Puchert János: "Azt hittem, minden 56-os kiszabadult 1970-ben"

– Az 1963-as amnesztia nagy csalódás volt. Az amnesztiarendelet c). pontja az 1956. október 23. és május 1. között elkövetett ellenforradalmi és az azzal összefüggő egyéb bűncselekményekre vonatkozott, amibe szerintünk minden belefért. Arról nem tudtunk, hogy a BHÖ 349. pontja, a gyilkosság vádja kizáró ok lett volna. Nem volt ennek semmi nyoma akkor, sem írásban, sem szóban. 1989-ben olvastam róla először. Egy hétig ment folyamatosan a szabadítás, aztán leállt. Néhányan megkérdezték a börtönparancsnokságtól, hogy miért. Azt válaszolták, hogy értelmezési probléma van az ügyészek között. A börtönparancsnok sem mondta, hogy "ember, a maga ítéletében 349, azaz gyilkosság vádja van, magára ezért nem vonatkozik az amnesztia". Sőt a társaink között olyanok is voltak, akiket elengedtek, aztán pár hét múlva visszahoztak, mondván, tévedésből engedték ki őket. Villi Ferit márciusban engedték el, és május vége felé jött vissza. Már beilleszkedett, elkezdett dolgozni, és a felesége újra gyereket várt tőle. 1963-ban szinte kiürült a börtön, már csak kevesen, egy-kétszázan voltunk ötvenhatosok. Mi, akik maradtunk, letargiába estünk. Egyedül Pákh Tibinek volt egyéni tiltakozása éhségsztrájkkal, de ezt csak később tudtuk meg, mert őt elszigetelték tőlünk.

	Puchert János

– Az 1963-as amnesztia után hogyan változott az ötvenhatosok helyzete a börtönben?

– Egyértelműen jobb lett a helyzetünk. Egyrészt kisebb volt a zsúfoltság, már csak kettesével voltunk a zárkában. A másik, aminek óriási jelentősége volt – lehet, hogy a kívülállók ezt banálisnak tartják –, hogy az egyik pillanatról a másikra eltűntek a poloskák. Előtte millió számra voltak, rágtak bennünket. Próbáltuk kiirtani, de nem lehetett. Elég volt a smasszerokat, meg a rossz zárkatársakat elviselni, és akkor még a poloskákat is. Kibírhatatlan volt. No, most egyik napról a másikra megszűnt – valami új szert hozhattak –, így lényegesen könnyebb lett az életünk. Az persze nem nagyon tetszett, hogy olyanok is kiszabadultak, akiket rablás miatt ítéltek el. Mi, sorkatonák ezt nem tartottuk valami igazságosnak. A tisztek is mind kimentek, katonai ügyben csak néhány sorkatona maradt bent. Ez persze, hogy fájt. Nekem volt egy olyan időszakom, amikor nagyon nehezen tudtam beletörődni. Roppant igazságtalannak tartottam, jártattam a számat, és sok fegyelmit kaptam.

– Az ötvenhat után meglévő szigorú fegyelmi intézkedéseket enyhítették?

– Ezek hullámszerűen jöttek. Hatvanháromban volt egy kis enyhülés. Amikor az ENSZ-ben levették a napirendről a magyar ügyet, azt érzékelni lehetett. Jó, nagyságos urak nem lettünk, de több minden változott. Akkor rádiót is kaptunk. Persze vezetékes rádió volt, mint az ötvenes években az a bizonyos néprádió. És az a műsor...! Közleményeket sugároztak, meg időnként rákapcsoltak a Kossuth Rádióból valamilyen politika-semleges műsort.

– Kikapcsolhattad, ha akartad?

– Nem, nem, nem. Azért annyira nem voltunk eleresztve. Kikapcsolási lehetőség nem volt, persze, hogy nem.

– Ekkor is próbáltak még nevelni titeket?

– No nem, annyira direkt nevelés nem volt, mert tudták, hogy semmi értelme. Meg aztán hogy is tudta volna az a hat elemit végzett, például az egyetemi tanárt nevelni. Volt iskola, ahová azok jártak, akiknek nem volt meg a nyolc elemije. Egyénileg is tanulhatott az, aki betartotta a börtönszabályokat, és függetleníteni tudta magát attól, hogy hol van. Én például képtelen voltam erre. Mindig arra gondoltam, hogy engem igazságtalanul tartanak ott, hát így nem lehetett tanulni. A nyolc elemim megvolt. Talán kaptam volna tanulási lehetőséget, de annyi fegyelmim volt, hogy biztos elvették volna, ezért sem próbálkoztam.

– A higiénés viszonyok hogyan változtak a börtönben?

– Az érdekes, mert például mikor 1957-ben bekerültem a Kisfogházba,¹ ott már angol WC volt, de a Gyűjtőben a többi helyen kübli. Ez egy vasfazék, fedővel, ülőke nélkül. Gyönyörű szép karika lett az ember fenekén. A küblit egyszer vagy kétszer ürítették napjában. Vizet reggel és este adtak be egy ceglédi kannában. Egy lavór volt rendszeresítve, akkor is, ha négyen voltunk a zárkában. Később, amikor kevesebben voltunk, kicsit élelmesebbek lettünk, saját lavórt szereztünk, az már nagy szó volt. Mosószernek egyszerű mosószappant kaptunk. A csajkát rögtön el kellett mosni, mert azonnal rászáradt az ételmaradék. Csak hideg vízzel lehetett, és csak kézzel. Egy kis fehér ruhát kaptunk csajkarongynak, amivel eltörölhettük, de az már az első törlésnél zsíros lett.

