen mind belefér ebbe a gondolatkörbe. Mint ahogy a Bibó által megfogalmazott tervezetekben mindenütt szerepel a kizsákmányolás tilalma, a magántulajdon határának felső megvonása, valamint az európai parlamentarizmus intézményrendszerének bevezetése, amelyet, ha jellemezni akarnék, baloldali szociáldemokratának mondanám. Ettől azóta nagyon messze távolodtunk. A létünket meghatározta a brezsnyevi mozdulatlanság. Magyarországnak a Szovjetuniótól való függését figyelembe véve, az országban a mozdulatlanságot és a változatlanságot sugalló közérzet uralkodott. Tekintve, hogy a szovjet színteret nem ismertük, Gorbacsov feltűnésére pedig nem számítottunk, a periférián élve, tudomásul vettük a mozdulatlanságot. Hogy az egész meg fog bukni, azzal, azt hiszem, mindannyian tisztában voltunk. De hogy mi lesz addig, és a bukás mikor következik be, erről halvány gőzünk nem volt.

Állásfoglalásomat, magatartásomat, kapcsolódásomat a nyolcvanas évek első felétől induló, a rendszerrel szembenálló két, egyre markánsabb mozgalomhoz ma már borzasztó nehéz rekonstruálnom. A helyzetemet könnyebb. Én már akkor is köztes helyzetben voltam, amit az is jellemez, hogy a monori találkozóból⁷³ egyszerűen kifelejtettek. Meg is kérdeztem erről a múltkor valakit, aki azt mondta, utólag vertük is a fejünket, egyszerűen elfeledkeztünk rólad. Ami végeredményben nem csoda. Mert a két mozgalom - a demokratikus ellenzék és a népi írók mozgalma - ugyanis, így vagy úgy, valami módon vagy a hatalomból nőtt ki és arról vált le, vagy a hatalomba, a hatalom részesévé lenni kívánva tagolódott be.

Én a hatalomtól annyira távol voltam, hogy valóban nem juthattam egyik csoport eszébe sem. Ugyanakkor a személyes viszonyom az odatartozó emberekkel kellemes volt és problémátlan. Azt hiszem, diplomáciai jószomszédi viszonyként jellemezhetném, de sem szövetségi kapcsolat nem volt köztünk, sem elkötelezett harcostársak nem voltunk.

Mindenesetre mindkettőt figyelemmel kísértem. A Beszélőnek, a szamizdatnak a mondanivalójával - attól eltekintve, hogy lukácsista metanyelvüket olykor elviselhetetlennek éreztem - nagyon egyetértettem, mert hiszen ők voltak azok, akik elsőnek fogalmazták meg egzaktul a problémákat. Az Írószövetség választmányi tagjaként pedig a választmányi üléseken - céljukat tekintve rokonszenvvel, módszereiket tekintve olykor igen nagy ellenérzéssel figyeltem, de - szavazatommal mindig támogattam a hatalommal való szembenállást belülről szervező Csoóriéknak és a népieknek az akcióit. Mikor egy-egy választmányi ülésen már mindenki azt hitte, hogy délután háromkor végzünk, felállt valaki, és javasolta, hogy "hozzunk határozatot arról, hogy követeljük, hogy...". A vége este hét körül általában az volt, hogy nem hozunk határozatot, hanem fölkérjük Illyés Gyulát, hogy írjon egy levelet, vagy mi írunk Illyés Gyulának, amelyben megkérjük, hogy a levelünket juttassa el Aczélhoz, vagy valami hasonló. Ilyenkor hazafelé menet átmentem a piroson, és olyan fáradt meg ideges voltam, hogy azt hittem, felmászom az első fára.

A népiek is több-kevesebb rokonszenvvel figyeltek, volt előttük valami formátlan és bizonytalan tekintélyem is, viszont sohase próbáltak megnyerni maguknak. De sose hittem, hogy ezt bárki is meg akarná tenni, hogy be akarna tagolni a maga terveibe. A kínálkozó hajlam is hiányzott belőlem. Így aztán se népi szekértáborba, se urbánus autóstáborba vagy campingbe nem lehet engem besorolni. Valahol az erdőszélen, kerítések nélkül, egy régimódi sátorban érzem jól magam.

Ha elfogadjuk Balogh Iván általam rendkívül értelmesnek tartott vélekedését, akkor a két csoport szembenállása - a népieké és az urbánusoké - egy öntudatlan, ideológiai ellentétnek álcázott osztályharc a revalorizált régi értékek tulajdonosai, egy kommunista, majd a kommunizmust utána elsőként megtagadó, európai műveltségű réteg és a helyükbe feltörekvő plebejusok között. Persze leegyszerűsítve foglalom össze rendkívül bonyolult mondanivalóját. Én afféle magyar polgári sarjként, aki ennek az európai műveltségnek nem volt birtokában, tehát nem volt mit revalorizálnia, de nem lévén falusi születésű, ennek következtében plebejus se, akinek a kooptálásáért harcolni kell, megint csak középre kerülök.

Az Írószövetség választmányában a hangomat csak egészen a vége felé kezdtem hallatni. Hogy ütemérzék volt-e, vagy félig magaménak érzett ügyekben nem szerettem állást foglalni, vagy a hatalmon belül nem kívántam a hatalommal hadakozni, nem tudnám megítélni.

Aczél György személyében egy művelt, tájékozott ember került pozícióba, akinek az irodalmi értékítéletei nem voltak rosszak. Ez később átváltozott egy sátán-képbe, amely még ma is él. Vele bizonyos mértékig az irodalom és a hang liberalizálódása kezdődött, de megváltozott a manipuláció is. Mondjam azt, hogy a kényszerítés helyére a megvásárlás lépett? Az egyik az amerikai megszállási övezetekben dívott, a másik az oroszban. Aczél módszere a szelet-csokoládés erőszaké volt. Jellegzetesen pesti értelmiségi volt, aki igyekezett az ujját az eseményeken rajta tartani, minden pletykát tudni, az erőviszonyokat és a személyi kapcsolatokat megismerni. 1981-ből van egy bűbájos emlékem: egyszer a választmányban elnöklő Keresztury, aki mindig rendkívül élesen s mindig a dolog lényegére tapintva fogalmazott, egy véletlen elszólalással úgy reagált egy Aczélt, illetőleg a pártot ért támadásra, hogy értsük meg, ez még mindig sokkal jobb, mintha a pasához kellene Törökországba szaladgálnunk.

Én Aczélt személyesen nem ismertem, soha egy szót nem váltottam vele, még kezet sem fogtunk. Miután átvettem a József Attila-díjamat, Aczél épp oly gondosan kerülte a találkozást, mint én. Igyekeztem messze elkerülni, mert nagyon jól tudtam, hogy mestere az ígéreteknek, amire még csak alkalmat sem akartam adni, ne tegyem ki magam annak, hogy mint mindenki, netán én is megvehető ember vagyok. A József Attila-díjnak viszont nagyon örültem. Vagy tízszer terjesztettek föl, a legvégén az Írószövetség már presztízskérdést csinált abból, hogy megkapjam a díjat. Gondolom, a pillanatnyi erőviszonyokat tükrözte az Írószövetség és a kormány vagy inkább a pártközpont között, hogy megkaptam.

Az Írószövetség 86-os közgyűlésén teljesen nyilvánvaló volt, hogy a szándék az Írószövetség felbomlasztása, ami abban nyilvánult meg, hogy a pártvezetés megpróbálta kettészakítani. Ez az igyekezet azonban nem járt sikerrel, mert, ha jól emlékszem, csak harmincegy embert sikerült rávenni arra, hogy kilépjen. Mindenesetre ekkor törtek át az Írószövetségben a szerveződő ellenzékiek. Ekkor hangzott el, azt hiszem, Csurkának a szájából, hogy túlgyőztük magunkat... A szövetség túlnyomó része osztatlan örömmel fogadta a népiek győzelmét, de sokan véltek antiszemita hangokat is felfedezni például Sánta Feri felszólalásában, szerintem nem tudatosan, viszont a frazeológia ilyesmit sugallt. A megosztás szándéka zátonyra futott. Az akciónak távlatilag két eredménye volt. Ebben az időben lépett túl az Írószövetség belső népi ellenzéke az Írószövetség keretén, és vált országos politikai tényezővé, tehát anélkül, hogy bárki is tudott volna róla, ekkor született meg az MDF. És ez védte meg a Magyar Írószövetséget a bomlástól, és tette lehetővé, hogy érdekképviseleti szervvé váljon.

1989-ben választottak meg az Írószövetség elnökévé. Csoóri meg én ugyanannyi szavazatot kaptunk. Csoóri az Írószövetségből továbblépett a politika terére, engem meg többen ostromoltak, hogy vállaljam az elnökséget. Azt mondtam, ha mindenki bizalmát bírom, akkor vállalom. A választmány egyhangúlag választott meg. Utána voltak, akik megpróbálták megakadályozni, hogy elnök legyek, de nem sikerült. Kiderült, hogy én kavics vagyok a kalácsban és nem mazsola, aki ráharap, annak beletörik a foga.

