Takács Béla: "Biztosítottuk a rádió-összeköttetést a világgal"

1931-ben születtem Kiskunfélegyházán. Engem még két testvér követett. Az öcsém 1933-ban, a húgom jóval később, 1948-ban jött világra. Édesapám az ottani tanítóképző intézetben volt tanár. Nagyon szegény családból származott, és nagyon nehezen küszködte fel magát addig, hogy el tudja végezni a tanítóképző főiskola tanári szakát. Az ő édesapja suszter volt, és úgy tudom, 1919-ben vöröskatona is volt. Mégpedig meggyőződéssel, mert mint gyerek, hallottam én erre vonatkozó beszédeket és vitákat otthon. Édesanyám részéről egy jobb módú parasztcsaládból származom. Az anyai nagyapám Greskovics Jenő földműves volt. Ott nem voltak komoly anyagi problémák, mert a föld meghozta, amire szükség volt. Szüleim 1930-ban házasodtak össze. Mikor a második világháború alatt Észak-Erdélyt visszacsatolták,¹ édesapámat mint irodalom és történelem szakos tanárt Székelykeresztúrra helyezték a tanítóképző intézet igazgatójának. 1944-ben a hadműveletek következtében menekülnünk kellett, és más megoldás nem volt, mint visszajönni Csongrádra, ahonnan eredetileg származtunk.

A dédaszeretfalvi vasúti állomásnál egy borzasztó nagy angol vagy amerikai bombatámadáskor teljesen elszakadtam a családomtól. A nagy rom között találtam egy biciklit. Ezzel a biciklivel karikáztam a hegyek között a visszavonuló német és magyar hadsereg kíséretében egészen Csongrádig. Nagyon érdekes, de sok jóságot tapasztaltam a német hadsereg katonái részéről, mert mindig ők adtak nekem enni. Nézték a térképet, magyarázták, hogy merre menjek hazafelé.

A győztes hadseregről a legszörnyűbb benyomásaim voltak. Amikor az első páncélosegységek megérkeztek Csongrádra, mi a pincében voltunk, és csak az édesapám jött föl időnként megnézni, hogy mi történik. Az édesapám nagyon hitte, hogy ha bejönnek az oroszok, jön egy politikai kibontakozás. Amikor vége lett a harcoknak és kiűzték Csongrádról a maradék német alakulatokat, elszabadult a pokol. Mint az emberi mivoltukból kivetkőzött csorda, járták végig a házakat az orosz katonák, loptak, raboltak, elvittek mindent, ami csillogott, és szinte sportot csináltak a nők megbecstelenítéséből.

Ahogy rendeződtek ezek a nagy-nagy katonai rombolások, az akkori minisztérium édesapámat a szegedi tankerületi főigazgatóságra helyezte főigazgató-helyettesnek, azért, mert ő egy baloldali beállítottságú ember volt. Ennek ellenére mi vallásos légkörben nevelkedtünk, de egy furcsa vallásos légkörben. Tudniillik édesapám evangélikus volt, édesanyám pedig katolikus. De édesapám reverzálist adott, tehát a szavát adta, hogy minket a katolikus vallás szerint nevelnek fel. De nem hiszem, hogy ez a vallásos légkör bármi nyomot is hagyott volna a mi gyerekkorunkon, nem is szólva felnőttkorunkról. Sőt, ez a vallásos nevelkedés átcsapott egy ateista magatartásba, és mondhatom, hogy a vallást több évig teljesen kikapcsoltam az életemből.

Mivel édesapám értelmiséginek számított, mi meg értelmiségi származásúnak, minket nem vettek fel az egyetemre. Azt sem kérdezték, hogy a nagyapám vöröskatona volt-e. A húgomnak az volt az élete vágya, hogy orvos legyen belőle. Én az 56-os forradalom után, 1957. január 11-én eljöttem Magyarországról. A húgom elvégezte a gimnáziumot, leérettségizett, de édesapám értelmiségi származása miatt nem juthatott be az orvosi egyetemre. Édesanyám azt kérte tőlem, hogy segítsek valahogy, hogy ez a húgomnak sikerüljön. Legálisan, útlevéllel kijött hozzám, és Németországban beiratkozott az egyetemre. Most aneszteziológus szakorvos Németországban, és nagyon boldog.

Visszatérve édesapámra, ő erősen baloldali beállítottságú ember volt, de sose volt kommunista. Attól nagyon elzárkózott. És nagyon hitt a parasztságban meg a parasztmozgalmakban. A népi írók híve volt, azokért élt-halt. A fordulat éve, 1948 a mi családunknak borzasztó tragédiát hozott. Akkor már apám volt a szegedi tankerületi főigazgató helyettese, de gyakorlatilag ő számított a főigazgatónak Szegeden. Ez volt az iskolák államosításának a korszaka. Apám tárgyalt a felekezeti iskolákkal, és mint felelős ember, a szavát adta, hogy az iskolákat nem fogják államosítani, mert neki is ezt mondták felsőbb helyen. Az iskolákat pár hétre rá persze államosították. Édesapám nagyon komoly, szavatartó ember volt, és hogy az ő becsületén, szavahihetőségén csorba ne essék, öngyilkos lett, és meg is halt. Emiatt, kimondottan emiatt. A fordulat éve az édesapámnak az életébe került. E tragikus esemény után semmi létalapunk nem maradt. A csanádi püspök úr juttatott édesanyámnak valami egészen egyszerű, kis fizetésű állást, gondnok lett a piarista lánygimnázium nevelőotthonában. Hogy el tudjam végezni a nyolcadik gimnáziumot, elmentem dolgozni. Akkor épült Szegeden a Rákosi híd, ahol keszonhegesztő lettem. Víz alatt a keszont alul hegesztik, kétórás munkáért fizettek nyolc óra munkadíjat, mert nagyon-nagyon nehéz munka volt. Két hónap alatt az akkori viszonyokhoz képest nagyon sok pénzt tudtam megkeresni. Bőven elég volt, hogy az én iskolámra teljen, plusz ebből még segítettem édesanyámat és az akkor kétéves kistestvéremet is. Az érettségit aztán Csongrádon tettem le, mert közben megszüntették a szegedi piarista gimnáziumot.

Annak ellenére, hogy édesapám ilyen tragikus körülmények között halt meg, hittem a kibontakozásban. Elhittem ennek a szörnyű rendszernek, Rákosinak, Révainak, Gerőnek, hogy ők jót akarnak nekünk. Az első nagy csalódást az okozta, hogy nem vettek fel a műegyetemre, azon a címen, hogy "te értelmiségi származású vagy, a te apád tanár volt, te az egyetemre ezért be nem kerülhetsz". És ezt tudomásul kellett venni. Megpróbáltam, de nem tudtam és nem is akartam belenyugodni. Egy gimnáziumi osztálytársam rokona, aki meggyőződéses kommunista, de nagyon rendes ember volt, azt mondta nekem akkor, hogy menjek az almásfüzitői timföldgyárba dolgozni. Ő volt ott akkor a kommunista párt titkára. Így kerültem az érettségi után Almásfüzitőre éjjeliőrnek. Két-három hónap elteltével lett a garázsban egy hely, és én bekerültem oda takarítónak. Nekem az az érzésem, hogy ez az ember követte a sorsomat. Aztán mivel nagyon szerettem az elektromosságot, mindig odamentem, ahol csinálták, javították az autóelektromossági dolgokat. Mikor kitakarítottam a garázst, mindig ott segítettem. Pár hét alatt rájött valami segéd, hogy én ezeket jobban csinálom, mint ő. Utána a garázsfőnök azt mondta, hogy Béla, vége ennek a garázspatkányságnak, legyél autóvillamossági szerelő. Mondom, nagyon jó, semmi akadálya, én ezt nagyon-nagyon szeretem. Azt hiszem, még valami élmunkás-kitüntetést is kaptam. Nagyon jó papírokat adtak, és mondták, hogy menjek Pestre, mert nekem Pesten a helyem.

1951-ben tehát fölkerültem Pestre. Úgy volt, hogy be tudok jutni az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumába, de várni kellett volna két hónapot. Pénzem nem volt, tehát nem tudtam várni. Valaki mondta, hogy van egy másik nagyon jó hely, ahol szintén lehet elektronikával foglalkozni, és ez a Rafilm, a Rádió- és Filmtechnikai Vállalat volt. Ez a vállalat a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott, és teljesen függő, alárendelt viszonyban voltunk az úgynevezett "kék ávóval".² A kommunista párt és a Belügyminisztérium összes műszaki problémáját a Rafilmnál oldották meg.

