Karátson Gábor: "Ködmumusokkal birkóztunk"

Költő akartam lenni. 1954-ben vagy 1955-ben verseket írtam egy forradalomról, ami itt lesz. Később eléggé meglepett, amikor láttam, hogy ilyeneket írtam. Körülbelül olyannak képzeltem, mint amilyen volt, az az igazság. Tehát valahogy ez bennem élt. Sokszor ködön át látom a dolgokat, viszont talán jobban is érzékeltem az egészet, mint mások. Eléggé gyökértelen voltam mindenütt. Egyszer-kétszer elmentem a Petőfi Kör vitáira. Nem olyan szörnyen érdekelt, de kellemesen izgatott hangulat volt, ami különben az egész esztendőt jellemezte, jövés-menés és sok ember.

	Karátson Gábor

1956 nyarán egy barátommal elmentünk Erdélybe. Akkor lehetett körülbelül először útlevelet kapni. Nehéz volt, és csak az indulásunk előtti napon kaptam meg. Másfél hónapig utazgattam, nagyszerű volt. Mikor megjöttem Budapestre, úgy éreztem, hogy ez egy rettenetesen unalmas város, és hogy itt aztán soha nem fog történni semmi érdekes. Egy savószínű, ázott, vacak hely. A Rajk-temetésről valamit hallottam, de nem mentem el rá. Úgy taksáltam, hogy enyhülési folyamat van, nem gondoltam, hogy lesz itt valami. Nem voltam soha marxista, nem nagyon érdekelt a politika.

Forintos Gyurkának, akivel a Szabadság-hegyen akkoriban sokat sétálgattunk, különös megérzései voltak; emlékszem, azt fejtegette, hogy egy csomó ember rá fog rohanni, és megpróbálják őt megölni. Világos volt, hogy ő maga se tudja, miről beszél, de hamarosan kiderült, hogy nem járt messze az igazságtól. Határozottan lehetett érezni, hogy olyan hosszú árnyékok vannak, és olyan furcsa minden.

Az egyetemen valami megindult, valamilyen erjedés. Egy marxizmus–leninizmus-oktatóval beszélgettem, hogy nem nagyon jó ez a marxizmus, nem nagyon hisz benne senki. 1956-ban már ezt el lehetett mondani. És akkor volt egy évfolyamülés a jogi karon, bejött mindenféle professzor, hosszában elhelyezkedtek velünk szemben, és előadták, hogy itt nagy baj van, mert hazudozás folyt sokáig. Félrevezettek bennünket, de hogy most itt a változás pillanata, és hogy szóljunk hozzá. Mit szólunk ehhez? Nagy hallgatás, nem szólt hozzá senki. És ez egyre kínosabbá vált, mert ők ott forradalmárkodtak elöl, az évfolyam meg ült némán. Na, én jelentkeztem végül, rosszul tűröm az ilyen helyzeteket. Ez valahogy aztán a vádiratba is belekerült. Azt mondtam, hogy azért nem szól senki, mert minket már nagyon sokszor becsaptak, mindenkiben az él, hogy most is valószínűleg átvernek bennünket, aki meg hozzászól, utóbb bajba kerül. Ez rövidesen be is bizonyosodott, de hát akkor erre nem lehetett hivatkozni. Nagyon édes modorban mondhattam el, mert nem lett belőle botrány, hanem utána odajöttek jó sokan az évfolyamtársaim közül gratulálni, és azt mondták, hogy ezt csak én tudtam elmondani úgy, hogy ne legyen belőle iszonyú botrány. Mert úgy mondtam el, mint egy merengést. No hát ez volt, és akkor már lehetett hallani, hogy valami tüntetés készül.

Valószínűleg a Műegyetemről kaptam azt a röpcédulát, amit az évfolyamnak felolvastam. Hogy miért éppen én voltam? Már nem tudom. És hát akkor „a vész kitört”.

Amikor 23-án délben mentem haza, már minden tele volt tűzve „Mit kíván a magyar nemzet” felhívásokkal. Fél kettőkor volt találkozó az egyetem előtt, és többször megváltozott, hogy lesz-e tüntetés, vagy nem. Betiltotta a belügyminiszter, s aztán mégis engedélyezte stb. Ahogy ott az egyetemtől elindultunk, elkezdtük énekelni a varsavjankát, hogy „Rontása tört ránk a zúgó viharnak” stb. A mai napig nagyon szeretem ezt az éneket. Nagyon mulatságosnak találtam, hogy itt megyünk, és Marseillaise-t meg mindenfélét éneklünk. És a Vásárhelyi Vera, Vekerdy Tamás felesége szörnyen veszekedett velem, hogy: „Te mit röhögsz itt, Karátson, ilyenkor, amikor...?” És mondtam, hogy nem baj, megyek én, csak röhögnöm kell. Így vonultunk egy darabig, és kiabáltuk a virágnyelven írott jelszavakat, hogy: „Minden ország katonája menjen saját hazájába” stb. Eléggé papirosízű jelszavak voltak egyelőre. Nekünk, szervezőknek pedig feladatunk volt az is, hogy ne engedjünk be idegeneket soraink közé. De hát jöttek mellettünk a járdán. Az világos volt, hogy nem lehet megakadályozni az embereket, hogy velünk, egyetemistákkal jöjjenek, nem is akartuk megakadályozni őket, már akkor egy hatalmas hömpölygés volt az egész.

A hídon elkezdődött a „Ruszkik, haza!” stb. kiabálás, aminek frenetikus ereje volt már. A Bem téren lyukas zászlók, kint a laktanyán is. Átjöttünk a Kossuth hídon, és megérkeztünk a Parlament elé. Sose láttam ilyen nagy tömeget önként együtt. Ott hallottam először a „Le a vörös csillaggal!” kiáltást. Odamentem, és mondtam, hogy ezt ne kiabálják – nem sok sikerrel. Személy szerint nem ragaszkodtam a vörös csillaghoz, de nem gondoltam, hogy ez egy kerek perec antikommunista megmozdulás lesz, hanem hogy ez a meglevő „izének” a megjavítására irányuló valami, így talán még sikerülhet a dolog. Azt gondoltam, hogy ezek provokátorok, valószínűleg azok is voltak, de rá kellett jönnöm, hogy akár provokátorok, akár nem, ez most már benne van a levegőben, és ezt a jó Isten se tudja most megállítani. Pár perc múlva én is vígan vöröscsillagoztam. Kisvártatva kiáltozás hallatszott az FM felől, hogy menjünk a Sztálin-szobrot ledönteni. És mivel ez érdekesnek látszott, arrafelé mentem. Rohantunk. Mikor megérkeztünk a Hősök teréhez, már folyt a Sztálin-szobor döntögetése. Nagyon humoros volt a nép. És nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!”. Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami persze vicc volt, egy népi sportszerűség, hogy ő ott van egyedül most, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni, hogy tartsa magát. Sok ilyen hülyéskedés volt. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.

Amikor ledőlt a szobor, valakik azt kiabálták, hogy „Templomot a helyébe!”, majd elénekeltük, hogy: „Meghalt a cselszövő, elmúlt a rút viszály”¹ – érdekes operai effektus volt. Az ellenségesség a nagy mumus ellen irányult. Szerintem az egész forradalom nem valami ellen, hanem valamiért volt. Valamit keresett az ország.

Voltak még kisebb kalandjaim az éjszakában, másnap is, aztán egy vöröskeresztes autóval az Országos Vérellátó Központban dolgoztam néhány napig.

Megalakult a nemzetőrség, én is beléptem. Puskával őrt álltunk az egyetem előtt, amit elég nevetségesnek éreztem. Amúgy november 1-jén kezdtem azt hinni, hogy sikerült a dolog, és „kiszabadultunk”. Ugyanakkor valami bánatot éreztem amiatt, hogy a szomszéd országok, különösen Erdély, lenn maradnak, míg mi elindulunk fölfelé. Hát korán bánkódtam.

Mentem át a Szabadság hídon, és ezen elmélkedtem magamban. Az utcákon megjelentek az alakuló pártok röpcédulái, viszolyogva nézegettem őket. A pártokat reakciósoknak és lesipuskásoknak éreztem, akik mostanáig lapítottak, és mihelyt azt hiszik, hogy lehet, egy pincelépcső fölé kiszögezik, hogy nem tudom, milyen párt, itt lehet belépni. Így teltek-múltak a napok. Olyan sok nem volt. Nyilván verseket írtam, meg ide-oda mentem. Aztán jött november 4-e. Az rettenetes volt.

Írtam egy táviratszöveget az orosz ifjúsághoz mint Tolsztoj és Dosztojevszkij népéhez, hogy ezt ne hagyják. Elvittem Göncz Árpinak, hogy ki kéne valahova juttatni. Nyomban rámutatott, hogy ez nagyon szép dolog, de hát egy ilyet valakinek alá kell írni. Azt gondoltam, hogy én ezt nem fogom aláírni, mert ennek fele se tréfa. Ha én ezt aláírom, engemet kinyírnak. Aztán ezen vívódtam magamban, restelltem is meg nem is. De alapjában véve ma is azt gondolom, hogy jól tettem. Az orosz ifjúság úgysem védte volna meg Magyarországot.

MEFESZ-szé aznap alakultunk át, amikor betiltották a forradalmi bizottságokat. Megjelent ott két fiú meg egy lány a csepeli gyárból. A lányt Gavula Brigittának hívták, a fiúk nevére nem emlékeztem. Lehet, nem is mondták, nem nagyon erőltette akkoriban az ilyesmit az ember; évtizedek múlva derült ki, hogy Bárány János volt az egyik, a Tompa utcai felkelők legendás hírű parancsnoka. Mondták, ők is már átalakultak MAFISZ-szá² , és meghívtak, járjunk ki hozzájuk a gyárba, támogassuk őket a kádáristák ellen. Mi ki is jártunk, sok hasznot persze már nem hajtottunk nekik. Nem is lehetett, késő volt már nagyon, de ebből lett ellenünk az egyik fő vádpont aztán. Mindig is fontosnak, talán a legfontosabbnak éreztem a társadalom különböző rétegei – akkor úgy mondtuk: a munkásság, a parasztság és az értelmiség – közötti kapcsolatot, együttműködést, és ennek 1956-ban, először és utoljára, értelme is volt; így is megérte, hogy semmi eredménye nem lett.

	Bárány János (Bordósapkás Jancsi)

Az év végéig minden nap voltak tüntetések a Marx téren. Én is lejártam tüntetgetni, ott lakott a közelben Vekerdy Tamás, akivel akkor nagyon jóban voltunk. November 23-ára néma tüntetést hirdettek meg, teljesen kiürültek az utcák. Vekerdyék ablakából bámészkodtam. Mikor egy macska áthaladt az utcán, rákiabáltak, hogy „hazaáruló”. Egyik alkalommal szokás szerint kiabáltunk valamit a téren, mire a mellettem álló azt mondta, hogy nagyorrúak. Mondtam neki, hogy nekem is nagy orrom van, és hogy ne molesztálja a nagyorrúakat. Le lehetett beszélni, abszolút elhallgatott. Nagyon dühödt is voltam nyilván, mert erre én mindig nagyon bedühödök. Vidéken állítólag egy-két helyen voltak antiszemita megnyilvánulások, de ahhoz képest, hogy mennyi antiszemitizmus szorult sok emberbe, bámulatos módon nem ez volt a jellemző. Különben meg milyen sok zsidó magyar vett részt a forradalomban. Nem volt ez téma.