Az irodalom Magyarországon, akárhogy strukturálódik is, nagy jelentőségű. A magyar identitás nálunk az irodalomban fejeződik ki, ahogy Ausztriában a zenében, Lengyelországban a színházban. Itt kétszáz év óta az írótársadalom szavának erkölcsi súlya van. Elnökként tehát úgy gondoltam, hogy ennek az identitást kifejező irodalomnak a feltételeit és a védelmét kell biztosítani. Érdekvédelem többféle van. A legmagasabb szint az értékvédelem, amelyet az Írószövetségnek kell ellátnia, ahogy a szakma rangjának a biztosítását is. A szövetséget magát azért kell megvédeni, mert ha ezt a struktúrát szétverik, marad az atomizált író, aki teljesen ki van szolgáltatva a kiadónak, a piacnak úgy, hogy a piac nyomására hamis értékhierarchia érvényesülhet.

1986-ban volt a forradalom harmincadik évfordulója, s az év nyarán temettük el Donáth Ferit. A sajtókampány ellenére lassan érezhető volt, hogy a fiatalokat és a társadalmat kezdi izgatni ötvenhat emléke, hogy az össznépi emlékezetkiesés megszűnőben. A fél- vagy háromnegyed igazságok kimondását a társadalomban általános felhorkanás és düh követte, a kimondatlan igazságnak öngerjesztő ereje volt. Én erre az évre teszem a Bibó-reneszánsz feltámadásának az idejét is. Bibó munkáinak mintaszerűen szerkesztett és gondozott legális magyar kiadása a megjelenése után meg tudta alapozni azt a politikát, azt az erkölcsi tartást és modellértékű magatartást, amely Bibót mindmáig mintaképpé teszi.

1986 decemberében volt még az az 56-os konferencia⁷⁴ is, amelyet Donáth kezdeményezett. Bennem is jókora adag szorongás volt. Talán azért is, hogy ez az ellenzéki tudományos konferencia valamilyen módon visszavetheti a megindult fejlődést. Hogy mekkora volt a tanácskozás tudományos értéke, nehéz lenne megmondani. Volt olyan referátum, amely számomra a reveláció erejével hatott, így például az Országház előtti vérengzésre és az áldozatok számára vonatkozó közlések. Nem éreztem ugyanakkor, hogy egyértelműen érvényesült volna 56-nak a - megítélésem szerint - morálisan is szocialista jellege, ellenben nagyon erősen érvényesült a kezdeményezés pártellenzéki, illetve mostani szóhasználattal reformkommunista jellege. És nem bontakozott ki, hogyan változott mindez népi akcióvá. Így a képet elég féloldalasnak éreztem. Mindezt még hangsúlyozta a népiek távolmaradása, akik a jelen esetben is tapintatosan viselkedtek Pozsgayval. Mindössze megfigyelőnek küldték el Lezsák Sanyit, akit én akkor nagyon szerettem. Talán ez volt az első repedés: mert addig az ellenzék egyik szárnya sem helyezte a pártállam képviselőjét, politikailag bármily fontos is figura volt az együttműködés jelentősége fölé. Addig egymás számára fontosabbak voltak, mint a hatalom képviselője, aki elősegítheti egyéni vagy csoportérdekeiket.

Szorongásaink végül nem igazolódtak, viszont a konferencia komoly hatása sem érződött. Az anyag sokára jelent meg, elég nehezen hozzáférhetően, és viszonylag primitív kiadásban. 56 tudományos kutatását tehát elölről kell kezdeni, most már nagyon sok új adat ismeretében és a nemzetközi összefüggésekbe ágyazva. Az utóbbi években megjelent könyvek inkább a meglévő adatok érzelmileg diverzifikált változatai. Ezek között a memoárirodalomnak, mint ahogy az oral historynak is, az az értelme, hogy a történelem ismert csontvázára ráteszi a húst. Isten mentse meg tehát azt a történészt, akinek a valóságot az oral historyból kell kiszednie! Először is, mert a részadatoknak a valóságértéke vagy hitelessége kisebb az emlékezetkiesés, emlékezettorzítás és a nagy időbeli távolság miatt. Másrészt nagyon gondosan kell válogatni, tehát az egymást fedő megállapításokat kell kiemelni.

1985-86-87 számomra az utóbbi idők legtermékenyebb időszaka volt. Sokat voltam vidéken ezekben az években. 85-86-ban írtam meg a Soros-ösztöndíj segítségével a Mérleget. Úgy érzem, hogy mondanivalóját tekintve mindmáig legfontosabb művem, mert a zsidó-népi ellentétnek, illetőleg az ellentét belső tartalmának a megvilágítását szolgálja. Ha jól emlékszem, szintén 86 nyarán írtam a Pesszimista komédiát is, két-három hét alatt, rendkívül koncentrált munkával. Kíváncsi volnék, hogy ma túlságosan komor-e, vagy érezhető az iróniája. Ez majd kiderül, remélem, egy idő után, ha egy színház elolvassa. 1987-88 nyarán írtam meg a Persephonét, amely jellegzetesen politikátlan és magántermészetű mű. Énhozzám pillanatnyilag ez áll a legközelebb, életfilozófiámnak az újjászületéssel és az élettel-halállal kapcsolatos összefoglalása.

Közben rengeteget fordítottam. A Soros Alapítványnak hála a nyolc vagy tíz hónapra adott ösztöndíjából megírtam három drámát. A Művészeti Alap tagja voltam, s ez megadta a szabadságot, a munkalehetőséget, amihez viszont a munkát nekem kellett megszereznem, de ez adta Szigligetet, Sikondát, meg azokat a helyeket is, ahol dolgozni tudtam.

	Göncz Árpád írógépe előtt

	Göncz Árpád és felesége a Szigligeti Alkotóházban

1988 eleje: három nagyon fontos dolog van alakulóban. A Történelmi Igazságtétel Bizottságából, ha akartam volna, sem maradhattam volna ki. A TIB szükségességéről legalább három előzetes belső megállapodásra emlékszem. Erkölcsi kötelezettségnek éreztük először is, hogy megcsináljuk, de úgy éreztük, hogy az idő is megérett rá. Közös elhatározással fogalmaztuk azt a bizonyos, máig igen jelentősnek érzett alapítólevelet vagy alapítónyilatkozatot, amely, ha jól emlékszem, elég kerülő úton jutott a nyilvánosság tudtára, de amikor végül elterjedt, jelentős visszhangja volt. Máig nem fogalmaztuk meg egészen pontosan se a céljainkat, se a kereteinket, ami nem ártott, az igazán jó mozgalmak organikusan fejlődnek, nem szándéknyilatkozatok szerint. Mint ahogy soha nem szabtuk meg, hogy meddig terjedhet, hogy tömegmozgalom lesz-e vagy sem, hogy politikai vagy tudományos kutatás. Ha arra kerül sor, valószínűleg teljes természetességgel válik kutatóintézetté. Mint ahogy l989. június 16-án teljes természetességgel vált tömegmozgalommá. Az egésznek az a jellemzője, hogy nem mi csináltuk a TIB-et, hanem a TIB csinált bennünket. Csinál következetesen bennünket, amiben benne van, hogy mindenki morogva, ódzkodva és késve végzi, amit kell, de ami végül lesz, az általában jó. Nem vagyunk politikai párt, nem vettünk fel milliókat, nem sároztuk be a becsületünket. A TIB hatását mindazonáltal csak a társadalmi hajszálcsövesség tanulmányozása után lehet majd kitapintani, vagy azon, hogy a tagjai, vezetői milyen mértékben hatottak a társadalomra és a politikai mozgalmakra. Már amennyiben egy ember hatását azonosítani lehet a mögötte álló szervezet hatásával. Ennek következtében a TIB éli a maga életét, amit én nagyon szeretek. Életem legnehezebb hónapjai közé sorolom a temetés előkészítését, főleg a legvégét, amikor ráadásul két nappal a temetés előtt kellett befejeznem a Bush-könyv⁷⁵ fordítását. Akkor már egy hónapja úgy éreztem, hogy repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Álmatlan éjszakáim voltak legalább egy hónapon keresztül. A folyamat tökéletesen meghaladta elképzeléseinket. Mi tehetséges amatőrök voltunk, belekezdtünk valamibe, aminek még a szervezéstechnikai kérdései is meghaladták az erőnket és felkészültségünket. Ráadásul az egésznek az előkészítésébe, lebonyolításába Amerikából és Ausztráliából, Karakószörcsögről és Óbudáról bekiabáltak a palánkon. Mindeközben én fordítottam Busht, és igyekeztem magam kivonni minden alól. Iszonyatos lelki teher volt rajtam addig, amíg - hála Borbás Mari segítségének - a Busht sikerült leadnom.

	A Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) megalakulásának 10 évfordulóján állított emléktábla a Gerlóczy u. 11-ben

	Nagy Imre és mártírtársai újratemetése - az esemény plakátja

Utolsó nap délben, mikor mentünk az utolsó sajtótájékoztatóra, és Vásárhelyi Miklóssal meg Hegedűs B. Andrással bementünk a Fő utca mellett egy cukrászdába, odajött hozzánk lángoló szemmel egy nő, a szeméből csurgott a könny. Megállt és azt mondta: nekem megölték az apámat, anyámat, nekem nem élnek a gyerekeim, ha holnap vér fog folyni, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!