Amikor a kommunista pártnak valamilyen összejövetele vagy megmozdulása volt, nekünk kellett kimenni és hangosítani a gyűléseket, a felvonulásokat vagy a díszszemléket, azaz hangszórókkal, mikrofonokkal ellátni, bekábelezni. Az volt a lényeg, hogy ezt hibamentesen megcsináljuk, mert katasztrófa lett volna, ha például egy nagygyűlésen a Hősök terén ott áll középen Rákosi vagy Gerő vagy Révai, és miközben beszél, megszűnik a hangosítás. Az oda kiterelt tömeg akkor akár haza is mehetett volna, mert hisz nem hall egy mukkot sem. Nálunk olyan fontos volt a műszaki pontosság, hogy például három helyről kaptunk áramot. Ha a hálózati áram leállt, akkor egy katonai áramfejlesztő aggregátort kellett beindítani, és ha az a katonai aggregátor is netán elromlott volna, akkor ott volt még egy második tartalék katonai aggregátor is. Azt kijelentették, hogy nem szabad soha műszaki hibának történnie. Soha nem is fordult elő semmilyen hiba. Ha előfordult volna valami, az, aki a hibát elkövette, az teljesen az életével játszott volna, az tény.

Mi a Rafilmnél, csupa fiatal szakember, mindnyájan végtelenül élveztük és szerettük ezt a szakmát. És azt hiszem, többé-kevésbé el is hittük ezeket a gondolatokat, mert többek között én is ebben az időben jelentkeztem felvételre a kommunista pártba. Mivel nagyon jól dolgoztam, föl is vettek tagjelöltnek. Később a taggyűlés mégsem vett fel a párttagok sorába, mert felállt egy ember (kerületi párttitkár), valami Körös vagy Körösi Sándor nevű, és azt mondta a kollégáim előtt, akik ismertek és szerettek, hogy olyat, mint én, akinek olyan sötét a családi múltja, mint nekem, és értelmiségi származású, mi nem engedhetünk be a soraink közé, és ő nem javasolja az én pártba való felvételemet. Ezt megelőzően mindenki javasolt, utána pedig egy-két kivétellel mindenki ellenem szavazott. Én akkor még nagyon fiatal voltam, és nem tudtam megérteni, hogy hogy van az, hogy egyik pillanatban mindenki rám szavaz, bíznak benne, hogy tényleg én jó kommunista lehetek, utána mindenki ellenem szavaz, azért, mert az én családi körülményeim olyanok, amilyenek. A munkámat nem nézték, az sem érdekelte őket, hogy jól dolgozom-e vagy sem. Mellettem ült a főnököm, aki javasolt, oldalba bökött, és suttogva mondta, hogy Béla, egy szót se, örüljünk, ha ezt élve megússzuk. Nem szólalhatott föl senki mellettem. Ez az egész nem okozott nagy törést, mert felvettek a műegyetem esti tagozatára a gyengeáramú szakra, és ez fontosabb volt, mint a párttagság. Néha nagyon fáradt voltam, de jártam az egyetemre esténként, és tanultam, amennyit csak tudtam.

Mire elérkezett ötvenhárom nyara, akkor már eléggé felhalmozódott az emberekben a kétségbeesés. Mi meglehetősen elszigetelten éltünk ott a Rafilmnél. Gyakorlatilag a párt vezető rétegét szolgáltuk ki technikailag. Ha Rákosinak filmet kellett vetíteni, akkor minket ugrasztottak, fogtuk a hordozható filmvetítőt, amit Hollandiából vásároltak neki, és mentünk Balatonaligára, a pártüdülőbe. Ott is ezerszázalékos volt a biztonság, hogy ha az áram kimarad, semmi be ne dögöljön. Rákosinak csak nyugati filmeket vetítettünk, amelyeket Magyarországon nem volt szabad játszani. De kezdtük látni, hogy borzasztó nagy bajok vannak alul. Kezdtünk elfásulni, és éreztük, hogy ez nincs rendjén, és hogy ebből bajok származhatnak.

A főnökeink az ÁVH-ból kerültek ki, de nem mertek túlságosan beleavatkozni a mi dolgainkba, nehogy valamit elrontsanak, mert akkor az ő fejük is hullott volna, nem csak a miénk. A Rafilm egyébként nagyon magas technikai színvonalon állt. Hozzánk is állandóan jöttek Amerikából, Svájcból, a Brown-Bovery és a BVC Corporation mikrohullámú készülékeivel dolgoztunk, a legmodernebb technikai berendezések álltak a rendelkezésünkre. Én azért is szerettem itt lenni, mert egyedül csak itt juthattam hozzá ezekhez a rendkívül magas szintű technológiákhoz. A kezünkbe foghattuk és ezekkel dolgozhattunk. Még a Szovjetunióban sem volt ismert ez az akkori viszonylatban legmagasabb fejlettségű technológia. Valami nagyon nagy lelkesedéssel és nagyon nagy megkönnyebbüléssel vettük azt, amikor Nagy Imre miniszterelnök lett. Sokat jártam az évek során a pártüdülőben, a Parlamentben minden fogadáson ott voltam, meg a honvédségnél a díszszemléken. Láttam ezeknek a gazembereknek a teljesen léhűtő életmódját, de sose láttam közöttük Nagy Imrét. Nagy Imre valahogy mindig elkülönült ezektől a csirkefogóktól.

Az én mindennapjaimban azonban Nagy Imrével sem jött túl sok változás. A Rafilmnél ilyesmiről nem lehetett beszélni, ugyanolyan keményen kellett csinálni a dolgainkat, nem volt szabad tévedni, de egy kicsit föllélegeztünk. Valószínűleg az is a változások következménye volt, hogy a vállalatot megszüntették. Az egyik részét beolvasztották a Postába, a másik részét pedig a Bányaipari Kutató Intézetbe. Én az utóbbihoz kerültem mint elektronikus. Itt sok mindennel foglalkozhattam, de legbüszkébb a mentési lehallgatóra vagyok. Ha egy tárna leszakad, és a bányászok elzáródnak a külvilágtól, akkor ezekkel a beépített speciális, nagy teljesítményű mikrofonokkal az élők jeleket adhatnak magukról.

1952-ben megnősültem. Nagy szerelem volt, s a szerelmet házasságnak kellett követni az akkori nézetek szerint. A Lövőház utcában laktunk egy lebombázott romos házban, amelynek az emeleti része még a háború alatt tönkrement. Egy szobában lakott az apósom, az anyósom, a feleségem fivére a feleségével és a kisgyerekével, a feleségem és én a mi akkor született gyerekünkkel. A lakásproblémánk megoldására pedig az égadta világon semmi remény nem volt, így aztán a házasságunk nagyon hamar elromlott.

Amikor 1956 júliusában leváltották Rákosi Mátyást és jött helyette Gerő, azt gondoltuk, egy fél fokkal jobb lesz. Annyira gyűlöltük Rákosit, hogy ha az ördögöt hozták volna helyébe, az is jobb lett volna. Persze Gerőt sem szerettük, de azért nem voltunk olyan rossz véleménnyel róla, mint Rákosiról. Nagy Imrét nagyon szerettük, de valahogy nem is számítottunk arra, hogy ez a nagyon tiszta, elvhű kommunista ember megpróbálja valahogy rendezni a dolgokat. Nem mertük föltételezni, hogy Nagy Imre meg tudja oldani ezt a borzasztó nagy gazdasági és morális csődkomplexumot, de valahogy Nagy Imre nevéhez – jogosan vagy jogtalanul – nagyon sok jó tapadt. A föllépése, a beszéde, az írásai – főleg a beszéde, mert ő annyira magyarosan tudott beszélni – nagyon szimpatikusak voltak. De Rákosiék, ez az egész gengsztertársaság, ezek a gazemberek annyira ellenszenvesek voltak és annyira magabiztosan beszéltek, pedig én azt hiszem, még maguk sem hitték el, amit mondtak. Annyira éreztük, hogy hazudnak, hogy becsapják a népet! Amikor Nagy Imre beszélt, vagy Nagy Imre írt az újságba, abban valahogy mindenki bízott, mindenki hitt, holott Nagy Imre mindig kijelentette, hogy kommunista. Mi a kommunistákra keresztet vetettünk azzal, hogy kommunista, és ez egy olyan lemondó gesztus volt, de Nagy Imre más volt.

Szóval az elkeseredés és a gyűlölet általános volt, hogy az ország egy ilyen gazember társaság kezébe került. És összefüggésbe hozták ezeket a gazembereket a kommunista eszmével. Nem a kommunista eszme a hibás, mert mint minden más eszmén, ezen is lehet vitatkozni, hogy jó vagy rossz. Talán lehetett volna szépen is csinálni, de ezek a gazemberek ezt a vitatható eszmét is teljesen bemocskolták. Fellépni ellenük elképzelhetetlen volt. Egy barátom például azért került börtönbe, mert elmondott egy viccet a villamos peronján. Az volt a lényege, hogy pont télen nem volt szén, és hogy "megnyertük a széncsatát, bezártuk az iskolát, Rákosival előre, ki a Lipótmezőre!" Ezért hatévi börtönt kapott. Számomra semmiféle fellépés ellenük nem tűnt lehetségesnek. Technikailag mindenütt pontosan meg volt szervezve az ezerszázalékos biztonság, hogy semmi föllépés, vagy lázadás, vagy szabotázsakció ne történhessen, vagy ha mégis, technikailag minden adottság megvolt ezek elhárításához.