– Evőeszköz csak egy kanál volt?

– Természetesen. Volt egy nagyon aranyos dolog. Egyszer előadást tartottak nekünk az etikettről, hogyan kell enni késsel-villával. Nem tudom, ki volt az a pihent agyú, aki kitalálta, amikor se villa, se kés nem volt, és egy mély csajkából nem is lehet késsel-villával enni. Merev pengéjű kés nem lehetett nálunk, csak bugylibicska, aminek a vége lekerekített, nincs benne rugó, nem lehet vele kárt tenni senkiben. Ott, a börtönben csinálták a rabok. A Gyűjtőben 1959-ben lett aztán angol WC, ami nagy könnyebbség volt már. Tehát 1959-ben a kübli szűnt meg, 1963-ban a poloska, ez két jelentős dolog. A mai rabok, meg akik nem voltak börtönben, nem is tudják elképzelni, mit jelent az, hogy vagyunk négyen egy kétszer négy méteres helyiségben, és ott van a WC, a fürdőszoba, a hálószoba, társalgó, a konyha, a spájz, minden együtt. És hát bűzölgött a kübli. Megkönnyebbülés volt, amikor ezek megszűntek.

– A fürdés mennyiben lett sűrűbb?

– Egy héten egyszer vittek fürödni, ez végig így volt, de ha valaki olyan munkahelyen dolgozott, ahol jobban rá volt szorulva, akkor többször is fürödhetett. Aki meg a konyhán vagy a kazánházban dolgozott, annak naponta megvolt rá a lehetősége a helyszínen.

– Tiszta ruha?

– Hetenként egyszer kaptunk tiszta alsóneműt, zsebkendőt, lábkapcát meg csajkarongyot. Ágyneműt talán kéthetenként cseréltek.

– Miket vásárolhattatok?

– Aki dolgozott, és nem volt kedvezmény-elvonása, havonta minimum harminc, maximum százötven forintért vásárolhatott. A többi pénzt letétbe rakták. Nem volt nagy választék. Tepertőt, szalonnát, lekvárt, zsírt, cigarettát, cigarettadohányt, kekszet és nyáron gyümölcsöt is vásárolhattunk. Talán volt egyfajta kolbász is, de méregdrága volt. Inkább szalonnát vagy tepertőt vettünk, mert az olcsó volt. WC papírt, fogkrémet, fogkefét, tehát tisztasági szereket lehetett még spájzolni. Én a vége felé már spájzfelelős is voltam. Ez úgy ment, hogy a pénztártól kaptunk egy összesítő ívet, arra rá volt írva a név, és hogy mennyit spájzolhat. Az elítéltek fölírták a papírra, hogy mit akarnak venni – tudták az árat, mert kaptunk árjegyzéket –, és mi összesítettük. Azután leadtuk a büfében a kiskereskedőnek, aki egy bizonyos napon a beszélő helyiségbe hozta az árut. A spájzfelelősök érte mentek, és szétosztották. Senki se mehetett személyesen vásárolni a büfébe, mi sem.

– Volt valami rituáléja ennek, jól megfontolta mindenki, hogy mit vegyen?

– Hát, hogy a fenébe ne. Ez nem volt olyan nagy összeg, és hogy ebből is, abból is legyen valamennyi. Lényegében csak az ottani kosztnak a kiegészítője volt. Például nekem elég volt az a koszt, amit adtak, de mégiscsak más íz volt a spájzolt szalonna vagy kolbász. Kóstoló, hogy na, milyen íze van. Nyáron főleg gyümölcsöt vettem. Kétszer meg is buktam vele, mert megerjesztettem, egy kis murcit csináltam belőle. Persze, hogy megtalálták, a muslincák elárulták, de nem csináltak nagy ügyet belőle. Azt másképp vették viszont, ha valaki szeszt hozatott be a smasszerral.

– Ha valaki büntetésben volt, és nem tudott spájzolni kisegítettétek?

– Természetesen. A szolidaritás érzése megvolt az emberekben. Én is adtam, és sokszor adtak nekem is. Legtöbbször a pap rabtársaimtól kaptam, főleg bennük élt a szolidaritás. Velük sok mindenben vitatkoztam, de ilyenkor segítettek.

– Eléggé renitens őrizetes voltál. Kezdve azzal, hogy az aláírásodhoz mindig odaírtad: "jogtalanul fogva tartott". Ennek soha nem lett következménye?

– Nem. Gondolták, ez legyen a legtöbb, amit a Puchert csinál. 1989-ben, amikor az ügyiratot tanulmányoztam, láttam, és jót mosolyogtam rajta. Néhányszor odaírtam, de nem mindig. Persze olyan sokszor nem is lehetett, mert nagyon kevés kérelmet írtam. Nem adtam be se per-újrafelvételi, se kegyelmi kérvényt. Azt mondtam, ha kegyelmi kérvényt írok, az olyan, mintha elismerném a vádjaikat. Volt olyan társam, aki majdnem minden hat hónapban beadta a kérvényt.

– Félévente lehetett kegyelmi kérvényt beadni?