Budapesten az emberek nem kenyeret vásároltak, hanem élesztőt. A Műcsarnok előcsarnokában aztán odajött hozzám valaki, és a forradalom megcsúfolásával vádolt, mert nem állítottuk mögé, vagy mert mögé állítottuk Paskayt, meg hogy fogunk-e alkalmazkodni az amerikai rádió adásidejéhez.... Itt borultam ki, és kezdtem üvölteni. Úgy éreztem, hogy most kapok infarktust, alig tudtam kilépni a szószékre. Tudtam, hogy mindez éveket vehet el az életemből, de megéri, mert ez életem legnagyobb napja.

Fogalmam sem volt, mekkora ereje van a hangágyúnak. Ott láttam magam előtt a többszázezer embert arctalanul, azok után, hogy elhangzott a kivégzettek névsora, minden név egy kalapácsütés az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Ilyen lelki teher még soha nem volt rajtam, mint akkor. Ekkora felelősség sem. Az volt az érzésem, hogy minden kicsúszott a kezemből, itt már minden Isten kezében van, ahogy én is. Hogy valami rettenetesen nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.

	Nagy Imre újratemetése: Nagy Imre és mártírtársai ravatala a Hősök terén

Még a temetés előtt egy ízben közös látogatást tettünk Németh Miklósnál és Szűrös Mátyásnál. Én a megbékélést és a feszültség levezetését teljesen jogos igénynek véltem. Az volt az akkori álláspontom, hogy béküljünk meg, de ez a megbékélés nem lehet egyoldalú, akkor lehetséges, ha a megbékélés alapfeltételeit teljesítik. Én egy feszültségek nélküli Magyarországot képzelek el, abban érezném jól magam. Meg tudtam érteni, hogy azok a fiúk, akik nem csinálták végig ötvenhatot, borzasztóan felháborodtak a véres megtorlásokon. De nem élték át a börtön katartikus hatását, amely, amennyire én látom, senkiben sem a gyűlöletet, hanem a megértés vágyát keltette föl. Még a halálraítéltek legradikálisabbjai is a megbocsátást hirdetik.

	Darvas Iván, Mensáros László és Hegedűs B. András 1989. június 16-án, az Új köztemető 301-es parcellájánál

Amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon. A lelki okok mellett politikailag is vállalom a megegyezést a Magyar Szocialista Munkáspárt azon szárnyával, amely a békés átmenetet próbálja valamiképpen elősegíteni. Nem a kiegyezést, hanem a megegyezést! A kettő között alapvető különbség van. Nagyon röviden tudnám jellemezni. Emlékszem, amikor Németh Miklós visszajött Nagy Imre koporsója mellől. Én elébe mentem, és kezet fogtam vele. Nyújtotta a kezét, de láttam, hogy a szeme nincs ott. Összeharapta a fogát, annyira, hogy fehér volt a pofacsontja és csupa veríték volt a homloka. Akkor láttam életemben először, mi az a Canossa-járás, láttam, hogy ez az ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy most felrobbantotta maga mögött a hidat, leszámolt mindennel, és hogy most itt élete legfontosabb lépését tette meg: elszakította magát a múltjától. A Németh-kormány, amely alól Pozsgay kilőtte a pártot, mint ahogy saját maga alól és az egész kommunizmus alól is kilőtte, a közbeeső három-négy hónapban jól-rosszul, de a nemzet kormánya tudott lenni. Elmondhatatlan nehéz körülmények között tisztességesen helyt állt. Az én benyomásom azóta is az, hogy Németh Miklós keresi a modus vivendit.

A magyar fordulat másképpen is alakulhatott volna, sőt, szerénytelenül hozzá kell tennem, hogy akkor a kelet-európai folyamatok is másképp mentek volna végbe. A keletnémet menekülteket például nem lehetett volna az év végén átengedni a határon.

Mindenesetre nem voltunk teljesen eszünknél ezekben a napokban. Állandóan csináltunk valamit, és már szinte tébolyodottan védtük a magunk álláspontját. De amikor a TIB nem létező szervezetének, nagyrészt Hegedűs B. András lakásán sikerült valamit kiharcolnia, akkor valahogy az európai történelemhez járultunk hozzá. És azt hiszem, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ez Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András meg az én döntésem volt.

	Földes Péter, Hegedűs B. András, Göncz Árpád és Hegedűs László 1989. október 23-án a Hősök terén

	Nagy Elek, Göncz Árpád és Kozák Gyula a Fiumei úti temetőben

Hogy kinek az agyában fogant meg a Hálózat, ma már képtelen lennék felidézni. Mindenesetre, amikor 1988 májusában megalakult, magam is egyike voltam a kezdeményezőknek, majd az ebből kinövő párt, a Szabad Demokraták Szövetségének is egyik alapító tagja lettem. Kezdetben az ügyvivő testületnek is tagja voltam, hűségesen eljártam az értekezletekre, bár - elegendő információk híján - soha nem éreztem, hogy valóban részem volna a döntéshozatali folyamatban. A küldöttgyűlésen, a Gólyavárban ezért önként visszaléptem a jelöléstől, s ezzel lényegében megint kívül kerültem. Az ösztönöm megint jól működött, mert azt mondtam - a feleségem gyakran emlegeti -, hogy ha később valami történelmileg is hasznos szolgálatot akarok tenni, akkor nekem most hátrébb kell lépni.

Mindenesetre jól jött ekkor az Írószövetség, amely egy eleve adott, párton felüli, de Magyarországon szinte közjogi méltóságnak számító erkölcsi-hatalmi pozíciót jelentett. Az Írószövetség elnöksége szinte automatikusan alapozta meg később a köztársasági elnökké választást, amikor az aktuálissá vált. Pedig már úgy látszott, teljesen háttérbe szorulok az elnökjelölt-kiválasztáskor. Mert egyrészt egyértelmű volt, hogy hova tartozom, hogy távol állok a napi politikától, hogy egy ilyen helyzetben távol tudom tartani a pártpolitikát, és egyértelmű volt, hogy bonyolult helyzetben meg tudom állni a helyemet. Senki sem értette, miért léptem hátra akkor, amikor a politikai helyzet kiéleződött, én úgy gondolom, hogy a politikai időérzékem és politikai ösztönöm élesebben működött. A választási küzdelemben - amelyben mindkét fél nemtelen eszközöket használt, s ez nagyon sok fájdalmat okozott nekem is - én voltam az egyetlen, akit nem sároztak be. Azt kell mondanom, hogy az MDF eszközei voltak a nemtelenebbek, bár hajlok arra, hogy egy törpe kisebbség provokációját erőltették rá az MDF egészére. Mindenesetre nagyon befolyásolta szemléletmódjukat, amihez megvolt az alap: az a masszív, magyar középosztálybeli, előítélettel teli butaság, amely a keresztény kurzus maradványa. Gyakorlatilag előbújt Horthy a szőnyeg alól, ahová úgy söpörték be, hogy tovább tenyészett. Az eszmék felezési ideje szemmel láthatólag sokkal hosszabb, mint számítottam, főleg akkor, ha mélyhűtik őket.

Az SZDSZ-nél meg bántott a párt vezetésében érvényesülő klikk-szellem, amire még azt se mondhatom, hogy jogtalan, mert az a klikk tartotta a kezében a vezetést, amelyik a pártot létrehozta, tehát saját magáénak tekinti. Ugyanakkor, ha országos párt kíván lenni, akkor be kell engednie a vidéket és az új tagokat, de ha megteszi, nem vagyok benne biztos, hogy a párt ilyen liberális marad. Mindenesetre én örültem annak, hogy az SZDSZ-szel Magyarországon a szelíd, de rendkívül rokonszenves ekvalista liberalizmus ekkora súlyt kap. Ez a magyar történelemben először történt meg. Viszont pillanatnyilag még egyik párt sem az, ami. Majd kialakul. Az SZDSZ-t jelenleg is csak keretpártnak ítélem, amelyik kellően koherens a vezetését, az emberi összetartását, sőt azt merem mondani, az emberi tisztességét tekintve. Ha le tudja vetkőzni az akcionista párt jellemvonásait, akkor megvan benne egy kormányzóképes többségi pártnak vagy egy országos pártnak minden lehetősége.

A Szabad Demokraták Szövetsége a budapesti listán első helyen indított, pontosan azért, hogy ha győz a párt, vagy az MDF-fel azonos súlyú lesz, engem jelölhessen köztársasági elnöknek. Előre tisztázták velem, és vállaltam. Miután a választásokon aránytalanul lemaradt a győztes párt mögött, nyilvánvaló volt, hogy a kérdés az MDF-től függ.