Engem teljesen váratlanul ért és döbbenetes élmény volt, hogy ez a technikailag csodálatosan felépített terrorgépezet végeredményben pár óra alatt összeomlott.

1956. október 23-án reggel is bementem dolgozni. A munkatársaim nagyon mozgolódtak, mert pont előtte való este volt valami összejövetel az egyetemen.³ Kérdezték, hogy "te ott voltál?" Mondom: "nem voltam ott". És akkor azt mondták, hogy: "te, ott már olyan dolgokról volt szó, amit el nem tudtunk volna képzelni korábban". Erre az egyik barátom mondta, hogy délután gyülekező lesz a Bem-szobornál. Akkor én valamilyen alfőnök voltam, mert tőlem kérdezte, hogy Béla, hogy lehetne kimenni a Bányavillből, mert kilépési engedélyt kellett kérni. Mondom, minek akarsz kimenni? Mert mindenféleképpen ki kell mennie. Mondom: "hát akkor találjunk ki valamit!" Nagyon jól emlékszem, a kilépési cédulára az volt írva, hogy a Műszeripari Kölcsönző Vállalathoz mentünk valamilyen elektronikus műszerért. És ezzel kimentünk.

A Bem-szobornál már nagyon nagy tömeg volt, ami először nagyon megdöbbentett, mert gyülekezési tilalom volt,⁴ és nem lett volna szabad ennyi embernek összejönni. Megdöbbentett, hogy hogy lehet mégis, hogy ennyi ember van itt, és hogy lehet, hogy ide még nem jöttek ki az ávósok szétzavarni ezt a tömeget. De nem jöttek! A szónoklatok után a tömegben elterjedt, hogy gyerünk, vonuljunk végig a Szent István körúton. És mi mentünk a tömeggel át a Margit hídon, utána végig a Körúton. A Rafilmnek az egyik részlege – akik a Postához kerültek –, itt működött, és az erkélyükön magyar zászló lengett. Ott láttam először, hogy kivágták belőle a vörös csillagos címert. Ezen megint nagyon elcsodálkoztam, hogy hát hol van az ávó, hát nem jönnek, nem verik szét ezt a tömeget? Azért nem vártam őket, mert a tömeggel együtt engem is szétvertek volna. Sőt, én az állásomat, mindenemet elveszítettem volna. Ezzel a tömeggel úgy estefelé keveredtem a Rádió felé. Akkor azt mondták, hogy a Bródy Sándor utcában be akarnak mondani egy szöveget, és hogy azért kell odamenni a tömegnek, hogy Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke lássa azt, hogy milyen nagy a tömeg, és engedje meg, hogy a követeléseket beolvassák.

Ismeretlenek jöttek a jobb és bal oldalamon is, a munkatársammal elveszítettük egymást. Ismeretlen emberekkel beszélgettem. Csendes vonulás volt. Talán elhangzott már az is, hogy ki az oroszokkal, hogy le Rákosival, de nem volt nagy ordítás. Az emberek egymás között beszélgettek ismeretlenül, és mindenki elmondta a maga problémáját, gondját, baját. Hogy nincs lakása, hogy az üzemben a normát nem tudja teljesíteni. Az elégedetlenség általános volt. Mindezért az oroszokat tették felelőssé, és azt akarták, hogy vonják ki az orosz csapatokat, mert az oroszok a bűnösök.

A Rádió épületétől, a Bródy Sándor utcából – nem tudom már, hogyan –, visszakerültünk a Parlamenthez. Nagy Imre nagyon rövid időre kijött a Parlament egyik erkélyére, és én még ettem is magam, hogy miért nincs ott egy mikrofon, alig lehetett hallani a hangját, és a tömeg nem is hallotta, hogy mit mond. Engem nagyon bántott, hogy nincs ott egy mikrofon se, mert akkor Nagy Imre hangját mindenki hallotta volna. Láttuk őt, de gyakorlatilag nem hallottunk semmit. Pedig be tudtam volna hangosítani azt a parlamenti teret, hiszen minden évben legalább ötször megcsináltam. Valahogy aztán elterjedt a tömegben, hogy a rádió nem mondta be a 16 pontos követelést, úgyhogy a tömeg egy része megint elindult a Rádióhoz a Bródy Sándor utcába. Már sötétedett, amikor a tömeg beözönlött a Bródy Sándor utcába vezető keresztutcába. Elfoglaltuk az úttestet és a két járdát is. Egyszer csak lövésekre lettünk figyelmesek. Nem hittük el, hogy ránk lőnek. Én csak azt vettem észre, hogy nagyon keményen pattognak a töltények az aszfalton. Mellettem egy fiatalember meg is sebesült a lábán. A nadrágját fölhasította egy lövés, de a seb alig vérzett. A tömeg ennek ellenére nem rémült meg, és ment tovább. Nemigen tudtuk elhinni, hogy mi meghalhatunk, ha az a golyó belemegy a szívünkbe vagy a testünkbe. Akkor még jobban kezdtek lövöldözni valahonnan fölülről. De csak egyes lövések jöttek, nem automata géppisztolysorozatok. Utána az utca jobb oldalán egy nagy csoportosulás támadt, mert ott valaki vagy meghalhatott, vagy nagyon súlyosan megsebesülhetett. Akkor ennek a tudatára hirtelen a házfalakhoz szaladtunk. A saját szememmel láttam, hogy egy fehér mentőautóban jöttek a kék ávósok. A hordágy helyén hátul egyenruhás, felfegyverzett kék ávósok ültek. Aki a vezetőülésen ült, azon fehér köpeny volt, de mindenki láthatta a nyakán, hogy egyenruha van alatta. Kilátszott alóla a paroli. Borzasztó haragot ébresztett az emberekben, hogy egy mentőautót használnak föl arra, hogy odajussanak! Nem embert menteni jönnek a mentőkocsival, hanem embert ölni. Akkor már láttam, hogy ököllel fenyegetőzik a tömeg, és már ordítoztak, hogy "le az ávósokkal!" Ezek után annyira elkezdtek lövöldözni, hogy bennünk bizony fölébredt a félelemérzés. Az ávósok mégiscsak léteztek! Akkor már az volt, hogy el kell foglalni a Rádiót. Én mint technikus, tudtam, hogy teljesen fölösleges elfoglalni a Rádiót, mert mit érünk vele, a mikrofon úgysem ott van, hanem valahol máshol. Ki is derült később, hogy a Parlamentben van, meg a lakihegyi adónál. A tömegnek azonban az volt a szándéka, hogy elfoglalja a Rádiót. Akkor a Rádiónál még nem láttam a fegyvereseket. Akkor láttam először a fegyvereseket, amikor jöttünk vissza kisebb csoportokban a Bródy Sándor utcából, mert annyira veszélyessé vált a helyzet a lövöldözés miatt. .

	A Magyar Rádió romos épülete

A Szabad Nép székháza előtt egy magyar katonai autóról piros-fehér-zöld karszalagos magyar katonák puskákat osztottak szét. Akkor láttam először, hogy civil embereknél fegyver van.

Mire a Szabad Nép-székház elé értünk, már besötétedett. Aznap este Gerő Ernő mondott egy rádióbeszédet, amit én ugyan nem hallottam, de akik hallották a tömegben, mind azt mondták, hogy valami borzasztó volt! Ugyanolyan szörnyű volt, mint Rákosi.

Akkorra már nagyon nagy tömeg volt a Nemzeti Színháznál. Ezzel a tömeggel elindultam a Városliget felé, hogy addig nem megyünk haza, amíg a Sztálin-szobrot le nem döntjük. Valahogy ez is elterjedt a tömegben, valaki egyszer csak azt mondta, hogy gyerünk, és mentünk. Mikor kiértünk, akkor még állt a szobor, de a talpazatát már hegesztették. Próbálták szétszedni a bronzot, hogy valahogy ledöntsék. Nagy kalapácsokkal verték a szobor csizmájának az oldalát. Végül ledöntötték, hála Istennek! Ott borult le előttem. Mindenki csak azon imádkozott, hogy ez a gazember senkit agyon ne üssön. De úgy sikerült csak ledönteni, hogy nagy autókat és acélköteleket hoztak, hajóköteleket kötöttek a nyakára, és azzal húzták. Ez nagyon tetszett a tömegnek, mert nagyon gyűlölték Sztálint. Láttam, hogy ez veszélyes dolog, mert több acélkötél is szikrázva elpattant. Akkor még több kötelet kötöttek a nyakára, és még több autó fogott neki húzni. Akkor a tömeg már mondta, hogy addig, amíg le nem döntik Sztálint, addig innen el nem megy. Mi is nevetgéltünk, jókedvünk volt. Bennünk volt, hogy ezt meg kellett érjük, és rá kell, hogy nézzünk az óránkra, hogy mikor dőlt le Sztálin szobra. Ez valami olyan csodálatos érzés volt! Boldog vagyok, hogy ezt láthattam.