No és aztán elvitték Gönczöt. Akkor már állandóan buktak le az emberek. Egy darabig különböző ismerősöknél bujkáltam, Vekerdy Tamáséknál is. Mert akiket akkor elvittek, azokat nagyon megverték. Én meg azt nagyon szerettem volna elkerülni, vagy legalább elodázni. Ott határoztam el végképp, hogy nem fogok elmenni. December volt, és a Vásárhelyi Vera jött azzal a hírrel, hogy még ki lehet menni Jugoszlávia felé, de holnap reggelre el kell dönteni. Úgy éreztem, hogy itt nagyon rossz helyzetbe fogok rövidesen kerülni. No, szóval Buridán szamaraként nem tudtam, hogy most melyik rosszat válasszam. Kaptam egy piros almát, és azzal kinn a konyhában hevesen imádkoztam, hogy most már az Úristen mondja meg, hogy mit csináljak, mert nekem semmi nem jut eszembe. És akkor volt egy figyelemre méltó képzetem, hogy az Isten meg az ember között egy tenyérnyi vastagságú fal van csupán, és roppant könnyű ezt átütni. Az volt a benyomásom, hogy amikor az embert megölik, akkor tulajdonképpen ezt a falat ütik át. És azt gondoltam, hogy akkor viszont hülyeség olyan irtózatosan menekülni, mert akkor teljesen mindegy, hogy hol vagyok a földgolyón. Ettől roppantul meg is nyugodtam, és édesen elaludtam. Azóta se bántam meg, hogy maradtam.

Aztán később tényleg szorult a hurok. Alapjában véve lehet, hogy a kényelemszeretetem is nagy szerepet játszott abban, hogy nem akartam sehová menni. Pedig a nagybácsikáim Princetonban voltak egyetemi tanárok, tehát mehettem volna én, csak nem fűlt hozzá a fogam. Tudja, mit hallottam a Gimes Miklósról, hogy miért maradt itthon? Sok-sok évvel később a Corvina Könyvkiadóban együtt dolgoztam Pődör Lászlóval, aki ismerte Gimest. Ő mesélte, hogy 1956 decemberében a Vörösmarty téren összefutottak, ahol a Pődör meglepődve kérdezte, hogy: „De hát hogy-hogy te itt vagy, te egyszer már kimentél Bécsbe. Téged föl fognak akasztani!” Azt mondja: „Igen, de visszajöttem, mert rájöttem, hogy ha mind elmegyünk, akkor ebben az országban soha többé nem fog elhinni senki senkinek semmit.” És visszajött, hogy fölakasztassa magát. Na most erre azt mondja Halda Alíz, hogy Gimes egyáltalán nem ment ki Bécsbe.

Mindenesetre én is szándékosan maradtam itt. És ez egy úgynevezett negatív hazaszeretet, mert én mindenhol otthon érzem magam, ahová csak megyek. Igaz, hogy honvágyam volt, amikor külföldön éltem, de sok kultúrához kötődöm, és itthon eléggé sokat unatkozom, az az igazság. De azért mondom, hogy negatív, mert ha az ember van valahol, akkor az biztos jól van valamilyen szempontból, nem kell olyan nagyon evickélni. És ez viszont konokságot is eredményezett mindig, hogy „akkor maradok”. Erdélyhez kötődtem igazából, és akkor csakugyan jobban, mint bármely helyéhez a világnak. A Karátson család udvarhelyszéki eredetű, telekfalvi, és visszatartott a puszta lehetősége annak, amely akkor persze épp a messzeségbe tűnt, hogy oda majd újra ellátogathatok. No, jó.

	Gimes Miklós

Megszűnt a forradalom, megszűntek a sztrájkok, és kezdtünk bejárni az egyetemre. Meg persze a MEFESZ-be. Odajárogattunk, szónokoltunk, és mondtuk, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, az biztos. Ott már kádáristák is megjelentek, és kezdték mondani a magukét. Szóval huzavona volt, de mondom, azt hittük, hogy ha nagyon erőltetjük a dolgot, akkor azért a forradalom vívmányaiból valamit meg lehet őrizni. Hogy akár többpártrendszer is lehet, jugoszláv út meg nem tudom, mi. De hát aztán kezdtünk kiszorulni MEFESZ-ből, egyre több gyanús alak jelent meg ott. Egyszer egy kádárista hapsi szónoklás közben így érvelt: „Mert a Marosán elvtárs is azt mondta.” Mire fölpattant egy nagy fekete szakállú fiú, és azt mondta, hogy „Ne haragudj, öregem, kicsoda az a Marosán?” Mire nagyon fölháborodott a kádárista, és ezt nyílt cinizmusnak bélyegezte. „De értsd meg, öregem, én tényleg nem tudom, ki az a Marosán” – mondta a szakállas.

Aztán egy darabig semmi sem volt. Körülbelül februárban lehetett Szentkirályi Klári – aki önkéntes mentősként halt meg a forradalom alatt – temetése. Uray Géza barátommal mentünk föl. És hát a Géza kitűzte a kokárdát, én meg ravaszul csak fönn akartam kitűzni a temetőben. A villamos tele volt titkosrendőrökkel, vagy hogy tiszteljem őket. Az egyik hirtelen előrántott valami igazolványt, és fölszólított bennünket, hogy igazoljuk magunkat. Ami megtörtént, de Uray Gézát ennek ellenére leszállították a villamosról, mert kokárda volt rajta. Engem futni hagytak. Levitték, és ott bent a tanácsnál mindjárt nagyon megverték. Aztán elvitték a Gyűjtőbe. Akkor én még fölmentem a temetőbe, de a temetésre furcsa módon nem emlékszem. A Kláriról viszont írtam egy gyászbeszédet, ami az idők során sajnos elveszett.

Aztán kisvártatva a Gyűjtőben találkoztunk, mert március 12-én letartóztattak engemet is, amikor a MUK-kal az a nagy begyűjtés volt. Nagyon rosszul aludtam, nyilván éreztem, hogy is lesz. Akkor életemben először altatókat vettem be. Szegény édesapám rázta a vállamat, hogy ébredjek föl, mert itt vannak. És ott állt egy rendőr, három nyomozó meg a házmester, akinek tanúskodni kellett. Buzgón kutattak, és mondták, hogy öltözzek föl. Mikor a rajzaimat nézegették ezek a kíberek, mondta a nagymamám, megnyerni igyekezvén a rokonszenvüket: „Ugye, milyen szépen rajzol?” Azok meg mondták, hogy: „Igen, de sajnos mást is csinál.” Valamilyen verseket meg röpcédulákat is találtak tán, de a padláson eldugott iratokat sose találták meg. Nem tudom, mi lett aztán velük. Viszont megtalálták a nagybátyám vívófelszerelését és a lószerszámát. Behozta a rendőr, de a nyomozó is megmosolyogta, és mondta, hogy ezeket vigye vissza. Szegény rendőr azt hitte, hogy az valami lelet. Egy nyereggel érkezett, ami nagyon mulatságos volt. Mit csináljunk éjszaka a nyereggel? És elvittek.

Nagyon félelmetes volt. Kijárási tilalom volt, és az éjszakában robogtak le a Gellérthegyről az autók, a fegyverek csövei kísértetiesen csillogtak mindenütt. Mentünk ki a Gyűjtőfogházba, valami erdőcskéken át suhantunk a kocsival, és nekem az az eszmém támadt, hogy itt valahol tarkón fognak lőni. Nem lehetett soha tudni, hogy mi van. Aztán megérkeztünk valamilyen takaros épület elé, ahova egymás után gördültek be a luxuskocsik. Tényleg úgy nézett ki, mint egy nagykövetségeknek tartott operai díszelőadás, mert mindegyik autóból kiszállt egy jóvágású férfi, aki mögött három szolgaszerű alak ügetett görnyedt testtartásban. És a jóvágású férfi a lépcső közepén föllépdelt, és eltűnt a kapuban, ahol én is aztán ködösen eltűntem. A jóvágásúak ott álltak arccal a falnak, föltartott kézzel, és farkaskutyák jártak mögöttünk föl-alá. Ott ácsorogtunk elég sokáig. Próbáltunk egymással pisszegve érintkezni, de nem nagyon lehetett, mert mindjárt jöttek a kutyák. Vittem magammal egy verseskötetet – Gulyás Pál: Összes verseit – meg egy kis katolikus bibliát és Jeszenyin verseit, de ezeket elvették. Később visszaadták őket. Már amikor 26 nap múlva kiengedtek megint. Bekerültem egy sötétzárkába. Éjszaka volt. Először mindenki néma volt, mert alvást tettettek, de aztán az egyik megszólalt, hogy: „Nincsen cigid?” Kiderült, hogy senki se alszik. És ott volt még egy vasutas bácsi, aki nagyon gyenge idegzetű volt, és állandóan azt bizonygatta, hogy ő nem csinált semmit, és ez kellemetlenül is hatott, meg szánalomra méltó is volt, mert látszott, hogy rövidesen meg fog őrülni. Volt egy öreg katolikus pap, olyan hetvenéves körüli, meg egy „Jehova tanúja”. Az nem forradalmárkodott, hanem szolgálatmegtagadásért vitték be.

Egy ideig kihallgatásokra vittek, és faggattak. Ez még enyhébb volt sokkal, mint később a Fő utca. Nem emlékszem, hogy mivel gyanúsítottak ottan. De azt hiszem, hogy körülbelül igaz lehetett, amivel gyanúsítottak. Ez így ment egy darabig. A nyomozó arcát sem tudom felidézni. Aztán egy csúf napon újra levittek. Akkor már ketten ültek ott, és ezekre nagyon is emlékszem. Fiatal pasasok voltak, tésztás arcú, sápatag, ellenszenves arcú pofák. Kérdezték, mit tennék, ha tudomásomra jutna, hogy valahol összeesküvést szőnek a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen. „Joghallgató vagyok”, válaszoltam, „és tudom, hogy a feljelentési kötelesség elmulasztását a törvény szigorúan bünteti”. „Na igen-igen.” Hát, mondom, igen, ez így van. Tudom én ezt. És azt mondják, hogy: „No de hát hajlandó volnék-e én ezért valamit tenni?” Hát, mondom, „nem értem a kérdést”. De ez nagyon hosszan ment, és kínosan. No de hogy ők amúgy is kíváncsiak volnának az én nézeteimre. Mondom, „hát hallhatják a nézeteimet, most is mondom a nézeteimet”. Erről vitatkozgattunk ott. De hát szeretnének ők velem beszélgetni presszókban. Hát mondom, az teljesen lehetetlen, én gyűlölök eszpresszókba járni. Én már akkor rég tudtam, hogy mire akarnak kilyukadni, de gondoltam, hogy nem mondok ki helyettük ilyesmit, töltsük csak az időt. Hogy hát de ők hajlandók feljönni hozzánk is, hogyha én nem akarok presszóban elbeszélgetni velük arról, hogy hát milyen a hangulat az egyetemen, meg ki mit gondol. „Aha” – mondom neki – no végre, hogy ezt ki tetszettek bökni. „No, de hát erről szó sem lehet”, mire nagyon elkomorodtak. És én is elkomorodtam, mert azt gondoltam, hogy ilyennek néznek engem? Én rettenetesen utálkoztam, és meg voltam bántva. Azt mondták, hogy ha nem állok kötélnek, Kistarcsára fognak internálni, míg különben most mindjárt hazamehetek. Hát, mondom, nagyon szomorú, mert nagyon szeretnék hazamenni, de nem lehet ilyen üzletet kötni. Eléggé féltem, hogy mi lesz Kistarcsán.

Felkísértek. Volt a zárkában egy fiatal katolikus pap, Csiszér Feri. „Feri – mondom neki –, tudod, hogy én református vagyok, de gyónhatok-e neked?” „Hát persze” – mondja, és nevet. Mondom neki, hogy én most nagyon félek, és ez engem nagyon bánt, hogy én félek. „Az Úristen nem azért hozza ilyen helyzetbe az embert, hogy még csak ne is féljen” – mondta ő. És ettől nyomban elpárolgott a félelmem. És akkor megnyugodtam, hogy oké, akkor internálnak. Pár nappal később megint levitettek, és azt mondták, hogy mégis hazamehetek, de alá kell írnom egy papírt, hogy arról, amit ők nekem javasoltak, egy szót se szólhatok soha senkinek. Természetesen aztán mindjárt, és azóta is gyakran megszegtem ezt az ígéretemet. Hogy hány emberrel próbálkoztak így – nem tudom. De az ember tud olyanokról, akikről azt mondták, hogy besúgó lett végül is, és hogy azért nem csukták be vagy azért engedték ki. És ez alól a gyanú alól – hát ez rettenetes – soha nem fogja tudni magát tisztázni jó néhány ember. Szóval ez egy szörnyű dolog, ez egy egészen iszonyatos dolog, és nincs is ezzel mit kezdeni.