Mikor Antall április utolsó napjaiban fölhívott, hogy szeretne velem beszélni, pontosan tudtam, miről lesz szó. Antall egy külön cédulára még le is írta, hogyan kívánja a dolgot közjogilag elintézni: engem megválasztanának a Ház elnökének, a Ház elnöksége pedig rám ruházná az ideiglenes elnöki funkciót. Ugyanakkor viszont ő megkapja azt a lehetőséget a kormányzati munkához, amit a kétharmados többség követelménye lehetetlenné tesz. Bementem a pártba, éppen útközben találtam Kis Jancsit, Tölgyessy Pétert meg még valakit, akik szinte kitépték a kezemből a papirost: ötvenegy százalék kell a hatvanhat százalékért cserébe! Mondtam, megítélésem szerint ez itt komoly alkupozíció. Akkor viszont a szabad sajtót is meg lehet csinálni. Kemény alku kezdődött. Huszonnyolcadikán este még úgy nézett ki, hogy nem mennek semmire. Másnap megint összeültek, és arról lehetett látni, hogy meg akarnak állapodni, hogy gépírónőt is hoztak magukkal. Elkészítették a megállapodás⁷⁶ vázlatát, ezt Tölgyessy kidolgozta, a felek aláírták, engem elnöknek jelöltek. Én magam a tárgyaláson nem vettem részt, sőt jó előre megmondtam, hogy a tárgyalások során a megegyezés az érdekes, az eredmény, az, hogy én elnök legyek, másodrendű kérdés. De mindkét fél egyetértett abban, hogy én megfelelek.

Antall Józsefhez engem régi politikai kapcsolat fűzött. Először az édesapja és a közös független kisgazdapárti múltunk révén, másodszor a Kisgazdapárt újjáalakulása körül játszott, inkább fékező, mint előmozdító tevékenységem révén. Korainak véltük a párt létrejöttét és rendkívül egészségtelennek létrejötte körülményeit. Két megbeszélésen is részt vettem a Hazafias Népfront helyiségében, de kiábrándító volt, ami azokon az alkalmakon elhangzott. Én ez leszek, ő az lesz, ez volt a fő téma. Föl sem merült, hogy ország is van, nemzetközi körülmények is vannak, hogy van jövő is. Akkor végleg meggyőződtem róla, hogy ott nekem keresnivalóm nincsen. Elképzelhető, hogy ugyanez történt Antall Jóskával is, aki ugyanígy nem találhatta a helyét ott, hiszen jóval az ő színvonala alatt volt. Ez vezette talán az MDF-hez, amelyben kezdettől fogva részt vett.

Az MDF-ben nekem is volt jó néhány barátom, és többeket nagyra becsültem, Kiss Gy. Csabát, Lezsák Sándort például. Nagyon sokra tartottam Antall politikai, taktikai képességeit, mindenekelőtt abszolút szellemi fölényét, debatter készségét. Ugyanakkor kezdettől érzékeltem az MDF-ben egy olyasfajta nemzeti demagógiát, amelyet semmiképpen sem tudok elfogadni, mégpedig nemzeti szempontból nem. Mert azon a címen, hogy a szomszéd országban élő magyarságnak kívánnak segíteni, az érzelmeket felkorbácsolva lényegesen többet ártanak, mint amennyit segítenek.

Az egész fura képződmény. A legromantikusabb elemek lekapcsolódtak, amikor Fekete Gyulával sokan átkerültek a Néppártba, mert a valamivel reálisabban politizáló elemek maradtak bent az MDF-ben. Ehhez csapódott egy vidéki, konzervatív kispolgárság, főleg a meglehetősen frusztrált vidéki félértelmiség és értelmiség, amelyhez csatlakozott az én megítélésem szerint a helyi presztízsréteg és - mondjuk így - a helyi vadásztársaság. Ezt a furcsa vegyességet vélem felfedezni bennük ma is, amelyben valóban az elitbe való kooptálálódás vágya a meghatározó. Valószínűleg teljesen öntudatlanul. Ehhez a csoporthoz csatlakozott a maga abszolút szellemi fölényével Antall, aki konzervatív, keresztény, demokrata politikus, német műveltségű, német modelleket követ, németül is beszél, tehát az MDF bázisán itt nyilván létrejött egy CDU-mag, s ez alakított kormányt. Antallal dolgoztunk mi már egyszer-kétszer együtt, ebben az időben is sokszor egyeztettük a nézeteinket, ezért valószínűleg hasznosnak is tartott engem. A megállapodás létrehozása az ő tekintélyét is megtámasztotta, kívülről támasztotta meg a saját pártjával szemben, ezért felülről nem kellett tartani semmi tisztességtelen vagy erőszakos dologtól. Gondolom, ez vezethette. Hadd mondjam azt, hogy ezt a választást Antall részéről teljesen logikusnak ítélem. Tudta, hogy én együttműködésre képes és hajlandó vagyok, újra meg újra hangsúlyozva, hogy az álláspontom az MDF-étől eltér. De éppen a személyem következtében úgy érzem, hogy ebben a jelenlegi politikai helyzetben az alkotmány adta lehetőségeken belül eleget tudok tenni az egyensúlyozó szerepkörnek. Hogy aztán tényleg sikerül-e, azt nem tudom.

Megválasztásom után közvetlenül elutaztam az Egyesült Államokba, már elnökként, de még egy korábbi meghívásnak eleget téve. Az Indianapolisi Egyetemtől kaptam meghívást díszdoktorrá avatásomra és egy díszbeszéd elmondására.

	Göncz Árpád feleségével az indianapolisi Butter Universityn díszdoktorrá avatásán

Magyarországnak abban az időben rossz sajtója volt Amerikában. Ezt mindenekelőtt a választás második menete okozta, amikor is antiszemita hangok kezdtek hallatszani. Az SZDSZ plakátjait átírták, és kétméteres mogen Dovidokat festettek a városban, javarészt a Belvárosban, de országszerte is, amelyeket az amerikai és javarészt zsidó újságírók boldogan fényképeztek. Pillanatok alatt elterjedt a második világháború tapasztalatai alapján, hogy Magyarországon nemhogy meghalt volna az antiszemitizmus, hanem feléledt. Meggyőződésem, hogy ez egy törpe kisebbség rendkívül erőszakos, provokatív akciója volt. A magyarországi jobboldali közvélemény ugyanakkor a zsidó túlérzékenységet kárhoztatta, amiért telekiabálták New Yorkot és egész Amerikát a történtekkel. Tudtam, ha ennek nem tudunk véget vetni, az Magyarországnak milliárdokban kifejezhető károkat okozhat. Úgyhogy nyilvánvaló volt számomra, hogy nekem, aki már elnökként és hiteles személyiségként érkeztem Amerikába, találkoznom kell a Zsidó Világkongresszus vezetőivel és néhány más szervezetével. Hosszú beszélgetést folytattam a Washington Post főszerkesztőjével és szerkesztőbizottságával is. Ez a beszélgetéssorozat eloszlatta a gyanújukat. Egy pillanatig sem tagadtam, hogy Magyarországon léteznek ilyen jelenségek, de megpróbáltam megtalálni és megmagyarázni a cui prodestet és megpróbáltam megértetni velük, hogy valóban csak egy törpe kisebbségről van szó. Ezek az amerikai urak - virtigli amerikaiak - főleg azért fogadták el az érvelésemet, mert nem tagadtam a látens antiszemitizmust. Tagadtam viszont, hogy Magyarországon lehetősége volna a szervezett és erőszakos antiszemitizmusnak. Magával a látens antiszemitizmussal kapcsolatban pedig az volt a közös véleményünk, hogy a világon mindenütt van. Senkit nem lehet kötelezni arra, hogy szeresse a zsidókat, de azt meg lehet akadályozni, hogy halomra mészárolják vagy diszkriminálják őket. Tény, hogy létezik zsidó túlérzékenység is, de ez a túlérzékenység nem keletkezett volna, ha nem sértik meg az érzékenységüket. Akinek az apját-anyját megölték, annak az érzékenysége érthető. Akinek kiirtották a hozzátartozóit, az fél. És a magyarországi holokauszt nemcsak abban volt emberellenes, hogy elvették az emberek életét, de olyan emberektől vették el a hazájukat és a hovatartozásukat, a közösségüket, akiknek nemzedékek óta itt éltek az őseik. Ez az érzékenységet felfokozta. Minden olyan hangra felordítottak, amely megpróbálta őket eltávolítani a nemzet testéből, amely kétségbe vonta a magyarságukat és jóhiszeműségüket. A holokauszt olyan stádiumban érte a magyar zsidóságot - a legalább nyolcvanöt-kilencven százalékig nemcsak integrált, de beolvadt zsidóságot -, hogy úgy kellett a gázkamrába mennie, hogy nemcsak a vallásos hitétől fosztották meg, hanem a nemzetébe vetett hitétől, a hovatartozásától, mindenétől, és lelkiekben is lemeztelenítve vesztette el az életét.

Amerikában beszéltem bankárokkal is, és találkoztam a Kennedy-családdal: Ethel Kennedy, Robert Kennedy özvegye hívott meg egy családi vacsorára magukhoz. És találkoztam Tom Lantos - Lantos Tamással is és még néhány prominens emberrel Washingtonban, miként találkoztam a Magyar Közösség tagjaival is.

Az utazás csúcspontja a Bush elnökkel folytatott háromnegyed órás beszélgetés volt. Gorbacsovval való csúcstalálkozója előtt az amerikai elnök megkérdezte a véleményemet Gorbacsov sorsáról, a Szovjetuniónak nyújtható segítségről, az ott zajló folyamatok kelet- és közép-európai visszahatásáról, az esetlegesen kialakuló válsággócokról. Azt próbáltam elmondani, hogy Gorbacsov történelmi szerepével tisztában vagyunk, Gorbacsov formálja a történelmet, de Gorbacsov maga is a történelmi folyamatok produktuma. A folyamat, amely Kelet-Európában megindult, természetes folyamat, végig fog menni, és Magyarországon már elkezdődött a stabilizáció. Elmondtam, hogy nekünk érdekünk a Szovjetunió belső helyzetének a stabilitása, hogy a csapatok kivonulása ne akadjon meg. Közép-Európa már fölszabadult népeit illetően elmondtam, hogy a magyarországi és csehszlovákiai demokrácia már minden valószínűség szerint irreverzibilis. A veszély inkább gazdasági. Viszont a csapatok még nem vonultak ki, és nagyobb az itt maradás veszélye, mint az újra bevonulásé. Hírszerzői jelentésben utóbb visszakerült hozzám, hogy úgy ítélte meg, új típusú vezetővel találkozott. Mindenesetre az eredetileg tizenöt perces drop in látogatásból negyvenöt perc lett.

Elutazásom előtt még első protokolláris kötelezettségemnek is eleget tettem, rögtön beiktatásom után ugyanis Magyarországra érkezett a walesi herceg. Mélyen meg voltam indulva, amikor életemben először léptem el a magyar katonai díszszázad előtt, és a magyar zászlóval szembefordulva a Himnuszt hallgattam. A nap rásütött a zászlóra, és egy szép bajszú fiatalember tartotta teljesen mozdulatlanul, behunyt szemmel, amit valahogy jelképesnek éreztem. Sírtam, Zsuzsa zokogott, Diana hercegnő megszorította a kezét.

Emlékezetes találkozásom volt még a pápai nunciussal⁷⁷ , akinek az elődjét 1945 elején a szovjet hatóságok kiutasították Magyarországról. Kellemes, kulturált embert ismertem meg a személyében, akinek elmondtam, hogy magam is komolyan veszem a kereszténységet, hogy katolikus vagyok, de ha valahova sorolni kéne magamat, akkor feltétlenül valdensnek⁷⁸ mondanám magam. Azt válaszolta, hogy a középkor minden ellenkező híreszteléssel szemben nem sötét korszak, hanem a legvilágosabb korszakok egyike. Nyitott volt, aki a valdens megjegyzésemet is egy pillanat alatt helyére tudta tenni, és levonta belőle mindazt a következtetést, amit magam három lépcsőben tudtam volna csak levonni.

	Angelo Acerbi pápai nuncius köszönti a 80 éves Göncz Árpádot

Elnökként jártam már Moszkvában is: a miniszterelnökkel, a honvédelmi miniszterrel és a honvédség parancsnokaival részt vettem a Varsói Szerződés csúcstalálkozóján⁷⁹ , a Szerződés bomlásának a csúcsértekezletén. A találkozó légköre volt érdekes. Azt hiszem, alapjában különbözött a korábbiaktól, hiszen még a legutolsón is Honecker és Ceausescu voltak jelen. Személyes találkozásom Gorbacsovval élmény volt számomra: tele volt élettel, energiával, mosollyal, aki a hirtelen rendszerváltást Magyarországon fölényes magabiztossággal fogadta, mint amivel teljesen egyetért. Rendkívül befogadóképes, hajlékony, tökéletesen tárgyalóképes és nagyon gyors eszű ember benyomását keltette bennem, akiben jókora emberi melegség és empátia is van.

Ennek a két hónapnak a legfőbb tanulsága, hogy a közvetett megközelítéseknek számomra nincsen értelme. Arra is rájöttem időközben, hogy ha mi ketten együtt szerepelünk Antallal, akkor minden jóindulat ellenére valószínűleg nem erősítjük, hanem inkább gyöngítjük egymás hatását, sőt, ütjük egymást. Én az ő komor hátterén úgy festhetek, mint egy bohóc, ő az én hátteremen meg úgy, mint egy temetkezési vállalkozó. Az egész tárgyalási közelítésünk, az életstílusunk, a magatartásunk, a hatalomhoz való viszonyunk alapvetően más. Az én stílusom a diplomáciai játékszabályok és a tárgyalási protokoll formális elemei ellen szól. Mára kialakult a tárgyalási technikám is, rájöttem, hogyan kell harminc-harmincöt perc alatt kapcsolatot létesíteni, ha azt akarom, hogy maradandó hatást keltsek. Ha erővel bírom, és nem vagyok fáradt, hat-nyolc embert is kézben tudok tartani. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy a velem szemben ülőnek lássam a szemét. Ha látod, hogy nem bújik el a szeme mögé, és van benne humor, már megvan a kontaktus.

Ugyanilyen tárgyalási stílust tapasztaltam Václav Havelnél. A tárgyalóasztalnál hihetetlenül fogékony tudott lenni, nagyon gyors, minden közelítése pozitív. Szemmel láthatóan nem keresett semmi hátsó gondolatot abban, amit mondtunk. Emberrel ilyen könnyen súlyos kérdésekben egyetértésre még nem jutottam. Amikor megpróbáltam jellemezni neki a magyarországi helyzetet, mindent azonnal a helyére tett. Karizmatikus személyiség, és az ottani elnöki rendszer szerint lényegesen nagyobb a hatásköre is, mint az enyém. Viszont elég sokat improvizál. Ez bizonyára művész voltából is adódik, meg abból, hogy ő sem volt sose professzionista politikus. Én egyébként már korábban is találkoztam vele személyesen. Életemben akkor ültem először fekete elnöki Mercedesben, amikor Havelt Vásárhelyi Miklóssal meg a tolmáccsal kivittük a temetőbe Nagy Imréék sírjához. Akkor hangzott el klasszikus megjegyzése. Az, hogy mi most itt megyünk együtt, olyan, mintha ő írta volna a forgatókönyvét, mondtam. "Nem én írtam - felelte -, én csak rendezőasszisztens voltam, ott írták" - és fölfelé mutatott, a mennyekbe.

	Václav Havel, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Nagy Erzsébet 1990-ben, a 301-es parcellánál

A Fidesszel furcsa, mondjuk, hogy szubjektív viszonyban vagyok. Orbán Viktort, Kövér Lászlót a Hálózat ülésein ismertem meg, kívül is voltak, meg belül is. Akkor még nem döntötték el, hogy hova is tartoznak igazán. Most a Parlamentben a Fidesznek dolgozik az idő. Egyrészt, mert nincsenek elkötelezve, sem megegyezés, sem más nem köti őket, joguk van mindent kegyetlen pontossággal és egyértelműen kimondani, amire másnak nincs lehetősége. Azt hiszem legalább tizenöt százalékkal nőtt a rokonszenv-indexük. Nagyon jól szerepelnek. Egy valamit nehezményezek, hogy könyörtelen keménységgel követik a közvetlen pártérdekeiket, mintha nem lennének képesek a köznek vagy az országnak az érdekét a párt érdeke elé helyezni. Viktor akkor is nemet mond, ha utána sem gondol nemet. És rettenetesen félnek attól, hogy az SZDSZ gyermekének tekintsék őket, amire persze semmi szükség, mert felkészültségüket, szaktudásukat, népszerűségüket tekintve különálló entitást képviselnek. Álláspontjuk és magatartásuk ebben a Parlamentben nagyon hasznos, ők a nem kommunista ellenzék valódi hangja. Ugyanakkor, amikor az SZDSZ-t az a szerep, hogy felelős a jövőért, és osztozik a politikai élet stabilitásának felelősségében, olykor beleszorítja egy olyan állásfoglalásba, ami elmossa az arcát, a Fideszt semmi ilyesmi nem szorítja. Kíváncsi lennék, hogy ha a sors olyan helyzetbe sodorja őket, hogy állást kell foglalni döntő kérdésekben, elvileg fognak-e állás foglalni, vagy akkor is az érdekeik fognak diktálni.

Ez az ösztönre hallgatás eléggé meghatározza a magatartásomat az MSZP-vel kapcsolatban. Azt hittem, hogy az MSZP-nek konstruktív ellenzéki szerepe lesz, és azt a baloldalt fogja képviselni, amely Magyarországon pillanatnyilag hiányzik. Tehát a liberalizmuson túlmenő és a szociáldemokrácia baloldalát jelentő baloldaliságot, amely egyértelműen munkásbarát, és következetesen, keményen a szociális szempontokat fejezi ki. Nem ez történt. Az MSZP ehelyett valami indulatoktól vezérelt, hisztérikus, egymás közt megoszló, rendkívül bizonytalan és szinte széthullásban lévő párt képét mutatja, amelynek a politizálásában a koherencia nyomát sem tudom felfedezni. Úgy látszik, a magyar kommunizmus betegségét képtelen volt levetkőzni.

Politikai baloldalisággal furcsa módon Olaszországban találkoztam, amikor az Unita Festa⁸⁰ vendége voltam három napig Milánóban a múlt évben. Egy nyugdíjas gépkocsivezető - aki szabad idejében rendkívül értékes szociális munkát végzett a feleségével együtt a szakszervezetben - volt a voltaképpeni ciceroném, ő mutatta meg nekem Milánót nagy szakértelemmel, egyháztörténeti, modern és régi képzőművészeti és műszaki ismeretekkel. Mindenki ismerte. Végigmentünk a Festán, ahol éjfél utánig hullámzott a százezres tömeg. Igazi népünnepély volt, számtalan vendéglővel és könyvesbolttal egyszerre, szakállas értelmiségiek szolgáltak föl ingyen, társadalmi munkásként a vendéglőben, kékgalléros munkásembereknek. Az egész kulturált volt, közösségi, rendkívül érdekes, a szövetkezeti mozgalom alulról induló felépülése, ami a társadalom egészét behálózza. Az Olasz Kommunista Párt éppen a kommunizmus levetkőzésével küzdött, meglehetősen válságos és nehéz szakaszban volt. De ezt a mosolygós közösségi szellemet sikerült átmentenie. Ez az, ami a tökéletesen mosolytalan, szélsőségesen individualizálódott és hatalomcentrikus kelet-európai mozgalmakból teljesen hiányzik. Nem tudom megmondani, hogy ez a kommunistából szociáldemokratává vagy szocialistává átvedlett öszvér ideológia Olaszországban hogyan fog beválni, mindenesetre ilyen tömegméretű, munkásközpontú és hagyományőrző, az élet egészét ennyire átszövő közösségi munkával még nem találkoztam. De így van egy kellemes illúzióm arról, hogy másképp is lehet a baloldaliságot csinálni.

1956 követelései közül a nemzeti függetlenséget és a parlamentáris többpártrendszert beteljesítette a történelem. Mindezt a Szovjetunió összeomlása idézte elő, nem mi. Bár a szovjet rendszer bukása a magyar forradalommal vette kezdetét, a közvetlen oksági kapcsolatot viszonylag nehéz történetileg kimutatni. Eszmeileg nem. Megkérdőjeleződött viszont 1956 legrokonszenvesebb követelése, a semlegesség. A semlegesség pillanatnyilag a legjobb esetben egy összeurópai biztonsági rendszerben fejeződhet ki, mert Magyarország köztes államként egyedül kevés. 1848 száz évig élt és 1956-ban támadt fel. Én nem kívánom, hogy 1956 olyan körülmények között támadjon fel, mint ahogy 1848 támadt fel, tehát egy újabb, esetleg vereséget szenvedő forradalomban, de már eddig is búvópatakszerű életet élt. A börtönévek elején győztesnek éreztük magunkat, azután kijöttünk, és következett a kádári konszolidáció, amely össznépi emlékezetkiesést hozott. A huszonötödik évforduló feltámasztotta 1956 emlékét, a harmincadik szinte elviselhetetlenné fokozta a társadalom számára a feledést. 1989. június tizenhatodikán döbbenetesen idézte fel, hogy él.

Amikor engem mint 56-ost a Parlament az ünnepi ülésén⁸¹ nagyon kis számú ellenszavazattal megválasztott a köztársaság ideiglenes elnökévé, furcsa, összetett érzés kavargott bennem. Az emberben van hiúság. Bizonyos mértékig az volt az érzésem, hogy életem egyik síkjának, a politikainak ez a beteljesülése. Nem tartom és nem tartottam volna magam alkalmasnak miniszterelnökségre. Nem vágytam tisztviselőségre, tehát miniszterségre sem. Úgy éreztem, hogy amit eddig összeszedtem az életben, pontosan erre tesz alkalmassá engem. Nem többre és nem kevesebbre. Ami kétségtelenül kevesebb, mint egy miniszterelnöki tiszt, mert az embernek a hatásköre kisebb. Ugyanakkor van valami lehetőség a pszichikai ráhatásra, amire viszont alkalmasnak éreztem magam. De nem vagyok annyira elfogult, hogy ne vizsgáltam volna meg önmagamban, hogy mi mindennel kerülhetek szembe ez alatt az előttem álló négy-öt év alatt: az öngyilkosságot kívánó helyzettől az emigrációba vonuláson keresztül a békés öregségig. A nyugodt öregségről persze ezzel lemondtam. Hetvenkettő-hetvenhárom éves leszek, mire ez az idő eltelik. Ha a feladat minden energiám beleadására kényszerít, akkor iszonyatosan ki fogok merülni. De azt is éreztem, hogy az élményekkel való feltöltődés időszaka következik ismét. Ugyanakkor iszonyatos félelmet keltett bennem, hogy az életviszonyaim alapjaiban változnak meg. Zsuzsa azért aggódott, hogy fogják ezt a változást a szülei túlélni. És az is fölmerült bennem, hogyan fognak a gyerekeim viszonyulni az egészhez. A fiam például azt mondta, hogy eddig volt apám, most van egy államelnököm. A kicsikből, az unokáimból kitört az elemi sznobizmus. Gondolom, a tekintély alapja mindenekelőtt a Mercedes volt. A menyem nagyon jól fogadta, az Amerikában élő vőm kétségbeesett. Panni a szokásos praktikus módján vette a dolgot tudomásul, Kinga kitörő örömmel, mert ő mindig is állította, hogy a jó személyiséghez hozzátartozik a siker, mert siker nélkül nincs jó személyiség, mert az a próbája.

	Együtt a család: Göncz Árpád és felesége, feleségének szülei, gyerekeik és unokáik

	Göncz Árpád és családja

	Göncz Árpád a Bécsi úti lakás ajtajában 1990 nyarán

	Volt köztársasági elnöki rezidencia, a volt Révai villa

Számítottam arra, hogy meg fog változni a baráti köröm szerkezete, egy csomó ember vissza fog húzódni, mert nem akar dörgölődzni, ugyanakkor százak lesznek majd egyszerre régi jó barátaim, s hogy el fognak halmozni pitiáner kérésekkel. Nagyon nehezen tudtam elviselni viszont, hogy nem járhatok úgy, mint eddig. Harminc évig hordtam kockás inget, volt egy temetési meg egy esküvői nyakkendőm. Most fel kellett öltözni. Számomra nagyon nagy öröm, hogy Zsuzsa - miután látta, hogy a szülei miatt nem kell aggódnia - abszolút simán állt át, sokkal, de sokkal szolidárisabb velem, mint valaha is. Szemmel láthatóan érzi a maga szerény és tartózkodó módján, hogy valaki lett. Nagyon elegánsan, rendkívül kedvesen és emberien csinálja. A kettőnk magatartásformája pillanatok alatt tökéletesen összehangolódott. Zsuzsa azt erősíti, amit én szeretnék elérni, és én azt erősítem, ami Zsuzsában van. Tehát a viszonyunk ma mélyebb és szorosabb, mint bármikor. A gyerekeimmel való kapcsolatomnak sem ártott. Annyiban lett felületesebb, hogy sokkal több köztünk a politikai téma, mint eddig volt. A család végül is nem sínylette meg a változást, a baráti köröm sem. Az egészségem nem tudom, mennyire sínyli meg. Hatvankilencedik évemben vagyok.

	Az 1956-os magyar forradalom 40. évfordulójára rendezett nemzetközi konferencia utáni fogadás a Parlamentben

	Göncz Árpád 1994-ben az Oral History Archívumban, Kozák Gyulával

	Göncz Árpád látogatása az 1956-os Intézetben

	Göncz Árpád 70. születésnapját köszöntik a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai

1 A Rákosi-rendszerben bevezetett és a hatvanas évek elejéig fenntartott származási megkülönböztetés, amely a merev keretszámokra hivatkozva csaknem lehetetlenné tette, hogy az "egyéb származású" vagy "osztályidegen" fiatalok bekerülhessenek az állami oktatási intézményekbe.

2 (1498-1562) nádor, budai várkapitány, a "fekete bég".

3 Az I. világháború hadműveleteinek lezárulását követően egyrészt a megszálló antant csapatok elől, majd a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elcsatolt területekről 1918 és 1924 között négyszázezernél több fő menekült a trianoni Magyarország területére. A menekültek évekig laktak a pályaudvarokon vagonokban, s a korabeli közbeszédben "vagonlakókként" emlegették őket. A jelenséget 1924-re sikerült felszámolni.

4 Maria Montessori (1870-1952) olasz orvosnő, reformpedagógus, filozófus és filantróp. Ő fejlesztette ki a nevével fémjelzett kísérleti pedagógiát az óvodákban és az iskolákban, melynek lényege a tanítás nyitottsága, szabadsága, az, hogy maximálisan beépítik a tanítási folyamatba a gyerekek személyiségét. Jelszava: "Segíts, hogy én tudjam megcsinálni!"

5 Az Est Lapokat (helyesen Az Est Lapkiadó Részvénytársaságot) Miklós Andor (1880-1933) alapította 1910-ben, a tulajdonos nem Márkus volt, ahogyan Göncz Árpád említi, hanem ő.

6 1863-ban Budapesten alapított mezőgazdasági bank.

7 Jelentése: visszafizetés: a heti és havi béreseknek juttatott évi részesedés.

8 Utalás Németh László Kisebbségben című, 1939-es tanulmányának ismert tételére, a "mélymagyar"-"hígmagyar" ellentétpárra.

9 Szabó Zoltán (1912-1984) író, szociográfus 1936-ban, a Cserépfalvinál megjelent faluszociográfiája.

10 Író (1879-1945), a népi irányzat egyik megalapítója. A negyvenes évek elején, lakásán és kávéházakban rendszeresen előadásokat tartott, amelyeken kizárólag ő szerepelt.

11 orvos, kisgazda politikus (1914-1990). 1943-ban megalapította a Teleki Pál Munkaközösséget. 1945 után a Független Kisgazdapárt tagjaként képviselő, majd a politikai bizottság főtitkára. Az ún. összeesküvési perben letartóztatták, de a Népbíróság felmentette. 1948-ban Nyugatra menekült. Részt vett a Magyar Nemzeti Bizottmány munkájában. 1966-ban megalapította az Amerikai Magyar Kultúrközpontot. 1984-ben Washingtonban elindította a "Jelenkori magyar történelmi dokumentumok" című könyvsorozatot.

12 Jogász, fővárosi köztisztviselő, képviselő, politikus. (1916-?) A Teleki Pál Munkaközösség egyik alapítója. Részt vett az ellenállási mozgalomban. A Kisgazdapárt tagja, 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. Az 1947-es Magyar Közösség elleni per áldozata, börtönbüntetéséből 1954-ben szabadult. 1956-ban Svájcba emigrált, jogi pályán helyezkedett el.

13 Bajcsy-Zsilinszky Endre a Botanikus Kertben, dr. Szabó Zoltán egyetemi tanár özvegyének lakásán talált menedéket. 1944. november 23-án hajnalban itt fogták el a nyilas Számonkérő Szék emberei.

14 Építészmérnök. (1923-) Saláta Kálmán cserkésztársa volt, s amikor az a "közösségi per" elől külföldre készült menekülni, pesti rejtőzködésében kiemelkedő szerepet játszott. Az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, Greenwichben, a New York melletti Connecticutban dolgozott. Magyar kutatók számára Korányi-ösztöndíjat alapított.

15 Györffy-kollégium: 1940-1948 között működő, elsősorban paraszt származású fiatalok egyetemi oktatását felkaroló szervezet és mozgalom, amelyből a népi kollégiumok kinőttek. Névadója Györffy István (1884-1939) etnográfus, egyetemi tanár.

16 Császár Lajos és József. A Teve utcai ellenállási csoport tagjaiként kerültek a nyilasok kezére és végezték ki őket.

17 A háború idején az angyalföldi Teve utca 32. szám alatti tanoncotthonban működött egy ellenállási csoport.

18 Jeszcze Polska nie znigela (=Lengyelország még nem veszett el): a lengyel himnusz első sora.

19 A Táncsics Mihály zászlóalj: az egyetemi KISKA-ból jött létre. A KISKA-alakulat (a Kisegítő Karhatalom rövidítése) egy 1944-ben alakult félkatonai szervezet, amely üldözötteket és ellenállókat is mentett, és részt vett a fegyveres ellenállásban.

20 Monostori (Machinák) János. A karancslejtősi fegyveres bányászellenállás harci kiképzője volt. 1944. december 3-án magyar csendőrök kivégezték.

21 Irodalomtörténész (1925-1985), a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének kutatója. Részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban. 1964-től az MSZMP KB kulturális, tudományos és közoktatási osztályán dolgozott, 1977-től haláláig kulturális miniszterhelyettes volt.

22 Tánctörténész, esztéta. (1926-) A Muharay Elemér (1901-1960) ének-és táncegyüttes köré szerveződő ellenállási csoport tagja.

23 Grafikus, szobrász, bélyegtervező, főiskolai tanár. (1927-) 1946-ban keramikus mesterlevelet szerzett, utána az iparművészeti főiskolán tanult. Számos könyv illusztrátora. Részt vett a fegyveres ellenállásban.

24 Kun páter katolikus pap, 1944-ben tömeggyilkosságot követettel, háborús bűnösként kivégezték.

25 A kommunista párt megbízásából, politikai célokból más pártokba beépült személyek.

26 Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (1935-1946).

27 Jogász, kisgazda politikus. (1917-1958) Fiatalon a Teleki Pál Munkaközösség tagja. A háborúban részt vett a fegyveres ellenállásban, s közben belépett a Független Kisgazdapártba, amelynek egyik vezetője, majd országgyűlési képviselő lett. 1946 őszén köztársaság ellenes összesküvés vádjával letartóztatták, a FKgP kizárta a pártból. Nyugatra szökött, az USA-ban telepedett le. A Washingtoni menekültügyi iroda főnöke, az Amerika Hangja munkatársa volt.

28 1945-48 között a Kisgazdapárt ifjúsági szervezete.

29 Gáspár Ervin (1912-1977) kisgazda politikus, újságíró, országgyűlési képviselő, a "Fórum" nevű irodalmi, társadalomtudományi, kritikai folyóirat szerkesztője (1946-1950 között).

30 A Kisgazdapártnak az MKP-val szimpatizáló és részben együttműködő, főleg értelmiségiekből álló csoportja. Névadója Ortutay Gyula.

31 Gombos Gyula (1913-2000) író, újságíró, irodalomtörténész. A német megszállás után részt vett az ellenállási mozgalomban. 1947-ben koholt vádakkal mint a Magyar Közösség tagját letartóztatták, 1948-ban Svájcba távozott, 1950-ben az USA-ba költözött. A Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Az emigrációban számos könyve jelent meg.

32 Gyulai László (1914-1973) tanár, gyógypedagógus. 1943-ban csatlakozott a Magyar Közösséghez. 1945-ben belépett a Kisgazdapártba, a propagandaosztályt vezette, nemzetgyűlési képviselővé választották. 1947 januárjában a Magyar Közösség elleni perben letartóztatták, öt évre ítélték. 1954-ben szabadult, 1960-ban rehabilitálták.

33 A megszállási statútum alapján a megszálló hatalom letartóztathatja az ellene tevékenységet folytató személyt.

34 Város az Ural északnyugati részén, a harmincas években kényszermunkatábor, majd a német hadifoglyok munkatábora is a második világháború után.

35 Hám Tibor öccse, kisgazdapárti politikus.

36 Erdélyi író, politikus, publicista. (1909-1983) 1944-től az erdélyi Magyar Népi Szövetség elnöke volt. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, börtönbüntetése alatt súlyos pszichikai sérelmeket szenvedett. 1964-ben engedték szabadon, 1968-ban rehabilitálták, a közéletbe nem tért vissza.

37 Mária Kongregáció: a Jezsuita Rend által 1563-ban alapított katolikus hitbuzgalmi egyesület, amely elsősorban a fiatalok vallási, erkölcsi alapokon nyugvó nevelését, a hitélet erősítését, a Mária-kultusz ápolását tekintette céljának.

38 Újságíró. A II. világháborúban munkaszolgálatos. (1918-1986) 1945-ben belépett az MKP-ba, a katonapolitikai osztály, majd az ÁVH vizsgáló tisztje. A Magyar Közösség elleni per koncepciójának egyik kidolgozója és kivitelezője volt. Koncepciós perben 1951-ben hét és fél évi börtönre ítélték, 1954-ben rehabilitálták. 1956-tól a határon túli katonai hírszerzésben dolgozott, 1961-től haláláig a Magvető Kiadó igazgatója volt.

39 Földi Lajos (1909-1987) vezérkari százados, vezérőrnagy. Földi Ilona bátyja. 1941-1944-ben a Honvédelmi Minisztériumban beosztott tiszt. 1945 februárjában belépett az MKP-be, 1945 áprilisától a Honvédelmi Minisztériumban a Pálffy György vezette Katonapolitikai Osztály tisztje, majd főcsoportvezetője lett. 1948-ban Pálffy parancsára letartóztatták, de csak 1952-ben állították bíróság elé. Halálra ítélték, de nem végezték ki, 1953 szeptemberében szabadult, 1964-ben rehabilitálták.

40 Orsolyiták, Szent Orsolya-rend. Merici Szent Angéla alapította a 16. században, később az egész világon elterjedt. Célja a fiatal leányokkal való foglalkozás, nevelésük, alapítójuk szándéka szerint mindig alkalmazkodott a kor igényeihez. Jelmondatuk: "Serviam" - Szolgálok.

41 Agrármérnök, talajvédelmi szakember (1924-1985), a németellenes ellenállási mozgalom résztvevője.

42 Settlement munka: egyetemes, átfogó szociális gondozás, amelynek célja az egyént a környezetével, a múltjával és jövőjével együtt egy közösség tagjaként elfogadtatni, ennek érdekében a szociális kérdéseket a társadalmon, a helyi közösségeken belül kezelni és kezeltetni.

43 Újságíró, kritikus, műfordító (1914-1987).

44 Jogász (1923-1998), a "Független Ifjúság" vezetője, Recsken raboskodott.

45 Michnay Gyula (1922-) 1951. május 20-án szökött meg Recskről hét társával együtt. Egyedül őt nem tudták elfogni, sikerült átjutnia a magyar-osztrák határon, jelentkezett a bécsi hatóságoknál, és emlékezetből leírta mintegy öt-hatszáz rabtársa nevét. A Szabad Európa Rádió nem vállalta, az Amerika Hangja azonban beolvasta a névsort.