Ezután a tömeg megnyugodott, de nem oszlott szét. 23-án este én még bementem a Magyar Honvédelmi Szövetség⁵ rádióadójába, ami rádióamatőr-összeköttetésekre volt rendelkezésre bocsátva, mert kíváncsi voltam, hogy a világ tud-e erről a felkelésről. Próbáltam több rádióhullámot keresni, Szabad Európát, ezt-azt, de nem találtam semmit. Csak egy csehszlovák rádióssal teremtettem összeköttetést, akivel már korábban is beszéltem, és megkérdeztem tőle, hogy te tudsz-e arról, hogy Magyarországon felkelés van. Azt mondja, hogy nem, nem tud semmit. Volt benn ott még egy férfi, aki egy darab papírra felírta, hogy Magyarországon forradalom van, és kérdezte tőlem, ha beolvassuk, kimegy-e a rádióból? Mondtam, hogy kimegy, ez egy elég nagy teljesítményű adó. Körülbelül éjszaka két óráig, három óráig folyamatosan olvastuk be ezt a szöveget, ha jól emlékszem, a 40 méteres rövidhullámhosszon. Az adásunkat külföldön vehették a rádióamatőrök, és amint kiderült, ezt az adást nagyon sok helyen hallották. Hogy Csehszlovákiában hallották, az biztos, mert utána én kérdeztem, hogy hallod-e. Hallotta, de nem mert, vagy nem tudott hozzá mit szólni. Én biztos voltam benne, hogy az adás kikerült az antennára.

Október 24-én hajnalban hagytuk abba. Két órakor ezen a rádióadón beolvastuk még a műegyetemisták által megfogalmazott szöveget is, magyarul, angolul és azt hiszem, oroszul. A szövegnek körülbelül az volt a tartalma, hogy értesítjük a szomszéd népeket és a világ népeit, hogy ha nem tudnának a magyarországi eseményekről, akkor ezen a rádión keresztül értesítjük őket, hogy Magyarországon nagy tömeg lázadt fel a Szovjetunió ellen, és nagyon félünk, hogy a hivatalos Magyar Rádió hamis híreket vagy semmi hírt nem ad. Ennek az adóállomásnak a neve a HA 5 KBK volt. Később hallottam visszhangját, hogy ezt az adásunkat meghallották Nyugaton, sőt úgy tudom, hogy a Szabad Európa is vette.

Már világosodott, és bár nagyon fáradt voltam, nem mertem hazamenni a lakásomra, mert féltem, hogy engem – aki nagyon sokat dolgozott a Belügyminisztériumnál, az ÁVO-nak, a pártközpontnak – felelősségre fognak vonni. Egyszerűen attól féltem, hogy elkapnak az ávósok. A fölkelők között nem kellett tartanom senkitől. Elmentünk aludni a barátaimmal a Pázmány Péter Egyetem⁶ jogi karára, ahol nagy közös hálószobák voltak, és ide már fiatal magyar katonák behordtak egy csomó szalmazsákot. Nagyon sokat aludtunk ott, meg velünk együtt azok, akik féltek hazamenni.

24-én reggel hallottuk, hogy szovjet csapatok jönnek be a Körúton. Alig aludtunk valamit, mikor azzal ébresztettek föl, hogy fegyvert kell szerezni, és harcolni kell a szovjet csapatok ellen. Ezen egyáltalán nem csodálkoztunk, sőt, azon csodálkoztunk, hogy eddig még nem jöttek. Ott már több ismerőssel találkoztam, tanakodtunk, hol lehetne fegyvert szerezni. Erre valaki azt mondta, hogy a központi rendőrségen, a Deák téren⁷ minden fiatalnak osztanak fegyvert. Elmentünk a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, ahol egy oldalbejárónál nagyon szimpatikus katonák és fiatal rendőrök osztották a fegyvereket.⁸ Beírták a fegyver sorszámát, és utána adtak egy kis fehér kartonlapot, amelyre rá volt írva a nevünk, és keresztben piros-fehér-zöld csík.⁹ Azt hiszem, ennek a lapnak az volt a neve, hogy nemzetőr-igazolvány. Ezt megtartottam sokáig, de mikor átszöktem Jugoszláviába, minden iratomat eldobtam, hogy ne legyen nálam kompromittáló papír. Én egy vadonatúj orosz dobtáras géppisztolyt kaptam. Utána fölmentünk valami terembe, és a katonák megmutatták, hogy hogyan kell ezt a fegyvert használni.

A mi csoportunk innen visszament az egyetemre, ahol valaki megszólított. Talán valami író lehetett, vagy valami elvi kommunista, én nem ismertem őt, ő azonban ismert engem valahonnan. Azt mondja: "Béla, te itt vagy, és fegyverrel? Mit keresel te itt?" Mondom: "Mit keresnék itt? Azt, amit te." Akkor azt mondta: "Béla, eszedbe ne jusson neked az utcán lövöldözni. A te feladatod, hogy a barátaiddal megszervezd a forradalom technikai segítségét." Nagyon szuggesztíven beszélt ez az ember. Elmagyarázta, hogy nekem az utcai harcokban kár volna megsebesülnöm vagy meghalnom, mert én ismerem azokat a helyeket, amelyekkel mi – ő így mondta – a legtöbbet tudnánk ütni. Tudta, hogy milyen helyeken dolgoztam, és azt is tudta, hogy milyen fontos helyeket ismerek. Nem tudom máig se, hogy ki is volt ez az ember. Ő mondta, hogy nézzük meg, mi van a nagy telefonközpontokban meg a Petőfi Sándor utcában, mert ott van egy olyan helyiség, ahova a telefonosok se léphetnek be, amelyet az ávósok őriznek, és oda csak civil ruhás ávósok mehetnek be.

Akkor mi bementünk a Petőfi Sándor utcai nagy telefonközpontba. Valahogy úgy jött ki, hogy én vagyok a kinevezetlen parancsnoka ennek az öt-hat tagú kis osztagnak, de én nem is akartam ott semmilyen főnököt játszani. Volt velem egy nappali tagozatos műszaki egyetemista, egy joghallgató, aki azért volt velünk, mert nagyon jól tudott oroszul, és ha az oroszokkal valahogy kapcsolatba kerülünk, akkor legyen mindig kéznél egy tolmács. Egy nagyon jó barátom volt még velem, aki nagyon jó technikus és meggyőződéses kommunista volt. Volt velünk még egy lány, aki vezetékestelefon-szakember volt, és telefonközpontokat épített. Kellett valaki, aki nagyon határozottan lép föl. Mondtam, hogy ebbe a helyiségbe akarunk bemenni, ami a budai Várba továbbítja a diplomáciai testületek telefonvonalait, ahol be lehet kapcsolódni és le lehet őket hallgatni. Az volt a célunk, hogy a Petőfi Sándor utcai telefonközpontot leválasszuk, hogy az ávósok ne tudják lehallgatni a telefonbeszélgetéseket. A postások nagyon féltek ezt az ajtót kinyitni nekünk. Nem tudom már, hogy szólítottak, hogy elvtárs vagy úr, de mondták, hogy oda nem lehet bemenni, és kérdezték, hogy vállaljuk-e ezért a felelősséget. Mondtam, hogy minden felelősséget vállalok, és ha egy pillanat alatt nem nyitják ki, azonnal szétlőjük a zárat. Erre előkerült valahonnan valami lakatos, és kinyitotta ezeket a termeket. Hegyekben, a plafonig álltak a lehallgatott telefonok szövegei és a leolvasott telexek, amelyek a diplomáciai kapcsolatok, a külképviseletek és az anyaországaik között mentek. Aztán voltak ott kábelvezetékek is, amelyekről a Petőfi Sándor utcában lecsatlakoztathatták a lehallgató központon keresztül az összes beszélgetést. Minden beszélgetés rámehetett így a felvevő teremre. Ide a postások soha életükben nem tehették be a lábukat. A postások elmondták, hogy ide időnként jönnek-mennek, de mikor az ajtót kinyitják, nekik még csak jelen se szabad lenniük.

Azt csináltuk, hogy a lehallgató központ felé vezető hatalmas nagy kábeltömeget elvágtuk, hogy ne legyen meg a csatlakozás. Ez volt az első technikai ténykedésünk, és azt hiszem, utólag belegondolva is, hogy ezzel mi többet tettünk a forradalomért, mint ha valamelyik utca sarkán lövöldöztük volna az oroszokat. Én nem is szeretem az emberöléseket, még akkor se, ha támadnak. Egy jó fél napig tarthatott, amíg a kábelcsatlakozásokat – a kábelek ezrei meg tízezrei mentek rá a lehallgató központra – elvágtuk. Amikor onnan kijöttünk, a postások szinte halálra voltak rémülve. Utána ismét lezárták a termeket, és mi, mint akik jól végezték a dolgukat, eljöttünk.

