Bácsi József: "Soha nem foglalkoztam politikával, ahhoz nem értek, nem vagyok politikus"

Édesapám – Bácsi József a neve, mint nekem – Veszprém megyében, Rácegrespusztán született. Nyolcan voltak testvérek, cselédéletet éltek, a pusztán dolgoztak. Édesanyám – Somogyi Erzsébet – szülei, rokonai szintén föld nélküli cselédemberek voltak, aratni, kapálni jártak. Apám az első világháborúban, tizennyolc-tizenkilenc évesen az orosz fronton fejlövést kapott, a jobb szemét elvesztette, így mint ötvenszázalékos hadirokkant jött haza. Születésem évében, 1926-ban jött fel a család Csepelre. Igyekeztek olyan helyre menni, ahol nagyobb tömegben voltak munkások, mivel apám közöttük érezte jól magát. Rögtön a Weiss Manfréd-gyárba került, a Csőgyárba, és egész életében ott is maradt. Gépészkovácsként a vonópadra került, majd amikor kiöregedett, raktárosként dolgozott.

Mezőszilason születtem, aminek valamikor Szilasbalhás volt a neve. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Sajnos a nagyobbik öcsémet ötvenkét éves korában baleset érte, meghalt, így már csak hárman vagyunk. Hat hónapos koromban költöztünk Csepelre. Először a József utcában laktunk, közel a munkásotthonhoz, majd a temetődűlőnél, a Tas utcában, egy szoba-konyhás lakásban. Apám sokáig egyedül is el tudott tartani bennünket, de a háború vége felé már édesanyámnak is el kellett mennie dolgozni. Negyedik elemibe jártam, amikor az akkori Széchenyi utcába költöztünk.

Nagyon szép gyerekkorom volt. Cserkész voltam, méghozzá egyházi csapatban. Egész cserkészmúltam rányomja a bélyegét az erkölcsi felfogásomra, a magatartásomra, a viselkedésemre, a hazához való viszonyomra. Mindig mindent cserkészszemüvegen keresztül néztem. A cserkészet egy szenzációs emberi, erkölcsi nevelőtestület, párját ritkítja. Vallásra nevelt, és bár én nem vagyok vallásos, de nem merném azt mondani, hogy nincs Isten. Cserkész koromban templomjáró voltam, ma is elmegyek néha-néha. A családunkban mindenki katolikus volt, de senki nem gyakorolta a vallását. Édesapám soha nem járt templomba, nem szerette a papokat, de minden este – biztonság kedvéért – mielőtt elaludt, elmondta, hogy „Jaj Istenem, segíts meg!”

	Magyar cserkészek hazaérkezése a franciaországi Jamboree-ról

Mivel apám már 45 előtt is kommunista szimpatizáns volt, kommunista ízű nevelésben nőttem fel, abban az idealista kommunista nevelésben, amely azt hirdette, hogy ha bejönnek az oroszok, milyen jó lesz a munkások élete, a munkásoké lesz a hatalom. Hányszor hallottam apámtól, hogy „majd meglátod fiam, milyen más világ lesz az!” Bár édesapám csak egy egyszerű gyári munkás volt, ám amikor évente egyszer-kétszer hazamentünk nyaralni a faluba a nagyszülőkhöz, az ott élő szerencsétlen mezítlábas földmunkások, parasztok úgy néztek bennünket, akik fényes cipőben, zokniban meg rövidnadrágban voltunk, mint valami csodát. Már kisgyerekként tapasztaltam, hogy milyen nagy különbség volt a vidéki, paraszti élet és az ipari munkások élete között.

Az iskolába általában munkásgyerekek jártak, de voltak közöttünk mérnökök, művezetők gyerekei is. Persze ott is megvolt az a bizonyos elkülönülés, de ezt csak a külsőségekben lehetett észrevenni: ők jobban voltak öltözve, nem zsíros kenyeret hoztak tízóraira, és meg tudták venni maguknak a kis Märklin repülőgépet is. Még el sem végeztem az első osztályt, de már jól olvastam. Amikor rájött a tanító, hogy milyen jól olvasok, akkor úgy szerzett magának szabad perceket óra közben, hogy megkért, olvassak fel az osztálynak valamelyik mesekönyvből. Rettenetesen szerettem futballozni, és rendkívül imádtam a természetet. Még ma is emlékszem az első cserkésztáborra Klastrompusztán.

Negyedik elemi után polgáriba mentem, de csak a harmadikig jutottam el. Rettenetesen nehezen ment, és bizony megbuktam. Visszamentem a Katona József utcai iskolába, és ott fejeztem be a nyolcadik osztályt, majd a Csepel Vas- és Fémművekhez mentem ipari tanulónak. A Gépgyárban voltam inas, egy nagyon híres mester keze alatt. Emlékszem, abban az időben az iparosemberek keménykalapban jártak, nagyon elegánsan öltöztek. Egy esztergályos akkor még az elithez tartozott. A tanítómesteremnek, Pacsek bácsinak bizony kamásnis cipője, nagyon szűk nadrágja, bársonygalléros kabátja és keménykalapja volt. Mindig aktatáskával, nagyon kimért, elegáns léptekkel járt az öregúr. Ez általános volt a Gépgyárban. A micisapkás proletárok melegüzemi, csőgyári munkások voltak, de ők is nyakkendősen jártak.

Csepelen a németeket rendkívül erős katonanemzetnek vélték, eleinte együtt is éreztek velük. Ez akkor változott meg, amikor bevonultak Lengyelországba. A háborús években Csepelen haditermelés folyt. Itt csinálták a Turán páncélkocsikat, rengeteg lőszert, ágyú- és puskalövedéket és a magyar lánctalpast, a Botondot. A gyárnak békeidőben tizenöt-húszezer dolgozója lehetett, de a háborús termelés következtében vagy harmincezren lettek. Felfutottak, anyagilag is jobb életük lett. A hadiüzemi termelés miatt Csepelről nem sok embert vittek el katonának.

1944. december 6-án már Szigetszentmiklóson voltak az oroszok, amikor tizenkilenc évesen SAS-behívót¹ kaptam. Édesapám azt mondta, és én is egyetértettem vele: „Nem mész fiam sehova!” A ház mögött volt egy nagy disznóól fáskamrával, alatta meg pince, oda bújtam el.

Az első orosz csapatok 1945. január 9-én jöttek be Csepelre. Az akkori kommunisták hirtelen összeszaladtak, kihozták a zászlókat a templomból, azzal vonultak Szigetszentmiklós felé, hogy üdvözöljék őket. Az oroszok édesapámmal együtt azonnal elvittek dolgozni. Az erzsébeti átkelőhíd fel volt robbantva, apám oda, én meg a Kvassay zsiliphez kerültem, de két nap múlva elengedtek bennünket.

Ezt követően jelentkeztem az akkor alakuló új magyar hadseregbe, a Szalvay-féle századhoz, ahol egykori spanyol szabadságharcosok is voltak. Be is vonultam a Budapest Őrzászlóaljba, a mostani Üllői úti laktanyába, ahol beöltöztettek, és elvittek Jászfényszarura. Pár hetes kiképzés után vonatra raktak, és kivittek bennünket Wiener Neustadt térségébe, ahol a hadtápterület biztosítása volt a feladatunk. Majd visszavezényeltek Szombathelyre, ahol a századparancsnok csicskása lettem. Egyszer cseresznyeszedés közben leszakadt alattam az ág, eltörött a kulcscsontom. Amikor meggyógyultam, kaptam egy nyílt parancsot, hogy menjek Esztergomba leszerelni. 45 augusztusában hazajöttem, és beléptem a kommunista pártba. Édesapám hatására választottam a kommunistákat. Az volt a véleménye a szociáldemokratákról, hogy „jó, jó fiam, azok is munkáspárt, de amikor nekik szükségük van valamire, rögtön lepaktálnak a főnökökkel”. Ez alatt többek között a Bethlen–Peyer paktumot értette, és hogy amikor valamilyen munkásérdek képviseletéről volt szó, mindig kiegyeztek a hatalommal. Tizenkilenc éves voltam, azt hittem, hogy csak oda kell ütni, és akkor majd minden menni fog. Ide munkáshatalom, proletárdiktatúra kell. A kommunistáról a rámenős, bőrkabátos, Lenin-fiús² elképzelés élt bennem, a másik oldalon pedig az a szociáldemokrata jól öltözött kispolgár állt, aki ugyan munkásérdekeket képvisel, de a dolgokért hajlandó megalkudni is.

Vasesztergályosként dolgoztam a Csepeli Acélmű nemesacélüzemében. 1946 márciusában megjelent otthon egy katona, és közölte velem, hogy katonaszökevény vagyok, pakoljak gyorsan össze, bevisznek a Mária Terézia laktanyába, az Üllői út–Ferenc körút sarkára. Be is vittek, hiába mutattam a leszerelési papíromat. Pápán katonai bíróság tárgyalta az ügyemet, katonaszökevénynek minősítettek, és másfél évre ítéltek. A védőügyvédemnek munkásszármazásomra hivatkozva sikerült elérnie, hogy mielőtt megkezdem a büntetésem letöltését, kapjak egy ideiglenes eltávozási engedélyt. Azt ajánlotta, hogy menjek fel a kommunista párt központjába, az Akadémia utcába, és meséljem el, hogy mi történt. Úgy is tettem. Szó nélkül végighallgattak, majd kis idő múlva egy pasas átadott egy borítékot, és azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza. Pár hét múlva kaptam egy papírt, hogy az ügyemet törölték, és vegyem úgy, mintha nem is történt volna semmi. A párt intézte el.

A pártok erősen mozgolódtak Csepelen, a legnagyobb a szociáldemokrata szerveződés volt, Ivanicsék vezetésével. A kommunista párt akkor még erősen másodhegedűs szerepet töltött be. A kisgazdapárt is elég erős volt, mert sokan tartottak állatokat, műveltek földet, így ők a kisgazdákhoz léptek be. A munkások között már akkor is voltak, akik az ÁVH-nak dolgoztak. Olyan besúgórendszert épített ki a kommunista párt, hogy tanácsos volt még a legjobb barátnak is csak nagyon óvatosan nyilatkozni, mert ami egyszer elhangzott, azt halálbiztos, hogy egy órán belül az illetékes már tudta.

	Csepeli munkások fogadják a szovjet csapatokat

Az üzemek nagy részét szétbombázták, így a gyárban sokáig szinte csak romeltakarítási munkák folytak. Tizenkilenc gyáregység alakult, mind külön igazgatóval. Az első szavazáson, 1945-ben Csepelen szociáldemokrata és kisgazdapárti győzelem született. Helyi szinten igen komoly harc folyt a szociáldemokrata és a kommunista párt között az üzemi bizottság³ birtoklásáért. Akinek a kezében volt az üzemi bizottság vezetése, az az összes gyáregységben a saját embereit tudta vezető pozícióba juttatni. A szociáldemokraták a gyár régi műszaki gárdáját megtartották, ám a kommunisták azonnal eltávolították ezeket a régi, kimondottan európai színvonalú szakembereket. A kommunisták számára elsődleges célpont a hatalom volt, semmi más nem számított. Nem számított, hogy mit tud, mit nem tud, csak az volt a fontos, hogy az ember száz százalékig megbízható legyen a párt számára, és akkor ő lett a tótumfaktum. Abszolút nem törődtek azzal, hogy műszakilag mi történik a gyárban.

Rajk is többször járt kinn Csepelen. Én ideális kommunistának láttam, becsültem. Megérkezett, levetette a kabátját, felgyűrte az ingujját, és odajött hozzánk beszélgetni. „Mi újság, elvtársak?” Utána fölment, és papír nélkül lökte a szöveget. Nagyon tetszett. Többször láttam Rákosit is. Mindig szégyelltem magam: hogy dumálhat egy ilyen kövér ember a munkásokról. Sohasem szimpatizáltam vele, de én is úgy tartottam, hogy minden körülmények között meg kell győzni a szociáldemokrata elvtársakat, hogy a köztük lévő megalkuvó elemeket távolítsák el. Nem kell ide két munkáspárt, hogy néz az ki? Mi elvtársak vagyunk, és egy párt kell. Akkor még nem tudtam, hogy mire megy ki a játék.

A két párt egyesüléséről egyetlen nagyjelenetre emlékszem. A gyári tűzoltóság előtti téren építettek egy hatalmas emelvényt, ahová a két párt teljes vezetősége kivonult: Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Marosán György, Apró Antal, Drahos Lajos, Ivanics István. Rettenetesen boldogan, összeölelkezve közölték a jónéppel, hogy tarthatatlan állapot, hogy csak a reakció használja ki a helyzetet, tehát a két párt vezetősége elhatározta, hogy egyesül. Akkor már túl voltunk azon, hogy „széles az út, elférünk rajta ketten is”. Egymás nyakába borultak. Mindenki tapsolt. Persze később kiderült, hogy nem is olyan széles az az út, mégse bírjuk ki egymás mellett...

	Munkások olvassák a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) programnyilatkozatát az egyesülési kongresszus előtt

	Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás az egyesülési kongresszuson

Kommunista voltam, de a felfogásommal soha nem volt összeegyeztethető az, hogy mindig fel kellett állni tapsolni. Rettenetesen kínos volt, nagyon szégyelltem magam. Persze felállt mindenki, de azt néztük, hogy a másik meddig tapsol, mikor hagyhatjuk már abba. Bár Csepelen nagyon nagy személyi kultusz volt, merem állítani, hogy az emberek többsége nem szívből tapsolt.

A Rajk-per idején üzemenként aláírásgyűjtés folyt, hogy Rajkot végezzék ki. Én nem írtam alá, sőt a pártkönyvemet is visszaadtam a pártbizottságnak, ami azt is jelentette, hogy kiléptem a pártból. Azt mondtam, ez nekem nem megy, ezt az arcpirító dolgot velem nem lehet csinálni! Mindenhol előadták, hogy Rajk hogyan szervezkedett Tito láncos kutyáival, és Rákosi elvtársnak és Péter Gábornak éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy ezt a bandát leleplezze. Senki nem hitte el ezeket, de mindenki hallgatott. Személyes beszélgetés során hangzott csak el, hogy ez mekkora hülyeség. Ha valahol szocializmus van, akkor Jugoszláviában, mert ott munkáspárt van és parlament. A jugoszlávoknak nagyon nagy becsületük volt a szemünkben. Tito egyszer a Gépgyárba is ellátogatott. Alacsony, köpcös kis bikanyakú ember, piros csíkos tábornoki nadrágban. Jó kedélyű, Móricz-típusú ember volt, mindenkivel kedélyesen elbeszélgetett. Nagyon nagy szimpátia övezte Titót, egy percig sem hitték el azt, amit Rákosiék mondtak.

Rajk kivégzése után rettenetesen megfélemlítették a népet. Rádöbbentek az emberek, hogy egy oltári nagy gazemberség történt, de mindenki befogta a száját a saját jól felfogott érdekében. Az a bizonyos három majom esete: „nem látok, nem hallok és nem beszélek”. Mindenki féltette a maga kis egzisztenciáját, és ez természetes is. Akkor jöttünk rá, hogy itt a Szovjetunióból visszatért emigráns kommunista társaság magához ragadta a hatalmat, és ebben az országban az égvilágon semmi más nem történik, mint szovjet gyarmatosítás.

1951-ben elvégeztem a szaktanárképzőt, és utána négy évig tanítottam iparitanuló-iskolában. Oda csak úgy tudtam bekerülni, hogy újra be kellett lépnem tagjelöltnek. Be is léptem, de tagjelölt maradtam, soha nem vettek vissza a pártba. Amikor abbahagytam a tanítást, a tagjelöltségem is megszűnt.

Az infláció idején, 1945–46-ban, az emberek rettenetesen zúgolódtak. A gyár szinte állt. Az üzemi bizottság megszervezte, hogy a gyárban gyártott mezőgazdasági szerszámokat levitték vidékre, azért élelmet hoztak fel, és kiosztották a munkásoknak. Így többé-kevésbé kompenzálni tudták a pénzromlást. Ünnepnap volt Csepelen, amikor bejött a jó forint. Tíz forintért televásároltam két szatyrot, alig tudtam hazavinni. Egy darabig jól is ment, de aztán egyre romlott a forint, és 53-ban elérte a mélypontját.

	Plakát a forint bevezetéséről

Akkor került felszínre Nagy Imre. Az emberek már nagyon várták, hogy történjen valami, mert a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Csepeli viszonylatban a munkások igen nagy reményeket fűztek Nagy Imre személyéhez. Programbeszéde felszabadult érzést váltott ki az emberekből, hogy végre valaki olyan került a hatalom élére, aki ezt a nagyon félresikerült dolgot talán majd helyre teszi.

Gondosan előkészített terv szerint folyt a párton keresztül a tömegek irányítása, amely le volt bontva pártértekezletre, szakszervezeti és termelési értekezletre, ahova ha olyan valaki ment be, aki nem ismerte a helyzetet, azt hitte, hogy ott dübörgő munkásegység van, és szinte vezényszóra mennek a dolgok. Holott nem, hiszen az emberek egyszerűen gúzsba kötve, kényszer alatt csinálták a dolgaikat. Senkinek eszébe nem jutott, hogy Nagy Imre hatalomra kerülése végső fokon semmit nem jelent, mert a döntések nem a miniszterelnökségen, nem a parlamentben, hanem a Politikai Bizottságban történnek. 53-ban az emberek hamis illúziót ringattak magukban, amikor azt hitték, hogy jön Nagy Imre, és ettől kezdve minden milyen nagyszerű lesz! Ezért aztán megdöbbenve vették észre, hogy nem történik semmi.

Csepelen 56-ig az emberek nem igazán figyeltek a politikára, az újságban elolvasták a híreket, azokból még bizonyos következtetéseket le is vontak, véleményük is volt, de senki sem nézte meredt szemmel, hogy mi fog történni másnap. Az igazi politikai pezsgés akkor kezdődött el, amikor az emberek tudomására jutott a Petőfi Kör munkája, az ifjúság mozgolódása a különböző egyetemeken. Már érezni lehetett az írók, művészek megnyilvánulásaiból, hogy valami lóg a levegőben. Közkézen forgott az Irodalmi Ujság, és figyeltük a cikkeket, hogy mernek-e még többet mondani.

	A Petőfi Kör sajtóvitája: dohányzók a folyosón

	A Petőfi Kör sajtóvitája: az elnökség

A XX. kongresszustól az emberek el voltak ájulva, hogy hogy lehet az, hogy a Szovjetunióban egy olyan kongresszust hoznak nyilvánosságra, ahol csak úgy feltárják, hogy ami náluk történt, az terrorcselekmények sorozata. Ez döntően befolyásolta az embereket az események elindításában. Az emberek felbátorodtak, feléledt a kritizáló kedvük. Egy indítógyutacsnak érzékelték a XX. kongresszust, és a későbbi események be is bizonyították, hogy valóban az is volt. Ennek magyarországi viszonylatban egyenes következménye volt a Rajk-temetés. 1956. október 6-án én is részt vettem a temetésen.

	Az Irodalmi Ujság címlapja 1956. október 6-án

	Rajk László újratemetése

Október 23-án fokozott figyelemmel követtük az eseményeket. Tudtuk, hogy lesz tüntetés. Bár bementünk a gyárba, de már nem dolgoztunk. A Műegyetemről jöttek ki egyetemisták, és meséltek arról, hogy mi történik a városban. Próbáltak embereket szervezni a tüntetésre. Elég sokan el is mentek, teherautókat vettek igénybe a garázsüzemből. Én nem mentem el a tüntetésre. A következő napokban csak egy-két órát töltöttem az Acélműben. Az események sodorták az embereket, mindenki ment nézni, hogy mi történik. Én is kinn lófráltam a többiekkel.

Október 24-ére virradó éjszaka a csepeli fiatalok megostromolták az Erzsébet utca és a mai tanácsháza, akkor községháza sarkán levő Katonai Kiegészítő Parancsnokságot. Fegyvert és lőszert akartak szerezni. Rengeteg fegyverest láttam, szabályos tüzelőállásban rohamoztak. Egy százados többedmagával védte az épületet. Később megjelent egy szovjet páncélautó. Azzal is felvették a harcot a felkelők. Ott láttam életemben először használni a benzinesüvegeket.⁴ Bedobták a kocsiba, az lángra lobbant, és a szerencsétlen fiatal, kopaszra nyírt kiskatonák ugráltak ki, és akkor ezek a csepeli srácok bizony lőttek rájuk. Igazi fegyveres harc folyt. Végül a katonák – a harckocsi védelme alatt – kimenekültek az épületből. Az esemény hatása igen nagy volt Csepelen, sokat beszéltek róla.

24-én délelőtt a szovjet tankok bevonultak a gyárba, és felálltak az erőmű térségében. Nem csináltak semmit, ez csak erődemonstráció volt. Az ideiglenes munkástanács megalakulása után azonnal felvette a kapcsolatot az akkori helyi szovjet parancsnokkal, Abramov ezredessel. Egy nagyon jó szándékú, rendes ember volt, több munkástanácsülésre is meghívtuk. 25-én délután kérésünkre a szovjet páncélosok elhagyták a gyár területét.

24-én, amikor hazafelé mentem, a Rákóczi tér hemzsegett a piros pártkönyvektől, mindegyikből kitépték a neveket. Éppen akkor szedték le a tűzoltóság épületéről az ötágú csillagot. Ledobták, össze is tört darabokra.

25-én délután ott voltam édesapámmal a csepeli pártház előtti tüntetésen. Hatalmas tömeg gyűlt össze. Kidobálták a bútorokat meg a könyveket, és halomba rakva elégették. Ezek nagyrészt a pártiskolák számára kiadott marxista könyvek voltak.

26-án reggel azzal fogadtak a gyárban, hogy munkástanácsot kell választani. A munkástanács-alakítás gondolata Beck Antaltól, egy régi szociáldemokrata mozgalmi embertől eredt. Nagyon jól képzett, kiváló esztergályos volt, művésze a szakmájának, a Szerszámgépgyárban dolgozott. Részt vett a 45 utáni úgynevezett vadsztrájkok⁵ szervezésében, így el kellett menekülni az országból. Jugoszláviába ment, majd amikor a helyzet rendeződött, hazajött.

A csepeliek túlnyomó része benn volt már a nemesacélüzemben, a vidékiek közül viszont sokan hiányoztak. Az üzemvezetőnk szónokolt, hogy tartsuk be a rendet, menjünk az ebédlőbe, és ott üljünk le. Egy ifjúsági vezető – talán Vas Lajosnak hívták –, aki részt vett az előző napi tüntetéseken, rövid beszédet tartott arról, hogy győzött a forradalom, és meg kell választani a munkástanácsokat. Kiosztották a fehér lapokat, és hogy, hogy nem, engem is, az öreg Keresztes bácsit, a lakatosműhely vezetőjét, Vas Lajost és még néhány régi embert beválasztottak a nemesacélüzem munkástanácsába. Ezek után rögtön ki is jelentették, hogy én leszek ennek az üzemi munkástanácsnak a vezetője. Ezt követően delegáltak az Acélmű munkástanácsába is. A népszerűségem miatt választottak meg: eléggé szabad szájú voltam, nemigen rejtettem véka alá a véleményemet.

Egy-két napra rá összegyűltünk a kultúrteremben, hogy megválasszuk az Acélmű munkástanácsát. Rengeteg ismerősöm volt ott. Mátyásit, egy régi öreg munkást, aki édesapámat is személyesen ismerte, választottuk meg az Acélmű munkástanácselnökének. Ő rögtön felhívta rám a többiek figyelmét, így a kiosztott lapokra ismét felkerült a nevem, és tagja lettem az Acélmű munkástanácsának is. Majd a vezetőség mint az Acélmű küldöttét engem delegált a később megalakuló Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsába.

A Csepel Vas- és Fémművek Ideiglenes Munkástanácsának megalakítása a vezérigazgatóság tanácstermében valamikor október utolsó napjaiban zajlott. Az elnökség huszonnégy-huszonöt főből állt, mivel a nagyobb gyáregységek több küldöttel is képviseltették magukat. A Gépgyárból például Nagy Eleket meg Beck Antalt delegálták. A pártvezetők nem jelentek meg, egyszerűen eltűntek, elbújtak. Tehát az MDP-nek a munkástanácsok megalakulásához semmi köze nem volt. Azok spontán jöttek létre, illetve a jugoszláv munkástanácsokat tartottuk követendő példának.

A vezetőség szinte kivétel nélkül olyan munkásokból állt, akik mögött már legalább egy évtizedes tapasztalat állt, akik igen megfontolt, széles látókörű emberek voltak, és tisztában voltak azzal, hogy az ország legnagyobb gyárában történő eseményekre odafigyelnek. Az ideiglenes munkástanács elnöke Illés Béla, a Csőgyár akkori igazgatója lett. Rendkívül nagy tudású, fiatal gépészmérnök volt. Amikor megválasztottuk, majdnem rosszul lett az ijedtségtől. Ez valószínűleg azért történt, mert magasabb képzettségénél és beosztásánál fogva ő jobban ismerte az akkori politikai hierarchia összefüggéseit, lehetőségeit, és megrettent attól az óriási felelősségtől, ami ezzel a nyakába szakadt. Nem is bírta sokáig idegekkel. Hamarosan úgy döntöttünk, hogy felmentjük az ideiglenes munkástanács elnöksége alól.

Nagy Imre miniszterelnökké választásától nem voltunk elragadtatva. Nem voltunk megelégedve a stábjával sem, de a kibontakozás érdekében elfogadtuk őket. Fenntartásunk oka az volt, hogy a Nagy Imre-kormányban olyan személyek vettek részt, akik előzőleg már kompromittálták magukat. Első nyilatkozatunkban is azt emeltük ki, hogy időt kell adni a Nagy Imre-kormánynak a kibontakozásra, és majd meglátjuk, mi lesz. Bennünk már az első napokban megfogalmazódott, hogy olyan politikai rendszernek kell az országban létrejönni, amelyben a Nagy Imre-kormány támogatására munkástanácsokat hozunk létre, amelyek később parlamentté alakulhatnak át.

A munkástanács elkezdte a ténykedését. Először is állást foglaltunk abban, hogy azonnal meg kell indítani a munkát. Később, a végleges Csepeli Központi Munkástanács egész ténykedése is szinte e körül a probléma körül forgott. Az volt a véleményünk, hogy a Nagy Imre-kormányt támogatni kell, lehetőséget kell teremteni a kibontakozásához, és ennek elengedhetetlen feltétele a munka azonnali megindítása. Itt rögtön konfliktusba kerültünk a többi budapesti munkástanács küldötteivel, mivel ők sztrájkolni akartak.

Döntés született arról, hogy felül kell vizsgálni a gyárban működő MDP-pártszervezeteket. Született egy ideiglenes elképzelés, miszerint a pártszervezetek létrejöttét nem szabad ugyan akadályozni, de minden erőt igénybe kell venni, hogy az oda nem való elemeket maga a párt zárja ki a soraiból, illetve a pártszervezeteket el kell távolítani a gyárból. A gyárban dolgozni kell, a pártoknak nincs ott helyük, ne ott működjenek. Az ideiglenes munkástanácsnak az első pillanattól kezdve az volt a véleménye, hogy többpártrendszerre van szükség; az MDP azonnal hagyja el a gyárat, mivel a termelőüzemen belül semmiféle pártoskodásnak nincs helye. A szovjet csapatok kivonását, az ország semlegességét követeltük. Azt akartuk, hogy ENSZ-megfigyelőket hozzanak be az országba. Ezek a követelések abban a helyzetben a világ legtermészetesebb dolgának tűntek, és komoly biztosítékot jelentettek volna a helyzet normális megoldásához. A vezetőség megbízta Nagy Eleket, hogy vegye fel a kapcsolatot a többi budapesti és vidéki munkástanáccsal. A külső kapcsolatok intézése lett a feladata, többek között ő tartotta a kapcsolatot a sajtóval is. Én a belső, gyáron belüli ügyek intézését végeztem. Időm túlnyomó részét a gyárban töltöttem.

Ebben az időben történt Bordás András meggyilkolása. Ő egy sztahanovista esztergályos volt a Gépgyárban. Épp jöttem haza a gyárból, és a vonuló szovjet tankok a rendőrséget keresték. Ez a szerencsétlen Bordás odarohant a szovjetekhez, és felmászott a tankra, hogy megmutassa, hol van a rendőrség. Erre a tömeg feldühödött, és elkezdte dobálni Bordást. A tank elindult, mire ő kénytelen volt leugrani. Beszaladt a lakásukba, a tömeg meg utána. Először nem találták meg, ezért elkezdték figyelni a házat. Amikor meglátták a feleségét, amint viszi ki az ételt a disznóólba, utánamentek, és lelőtték a szerencsétlent.⁶

Még Kalamár József, a kerületi tanácselnök meggyilkolásáról tudok. Állítólag a Szent István út 170. szám alatti iskola pincéjéből egy rövidhullámú adóvevővel információkat adott a szovjet csapatoknak. A forradalmárok rájöttek erre, elfogták, majd az iskola melletti üres telken agyonlőtték.

A gyár kommunista vezetői meg a központi légópincébe menekültek le, senki nem bántotta őket. Később – a perünkben – ezt úgy állították be, mintha mi gyűjtöttük volna össze őket.

November 2-án határozatot hoztunk a munka azonnali felvételéről, illetve eljutattuk követeléseinket a Nagy Imre-kormányhoz. Minden demokratikus párt szabad szerveződési jogát, az ország semlegességét, a varsói szerződés felbontását és a szovjet csapatok kivonását követeltük.

November 4-én hajnalban rettenetes ágyúdörgésre ébredtem. Egész Pest zengett, de úgy, hogy azt hittem, kitört a háború. Hallgattam Nagy Imre rádiónyilatkozatát, amiben azt mondta el, hogy a Szovjetunió hitszegő módon megtámadta hazánkat, és csapataink felvették a harcot, a kormány a helyén van, de további szovjet csapatok beözönlését jelentették a szovjet határ térségéből.⁷

A Kádár-kormányról akkor még semmit sem tudtunk, tulajdonképpen csak a harcok megszűnte után volt időnk velük foglalkozni. Kádár személye rendkívül heves vitákat váltott ki. A munkástanácsok nem akarták elismerni őt, és ebben mi is egyetértettünk. Úgy foglaltunk állást, hogy a Nagy Imre-kormányt idegen fegyverek segítségével döntötték meg. Viszont november második felében, amikor Kádárék kinyomtatták a Kossuth-címeres plakátokat, hogy „Éljen a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány!”, bizonyos szimpátia alakult ki velük szemben. Úgy gondoltuk, hogy ezzel a plakáttal ők is elismerték a forradalmat, tehát tárgyalni kell velük.

Ha jól tudom, Csepelen tartott legtovább az ellenállás.⁸ Hogy volt ez lehetséges? Egyrészt rengeteg lőszert halmoztak fel az ellenálló kiskatonák. Másrészt meggyőződésem, hogy Csepellel szemben a szovjet vezetés egyfajta tartózkodó álláspontra helyezkedett. Nem is erőltették a páncélosok beözönlését, hanem hatalmas messzehordó ágyúkkal lőtték Csepelt. Tanúja voltam annak, amikor légelhárító löveggel a csepeli ellenállóknak sikerült telibe találniuk egy szovjet repülőt. Csepel felső része sokat szenvedett. Rengeteg rom volt, a vezetékek leszakadtak, a villamossínek is tönkrementek. A harcok miatt az emberek elég nehezen tudtak bejönni, mivel Csepelen szinte mindent szétlőttek. A romok helyreállításához a gyár is adott segítséget, és próbáltuk összeszedni a dolgozókat, tehát munkaszervezéssel voltunk elfoglalva. November 15-e után nagyrészt beindult a munka, bár komoly energiagondjaink voltak.

	Égő olajtároló a csepeli szabadkikötőben

November 11-e után a munkástanácsot sajnos nagyon lekötötte, hogy a különböző üzemek különböző álláspontokra helyezkedtek. Voltak, akik ragaszkodtak volna ahhoz, hogy addig sztrájkoljunk, amíg a munkástanács elképzelését el nem fogadják. A harcosabb álláspontra főleg a Gépgyár, az Acélmű, a Motorkerékpárgyár és a Fémmű egy része helyezkedett. Ezek az üzemek sok dolgozót foglalkoztattak, illetve 56 előtt az ottani pártbizottságok nagyon kemény normákat dolgoztak ki, és többek között ennek hatására az ottani emberek rettenetesen elégedetlenek voltak. Máshol, ahol nem teljesítményben dolgoztak, nyugodtabb volt a hangulat. Később, a január 11-i tüntetés kirobbanásában is ezek a radikális üzemek domináltak.

November 25-e táján az ideiglenes munkástanácsból megalakult a végleges munkástanács. A választás eredményeként Nagy Elek, a Szerszámgépgyár horizontálesztergályosa lett az elnök, elnökhelyettesek: Bácsi József, a Nemesacél üzem esztergályosa, valamint Kléger István technikus, titkár: Kulcsár László öntödei formakészítő. Mivel Zsofinyecz Mihály a gyár korábbi vezérigazgatója nem méltóztatott bejönni a gyárba, új igazgatóra volt szükség. Illés Bélát találtuk erre a legalkalmasabbnak.

Nagy Eleket óriási többséggel választották meg, engem pedig közfelkiáltással szavaztak meg elnökhelyettesnek. Annyira ismertek, hogy amikor ki akarták osztani a lapokat, mindenki azt mondta, hogy nem kell, a kis Bácsi legyen a munkástanács elnökhelyettese. Nagy Eleket én csak akkor ismertem meg. Kiderült, hogy már öt éve ott dolgozott a gyárban. Saját elbeszélése szerint régi párttag volt, a Szovjetunióban végzett katonai akadémiát, őrnagyként szerelték le, dolgozott egy ideig a Honvédelmi Minisztériumban, és utána jött Csepelre.

A november 30-i munkástanácsülésen – többek között – a gyár fegyveres őrségének felállításáról döntöttünk. Ennek kizárólag a gyár gazdasági berendezéseinek védelme volt a feladata. Próbáltuk a törvényes kereteket fenntartani. Mindvégig hangsúlyoztuk a munkástanácsok jogait a kinevezések területén. Illés Béla kinevezését hivatalosan is közöltük Csergő Jánossal, a kohó- és gépipari miniszterrel. Csergő szobájában találkoztunk Zsofinyeczcel is, aki kijelentette, hogy nem tart igényt a csepeli gyár vezérigazgatói székére, elege van már az egész ügyből. Itt egy nagyon édes történetet szeretnék elmondani arról, hogy ezek az emberek még akkor is micsoda manipulációs eszközökhöz próbáltak folyamodni. Köztudott volt, hogy egy munkásdelegáció érkezik, és Csergő a helyzethez illően fogadott is bennünket. Azzal kezdte, hogy elvtársak, el se tudják képzelni, hogy mit kínlódok, akkora kelés van a valagamon, hogy még ülni is alig tudok. Próbált ilyen proletár allűrrel egy kis anekdotát bevágni, hogy így oldja a hangulatot, és hogy jelezze, ő is munkásember. Állandóan elvtársazott bennünket, mi meg folyton miniszter urat mondtunk neki. Beck Anti ki is kérte magának: „Ne haragudjon – mondta –, de maga nekem nem elvtársam, miniszter úr, maradjunk inkább az egyszerű urazásnál.”

Megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács. Egy önmagát megszervező társaságnak tartottuk a KMT-t, ezért nem is néztük jó szemmel őket. Azt elismertük, hogy a cél jó, de a megválasztásával kapcsolatban kétségeink voltak. Hiába láttuk, hogy Rácz Sándor egy nagyszerű, talpraesett ember, mégis csak huszonhárom éves volt. Mit tudhat egy ilyen fiatal ember a munkásokról, hogy lehet ő egy országos szervezet vezetője? A KMT figyelmen kívül hagyta az ország legnagyobb gyárának, a Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsának az igen ésszerű, a helyzetnek megfelelő, a kibontakozás lehetőségét mérlegelő döntéseit, és így kerülhetett sor arra, hogy többször szembekerültünk egymással.

A december 11-i tüntetéssel kapcsolatban szintén komoly vita alakult ki. Újpestről jött egy delegáció, akik a KMT-vel karöltve egy kétnapos sztrájkot hirdettek meg. Összehívtuk a vezetést, és Nagy Elek tartott beszédet. Azt mondta, hogy elvileg elismeri, hogy a KMT felhívása politikai szempontból indokolt, de nekünk az a véleményünk, hogy a munkát muszáj megindítani. Mivel az emberek bejártak a gyárba, de nem dolgoztak, az a veszély fenyegetett bennünket, hogy nem tudunk majd fizetni nekik. Tudtuk, ha nincs termelés, a Nemzeti Bank előbb-utóbb nem adja ki a fizetéseket. Másrészt a sztrájk azt is jelentette volna, hogy leáll a martinkemence, amelynek a beindítása egy hetet vesz igénybe, és közben tönkremennek a samott-téglák. Sikerült a dolgozókat meggyőznünk, úgyhogy Csepel nem csatlakozott ehhez a 11–12-i, negyvennyolc órás sztrájkhoz.⁹

December vége felé – mivel akkor már Ráczékat kivonták a forgalomból¹⁰ – számos külső tennivalónk volt. Jöttek hozzánk Győrből, a MOM-ból és Újpestről is. Mivel az ország legnagyobb gyára voltunk, igyekeztek felvenni velünk a kapcsolatot. Én továbbra is főként a belső ügyekkel foglalkoztam. Az üzemeket jártam, és próbáltam instrukciókat adni. Sok dolgom volt a vidékről érkező élelmiszerek elosztásával is. Sőt, volt egy másik fontos reszortom: a munkástanács hozott egy olyan rendelkezést, hogy a gyárban gyártott különböző termékeket, például motorkerékpárt, kerékpárt a gyári dolgozók soron kívül, önköltségi áron, részletre megvehetik. Rengeteget ilyen kiutalást írtam alá. Ez később a vádpontjaim közé is bekerült, úgy, hogy én a Csepel Vas- és Fémművek vagyonát szétosztottam, elherdáltam.

	Rácz Sándor

	Bali Sándor

Papp Károlyt, a kinevezett kormánybiztost Csergő hozta ki a gyárba bemutatni. Hírükre pillanatok alatt több ezer ember gyűlt össze. Komoly erőfeszítésünkbe került a tömeget lecsitítani. Hajszálon múlott, hogy Csergőt nem lincselték meg.

Nagy Eleknek az volt a vezéreszméje – és ebben én is egyetértettem vele –, hogy semmi olyat nem szabad csinálni, ami a kormány részéről fegyveres beavatkozást válthat ki. Nagyon féltünk, és minden erőnket arra összpontosítottunk, hogy a munkástanács maradjon meg egy demokratikus szervezetnek, és ne következhessen be semmiféle végzetes baj. Ebből az álláspontunkból kifolyólag újabb konfliktus alakult ki az újpestiekkel. Szemünkre hányták, hogy nem vagyunk elég harciasak. Nem értették meg, hogy Csepelen mégiscsak huszonötezer ember dolgozik, és ha fegyveres konfliktusra kerülne sor, az nagyon komoly polgárháborús veszélyt jelenthetne.

Némi nézeteltérésem is volt Nagy Elekkel. Ő jóval reálisabb politikus volt nálam. Ez abból adódott, hogy ő jobban ismerte a politikai viszonyokat, hiszen már keresztülment egy politikai iskolán, és a realitásérzéke a gyakorlatból táplálkozott, én meg korábban soha sem foglalkoztam politikával. Beck Antal és Kléger István viszont még nálam is radikálisabb, forradalmibb volt. Ők sztrájkpártiak voltak. Én egy klasszissal forradalmibb voltam, mint Nagy Elek, a másik véglet pedig Kléger István és Beck Antal volt.

Nagy Elek, Beck Antal és én karácsony előtt pár nappal bementünk a SZOT Székházba. Gáspár Sándor hivatalosan fogadott bennünket. Érdekes módon teljes odaadással helyeselte a munkástanácsok létrehozását, csak az volt a kérése, hogy a gyári szakszervezetekkel is vegyük fel a kapcsolatot, és próbáljunk meg jó viszonyban lenni velük.

	Gáspár Sándor

	Apró Antal

A széngondjaink mellett nem tudtuk a gépkocsikat sem üzemeltetni, mert a raktárból kifogytak az autógumik. Ebben az ügyben bementünk a Parlamentbe, ahol Apró Antallal tárgyaltunk. Amikor ecseteltük a problémánkat, Apró felhívta a kelet-berlini magyar nagykövetet, és intézkedett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hozzanak be az NDK-ból külső autógumikat. Csodálatos szép irodája és csodálatos szép titkárnője volt. Ezek az emberek már akkor tudták, hogy hogyan kell élni!

Az MSZMP-t Csepelen Benczekovics Lajos, Kiss Dezső és még néhány ember szervezte meg. December második felében felvették velünk a kapcsolatot, tárgyalást javasoltak. Azt akarták, hogy közös platformmal jöjjünk ki. Ezt mi elutasítottuk. Ettól kezdve Kiss Dezső mindent elkövetett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Egyre erősebbek lettek, egyre inkább elképzelhetetlenné vált, hogy bármit is közösen csináljunk. Pont azokkal az emberekkel szervezkedtek, akiket mi korábban igyekeztünk eltávolítani.

December 22-én szombaton az elnökség megkísérelte felvenni a kapcsolatot a kormánnyal. Kádárral akartunk tárgyalni, de ő – állítólag – nem ért rá, ezért Apró Antalhoz irányítottak bennünket. Ezt mi nem fogadtuk el, így dolgunk végezetlenül hazamentünk. Végül december 27-én hívtak be bennünket Kádárék. Épp János-nap volt. Öten-hatan voltunk a küldöttségben, Nagy Elekre, Beck Antalra, Kléger Pistára emlékszem. A kormány részéről Kádár János, Marosán György és Sándor József, a Kádár-titkárság vezetője maradt meg bennem. Részletesen kifejtettük, hogy nem vagyunk az egypártrendszer hívei, sőt azt sem helyeseljük, hogy a gyárakban pártbizottságok működjenek, és a továbbiakban is mindent elkövetünk, hogy ne is működhessenek, de – annak ellenére, hogy Kádár korábban hivatalosan azt nyilatkozta, hogy többpártrendszer lesz – készek vagyunk átmeneti állapotként elfogadni az egypártrendszert, viszont a demokratikus hatalomgyakorlás alapfeltételének tartjuk a munkástanácsok elismerését. Osszák meg úgy a hatalmat, hogy kétházas parlament legyen: a munkástanácsok parlamentje legyen az alsóház, és a pártszervezet, az államirányítás legyen a felsőház. Ezt sem az ujjunkból szoptuk, mert tudtuk, hogy Jugoszláviában ilyen rendszer működik. Nagy Elek volt a vezérszónok, de mi is hozzászóltunk. Kádár azt válaszolta, hogy jó-jó, nagyon demokratikus dolog a munkástanács, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a pártnak vezető szerepe van, és ezt a párt semmiféleképpen sem adja ki a kezéből. Megpróbált bennünket rávenni, hogy fogadjunk el egy olyan státuszt, mint amilyen a szakszervezeteknek van, és akkor a párt méltányolni fogja az észrevételeinket. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, abban az esetben „méltányolnánk észrevételeiket”, és a párt a legmesszebbmenőkig támogatná a munkástanács működését, de a kétházas parlament illuzórikus, azzal ne is foglalkozzunk, mert nem fér bele a proletárdiktatúra kereteibe. Körülbelül tizenöt-húsz perce tartott a megbeszélés, amikor Marosán hirtelen felugrott az asztaltól, és elkezdett ordítozni. „Vegyék tudomásul, hogy itt a párt kezében van a hatalom, és semmiféle olyan megoldás nem jöhet számításba, amely megkérdőjelezné a párt egyeduralmát. Miközben egyfolytában forradalomról beszélnek, tudni kell, hogy itt ellenforradalom volt.” Fel-alá rohangált, és annyira belelovalta magát ebbe, hogy a végén, csattanóként azt üvöltötte, hogy ha tudni akarjuk, hogy az oroszokat ki hívta be az országba, akkor majd ő megmondja, hogy az az ember személyesen ő volt. Akkor Kádár határozottan rászólt, hogy „Gyuri, légy szíves azonnal hallgass el, és ülj le!” Szerintem egyrészt a kétházas parlament borította ki Marosánt, másrészt az, hogy hangsúlyoztuk, hogy a műszaki értelmiség felé kell nyitni. Marosán rendkívül értelmiségellenes ember hírében állt. Miután Marosánt lecsendesítették, még szó volt arról, hogy próbáljuk mégis megfontolni a dolgot, megmagyarázni a dolgozóknak, hogy itt csak a párt vezetésével lehet a kibontakozást megkezdeni, és majd később, amikor a rend helyreáll, akkor lehet beszélni az esetleges többpártrendszerről. A legmesszebbmenőkig elismerték a munkástanácsot, Kádár külön megdicsérte Nagy Eleket a december 11-i állásfoglalásáért. A munkástanács és a termelés zavartalan működésének egyik alapfeltételeként kértük a kormányt, hogy nagyon sürgősen intézkedjen, hogy a Nagy-budapesti Munkástanács letartóztatott vezetőit helyezzék szabadlábra, mert ha nem, abból komoly bajok lehetnek. Ők viszont egyszerűen elsiklottak a kérés felett, mintha el se hangzott volna. Tulajdonképpen eredménytelenül végződött ez a tárgyalás.

Jöttek az ünnepek, karácsony volt, semmi sem történt a gyárban. Újév után a munkástanács megint összeült. Cotton asszony, a Békevilágtanács titkára látogatott el a gyárba. Ez volt az egyetlenegy hivatalos megnyilatkozás, amin én játszottam a főszerepet: tudniillik én vezettem körbe a gyár területén. Cotton asszony személyesen akart meggyőződni, hogy milyen a forradalom hatása. Az emberek körülállták, ő meg kérdezgette őket. Nem voltak vele túl barátságosak. Elmondták neki, hogyan tört ki a forradalom, mit akarnak az emberek. Rettenetesen ledöbbent. Kiderült, hogy alaposan félretájékoztatták.

Akkor már olyan erős volt az MSZMP szervezkedése, hogy semmiféle komoly intézkedést nem tudott a munkástanács végrehajtani, keresztbe-kasul gátolták a munkánkat. Folyton felelősségre vontak bennünket. Teljes konfrontáció alakult ki a kormányzat és a munkástanács között. Rájöttünk, hogy az égvilágon semmit sem tudunk már tenni. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy végül az egész társaság begurult, és elhatároztuk, hogy lemondunk. Be is jelentettük, hogy a Csepel Vas- és Fémművek Munkástanácsa lemond, a megbízatását visszaadja a dolgozók kezébe.¹¹ Nagy Elek azzal indokolta döntésünket, hogy a jelenlegi helyzetben a munkástanács nem tudja azokat a feladatokat végrehajtani, amelyekkel a munkások megbízták, a kormány politikáját pedig nem kívánjuk támogatni és végrehajtani, tehát egy olyan lehetetlen helyzet alakult ki, ahol már nem látunk más megoldást. Ez egy teljes kapituláció volt, de abban a helyzetben nem lehetett mást tenni. Ha engedtünk volna a munkások követelésének, az teljes konfrontációt jelentett volna az alakuló párttal és a fegyveres erővel, és abból nagyon nagy baj lett volna. Viszont a kormánnyal sem tudtunk mit kezdeni, nem voltunk hajlandóak az MSZMP-vel közös platformra.

Én még ma se tudom eldönteni, mi lett volna helyesebb. Ha a ma alakuló eseményeket nézem és értékelem, talán azt kell mondanom, hogy nagy hibát követtünk el, be kellett volna lépnünk az MSZMP-be, vagy legalábbis támogatni az MSZMP politikáját, és akkor a most induló kibontakozás sokkal hamarabb megtörténhetett volna. Ezt gondolom, de lehet, hogy nem helyes. Ezzel lehet vitatkozni.

És még egyet kell mondanom: a letartóztatásokkal bennünket is megfélemlítettek. Tudtunk arról, hogy embereket vittek ki a Szovjetunióba. Mondjuk meg kerek perec, ez emberi gyengeség volt. Akkor már kezdtünk a magunk sorsával is törődni, és bizony gyáván meg kellett alkudni magunkkal. Itt már arról volt szó, hogy ha tovább csináljuk, bennünket is letartóztatnak. Mi egy józan, középutas politikának estünk áldozatául. Túl sok kompromisszumot fogadtunk el, hogy elkerüljük a teljes ütközést az akkori politikai rendszerrel. Az utolsó napokban engem is megkerestek a barátaim, felajánlották, hogy segítenek abban, hogy elhagyjam az országot, de elutasítottam. Meg voltam győződve, a munkástanács egy törvényerejű rendelet alapján működő szerv,¹² tehát legális, amit teszünk, akkor meg miért tartóztatnának le, hiszen még szervezkedéssel se vádolhatnak.

Január 11-én reggel 8 óra körül mentem be a gyárba. Körülbelül 10 órára hatalmas tömeg gyűlt össze a vezérigazgatósági épület köré a lemondásunk miatt. Mindenki borzasztó elégedetlen volt. Elszabadult a pokol, követelték, hogy szóljon valaki. Nagy Elek mondott pár szót, de az egész nem tartott öt percig, mert lehurrogták, és a tömeg elkezdett az épületbe nyomulni. A rendőrt, aki az ajtóban állt, benyomták a folyosóra, és a dulakodás hevében a géppisztoly, amely a nyakába volt akasztva, elsült. Egy lövés volt csak, de a visszapattanó golyó egy motorkerékpár-gyári fiatalembert tarkón talált. Szerencsétlen rögtön elvérzett, nem lehetett segíteni rajta. A rendőrt megfogták, végighúzták a folyosón, a géppisztolyát elvették tőle, kettétörték, és a kettétört fegyvert az épület előtt lévő hirdetőtáblára akasztották. Ezt követően a munkások felborított vagonnal, dömperekkel elbarikádozták az 1-es kaput. Közben teherautón megérkeztek a pufajkások, rengetegen voltak, elözönlötték a gyárat. Láttam köztük Horváthot, Korponayt és Hegyi Ferencet is. Akit értek, lőttek, öregeket, nőket egyaránt. Fél óra alatt szétverték a Fő utcát és a Templom teret, azután a gyárat is. Reménytelen volt az ellenállás. Mindenki menekült, amerre látott.

Ezekben a napokban kaptam lakást Csillagtelepen. Amikor megnősültem, átköltöztem a feleségem szüleihez – a két család egymás szomszédja volt –, ám bejelentve még a szüleim lakásán voltam. Tudtam, ha a rendőrség le akar tartóztatni, először a szüleimnél fog keresni. Ezért megkértem a nagyobbik öcsémet, hogy mondja azt a rendőröknek, hogy kaptam már lakást, ott lakom, miközben én az anyósoméknál voltam.

Ahogy megjósoltam, 12-én, a tüntetés követő hajnalon zörögtek is anyámék lakásán. Három Volga gépkocsi jött, mindegyikben ült négy-öt civil ruhás, kalapos, géppisztolyos egyén. Miután ott nem találtak és elmentek az új lakásunkra, a kisebbik öcsém átzörgetett hozzánk. Azonnal felöltöztem, elbúcsúztam a feleségemtől, átugrottam a kerítésen, és bementem anyámékhoz. Nehezen akartak elengedni, rengeteg időt vesztettem, úgyhogy mire végre kijöttem a lakásból, hallottam, hogy jönnek vissza az autókkal. Volt még egy másik épület is a telken, egy fiatal házaspár lakott ott. Nem tudtam már hova menni, bekopogtam hozzájuk, a férfi meg felgyújtotta a villanyt. A kamraszerű konyhába bújtam be. Akkor még nem tudtam, hogy az a férfi egy nagy bolsevik, később munkásőr lett. Természetesen kint meglátták, hogy felgyullad a villany, rögtön tudták, miről van szó. Bejöttek. A fiatalasszony szabadulásom után mesélte el, hogy mikor bejöttek a rendőrök, a férje rögtön az ajtóra mutatott. Persze, hogy megtaláltak. „Jöjjön ki, föl a kezekkel!” Kérték a személyazonossági igazolványomat, de nem engedték, hogy a zsebembe nyúljak, hátha fegyver van nálam. Szerencsére menekülés közben sikerült a kis fekete noteszomat, amelyben a munkástanácsügyekkel kapcsolatos címek voltak, bedobnom a WC-be. Azt állították, hogy csak védőőrizetbe vesznek, nehogy a provokátorok eltegyenek láb alól, és azért a kormányt vonják felelősségre.

Beültettek a Volgába, és bevittek a csepeli rendőrkapitányságra. Több csepeli munkástanácstag volt már ott. Innen a Markóba szállítottak át bennünket, és mit tesz isten, abba a zárkába löktek be, ahol Nagy Elek, Beck, Tolnai és még néhány munkástanácsos volt. Már harmadik hete hallgattak ki bennünket, amikor a nyomozó a fejéhez kapott: „Isten bassza meg, Bácsi, maguk összebeszéltek?! Egyformán mondják a jegyzőkönyvet, maga is, Nagy Elek is meg Beck is!” „Ez természetes, mindenki csak ezt mondhatja, mert ez történt” – válaszoltam. „Különben meg egy zárkában vagyunk.” Majdnem lefordult a székről.

Megbeszéltük, hogy csak mi hárman maradhatunk ebben a perben. Azt vallottuk, hogy minden a mi utasításunkra történt, mi írtunk alá mindent. A Markó utcában nem mentek velünk semmire, így február közepén átvittek bennünket a Gyűjtőbe. Majd – mivel ott sem boldogultak velünk – a Fő utcába kerültünk. Ott hat hónapig voltam magánzárkában. Borzasztó volt, mert állandóan hajnalban vittek kihallgatásra. Közel egy éve voltam már letartóztatva, amikor visszavittek a Markóba, az ügyészségre, a vádirat összeállítására. Rettenetesen meguntam, hogy nem történik semmi az ügyünkben. Begurultam, követeltem, hogy vigyenek az ügyészhez. Minden további nélkül fel is vezettek dr. Egressy Andráshoz. Nagyon ki voltam borulva, elvesztettem a türelmemet, elkezdtem ordibálni: „Mit képzelnek maguk, itt tartanak már egy éve, és sehol semmi!” Félbeszakított, kirántotta az íróasztalfiókját, kivett egy nagy borítékot, odatette elém, hogy olvassam el. Gépelt papír volt a Budapesti Pártbizottság titkárságától, amelyben figyelmeztették, hogy minél előbb készítse el a vádiratot a Csepeli Központi Munkástanács ügyében. Miután elolvastam, ő fakadt ki: „még maga ordibál itt. Nem látja, hogy az egész időhúzás azért folyik, hogy maguk életben maradjanak? Azt hiszi, hogy nem tudtam volna már rég elkészíteni a maguk vádiratát?” Teljesen igaza volt, nagyon elszégyelltem magam.

1958. január–február táján volt a tárgyalás a Markó utcában. Dr. Mikes Tamás tárgyalta az ügyünket. A Csepeli Központi Munkástanács perében csak hárman voltunk: Nagy Elek, Beck Antal és én. Majdnem egy hónapon keresztül folyt a tárgyalás. Az első ügyvédem egy fiatal, nagyon rámenős ember, dr. Sebestyén Sándor volt, de ő csak három tárgyaláson keresztül védett, mert amikor a védelem álláspontjának kifejtésére került a sor, egy végzetes hibát követett el: odavitte az asztalra a Kádárék által készített újságot, amelyben többek között a többpártrendszert jelentették be. Ezt azért tette, hogy bebizonyítsa, azzal, hogy én többpártrendszert akartam, nem követtem el törvénytelenséget. Azonnal törölték a védőügyvédek listájáról,¹³ és hivatalból kirendeltek mellém egy másik ügyvédet, akinek máig se tudom a nevét,¹⁴ pedig megérdemelné, hiszen nagyon szépen védett bennünket, mindent elsírt, amit csak lehetett. Engem tíz évre ítéltek.¹⁵

	Katonai ügyészség, bíróság és börtön a Fő utcában

A Gyűjtőben volt egy nyomozó – Kovácsnak hívták –, aki velem végzett a Műszaki Szaktanárképző Főiskolán. 1958 tavaszán, amikor kihallgatott, elég rossz állapotban voltam. Váratlanul, de biztos, hogy az ő közbelépésére elküldtek gyógykezelésre a Gyűjtő rabkórházába, majd, amikor már jobban lettem, ott maradhattam házimunkásnak. Ez egy szenzációs dolog volt, mindennap tiszta ruhát kaptunk, külön teremben aludtunk, jó ellátásban volt részünk. Már folytak a kivégzések, és egy alkalommal levezényeltek, hogy tegyünk be egy hullát a koporsóba. Nem tagadhattam meg, bár irtóztam tőle. Szerencsére sikerült úgy helyezkednem, hogy más is odaférjen, és így nem kerültem közvetlen fizikai kapcsolatba a halottal, de azt nagyszerűen láttam, hogy két mm-es vörösréz huzalokkal fémlapot tettek a lábára. Ezen az illetőnek az azonosítási száma volt.

Később a Gyűjtő lakatosműhelyében dolgoztam. 1958 tavaszán rendkívüli mozgásra lettünk figyelmesek. Egyik szárnyból a másikba hurcolták az embereket. Többek között engem is átvittek a Kisfogházba. Tudtuk, hogy ott történnek a kivégzések. Az első emeleten, a T-szárny bal oldalán voltam, amely a kórház felé esik, tehát közvetlen alattunk voltak a bitók felállítva. Ebben a zárkában voltam együtt Obersovszky Gyulával meg a kis Rácz Sanyival. Egy hajnalon két kivégzést hallottunk. Az elsőt rettenetes dulakodások közepette vitték ki, a szerencsétlen jajveszékelt, kiabált, de csak húzták-vonták. A második kivégzés – véleményem szerint – június 16-án, Nagy Imréék kivégzése volt. Akkor hallottam kiabálni: „Az ítélet törvénytelen és jogtalan, Kádár és társai, ezért még felelni fogtok!” Így maradtak meg bennem Nagy Imre utolsó szavai, legalábbis a tartalma, lényege ez volt.

1958. június végén, július elején kerültem Vácra, először az úgynevezett Lordok Házába. Nagyon vártuk a hatvanas amnesztiát, de csak páran szabadultak. Ezt követően a váci börtönben a rabok többsége éhségsztrájkba kezdett. Elkeseredésünk és felháborodásunk következménye az lett, hogy fellázadt a váci börtön. Az éhségsztrájk két napig tartott. Senki nem vette be az ételt, az őrök tehetetlenek voltak, le-fel rohangáltak. A második napon megerősített őrség jelent meg a börtönben. Megérkezett a Belügyminisztériumból egy bizottság, amelyet Földes László miniszterhelyettes vezetett. Szinte minden zárkából kihallgattak egy-egy embert, igyekeztek felelősöket keresni. A sztrájkot senki nem szervezte, spontán módon tört ki. A harmadik-negyedik nap egyszer csak sorakoztatták a népet. Kezünket, lábunkat keresztbe láncolva levezettek egy rabszállító kocsihoz. Húsz-huszonöten, egymás hegyén-hátán vittek el bennünket Sátoraljaújhelyre. Ott felsorakoztattak a központi épület folyosóján, csattogtak az ajtók, nagy felhajtást rendeztek. Egy megrendezett színjáték volt az egész, próbáltak megrémiszteni bennünket. Talán fél évig voltam Sátoraljaújhelyen. Váccal összehasonlítva Sátoraljaújhely sokkal rondább hely. Rendkívül elhanyagolt börtön volt, régi küblirendszerrel. Minden zárkát külön vittek sétálni, nem tudtunk kapcsolatot tartani egymással. Semmi munka nem volt, végig csak a zárkákban voltunk.

Tavasszal ismét Vácra kerültem, és onnan vittek vissza a Gyűjtőbe. A Gyűjtőben jöttek a hírek kintről, olvastunk újságot, tudtuk, hogy kinn úgy-ahogy konszolidálódott a helyzet. Már nagyon vártuk az amnesztiát. Közben a feleségem bejelentette, hogy elválik tőlem. A válóperi tárgyalásomra – 62 karácsonya előtti napokban – megbilincselve kivittek a Csepeli Kerületi Bíróságra. Annak rendje-módja szerint lezajlott a tárgyalás. Amikor a válóperes bíró megállapította, hogy a feleségem mindenáron válni akar, a következő kijelentés hangzott el a szájából: „Kérem, asszonyom, fennáll annak a lehetősége, hogy a férje a közeljövőben szabadul. Ennek ismeretében is fenntartja a válási szándékát?” A feleségem persze rámondta az igent, de akkor ez egyáltalán nem érdekelt. Rögtön arra gondoltam, hogy ilyet egy bíró nem mond alaptalanul. Abban a pillanatban repültem volna vissza a börtönbe. Amikor visszavittek, azonnal eleresztettem, hogy gyerekek, 1963 áprilisában amnesztia lesz. A műhelyvezetőnknek kerek perec elmondtam, hogy mi történt a tárgyaláson. Erre közölte velünk, hogy kint ez köztudott dolog. Nyugodtak lehetünk, április 4-ére amnesztiát hirdetnek.

Március 25-e táján hirdették ki hivatalosan az amnesztiát. Nem aludt senki, beszélgettünk, még éjjel is zsongott a börtön. Az őrök hagyták, igyekeztek úgy viselkedni velünk, hogy jó emlékünk legyen róluk. Március 28-án este olvasták fel, hogy másnap szabadulok. Elvittek megborotválkozni, kiadták a ruhámat. Mielőtt kiengedtek volna, egy kis beszédet tartottak, becsüljük meg, hogy a néphatalom lehetővé teszi számunkra a visszatérést a becsületes munkáséletbe, és odahaza is bizonyítsuk, tényleg rászolgáltunk a kormány jóindulatárra. Tízes csoportokban engedtek ki bennünket a börtönből. Gyönyörű, szép meleg vasárnap volt. Újságírók, riporterek álltak a Kozma utcai börtönkapuban. Én nem beszéltem egyetleneggyel sem, felültem a villamosra, és hazamentem.

Még aznap jelentkeznem kellett a csepeli rendőrkapitányságon, ahol közölték velem, hogy tekintettel a rossz börtön-magaviseletemre, hat hónapi rendőri felügyelet alá helyeznek, és minden vasárnap 11 órakor jelentkeznem kell. Csak az otthonom és a munkahelyem közötti útvonalon közlekedhettem, nyilvános szórakozóhelyeket nem látogathattam, és este 10-től hajnali 4-ig a lakásomon kellett tartózkodnom.

Amikor kijöttem, rendkívüli állapotokat tapasztaltam. Hat éven keresztül úgy éltem benn, hogy odakinn elfojtott indulat dühöng az emberekben, alig várják, hogy lehessen valamit csinálni. Majdnem elsírtam magam, amikor rájöttem, hogy Kádár Jánost úgy emlegetik, mint a nemzet atyját, aki az országot megmentette, és felszámolta a fehérterrort. Mindenki jól élt, mindenki twistet járt. Az évek múlásával az emberek egyre inkább meg voltak elégedve a helyzettel. Mellbevágott az, amikor Kádár János megjelent a nyílt utcán, az emberek odamentek hozzá, és csókolták meg szorongatták a kezét. Borzalmas volt arra rádöbbenni, hogy a tömeg csak azon keresztül mérlegel, hogy tele van-e a hasa, fel tud-e venni valamit, és van-e munkahelye.

Visszamentem a gyárba dolgozni. Az Acélműben a személyzeti osztály vezetője azzal fogadott, hogy sajnos esztergályos státus nincsen, de a Vasöntőbe vagy a Martinba szívesen fölvesznek segédmunkára. Erre azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de én hat évig nem Abbáziában nyaraltam, így a Martinban nemigen tudnék dolgozni, nem vagyok olyan fizikai állapotban, és különben is nekem van szakmám. Akkor elmentem a Motorkerékpárgyárba esztergályosnak, de ott csak három hónapig bírtam, mert állandóan molesztáltak. Innen a Csepel Vas- és Fémművek Szolgáltatóüzemébe kerültem. Sokszor beteg voltam, a börtön nyavalyái kijöttek rajtam, majdnem minden évben szanatóriumban voltam. Úgyhogy ötvenöt éves koromban odáig jutottam, hogy az orvos bejelentette, le fognak százalékolni. Hogy minél magasabb legyen a nyugdíjam, elmentem a Volán Vállalathoz, mert ott sokkal jobban fizettek. Huszonegy forinttal raktáros voltam. Négy évig dolgoztam ott, huszonöt forintos órabérrel százalékoltak le. Kétezer nyolcszázötven forint volt az első nyugdíjam. Akkor döbbentem rá, hogy az 56 előtti tizennégy évemet nem számították be.¹⁶

Senki nem volt velem szolidáris. Talán a közvetlen ismerőseim sajnáltak mint embert, de még ők is úgy nyilatkoztak, hogy Józsikám, miért kellett ebbe az ötvenhatos ügybe belekeveredned? Az emberek annyira a hatása alá kerültek a propagandának, hogy mindenki önkéntelenül is ellenforradalomról beszélt. Odáig züllesztették a nemzet öntudatát, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy azt se tudják, hogy mi a magyar, mi a magyar nemzeti történelem, a honalapítás, mi a Himnusz, ki Petőfi.

Amikor hazajöttem, semmim nem volt. Édesanyámékhoz mentem lakni. Az a fiatalasszony, akinek a lakásában letartóztattak, most itt van mellettem. Miközben börtönben voltam, a tróger férje ütötte-verte, majd amikor elváltak, otthagyta őt és a gyereket az üres szobában egyetlen ággyal és egy pléddel. Mikor hazajöttem, találkoztunk. Négy évig jártunk együtt, majd összeházasodtunk. Édesapámtól megkaptuk ezt a telket, és három éven keresztül, a pincétől a padlásig saját erőből felépítettük a házunkat. Berendeztük, megvettünk mindent. Most már ott tartunk, hogy kettőnk nyugdíja kilencezer forint, nem sok, de nem érzem semminek szükségét.

1 Névre szóló katonai behívóparancs volt a második világháborúban Magyarországon a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: „Sürgős, azonnal siess” kezdőbetűinek összeolvasásából kapta.

2 A köznyelv Lenin-fiúknak nevezte a Tanácsköztársaság idején a Cseka mintájára megszervezett karhatalmi különítményt, amelynek parancsnoka Cserny József volt. A Tanácsköztársaság vezetőségének szociáldemokrata tagjai nyomására 1919. május közepén a szervezetet hivatalosan feloszlatták, ettől kezdve a Belügyi Népbiztosság egyik osztályaként működött tovább. A Tanácsköztársaság bukása után tagjainak egy részét elfogták, Cserny Józsefet tizenhárom társával együtt halálra ítélték, és kivégezték.

3 1944–1945-ben, amikor sok üzem gazdátlanná vált, illetve súlyosan megrongálódott, üzemi bizottságok vették át az irányítást, ők gondoskodtak a romok eltakarításáról, a termelés megindításáról. Az üzemi bizottságok kezdetben egyidejűleg gyakoroltak munkaadói és szakszervezeti jogokat. Működésüket 1945 júniusában szabályozták.

4 A köznyelv szerint Molotov-koktél.

5 1945 végétől a fokozódó infláció következtében a munkások elégedetlensége számos üzemben a szakszervezet által nem támogatott és nem szervezett spontán sztrájkok kirobbanásához vezetett.

6 1956. október 26-án, amikor Csepelen a tömeg lefegyverezte a rendőr-főkapitányságot, teherautón egy fegyveres csoport érkezett Budapestről, akik Kalamár Józsefet, Csepel tanácselnökét keresték. Bordás András Kossuth-díjas esztergályos azzal vonta magára a csoport figyelmét, hogy menekülni próbált előlük. A fegyveresek üldözőbe vették a férfit, akit személyesen egyikük sem ismert. Bordás bemenekült az egyik portára, ahol a disznóólban bújt el, de a fegyveresek felszólítására előjött. Az egyik fegyveres rálőtt, Bordás a helyszínen életét vesztette. 1956 után szakmunkásképző iskolát neveztek el róla.

7 November 4-én hajnali 5 óra 20 perckor sugározta a Kossuth rádió Nagy Imre szózatát, melyben a miniszterelnök bejelentette, hogy a szovjet csapatok támadást intéztek Budapest ellen a törvényes, demokratikus magyar kormány megdöntése érdekében. Ez volt Nagy Imre utolsó rádióbeszéde.

8 Csepel 1956. november 11-én esett el.

9 A Csepeli Központi Munkástanács döntése ellenére a csepeli dolgozók zömmel csatlakoztak a KMT 48 órás sztrájkjához.

10 A kormány december 9-én betiltotta a területi munkástanácsok működését. December 11-ére a Parlamentbe hívták tárgyalni a KMT két vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort, ahol azonnal letartóztatták őket.

11 1957. január 8-án lemondott a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának elnöksége, mivel úgy látták, hogy a kialakult helyzetben már nem tudják betölteni eredeti feladatukat, a dolgozók érdekeinek, követeléseinek képviseletét. Példájukat a gyár központi munkástanácsa, majd az összes csepeli üzem munkástanácsa követte.

12 1956. november 22-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a munkástanácsok megválasztásának módjáról, szervezetéről és hatásköréről.

13 A népbíróságok felállításáról rendelkező törvényerejű rendelet rendelkezett arról, hogy „polgári és katonai büntetőeljárás során, ha azt az állam érdekének megóvása különösen indokolja, meghatalmazott vagy kirendelt védőként csak az az ügyvéd járhat el, akit az igazságügy-miniszter az e célból összeállított jegyzékbe felvett.”

14 A kirendelt védő dr. Varga Géza volt.

15 1958. február 7-én hirdettek ítéletet. Nagy Eleket, az elsőrendű vádlottat tizenkét év, Bácsi Józsefet, a másodrendű vádlottat tíz év és Beck Antalt, a harmadrendű vádlottat nyolc év börtönbüntetésre ítélték.

16 A Minisztertanács MT 17/1975. sz. határozata szerint elvesztette munkaviszonyának folyamatosságát az, akinek munkaviszonyában öt évet meghaladó megszakítás volt. E határozat értelmében az öt évnél hosszabb időt börtönben töltő ötvenhatosok nyugdíjának megállapításakor csak a szabadulásukat követő munkaviszonyban eltöltött időt vették figyelembe, így csak egészen minimális nyugdíjra voltak jogosultak.

Az eredeti interjút Vágvölgyi B. András készítette 1989-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.