És akkor én hazamentem, és roppant jó volt kilépni, rövid idő után is nagyon jó kilépni a letartóztatásból. És hazavillamosoztam. Szép idő volt, fogadott a nagymamám, és énekeltem, hogy „Ah, szabadnak lenni újra”, meg hülyéskedtem. Szóval azt hittem, hogy megúsztam. Akkor még vizsgázgattam az egyetemen, és egyszer csak elkezdték a fegyelmi tárgyalást az egyetemen. Nyilván azzal a szándékkal, hogy kizárnak bennünket. Ez önmagában nem nagyon rázott meg, mert nem ragaszkodtam én ehhez a joghoz. De kezdett valahogy zorddá válni ez a fegyelmi. Kihallgatásszerű fecsegések folytak. És akkor láttam, hogy ez elég rosszul néz ki, és hát hogy nyilván ki fognak rúgni. Akkor kellett volna vizsgázni államigazgatásból, és azt gondoltam, hogy ha én most ezt bevágom, és utána becsuknak, a végén még föl is akasztanak, akkor az rettenetes. Vizsgahalasztást kértem, és leutaztam Zsindelyékhez a Balatonra.

Korábban sokat voltam náluk nyaranta. Kitelepítették őket, de kedvezményes kitelepítésük volt, mert nagy búvóhely volt az istenhegyi házuk 1944-ben. Ők választhatták meg a helyet, így kerültek egy gyönyörű lellei villába, ahol házmesterkedtek, és aranyéletük volt. Nyugovóra tértem, de mivel vihar volt az éjszaka, és nem tudtam elaludni, kimentem úszni a viharzó Balatonba. Hát ezt nagyon jól tettem. Aztán akkor valahogy elaludtam, de lépteket hallottam a kavicsos utacskán. Följöttek a verandára, és kérdezték, hogy „Ön Karátson Gábor?”. Mondták, hogy öltözzek, meg hozzak pizsamát és fogkefét. Mondtam, hogy azt én nem viszek, mert úgyis elveszik. „Dehogy vesszük.” „De elveszik.” „Dehogy vesszük.” „De elveszik.” És akkor végül is beismerte: „Elvesszük”. Már volt praxisom a dologban.

Be a kocsiba, robogtunk Budapest felé, végig korholtak engemet, fasisztának és hasonlónak neveztek. Pesten szomorú szívvel láttam, hogy a Gyorskocsi utcába kanyarodunk be. Azt tudtam, hogy az a legrosszabb hírű hely. Bezártak egy ilyen „szárazpisilőbe”. Ezek kis bokszok voltak, most is megvannak a Fő utcán. Tényleg olyanok, mint egy budi, csak még kisebbek. Nem lehet bennük fölállni, kis fabokszok. Egy ideig ott tartottak, hogy tán begyullasszanak, hogy féljen az ember. Félni féltem, de ezt inkább érdekesnek találtam, olyan furcsa, hogy az embert beteszik. Ki volt írva ceruzával, hogy „Reszkess, rohadt fasiszta” meg: „Édesanyám, látlak-e még?” Most ki vannak meszelve belülről, az egykori keletnémet menekülteket zárhatták ide be, mielőtt megnyitották volna a határt,³ mert olyanok vannak kiírva, hogy: „Flucht in die Freiheit” meg „Cottbus”.

Alá kellett írni a letartóztatási papírt. Nagyon rosszul nézett ki, mert a főpont az volt, hogy mi március 15-én a MUK-kal el akartuk foglalni a Parlamentet, lefegyverezni a parlamenti őrséget, és kirobbantani újra a forradalmat. No mondtam, adieu, világ! Megszületett bennem a bizonyosság, hogy ez egy koncepciós per, kell nekik egy egyetemistaper, és mi vagyunk ezek a szerencsétlen fácánok, akikkel ezt meg fogják csinálni, és szépen fölakasztanak. Semmi köze nem volt a valósághoz, mert lehetetlen vállalkozás lett volna 1957 márciusában újra indítani mindent. Teljesen irreális volt, és nem is beszéltünk ilyenről soha. Aztán voltak még apróbb dolgok, hogy mikor vettem fel a kapcsolatot bizonyos Szisz Mihállyal. Soha nem azt írták, hogy megismerkedett valakivel, mindig azt, hogy „felvette a kapcsolatot”. Félelmetesen jól hangzik. Nem tudom, ki találta ki Szisz Mihályt. Mi az, hogy Szisz Mihály? Tényleg olyan furcsa ez a név, és olyan félelmetes. Még arra is gondoltam, hogy Szisz Mihály miatt biztos fölakasztanak. Szisz Mihály. Sok embert megkérdeztem azóta, de senki nem hallott Szisz Mihályról. Lehet, hogy létezett azért, de én nem tudok róla. Mondtam, hogy én ezt nem ismerem el. Mondták, hogy semmi baj, most csak írjam alá, és majd még ráérünk ezzel foglalkozni.

Egy Engedi nevű nyomozóhoz kerültem, viszonylag fiatal, nálunk néhány évvel lehetett idősebb, maximum 25 éves. Sovány pasas volt, és irtózatosan gyűlölködő, folyton ordított. Nagyon megijedtem. A végén azt mondtam, hogy most már belátom, hogy ellenforradalom volt. Menteni akartam az irhámat. Tehát tagadtam a vádakat, de amúgy beláttam, hogy ellenforradalom volt. A cellatársammal egymásnak is azt mondtuk mi, hogy most már belátjuk, hogy ez ellenforradalom volt. És azonkívül politikáról nem beszélgettünk Én azt gondoltam mindig, hogy hátha besúgó. De nem volt erre semmi alapom. Elég hideg volt, mindig pisilni kellett, és nem tudtunk kimenni. Ha végre kimehettünk, az őr végignézte a dolgot, még hozzá is szólt az ember székelési technikájához, hogy nem úgy kell segget törölni. Villanyfényben kellett aludni. Az ember pofájába beleég a körte, és mindezt vigyázz-fekvésben, hogy a kezek kinn, a takaró fölött. Én nem tudtam így aludni. Érdekes, hogy ott mégis elmúltak az alvászavaraim. Mindig nagyon mélyen elaludtam. Akkor oldalt hengeredtem, és behúztam a kezemet. Bekukucskált az őr, akkorát rúgott a vasajtóba, hogy csak úgy döngött. És kezdődött elölről az egész. Aludtam, és rettenetesen féltem az akasztástól. Az Engedi mondta, hogy márpedig ezért föl fognak engem akasztani, és hogy ne is hitegessem magam mással.

Szerencsére volt egy-két elég jó könyv a könyvtárban, valami angol Huxley. Meg vécépapírokra látszólagos bolygómozgásokat rajzoltam föl magamnak, és ezek a csillagászati elmélkedések kicsit kiemeltek abból a szűk rezidenciából. Irtózatosan bántott viszont, hogy azt mondtam, beláttam, hogy ellenforradalom volt. Úgyhogy egy szép napon megmondtam a cellatársamnak, hogy most már nekem ebből elegem van, és hogy holnap meg fogom én mondani az Engedinek, nem volt ellenforradalom. Mire ő halálosan megrémült, és kérve kérlelt, hogy ne mondjam ezt. Másnap azonban nem az Engedi, hanem az Ungi előadó úr fogadott. Ezek nyilván ugye álnevek. Ungi egy apafigura volt, korpulensebb és kedélyesebb, noha ő sem volt egy leányálom. És azt mondta, hogy: „Na, Karátson, maga eddig hazudozott, de mostantól fogva nekem már az igazat mondja.” És mondom, hogy valóban hazudtam, mert azt mondtam, hogy ez ellenforradalom volt, márpedig forradalom volt. S akkor nagyon elkedvetlenedett, egy kézlegyintéssel lesöpörte a témát, hogy ez nem érdekes. De igazából nagyon érdekelte, mert bántotta, és erre később újra meg újra visszatért, és meg akart győzni, hogy ellenforradalom volt. És valamennyit vitatkozgattunk így egymás közt. Tehát ezen túl voltunk, a kihallgatás véget ért, s írni kellett.

Ott volt az Erika írógépünk, mert azt a verseimmel együtt elkobozták, később visszaadták apámnak. Azon kellett a vallomásomat leírni. Legalább egy hétig csak írtam. Nagyon nyomasztó volt az agytorna, hogy nehogy olyat mondjak, amivel valakit belekeverek valamibe, viszont valamit kell mondani, de ráadásul nem tudom, hogy ő mit tud. Egyszer elővett egy géppisztolyt, és rám fogta. Azt mondta, hogy ezt találta a padlásunkon. De hát ez csak blöff volt, ezt én is tudtam. Úgyhogy röhögtem. Sokat röhögtem rajtuk, és ezen mindig nagyon megsértődtek. Mert tulajdonképpen nem őket nevettem ki. Nem tudom, az ember, amikor bajban van, legalábbis nekem akkor mindig nevetnem kell. Viszont ők nem ismerik ezt a reakciót, és őrjöngtek, hogy én miért röhögök, és magukon kívül voltak. Akkor is röhögtem, amikor rám fogta a géppisztolyt. Mondtam, hogy ezt ne csinálja, mert ha elsül, akkor ez neki kínos lesz. Ő meg: „Nem kell elszámolnom magával.”

Voltak ilyen érdekes mozzanatok. Sose tudta az ember, hogy igazából mi van. Volt egy nagyon furcsa eset. Öten voltunk a perben, ebből mi hárman a Töttössy Zsolttal „Forintos és társai” voltunk. Vörös Tibort és Ásványi Rezsőt egyszerűen hozzácsapták ehhez az ügyhöz, mert ők a Gyűjtőfogház fogolyszabadító bizottságában voltak mint jogász hallgatók. Tudtam, hogy tudják róluk, hogy ők ott voltak, ellenük épp ez volt a vád. Mindig azon ment órák hosszat az üvöltözés, hogy én semmit se mondok, és hogy mondjak már valamit. Támadt egy naiv ötletem, „bevallok” valamit, amit úgyis kezdettől fogva tud már, csak ne ordítson egy kicsit. Utána úgyis kezdődött volna elölről a dühöngés, mint amikor Engeditől hozzá kerülve egy héten át gépeltette velem a vallomásomat, abban bízva, belezavarodom, de én persze, pontosan emlékezve arra, mit mondtam Engedinek, csak ugyanazokat a semmitmondó dolgokat írtam le – ez nagyon felháborította. Tehát közöltem, hogy a Rezsőékről tudok valamit. Mondtam volna a Gyűjtőt, amiről, mondom, úgyis tudtak, az volt maga a vádpont. Viszont ekkor az Ungi azt mondta, hogy mára megszakítom a kihallgatást. Szöget ütött a fejembe, hogy vajon védeni akarta őket, és csak falból ordítozott? Tehát hogy azt hitte, hogy na, ez a hülye Karátson most elgyengült, és valamit most kiköpne, és azért szakította meg a kihallgatást? Teljesen érthetetlen volt, hogy miért szakítja meg akkor, amikor végre azt mondom, hogy valami eszembe jutott. Rejtély. Lehet, hogy pont őket valamiért nem akarta belekeverni. Állítólag a Rezső csinálta meg a házi feladatait, mert valami iskolába járt.

Egyszer közölte, hogy a Nagy Imrééket föl fogják akasztani. Kérdeztem tőle, hogy ez díszére vagy becsületére fog-e válni a Magyar Népköztársaságnak, mert hiszen azt ígérték, hogy hajuk szála se görbül. És azt mondta, hogy becsületére fog válni. Hát itt aztán beszüntettem az Ungival való világnézeti vitákat. Október lehetett, amikor ezt mondta. A Parlament elfoglalásának vádját elejtették, de ránk húzták a sztrájkot. Féltem pár dologtól, de fokozatosan rájöttem, nem tudnak ők mindent, ezt csak terjesztik magukról. Hanem hát föltupírozzák, amit kapnak. Szerintem azt se tudták, hogy a Göncz Árpit ismerem, amivel szintén lehetett volna valamit csinálni. A Dornbach-féle fényképezést sem tudták, semmit sem tudtak.

Beszélgettünk mostanában Forintossal sörözés közben ezekről a dolgokról, mondom neki, hogy én ezt a mai napig se értem, hogy honnan szedték, hogy mi el akartuk foglalni a Parlamentet. És akkor azt mondja, hogy amikor ő egyszer kinn volt Csepelen, és Kádár-huszárokkal vitatkozott, akkor azt mondta nekik, hogy nem arról van itten szó, hogy foglaljuk el márciusban a Parlamentet, hanem csak arról, hogy demokráciát szeretnénk. Tehát ebből a bolhából lett az elefánt. Ugyan ki számított arra, hogy minden szavunkat így aranyba vésik és megjegyzik?

Azért eléggé megnyomott, nagyon sok évig majdnem minden éjjel azt álmodtam, hogy fölakasztanak. Aztán akkor még zárkát cseréltünk, ott már benn volt a vécé, és folyt, és úgy duruzsolt, hogy azt képzeltem, ez egy kandalló. Sose laktam kandallós szobában, de akkor mindig ezzel sikerült elaltatnom magamat, és nem is tűnt olyan hidegnek. Mert alaposan fölfázott az ember ott, és ez meg is maradt, éjszaka mindig kijárok pisilni azóta is. Aztán valamikor decemberben áttettek a Markóba. Egyszer csak rengetegen voltunk. Ott ismerkedtem meg Bodor Flóriánnal. Villamosvezető volt, ha jól tudom. Ő se lehetett 26 évesnél idősebb. Bodor Flórián egészen kiváló ember volt, és bearanyozta azt az időszakot. Kiegyensúlyozott volt, mindenkiben tartotta a lelket. Sokat hülyéskedett és röhögött, egy igazi istenáldotta gyereknek néztem én. Nagyon érdeklődő is volt. Például a Thomas Mann-féle József és testvéreit előadtam nekik, akkor nemrég olvastam. Az ugye egy jó hosszú regény, és elég sok időt kitöltött, mielőtt vittek bennünket a tárgyalásokra. Elég színes társaság volt. Volt például egy ávósunk és egy SS-ünk. Valahogy bekerültek. Roppant jólelkű figura volt mind a kettő. Az SS, egy langaléta gyerek, 16 évesen lépett be. Az ávóst meg valami felkelők megvédték, és cserébe ő bújtatta őket november 4-e után. Ezek folyton ugratták egymást, hogy majd ha az ő pártjuk győz, akkor a másikat hogy fogják felakasztani. De mégis kebelbarátok voltak, mikor az egyiket hosszabb időre elvitték, és végül visszatért, egymás nyakába borultak.

Este úgy tudtunk lefeküdni, hogy lapjával álltunk, magunkhoz szorítottuk a takarót, és jelszóra levetettük magunkat a szalmazsákokra. Nevettünk rajta, de tényleg, aki nem elég gyorsan dőlt, az kimaradt. Azt mondták a felnőttek, hogy gyerekek, ti hazamentek, csak ne a Tutsekhoz⁴ kerüljetek. És hát, mit tesz Isten, ez ilyenkor mindig így van, a Tutsek Gusztávhoz osztottak be bennünket. Tutsek az egy szörnyű hírű ember volt, és tényleg, Isten bocsássa meg, de egy tetű, egy szörnyű alak. Ugyanakkor Gyurka apja ismerte a Tutseket, tehát lehet, hogy a Gyurkát a Tutsek húzta ki akár a legrosszabból is, mert hát abból a lövöldözésből bármi lehetett volna. Nekem három évet adott a Tutsek első fokon. A Töttössynél derült ki a Tutsek gonoszsága. Egyszer, mikor kivittem magammal Csepelre a munkások közé, akkor hozzászólt, s azonkívül semmi nem volt ellene, bár volt valami röpcédulázási ügye is. Csakhogy a tárgyaláson állandóan hozzászólt, hogy a forradalom a munkásság szent forradalma volt, és rámutatott a Tutsek különböző jogászi hibáira, gikszereire. Mellette ültem, és állandóan mondtam, hogy: „Zsolt, fogd már be a pofádat. Ennek beszélsz?” A népi ülnökök zordan aludtak, a Tutsek meg nyugodtan hazudozott. És nem sikerült a Töttössyt meggyőznöm; jogászvér folyt az ereiben, és képtelen volt belátni, hogy itt egyszerűbb, ha az ember hagyja megtörténni a dolgokat. Erre neki nyolc évet adott a Tutsek. Ezzel, mert talán amúgy is labilis gyerek volt, kinyírta őt Tutsek Guszti bátyánk.

Szóval sok minden követhetetlen volt. A Tutsekről én maximális aljasságot feltételeztem, és ennek megfelelően viselkedett. Ugyanakkor bizonyos lehetőségeket nem használt ki. Például ugye ellenem a budapesti munkástanács, sztrájk- stb. felhívásból, ami amúgy nem volt igaz, csinálhatott volna nagyobb kázust. Nem csinált, pedig volt rá tanú. Fogalma sem volt az embernek, hogy mi van itt tulajdonképpen. Tutsek mindent kihasznált, ki milyen származású, ezen nagyon lovagolt, és hogy osztályérdekük volt meg stb. Karácsony előtt ítéltek el bennünket, de az utolsó pillanatig azt gondoltuk, hogy hátha páran hazamegyünk. De hát nem ment haza senki.

Boldog vagyok, hogy belekerülhettem ebbe az ötvenhatos dologba. Bizonyos értelemben azt gondolom, hogy még aki a legnagyobb hős volt, még az se tudta, hogy mit csinál. Én ma se bírnám elképzelni magamat, amint orosz tankokat lövök ki, mert hát nem kívánnék embereket megölni. Viszont a sors az egy ilyen rejtélyes valami, hogy azoknak mégis itt meg kellett halniok Budapesten, és mégis ki kellett lőni ezeket a tankokat. Szóval valahogy egy furcsa felhő átment a fejünk fölött, és abba mind belekerültünk. Nem érzem magamat jelentékeny figurának, de az, hogy én ebben benne voltam, az nekem nagyon sokat jelent. Sok nevet elfelejtettem, és azt hiszem, hogy ez esetben egy kicsit szándékosan is történt így.

A periratokat se szoktam elővenni. Az eljárás során úgy éreztem, hogy baromi rossz nyomozók és nagyon rossz bírák. Nagyon sok mindent nem tudtak. Nyilván a sok ordibálással fedték el a szakmai gyarlóságukat. Tehát rágalmakból, szörnyű helyesírási és nyelvtani hibákkal összehoztak egy jegyzőkönyvet. Lehetetlen volt kiigazodni benne. Nem bírtam azt mondani, hogy én bűnösnek tartom magam, mert egyszerűen irtózatosan undorodtam. És azt hiszem, nem mondtam semmi olyasmit a tárgyaláson, amit restellnék. Viszont igyekeztem lapítani, és csak akkor szóltam, ha kérdeztek, és nem mondtam többet. Így szőrmentiben próbáltam utazni. Ez talán nem is volt rossz módszer. Hát túl is éltük.

	Forintos György

	Darvas Iván

A tárgyalás fénypontja Darvas Iván szereplése volt, egyébként nem is a mi ügyünkben, hanem a Vörös–Ásványi-ügyben hallgatták ki őt. Mindig bilincsben vonultunk be a terembe, és azt én nagyon élveztem. Éreztük, hogy mi jobban nézünk ki, mint az ásatag fegyőrök meg bírák. Darvas ott állt a tárgyalóteremben, rabruhában volt, és nekidőlt az ajtófélfának. A tarkóján összekulcsolta a kezét, és úgy nyújtózkodgatott, és abszolút nem helyénvalóan viselkedett. És volt egy elég csinos jegyzőkönyvvezető lány, aki ott rajongott a Darvas előtt, szinte úgy ugrált, mint egy kiskutya, teljesen el volt olvadva a Darvastól. A Darvas nyilván élvezte a helyzetet, és egy pillanat alatt a tárgyalóterem komor unalma olvadozni kezdett. Elkezdődött a tárgyalás. Tutsek, mint egy galuska, ült fenn a bírói pulpituson, a Darvas meg ott állt középen fiatalon, szépen. És elkezdte mesélni, hogy ama nap reggelén eljött érte Kovács ezredes egy nagy fekete gépkocsival. És mutatta pantomimszerűen az autót, ahogy megérkezik. Beszálltunk, lementünk a lépcsőn – mondta, és közben „lement a lépcsőn”, és „beszálltak a kocsiba”. „Darvas!” – mondja a Tutsek. „De hát kérdeztek, nem?” – mondja a Darvas. „No jó, de hát...” „Elnézést, hát mesélem, nem?” – és akkor tovább „autózott”. „És kimentünk a Gyűjtőfogházba...” – és mindenki nevetett, mert valahogy nagyon mulatságos volt. Mert azt éreztük, hogy nem bírja máshogy elmondani, csak ha így színészkedik. „És akkor megérkeztünk” – s így mesélgetett tovább. Aztán ezt idővel leállította a Tutsek. Azt kérdezte a Tutsek, hogy a vádlottak közül fölismeri-e Vöröst és Ásványit? Fölismer-e valakit? Nézegetett bennünket, és mondta, hogy nem, ő nem emlékszik ránk. „No de mégis, nézze meg jobban.” Akkor megint nézegetett, és mondta, hogy ő nem emlékszik. Akkor a Tutsek felállíttatta a Vöröséket. És felálltak. „No, most már emlékszik-e rájuk?” Hát nem. „Na, de mégis.” És akkor azt mondta a Darvas, de elfordult a Tutsektől és a Vörös és az Ásványi felé fordulva mondta, hogy: „Én nem akarom megbántani az urakat azzal, hogy átlagarcuk van, és ha az urak óhajtják, én mondhatom, hogy emlékszem az urakra.” Nagy hahota volt. És akkor Darvas a mennybe ment, a Tutsek meg láthatóan haragudott, de mit tehetett volna szegény? És a Darvast visszakísérték a tömlöc magányába.

Végül is elítéltek. Levittek a földszintre a Markóban, és ezzel elkezdődött az odisszea. Lélektanilag, azt hiszem, hogy igazából én azt akartam, hogy csukjanak be. Ahogy Thoreau⁵ is írja, hogy bizonyos korokban becsületes embernek börtönben a helye. Jobban is feküdt nekem az ilyen ellenállás, mint a fegyveres harc, az is biztos. Ez a fontosabbik fele számomra, maga a börtön. Valami módon élveztem, valami kifejeződött ebben a börtönvilágban Magyarországon.

A földszinti zárkában együtt voltunk a közbűntényesekkel. Volt egy házasságszédelgő, aki hat vagy tizenkét nőt etetett be, egy BKV-ellenőr, aki cinikusan mesélt arról, hogy mint ellenőr miket szokott volt csinálni. Aztán volt egy cigány közért-betörő. Még nagyon sokan voltak ott. Ott kaphattunk könyveket: Kanttól A tiszta ész kritikája, megvan most is, benne van az ügyészségi pecsét. Aztán apám elküldte az Északnyugati átjáró című regényt. De az elveszett. Ilyen körülmények közt valahogy nekem nem feküdt soha az, hogy szórakoztatót olvassak. És volt még egy nagy öngól, Kodolányi Jánostól az Égő csipkebokor című regény. Akkoriban hírlett, hogy kiadják. Az utószava – amit Kodolányi János írt – hihetetlenül lehangoló volt. A pártot és a kormányt Mózeshez, míg a magyarokat a Mózes ellen lázongó pusztai zsidókhoz hasonlította. És hogy mily fájdalmas is vezetőnek és vezetetteknek ez a meghasonlása. Elöntött az életundor. Ez rettenetes volt, mert én is költő akartam lenni, és tiszteltem ezeket az embereket, a magyar irodalmat. És a tiszteletre méltó írók jelentős része aláírta, hogy az ENSZ ne tárgyalja a „magyar ügyet”.⁶ Azoknak, akik nem írták alá, mint Ottlik Géza vagy Mándy Iván, szinte a nevét sem ismertem. Ők ilyen fekete lyukak voltak, akik nem sugározzák a párt fényét. És úgy érezte az ember, hogy a nagy írók voltak, akik belevittek a forradalomba, legalábbis nagy szerepük volt a dolog előkészítésében. És utána meg azt mondják, hogy nem ér a nevem. Kezdtem úgy érezni, hogy magyarul csak hazudni lehet, és akkor nem érdemes szólni. Mert a legkisebb nyomásra szétmállanak ezek a gránitnak vélt sziklák. Ez rettenetes volt. Nem lehet elképzelni, hogy Arany János mondjuk 1850-ben aláírta volna, hogy jól tették, hogy fölakasztották az aradi tizenhármat. Nem írta volna alá. Tényleg, valahogy csúsztunk, hanyatlottunk. Ez rettenetes volt.

Ott benn meg bizonyos fokig jó volt, mert magunk közt voltunk, és pácolódtunk a keserű levünkben. Egy idő után, 1958 januárjában átvittek Vácra. Ott már beöltöztünk csíkosba. Engem mindjárt elkapott a Kucsera, a fősmasszer, mert valakivel beszélgettem. Nem volt szabad beszélgetni, de hát érdekelte az embert, hogy mi hír. Bádogpoharakkal telefonáltunk a csöveken, ezek közismert dolgok. Onnan ismerem a Kovács Albert nevű festőt és grafikust. Ott volt még egy hatalmas termetű, bunyevác férfi, a Sámán Péró. Nagy feneke is volt, és azt ütögette, amikor vittek bennünket sétálni. S azt mondta, míg ezt látjátok, addig ne szarjatok be, gyerekek. Aztán volt ott egy horthysta repülő százados. Amúgy jó cimbora, kedves pofa, csak hát fasiszta volt valóban (az egyetlen, akivel összehozott a sors), és ez kellemetlen volt, mert hülyeségeket beszélt. Egy másik zárkatársam a nyíregyházi tanácsnál volt a forradalmi bizottságban. Zsidó felesége volt, a százados meg nagyon zsidózott. Mondta, hogy majd ha eljön a mi óránk, akkor itt majd komcsi vérpatakok fognak folyni, meg hogy a zsidók... Mindig vitatkoztam vele, de hiába. Viszont ott volt a Knob Sándor, a Gyáriparosok Oszágos Szövetségének volt az ügyvezető igazgatója az ántivilágban. Különben munkásszármazású volt, okos gyerek, akit kitaníttattak a kapitalisták, egy igazi konzervatív. Szóval valami módon fenséges volt, hogy például Ady Endrét is elítélte. Nagy költő volt, de politikailag nagy hülyeségeket gondolt, ami csak rosszra vitt, és hogy az ilyesmiből ez lesz, mint ami a kommunizmus most. Már a Markóban is fegyelmit kapott, mert egy smasszert kioktatott, hogy ő nem azért van itt, hogy velünk kiabáljon, hanem hogy bennünket kiszolgáljon. Komolyan mondta, nem bosszantani vagy ugratni akarta. Egy igazi, kiváló ember.

Három ilyen öregúr volt: a Knob, a báró Khuen-Héderváry, valami főcserkész és Bornemisza Géza, a korábbi iparügyi miniszter. Három igazi úriember, akik összejöttek 56-ban, és nyilván beszélgettek. Alaposan bevarrták őket. Amikor megérkeztek, az egy földöntúli jelenet volt. Nem egymás mellett voltak párban, hanem elöl ment a Bornemisza, és vagy hét párral mögötte volt a Knob. A Knob egyszer csak kitört a párja mellől, és gyors léptekkel előreloholt, ment a Bornemisza után, hogy kezdhessen vele beszélgetni. A kapcája pedig mint Hermész-szárnyacskák, csattogtak a bakancsán. Nyilván nem volt gyakorlata a kapcatekerésben. Utol is érte Bornemiszát, és gesztikulálva kezdett neki beszélni. Nekünk lehajtott fővel, hátratett kézzel kellett sétálnunk. De mind emelt fővel jártunk, mint amolyan büszke forradalmárok. Csak akkor hajtotta le az ember a fejét, ha a párjával akart beszélgetni. Ezt meg lehetett kockáztatni, és akkor vagy lebukott az ember, vagy nem.

Meglátta a Kucsera, akivel nyilván fordult egyet a világ, hogy mit művel a Knob, és elkezdett kiabálni, hogy: „Maga, maga ott! Maga mit csinál?” És a Knob még befejezte a mondatot, szóval teljesen civilként viselkedett, mint Vanek úr.⁷ És úgy mutogatott magára, hogy: „Én, én?” Ilyen maflán. És: „Maga, ott!” Iszonyú üvöltés. A Kucsera állandóan üvöltött. Mindig aggódtunk, hogy most üti meg a guta. Végre megértette a Knob, és elkezdett kacsázni a Kucsera felé. Levette a sapkáját, és valahogy odaérkezett hozzá. És akkor: „Hát maga, ember! Hogy mit csinált?” „Beszélgettem a barátommal” – mondja a Knob. És ezt nem bírta egyszerűen a Kucsera, és befogta a fél kezével a szemét, s a másikkal olyan kis legyező mozdulatokat végzett, és azt mondta, hogy: „Menjen innen! Menjen innen!” És még büntetést se kapott. Mert nyilván azt gondolta, hogy megnyílt az ég, vagy valamilyen földöntúli jelenés. Volt egy hasbeszélőnk is, aki kiskutyaugatást utánzott az udvaron. Kopár sík volt, és ott egyszer csak ugat egy kiskutya. Hol itt, hol ott hallatszott a hangocskája, és keresték a smasszerok a kiskutyát. Hát ez nagyon jó volt. Aztán lebukott idővel mégis, mert később csecsemősírást utánozott már takarodó után a zárkában, és a végén megtalálták, aztán nem volt tovább hasbeszélés. De a csecsemősírás is nagyon jó volt.

A zuhanyozó olyan volt, mint valami Fellini-film, vörös falakkal választották el a rekeszeket. És az a rengeteg mezítelen ember ott a gőzben ide-oda járkált, megkeresni az ismerősöket, híreket hallani. Dolgozni nem lehetett. Forintossal megvártuk egymást a lépcsőfordulóban, és a sétán főleg filozófiai kérdéseken vitatkoztunk. Le-lebuktunk természetesen. Már tudták, hogy ezek azok, akik mindig beszélgetnek. Jóba voltunk a Gyurkával, és kellemes volt, hogy így együtt vagyunk a nyomorúságban.

A beszélőt viszont szörnyen nem szerettem. Felváltva álltunk: egy rab, egy smasszer. A dróthálón át próbáltunk beszélni, folyamatosan figyelték, nézték az embert, mit mond. Hallgatóztak, esetleg beleszóltak. Hát így nem lehet rendesen beszélgetni, és különben is mi az ördögöt mondjak. Arról, ami benn van, nem lehet beszélni. Akkor megkérdezem, hogy mi van kint, hát jó, Gáborkám, azért vigyázz magadra, mondta apám. Az embernek egyrészt a szíve szakad meg, másrészt meg hogy most mit mondjak erre? És az a pokoli feszültség... Gyerekkoromban a karácsonyt sem szerettem, mert mindig lett valami feszültség. Én azt szerettem, hogyha valami egyenletesen úgy van, aztán jó. Néha a nagymamám jött, de egyszer csak elmaradt, leveleket se írt, és csak a szabadulásom után tudtam meg, hogy agyvérzés érte. Ezt különösen utáltam, hogy most megint valamit elhallgatnak.

Egy napon elkezdték fúrni a váci börtönt. Volt egy meglehetősen idegbajos ember. Szörnyen rángott az arca. Azt terjesztette, hogy ki fog törni a világháború, de az őrök mintegy preventíve, ekrazitot fúrnak a falakba, és aztán majd a levegőbe röpítenek bennünket. Mondtuk neki, hogy fogja már be a pofáját, és ne mondja ezt, de ő vadul magyarázta, hogy ti tiszta hülyék vagytok, hogy nem tudjátok, hogy minek megyünk elébe, és mi ez a fúrás. Telt-múlt az idő, és július–augusztus táján egy szép napon, estefelé levittek bennünket a földszinti nagy zárkába. Láttuk egymáson mindjárt, hogy ez egy nagyon válogatott társaság. Osztályidegenek, egyetemisták, írók, mindenféle válogatott cigánylegények. A mi barátunk mindjárt meg is állapította, hogy az lesz gyerekek, hogy kitör a világháború, és bennünket most kivisznek a Duna-partra, és belegéppuskáznak a Dunába. Hát mondtuk, hogy ezt ne mondja. De ő csak mondta. Jött három rabszállító, beszálltunk és utaztunk. És valóban a Duna-parton mentünk, hát hol is mentünk volna, és tényleg, egyszer csak megálltunk. És legalább fél órát álltunk ott a Duna-parton, és igazolódni látszott az ő baljós próféciája. De aztán mégis elindultunk, és megérkeztünk Márianosztrára.

Ronda hely volt, a templomot nem lehetett látni, csak a hideg fények pásztáztak. Egy asztalnál ült három smasszer elvtárs, és előttük kellett pucérra vetkőzni. A pokrócba belefogva az új ruhát, mint egy batyut, az ember a hátára vette, s elindult anyaszült meztelenül. A cellában meztelenül mutatkoztunk be egymásnak. Iszonyú félelmetes volt, nem tudtuk, hogy mi ez. S egyikünket kihívták, és az soha többé nem jött vissza. Világosszürke volt minden, pokoli hideg és kietlen.

Hanem aztán idővel kikötöttem egy nagy zárkában. Forintos is ott volt, hónapokig voltunk együtt. Nem lett volna szabad, hogy együtt hagyjanak bennünket, de nem tudták, hogy mi egy perben voltunk. És akkor kezdett a Sári⁸ fényképeket beküldeni a Forintosnak. Küldött egy Bartók-képet, mert nagy Bartók-rajongók voltak. Időközönként átvizsgálták a cellákat, miközben mi rabok pucéran, felemelt kézzel a folyosón várakoztunk, az őrök mindent föltúrtak. Bentről szóltak neki, hogy „Forintos, jöjjön be!”. És a Forintos bement, és akkor azt mondják neki, hogy: „Ez a maga faterja?” És akkor énrajtam úrrá lett a kíváncsiság, és belestem, és látom, hogy mutatják neki a Bartókot. És a Gyurka azt mondta, hogy „Igen.” Na jól van, és nem vették el. Ezt még megúsztuk.

Később Sári küldött egy osztálykiránduláson készült fényképet. Mindketten rajta voltunk, úgyhogy ezen azonnal lebuktunk, és egyből szétvágtak bennünket. Viszont addig is sokat beszélgettünk. A Husvik Gyuri, egy másik társunk, egy végtelenül higgadt, angolos agglegény, egész nap az ágyon feküdt, ami szigorúan tilos volt. És mindig tudta, hogyha jöttek. Tudniillik a szomszéd zárkában rugdosták az ajtót, és kérdezték, hogy: „Sört meg nőket ne hozzunk?” Mert ott is nyilván feküdt valaki. És akkor mondtam neki, hogy: „Gyurikám, nem kellene mégis fölkelned?” „Nem.” Most lehet, mert nem néznek be ide” – soha nem tévedett. Elképesztő volt. Nyugodtan pihent az ágyon, szeretett feküdni. A magánzárkák falán, vállmagasságban volt egy kis lyuk. A lyukon egy cigaretta pontosan befért. Amikor felsorakoztunk a folyosón, aki egy ilyen lyuk elé került, az megpróbált egy szál cigarettát bedugni. Én is csináltam ezt, nagyon nehéz volt. Három sorban állunk, a vérszomjas, tigrisszerű fősmasszer lihegve fel-alá járkált előttünk, és nézte, hogy nem próbálunk-e valamit csinálni. Az ő szeme láttára bedugni egy cigarettát nagy kunszt volt. Az ember persze iparkodott, már csak virtusból is, meg a hecc kedvéért. No most a Husvik, az egyszerűen mint egy cigarettaadagoló automata, egyiket a másik után dobálta be.

Akkoriban a kenderfeldolgozó üzemben dolgoztunk. Elég perverz dolog volt a rabokkal kenderkötelet készíttetni. Nekem nem sikerült, a kötélfonás nagyon nehéz, úgyhogy a gerebenezőbe tettek. Eleinte hárman csináltuk, egy Tatár Géza nevű állatorvos, Husvik meg én. Nyitott helyiség volt, de hiába volt nyitott, pokoli por szállt! Ott mi nagyon kedélyesen gerebenezgettünk, mert nem hajtott bennünket a gerebenezhetnék. És ezért szabotázzsal vádoltak, és behívattak minket. Engem arra akartak rávenni, hogy mondjam azt, hogy a Husvik biztatott engem, hogy szabotáljunk. Megfenyegettek, hogy még kapunk: „Rávernek egypár évet magukra ezért.” Tényleg nem haladtunk a munkával, az biztos, de nem lett újabb Husvik–Karátson-per. Viszont egy szép napon megjöttek a kulákok. Ezeknek égett a kezük alatt a munka, úgyhogy akkor mi még szabotázsgyanúsabbakká váltunk, mert kiderült, hogy lehet ezt gyorsan is csinálni.

Hanem kellemesen telt amúgy az idő Márianosztrán. Van néhány figura, akik eszembe jutottak. Az egyik a Pendli Bozsó, aki bányász volt. Nem ismertem a Pendlit, csak azért mondom el, mert sose hallok róla. Kommunista volt, és talán a maquis-ban⁹ vett részt Franciaországban, és ott állítólag hősként viselkedett. 1945 után mint lelkes kommunista hazajött, és akkor mindjárt látta, hogy ez nem jó, de itt ragadt. És nyilván forró dühvel vett részt a forradalomban. Azt mesélték, hogy a tárgyaláson azt mondta neki a bíró, hogy: „De hát Pendli, maga, aki régi kommunista volt, hát hogy tehetett ilyet, hogy a néphatalom ellen így?” stb. Mire a Pendli állítólag azt kiáltotta, hogy: „Nem úgy beszéltek velem, mint emberhez méltó. Nem tehettem mást, fegyvert fogtam.” És ekkor imitált egy géppisztolyt, amit mintha a kezében tartana, és ezzel körbeforogva az egész bíróságot népi ülnököstől „ra-ta-ta-ta” kiáltással lekaszabolta képzeletben. „Nem úgy beszéltek velem, mint emberhez méltó, nem tehettem mást, fegyvert fogtam, ra-ta-ta-ta-ta!” Ezen mindenki nagyon mulatott, és nagy hős volt a Pendli. Egy anekdotikus figura volt.

Aztán volt egy másik bámulatos figura, a Fejszés Endre. A második világháborúban pilótaként szolgált a légierőnél, és kapott egy nagy repesztalálatot. Nem ébredt tudatára ennek, viszont a társa figyelmeztette, mire az elképedéstől lezuhantak. Több darabból rakták össze, mindig meg kellett fogni az arcát, és nyomogatni, mert gumiból volt. No, ezt túlélte. Viszont a Rajk-perben letartóztatták, és halálra ítélték. De kegyelmet kapott. És azt is túlélte. Amikor a Rajk-perből kiszabadult, kérdezték, hogy kér-e valami kárpótlást. És azt mondta, hogy ő kárpótlást nem kér, hanem nevezzék ki egy fröccsöntő műhely vezetőjévé – az egy vágyott szakma volt valamikor Magyarországon. Ki is nevezték, és állítólag egész jól élt belőle. Mégsem sokáig vezette a fröccsöntő műhelyt, mert jött mindjárt ötvenhat, és ő lett a fröccsöntő forradalmi bizottságának az elnöke. Így aztán megint ott kötött ki a sitkón. De mindig vigasztalt engem, hogy: „Ne búsulj, mert kapunk mi ezért még megint kárpótlást. Mert ez mindig így szokott lenni, hogy az ember előbb lezuhan, és utána mindenféle kárpótlásokat kap.” Nem tudom, mi lett vele.

Hát akkor eljött a fellebbviteli tárgyalás, ahol a Forintossal megint összeraktak bennünket egy zárkába. Tehát ha még összebeszélni akartunk volna, ott megbeszélhettük volna. És volt egy angyali jóságú fegyőr. Ez teljesen furcsa volt, mert a párjával olyanok voltak, mint a bábszínházban, mikor az egyik kijön, és bemegy a másik. Szóval kergetőztek. Berontott az egyik, kiabált, és állandóan takaríttatta velünk a zárkát. És alighogy elment, jött a másik, és almákat adott nekünk.

1958. október 13-án fölhoztak Pestre a Legfelsőbb Bíróságra. A három bíró olyan volt, mint három nagynéni, aki meg akarja menteni a gyerekeket. Hihetetlenül jóindulatúak voltak. A Töttössynek is egy év nyolc hónapra szállították le a nyolc évét, ami a Tutseket állítólag nagyon bántotta. És a Gyurkának is azt hiszem, két évre, nekem meg másfélre, ily módon alig volt hátra egypár hetem. És kifejezetten mentegettek bennünket. Azt mondták, hogy a vádlottak cselekedeteit műveltségükkel és fiatalságukkal lehet magyarázni, látszott, hogy haza akarnak küldeni. Nekem meg azóta is kérdés, hogyan tudott egy ilyen tanács fönnmaradni, amelyik így hazaereszti a gyerekeket. Hát liberalizálódásról 1958-ban szó se volt. A Simor–Tánczos–Okolicsányi-tanács, hát velünk legalábbis ilyen rendesen bánt. Szerintem a Kádár-rendszer ugyan sose volt liberális, de ez a takonyszerű puhulás, ami később bizonyos vonatkozásokban megnyilvánult, még nem kezdődött el. Akkor visszavittek még persze, és kiderült, hogy elvesztették azt a papírt, amivel engem ki kellett volna ereszteni, és magyarázták, hogy én még bent maradhatok egy fél évig is. Állítólag nem kaptak semmilyen értesítést, és egyáltalán nem látják úgy, hogy én majd most hazamehetnék. De aztán idejében kiengedtek.

Valamikor november végén szabadultam. Ott várt apám és az öcsém, akik értem jöttek, pedig én megírtam nekik, hogy semmi körülmények közt ne jöjjenek. Mert én egyedül akartam lemenni Szobig, keresztül az őszi erdőkön, és el akartam tűnődni az élet mikéntjén. Ők viszont odajöttek, és egy fegyőr özvegyénél aludtak, akivel nagyon jóba lettek, és az egész éjszakát átbeszélgették. Utána hajnalban kitódultak onnan, és megbeszélték a fegyőrökkel, hogy egy rabomobil, amelyik úgyis megy le Szobig, levisz bennünket. És ez nekem örök panaszom a sors, apám és öcsém ellen, hogy ezt nem bírták felfogni, hogy én eleget utaztam rabomobilokban, és nem kívántam látni már egy percig se. Nem lehetett velük bírni, én mindent kitaláltam, hogy menjenek ők le, és majd várjanak meg Szobon. De azonnal elkezd működni az „otthon-mechanizmus”, hogy nincs otthon befűtve stb. Szóval nem tárult fel semmilyen hatalmas szabadság. Ennyire kidekázva azért nem kellett volna.

Hazaérkeztünk. Otthon nem volt villany, s ezért nem tudtam meghallgatni a Bach-zongoraversenyt Richterrel, amit már előre elképzeltem. Közben a Forintost felhozták Pestre, pótnyomozásra. Vártam, hogy akkor majd engemet is visszavisznek-e. Úgyhogy itthon voltam, de eléggé rossz hangulatban. Viszont meg tudtam fürödni.

Egyáltalán nem volt jó hazajönni, az az igazság. Otthon is kicsit furcsán éreztem magam. A nagymamám meg ugye agyvérzéssel feküdt, azt hitte, hogy én az ő „fiai” vagyok, ikrek. És hogy lezuhantunk repülővel a betegágya alá, és most ott fekszünk. Ezt bizonygatta nekem, mikor megérkeztem. Úgy éreztem, ez már egy kicsit sok a jóból. Emellett sokan furcsán viselkedtek.

	Karátson Gábor és édesapja

A MEFESZ-ből ismertem Alexa Tamást. Kedveltem őt. Egyszer fölbukkant mint terhelő tanú a tárgyaláson. Nem olyan nagyon súlyosan terhelt, de elmondta, hogy a forradalmat méltató memorandumot olvastam föl, nyilván a MEFESZ-ben, meg gúnyos hangon beszéltem a szovjet csapatokról. Hát ez mind igaz volt. Látszott, hogy nem akar nagyon bemártani, de azért kicsit mártogatott. Nem esett rosszul, csak olyan furcsa volt, hogy ő is egyetemista, és most miért jön itten magyarázkodni, hogy ki milyen hangnemben beszél a szovjetekről. Aztán egyszer találkoztam vele a 61-es villamoson, és olyan elnézően nézegettük egymást, és beszélgettünk. Nem tértünk vissza az ügyre. Nem lehetett mit mondani, mindketten röhögtünk. Nem tudom, mivel vették rá az embereket... Nem önmagában érdekes Alexa vallomása, a többi tanú sokkal rémesebb volt, hanem a társadalom puhulása szempontjából, hogy ez a métely hogyan rágta be magát aztán az ízületek közé. Hát ez egy ilyen reumás ország.

Közben meg a Forintos Gyurkát felhozták pótnyomozásra. Állandóan vártam, hogy jönnek értem is. Ezt a ráduplázást hívták sárga csikónak. Ettől mindenki rettegett, mert hát már semmiben sem lehettünk biztosak. A Gyurkát a sérült szemével átvitték a szemklinikára, ahol a tiltás ellenére Sárival többször meglátogattuk. Jött vele egy smasszer, de hát nem lehetett őt hermetikusan elszigetelni. A fegyőr egy nagyon barom ember volt. Unta az éjszakai őrködést, így hát fölállt, és a nyikorgó csizmájában elkezdett sétálni föl-alá a kórteremben. Mire a betegek elkezdtek balhézni, hogy ők aludni akarnak, és ne sétáljon. De ő nem törődött ezzel, sétált tovább. És akkor az egyik beteg azt mondta, hogy de kérem, én idegbajos vagyok, és én egyáltalán nem tudok aludni, ha ön itt sétál. És erre a smasszer azt mondta, hogy idegbajos ember nincs, csak hülye. A beteg bepipult, és elkezdte a vészcsengőt nyomni. Megjött a főorvosnő, és kitették a smasszert a folyosóra, a kórterem elé.

Egy ideig özvegyi látogatással, szóval rabfeleség-látogatással foglalkoztam. Részben a Sárival is sokat találkoztunk, meg a Göncz feleségével, a Zsuzsával is nagyon jókat beszélgettünk, míg az Árpi még benn volt, ami ugye nagyon soká tartott. És érdekes, de amikor az Árpi hazajött, akkor ez úgy lassan megszűnt már. Akkor kezdtem udvarolni Granasztói Szilviának. Neki nem volt kedve a Gönczéknél ücsörögni. Ez teljesen érthető. Hazajött a Zsolt is meg a Gyurka is. Töttössy ott lakott a közelünkben, és sokat jött föl hozzánk. Aztán ezt idővel nagyon elkezdtem unni. Zsolt konzervatív, sőt legitimista volt gondolkodásában. A legitimizmust nem ítéltem el, csak badarságnak éreztem, hóbortnak. Szidta a kommunistákat. Följött hozzánk, ott üldögélt, és álmosítóan szidalmazta a kommunistákat. Én meg mindig vitatkoztam vele, hogy hát a forradalomban is milyen sok kommunista vett részt. Nem erre a Kádár-féle társaságra gondoltam, akiket én is szívből utáltam meg megvetettem, csak untam a témát. Hiába szidtuk őket, attól semmi se változott. De nem értettem egyet azzal, hogy az összes kommunistát egy kalap alatt elítéli. Ott volt ugye a Nagy Imre is. Úgy emlékszem, ez volt az ellentét forrása köztünk. Aztán valószínűleg idővel észrevette, hogy fáraszt a dolog, és akkor elmaradt. Megszakadt a kapcsolat, mert nem volt benne más, csak a bús borozgatás, magunkba süppedés. És én azt gondoltam, hogy ez rettenetes, pillanatnyilag ötvenhattal semmit sem lehet kezdeni, viszont mégis csak kell valamit csinálni.

Már gyerekkoromban is sokat festettem, akvarelleket, és most, 1959-ben végleg a festészetre adtam a fejem, ami így tart mind mostanáig. Egy új élet kezdődött ezzel, és tulajdonképpen azt is mondhatom, ugyanazt keresem ebben, mint amit 1956-ban kerestem a forradalomban. Azt viszont nagyon fájlalom, ami Töttössy Zsolttal történt, ha alkatunk különböző volta miatt, valószínűleg nem alakulhatott is másként a dolog: nagy és erős lélek volt a maga módján, és ugyanúgy áldozata a megtorlásnak, mint akiket kivégeztek.(A Nagy Imre-féle kommunisták nem élték túl azt a korszakot, a tovább uralkodókon meg tényleg nem volt mit védeni. Csak hát: mindezt átlátni nehéz volt, alig volt tudható, kivel mi történt, kit végeztek ki, kit nem, egyáltalán ki kicsoda. Egy óriási köd alatt éltünk.) Töttössy a szabadulását követően nem volt hajlandó semmiféle értelmiségi munkát végezni, hanem elment liftszerelőnek. És tönkrement ebben, teljesen leépült. Mondhatnánk úgy is, a saját igazságérzetének az áldozata lett.

Először persze, hogy hazakerültem, egy ideig nem tudtam, hogy mit csináljak. Az irodalmi tevékenységgel teljesen fölhagytam, mert ahogy mondtam, úgy éreztem, hogy ezen a nyelven csak hazudni lehet, és ehhez nekem nem volt kedvem. Így aztán dunai munkásként dolgoztam a VITUKI-nál. Annál a VITUKI-nál, amelyet aztán később mélyen meggyűlöltem mint Duna körös.¹⁰ Körülbelül egy fél évig dolgoztam a Dunán. A Kvassay-zsilipnél voltunk, és onnan mentünk föl egy nagy vasladikkal a Totyiig. A pesti ágban, a Szentendrei-szigeten van egy Totyi nevű csárda. Odáig kellett fölmenni. Tizenkét helyen kellett horgonyt vetnünk, leereszteni egy palackot, és félméterenként vízmintát venni. Az ülepítés után leszívtuk, és ami maradt kis üledék, be kellett vinni a Rákóczi útra. Mindenki falusi volt azon a ladikon, a téeszalapítás elől menekültek, kivéve engem és a Csabafi bácsit, aki a vezetője volt az egész vállalkozásnak. Úszni csak én tudtam. Különben gyakorlatilag úgy csináltuk, hogy egy menetben fölmentünk a Totyihoz, és ott kézimerővel mind a 12 üveget telemertük, és aztán kikötöttünk. A többiek bementek a Totyiba inni, én pedig úszkáltam a Dunában. Nagyon élveztem a hosszú raboskodás után, hogy süt a nap, én meg úszom a Dunában. Hát ilyen tudományos alapokon állt a hordalékmérés. Volt egy lakókocsi a Kvassay-zsilipnél, abban sokat üldögéltem, mert sokszor nem volt mit csinálni. Eleinte kiültem a fűbe, napoztam és olvastam. Akkor azonban odajött egy főnök, és leteremtett, hogy hogy képzelem, hogy munkaidőben olvasok. Mondtam, hogy abszolút nincs mit csinálni. Olvasni akkor sem lehet. Egyszer meg jött egy művezetőszerű pasas, és kérdezte, hogy kerültem oda, meg hogy ki vagyok? Mondtam, hogy börtönben voltam, és itt vagyok. Erre nekiállt ott prédikálni, hogy: „Látod, tönkretetted az életedet, ide jutottál.” És ez már az új rendszer híve volt. Nem volt egy bolseviki, hanem az a bizonyos elaljasodott embertípus, akikkel aztán később sűrűbben lehetett találkozni. De én őbenne találkoztam először ezzel a típussal. Arra jött, betért a kocsiba, és lelkileg belém rúgott. Alkalmasnak tartotta a percet, hogy megvilágítsa nekem a magyar történelmet. De nem lehetett nekik visszapofázni, mert azért mindig ott lebegett az ember feje fölött, hogy esetleg visszaviszik izgatásért vagy valami.

Találkoztam olyan volt egyetemi társaimmal, akik azt mondták, hogy én milyen hülye voltam, mert nem kellett volna ugrálni. Olyan is volt, aki szintén részt vett a dolgokban, de bezzeg nem úgy, hogy ő lebukjon. Ciki volt, hogy ilyenek. Bennünket egy megalázott és megtépett, de még ellenálló lelkületű országból vittek be, és nem oda tértünk vissza. Az ország már meg volt szotyósodva. Nem mondom, hogy rohadva, de szotyósodva. Megtörtek a gerincek, és én ezt egyáltalán nem értettem.

Egy volt gimnáziumi osztálytársam azt mesélte másoknak, hogy én milyen hülye vagyok, mert ő mellettem akart tanúskodni, és én ezt visszautasítottam. Ami teljesen elképesztett, mert nem akart mellettem tanúskodni... Követhetetlenek voltak ezek a dolgok, hogy miért mondta ezt. Ő semmiféle módon nem volt semmibe belekeveredve, semmilyen vád nem érte volna, hogy nem állt ki mellettem. Úgyhogy teljesen értehetetlen volt, hogy miért kell. A legjobb barátom, akit tényleg nagyon szerettem, nagyon sokáig szinte egy test egy lélek voltunk, azzal fogadott, hogy ő a Kádárékra szavazott, méghozzá nem megalkuvásból, hanem meggyőződésből. Előadott egy nagyon nyakatekert történetet, amelyben Nagy Imrét Rákóczi Ferenchez hasonlította, Kádárt viszont Károlyi Sándorhoz, aki a Rákóczi-szabadságharc leverése után itthon lavírozott, mert itt kell élni. Visszataszítónak tartom ezt az érvelést, mert én nem így láttam Kádár Jánost meg azt az egész bagázst. Később az egész ország belement ebbe a csőbe, hogy nekünk van egy Kádárunk...

Én abszolút nem akartam hősködni meg balhézni, egyszerűen meg akartam úszni az egész rendszert. És ennek érdekében hajlandó voltam, hogy félrehúzódjak meg ne ugassak. Viszont nem láttam indokoltnak, hogy az ember belülről megalkudjék. Tehát hogy belül elismerjem akár a szovjet uralmat, akár a pártot. Akiket elmondhatatlanul rémeseknek láttam. Néha egész furcsa dolgokat hallani olyanoktól, akik jobban tudhatnák, hogy miként volt, mikor relativizálják a múltat. Nem éreztem intenzív gyűlöletet vagy undort, hanem fájdalmat, hogy milyen pechje van Magyarországnak ezzel az egésszel. Hát ekkor következett be Magyarország nagy-nagy megtörése. Azt sütöttem ki, hogy majd én festeni fogok, mint ahogy egy híres kínai festő, aki a mandzsu megszálláskor kiírta az ajtajára azt, hogy néma, és attól fogva egy árva szót se szólt.

	Karátson Gábor

Fent nevezett barátom, amellett hogy ilyen ellenszenves hülyeségeket beszélt, emberileg sok mindenben segítségemre volt. A felesége a Képzőművészeti Főiskolára járt Keserü Ilonával együtt. Meg ott volt még grafika szakon a Maurer Dóra. Ebbe a baráti társaságba tartozott Major Jancsi, egy igen kiváló grafikus és tulajdonképpen én is. Nagyon rendesek voltak, szó sem volt arról, hogy elhúzódtak volna tőlem, sőt inkább a hazatérésem után kezdtem igazán ismerkedni velük. 1958-ban még csak huszonhárom éves voltam. Gondoltam, nekem most kezdődik az élet, hát majd valahogy kibírom ezt a rendszert. Főiskoláról persze szó se volt, de nem is akartam volna járni. Igazából nagyon utáltam mindig a tanintézeteket. Eléggé magányos útnak ígérkezett az első lépéstől fogva, és az is lett belőle.

Fél év hajózás után apám úgy találta, hogy ez nem egy perspektíva, és valami protekcióval beszervezett engem kirakatrendezőnek. A kirakatrendező iskolát az első perctől kezdve irtózatosan utáltam, azt gondoltam, ezt lányoknak és nem fiúknak kell csinálni. De nem tanúsítottam ellenállást, mert semmi elképzelésem nem volt, hogy mi legyen velem. Egy hét iskola és egy hét a Cukor utcai dekorációs műhelyben. Azt jobban bírtam. Udvaroltam a lányoknak, és a lányok megoldották helyettem a feladatokat: a drapériák gombostűvel való feltűzését meg ilyesmit, mert én ettől a falra másztam.

Egyszer rám sóztak egy rémes feladatot. A hónom alá nyomtak egy csomó plakátot az MSZMP pártkongresszusára, egy klejszteres bödönt meg egy korongecsetet, hogy menjek, ragasszam ki különböző vendéglátó-ipari alegységekben az V. kerületben. Rám adtak egy bokáig érő esőkabátot, szakadt ugyanis az eső. Persze irtózatos volt, hogy pont én kapom ezt a feladatot, és megpróbáltam mindenütt rábeszélni a vendéglátó-iparosokat, hogy ne kelljen kiragasztani. A Százévesben például nem kellett kiragasztani. Nekik se nagyon tetszett, hogy ott legyen. De a Szófia étteremre emlékszem, teljesen átázva keresztül kellett gázolnom öreg hölgyek teadélutánján, hogy egy bizonyos tükörre ráragasszam a plakátot. Nagyon csinos lányok ültek oldalt, és nézték, hogy én mint esőember érkezem. Hát ez a plakátragasztás nem tartozott az élet rózsás percei közé.

Két jogi kari társam akkor már a Nemzeti Színházban statisztált, és ebből éltek. Ezzel egy időben összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, Boskovits Miklóssal. Művészettörténész volt, és kérdezte, hogy nem akarok-e a Corvinának korrektúrákat olvasni. És mondtam, hogy dehogynem, akarok. Ugyanakkor kezdtem dolgozni a Család és Iskolánál is, ami Török Sándornak volt a lapja. Részben mint korrektor, de később cikkeket is írhattam. Török Sándor szeretett volna állást adni, de azt nem engedték meg, mert mindig kiderült a múltam.

Miután ezt így megszerveztem, 1960 közepén kiléptem a kirakatrendező iskolából, és elmentem a Nemzeti Színházba segédszereplőnek. Apám nagyon meg volt ütközve. Ez volt tán az első komoly szembeszegülésem vele. Apai nagynéném, Aliz néni, nagyszerű asszony, aki családjával akkoriban kényszerből nálunk lakott (nekik a herendi porcelángyárból kellett távozniuk unokanéném forradalmi tevékenysége miatt), mellém állt, és aztán nem lett ebből nagyobb patália. A mai napig is megpróbálok több lovon utazni, mert egyiken se engednek egészen. Viszont egy viszonylagos függetlenséget is élvez így az ember. És valóban, nem akartam sehova se igazán tartozni, szóval nem is volt az annyira ellenemre. Közben összeismerkedtem Szilviával, későbbi feleségemmel, ő Granasztói Pál lánya. Nagy dolog volt, hogy egy sehonnai, egy kinyírt fiúhoz hozzáment. És a Granasztóiéktól is nagyon szép volt, hogy nem tanúsítottak ellenállást velem szemben. Szilvia jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, de nem vették föl. Nagyon valószínűnek érzem, hogy miattam nem. (Évtizedekkel később úgy értesültünk, hogy a felvételi vizsgán neki voltak a legjobb rajzai.)

Ahogy összeházasodtunk, valahogy mindjárt lett is gyerek: 1964-ben született Dávid és 1966-ban János. Éppen akkor a korrektúraolvasás díját az egyharmadára szállították le, mondván, hogy ezek az emberek ennyiért is megcsinálják. „Ezek az emberek” azt jelentette, hogy a korrektúraolvasók mind börtönviselt vagy más okból margóra szorult emberek voltak, akik akármennyiért megcsinálták. Nagyon megijedtem, hogy most mi lesz, miből fogunk megélni? Félállásba mentem a Corvinába, hogy legyen időm festeni. Rettenetes nehéz volt, mert a félállásért fél fizetés járt, holott, mint utóbb rájöttem, többet kellett dolgoznom, mintha egész állásban lettem volna. (Amikor tíz év multával egész állásba kerültem, gyöngyéletem lett, fele munkáért dupla fizetés.) Irtózatos keveset kerestem, illusztrációkat is készítettem, ilyesmiket. Valahogy megéltünk, de én lassan tönkrementem, súlyos álmatlanság tört ki rajtam. Ez 1974-ben volt már. Közben öcsémékkel is összekülönböztünk, akikkel együtt éltünk, és ez is hozzájárult a lerobbanásomhoz. Aztán orvoshoz kerültem, aki gyógyszerekkel kezelt, és azon teljesen tönkrementem.

Nem volt kedvünk harcba szállni a gellérthegyi villáért, az egzisztenciális helyzetem nem volt alkalmas arra, hogy még velük is harcoljak. Meg hát nem is akartunk egy villarészért küzdve élni. Úgyhogy eleresztettük a villarészt, és visszakerültünk Granasztóiékhoz, bár előzőleg onnan is menekültünk. Egy műteremben éltünk másfél évig.

Apósomnak felajánlottak egy József körúti lakást, de neki nem volt kedve a Józsefvárosban élni. Mi odaköltöztünk, mert elpusztultunk volna négyen abban a műteremben. De ez engem nagyon megviselt. Azt hiszem, a Gellért-hegyhez meg édesanyám emlékéhez ragaszkodtam én abban a kertben. Aztán kicsit fejre álltam, és egy fél évig beteg voltam. A kórházi kezelés alatt altattak és hizlaltak. Nagyon visszataszító volt az egész. Egy szép napon megelégeltem a gyógyszereket, és elhatároztam, hogy nem szedek be többé semmit. Elkezdtem jógázni meg buddhizmussal foglalkozni, s kihúztam magam a csávából. Ugyanakkor Spiró György nagy cirkuszt csapott a Corvinában, hogy hogy lehet egy embert elpusztulni hagyni. Felszólalt nyilvánosan egy vállalati értekezleten, hogy nevezzenek ki engem szerkesztővé. Nagyon rendes volt.

Az aligazgató, Tóth Miklós elvtárs, állítólag nyomban följelentő levelet diktált gépbe, hogy itt egy ellenforradalmi góc van. Tóth Miklós keresztény bolseviki volt. A párton belül létezett egy „zsidó pártfél” és egy „keresztény pártfél”. A Corvinában, mint amolyan értelmiségi helyen, a zsidó párt volt erős. A Tóthot állítólag azért küldték oda, hogy erősítse a keresztény frontot. De különben meg nem értett semmihez. Na, kineveztek szerkesztővé, amiért én egyáltalán nem voltam hálás, mert azt akartam, hogy hagyjanak engem békén meghalni, már elég volt az egészből. Később, mikor már jobb volt a helyzetem, Németországban is volt kiállításom, de kiderült, hogy Tóth elvtárs hozzájárulása szükséges a kiutazásomhoz, amit próbált megtagadni. Kiborultam, mire azt mondta a Tóth elvtárs, hogy: „Ej, ej, Gábor, ilyen gyenge legény vagy te?” Szóval az ember mindig megkapta a párttagoktól.

Hogyan is folytak ezek a dolgok? Egyrészt teljesen tönkre lehetett menni bennük, másrészt az ember végig is tudott evickélni az egészen. Ködmumusokkal birkóztunk, és nem lehetett tudni igazából, hogy mi hogy van.

Akkoriban a Keserüékkel egy társaságban voltunk. Bencsik, a Keserü Ilona akkori barátja kezdte a Fiatal Képzőművészek Stúdióját¹¹ szervezni. Az első és a második kiállítás, ahová engem meghívtak, elég nevezetesre sikerült, bizonyos feltűnést keltettek a képeim. Nagyméretűek voltak, és tájszerűen ábrázoltak gondolati konstrukciókat. Mindegyiken hónapokon vagy akár fél éven keresztül dolgoztam. S. Nagy Katalin szerint valami vezető elvtárs azt mondta volna a képeim láttán, hogy én sokkal veszélyesebb vagyok, mint bárki más az avantgárdban. Tény, hogy a munkáimról elismert művészettörténeti kritikusok tollából addigra megjelent néhány dicsérő, abszolút elismerő kritika. S az is tény, hogy ez után az időpont után, mintha egy nagy ollóval vágták volna el, soha többé rólam egy jó szót le nem írtak. Sokáig még rossz szót se. Egyszerre csak hidegség vett körül, egy fal. Ugyanakkor egy második avantgárd hullám jött be az országba, amivel nem igazán rokonszenveztem, és fokozatosan az első avantgárdtól vagy a modernitástól is elhúzódtam, és a saját dolgaimmal kezdtem foglalkozni. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy a kritikusok ejtettek engem. De ezt nem lehet megállapítani. Teljesen elhinni, hogy a mellőztetésem azért van, mert egy elvtárs kihirdette, hogy nekem kampec – ebbe azért nem éltem bele magam. Az üldözési mánia borzasztó dolog.

Azonban mind a mai napig érzem a nyomását valaminek, és mind a mai napig nem tudom igazán, hogy mit gondoljak erről. Hogy ez azért van-e, mert azok, akik kiszolgálták az előző rendszert, nem bírják, hogy fütyülök rájuk, és időnként mégis el kell ismerniük engem, nem tudom. Lehet, hogy ez az ötvenhatos „izé” valami eszelősen gyanús dolog maradt mindmáig. Kevés kivételtől eltekintve az ötvenhatosok egyszerűen lenn vannak a fenéken. Nincsenek sehol, elhagyatottak, betegek, elesettek. Amikor az ország megtagadta saját forradalmát, akkor megtagadta azt a lehetőséget, hogy egy olyan életmódot alakítsunk ki, amely nem a szovjet despotizmus alapján jön létre, de nem is a nyugati világ szolgai majmolásán alapul. Senkinek sem sikerült megfogalmaznia azt, hogy ez a forradalom mi volt. Mert egyáltalán nem akartuk visszaállítani a kapitalizmust, s ha akkor valaki kérdezi, azt sem tudtuk volna talán pontosan megmondani, hogy mit akarunk. Nem kérdezte senki, és nem is volt ilyesmire idő. De érezni nagyon is éreztük. „Se kommunizmust, se kapitalizmust!” Ott voltak a munkástanácsok, a forradalmi bizottságok. Valami soha nem voltat akartunk. Erre ma azt mondják, ostobaság. De az volt-e tényleg? Hogy mi mit tudtunk akkor, azóta sem sikerült megfogalmazni. A megváltozott körülmények között gazdaságilag vagy politikailag értelmezni nem lehet. Intuíció volt, és az intuíciók olyanok, hogy jönnek, aztán eltűnnek. Azt a valamit már nem lehet utána fölmelegíteni, de nem is lehet tőle elszakadni. Nemcsak azoknak, akik részt vettek benne, hanem azoknak sem, akik nem, vagy akik el akarják felejteni. De azoknak is, akik nem így vannak ezzel, ha ebben megmaradtak, ez a mai napig erőt ad, vagy valamit, amiről már nem is tudják megmondani, mi is az. Számomra az ökológiai világkép 1956 folytatása. Jót tettek velem, akik 1957-ben bezártak meg kizártak. Azzal, hogy a forradalomba épp csak belekerültem, az egész életút nem ment szét, de a polgárság és az MSZMP rút frigyéből örökre kiakolbólítottak. És ezért váltig hálás vagyok a fegyelmi bizottságnak meg mindenkinek, hogy ezt olajozottan levezették. Tényleg, ez nem irónia, ezek bonyolult dolgok...

1 Erkel Ferenc: Hunyadi László c. operájából

2 Magyar Ifjúmunkás Szövetség

3 1989 nyarán keletnémetek ezrei próbáltak meg Magyarországon keresztül Ausztriába, illetve Nyugat-Németországba menni. Az NDK-ba visszatérni nem hajlandó emberek számára a magyar kormány több tábort állított föl, majd előzetes tárgyalások után szeptember 11-én egy napra megnyitva a magyar–osztrák határt lehetővé tette számukra, hogy Ausztriába távozzanak.

4 Tutsek Gusztáv az 1956 előtti koncepciós perekben is ítélkezett, és a forradalmat követő megtorlásnak méltán az egyik leginkább rettegett vérbírája volt.

5 Thoreau, Henry David (1817–1862) amerikai író, költő, politikai publicista. Amikor a Mexikó elleni háború idején megtagadta az adófizetést, kidolgozta a polgári engedetlenség politikai és filozófiai alapelveit.

6 Az Élet és Irodalom 1957. szeptember 5-i száma közölte a magyar írók nyilatkozatát, amelyben tiltakoztak az ellen, hogy a közgyűlés tárgyalja az ENSZ ötös bizottságának jelentését. Magyarországon 1957 augusztusa óta folyt felülről szervezett tiltakozó kampány az ENSZ-bizottság jelentése ellen.

7 Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című regényének egyik főszereplője a francia idegenlégióban is abszolút civilnek megmaradó Vanek úr.

8 Forintos György felesége

9 A francia antifasiszta ellenállás tagjai voltak a maquisardok.

10 A Duna Kör 1984-ben alakult független, környezetvédő társadalmi egyesületként. Alapvető célja a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésének megakadályozása volt. Igyekezett a társadalommal megismertetni a vízlépcső megépítésének ökológiai, gazdasági és politikai következményeit, ennek érdekében három éven keresztül szamizdat tájékoztatót adott ki. A kör 1985-ben egyik alapítójával, Vargha Jánossal együtt alternatív Nobel-díjat kapott, ebből hozták létre a Duna Alapítványt. Számos tiltakozó tüntetést szerveztek, akcióiknak jelentős része volt a Kádár-rendszer erodálásában.

11 A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1960-ban alakult, 1990 óta egyesületként és alapítványként működik. 300 művész, művészettörténész és kritikus tagja van. Célja, hogy előmozdítsa az egyes tagok pályakezdését, megjelenését a különböző kiállításokon.

Az eredeti interjút Romvári Zsuzsa készítette 1991-1992-ben.
Szerkesztette Lénárt András.