Az utcán hallottuk, hogy a Körúton nagyon lövöldöznek. Nem akartunk belebocsátkozni a harcokba, ezért visszamentünk a jogi egyetemre. Ott szóltunk, hogy mondják meg annak a tagnak, hogy ez az ügy el van intézve. Ez a férfi meg visszaüzente nekünk, hogy az oroszok sok híradást kapnak a Magyar–Szovjet Hajózási Társaság Március 15-e téri épületéből, ahol működik egy rádióadó. Menjünk el oda, és hallgattassuk el ezt a rádióadót. Mondtam: "Jól van, elmegyünk."

El is mentünk. Még most is emlékszem rá, hogy a földszinti helyiségek tele voltak civil ruhás oroszokkal. Ezek a szerencsétlen orosz civil ruhások, gondolom, ottani alkalmazottak lehettek, olyan halálfélelemmel fogadtak minket, hogy rossz volt még nézni is. A fegyver azért kellett, mert az adott nekünk hatalmat. Mert ha civilben, minden nélkül az ember odamegy, kap egy pofont vagy – bocsánat a kifejezésért – seggbe rúgják. A fegyver nekünk azért kellett, hogy látszódjon, van valami erőnk. Nem akartunk mi lőni egyáltalán.

Én aztán mindjárt mondattam ezzel az orosz tolmáccsal a jogi karról, hogy nem bántjuk őket, csináljanak, amit akarnak, én csak a legfelső emeletre akarok fölmenni, ahol az ő rövidhullámú adójuk van, amellyel úgy tudom, hogy a szovjet hadsereg dolgozik. És azt mi nem tűrhetjük, hogy ez az adó a szovjet hadsereg kezén legyen. Az az érzésem, hogy mire mi fölértünk az adóhelyiségbe, elmenekültek azok, akik azon az adón dolgoztak. Majdhogynem bekapcsolt állapotban találtuk a készülékeket, de nem volt ott egy lélek sem. Bennünk volt, hogy nem rombolunk. Megtehettem volna, hogy a géppisztollyal szétlövöm az egész mindenséget, és az megsemmisül, de nem, valahogy nem szerettünk rombolni. Az adócsöveket – ami a lelke egy ilyen rövidhullámú rádióadónak – kivettük, nagy dobozokba raktuk, és mind elvittük. Adtunk egy írást, hogy 12 vagy 13 darab Brown-Bovery svájci adócsövet elvittünk, mert nagyon kétségbe voltak esve ezek a civil oroszok, hogy mi lesz, mert őket nagy-nagy baj éri, és adjunk írást. Akkor nagy érték volt, amit mi onnan elvittünk. Az írás már igazán semmibe sem került, aláírtam hát.

A forradalom napjaiban szinte mindig úton voltunk. Rádiót nem hallgattunk, de nem is volt mit, állandóan zene ment, meg ilyen szöveg, hogy csőcselék, meg hogy tegyük le a fegyvert, mert ez lesz meg az lesz.

Néhány nap múlva szereztünk egy buszt. Eredetileg ez egy Körúton járó kék busz volt, de most nem járt, állt a forgalom. Nekünk az a busz nagyon kellett, mert állandóan mennünk kellett valahova. Egy aranyos, idős bácsi volt a sofőrje. Azt kérdezte: "Mit akartok, fiaim? Én odaviszlek benneteket, ahova akarjátok!" Mondom: "Jól van, akkor ez lesz a mi buszunk." Ezután a mi kis műszaki csoportunk mindig ezzel a busszal közlekedett.

Miután a Magyar–Szovjet Hajózási Társaság rádióadóját működésképtelenné tettük, elmentünk a műegyetemre. Tudták, hogy én értek ezekhez az amerikai technológiájú vevőkészülékekhez és híradástechnikai eszközökhöz. A műegyetem legfelső emeletén berendeztünk a műegyetemistáknak egy vevőközpontot. Mindegyik rádióhoz külön antennát szereltünk, hogy minden hírforrást paralel tudjanak venni, ne kelljen a nagy adóállomások között állandóan keresgélniük. Tehát minden vevőkészüléket más adóra állítottunk, hogy külön tudják venni a híreket, egyik például a BBC-t hallgathatta állandóan, a másik a Vatikánt. Ez csak vevőközpont volt, itt nem voltak adók. Amikor üzembe helyeztük a műegyetemen ezeket a vevőket, továbbmentünk.

Magyarországon a rádióadások úgy történtek, hogy a lakihegyi adóba ment ki egy úgynevezett modulációs vonal a Bródy Sándor utcából. Ezen a vonalon ment a nagy adótoronyra az adás, és volt egy ugyanilyen modulációs vonal a Parlamentből is. Nekem azt mondták, hogy próbáljam megoldani, hogy erre a modulációs vonalra valahol be lehessen lépni, hogy vagy a műegyetemről, vagy pedig a jogi karról lehessen a lakihegyi adó felé sugározni. Ez a bizonyos illető, aki nekünk a tippeket adta a jogi egyetemen, azt kérte azután, hogy keressem meg ezt a modulációs kábelrendszert, mert ennek valahol Budapest alatt kell lennie. A modulációs hullám ugyanis nem a levegőben, hanem kábelen megy ki az adóba. Meglehetősen lehetetlen kérés volt, és sajnos ezt nem is sikerült megvalósítanunk. Pedig sokat dolgoztunk rajta, sokat keresgéltünk, spekuláltunk, de nem sikerült. Először meg kellett volna találni ezt a kábelt, és utána nagy erősítő fokozatokkal – amik a Rafilmnél is voltak – be kellett volna csatlakozni erre a kábelre, hogy a mi adásunkat is kisugározza a lakihegyi adó. Sajnos ezt nem sikerült megoldani. Később aztán azt is hallottuk, hogy ha megtudták volna, hogy a mi modulációnkat sugározza a lakihegyi adó, az oroszok fölrobbantották volna. Nem magát az antennát, de fontos műszaki részeket. Akkor kék ávósok őrizték az adót, és tudomásom szerint egész november 4-ig a forradalmistáknak nem is sikerült Lakihegyet elfoglalni, a kezükbe kaparintani. Nagyon őrizték a lakihegyi adót az ávósok.

Nagyon sokáig próbálkoztunk ezzel a modulációs vonallal, október 27-étől november 1-jéig dolgoztunk rajta. Aztán abbahagytuk, mert nem tudtuk megoldani, és már nagyon fáradtak is voltunk. Valami borzasztó élmény volt, hogy nem sikerült, és akkor már tudtuk, hogy nagyon sok fiatal halt meg a városban. November 1-jén, a halottak napján minden ablakban gyertya égett. Mi akkor nagyon lehangolva hagytuk abba a keresést, hogy nem tudtunk megbirkózni a feladattal: hogy nem tudtuk megszerezni a lakihegyi adót a forradalmároknak.

Közben 28-án Nagy Imre kihirdette a tűzszünetet, és végül is a harcok lassan lecsendesedtek, és november 1-jére már nem volt lövöldözés a városban. Nagyon örültünk, amikor kihirdették a fegyverszünetet, két nappal később meg hogy visszaállítják a többpártrendszert, és újra megalakulnak a volt koalíciós pártok, Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és semleges ország lesz. Hittünk abban, hogy ez lehetséges, hittünk benne ezer százalékig. Nem féltünk attól se akkor, hogy jönnek az oroszok. Láttuk azt, hogy mennyire megfutamodtak. Láttuk azt, hogy mennyire félnek. Valahogy túl magabiztosan hittünk a mi saját erőnkben, abban, hogy a felkelők jelentős erőt képviselnek. Mi nagyon hittünk a saját erőnkben. Ennek ellenére én olyat nem láttam, hogy orosz katonákat agyonlőttek volna, vagy a tömeg meglincselt volna. A Köztársaság téren viszont, ahol egy ávós tiszt a lábánál fogva volt fölakasztva, tényleg ott nagyon csúnya, bosszúálló népség jött össze. Arra mentünk, de valaki azt mondta, hogy ne menjetek oda, ezt borzasztó még nézni is, és mi akkor el is mentünk. Akkor tudtam meg, hogy ott a Köztársaság téren mindenkit agyonlőttek, aki kilépett a pártházból.

A felkelőcsoportokkal nekünk nem volt semmiféle kapcsolatunk. Egyszer egy éjszaka, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahova bementünk aludni, megkérdezték tőlünk a felkelők, akik szintén ott aludtak, hogy ti mit csináltok. Mondtam, hogy mi csak műszaki problémákat oldunk meg. Erre majdhogynem agyonlőttek engem, hogy hogy lehet így megtagadni a forradalmat, itt csak egy a fontos, lőni az oroszokat. Szóval nagyon durván kérdőre vontak minket, és egyáltalán nem akartak megérteni. Szerencsére nálunk is volt fegyver, az én nyakamban is lógott egy géppisztoly. Mondtam, nézd, ha nem érted meg – mert akkor mindenki tegezett mindenkit –, akkor majd megérted a géppisztolyommal. Erre ő hátrált, és el volt intézve. Nagyon durva magyar munkásfiúk voltak.