46 Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet.

47 Sós Júlia (Kéri Józsefné, 1923-1968) Sós Aladár lánya. "Sós Juci" életét nevelt lánya, Kéri Piroska írta meg Sugárkoszorú. Sós Júlia és köre. Dokumentumok, emlékezések, levelek címen Budapest, Pufi Pressz, 2003.

48 A rendszerváltás utáni első miniszterelnök, a kisgazdapárti Antall József fia.

49 Sós Aladár (1887-1975) építész, társadalomtudós, publicista, a Galilei Kör alapító tagja, a Magyar Radikális Párt képviselője, az utolsó budapesti szabadkőműves páholy vezetője. Irodalmi tanulmányokat is írt.

50 1956. október 17-én a Petőfi Kör vitát rendezett Pap Gábor Kertmagyarország c. cikkéről a Közgazdaságtudományi Egyetemen. A vitát Fekete Ferenc agrárközgazdász, a PK vezetőségi tagja vezette.

51 Menon, Kumara Pladmanabha Sivasankava indiai nagykövet Moszkvában, 1956. december 2-7. között Nehru indiai miniszterelnök különmegbízottja Budapesten, aki a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslatát továbbította a szovjet kormányhoz.

52 Rahman (Mohammad Ataur Rahman) India ideiglenes ügyvivője 1956-1959 között. Emlékirata: Magyarország 1956-1959. Egy indiai diplomata emlékei. Budapest, Hamvas Intézet, 2006. (Arc és álarc).

53 Ügyvéd, újságíró (1910-?). 1938-tól a nyilas párt aktivistája. 1945 után a Népbíróságok Országos Tanácsa 6 évi börtönre ítélte. Az Államvédelmi Hatóság 1954-ben Bajza Sándor fedőnéven ügynöknek szervezte be, de a feladatok alól kivonta magát, emiatt nem is foglalkoztatták. Az újabb beszervezési kísérletek elől Nyugatra emigrált.

54 Nagy Imre: A magyar nép védelmében! Forradalmi Tanács kiadása, 1957. A kötetben nincs feltüntetve a kiadás helye. Új, bővített és javított kiadása Magyar Füzetek, Párizs, 1984.

55 Kultúrattasé az angol követségen 1956-ban.

56 Szabó Miklós visszaemlékezései: Csendes háború (Berecz János előszavával), Zrínyi Kiadó, Bp. 1984.

57 Könczöl István százados, Bibó István vizsgálótisztje 1957-ben.

58 Mérei-per: 1959. április 1-jén Mérei Ferencet tízévi, Fekete Sándort kilencévi, Litván Györgyöt hatévi, Hegedűs B. Andrást kétévi, Széll Jenőt ötévi börtönre ítélik.

59 Kardos László-per: 1958. augusztus 9-én Kardos Lászlót életfogytiglani, Márkus Istvánt tízévi, Herpai Sándort nyolcévi, Kemény Istvánt négyévi és Józsa Pétert ötévi börtönre ítélik.

60 Bibó István és társai ellen 1958. augusztus 2-án hozta meg a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa az ítéletet: Bibó Istvánt és Göncz Árpádot életfogytiglanra, Regéczy-Nagy Lászlót 15 évre ítélték.

61 Major Ákos (1908-1987) jogász, Major Tamás színész bátyja, Göncz Árpád ügyvédje 1958-ban. 1933-ban hadbírói vizsgát tett. 1944 nyarától részt vett az ellenállási mozgalomban. 1946-48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsa elnöke. 1953-ban elmozdították bírói tisztségéből, művelődési házban dolgozott, később ügyvédi tevékenységet folytatott. Népbíráskodás - forradalmi törvényesség. Egy népbíró emlékezései címmel 1988-ban megírta emlékiratait.

62 Holló Ottó Bibó István védőügyvédje 1958-ban.

63 Kovács János ügyész Göncz Árpád perében 1958-ban.

64 Tanácsvezető bíró Göncz Árpád perében, 1958-ban.

65 A forradalom után letartóztatottak hozzátartozói javára folytatott illegális pénzgyűjtő akció.

66 Hoffmann Gertrud (1928-1999) biológia-lélektan szakos tanár, pszichológus. A családgondozói munkakör átgondolása és leírása tőle származik. 1959-ben a Mérei-per mellékperében négy és fél éves börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. 1990-ben rehabilitálták.

67 A sógorát, Mansfeld Pétert.

68 Gehlen-szervezet: a Német Szövetségi Köztársaság egykori központi kémszervezete - a megszervező Gehlen volt hitlerista tábornok nevéről.

69 Váci éhségsztrájk: részletesebben ld. Kertész Dezső-Litván György: Váci börtönsztrájk 1960. Visszaemlékezések és dokumentumok. In Évkönyv IV. 1995. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 163-232. o.

70 Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda.

71 Bibó-emlékkönyv: 1-2. köt. Név nélküli szerkesztői előszó. Bp. 1981. Gépelt kéziratos szamizdat kiadvány. - Nyilvános kiadása: Bibó emlékkönyv. Előszó: Réz Pál. 1-2. köt. Bp.-Bern, Századvég-Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991.

72 Kerekasztal-beszélgetés. Készült 1981-1982-ben Hegedűs B. András lakásán. Résztvevői Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mérei Ferenc, Mécs Imre, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós. Kérdezők: Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós. 1956-os Intézet OHA, 800. sz., 49 ív.

73 1985. június 14-16-ig negyvenöt magyar értelmiségi találkozott a monorierdői kempingben, hogy kicseréljék gondolataikat az ország nehéz helyzetéről és a társadalom romló állapotáról. A tanácskozás egyik kezdeményezője, fő szervezője, egyben házigazdája Donáth Ferenc volt.

74 Az 1956-os forradalomról szóló konferencia kezdeményezője Donáth Ferenc volt. 1986. december 5-6-án tartották Eörsi István Belgrád rakparti lakásán. Összesen mintegy hetvenen vettek részt rajta. A jegyzőkönyv annak idején szamizdatként is elkészült, a Beszélő adta ki, a rendőrség azonban elkobozta, csak pár példány maradt meg belőle. Az előadások teljes szövegét és az erre az alkalomra készített kronológiát a párizsi Magyar Füzet és a New Jersey-i Atlanti Kiadó publikálta A forradalom előzménye, alakulása és utóélete címmel. Legális magyarországi kiadása: Ötvenhatról nyolcvanhatban. Budapest, Századvég-1956-os Intézet, 1992.

75 Bush, George - Gold, Victor: Előre tekintve. Önéletrajz, ford. Göncz Árpád, Budapest, Széchenyi Kiadó Kft., 1989. A könyv abból az alkalomból jelent meg, hogy 1989. július 11-13. között George Bush személyében első ízben látogatott Magyarországra amerikai államfő.

76 A rendszerváltás utáni két győztes párt, az MDF és az SZDSZ között azóta "paktum" néven elhíresült megállapodás.

77 Mivel 1945-ben az orosz hatóságok kiutasították Magyarországról Angelo Rotta apostoli nunciust, ezért a magyar-vatikáni diplomáciai kapcsolatok újbóli felvételét jelentette, amikor Angelo Acerbi érsek, Magyarország apostoli nunciusa 1990. június 21-én átadta megbízólevelét Göncz Árpádnak.

78 Pierre Valdo lyoni kereskedő által 1176-ban indított eretnek vallási mozgalom, amely a Német-római Császárság és Itália területén, ill. a 14. században Magyarországon is elterjedt. Követői az egyszerűség és szegénység követelésével lényegében az egyház világi hatalma és a hűbériség ellen lázadtak, dogmatikai kérdésekkel nem foglalkoztak. Göncz Árpád Sarusok c. kisregényének témája egy középkori valdens eretnek-per.

79 A Varsói Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés tagállamai a kelet-európai kommunista rendszerek bukása után először 1990. június 7-én tartottak csúcstalálkozót Moszkvában. A tagországok közül egyedül Magyarország képviselte azt az álláspontot, hogy meg kell szüntetni a Varsói Szerződést. A honvédelmi és külügyminiszterek 1991. február 25-i budapesti ülésén határoztak a szövetség feloszlatásáról, a tagállamok véglegesen 1991. július 1-i prágai csúcstalálkozójukon nyilvánították hivatalosan is megszűntnek a szerződést.

80 Festa dell'Unita: Az olasz baloldal által évente több városban egy-két hónapig tartó rendezvénysorozat a Partito Democratico (az Olasz Kommunista Párt utódja) újságja, az Unita égisze alatt. Hangversenyeket, irodalmi műsorokat stb. tartanak, hazai és külföldi politikusok részvételével.

81 Göncz Árpádot 1990. május 2-án választotta meg az Országgyűlés a Ház elnökévé, s ezzel ideiglenes köztársasági elnökké. 1990. augusztus 3-án választották köztársasági elnökké.

Az eredeti interjút Hegedűs B. András készítette 1985-1990-ben.
Szerkesztette Makai Tóth Mária.