– Igen. A szüleim számtalan kérvényt írtak. Úgy ment a dolog, hogy beadták az Elnöki Tanácshoz, az megküldte a bírósághoz, az továbbküldte a börtönbe véleményezésre, és ugyanezen az úton ment vissza. A véleményezések másodpéldánya ott van az iratanyagban. 1989-ben, amikor megnéztem a perirataimat, már csak jót mosolyogtam azon, hogy miket írtak rólam. Tulajdonképpen nem is haragudtam rájuk, mert így legalább eljutott a véleményem a bírósághoz. Amit a smasszeroknak mondtam, az nem volt éppen hízelgő sem rájuk, sem a bíróságra nézve, de így, ha elolvasta valaki, legalább láthatta, hogy milyen jó véleménnyel vagyok róluk.

– Kigyűjtöttem neked a periratokból egy-két büntetésedet, és azt is, hogy miért kaptad. 1960 márciusában például fasiszta jellegű kijelentésekért harminc nap egyszerű magánelzárás. Emlékszel, hogy mit minősítettek fasiszta jellegűnek?

– Fasiszta jellegű kijelentés? Ez egy baromság. Az egyik este nem gyújtották fel a villanyt, és kikiabáltam, hogy gyújtsák fel, mert sötét van. Csak nem gyújtották fel, és én elkezdtem verni az ajtót. Megsértődtek, hogy ilyen durván kikopogtam, a többieknél fölgyújtották a villanyt, nálunk meg nem. Nem emlékszem rá, hogy fasiszta jellegű kijelentést tettem volna, de szidtam őket, az biztos.

– Van még harminc nap, ugyancsak egyszerű magánelzárás hatvanöt márciusában, a büntetés-végrehajtás rendje elleni izgatásért. Előtte egy hónappal személyi állomány fenyegetése miatt összkedvezmény-elvonást kaptál.

–Ez úgy adódott össze, hogy a fegyelmi tárgyaláson a börtönparancsnok-helyettes azt mondta, a társadalom-ellenességemet ne abban mutassam ki, hogy szemben állok a személyi állománnyal. Én nem vitatkoztam, hanem egy levélben leírtam a börtönparancsnoknak, hogy a személyi állományt nem tartom a rendszer támaszának, sem a rendszer elkötelezett hívének, meg hogy csak azért jönnek ide, mert nem szeretnek dolgozni, és itt kiélhetik a szadista ösztöneiket.

– 1965 nehéz éved volt, mert akkor rágalmazásért is kaptál még húsz nap szigorítottat, és zendülés miatt is megbüntettek.

– A zendülés! Egyszer összecsődítettek bennünket egy nagyobb terembe, ahová olyan nyolcvan–száz ember fért be. Egy őrnagy tartott előadást "A társadalmi tulajdon védelme" címmel. Hát mindjárt fölment a pumpa az agyamban, mert azt a zárkatársamat, aki sikkasztás és izgatás miatt ült, bent hagyták a zárkában, engem meg elvittek az előadásra. Pásztor Géza – akivel sokat beszélgettünk, sok mindenben egyetértettünk – néhány sorral mögöttem ült, összenéztem vele, és láttam, hogy neki se tetszik. Hát mi ez, nem tolvajok vagyunk mi. Fölálltam, és azt mondtam: "Elnézést kérek őrnagy úr, azt hiszem, engem tévedésből hoztak ide, nem köztörvényes vagyok, hanem politikai, én távozom". Az őrnagy szóhoz se jutott a meglepetéstől. Kimegyek, ott a körletparancsnok. Azt kérdezi: "Mondja Puchert, miért jött maga ki?" Hát – mondom – itt társadalmi tulajdon tolvajlásáról beszélnek, nem tudom, tolvajlásért ítéltek el engem?" "Jaj, Puchert, menjen vissza, ebből nagy baj lesz ám!" Közben a Géza is kijött, és még két srác is. Rögtön vége lett az előadásnak, mindenki ment vissza a zárkába. Minket, négyünket aztán elkülönítettek. Másnap délelőtt, kéz-láb bilincsben vittek föl kihallgatásra a börtönparancsnok irodájába. Ott volt Tóth ezredes is, az országos börtönparancsnok helyettese, és kezdte sorolni, hogy ő is jár ilyen előadásokra. Mondom: "Persze, mert magának az a munkája, hogy ezekre vigyázzon, de én politikai elítélt vagyok, nem bűnöző." "Miért ment el?" – kérdezte. "Mert sértett, hogy ilyen előadásra vittek. Nem nekünk kell ezt az előadást tartani, hanem a bűnözőknek." Aztán szépen kiosztott: zendülés kezdeményezése, egy év összkedvezmény-elvonás és kétszer húsz nap szigorított. Azért mondták, hogy kétszer húsz, mert egyszerre csak húsz napot lehetett a szigorítottban lenni.

– Volt egy nap szünet a kettő között?

– Persze. Ezt be is tartották.

– A kétszer húsz nap szigorított és az egy év összkedvezmény-elvonás mennyire súlyos ítélet a börtönben?

– Hát, ennél súlyosabbra én nem emlékszem. Általában pár hónap, maximum egy év összkedvezmény-elvonást adtak. De hogy valakinek ehhez még plusz kétszer húsz nap is összejöjjön, ilyennel nem találkoztam. Géza kevesebbet kapott, azt hiszem, egy év összkedvezmény-elvonást és húsz nap szigorítottat, a harmadik-negyedik valamivel kevesebbet. Nekem kellett elvinni a balhét, mert én voltam a kezdeményező. Hát én nem is tudtam, mi az, hogy zendülés, akkor találkoztam vele először. Jó, a katonaságnál hallottam ilyenről, de amikor kijöttem az előadásról, nem gondoltam, hogy zendülést kezdeményezek. Aztán mosakodtak ám a nevelők, mert biztos szólt nekik az őr, hogy a sikkasztót a zárkájában hagyják, engem, a nagypofájút pedig elvisznek egy ilyen előadásra. Mosakodtak, hogy valami adminisztrációs tévedés lehetett.

– Elismerték, hogy neked volt igazad?

– Persze, de csak amikor már lejárt a büntetés, akkor viszont már nem érdekes.

– Az egy év összekedvezmény-elvonás súlyosabb volt, mint a kétszer húsz nap szigorított?

– Hát nekem nem. Bár nekem a húsz nap sem volt olyan súlyos, mert én már annyira megszoktam, hogy már nem is éreztem, hogy priccsen kell feküdni. Kicsit kemény volt, összetörte az embernek a csontjait. Hiába volt olyan jó puhafa deszka, azért sok bütyök volt benne. Jaj Istenem! Van még ott valami?

– Nagyon csúnya jellemzések születtek rólad a börtönben. 1964-ben: tiszteletlen, sőt hanyag, politikai beállítottsága teljesen ellenséges, ellenséges nézeteit nyíltan is kifejezésre juttatja.

– Ellenséges nézet? Volt, hogy ki voltam borulva, és azt mondtam nekik: munkásgyilkos banditák. Különösen akkor, amikor az egyik szakaszvezető kéjelegve csinálta a hippist. Ő egy ellentmondásos személyiség volt. Időnként mindenbe belekötött, mindenkit szekált, néha meg kenyérre lehetett kenni. Előfordult például, hogy vasárnap szólt neki valamelyik rab, hogy szakaszvezető úr, ez vagy amaz nagyon fáj, kellene valamilyen gyógyszer. Erre átment a kórházba, és hozott neki. Nem lett volna kötelessége, de emberségből megtette. Később, amikor már spájzfelelős voltam, és belekotyogott a munkámba, mondtam neki, hogy ne szóljon bele, én felelek érte. Észrevettem, hogy túllőttem a célon és mondtam neki: "Elnézést szakaszvezető, kicsit ingerülten mondtam." És nem csinált belőle ügyet.

– Azt is írták rólad, hogy különösen rossz a szocialista társadalomhoz való viszonyod. Egy jellemzésedben is szerepel, hogy fasiszta jellegű kijelentéseket teszel. Ehhez nagyon ragaszkodtak.

– Persze. Kétfajta jellemzés volt, vagy rohadt fasiszta, vagy rohadt bolsevista, más nem. A rabtársaktól megkaptam, hogy rohadt bolsevista, tőlük meg, hogy rohadt fasiszta vagyok. Arról pedig szó sincs, hogy szemben álltam a szocialista társadalommal! Ők úgy képzelték el a szocialista társadalmat, ahogy ők csinálták, de az annak a megcsúfolása volt. A rabtársaim között sem találkoztam a ma meglévő szélsőjobboldali nézetekkel. Akkor még egyikük sem szégyellte a baloldali elkötelezettségét, de ma már sokan a szélsőjobbhoz állnak közel.

– Azt is megkaptad, hogy az általános műveltséged nagyon alacsony.

– Na, várjál, hohó, ez nagyon érdekes! Hogyha a jellemzést sorba veszed, minél több a baj velem, annál hülyébb leszek. Mert a műveltségem először még közepes fokú volt, utána alacsony, aztán meg primitív voltam. Szóval, minél több volt velem a baj, annál hülyébb lettem. Vannak más ellentmondások is a jellemzésekben. Például, hogy a pofám nagy, de a körletemet rendben tartom, a munkámat jól végzem. Aztán volt olyan vélemény is, hogy hanyag vagyok, holott ez nem igaz. Meg hogy nem vagyok elég szorgalmas. Egy másik meg elismeri, hogy a suszterájban a legjobb munkaerők közé tartozom, de dolgozhatnék többet. Jó, nem szakadtam meg, persze, de itt nem arról volt szó, hogy nem voltam szorgalmas. Nyilvánvaló, ha rossz idegállapotban voltam, nem tudtam koncentrálni a munkára. Nem igaz, hogy nem akartam dolgozni. Annyi eszem volt, hogy tudjam, előnyösebb dolgozni, mint a zárkában rostokolni.

– Mit jelent az, hogy szabadulás esetén utógondozást nem igényel?

– Na, hát ez dicséret. Tudták, hogy megállom a helyem, nem kell a hónom alá nyúlni, nem fogok elveszni. Azt is tudták, hogy jó a családi hátterem. Ez dicsérő kijelentés, nekem tetszetős.

– Elérkezett 1970.

– Minden április 4-e előtt valamit bedobtak, hogy ez lesz, az lesz. Részben reménykedés volt, részben valós dolog, mert mindig kiengedtek egy-két embert, előtte több amnesztia is volt. Akkor arról beszéltek, hogy körülbelül nyolcvan embert fognak elengedni. Délután megkaptuk az újságot, és abban azt láttuk, hogy kis amnesztia van, ami ránk nem vonatkozik. Másnap reggel, mielőtt elindultunk volna munkára Sisa törzsőrmester szólt: "Puchert maradjon bent!" Tudtam, hogy miről van szó, nem kellett nekem külön mondani, hogy szabadulok. Később jött, hogy "Szedje össze a cuccát!" Persze, hogy semmit sem szedtem össze. Talán egy fénykép volt nálam, azt elhoztam, minden mást otthagytam. Levittek, és hozták a civil ruhámat. Hát volt, aki ugrált örömében, és megkérdezte, hogy én nem is örülök. Belőlem meg kibújt az örök elégedetlen, és azt válaszoltam: "Cseszd meg, én jól vagyok, szabad vagyok, de azt a kerek tizenhárom évet nem tudják visszaadni!"

– Harminchat éves voltál, amikor szabadultál.

– Igen. Délután volt egy eligazítás, hogy mit kell tenni, a rendőrségen jelentkezni stb. stb. Aztán kiengedtek. Azt hiszem, három pestivel jöttem ki. Istenem, hogy jöttünk ki te, Szűz Máriám. Ugye az a ruha tizenkét és fél éve ott gyűrődött. Jó, egy kicsit megpróbálták kipucolni meg kivasalni, de akkor már hol a rossebben volt az a hosszú lódenkabát, az ötvenes évek egyenkabátja, majdnem olyan hosszú, mint a reverenda. Egy taxit fogtunk. Az egyik valahol a Vérmező körül lakott, a Déli pályaudvarnál. Akkor volt új a Déli pályaudvar. A legelső Pécs felé menő vonatra kértem jegyet. Pécsről busszal mentem ki Komlóra, estére értem haza.

– Ne szaladjunk ilyen gyorsan át Pesten. 1970-ben Budapest egészen más volt, mint 1956-ban vagy 1957-ben, amikor utoljára láttad.

– Hát mit láttam én belőle, nem érdekelt akkor. No, ha valami érdekes volt, az az, hogy amikor a Vérmezőnél kiszálltunk, csak kapkodtam a fejemet, hogy hol szól a rádió. Nem voltam én hozzászokva a táskarádióhoz. Sok embernél volt az utcán táskarádió, csak nézegettem, hogy Szűz Máriám, hol szól a rádió, hát nincs is lakás a közelben. Egyébként én nem néztem meg akkor Pestet. Két évvel később, amikor Széchy Laci bácsi szabadult, feljöttem, és Laci bácsi megmutatta nekem. Akkor utaztam először a metrón. Egy-két érdekesebb ismerőssel is összeszaladtam az utcán. Akkor még frissebb volt az emlék, könnyebben megismertem őket. Az első időben például smasszerokkal is összeszaladtam, többször is. Volt olyan, akivel a mozgólépcsőn, én mentem fölfelé, ő jött lefelé, ő is megismert, én is őt. Én azt hittem, minden 56-os kiszabadult 1970-ben, csak később tudtam meg, hogy többen bennmaradtak. Volt, aki még ült két-három évet, de ezt én csak 1989-90-ben tudtam meg.

– Otthon nem tudták, hogy jössz?

– Nem persze. Családi házban laktunk. Becsöngettem, a mamám kijött, nem jött a kapuig, csak onnan nézett. Mondtam: "Mama, nem ismersz meg?" "Ó, jaj!" – akkor ismert meg. Ő nem sokat járt beszélőre. Csak az első időben, aztán írták, hogy ne haragudjak, de ő inkább nem jön, nem tudja elviselni a körülményeket. Hát, mondom, nincs semmi probléma, ha nem jön, nem jön, jön más. Tehát ő nem volt bent nálam, talán csak egyszer vagy kétszer a kezdet kezdetén.

Másnap reggel mentem a rendőrségre. Először a komlói rendőrségre, de az ügyeletes azt mondta, hogy nem oda tartozom, a megyei kapitányságra kell mennem. Mondtam neki, hogy én azért kerültem be, mert katona voltam, lőttek ránk, mi visszalőttünk, kész. "De hát – mondta –, magának kezdeményező szerepe meg nagy szája volt." Gondoltam, jól van, akkor ide már elküldték a papírt. A hírem megelőzött, de ez nem meglepő. Bementem a megyei kapitányság politikai osztályára, ahol egy durung – nem tudom, ki, nem mutatkozott be –, elkezdte, hogy milyen piszkos munkát végeztünk. Én mondtam, hogy katona voltam, nem az én dolgom megítélni, hogy mit tettek a parancsnokaim. Nem nagyon vitatkoztam, tudtam, hogy bent nyugodtan jártathattam a pofámat, annak nem lett különösebb következménye, hogy kaptam húsz napot vagy valamennyi összekedvezmény-elvonást, de kint másképpen kell viszonyulni mindenhez, mert vissza is vihetnek. Azt már nem reszkíroztam. Persze mindenhol elmondtam, hogy miért voltam bent, mit csináltam, mennyit kaptam. El lehetett ezt csendesen is mondani. Major István őrnagy volt az istápolóm, rá voltam bízva. Ő idősebb, normálisabb ember volt, nem volt vele különösebb baj. Pár napig még a testvéreimet, a rokonokat látogattam. Furcsa volt, hogy mindenki megbámult az utcán. Rengeteg embert nem ismertem föl, szégyelltem is utólag. Volt, hogy rám köszönt valaki: "Jani, nem ismersz meg?" Hogy a jóistenbe, persze hogy nem, hát sokat nem ismertem meg.

Hat napon belül dolgozni kellett. Elmentem a volt munkahelyemre. Az unokatestvérem, aki a Kossuth aknán dolgozott – 1951-ben együtt kerültünk oda –, jött velem. A körletvezető tett egy olyan kijelentést, hogy rá való tekintettel fölvesz. Ez akkor nem tetszett nekem, de később egészen normális lett vele a kapcsolatom. Hát persze, a beilleszkedés nehéz volt. Például hat hónapig állandóan fájt a lábam. Más munka volt, mint a suszterájban ücsörögni. Aztán lassan-lassan belejöttem. Egy ideig lelkileg is sok problémát okozott nekem ez az egész, friss volt még a seb.

– Nehezen szoktál vissza a civil életbe?

– Persze. Ez majdnem olyan volt, mint amikor valaki sokáig ágyhoz van kötve, és utána újra meg kell tanulnia járni. No, hát én is így voltam. Aztán lassan-lassan beilleszkedtem. Akkor még volt brigádmozgalom, brigádtag lettem, később brigádvezetőségi-tag, és a brigádpénztárt is rám bízták. Még szakszervezeti bizalmi is voltam, holott nem lehettem volna, mert akkor még vonatkozott rám a tíz év közügyektől való eltiltás. Mondtam nekik, de azt válaszolták, hogy nem érdekes.

– Mentek ki hozzád elbeszélgetni, figyeltek téged?

– Egy vagy két hónappal a hazaérkezésem után a párttitkár üzent az unokatestvéremmel – egy az egyben nem merte nekem mondani –, hogy figyeljek oda, mit mondok, mert a megyei kapitányságról állandóan rajtam tartják a szemüket. Majd minden hónapban kértek véleményezést. Később aztán mások is elmondták, hogy rajtam tartották a szemüket. Öt évig nem kértem útlevelet. Miután letelt az öt év, el akartam menni egy európai körútra, amit az üzemben szerveztek. Olcsó lett volna, tízezer forintért fél Európát bejártuk volna busszal és sátorral. Hát aztán milyen érdekes, fölhívott a személyzeti vezető, Molnár Dezső – korábban vájár volt, később aknász lett –, hogy nem tudja javasolni az útlevélkérelmemet. Értsem meg, hiába javasolja, a hatóság rögtön visszadobja. "Hát – mondtam – Dezső, de már lejárt az öt évem." Akkor se. Még majdnem ő kért bocsánatot tőlem. Ismerte a helyzetet, hogy úgyis elutasítják. Így nem mentem. 1981-ben sem kaptam útlevelet Jugoszláviába. Belekerültem egy szellemi vetélkedőbe. Mivel a börtönben sokat olvastam, nyilván több lerakódott nálam, mint a hasonló munkakört betöltő társaimnál. Azok inkább szakmailag fejlődtek, nekem meg az általános műveltségem, meg az olvasottságom volt nagyobb, mint az övék. Ismertem egy-két munkásmozgalmi dolgot is. Véletlenül csöppentem bele, mert a szomszéd teremben voltam valami tanfolyamon, és onnan hívtak át. Elég jó csapatunk volt, a Mecseki Szénbányáknál meg Baranya megyében is mi nyertünk. Akkor megismerkedtem a vállalat teljes politikai vezetésével, ők is tudták rólam, hogy miért voltam bent. Így közvetlenebb volt a kapcsolat, mindenkinek elmondtam, nem lett belőle konfliktusom, mert akkor már nem dühből, vagy dacból meséltem el, hanem normális hangnemben. Nem is lehetett különösebben belekötni. A vetélkedőn – akkor még a vállalatnak jobban volt pénze – nyolcnapos adriai utat nyertünk mind a négyen. Én nem kaptam meg az útlevelet, azzal az indokkal, hogy a kiutazásom a népköztársaság érdekeit sértené. No mondtam, te Jóisten, micsoda veszedelmes ember vagyok én! Érdekes, hogy a következő évben egy Al-Duna-i hajóútra kaptam szakszervezeti beutalót, és akkor kiengedtek. Én korábban is, elfogadtam azt a szakszervezeti beutalót, ami éppen volt, nem válogattam. Gondoltam, két hét kikapcsolódás, új helyeket láthatok, újabb emberekkel ismerkedhetek meg. Az Al-Duna-i beutalót azzal ajánlották fel, hogy "eddig elmentél mindenhova, most van egy ilyen lehetőség".

– Nyugaton voltál valamikor?

– Nem. Amikor mentem volna, akkor nem engedtek, most meg... Nyolcvannégyben a KISZ-szel elmentem volna a Forma-I-re egy társasutazásra, de az utolsó pillanatban, az indulás napján jött a hír, hogy elutasították. Elfogadtak tiszteletbeli KISZ-tagnak, mert mindig mentem velük. Ha akartam volna, se léphettem volna be a KISZ-be, mert harmincöt év volt a felső korhatár, én meg harminchat éves voltam, amikor kijöttem. Nyolcvanhétben is megnyertünk valami vetélkedőt, akkor a Szovjetunióba mentünk úgy, hogy a felét – ötezer forintot – fizették. Moszkva, Jereván, Tbiliszi útvonalon voltunk busszal, és Tbilisziből vissza Moszkvába repülővel. Tbilisziben piszokul be is rúgtam a jó erős boruktól. Nagyon barátságosak voltak velünk Ide is jöttek szovjet turisták, és a brigádok fogadták őket. Én is sokszor fogadtam ilyen csoportokat.

– Szabadulásod után a szüleidhez költöztél vissza?

– Igen, igen.

– A testvéreid akkor már külön laktak?

– A legkisebbik 1970-ben még otthon lakott, de hamarosan megnősült, és mi hárman maradtunk. Hetvenkettőben nagy nehezen megnősültem, de nem sikerült. Hamar el is váltunk. Még egyszer tettem egy kísérletet, az se jött be. Tovább már nem is kísérleteztem, mondván, ráérek még.

– Miután megnősültél, a szüleiddel laktatok?

– Igen, persze. Nem voltunk annyit együtt, hogy tudtam volna lakást szerezni. 1983-ban meghalt édesanyám, 1988-ban édesapám. Mivel négyen voltunk testvérek, osztozni kellett volna a házon, ezért eladtuk – ha tudtam volna, hogy kapom a kárpótlást, biztosan vártam volna még egy évet –, és vettem ezt a kétszobás lakást, ami nekem nagyon megfelel. Kétségtelen, hogy ennek is van előnye, meg annak is. Mondjuk, az nyárra volna jó, ez meg télre, de azért olyan jól nem állok anyagilag, hogy legyen egy téli lakom, meg egy nyári lakom. Egyedül vagyok, ha elmegyek, bezárom az ajtót, és kész, nincs vele különösebb gond. Egy családi házat állandóan javítani kell, meg a kertet művelni.

– A szabadulásod után végig a bányában dolgoztál?

– Hogyne, egészen 1988 decemberéig. Akkorra már előléptem. A Munka- és Egészségvédelmi Központ szűrőkocsija, minden évben jött a bányához. Főleg tüdőszűrést csináltak, mert a bányászoknál gyakori a szilikózis. 1986-ban megállapították, hogy valami probléma lesz a szívemmel, mert szívnagyobbodást láttak a röntgenképen – én ezt csak akkor tudtam meg, amikor nyugdíjba mentem –, és az orvos tudtomon kívül azt javasolta, hogy tegyenek könnyebb munkára. Szivattyús lettem, amit azzal indokoltak, hogy már úgyis idős vagyok, futkossanak a fiatalok, nekem jó lesz a könnyebb munka. Kétségtelen, hogy a fizetés kisebb lett volna, de bementem minden szombat-vasárnap, így kiegészítettem a keresetemet. Volt, amikor egy óra alatt elintéztem az egésznapi dolgot, utána pihentem, és volt, amikor beszaladt valami zűrös dolog. Így aztán elvoltam egészen 1988 végéig. Akkor éreztem, hogy hamar elfáradok meg fulladok, azt hittem azért, hogy talán kicsit elhíztam, meg hogy kicsit idősebb is vagyok. Aztán különböző terhelési vizsgálatokat csináltak, egy kicsit alaposabb röntgent, és látták, hogy a májnál is van nagyobbodás, meg a szívnél is. Akkor el akartak küldeni rokkantsági nyugdíjba. Én mondtam, hogy nekem még nyolc hónap hiányzik a huszonöt éves munkaviszonyomból, abból az időből, amit föld alatti munkával töltöttem. Hát jó, akkor addig hagytak. Aztán kiderült, hogy még sincs meg a huszonöt évem. Ugyanis 1970-ig, ha valakinek öt évnél hosszabb megszakítása volt a munkaviszonyában, elvesztette a megszakítás előtti éveit.² Hetven nyarán hoztak egy olyan törvényt, hogy mindegy milyen volt a megszakítása, amit ledolgozott, beleszámít a munkaviszonyba. Ezt akkor nagydobra verték. Én örültem neki – akkor ugyan még nem érintett –, hogy a kilenc évet, amit a börtön előtt ledolgoztam, visszakapom. Hetvenötben suba alatt visszaállították az előző törvényt, amit én nem tudtam Ez sok ötvenhatost érintett, engem is.

1988-ban megkaptam a mentességit, amiben törölték a büntetéssel járó hátrányokat, és visszakaptam a kilenc évemet.³ 1990 januárjában a semmisségi törölte a büntetést, akkor visszakaptam a börtönben töltött tizenkét és fél évet, és kaptam háromezer kilencszáz forint nyugdíj-kiegészítést. 1993 májusában pedig húszezer forint híján kaptam kétmillió forintnyi kárpótlási jegyet, amit sikerült hatvanöt százalékon eladni.

– Ezt a leült börtönéveidért adták?

– Persze. A jogerős halálos ítélet után járó húsz százalék prémiummal együtt. Hát ezt arra költöttem, hogy részben hatszázezer forintot betettem a Pillérbe, és felújítottam a lakást. A régi háztartási gépeket lecseréltem, mert tíz-tizenöt évesek voltak, a színes tévétől kezdve mindent. A lakást, amennyire futotta – teljesen nem lehetett –, fölújítottam, és a pénz elment.

– Nem tervezted, hogy utazol ebből a pénzből oda, ahová eddig nem jutottál el?

– Ajánlották többen is, de én mondtam, hogy az szép élmény, ez meg maradandó érték. Nem volt nekem még saját bútorom, ez az első. Ez az első és az utolsó, ez nekem már talán elég lesz.

1989-ben beléptem a POFOSZ-ba, ami érdekvédelmi szervezetnek indult. Országos választmányi tag voltam, de hamar otthagytam. 1991 márciusában vagy áprilisában visszaküldtem a tagkönyvemet, mert azt láttam, hogy nem a szerint tevékenykednek, mint amit 1989-ben elhatároztunk, inkább a napi politikával foglalkoznak, szélsőséges kijelentéseket tesznek. Tulajdonképpen elfogyott a tagság, a 89-es alapító tagság. 1991-ben egy válaszmányi ülésen csak néztem, hogy kik ezek az emberek, hát hol voltak eddig? Rengeteg olyan embert láttam ott, aki nem volt politikai üldözött. És az sem tetszett, hogy bojkottálni akarták a Nagy-temetést is, de csak nem sikerült.

– Téged az zavar ebben, hogy a volt üldözöttek érdekvédelem helyett aktuál-politikát csinálnak?

– Persze, persze. Nekünk nem ezzel kellene foglalkoznunk, hanem, fölvilágosítani az embereket, hogy mi volt ötvenhat, mert teljes a zavar ötvenhat megítélésében. Nem hőzöngeni kellene. A seprűs tüntetéssel, meg a felelőtlen kijelentésükkel többet ártottak a forradalomnak ez alatt a néhány év alatt, mint Kádárék. Kádárék legalább hallgattak róla. Néha megjelent egy-egy Fehér Könyv, de inkább hallgattak róla. Ezek meg kivitték az utcára. Meg most már olyan ötvenhatos is van, aki csatlakozott a nyilasokhoz. Ezek handabandáznak, már a 301-es parcellában is tartanak beszédeket, meg koszorúznak. A TIB-nek is tagja voltam jó ideig, egészen 1992 elejéig, de otthagytam őket is.

– Jancsi, túllépve ezen a "mai kocsmán", lenyűgöző az a nyugalom, ami árad belőled. Tizenhárom évet elvettek az életedből, elvették az ötvenhatosság értékét is, nemigen van már mit elvenni. Ennek ellenére nem az önfegyelem érződik rajtad, nem az, hogy magadba fojtod, hanem valami nagy-nagy nyugalom és béke árad belőled. Hogyan tudtad ezt kiküzdeni? Nem ilyen voltál, ahogy azt az a számtalan büntetés is mutatja, amit a börtönben kaptál.

– Hát, ugye 1989-ben a Nagy-temetésen a TIB tagjainak és az alakuló MDF aktivistáinak is nagy része volt a szervezésben. Nyolcvankilencben még úgy nézett ki, hogy megférnek egymás mellett a különböző nézetek, akkor még megvolt a látszólagos egység. Én átéltem a második világháború utáni időszakot, tudom, hogy mi volt akkor. Romba dőlt ország. Különböző pártok akkor is alakultak, voltak ellentétek is, de volt az emberekben egy jövőkép, és építettek. Amikor az emberek meg tudták érteni egymást, akkor fejlődött az ország. 1949-ben aztán megállt a fejlődés, tulajdonképpen visszafejlődés volt, sötét korszak. Aztán jött 1953, a Nagy Imre-korszak, akkor megint egy felszabadultabb érzés volt az emberekben, jobban tiszteltük egymást, és nem volt az a szigorú terror, mint előtte néhány évig. Láttam, hogy akkor fejlődünk, ha megértjük egymást, ha vitatkozunk is, de mégis toleráljuk a másságot. Most mit látok? Azt, hogy acsarkodás van, és egy helyben toporgás. Persze, hogy a demokráciában nehezebb kormányozni, mint a diktatúrában. A diktatúra egyértelmű, megmondják, hogy mit csinálj, és azt kell csinálni. Diktatúrában nincs arra szükség, hogy egyeztessem a nézeteimet másokkal, és ha esetleg jó a másiké, elfogadjam. De demokráciában legyen annyi önkritikám, hogy el tudjam fogadni.

	Puchert János őrnagyi egyenruhában

	Puchert János átveszi Mádl Ferenctől a Nagy Imre érdemrendet

– A személyes életedtől mit vársz? Milyen vágyad, milyen reményed van?

– Szeretném, ha ez a hangulat meg a gyűlölködés megszűnne, és ha rohamos fejlődés nem is indulhat, megállítanánk a zuhanást, és lassan kikapaszkodnánk a gödörből. Ezt szeretném. Ebben a személyes életem is benne van. Itt élek, ez hozzátartozik az életemhez. Nekem ugyan még nincsenek olyan gondjaim, hogy a kukákban kotorásszak, de rossz érzés látni, hogy sokan kotorásznak a kukákban. Szeretném, ha elmúlna ez a rossz érzés. Nem úgy, hogy nem figyelek oda, hanem úgy, hogy az embereknek nincs szükségük erre. Nincsenek különös elvárásaim, csak hogy tegyünk valamit azért, hogy tudjunk javítani a sorsunkon. És ezt csak másokkal összefogva, mások véleményének a meghallgatásával lehet. Ne azon versengjünk, hogy ki a jobb magyar, hanem dolgozzunk tisztességesen. Remélem, hogy sikerül, ezért is jelöltettem magam önkormányzati képviselőnek. Persze nem esek kétségbe, ha történetesen nem jutok be az önkormányzatba, de szeretnék. Nem is indultam volna, ha nem bíznék abban, hogy bekerülök, mert úgy érzem, hogy van még annyi erőm és energiám, hogy talán tudok segíteni.

1 Puchert Jánost első és másodfokon is halálra ítélték, ezért került a Kisfogházba.

2 A Minisztertanács M. T. 17/1975. sz. határozata szerint elvesztette munkaviszonyának folyamatosságát az, akinek munkaviszonyában öt évet meghaladó megszakítás volt. E határozat értelmében az öt évnél hosszabb időt börtönben töltő ötvenhatosok nyugdíjának megállapításakor csak a szabadulásukat követő munkaviszonyban eltöltött időt vették figyelembe, így csak egészen minimális nyugdíjra voltak jogosultak.

3 Mármint a munkaviszonyban eltöltött kilenc évet.

Az eredeti interjút Szakolczai Attila készítette 1994-1995-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.