De voltak nagyszerű dolgok is. A csoportunkhoz később hozzászegődtek a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia fiataljai is. Egy darabig ők is velünk voltak. Nagyon oroszellenes volt a hangulatuk. Később ezek a tiszti iskolások vagy a Corvin közben, vagy a Kálvin téren valamilyen ellenálló csoporthoz mentek,¹⁰ de előtte sokan velünk voltak, nekünk biztosítottak fegyveres védelmet, de sose került rá sor, hogy fegyveresen kelljen bennünket megvédeni. Elég volt azt látni, hogy mi is fegyverrel vagyunk, és ezeket a műszaki dolgokat mind meg tudtuk csinálni.

Mikor láttuk, hogy nem tudunk sehogyan sem a lakihegyi adó modulációs vonalára belépni, és nem tudjuk megszerezni a lakihegyi adót, akkor nagyon fontosnak tartottam, hogy a Deák tér mellett, a Magyar Honvédelmi Szövetség központjában, az emeleti nagy teljesítményű rádióadót üzembe helyezzük. Erről nem nagyon tudott az ávó, egyébként is szét volt már verve. Szétfutottak, ahányan voltak, annyifelé. Nem tudom, hogy jutott ez az eszünkbe, ki vetette fel először.

Elmentünk a helyszínre, megnéztem, hogy műszakilag minden rendben van-e, hogy ez a nagy teljesítményű adókészülék bármelyik pillanatban üzemeltethető-e, de nem volt üzemeltethető állapotban. Ez pontosan november 3-án derült ki. Egy mérnök barátomnak volt egy átkapcsoló kulcsa a transzformátorokhoz, ami nélkül ezt az adót nem lehetett üzembe helyezni. 3-án körülbelül éjfél felé mentünk ki Budára a lakására. Nagyon megijedt, amikor meglátott. Mondtam, ide figyelj, nekünk ez az adó kell, egyszerűen szükségünk van rá. Mondom, gyere velünk, vagy ha nem akarsz velünk jönni, akkor add ide azokat a kulcsokat, és mondd el, hogy a nagy transzformátort hogyan tudjuk bekapcsolni. Ingadozott, hogy mit csináljon, nagyon félt. Meg is volt az oka a félelemre. Pontosan november 4-én hajnalban voltunk. Végül mégis velünk jött.

Már világosodott, amikor november 4-én hajnalban a buszunkkal elindultunk. Először át akartunk menni a Margit híd melletti hídon, a Kossuth hídon, de a híd le volt zárva orosz katonákkal. Akkor láttuk már, hogy a Duna pesti oldalán sűrűn egymás után jönnek ezek a nagy, az akkori viszonyokhoz képest modern, lapos tetejű tankok, csupa T–54-es. Én tudtam, hogy ezekkel nagyon nehéz lesz fölvenni a harcot technikailag, de nagyon bíztam abban – nem tudom, miért –, hogy nem hagy minket cserben Amerika. Mi, műszaki emberek tudtuk azt, hogy ahhoz, hogy a harcot tovább folytathassuk az oroszokkal, ahhoz elsősorban páncélelhárító fegyverek kellenének. Könnyűfegyverekkel nem lehetett fölvenni a harcot. Nagyon kevés lehetett az a harckocsi, amit benzinesüveg-dobálással sikerült megsemmisíteni. Én nagyon sokszor láttam, hogy rádobták a benzinesüveget, folyt szét a tankon a benzin, az olaj, kívülről égett is, de a tank nem gyulladt be, és ment tovább. Benzinesüvegtől én egyetlen egy tankot sem láttam elégni.

	Tankok a Harmat utcában (T-54-es)

	Halott katona az utcán

Mi, az isten tudja miért, valamilyen oknál fogva folyamatosan hittünk abban, hogy az amerikaiak juttatnak nekünk páncélelhárító fegyvereket, méghozzá teherszállító repülővel. Tudtuk, hogy a repülőterek le vannak zárva, ezért a mi műszaki csoportunk elhatározta, hogy Pesten a Ferihegyi repülőtéren megteremti a lehetőséget a szállító repülőgépek leszállására egy rádiónavigációs vonal segítségével. A mi műszaki csoportunknak lett volna az a feladata, hogy a Ferihegyi repülőtéren fogadja a szállító repülőgépeket. Illúzió volt, de meg lehetett volna valósítani. Ez az egész terv maradt, pedig minden anyagunk megvolt hozzá, hogy fogadni tudjuk a repülőket. Én ugyan nem hallgattam a Szabad Európát, de mondták, hogy biztat, hogy kitartani, mert jönnek az amerikaiak. Mondom, szerencsétlenek, hát nem tudnak leszállni az irányítók nélkül, és ehhez komoly technikai berendezések kellenek.

Tudtam, hogy november 4-én mindenáron üzembe kell helyezni ezt az amatőr rádióadót Budapesten. A Margit híd még nem volt lezárva. Mondtam a mi jó öreg sofőrünknek, "Pista bácsi, mindenféleképpen át kell érjünk Pestre". Mondta: "Édes fiam, nem lehet, belénk lő egy tank." És tényleg, ezek ott gurigáztak fel és alá egymás mellett. A busz alja meg teli volt hajigálva a mi fegyvereinkkel. Mondtam: "Pista bácsi, egyetlen megoldás van, hogy egy tanknak a csöve és a hátulja közé beállva átcsúszni valahogy." Nagyon féltem, de tudtam, hogy ez a tank oldalra nem lát. Tényleg, úgy, ahogy kigondoltam, az egyik tanknak az ágyúcsöve és a másik tanknak a farka felé átcsúsztunk a Margit híd pesti hídfőjéhez. Mondtam: "Pista bácsi, ha téged agyonlőnek, én vezetem tovább a buszt, mert én tudok vezetni." Mondta: "Jól van, csak gyerünk minél gyorsabban." Nagyon gyorsan hajtott. Teljes sebességgel át a Margit hídon! Nagyon meg voltunk ijedve. Akkor álltak föl a Parlament elé ezek a T–54-esek. Mondtam: "Pista bácsi, ha átértünk, azonnal forduljál jobbra." Befordultunk jobbra, és akkor a buszból még láttam, hogy az egyik orosz tank nagy nyikorgással utánunk fordult. Lehet, hogy lőni akart, de lehet, hogy csak elsöpörni, mindegy, mi eltűntünk a szeme elől. Sikerült bejutnunk, és üzembe helyeztük Budapest legnagyobb amatőr rádióadóját. Ez több mint egy kilowattos teljesítménnyel dolgozott, ami rövidhullámon nagyon nagy teljesítmény, és az egész világ körüli forgalomra jó volt.

Már nem tudom, hogyan, de eljuttatták hozzánk azt a szöveget, amit Nagy Imre nyilatkozott.¹¹ Ezt olvastuk be folyamatosan hajnali négy-öt órától egészen november 4-én tizenegy óráig. Állandóan mondtuk ezt a szöveget magyar, de főleg angol nyelven. Voltak ott az egyetemről olyanok, akik jól beszéltek angolul és oroszul. Budapestet fegyveres orosz csapatok megtámadták, az alakulataink harcban állnak az orosz csapatokkal, és ezt tudomására hozzuk a világnak. Tudtuk, hogy ezt a világ minden pontján meghallják.

Utána a Kossuth rádiót hét, fél nyolc körül leállították, de a mi rádiónk még sokáig működött. Az oroszok aztán valahogy ráléptek a modulációs vonalra Lakihegynél, és meg tudták oldani technikailag, hogy mi se tudjunk adni.

Amikor jöttünk át a Váron a Széna térről, és láttuk fentről az orosz tankokat, végtelen elkeseredést éreztünk. Én azt éreztem, hogy továbbra is meg kell tenni műszakilag mindent, amit csak tudunk, de rettenetesen el voltam keseredve. Már az amerikai segítségben sem reménykedtem. Láttam azt a technikai felkészültséget, ahogy ez a szervezett hadsereg érkezik modern páncélfegyverekkel, tankokkal, láttam, hogy ez ellen mi nem tudjuk fölvenni a harcot. Láttam, hogy a benzinesüvegekkel ezek ellen a T–34-esek ellen nagyon nehéz lesz bármit is csinálni.

November 4-én délután azután visszamentünk aludni az egyetemre. Ott még nagyon sok fegyveres felkelő tartózkodott, de a hangulat rettenetesen elkeseredett volt. Ezek után felmerült a kérdés, hogy akkor most mit csináljunk. Nagyon lőtték valamilyen aknavetővel ezeket az egyetemi részeket, és ez is elkeserített bennünket. Láttuk, hogy az orosz tankok értelmetlen rombolást végeznek. Jöttek be az úgynevezett rohamlövegek, az egyiknek jobb oldalra volt a csöve, a másiknak bal oldalra. Mentek előre sorban, és szabályos időközökben lőttek. Minden cél nélkül, csak azért, hogy romboljanak. Ez borzasztó elkeserítő dolog volt nekünk, mert mi hozzászoktunk ahhoz, hogy építünk. Ezek meg cél nélkül rombolták a várost. A nagy rombolásban pont a Bródy Sándor utca háta mögötti utcában fölgyulladt az állattani múzeum,¹² és nagyon nagy tűzzel égett. Mi akkor ott éppen antennákat szereltünk a környékbeli háztetőkre. A Zrínyi Katonai Akadémia fiataljai itt is segítettek nekünk, hogy legyen minél több adónk: ha az egyiket megsemmisítik, akkor működhessen a másik. Egy rádiónál a legfontosabb, hogy antennája legyen, a többi berendezést egy autóval is el lehet vinni ide-oda, de az antenna nagyon fontos városi viszonylatban. Akkor este az oroszok valamilyen gumikerekű páncélautóból még azokat a tűzoltókat is lőtték, akik oltották a múzeumi tüzet. Nagyon elkeserített ez az embertelen viselkedés, de bennünk volt az a tudat, hogy műszakilag nem szabad abbahagyni. Tudtam azt, hogy nem szabad beleavatkozni a fegyveres harcokba. Az oroszok modern fegyvereivel mi nem vehetjük fel a versenyt. De valahogy mégis azt gondoltam, hogy technikailag föl tudjuk venni az ellenállást az oroszokkal, oly módon, hogy biztosítjuk a rádió-összeköttetést a világgal.

Ezt a tevékenységet sokáig, egész december 15-éig folytattuk, de mindig nehezebb és nehezebb körülmények között. Mindenütt adókat próbáltunk felszerelni. Ezekkel adták le azután az üzeneteket, hogy Magyarországon az oroszok kegyetlenül rombolnak és kegyetlenül gyilkolnak. Körülbelül ezek az üzenetek mentek, de bővebbet erről nem tudok, mert csak a technikai feltételeket biztosítottuk, a programot valószínűleg az egyetemen állították össze.

Amikor elkészültünk egy adóval, akkor azt jelentettük az egyetemen, ez vagy az az adó üzemképes. A Pázmány Péter Tudományegyetemen tudomásom szerint a forradalmi bizottság még november 4-e után is működött, de aztán egyre ritkábban jártunk vissza, mert mindig több és több orosz jött be nappal a városba.

November 15-e után már csak önvédelem céljára volt nálam egy pisztoly, a nagyobb fegyvereinket jó helyre eldugtuk az egyetemen. Később már a pisztolyt se vittem magammal, mert folytak az igazoltatások. Engem egy éjszaka a Munkácsy utca felé menet igazoltattak az oroszok egy nagyon gyanús, ávós kinézetű magyarral együtt. Nagyon meg voltam ijedve, hogy agyonlőnek, mert a táskám tele volt rövidhullámú adók műszaki rajzaival, egy rádió-adóállomáshoz vittem ki éppen a kapcsolási rajzokat. Felszereltünk november 4-e után még egy HA 5 KBK-t a honvédelmi szövetség klubházában, egy HA 5 KBA-t a Deák téren, a műegyetemre is fölszereltünk egy antennarendszert és egy vevőközpontot. Ez már egy szabályos adó-vevő rendszer volt, még ha ideiglenes is.

Amiről én konkrétan tudok, hogy adás történt és a külföld is meghallotta, az a HA5 KBK adóállomásról, meg a Deák térről a HA 5 KBA adóról ment ki. Ezt még Franciaországban is hallották, mert erről pontos információim vannak. Sőt, a KBA-adó hívását és üzenetét, programját egész Európa, de még Dél-Amerika is vette.

December elején már folytak a letartóztatások. A Bányavillből, ahol dolgoztam, november 15-e körül üzentek nekem – mert tudták, hogy hol vagyok –, hogy nehogy bemenjek az üzembe, mert az ávósok már többször kerestek. A feleségem, akivel nem valami jól éltem, de azért féltett, többször üzent az ismerőseimmel, hogy ne menjek haza. Amikor november közepén ezeket az üzeneteket megkaptam, hogy ne menjek haza és ne menjek be a munkahelyemre, még inkább elkeseredtem. Bíztam a csodákban, a nem létező csodákban, mert semmiféleképpen sem akartam elhagyni az országot. Akkor már sokan mentek, de én nem akartam. A csoportomból két egyetemista fiú már üzent is a Szabad Európa útján, hogy megérkezett Bécsbe. Nagyon örültem neki, hogy nem kapták el őket, mert azt hiszem, nagyon kegyetlenül bosszút álltak volna rajtuk. Ott volt a busz is, ez megvolt még november 15-én is. Azzal is el lehetett volna menni, de egy pillanatig sem jutott eszünkbe. Nem gondoltunk rá, mindig csak arra gondoltunk, hogy hogyan lehet műszakilag minél többet tenni, hogy a forradalomnak biztosítani a műszaki szükségleteit – erre gondoltunk.

Karácsonyra elmentem az édesanyámhoz Csongrádra. Ő már hallotta az ismerősöktől, hogy milyen kalamajkába keveredtem, és azzal fogadott, hogy te jó isten, fiacskám, te még nem mentél ki Nyugatra? Meg kellett ígérni neki, hogy elmegyek. A karácsonyt nála töltöttem, de édesanyám nagyon félt, hogy Csongrádon is elkaphatnak. Karácsony után visszamentem Budapestre. A Pázmány Péter Egyetem egyik internátusán aludtam, de egyre jobban éreztem, hogy lassan bezárul a kör. Kezdtem félni, hogy elfognak, ezért elküldtem magam mellől mindenkit, hogy az én felelősségem miatt, az én cselekedeteimért más embert nehogy kinyírjanak. Mondtam nekik, hogy menjetek, többet tenni nem lehet. A forradalom nekem szent fogalom volt, de beláttam, folytatni most nem lehet. Felelősséget éreztem, hogy istenem, ha ezeket a fiatal embereket miattam elfogják, kegyetlenül megkínozzák őket. Én aztán láttam közelről, mit műveltek az ávósok. Meg aztán valahogy örökké édesanyám hangját hallottam. A haláltól azonban nem féltünk. Sőt, november 4-e után majdhogynem kívántuk is a halált, olyan elkeseredettségben voltunk.

Nagyon nagy lelkiismeret-furdalások között indultam el 1957. január 11-én Jugoszlávia felé. Addig bujkáltam. Utólag magam is csodálkozom, hogy nem fogtak el. A munkahelyemen kerestek, a lakásomon, a feleségemnél is többször kerestek. Tudtam, hogy keresnek és le akarnak tartóztatni, hogy felderítették, hogy volt egy ilyen csoport, amelyik ezekkel a műszaki dolgokkal foglalkozott. Szerencsére a csoportomból senkit sem fogtak el, mi végül is mindannyian kikerültünk Nyugatra. Én mentem el utolsónak. Én voltam a legnagyobb hülye, hogy nem mentem előbb. Az már ismeretes volt, hogy le van zárva a nyugati határ. Mi azt nagyon jól tudtuk. Vonattal mentem Szegedig. Szegeden a töltés mellett, ahol sokat csónakáztunk, kajakoztunk valamikor, teljesen egyedül átgyalogoltam Jugoszláviába. A nyugati határ felé már igazoltatások voltak a vonatokon, de Szeged felé nem volt semmi.

Utána még egyszer visszajöttem gyalog Szegedre, mert tudtam, hogy egy barátom egy másik vonattal jön, és nagyon fél egyedül nekiindulni. Újszegeden a villamosmegállóban volt randevúm vele. Mondtam, gyere, semmi probléma... Én már megjártam, és mint kisgyerek is nagyon jól ismertem azt a részt. Veszély esetén el tudtam volna bújni a bokrok, fák között. Mondtam, gyere, ez járható út. Már elég mélyen benn jártunk Jugoszláviában, jó 10-11 kilométert is mentünk, amikor hirtelen álcázott ruhában előugrottak a jugoszláv határőrök. Azt mondták – akkor még tudtam oroszul pár szót –, hogy emeljem föl a kezemet, és ne mozduljak. Hát persze, hogy fölemeltem a kezemet. Megtapogattak, hogy van-e nálunk fegyver, aztán elvittek egy gyűjtőtáborba.

A táborban, ahová először vittek, naponta többször kihallgattak és írásba foglaltak mindent. Keresték, hogy van-e nálunk fegyver. Mondtam, nincsen. Mindent átkutattak, de néhány tiszta ruhán kívül semmit se találtak. Azt hiszem, a szerb politikai rendőrség rendezte ezeket a kihallgatásokat. Ennek ellenére mi nagyon meg voltunk elégedve azzal, hogy nem adnak vissza a magyar hatóságoknak, mert voltak olyan hírek is, hogy a jugoszlávok visszatoloncolják az embereket. De csak két fiatalt vittek vissza. Az egyik egy miniszternek a fia volt, és a barátnője szintén valami nagy kommunista famíliából származott. De őértük a szüleik küldtek.

Én nagyon szerettem az amerikai technikát. De mert az amerikaiak a forradalomban nem segítettek, nagyon megharagudtam rájuk. Nekem Amerikában még a második világháború utánról több rokonom volt. Már a jugoszláv táborban megkaptam azt az úgynevezett jótállási papírt, hogy Amerikába mehetek, de nem éltem vele. Nem mentem, nem akartam Európát elhagyni, nem akartam Amerikába menni, mert nagyon megutáltam az amerikaiakat, és valahogy mindig bíztam abban is, kimennek az oroszok Magyarországról, és hamarosan visszakerülök. És azért sem akartam elhagyni Európát, hogy minél közelebb legyek Magyarországhoz. Nagyon hittem abban, hogy előbb-utóbb tovább építhetem a technikát Magyarországon. Ma már én is meglepődöm az emberi hülyeség ilyen magas fokán.

A táborban egyébként szabályos embervásár folyt. Különböző országok kiküldöttei jöttek, hogy ilyen szakembert keresnek, meg olyan szakembert keresnek, jó-e a foga, jó-e a lába, meg van-e operálva vakbéllel, meg jó-e a szíve. Amerika például nagyon megnézte akkor, hogy kiket visz ki. Ettől nagyon megundorodtam. Egyszer jött egy francia bizottság, és azt mondta, hogy aki úgy érzi, hogy politikai nézeteiért menekült el Magyarországról, az mehet. Nem számít, ők nem is kérdezik meg, hogy mi a szakmája vagy milyen nyelven tud. Mert az amerikaiaknál az is nagyon fontos volt, hogy tud-e angolul, van-e garanciája Amerikában? Nekem volt garanciám, de elő sem vettem a zsebemből. Akkor, amikor a franciák azt mondták, hogy mindenki mehet Franciaországba, aki úgy érzi, hogy politikai menekült, én valahogy egy pillanat alatt azt mondtam, hogy nekem ez kell, Franciaországba megyek, nekem nem kell az amerikai gazdagság. A jugoszlávok viszont nagyon sokáig azt akarták, hogy maradjak ott. Mindenféleképpen azt akarták, hogy a zágrábi televíziónál dolgozzak, mert akkor indult náluk is a televíziózás. A jugoszlávoknak végtelenül jó volt a hírszerzésük. Kiderítették, hogy a nagymamám Greskovits, és hogy félig szerb vagyok. Kaptam egy igazolványt is, amivel a táborból szabadon vonatozhattam Belgrádba. Mindenféleképpen azt akarták, hogy ott maradjak. Végül is 1957 októberében tudtam csak megszabadulni tőlük.

Franciaországban először Combray-ba kerültem. Ezt valahogy úgy szervezték meg, hogy a francia hadsereg üres kaszárnyákban fogadta a magyarokat, ahol a francia hadsereg adta az élelmezést, a szállást, az orvosi ellátást. Mi is egy még lakható állapotban lévő régi francia laktanyába kerültünk. Azzal kezdte a francia hadsereg, hogy elvittek tüdőszűrőre és kiderítették, hogy valamilyen tüdőfertőzésem van, mert a rossz élelmezéstől lefogytam negyvenkilenc kilóra. Nem éheztettek bennünket Jugoszláviában, ez nem igaz, csak – azt hiszem – ott az ételminimumot kaptuk. Előfordult, hogy szervezési-elosztási problémák voltak, és például egy hónapig csak rizst ettünk. De a rizshez például nem volt só. Egyik barátom, aki Svájcba került, egy mérnök a Széna térről, átjött egyszer a mi táborunkba. Náluk meg egy amerikai egyesület vagonszámra szállította a csokoládét, úgyhogy ők egy hónapig csak csokoládét ettek. A másik táborban meg két hónapig kizárólag a létező legjobb minőségű dán vajat ették. De nem voltak rosszindulatúak a jugoszlávok. Nem direkt történt a dolog, hogy valakin is bosszút álljanak. Ez egy ilyen általános szervezetlenség volt. Franciaországban az ellátás már sokkal jobb volt.

Első munkahelyem egy televíziójavító szerviz volt. Nagyon-nagyon szerettem javítani a televíziókat. Ehhez nem kellett nyelvtudás sem. Sőt, azt mondták, hogy mindent írjak fel magyarul, és a titkárnő vett egy magyar szótárt, és amit én magyarul írtam a munkalapra, ők azt megpróbálták lefordítani franciára.

A francia állam két hónapos ingyen nyelvtanfolyamot biztosított a menekülteknek. Nekem is felajánlották, de olyan buta voltam, hogy nem fogadtam el. Annyira szerettem csinálni a televíziókat, hogy sajnáltam rá az időt. Nagy butaság volt, azóta sem tudok rendesen franciául írni. Nagyon jól tudok és szeretek is olvasni franciául, akcentussal ugyan, de jól tudok franciául beszélni, de írni még helytelenül se tudok. 1957 októberében kezdtem el dolgozni ebben a televíziószervizben, és egészen 1962. február 1-jéig itt voltam. Akkor egy ottani gyáros valahogy megtudta, hogy abban a televíziószervizben egy elektronikus szakember dolgozik, és kölcsönkért, mert elment az elektronikus mérnöke. Mondtam, hogy odamegyek, de csak egypár hónapra, mert nagyon szeretem a munkámat. A pár hónapból jó néhány év lett. 1962. február 1-jén mentem oda, és 1988. március 15-én távoztam. Mivel bőven betöltöttem az 55. évet, éltem azzal a lehetőségemmel, hogy előnyugdíjba mehetek. Ez a gyártulajdonos nem kért tőlem semmiféle papírt, nem papírral kellett bizonyítanom, hogy értek a dolgokhoz. Én ott nagyon sok mindent konstruáltam. Nagyon jól éreztem magam, és mindig vezető beosztásban voltam. Úgy érzem, hogy nagyon megszerettek a munkásemberek, és nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki velük.

Franciaországban újra házasságot kötöttem egy nagyon kedves magyar kolleganőmmel. Ő volt az a lány, akivel együtt csináltuk végig a forradalmat. Három gyerekem született ebből a házasságból, de azért, mert én annyira szerettem dolgozni, és annyira szerettem a szakmát, megromlott a kapcsolatunk, és elváltunk.

Ami a magyarokat illeti, nem kerestem velük a kapcsolatot. Párizsban van egy barátom, de majdhogynem senki más magyart nem ismerek. A magyar katolikus misszióval sem tartom a kapcsolatot. Féltem a magyar kapcsolatoktól, nem tudom, miért. Amikor az első kisgyerekem megszületett, feltétlenül helyesnek tartottam tisztázni az állampolgársági viszonyt. Egyedül a gyerekeimre való tekintettel vettem föl a francia állampolgárságot. De a mai napig is megvan a magyar állampolgárságom, amiről nem mondtam le, és azt hiszem, már nem is fogok lemondani róla.

1978-ban jártam először otthon. Belgrádban voltunk a feleségemmel, mikor jött egy lázas gondolatom, hogy meg kell látogatnom az édesanyámat. Bementem a magyar követségre, és ott összeakadtam egy ismerős magyar lánnyal, akivel együtt érettségiztem. Ha nincs ott ez az ismerős, akkor talán haza se megyek. Rohanásszerűen mentem haza anyámhoz Csongrádra, útlevéllel, vízummal, szóval nem titokban. De ugyanolyan menekülésszerűen jöttem is vissza, annyira rosszul éreztem magam. Talán még mindig bennem volt a félelem. Azóta kétszer jártam Magyarországon. Idén olyan jól éreztem magamat, hogy életemben először honvágyam van.

1 Észak-Erdély 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés értelmében került vissza Magyarországhoz.

2 Az Államvédelmi Hatóságon belül megkülönböztették a határőröket, az úgynevezett „zöld ávósokat" és a belső karhatalmistákat, a „kék ávósokat".

3 Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem aulájában 1956. október 22-éről 23-ára virradó éjszaka rendezett gyűlés, amelyen a 16 pontot fogalmazták meg.

4 1956. október 23-án nem volt Magyarországon gyülekezési tilalom. Noha 12 óra 53 perckor a Kossuth rádió sugározta a Belügyminisztérium közleményét a tüntetés betiltásáról, 14 óra 23 perckor már arról tájékoztatott, hogy a Belügyminisztérium engedélyezi a tüntetést. Gyülekezési tilalmat október 24-én hajnalban rendeltek el.

5 1956-ban az MHSZ elődje a MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) volt.

6 1956-ban már Eötvös Loránd Tudományegyetemnek hívták.

7 A Deák téren volt a Budapesti Rendőr-főkapitányság, korabeli nevén a Belügyminisztérium Budapesti Főosztálya.

8 Az eddigi kutatások nem erősítik meg, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon már október 24-én fegyvereket osztottak volna a felkelők számára.

9 A szövegben leírt igazolvánnyal ellátott nemzetőrség felállítására csak az október 28-i fegyverszünetet követően került sor.

10 A tűzszünet kihirdetése után katonatiszteket és növendékeket vezényeltek ki a fegyveres csoportok mellé.

11 A Kossuth rádióban 5 óra 20 perckor hangzott el először Nagy Imre rádiószózata, amelyben bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet.

12 A Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt, amelynek anyagát a tűz gyakorlatilag megsemmisítette.

Az eredeti interjút Rainer M. János készítette 1988-ban.
Szerkesztette Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál.