Erdélyi Tibor: "Nagyon rossz volt beilleszkedni"

– Október 30-án még optimista volt a hangulat, és óvatoskodó öregeknek, félősöknek tartottuk azokat, akik a második szovjet inváziót jósolták. Abban hittünk, amiben a lakosság nagy része, hogy az ENSZ meg a Nyugat úgysem fogja hagyni, hogy újból bejöjjenek. 1-jén, 2-án már egyre több jelentés érkezett arról, hogy látták az orosz tankokat, itt vannak újra, de nem hittük, hogy ilyen gyorsan bejönnek. November 3-án délután egy élelmiszercsomaggal az Egressy útra mentem Gérnyi Kálmán barátomékhoz, ott ért 4-e hajnala. A Bercsényi utcai kollégiumból hívtak fel telefonon, hogy a Budaörsi úton lövik azt a laktanyát,¹ ahová az utolsó éves egyetemistákat osztották be katonai gyakorlatra. Megígértem, hogy rohanok vissza a kollégiumba.

– Hogyan jutottál át Budára?

– Nagyon nehezen. Elindultam 4-én reggel, és estére csak a Baross térig, a Nefelejcs utcáig jutottam el. A fő tengelyvonalakon, tehát a Rákóczi úton meg az Andrássy úton nyomultak fölfelé az oroszok, próbálták megtisztítani a mellékutcákat, és akit tudtak, elkaptak. 6-án értem a Váci utcába, ahol civil ruhás fegyveresek igazoltattak. A hátamon lógott a géppisztolyom. Elővettem a Király Béla által aláírt nemzetőr-igazolványomat, mire a falhoz állítottak. Nagyon kellemetlen másodperceim voltak, úgy éreztem, agyon fognak lőni. Aztán az egyik idősebb tag mondta, hogy majd ő bekísér a többiekhez. Elindultunk a Váci utcán, ő mögöttem, felhúzott fegyverrel. A géppisztolyomat természetesen elvette. A mostani Csók Galéria kirakatába állított be, mert a Pesti Barnabás utcából rendőri kísérettel egy nagyobb tömeg diákot hoztak, nyilván nem akart bekeverni közéjük. A Pesti Barnabás utcai társaságot Dinnyés Ignác, korábbi évfolyamtársam kísérte. Odaköszönt nekem teljesen zavart képpel, ahogy egy lefegyverzett, feltartott kezű tömeg mögött vonult, én pedig egy méterrel feljebb egy kirakatban álltam, szintén feltartott kézzel. „Maga ismeri Dinnyés elvtársat?” – kérdezte a pofa. Mondtam, persze, évfolyamtársam volt. „És miért nem köszönt?” „Nem állok szóba egy ávóssal” – válaszoltam huszonnégy éves öntudatommal. Mire közölte, hogy ő is ávéhás, méghozzá őrnagy. A fiúk végigvonultak előttem, majd ez az úr leszólított a kirakatból, és baktattunk a menet után. Kikötöttünk a mostani Belügyminisztérium első emeletén. A folyosón leültettek a földre, akkor már ötvenen-hatvanan lehettünk. Minden lépcsőfokon állt egy kikopott rendőrkabátos vagy civil ruhás férfiú. Még csak jelvényük se volt, amivel meg lehetett volna különböztetni őket tőlünk. Az maradt meg bennem, hogy mindegyiküknek sápadt volt az arca, nyilvánvalóan pincében töltötték az előző két hetet. Orosz katonatisztek kíséretében végigment előttünk egy bizottságféle, amely megtekintett bennünket, majd betereltek egy kis terembe, ahol normál irodai székekre kellett lovagló ülésben ráülni, kéz a háttámlán, fej ráhajtva. Így ültünk három napig. Ez rosszabb volt, mint a börtön. Időnként el-elvittek közülünk valakit kihallgatásra, név szerint szólítva, és az általában nem jött vissza.

	A Rókus kápolna ellőtt tornya az üres Rákóczi úton

	Az utcai harcok során kilőtt tankok

– Enni adtak?

– Nem. A harmadik napon az orosz kiskatonák szuronnyal kibontották a saját húskonzervjüket, abból először a lányoknak adtak, aztán akinek még jutott, kapott belőle. Nagyon éhesek meg szomjasak voltunk, mindenféle bajunk volt már. WC-re kellett volna menni, de nem mertünk szólni. Nagyon rossz volt ez a három nap, rosszabb, mint később a vizsgálati fogság.

– Milyen volt a kihallgatás?

– Nagyon goromba. Név szerint szólítottak. Kimentem, két fiatal orosz katona kísért. Ugyan államvizsgáztam oroszból, de nem nagyon tudtunk kommunikálni. Bevittek egy szobába, ahol három fiatalember volt civilben, harminc év körüliek, ők magyarul beszéltek. Fölvettek egy nacionáléfélét, neve, apja foglalkozása satöbbi. Mondtam, hogy az apám a Belügyminisztérium szakácsa. Láttam, hogy összenéznek, és trágár, goromba hangon megszólaltak: „Te, aki proli gyerekből idáig elvergődtél, a k... anyád!”, vagy hasonló kiszólással. Akkor tényleg nagyon sértve éreztem magam, és kikértem ezt a hangot. Erre valamelyik felállt, elkezdett lökdösni, megütött, és én visszaütöttem. Akkor a másik kettő is fölkelt. Az oroszok csak fogtak, hogy ne tudjak ütni. Nagyon megvertek, ököllel, mindennel. Úgy éreztem, hogy minden csontom összetörött, teli voltam kék-zöld foltokkal, monoklikkal, de boldog voltam, hogy vissza mertem ütni. Nekem akkora elégtétel volt, és a későbbiekben is tartást adott, hogy azok az emberek ugyanolyan sebezhetők, mint mi, csak azért van akkora szájuk, mert sokan vannak.

Mint később megtudtam, Dinnyés közbenjárására dobtak ki. A többieket állítólag elvitték Sztrijbe, Ungvár mellé. Engem kidobtak a kapu elé, elvették az összes igazolványomat. Nagyon kalandos körülmények között jutottam el a kollégiumba. Nem mertem átmenni Budára, mert a hidakat tankokkal őrizték, és fegyveresek igazoltattak mindenkit. A Lánchidat megközelítettem, az volt legközelebb, de rám kiabáltak, visszafordultam. Valahogy elvergődtem a Mikszáth térig, ahol orosz páncélautók álltak. Ott megint igazoltattak. Kézzel-lábbal elmagyaráztam, hogy most jövök a Belügyminisztériumból, nincs igazolványom. Elengedtek. A Mária utca sarkán rám lőttek. Ott volt egy leánydiákotthonunk, hasra vágódtam, és négykézláb bemásztam az épületbe.

– Leverték a forradalmat, miért nem mentél haza a Raktár utcába, vagy miért nem indultál neki a Bécsi útnak, miért nem menekültél el?

– Később nagyon komoly lehetőségem adódott, akkor sem mentem el. Bennem semmiféle szándék nem volt az elmenetelre. Egyrészt nagyon naivul bíztam abban, hogy ez az egész valahogy megfordul. Vissza akartam menni a diákotthonba, érdekelt, hogy mi van a többiekkel. A nemzetőrség, a MEFESZ még nagyon benne volt a levegőben, úgy éreztem, elvárják tőlem, hogy ott legyek, az ügy elárulása lenne, ha nem mennék vissza. Csak két nappal később jutottam át valahogy Budára. Arra is emlékszem, hogy ott, a diákszállóban valakitől kaptam egy krumpli felvásárlásra jogosító kétnyelvű orosz–magyar igazolványt. Valamelyik lány szerezte, a nevemre volt kitöltve. Igazoltattak is a Petőfi hídnál, azt mutattam fel, elengedtek.

– Mikor tartóztattak le?

– Február 25-én.

– Tehát majdnem négy hónap múlva. Beszéljünk akkor a novemberi tevékenységedről.

– Novemberben hírét vettük, hogy a MEFESZ megkapta a volt szakszervezeti székház II. emeletét, a Dózsa György úton, ahol kezdték újraszervezni a MEFESZ-t. Az egyik, aki akkor ott tevékenykedett, Gruber László volt – később az én segítségemmel disszidált –, a másik pedig Prandler Árpád, aki később Magyarország ENSZ-nagyköveteként éveket töltött New Yorkban, a Jogász Szövetség főtitkára és egyetemi tanár lett, nagyköveti rangban ment nemrég nyugdíjba. Kaptam egy értesítést, hogy újraszervezik a MEFESZ-t, és a legnagyobb egyetem, ahonnan kiindult a forradalom, nincs képviselve. Másod- vagy harmadmagammal bementem a SZOT-székházba, épp egy nagygyűlés közepébe csöppentem. Emlékszem, hogy a Prandlernek valami langyos, csitító hangulatú beszédéhez szóltam hozzá, nagyon izgatottan, nagyon mérgesen és nagyon álszelíd formában. Azt javasoltam, hogy lehetetlenné kell tenni a megszállók életét. Evvel a felszólalással elértem, hogy megint valamiféle vezetőnek tekintettek. Leültem tárgyalni Prandlerral, és felajánlottam, hogy szívesen bejárok segíteni, a műegyetemet fogom képviselni, és hozok még kádereket. Javasoltam, hogy vegyük fel a kapcsolatot az ország főiskolásaival és egyetemistáival is, mert addig csak a budapestiek voltak képviselve. Egyetértett vele, és pár héten belül huszonkét egyetem és főiskola csatlakozott hozzánk.

– Mi volt ez a MEFESZ, amely 1956. november elején-közepén feléledt? Hiszen a forradalom alatt tulajdonképpen nem működött a MEFESZ. Ekkor próbált országos szervezetté válni?

– Azt hiszem, hogy jobb ötlet híján nem választottunk mást nevet. Mint ahogy az október 23. előtti héten, Szegeden alakult társulat nem volt egyenes ági folytatója az 1945-ben alakult Jónás Pali-féle MEFESZ-nek, a november 4-e utáni időszak MEFESZ-e sem az előzőnek. Azt hiszem, egyszerűen névrokonok voltak. Néhányan rendszeresen összejöttünk a Belvárosi Kávéházban, ahol úgy éreztük, hogy egymás között vagyunk, öt-hat ember, akiket nem hall a Prandler, és akiknek nem kell félni, hogy a Lenin Intézet felé esetleg kiszűrődik valami. Tehát volt valamiféle kiválás abból a SZOT-székházban működő brancsból.

– Kik voltak a Belvárosi Kávéházban gyülekezők?

– Pomogáts Béla az ismertebbek közül, Szűcsné Asbóth Erzsi² és Gyenes Mihály állatorvos. Időnként egy-két vidéki fiú is, aki fenn aludt Pesten, de rendszeresen mi négyen találkoztunk.

– Miért nem bíztatok már akkor Prandlerben és barátaiban?

– A javaslataikat túl langyosnak, túl halogatónak éreztük. Nekünk nem voltak elég radikálisak. Ebben az időben egyébként megkerestek az MSZMP-től: a XI. kerületből Máté György újságíró, aki a Szabad Népnek volt a főmunkatársa. Telefonon fölhívott nagyon kedvesen, és meghívott a XI. kerületi rendőrség székházába, a Zsombolyai útra, ahol pár héttel korábban a fegyvereket vettük át. Azt hittem, hogy valamiféle tőrbe csalás áldozata leszek, de nem. Arról beszélgettünk, hogy ők nagyon fontosnak tartanák, hogy én mint MEFESZ-vezető meg országos választmányi tag csatlakoznék hozzájuk. Milyen jó lenne, hiszen a fiatalok is egy jobbfajta szocializmust akarnak, és ők is azt akarják, mármint Kádárék. Akkor azt mondtam, szerintem évtizedeknek kell eltelni ahhoz, hogy meg tudjuk bocsátani azt, hogy Kádár behozta az oroszokat – ilyen nagyon póriasan fogalmazva. Többet nem kerestek meg.

– Jegyzőkönyvek készültek a MEFESZ-gyűléseken?

– Nincs róla tudomásom.

– Akkor miről volt szó? Az egyetlen fölidézési lehetőség, hogy most elmondod.

– Mindenki sorolta a neveket, hogy hol, kit tartóztattak le, mit lehetne értük tenni. Minden egyetemen alakult egy bizottság – általában tanárokból, a műegyetemen Papp Ferenc geológusprofesszor vezetésével –, amely a letartóztatott hallgatók javára, kimentésükre gyűjtött. Egyeztettünk, hol, mit sikerült elérni. Információt szereztünk például arról, hogy hány embert vittek ki Sztrijbe, hogyan áll a hazahozataluk, kiről mit lehet tudni. Ez írásban ment már egyébként. Voltak sokoldalas stencilezett anyagaink, például a miskolci egyetemről, meg a vagonból kidobott levelek, cetlik másolatai. Persze a házkutatások után ebből meg a családi irataimból sem maradt meg szinte semmi. Ilyenekről, főleg érdekvédelmi dolgokról volt szó. Nem mondhatnám, hogy valamiféle előremutató, a forradalmat folytatni akaró tevékenység lett volna. Senki sem találta fel a spanyolviaszt, hogy mit kellene tovább csinálni.

– Meddig működött a MEFESZ?

– Engem február 25-én tartóztattak le, az utolsó megbeszélésünk január végén volt, ezután én nem jártam be. Akkor már kezdődtek a letartóztatások.

– Gondolom, kicsit készültél arra, hogy le fogsz bukni. Ennek a lélektani része ugye nagyon komplikált?

– Én abban az időben komolyan csináltam, amit csináltam, és egész nap azzal foglalkoztam. Tehát a MEFESZ mellett készítettem elő a leendő lebukásomat meg az ítéletemet. Segítettem külföldre juttatni olyanokat, akikről úgy éreztem, hogy ártatlanul fogják elítélni őket, hiába ígérgették, hogy semmi bántódásuk nem lesz. Arra emlékszem, hogy a Gutenberg téren várt a Vöröskeresztnek egy kis busza minden héten egyszer vagy kétszer. Én a Vöröskereszt egyik vezetőjével – később aztán disszidált – voltam kapcsolatban, ő biztosította a buszt. Valami jelszó kellett, később már az se, mert a sofőr megismert. Akiket föltuszkoltunk a buszra, azokat elvitték. Közben szállt rám az az ügy, amiben később aztán elítéltek, ez a Renner-ügy.³ Az előzménye, hogy Barna Éva festőművész növendék – miután nagy nehezen kisegítettük a határon – Bécsbe ment. Ott összetalálkozott Renner Péterrel és Sörös Imrével, akik később a mi ügyünkben szerepeltek. Renner a strasbourgi bizottmánytól – ahol Király Béla ügyködött abban az időben – hazafelé jövet olyan emberek nevét kérte Barna Évától, akikhez itthon eljöhet Király Béla mindenféle intencióival, és valamiféle újabb mozgalom előkészítésére szervezkedést indíthat meg.

– A politikai, mozgalmi és embermentő tevékenységeden kívül hogyan éltél? Mennyire voltál illegalitásban? Bejártál-e az egyetemre?

– Az egyetem nem működött teljes kapacitással. Ennek elsősorban nem technikai oka és akadálya volt – azon kívül, hogy az orosz katonák egy-két tantermet fölégettek, elfűtötték a berendezést –, hanem az egyetem vezetésében nem volt meg az a politikai biztonság, hogy arra a tanári karra támaszkodhat és számíthat, akik lelkesen pártfogoltak bennünket. Annak a felülvizsgálata, hogy kit lehet visszaadni az oktatásba, kit nem, kit kell följelenteni, kit nem, még javában tartott februárban is. Megcsináltam a diplomatervemet – hatszáz férőhelyes mozit a 32-esek terén –, beadtam, el is fogadták, nem volt más hátra, csak a védés.

Erre az időszakra esett, hogy a svájci Vöröskereszttől megkeresett két úr, azt hiszem, közgazdászhallgatók voltak, Walter Renschler és Walter Menczel,⁴ mondván, kintről kapták meg a nevemet, hogy velem lehet tárgyalni. A tárgyalásnak az volt az alapja, hogy ugyan a Kádár-kormány kijelentette, Nyugatról nem fogadunk el segítséget, de igen nagy mennyiség gyűlt össze ruhából, élelmiszerből, amit be szeretnének juttatni Magyarországra, tud-e a MEFESZ segíteni ebben. A megbeszélés eredményeként tudomásom szerint negyvenkamionnyi élelmiszer és ruha jött be. Az első szállítmányt a Műegyetem aulájába raktuk le, másfél méter magasan volt több száz négyzetméteren télikabát, cipő, nadrág, ruha. Rengeteg élelmiszer is jött. Később, amikor a kormány észbe kapott, hogy a tiltakozásuk ellenére megszerveztük, rácsaptak, és megalakítottak egy héttagú Vöröskereszt-bizottságot. Rögtön létrehoztak egy kiszerelő bázist, és amint megérkezett a szállítmány, az értékesebb dolgokat kiszedték belőle. Később állítólag a miniszteri konzumokban⁵ tűntek fel ezek a cikkek. Én – azt hiszem, a puritán alapállásom miatt – soha semmit, még egy télikabátot sem vettem el. Egyszer jártam úgy, hogy a cipőmnek leszakadt a talpa, és kaptam helyette egy tűzpiros, műanyag talpú cipőt. Ez volt rajtam a letartóztatáskor, és letépték a talpát, hogy nincs-e benne valamilyen eszköz, aztán spárgával kötöttem föl.

– Hol laktál? A diákszállóban vagy otthon?

– A Bercsényi utcai diákotthonban laktam. Ahhoz hogy egyszerre három-négy ügyet vigyek, meg értekezletre menjek, vagy magam helyett bárkit el tudjak küldeni, a diákotthon kellett.

– A feleséged ebben az időben szolidáris volt ezzel a nem veszélytelen magatartásoddal, aggódott, vagy elhárította?

– Aggódott, de nem volt szolidáris. Az édesapja meghalt a háborúban. Az anyósom egyedül nevelte, nem mondhatom, hogy kommunistának, a szónak az akkori, 1956 előtti értelmében, de mindenképpen félt attól, ami történik. Nem mondom, hogy örült az oroszok bejövetelének, de azt hiszem, a rendvárás megvolt benne. Ezek a dolgok valamilyen módon befolyásolták a feleségemet. A telefonjaink nagyon bensőségesek, kedvesek meg együtt érzők voltak, de politikamentesek. Aggódás volt, semmi más.

– A MEFESZ kapcsolatba került különböző ifjúsági szervezetekkel. Az egyik az úgynevezett Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség utódszervezete és a KISZ elődszervezete volt. Beszéljünk a velük való kapcsolatról, Borbély Sándorról és másokról!

– Nagyon rövid dolgokat tudok csak velük kapcsolatban mondani, Borbély talán érdekesebb. December második vagy január első felében átmentem az Újságíró Szövetség székházába, egy megbeszélésre, amelynek a témája a magyar ifjúság moszkvai VIT-en⁶ való részvétele lett volna. Nagyon vegyes társaság volt ott, én senkit nem ismertem, a MEFESZ-ből egyedül mentem át. Azt hittem, hogy egy asztal körüli, három-négy fős beszélgetés lesz, és szembe találtam magam egy csomó Lenin intézetes, kvázi a másik oldalon álló fiatallal. Abban az időben Borbély Sándor – a későbbi munkásőrség országos parancsnoka – volt, azt hiszem, a csepeli ifjúsági szövetségi titkár. Akkoriban jött vissza a Szovjetunióból a négyéves Komszomol-iskoláról. Ő képviselte nagyon határozottan az MSZMP-nek azt az irányvonalát, hogy mi tekintélyes küldöttséggel vegyünk részt a VIT-en. Én rögtön szót kértem, elmondtam, hogy a magyar egyetemisták nem kívánnak részt venni a VIT-en, sőt én a magam részéről nagyon elítélem, hogy egy olyan ország fővárosában pompázzunk zászlóinkkal, amelyik leverte a magyar felkelést, amelynek a tankjai itt vannak Magyarországon, a tankágyukkal szétlőtt fővárosából menne ez a delegáció. Kialakult köztünk egy vita, amibe más nem szólt bele, csak végighallgatták. Borbély nagyon mérges lett, ordított, és azt mondta, hogy mi félrevezettük a magyar ifjúságot, és akármit csinálunk, a magyar fiatalok ott lesznek a VIT-en, és majd megtalálják a megfelelő módot, hogy azok, akik ellenzik, ne vegyenek részt a delegációban.

Talán két napra rá kaptam egy jegyet valakitől az elsők között megnyíló Operettszínház egyik előadására, a Luxemburg grófját játszották. Nem vagyok egy operettlátogató egyébként, de örültem neki, hogy végre színházba mehetek. Az első felvonás utáni szünetben összetalálkoztam Kádas Istvánnal, aki a DISZ Központi Vezetősége titkára volt korábban, később diplomata lett. A mohácsi táborból⁷ ismertem, ő tudta, hogy én voltam a parancsnok, többször meglátogatott annak idején Mohácson. Beszélgettünk, megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy a MEFESZ-ben ügyködöm. Erre teljesen elborult a feje, vörös lett, és azt mondta, hogy „meg fogunk titeket semmisíteni”. Mire én nagy büszkén válaszoltam, hogy mi is ott leszünk – akkor még nem tudtam, hogy ilyen eredménnyel.

– Nyissunk új fejezetet. Renner Péter hazajött Bécsből, és megkeresett téged. Ki volt Renner Péter?

	Renner Péter

	Bali Sándor

	Rácz Sándor

– Ez tulajdonképpen egy romantikus történet, annyiban, hogy a Renner Péterről én nem tudtam, hogy ő Renner Péter. Megjelent nálam egy úr, aki Kovács Péterként mutatkozott be. Elmondta, hogy Bécsből jött, Barna Éva kérésére keres meg engem, és azt szeretné, ha minél több emberrel összehoznám. Elmondta, hogy a Corvin köz szakaszparancsnoka volt Pongrátz mellett, járt Király Bélánál Strasbourgban, Király Béla egyetért⁸ a küldetésével. Ő lenne az első előretolt magyarországi Király Béla-megbízott, aki tulajdonképpen valamiféle módon előkészít egy többsíkú valamit, amihez sok kapcsolatra lenne szüksége. Az volt a kérése, hogy elsősorban a központi munkástanáccsal, másodsorban az Írószövetséggel hozzam össze, és ezen kívül bárkivel, akiről úgy gondolom, hogy a forradalomban valami szerepet vitt, vagy esetleg még vihet az ellenállási mozgalomban. Azt nem körvonalazta, hogy az ellenállási mozgalom alatt mire gondol pontosan. A munkástanáccsal volt könnyebb dolgom, mivel a mostohanővérem a Beloianniszban dolgozott. Az ott dolgozó munkástanács-vezetők, Bali Sándor és Rácz Sándor közül Balit javasolta, mint idősebbet, megfontoltabbat, aki tárgyalóképesebb, és akire jobban hallgatnak a munkások. Megkértem a nővéremet, hogy hozzon össze Balival. Bementem hozzá a gyárba, elmondtam, hogy itt van Király Béláéktól, a Strasbourgi Bizottmánytól egy futár – nem tudtam jobb jelzőt kitalálni –, aki beszélni szeretne vele. A Gellértben találkoztunk Rennerrel. Bali akkor annyit vállalt, hogy beszél a többi munkástanácstaggal, és valamiféle közvélemény-kutatást végez, hogy egy esetleges fordulat – fegyveres fordulat – esetén hogyan viselkednének. Van-e akkora hatásuk a saját üzemükre, kézben tudják-e tartani annyira a saját gyáraikat, mint a korábbi hetekben-hónapokban.

Renner egy nagyon furcsa ember volt. Nem volt meg benne az a bölcsesség vagy az a képesség, hogy tudomásul vegye, az alatt a három hónap alatt, ami kiesett a disszidálása és a visszajövetele között, nagyon nagy változások történtek. Érzelmileg ott akarta folytatni, ahol november végén abbahagyta. Nem akarta elhinni, hogy az emberek nem lelkesek, hogy első szóra nem szaladnának ki fegyverrel az utcára. És ebben a hangnemben próbált Balival is tárgyalni. Nagyon jól jött nekem, és azt hiszem az ügynek is, hogy Bali a maga nyugodt, bölcs munkásember módján mederben tudta tartani a beszélgetést.

Kovács Teri⁹ összehozott az Írószövetség két emberével, Koczkás Sándorral és Reményi Bélával.¹⁰ A Damjanich utca 42.-ben találkoztunk. Nagyon távolságtartóan, nyugodtan, utólag azt mondom, hogy kicsit félve mentek bele a beszélgetésbe. Végül megígérték – de ez abszolút laza és őket nem kötelező ígéret volt –, hogy majd beszélgetnek, ha összejönnek írókkal. Renner-Kovács Péter akkor nagyon ideges formáját futotta éppen, kijárási tilalom tájékán találkoztunk, lehet, hogy ez is fokozta a feszültséget.

Renner annyit mondott az írószövetségi beszélgetés után, hogy az az elképzelésük – és ehhez rengeteg magyar pénz áll rendelkezésükre, mert fölvásárolták a disszidensektől –, hogy Magyarországon létrehoznak egy hírközpontot, amelyiken keresztül majd gyors, kódolt, telefonos, mindennapi kapcsolatot tartanak a kintiekkel, ahol gyűlne az információ egy esetleges beavatkozásra.

– Letartóztatás?

– 1957. február 25. Az előzményekhez annyit el kell mondanom egy pár mondatban, hogy jelentkezett nálam – sajnos nem tudom felidézni, hogy ki küldte – egy Sz. Lukács Imre¹¹ nevű fiatalember, aki úgy mutatkozott be, mint utolsó éves újságíró-hallgató, aki éppen három hónapos katonaidejét töltötte, amikor a pesti események hatására állítólag föllázította az alakulatát, ezért keresik az egész országban. Menedéket keres, és valaki azt ajánlotta, hogy nálam jelentkezzen. A Bercsényi Kollégiumban biztosítottam neki egy szobát, kvártélyt, téli ruhát és időnként zsebpénzt. Miután ott volt, nem volt semmi dolga, és nagyon értelmes fickónak ítéltem, több alkalommal, amikor két helyre kellett menni egyszerre, és nem kifejezetten rám számítottak, megkértem, hogy menjen el helyettem. Elég alaposan beavattam, belelátott a dolgainkba. Egyszer csak előállt avval, hogy kapott kint szállást, és elmenne. Mondtam, semmi akadálya, menjél. Kért tőlem kölcsön száz forintot. Február 25-én déltájban fölhívott, hogy szeretné megadni a száz forintomat, találkozzunk a Móricz Zsigmond körtéren. Elmentem a találkozóra, kezet fogtunk, ideadta a százast, talán két mondatot váltottam vele. Ahogy elengedtem a kezét, hátulról leütöttek, ketten elkapták a kezem, és hátracsavarták. Azt még éreztem, hogy egy autóba gyömöszölnek be, aztán elveszítettem az eszméletem. Soha nem ájultam el se azelőtt, se azután, azért is volt nagy élmény. Amikor magamhoz tértem, fölnéztem az épületre, és az volt a furcsa nekem, építészhallgatónak, hogy azt a házat nem ismertem, nem tudtam mennyi idő telt el, azt hittem, elvittek valahova vidékre, de a Fő utca volt, a Gyorskocsi utca. Először az tűnt föl, hogy a téglaburkolaton körben harmincszor harminc centiméteres kerámialapokon rab-motívumok vannak, bilincsbe vert, térdelő, előrehajtott fejű emberek. A történethez hozzátartozik – és ez nyomós dolog volt a vádiratomban –, hogy a zsebemben egy revolver volt töltött tárral.¹² Méghozzá nagyobb fajta, a 7.65-ösnek egy feljavított változata. Amikor magamhoz tértem, már nem volt nálam.

Aztán a szokásos befogadó. Elvették a nadrágszíjat, akkor tépték le a cipőm talpát, majd fölvittek a 416-os zárkába. Mire fölkerültem, már szürkülő délután volt, és nem szóltak hozzám. Valószínűleg nem egyszerre tartóztatták le az embereket. Mint megtudtam, Rennert előző éjjel. A Móricz Zsigmond körtér mögötti illegális lakására ment, és amikor benyitott a kapun, vagy négyen leteperték. Volt nála valamilyen papírfecni, amire azoknak a szerencsétleneknek a nevét és a telefonszámát írta fel, akikkel találkozott. Bekapta a papírt, de kifeszítették a száját, és kivették belőle. Ezen a papíron én is szerepeltem. Később azt mondták, hogy már a határ óta figyelték, sőt már előtte tudták, hogy jönni fog Magyarországra.¹³

Éjjel egy óra körül állítottak elő először. Egy szimpatikus, jó arcú pasas hallgatott ki. Megkérdezte, tudom-e, miért hoztak be. Azt mondtam, hogy nem. És tényleg őszinte voltam, mert nem tudtam, hogy a nemzetőrségért vagy a MEFESZ-ért. Renner jutott utoljára az eszembe egyébként. Nem akartam elszólni magam, ezért mondtam, hogy fogalmam sincs, sokfelé járok, diákvezető vagyok. Akkor kérdezte, hogy Renner Péterhez mit szólok? Mondtam, hogy ilyen nevű embert nem ismerek. Elővett egy fényképet, amelyet sötétben – nem tudtam akkor, hogy van ilyen technika – és ködben csináltak a Rókus-kápolna előtt, ott találkoztunk egyszer Rennerrel. Mondtam, ez Kovács Péter, ismerem. Nem tudtam hirtelen, hogy mit kell ilyenkor mondani, nem volt még rutinom ilyesmiben.

– Nem írom körül a kérdést. Megvertek?

– Nem. Nagyon kellemetlen hangok, üvöltözések, arcomba világítás, ilyesmik voltak. Azt hiszem, hogy ez a bizonyos szimpatikus úr az első éjszaka tisztázhatta magában, hogy én rendkívül lemerevedek, ha megsértenek. Valószínűleg rájött, hogy semmi eredménye nem lenne. Fölvettek egy olyan stílust, hogy én vagyok a fiatal értelmiségi, akivel lehet okosan beszélni, aki olvasta Thomas Mannt, a szovjet irodalmat és így tovább. Szóval ezt a stílust vették fel, ami néha nagyon kellemes beszélgetésekre vezetett, néha nem.

– Ki volt a vizsgálótiszted?

– Nem tudom. Egy név szerepelt az anyagomon, Sándor József. Erre a névre határozottan emlékszem, de hogy ez az igazi neve volt-e, vagy nem, azt nem tudom.

– Magánzárkában voltál végig?

– A 416-os magánzárkában voltam. Egyszer betettek mellém valakit. Akkor nem ismertem még azt a fogalmat, hogy vamzer. Nem is gondoltam rá, hogy lehetek annyira fontos, hogy egy olyan intelligens embert rám állítanak. Aztán egyszer elhangzott a nyomozómtól valami olyan megjegyzés, egy teljesen lényegtelen dolog a zárkával kapcsolatban, amiről én nem beszélgettem mással, csak a zárkatársammal. Ez a jel elég volt arra, hogy teljesen bezárkózzam. Előadtam egy morc figurát, nem szóltam hozzá egy napig, aztán elvitték onnan. Ezen kívül végig egyedül voltam. Még két zárkában voltam, az 531-esben, ami azért maradt meg, mert rengeteg érdekes falfirka és falvéset volt korábbról, és nagyon kellemes volt, mert besütött a nap. Az előzőben gyakorlatilag nem volt természetes fény.

– Milyen gyakran hallgattak ki?

– Általában naponként. Aztán volt egy időszak, amikor két-, háromhetes szünetek voltak. Arra emlékszem, hogy mindig elnézést kért az előadó, hogy el kellett utaznia. Egész polgári érintkezési formák voltak. Az első éjszaka goromba volt a stílus, hasonlított ahhoz, amit az első letartóztatáskor átéltem, utána soha többet nem került elő ez a hang.

– Mi volt a védekezési stratégiád?

– Nem volt stratégiám. Azt hiszem, hogy – nagyon naivan és őszintén – szinte mindent elmondtam, amit tudtam. Persze csak ami rám vonatkozott, másokról nem is tudtam, nem ismertem a többi szereplőt. Azt kínosan kerültem, hogy korábbi dolgokról beszéljek. Egy idősebb nyomozó egyszer tett egy olyan megjegyzést, hogy „maga elég vidám lehet, hogy sem a MEFESZ-t, sem a nemzetőrséget nem szedtük elő”. Ez elég volt ahhoz, hogy tudomásul vegyem, tudnak a többiről is, csak nem okoznak maguknak plusz fáradságot.

Ma már tudom, ha még egyszer le kéne élni az egészet, akkor tagadásba mennék, mert a börtönszlogen szerint jobb makacs tagadásért hat hónapot kapni, mint őszinte beismerésért kötelet. Én az őszinte beismerés stádiumában voltam, a magam vonatkozásában szinte teljesen. Ami a stratégiát illeti, állandóan azt hangoztattam, hogy abszolút szocialista beállítottságú vagyok, aki fiatal korom ellenére megcsináltam Mohácsot, ami nem volt semmi. Rekordidő alatt fölépítettem a sziget hat faluját, részt vettem az árvízi mentésben, hogy fiatal kommunista Erdélyből, Magyar Népi Szövetség stb. Akkor már éreztem, hogy az nem az én rendőrségem, de úgy gondoltam, hogy nem érhet komoly baj.

– Mesélj a Gyorskocsi utca mindennapjairól!

– Ha jól emlékszem, 5-kor, legkésőbb 6-kor volt ébresztő. Ami nekem építész lévén nagy emlék és élmény ebből az időszakból, hogy nem láttam más színt, csak fehéret, feketét és a magnezitpadló bordóját. Elmúlt egy év úgy, hogy nem láttam zöldet vagy kéket. Sötét volt általában az ébresztő idején. Kopogás, ki lehetett menni a folyosó végére egy lavór vízért, azt be lehetett hozni, abban meg kellett mosakodni, abból fölmosni rögtön a zárkát, a maradékkal leönteni a WC-t, kisuvickolni, visszavinni, kezet mosni, visszajönni. A nevem sose hangzott el, csak a számom. Végig csak a 977-133-as voltam. A mosakodási rituálé után volt a reggeli, ami általában feketekávé, egy szelet kenyér és mintha egy darab gyümölcsíz lett volna hozzá. Nagyon gyenge volt a koszt, és nagyon kalóriaszegény. Fél 9-9 körül kihallgatás, általában 1-ig, fél 2-ig, akkor visszahoztak ebédre. Délután vagy visszavittek, vagy nem. Napközben nem volt szabad leülni az ágyra. Én nagyon rossz alvó vagyok, amit ők nem tudtak. Kezdetben alkalmaztak velem szemben egy olyan taktikát, hogy huszonnégy órán keresztül felváltva hallgattak ki, és nekem ez nem okozott különösebb megterhelést. Később aztán erről is leszoktak. A kihallgatás után hátra tett kézzel jártam a zárkában, hat és fél lépés hosszú volt. Ezt képes voltam reggel 5-től a takarodóig, 8-9-ig megállás nélkül csinálni. Közben verseket mondtam fel. Szerencsém volt egyébként evvel, hogy mindig szerettem az irodalmat, és nagyon sok verset megtanultam. Nem komplett verseket, csak azokat a részeket, amelyek hangulatilag tetszettek. Ezt most felmondtam magamnak, megállás nélkül. Úgy adtam magamnak a műsort, félhangon mondogattam. Időnként volt hipis, ami azt jelentette, hogy feltörték szinte az ajtót, berohantak öten-hatan, a fal mellé állni, gatyáig levetkőzni, mindent fölforgattak. Semmit se lehetett ott találni. Ez mindig eredménytelen volt. Nem volt nyitva az ablakom körülbelül három hétig, miután bekerültem, és nagyon sápadt lehettem.

– Séta?

– Eleinte legalább két hónapig nem volt, aztán mindig éjszaka vittek sétára. Gondolom, mivel nagyon sokan voltunk, és összesen talán hét fülke volt az udvaron, hogy kihasználják, én mindig este kilenc körül kerültem sorra. Megjelent két fegyőr, karon fogtak jó erősen, elkísértek a lifthez, levittek, betoltak valamelyik lyukba, megmondták, hogy melyik irányba szabad körözni, és nem szabad felnézni. Azért csak fölnézett az ember, és látta, hogy fölül volt egy sétálódeszka, egy kéményseprőjárda, amelyen egy úr géppisztollyal sétált föl és alá, én pedig az óramutatóval ellentétes irányban, hátra tett kézzel, lehajtott fejjel köröztem. Öt percnél biztosan több volt, de hogy nem volt negyedóra, az is biztos.

– Beszélő?

– Beszélő egyáltalában nem volt, egyetlenegy sem a tárgyalásig. Nem kérdezték, nem is tudtam, hogy lehet ilyet kérni. Kaptam csomagot kétszer vagy háromszor úgy, hogy nem tudtam, kitől jött. Máig sem tudom. Az is lehet, hogy az Asbóth Erzsiék vonaláról vagy valami diákvonalról jött. De hogy nem gyakorló rabellátó volt az illető, azt mutatja, hogy a Symphonia cigaretta a szagos szappannal volt összecsomagolva, amiből kifolyólag a cigaretta élvezhetetlen volt. Rendszeresen kaptam tisztasági eszközöket úgy, hogy nem mondták meg, honnan jöttek, csak hogy csomagból vannak. Napi öt darab cigarettát kaptam a saját készletemből. A nyomozó néha megkínált, napjában mondjuk egyszer, amikor a kihallgatáson voltam. Napi öt cigarettám volt, ami hol szappanízű volt, hol nem, de volt. Beálltam arra – bár erős dohányos voltam –, hogy nem kopogok ki, nem kérek többet. Ezt adták, ezt elszívtam. Tüzet a smasszerok adtak, jöttek, kiabáltak, hogy tűz, tűz, ki kellett kopogni, és akkor adtak. Este kilenc óra körül volt a takarodó, ami nagyon rossz volt, nagyon nehezen szoktam meg. Hanyatt kellett feküdni, két karom kinn a takarón, és belerúgtak az ajtóba, ha nem úgy volt az ember keze. Miután egy emeleten volt körülbelül harminc zárka, és valakinek mindig a takaró alatt volt a keze, vagy mindig be volt takaródzva, vagy nem látszott az arca, minden ajtóba belerúgtak, ebből kifolyólag az egész éjszaka úgy telt el, hogy nem nagyon lehetett aludni. 1961-ben, amikor visszavittek pótnyomozásra Gyenes Mihály ügyében, nagy örömmel tapasztaltam, hogy este eloltották a villanyt, és be lehetett takaródzni.

– Levél?

– Semmi. Én nem kaptam senkitől ez alatt az idő alatt egyetlenegyszer sem.

– Mikorra alakult ki, hogy a vád hogyan épül föl?

– Volt irat-összeolvasás augusztus elején, úgy emlékszem, egy hétig tartott. Megkaptuk kötetekbe rakva a jegyzőkönyveket, és minden oldalt alá kellett írni. Akkor tudtam meg, hogy tizenhárman vagyunk, és én szinte senkit nem ismertem a többiek közül. Miután elolvastuk a dossziékat, nagyon érdekes körülmények között, a pincén keresztül, tehát anélkül, hogy az utcára kiléptem volna, átadtak a katonai börtönnek, ami az ÁVH-val egy épületben van, de a másik szárnyán. Pszichésen borzasztó élmény volt, hogy több hónapos magánzárka után betettek egy közös zárkába, ami annyira közös volt, hogy voltunk talán harmincan tíz ágyra. Borzasztó kosz volt, rengeteg poloska, kiskatonák, gyilkosok. Szóval egy nagyon vegyes, szagos, naponta tárgyalásra menő társaság.

Itt történt, hogy egy Molnár János nevű törzsőrmester – az emelet őrsparancsnoka, öreg, rendkívül jó arcú, bajszos, ősz hajú törzsőrmester – több hét elteltével egyszer keményen rám ordítva kirántott a folyosóra takarítani, és mondta, hogy menjek át a másik folyosóra, nézzek be az egyik zárkába. A tátikán keresztül be lehetett nézni. Ebben a zárkában volt Kovács Teri pertársam. Talán két percig beszéltünk. Elmondta, hogy Renner is és Sörös is a mellette lévő két zárkában van.

– Miért csinálta?

– Nem tudom. Szimpátia, valaki megkérte kintről, vagy egyszerűen tisztességes volt. Szóval ekkor tudtam három-négy mondatot váltani Rennerrel meg Sörössel is, csak vele nem volt miről beszélnünk, mert nem ismertük egymást. A célzások szerint hivatásos hírszerző lehetett, nagyon keményen és nagyon férfiasan viselkedett. Mikor elbúcsúztunk egymástól a halálos zárka előtt, akkor is mosolyogva ölelgetett meg. Aztán nagyon érdekes, hogy amikor Szekszárdon éltem tíz évet, találkoztam a szüleivel. A cég sofőrje kint lakott a szőlőhegyen, és a szomszédjai a Sörös szülei voltak. Elpanaszolták neki, hogy az ő fiukat kivégezték, nem tudják, hogy miért. Mondta, hogy van az irodában egy műszaki vezető – az én voltam –, aki szintén ült, hátha ismeri. Mondom, mi az, hogy ismerem, együtt ítéltek el bennünket. Kivitt oda a szőlőhegyre, és beszélgettem a szüleivel.

– A vádiratot mikor ismerted meg?

– A tárgyaláson.

– Mi volt a vád?

– A népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és fegyverrejtegetés, tehát BHÖ I/1. Az első foknál volt még valami kémkedés vagy hírszerzés, de a másodfokra eltűnt, nem lehetett bizonyítani.

Az elsőfokú tárgyalás emlékezetem szerint október 12-én vagy 13-án kezdődött a katonai bíróságon.¹⁴ Magas rangú rendőrtisztek voltak az ülnökök, és katonatiszt volt a bíró, talán alezredesi váll-lappal. Nagyon kemény, nagyon kategorikus összefoglalót adott, amelynek az volt a lényege, hogy sem mi, sem az ügyvédek semmilyen iratot nem nézhetünk már meg, a tárgyalás alatt nem lehet jegyzetelni. Titkosnak alakult az egész. Nagyon nagy asszisztenciával vonultak fel, megadták a módját, ami egy kicsit megijesztett. A nyomozóm az utolsó napokban azt mondta, hogy valószínűleg halálra fognak ítélni. Különösebb indulat nélkül mondta, ebből optimistán arra következtettem, hogy halálra ítélnek, aztán másodfokon kapok valamit. Ami nagyon kellemetlen volt, az első tárgyalási napon a bíró elvitetett elmeorvosi vizsgálatra, ez a börtönfülesek szerint azt jelentette, hogy mi kandidáltak vagyunk az akasztófára. Másnap nagy boldogan jelentették, hogy mind a négyen normálisak, tehát felakaszthatók vagyunk.

Az ügyvédem, akit kirendeltek – volt előtte egymás után két ügyvédem, de mindkettőt, miután nem minősült dupla nullásnak, elküldték – egy Fazakas nevű hetven év körüli kisöreg volt, soha meg nem szólalt. Ügyvédi beszélőn – ilyen egyszer volt – közölte, hogy őt ugyan kirendelték, de megfizeti valaki. Rákérdeztem, de nem mondta meg, hogy ki. A svájci Vöröskereszttől kezdve mindenkire gondoltam, a mostohanővéremre, apámra legkevésbé, mert vele nem voltam jó viszonyban. Az ügyvéd nagyon kedves volt, de elmondta, hogy ő mást nem tud tenni, mint szalámis zsemlét hoz nekem, meg cigarettát a szünetekben, körülbelül erre terjedt ki a hatásköre. Arra biztatott, hogy legyek maximálisan őszinte és bűnbánó, mert akkor megúszhatom. De vegyem komolyan, mert majdnem biztos, hogy halálra fognak ítélni. Így kezdtük el az egész dolgot. Aztán fokozatosan hallgattak ki. Mindenkire kb. másfél nap jutott érzésem szerint, mert rám is kb. ennyi jutott. Aztán mindig benn maradtunk. Az előttem lévő négy benn volt.¹⁵ Megjegyzéseket lehetett fűzni egymás vallomásához. Megkérdezték, hogy úgy volt-e. Miután nem volt egymással kapcsolatunk, csak a Rennernek volt mindenkivel, nagyon kevés kérdés volt. Így jött el aztán az ítélet is.

– A vádat ki képviselte?

– Lehet, hogy ez nagyon slendrián dolog, de nem tudom, még a bírót sem tudom.¹⁶

– Gáspár Gyula. Mondanál valamit a tárgyalásvezetési stílusról?

– Gáspár rendkívül hirtelen haragú, korpulens, ideges, kirobbanó típusú ember volt. Mindenkit kioktatott, amikor belépett. Nagyon katonás volt a stílusa. Rögtön, a leghalványabb kitérőnél valósággal ráordított az emberekre. De valahogy mégsem tűnt törvénytelennek. Szóval merev volt, katonás. Én, mint őscivil, ilyennek képzeltem el egy katonai bíróságot.

– Akkor nézzük sorban a vádlottakat! Az elsőrendű vádlott Renner Péter volt, róla beszéltél már.

– Igen, ő az, akit én végig Kovács Péterként ismertem, és a Beszélő pedig Varga Jánosként aposztrofálta,¹⁷ hogy ilyen személyivel rendelkezett. Avval is biztos, de Kovács Péterrel is biztos, mert nekem azzal igazolta magát.

– A másodrendű vádlott Sörös Imre. Ő is mindkét fokon halálos ítéletet kapott, és kivégezték. Ismerted egyáltalán?

– Sörös Imre az egyik legbátrabb ember, akit valaha is ismertem, aki mosolyogva vette tudomásul a halálos ítéletet, és mosolygott, amikor elköszöntünk egymástól a Kisfogház folyosóján. Megölelt, és mosolyogva súgta a fülembe, hogy meglátod, ezt is kibírjuk.¹⁸ Nem tudom, mire gondolt pontosan, hogy a halált-e vagy a börtönt. Vagy akkor még mindig bízott? Nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, és amit nagyon lényeges elmondani, hogy semmi köze nem volt az ügyünkhöz. Máig nem tudom, hogy miért csapták hozzánk.

– A harmadrendű vádlott a nagyon fiatal Czájlik Péter volt. Szeretném, ha róla nyilatkoznál.

	Czájlik Péter

	Sörös Imre

– Szabad legyen még egy fél pillanatra visszatérni a Sörös-ügyre. Nem csak a Sörös-ügyre. Megjelent pár évvel ezelőtt Szabó Miklós Csendes háború című könyve. Ebben azt írta, hogy ő mint a magyar elhárítás bécsi embere korábban került ki kisgazda képviselőként, és be is szervezték az ÁVH-ba. Beépült a Nemzeti Bizottmányba, Várfalvi Lajosnak a bécsi forradalmi bizottság vezetőjének a helyetteseként dolgozott, Király Béla közvetlen környezetébe tartozott, és módja volt mindenkiről tudni, aki Magyarország felé mozgott. Ő Rennerről is és Sörösről is rendszeresen jelentett. Magyarország felé indulásukkor is azonnal jelzést adott a Magyar Államvédelmi Hatóságnak, tehát az, hogy Cajlik Péter a határőrség karjaiba futott, az azért nem volt véletlen, mert ha igaz ennek az árulónak a szövege, és igaz az a kihallgatóm által tett megjegyzés, hogy Rennert már kintről figyelték, akkor nem volt kunszt a karjaikba futni. Ez az úr rendkívüli károkat okozott a magyar forradalom utóvédharcainak.

Czájlik Péterről annyit, hogy ő valóban egy kölyökképű, tizenhat év körüli fiatalember volt, rendkívül rossz idegzetű. Életfogytiglant kapott első fokon, és tizenkét évet másodfokon. A negyedrendű vádlott voltam én, az ötödrendű Zsigmond László, akit mindkét fokon halálra ítéltek, és kivégeztek. Őt a tárgyaláson ismertem meg. Csöndes, visszahúzódó. MÁV-forgalmista volt a Kelenföldi pályaudvaron, amit Gáspár bíró nagyképűen a Nyugat-Dunántúl kapujának nevezett, és ahogy mondta, ennek a kulcsa volt Zsigmondnál, és lehetővé akarta tenni, hogy fegyvereket hozzanak be Nyugatról. A tárgyaláson hallottam először az őt ért vádakat. Azon kívül, hogy röpcédulákat tárolt az állomás épületében, állítólag rendszámokat írt föl, orosz csapatmozgásokat jegyzett föl, ilyenek hangzottak el, ezek nyilvánvalóan valami hírszerző feladatként alátámaszthattak egy halálos ítéletet. De nem tudom, hogy igaz volt-e ez.

– A hatodrendű vádlott, Murányi Levente, első fokon két és fél, másodfokon három és fél évet kapott.

– Igen. Czájlik Péter barátja, egy tipikus kamasz, teli sebhellyel, pattanással, ideges, hadaró. Zavart volt. Nem tudom pontosan, valami részfeladatot adott neki, azt hiszem, a Czájlik, valami röpcédulákat kellett volna valahonnan valahova elvinni. Tulajdonképpen nem csinált semmit. Azt hiszem, a semmiért járt a két és fél év.

– A hetedrendű vádlott Justus László, két évvel első fokon és három évvel másodfokon.

– Semmit nem tudok róla. Ez egy baráti kör volt, a Justus, Murányi, Czájlik.

– Most megint emelkedik az ítélet. A nyolcadrendű vádlott, Sebők Géza első fokon nyolc, másodfokon – a felével megemelve – tizenkét év.

– Sebők idős ember volt. A vádirat szerint csendőr százados volt, aki felajánlotta volna az alsóőrsi hétvégi házát valami adó-vevő céljára. Nem tudom, hogy találták ki, nem tudom, hogy volt-e bizonyítva ez a dolog. Azt hiszem, ez az ítélet a volt csendőrtisztnek szólt, az osztályellenségnek.

– A kilencedrendű vádlott a már többször emlegetett Kovács Teréz, Böcz Sándorné, két és fél évet kapott első fokon és másfelet másodfokon.

– Ő volt az összekötőm az Írószövetség felé, amikor Rennernek olyan kérése volt, hogy a munkástanáccsal, az Írószövetséggel és még akivel lehet, építsünk ki kapcsolatot. Én őt kértem meg, és az ő révén ismertem meg Reményi Bélát és Koczkás Sándort. Nagy felelősséget éreztem Kovács Terézért a tárgyaláson, ezért, ami nem volt egyértelműen bizonyított, hogy ő csinálta, azt magamra vállaltam. Egy szem lány volt, és ha nem az én összekötőm, akkor nem került volna bele ebbe a dologba. Neki szinte betudták az addig letöltött időt, és alig valamit töltött még Kalocsán. Később könyvtáros lett.

– A tizedrendű vádlott, Fenyőfalvi Antal, mindkét fokon tíz évet kapott.

– A kelenföldi állomás állomásfőnöke volt, és a MÁV Tisztképző Intézet egyik vezetője. Rendkívül kemény, precíz, de kedves, kiegyensúlyozott, nyugodt ember volt, rendkívül melegszívű. Nagyon karakánul viselkedett a tárgyalás alatt is. Hozott magával valamiféle piarista vagy valami hasonló egyházi iskolás tartást is, az igazság, a becsület meg a haza. Nagyon tudott magán uralkodni. A tárgyaláson is nagyon keményen viselkedett. Rendes ember volt, kár érte, hogy meghalt.

– És mi köze volt az ügyhöz?

– Ő volt a főnöke a szegény Zsigmond Lacinak. Tehát neki kellett tudni arról, hogy a Zsigmond Laci mit csinál. Neki nem volt semmi bűne, de mivel ő volt az állomásfőnök, felelős volt mindenért, ami az állomáson történik, és a forgalmistája ilyen bűnös kapcsolatot épített ki ezekkel az ellenforradalmárokkal, és ezt ő nem jelentette. Bizonyították, hogy tudott róla, az irodájából telefonálgatott a Zsigmond. Ezért kapott tíz évet.

– Bevarrták, ahogy mondták. A tizenegyedrendű vádlott Lajtai Károly. Egy év három hónap mindkét fokon.

– Miután az egész országot el akartuk foglalni a német repülős cégnek, mint ahogy később Mérei mondta a börtönben, kellett egy repülős ember is. Lajtai a Ferihegyi repülőtérnek volt a forgalmi vezetője. Nem tudom azt se, hogy kivel tárgyalt, Renner milyen körülmények között találkozott vele. A tárgyaláson szinte egy kukkot nem mondott. Megbánta a bűnét, gyakorlatilag elengedték. Nem is tudom, hogy mi történt aztán vele. Előtte se ismertem.

– A tizenkettedrendű vádlott, dr. Uray Gyula tíz év első fokon, tizenhárom év másodfokon.

– Nem tudom, mit csinált. Rendkívül érdekes, színes egyéniség volt. A háború előtt a Balatonon több jachtja futott, és a balatoni hajóorvosok egyik vezetője volt. Világfi. Aztán a reumatológiára került főorvosnak, és azt hiszem, Újpesten volt főorvos szabadulása után. A börtönben börtönorvos volt. Nagyon sok emberen segített, nekem is többek között abban, hogy kórházba kerültem. Ez egyszerűen csak azt jelentette, hogy többet kaptunk, vagy valamivel jobbat kaptunk enni egy rövid ideig. A vádiratból nem emlékszem rá. Ott voltam nyilván, amikor felolvasták, de már semmi nyoma nem maradt meg.

– Az utolsó, a tizenharmadrendű vádlott, Dulácska Pál első és másodfokon egyaránt hat év.

– Semmit nem tudok róla mondani. Nem emlékszem már arra se, hogy mivel vádolták, az osztályhelyzetére sem, a figurára sem emlékszem.

– Az elsőfokú ítélet ugye 1957. október 31-én született, pontosan harminchat évvel ezelőtt. Három halálos ítélet volt. Le tudnád írni ennek az ítélethirdetésnek a hangulatát, ha nehéz is?

– Ha furcsa is, és én magam nem kedvelem az operetteket, elsősorban egy operettsláger maradt meg bennem. Délután kettőkor felsorakoztattak bennünket ítélethozatalra. A tárgyalási terem még nem volt nyitva, a folyosón álltunk sorban. És mi, akik tulajdonképpen nem ismertük egymást, csak a tárgyaláson találkoztunk, ösztönösen megfogtuk egymás kezét, és az őrszobáról egy vicces, régi operettsláger hallatszott „Emlékszel még, emlékszel rá, jut még eszedbe a múltunk, szép volt, be’ szép” – vagy valami ilyesmi. Kovács Teri szeméből folyt a könny, mindenki rágta a szája szélét. A fiúk igyekeztek nem elérzékenyülni, de ez a dallam, a szöveg valamiféle visszahozhatatlan korszaklezárást jelentett. Aztán kinyitották a termet, bevonultunk. Állva kellett végighallgatni az ítélet indokolását, borzasztó hosszú volt, több órán át tartott. Időnként nem is hallottam, hogy mit mondtak. Nagyon örültem annak, hogy nem ítéltek halálra. Úgy éreztem akkor, hogy azért úsztam meg, mert csak a Renner-ügyet tárgyalták, nem csapták hozzá a nemzetőr-parancsnokságot, nem csapták hozzá a MEFESZ-t, külön-külön mindegyikért kaphattam volna még valamit. Így halmazatiként, fegyverrejtegetésért, a nálam talált pisztoly miatt és az ügyért életfogytot kaptam.

Utána mindenkit visszavittek a zárkájába. Egy hétre rá híre terjedt – az őröktől jött füles egyébként –, hogy nagyon félnek attól, hogy november 7-én valami rendzavarás lesz, ezért hirtelen összekaptak bennünket, és tömött rabomobilokkal kivittek valamelyik letöltő házba. Én november 7-én kerültem a Gyűjtőbe. A rabomobilos társaim közül egy se maradt életben, csak én.

– Négy hónap múlva került sor a másodfokú eljárásra a Legfelsőbb Bíróságon.¹⁹ Ez is katonai volt, ha jól értem.

– Igen, a Fő utcában tartották meg.

– Ledényi Ferenc hadbíró ezredes volt a különtanács elnöke. Ha nem tévedek, egy napig tartott a tárgyalás, pontosabban: ha az irat nem téved. Február 3-án, 1958-ban. Erre hogyan emlékezel?

– Valóban egy nap volt, nagyon későn, valamikor éjjel 11 órakor ért véget a tárgyalás. Úgy éreztem, az ügyvédem is biztatott, hogy meg fog szűnni az életfogytiglan. Tizennyolc évet kaptam, bár kevesebbre számítottam. Sajnos a három halálos ítélet megmaradt, a többieknél pedig azt a kis le-fel egy-két éveket nem éreztük olyan súlyúnak.

– A jogerős ítélet után visszaszállítottak a Gyűjtőbe?

– Igen, és 1958. július 28-án átvittek Vácra. Azon az úgynevezett értelmiségi folyosón kaptunk helyet – azért mondom többes számban, hogy kaptunk, mert mindenkit, aki értelmiségi volt, oda passzíroztak be –, ahol később a fordítóiroda és a kémiai üzem vagy labor dolgozói voltak. Én a laborba kerültem fizikusi státusba. Egy Szegő Péter nevű, ÁVH-hoz elszegődött vegyészmérnök kitalálta, hogy festékképleteket kell keresni. Eladtunk egy csomó festékgyárat a fejlődő országoknak, csak a gyártandó festékek szerkezeti képlete nem volt meg. Ipari kémkedéssel meg szabad kereskedelemben is kaphatóan beszereztek több mint tízezer színezéket, és a kész festékből kellett volna a harmincfős labornak visszakeresni az anyag szerkezeti képletét. Volt köztünk egy-két profi, mint Király Feri bácsi, aki a Goldberger gyárnak volt a főfestékese, vagy Lajtai János vegyész, aki a német Farben-Industrie-nál dolgozott a háború alatt. Ilyen gárdával, plusz orvostanhallgatókkal, Hegedűs Lacival például, feltöltöttek egy körülbelül harmincfős zárkát. Ez volt az a bizonyos 50-es zárka.

	Mérei Ferenc

A többi zárkában volt például Mérei Ferenc, Marián István Váradi Gyula, Göncz Árpád, Donáth Ferenc. Szegő úr megjelent, és közölte, hogy az üvegek meg vannak számozva, nekünk nem szabad tudni, hogy mi van bennük, ő megtervezte a kísérletsorokat. Mindenki röhögve fogadta, mert a társaság fele, még az orvostanhallgatók is, rögtön tudták, hogy melyik micsoda. Szegő állandóan félt, minket ellenségnek tartott. Nekem egyszer fegyelmit adott, amit aztán eltörölt, mert feltaláltam egy olyan százalékszámító gépet, amelyiken egy mozdulattal ki lehetett számítani két számnak a százalékát egy speciális matematikai görbe alapján. Színezékeket kellett mérnem, papírcsíkokat belógatni festékbe. A festék és az oldószerek különböző magasságban szívódtak fel, a kettő egymáshoz viszonyított százalékát kellett megállapítani. Rájöttem, ha csinálok egy olyan görbét, ahol ezek metszik egymást, akkor egy mutatón leolvasható a százalék. Behívott, és azt mondta, hogy én őt tönkre akarom tenni, mert gyorsabban akarom csinálni, mint ahogy a kísérletsorba beilleszkedne, tehát megzavarom a kísérletek harmóniáját. Másnap, miután aludt rá egyet, behívott, megdicsért, és azt mondta, nem érti, én mint ellenség miért gondolkozom azon, hogy jobbá tegyem a munkát.

	Marián István

	Göncz Árpád írógépe előtt

	Donáth Ferenc

	Bibó István

1959. október elején Mécs Imrével együtt kiemeltek, és fölszállítottak Budapestre. Azt hittük, hogy valami pótnyomozás, sárga csikó²⁰ forog fenn. Talán két napot töltöttünk egy zárkában, megjelent egy nagyon kedves, piknikus, mosolygós, joviális civil úr, és megkérdezte, hogy szeretnénk-e a tervezőirodában dolgozni. Mondtuk, hogy nagyon szeretnénk. Ez az úr nem volt más, mint Deme Kálmán, a Belügyminisztérium polgári alkalmazottja, aki újra megszervezte azt a tervezőirodát, amelyik 1956 előtt több mint négyszáz címen a BV munkáltató szervezeteként működött. Olyan tervezőiroda volt ez annak idején, hogy Aczél György hordta a ceruzákat a tervezőasztalhoz, és Király Béla rajzolt. Kellemes társaság lehetett, de a miénk se volt kutya. Elég jó társaság jött össze, az ismertebb nevek közül Mécs Imre, Fónay Jenő. Én az építésziroda vezetője lettem, csak azért, mert egyedül voltam építész, és a tervezői fázis első lépése mindig az építésznél van.

	Mécs Imre

	Fónay Jenő

Felálltunk szakmai felállásban, építész, gépész, mélyépítők és árelemzők. Ott volt Széll Sándor, az ÁFA későbbi műszaki főosztályvezetője, kitűnő szuperkoponya egyetemi tanársegédként került be. Kálmán Gábor háborús elítélt, akinek szabályosan kitaposták a belét. Végig volt varrva vagy tíz helyen a gyomra, többször kellett műteni. De őt még 1952-ben vallatták. Aztán visszahozták. Beck Tivadar, akit hűtlenségért ítéltek el. Hrabovszky László, jelenleg Székesfehérváron szívinfarktus miatt nyugdíjas, nálam három évvel fiatalabb mérnökhallgató. A gépíró irodában olyan gépíró kisasszonyaink voltak, mint Hegedűs László, dr. Tóth Lajos, Annus Pista, aki az Annus altábornagynak a testvére. A gépészek csoportvezetője, dr. Szentirmay Sándor korábban a Szabó Ilonka utcai épületgépészeti szakiskola igazgatója volt, az ország egyik legnagyobb tudású épületgépész-mérnöke. Beosztottai között volt még Borbély György, aki jelenleg Németországban magán-tervezőirodával rendelkezik. Aztán két fiatal fickó, akik Amerikába disszidáltak. Egy Vadas József nevű nagyon kedves öregúr, aki Horváth Ede helyettese volt a győri Rába Gyár főmérnökeként, a háború alatt ő volt a Messerschmidt cég főmérnöke.

Szakmailag erős, jól kvalifikált gárda jött össze. Rengeteg munkát kaptunk. Az a kivételes helyzetünk volt a börtönön belül a sok tízezer lecsukott között, hogy mi huszonöten-harmincan bejárhattuk az ország valamennyi börtönét. Pszichikailag ez azért érdekes, mert a legtöbb ember az úgynevezett letöltő házban eltölti a maga egytől akárhány évig terjedő büntetését, mi viszont az ország valamennyi létesítményében jártunk, valamennyit fölmértük, valamennyihez szakvéleményt készítettünk. Rengeteg humoros meg kellemetlen helyzet is adódott. Nem tudták pontosan, hogy kik vagyunk, meg kik azok, akik ilyen ítéletekkel mozoghatnak, mert volt halálraítélt is köztünk.

– Akkor mondd el a humorosakat!

– Mécs Imre volt halálraítélt, én tizennyolc évi börtönre ítélve. Állampusztán vagyunk, kiszálláson. Egy szál őr jön velünk, lórén, kis keskenyvágányú tolóplatón utazunk valamerre kifelé egy kis motoros szerkezettel, az őrnél nincs fegyver. „Na, basszák meg, maguknak mennyi az ítéletük?” – kérdezi az őr. Mondja Mécs, hogy neki életfogyt., nekem meg tizennyolc év. „Áh ilyen ítélet nincs” – mondja az őr. Mire Mécs: „De én halálra ítélt is voltam.” „Áh, magukat nem engednék akkor el ide.” Így ment egész nap. Este, amikor visszamentünk – megszökhettünk volna egyébként, többször is adódott ilyen szituáció, de eszünkbe se jutott, mert úgyis elkaptak volna –, akkor a parancsnoknak humorosan mesélte, hogy ez a két hülye azt mondja, hogy... A parancsnok megmutatta a papírokat, hogy igazat mondtunk, mire a pasas rosszul lett, reszketett, le kellett ültetni, vizet vinni neki.

Aztán volt olyan, hogy a motozáson átvittünk egy görögdinnyét. Amikor visszaszállítottak bennünket a kiszállásról, mindenkit szorosan letapogattak elöl, hátul, mindenütt. Akkor éppen a soponyai gyerekvárost terveztem. Soponya-Nagyláng Fehér megyében van, egy nagyon szép, régi, U-alakú, barokk Zichy-kastélyból lett a gyerekváros a belügy pártolásával. Nekünk kellett megtervezni, áttervezni, és hozzáépíteni oktatási épületet, garázst, műhelyt, ilyesmit. Sokat jártunk le Soponyára. Amikor megérkeztünk, kinyílt a rabomobil ajtaja, az igazgató – Láng volt a vezetékneve –, aki nagyon kedves ember volt, azzal fogadott, hogy „uraim, úgy, ahogy szoktuk, friss disznóölés”. És akkor mi befrüstököltünk. Láng később fölakasztotta magát. Azért, hogy a kastélyba beépült templomépületet használni tudja, építtetett a falunak egy templomot. Ezt klerikális dolognak fogták föl, vizsgálatot indítottak ellene, és ő fölakasztotta magát. Este egy görögdinnyét ajándékba kaptunk, és azt át kellett valahogy vinni az ellenőrzésen. Fogadást kötöttünk egymás között, hogy átvisszük. Éjjel megérkeztünk a Gyűjtőbe,²¹ rengeteg műszerrel, egyebekkel. A görögdinnyét a szintező műszer tokjába rejtettük, azt valaki fogta, és bevitte. Másnap ünnepélyesen föltálaltuk a tervezőben a görögdinnyét. Óriási sikere volt. Legenda lett belőle, hogy ahol egy gombostűt nem engednek keresztül, hogy tudunk egy ekkora görögdinnyét átvinni.

– Hogyan szállítottak benneteket?

– Rabomobilban. Általában vasalva. Később már nem volt ilyen szigorúság. Bezárták a rabomobilt, az őrök ismerősek voltak, akkor már nem vertek bilincsbe. Volt egy rendkívül rendes, Ulveczki nevű öreg törzsőrmester őrünk, akit csak mi kaptunk meg a tervezőirodán. Lubecki bácsinak hívta mindenki. Szinte minden disznóságunkról tudott, talán még a rádiónkról is – mert később rádiónk is volt, Mécs Imre csinálta –, és nem adott fel bennünket. Valamiért szimpatizált a társasággal.

– Kik voltak rád hatással odabent?

– Ma ezt úgy mondják, hogy Göncz Árpádtól lefelé mindenki ott volt. De hát ez nem igaz, Göncz Árpád akkor egy volt a sok értelmiségi közül. Kétségtelen, hogy az egyik általam legjobban szeretett ember volt abban az időben. Egy rövid ideig, pár hónapig laktunk együtt, és nagyon jókat beszélgettünk. Nagyon színes társaság volt ezen az értelmiségi folyosón, és a későbbiekben is nagyon szerencsésnek tartottam magam ezért.

Hadd mondjak valamit zárójelben. A Nagy Imre-temetés után másnap hajnalban elutaztam Jugoszláviába egyhetes pihenőútra. Hazafelé – miután felismertek a HVG-ben vagy a 168 órában megjelent fényképem alapján – kiültettek a buszvezető mellé, hogy meséljek. A feleségem, aki egy objektív ember, azt mondta, az egész történetből az derült ki, hogy soha ilyen vidám, kedves, szórakoztató, intelligens társaságba nem kerülhetett az ember, csak a börtönben, mindenki irigyelt érte. Azt hiszem, hogy akkor a humor minket nagyon sok mindenen átsegített.

Ki hatott rám leginkább? Azt hiszem, hogy mindenki. Az embernek volt egy bevitt, fiatal korában kialakított erkölcsi alapállása, amiből nem engedett, de azon egy kicsit mindenki csiszolt, mint ahogy egy könyv is, amit az ember elolvas. Akire különösen felnéztem volna, nem volt. Valamiképpen eggyé tett bennünket a rabruha, a sorszám, az azonos viselkedési kötelezettség, a sapkalevétel, ha bejött egy taknyos smasszer.

– 1963. április 4-e előtt Kádár János bejelenti az amnesztiát a nyilvánosság előtt. Ennek politikai összefüggéseit ma már ismerjük. Mikor tudtad meg, hogy amnesztia lesz, és hogyan fogadtad a hírt?

– A végével kezdeném. Nem örültem egyértelműen. Nem okozott akkora eufóriát, hogy most kijöhetek. Óriási bizonytalanság volt bennem, és nemcsak bennem, hanem, azt hiszem, sokunkban, akik berendezkedtünk egy nagyon hosszú távra, én tizennyolc évre. Bent biztonságban éreztük már magunkat. Nagyfokú ódzkodás volt attól, hogy oda kell kimenni, ahol nyilván mindenki ellenség, ahol ránk fognak állni, vissza fognak hozni. Szóval nem okozott akkora örömöt a szabadulás, mint amekkorát kellett volna. Egyébként onnan tudtam meg, hogy volt kisrádiónk, amit Mécs és társai gyártottak. Amikor a magyar rádió először bemondta – gondolom, két nappal korábban –, reggel, az ötórai hírekben hallottuk. Többen is azzal kezdték, hogy rájuk biztosan nem vonatkozik, ők ki fognak maradni belőle. Drámai volt az a hajnali sorakozó a Gyűjtőben, amikor mindenkit kitereltek a trepnire a zárka elé, és lent egy szál villanykörténél – egy kicsit emlékeztetett arra, amikor Hruscsov XX. kongresszusi beszédét a Műegyetemen felolvasták egy szál villanykörténél, hogy ne lehessen jegyzetelni – fölolvastak egy névsort, hogy kire vonatkozik az amnesztia. Mécs Imrével voltam egy zárkában, és egy blokkba is osztottak be, egyszerre szabadultunk 1963. március 26-án délután.

A befogadóban fél napot vártunk a ruhánkra. Óriási felfordulás volt. Az őrök valami utasítást kaphattak, mert sokkal szolidabbak, kedvesebbek voltak – ha ugyan ilyen egy smasszernál lehet –, mint korábban. Fura érzéssel, várakozással mentünk ki. Egy korábban szabadult épületgépész kollégámon, Borbély Györgyön keresztül előkészítettem magamnak lakást, munkahelyet, csak nem tudtam, hogy mindjárt az első napi turnusban benn leszek. Ők csak másnapra vártak. Kijöttem, és nem volt hova mennem.

A feleségemtől még 1958-ban elváltam. Egyszer kaptam egy idézést, amit nem adtak a kezembe természetesen, csak a felügyelő úr mondta, hogy idézésem van a bíróságra. Előállítottak a Markóba a saját válóperemre. Ez a másodfokú tárgyalás előtt volt, még azt is be lehetett kalkulálni, hogy kivégeznek. Úgy éreztem, az a tárgyalás az utolsó alkalom, hogy úgy nyilatkozzak meg, mint a nagy forradalmár. Rengeteg évfolyamtársam volt ott, dugig volt a terem.

A Visegrádi utcában laktak az apámék, apám és a második házasságából származó mindenféle függelékek, mostohaanyám, annak a lánya és így tovább. Végül hozzájuk mentem. A cipőm föl volt kötözve spárgával, a civil ruhámat kihíztam, elég molyszagú is volt. Nehéz könyves csomagom volt. Háromezer-valahányszáz forintom volt, hat év alatt ennél többet kerestem, de sok könyvet vásároltam bent. A mostohanővéremnek a férje, aki nem egy bátor ember, és nagyon aktív párttag is volt akkor, rendkívül megijedt, alig akart beengedni. De aztán megérkezett a mostohaanyám és a mostohanővérem, éppen a temetőből jöttek, apám sírjától.

Apám végül is úgy halt meg, hogy nem találkoztunk hat és fél évig. 1956-ban összevitatkoztunk valami politikai dolgon, ő leszólt, hogy hőbörgő vagyok, mire én azt mondtam, hogy akkor nekünk nincs sok beszélnivalónk egymással. Beszélőre se hívtam soha. A tervezőirodában dolgoztam a börtönben, és az ablakból láttam a temetését, csak nem tudtam, hogy az övé. Mindenkit megismertem a temetésen résztvevők közül, de nem tűnt fel, hogy az apám nincs köztük. Az ő temetése volt 1962 novemberében. Rá öt hónapra szabadultam.

Reggel arra ébredtem, hogy körülállt ez a másodfokú rokonság, és közölték, úgy döntöttek, befogadnak, ott lakhatok. Nagy megnyugvást jelentett. Körülbelül egy hétig jártam személyi igazolvány után, nagyon nehezen kaptam meg. Mindig a nyomomban voltak, elég rutinos voltam ahhoz, hogy lássam. Körülbelül egy hét telt el, amikor még az egyetemről ismert barátom, Gérnyi Kálmán – aki akkor a XIV. kerületi Tanács vb. titkára volt – keresett meg a feleségével együtt. Elmondta, hogy a rádióból értesült az amnesztiáról, és felajánlott egy munkahelyet náluk, a tanácsnál. Egy feltételt szabtak, hogy mivel ez tanács és politikai szervezet, jó lenne, ha nem tartanék előadásokat a forradalomról meg egyáltalán. Nagyon rendesen fogadtak. Kertészmérnöki státusban helyezkedtem el. Két hét után előléptem kirendeltség-vezetővé. Útjavításokat, térburkolásokat és hasonlókat csináltunk. Úgy neveztek ki, hogy nem volt erkölcsi bizonyítványom, Gérnyi kezességet vállalt értem.

– Rendőri felügyelet?

– Hivatalosan nem volt, de azt tudtam, hogy követnek, és a házmester is elmondta, hogy minden este megkérdezték tőle, mit csinálok, dolgozom-e már. Egy év múlva lementem Szekszárdra, ott megkerestek, és közölték, hogy átvettek a pesti elvtársaktól, figyelnek, nehogy elkanászodjak. Jó pár év telt el, nyolc-kilenc, mire újra jelentkeztek. Akkor az egyik volt vállalatomtól kerestek meg, a Fővárosi 4. sz. Építőipari Vállalattól. Az igazgatóval együtt dolgoztam 1949-ben, akkor kőműves volt, én meg vízvezeték-szerelő. Közben ő igazgató lett, mindenkit elmart maga mellől, borzasztó értelmiségellenes, balos fiú volt. Kiásattatott engem valahonnan, és meghívott műszakiosztály-vezetőnek a Fővárosi 4-eshez. Előtte behívtak a Tolna megyei rendőrkapitányság állambiztonsági osztályára.

– Direkt beszervezési vagy valamilyen megkörnyékezési kísérletnek nem voltál soha áldozata?

– Nem. Olyan volt, de sokkal később, amikor útlevelet kértem, hogy rossz a maga baráti köre, meg felhagyhatna ezekkel, meg minket azért érdekelne. 1967-ben beadtam egy kérelmet a diplomamunkám megvédése miatt, amit elfogadtak annak idején, csak nem volt alkalmam már megvédeni, mert letartóztattak. Akkor az egyetemtől kaptam egy olyan jelzést, hogy a belügy érdeklődik utánam, lehet hogy be fognak hívni. Vártam, hogy azt fogják mondani, ha aláír valamit, akkor engedjük, hogy elvégezze, de elutasítást kaptam, nem hívott be a belügy.

– Meddig éltél a nem túl közeli rokonaidnál?

– Pontosan egy évig laktam náluk – egy nagyon picike szobában –, és nagyon jól éreztem ott magam, nagyon kedvesek voltak, semmi rosszat nem mondhatok róluk. Nagyon keveset voltam otthon, mert megkerestem majdnem mindenkit, vagy engem kerestek meg, akik abban az időben szabadultak.

– Mennyire mertetek összejárni?

– Volt egy-két ember, aki nem mert eljönni, és volt, aki abszolút nem zavartatta magát. A Palace Szálló földszintjén összejöttünk minden hónap egy bizonyos napján. Ebben állandó résztvevő volt Eörsi Pista, Vigh Tibor, egy fizikusra emlékszem még, aki valahonnan Pest környékéről járt föl. Összejöttünk, és nagyon jó börtöntörténeteket, veterántörténeteket meséltünk egymásnak.

Ha szabad visszautalni még a börtönidőszakra. Nem véletlen, hogy én kertészmérnökként kezdtem, amihez abszolút nem értek, nem is a szakmám. Nekem a börtönévekből nagyon jól jött az utolsó négy év, amit a tervezőirodában töltöttem. Rengeteg munkám volt, több mint száz épületet terveztem abban az időben, köztük olyanokat, mint a dobogókői belügyi üdülő vagy a szombathelyi fegyveres erők klubja, rengeteg mezőgazdasági épületet, ötvenet-hatvanat legalább. Megcsináltam egypár diplomatervet a belügyeseknek. Rengeteg olyan munka volt, ami a szakmai fejlődésemet jobban elősegítette, mint ha kint éltem volna. Aki kint élt, annak volt magánélete, gyerek, család, lakás, én örültem – ahogy mi mondtuk –, hogy nem vagyok a kaptárban, és reggel 7-től estig, ameddig csak engedélyünk volt, néha 9-ig is a tervezőirodában voltam. A belügy megrendelt minden magyar és idegen nyelvű szaklapot. Mivel az iroda kis létszámú volt, sok mindennel kellett foglalkozni, ami határterület volt, amivel nem kellett volna, ha az ember a saját szakterületén marad. Ha építészként dolgoztam volna kint egy tervezőirodában, akkor nem szedtem volna fel ennyi mindent. Ez adott egy olyan bátorságot, ami később is kamatozott.

– Mondtad, hogy a szabadulás híre nem volt egyértelműen öröm. Ebből kiindulva hogyan sikerült az első év?

– Nagyon rossz volt beilleszkedni, ezt mondom most utólag is. Tudom, hogy nagyon kevesen vallják ezt be, de lehet, hogy csak én vagyok ilyen érzékeny, hogy ezt így éltem át, és mindenki más egyértelműen örült annak, hogy kiszabadult. Ráadásul szerencsém is volt avval, hogy volt rögtön lakásom, volt hol laknom, volt munkahelyem, amely egy jó középszerű fizetést is adott. Nagyon furcsa volt a beilleszkedés, mert egyrészt kötött egy olyan ígéretem a munkahelyemen, hogy a közvetlen munkatársaimat nem agitálom 56-tal kapcsolatban. Ez azt is jelentette, hogy nem beszélek róla. Amikor a közvetlen helyettesem, Horváth Dénes azt kérdezte, hogy „Tibor bátyám, láttad-e tegnap este BB-t?” – Brigitte Bardot²² valamelyik filmjére utalt, és én nem tudtam, ki az a BB. Ilyenfajta visszailleszkedési nehézségek is voltak.

Azután a másik nemtől való elszakadás. A börtönben hat évig nem láttunk közelről nőt. Nagyon furcsa volt a találkozás. Bekerültem egy jó kis társaságba. Szijj Zoltán volt rabtársam és a nővére velük egykorú, tehát nálam öt-hat évvel fiatalabb fiúkat-lányokat szervezett össze. Nagyon üdítő vörösboros összejövetelek voltak, jól megvoltunk együtt, segítette a beilleszkedést és oldotta a félelmet.

– Jelezted, hogy egy év múlva megnősültél.

– Igen. Ennek az volt az előzménye, hogy a történetben már szereplő Borbély György kapott egy ajánlatot a Szekszárdi Tervező Vállalattól, hogy menjen le Szekszárdra épületgépész szakosztályvezetőnek, kap lakást. Borbély megkért engem, mint idősebb barátját, hogy menjek el vele a szerződéskötésre. Akkor megismertem a Szekszárdi Tervező Vállalat igazgatóját, Szablár Bélát. Erdei Ferenchez, Ortutayhoz, a népi irányzatokhoz közel álló ember volt, nagy lokálpatrióta. Pillanatok alatt megegyeztünk, hogy miután nem volt városrendezője, menjek le városrendezőnek. Nekem is felajánlotta, hogy kapok egy lakást, de csak akkor, ha nős vagyok. Volt akkor sok lány- meg nőismerősöm, de egyikkel se voltam olyan viszonyban, hogy ezt gyorsan aktualizálni lehessen. Volt valaki, akivel végül is megegyeztünk – nagyon kedveltük is egymást –, hogy lejön velem. A lakás ugyan késett, három hónapig szükséglakásban éltünk.

– De azért nevezd meg, légy szíves, második törvényes feleségedet.

– Zelena Ibolyának hívták. Árkalkulátor volt, ő Szekszárdon maradt.

– Miért?

– Eltelt tíz év, kaptam rá lehetőséget, hogy visszajöjjek, de ő nem akart. Volt egy súlyos munkahelyi balesete, és kialakult egy olyan fokú mozgáskoordinációs problémája, ami miatt utált tömegben menni. Szekszárdon a tervezőirodával szemben laktunk. Azt mondta, hogy azt a kényelmet nem adja fel azért, hogy Pesten órákat utazzon a munkahelyére. Nagyon jóban voltunk egyébként. Fölneveltem egy kislányt, akit az első házasságából hozott magával. A kislány fölvette a nevemet, ajándék volt az egyik születésnapomra. Saját maga kérvényezte a belügyben.

– És milyen volt az életed Szekszárdon általában?

– Babitsi gólyakalifás, tehát az a fajta középosztályba be nem fogadó hangulat fogadott. Ott csak az volt ember, akinek szőleje volt. Körülbelül másfél év múlva nyertem egy ÉVM dicséretet az első rendezési tervemmel – egy nagyközségnek volt a rendezési terve –, és kezdtek elismerni szakmailag. Részt vettem a műszaki közéletben, sok interjút adtam, cikkeket írtam és építési szaktanácsadást vezettem a helyi újságban. Megnyertem a Dunántúli Napló családiház-pályázatát. Ezután megkerestek a Lakáskultúrától, és cikkeket írtam a lapba. Kezdtem bejáratódni szakmailag. Eljött egy olyan időszak, amikor nem volt már olyan műszaki kérdés tárgyalása a pártbizottságon se, ahova ne hívtak volna meg. Azt hiszem, nem is tudták, hogy nem vagyok párttag.

Ez a vidám élet, a lubickolás a nagy elismertségben addig tartott, amíg egy kollégámmal – aki szintén börtönben volt – el nem határoztuk, hogy jelentkezünk marxista esti egyetemre, mert az 21 nap tanulmányi szabadsággal járt. Őt rövid úton elutasították, engem viszont behívtak egy csúcsbizottsághoz, amelynek tagja volt a megyei munkásőrparancsnok meg hozzá hasonló urak. Nyaggattak, hogy mondjam meg, miért jelentkezem. Valamilyen szakmai halandzsát adtam le az esztétikáról meg az építészet filozófiai tartalmáról. Mondták, ha annyira érdekel, beszéljek arról, hogy miket olvastam abban a témában. Elkezdtem Zsdanovnál. Ez tetszett nekik, de Lukács Györgynél már idegesek lettek. Ezek után nem vettek föl. Azt mondták az igazgatómnak, olyan fölkészült vagyok, hogy kár odajárnom. Azért is érdekes ez a történet, mert közben fölkért a helyi TIT, hogy tartsak előadást az ENSZ-ről valami évforduló alkalmából. Korábban rengeteg vetített képes belsőépítészeti előadást tartottam, még tájoltam is. Írtam Ipper Pálnak, aki pécsi rádiósként pár alkalommal vendégem volt Mohácson, hogy próbáljon meg valami anyagot szerezni nekem. Azt elárultam, hogy közben részt vettem 56-ban, meg ültem érte. Ipper írt Simai Mihálynak, aki az ENSZ Társaság elnöke volt már akkor is, és nagyon szép anyagot kaptam tőle: egy 16 mm-es hangosfilmet az ENSZ munkájáról és rengeteg fotót. Megtartottam az előadást, amelyen ott volt a megyei pártbizottság titkára is hallgatóként. Utána odajött, és felkért, hogy tartsam meg a marxista akármiben is. Mondtam, hogy szívesen, miért ne? Kiálltam a dobogóra, és azzal kezdtem, hogy nagyon örülök, hogy ez az intézet, amelyik... Ezt nem tudtam kihagyni. Még háromszor meg kellett ismételni az előadást. Ezzel valahogy újra előtérbe került, hogy börtönben voltam. Ebben az időben kerestek meg Pestről, hogy jöjjek vissza.

– De miért jöttél vissza Budapestre? Ebbe tönkrement a házasságod. A vidék kétféle lehet: vagy nagyon rászállnak valakire, vagy pont az ellenkezője. Te pont az ellenkezőjét fogtad ki.

– Igen. Humoros történetnek szoktam elsütni. Tillai Attila kollégám nagyon jó barátom volt, ő kezdeményezte, hogy szervezzenek Szekszárdon egy sakkbajnokságot. Én nagyon szerettem sakkozni, sokat sakkoztam a börtönben. Méccsel rendszeresen. Volt, amikor morzéval, mert nem voltunk egy zárkában. Lementem a sakkbajnokságra nyolc órakor, és fél kilenckor megnyertem. Kijöttem a térre, ott volt a Babits-szobor, azt mondtam, hogy innen el kell menni, itt nincs mit csinálni, itt már megvan a díszsírhelyem a temetőben. Ezek után jött a pesti megkeresés, hogy visszajöhetek ugyanabba a gyakorlati műszaki vezetői beosztásba, amiben a tervezőirodán is voltam.

1974. július 1-jén álltam be a Fővárosi 4. számú Építőipari Vállalathoz. Ez egy olyan vállalat volt, amelyik Budapest épületeinek egynegyedét tartotta karban. Ennek voltam műszaki főosztályvezetője, aztán osztályvezetője, időnként megbízott főmérnök, attól függően, hogy mit kellett csinálni. A szervezési munka teljesen elütött a korábbitól, tehát nem terveznem kellett, hanem kiviteli kapacitásokat összesakkozni, megbízókkal tárgyalni. Nagyon élveztem, és csináltam is három évig, amíg az igazgatóm el nem vesztette az eszét, és nem hozott fölém egy olyan főmérnököt, akivel nem tudtunk együtt dolgozni. Akkor mentem el a 43-as számú Építőipari Vállalathoz, amely abban az időben Közép-Európa legnagyobb építőipari vállalata volt, évi tizenkétezer panellakást épített. Ott ismertem meg a jelenlegi nejemet, Módli Ágnest.

Három év múlva megint egy nagyon érdekes munkára kaptam meghívást úgy, hogy kikértek a vállalatomtól. Az akkori Fővárosi Tanács létre akart hozni egy olyan műszaki főosztályt, amelyik valamennyi oktatási és művelődési intézmény háttérszervezését végzi. Tehát az óvodai pelenkáktól kezdve az iskolák karbantartásáig, áttervezéséig, sokmilliárdos programmal. Egy évfolyamtársam ajánlott be oda. A főváros letárgyalta a 43-assal – ahol pont akkor volt vezérváltás ráadásul, meg főmérnökváltás is –, hogy kiadnak egy évre, de ha kell, többre is. 1979. január elsején átmentem a fővároshoz, és két nap múlva megtudtam, hogy a szervezési főosztály ellene van az átszervezésnek. Kaptam egy irodát csomó olyan emberrel, akik nem csináltak semmit.

Csak napokig bírtam ki, hogy ne dolgozzak. Mindenfélét kitaláltam: szerveztem a Bartók-ház áttervezését, felújítását a Bartók-évfordulóra,²³ tanulmányokat írtam az óbudai Zichy-kastély felhasználhatóságáról. Egy idő után elfogyott a madzag, és kértem, hogy engedjenek vissza. A 43-asnál a személyzeti főosztályvezető, Bagi László elvtárs viszont nem fogadott vissza, mondván, hogy az előző vezérrel történt a megállapodás. 1980 elején három hónapig állás nélkül voltam. Már majdnem kilátástalannak tűnt a dolog, amikor kapcsolatba kerültem egy Budafoki Építőipari Szövetkezettel. Ott lehúztam hét évet építésvezetőként és műszaki osztályvezetőként.

– Fölmerül három kérdés: az egyik, hogy miért nem tudtál ilyen szakmai pályafutás közepette, befejezett egyetemi tanulmányok birtokában oklevélhez jutni, a másik az útlevél, a harmadik, hogy hagytak, hagytak, és egyszer csak utánad nyúltak.

– 1967-ban kértem, hogy megvédhessem a diplomamunkámat, miután abban az évben járt le a tízéves megszakítási idő az egyetemi tanulmányaimban. Egy csomó támogatóm is volt. Végül nagyon rövid levélben egy Kiss vezetéknevű, magas rangú úr a katonai bíróságról azt írta: „Kérése jelenleg nem aktuális.” Kész.

– A bíróság írta ezt, a katonai bíróság?

– Igen. Tudniillik a mellékbüntetésként kiszabott politikai jogvesztésben nem szerepel az, hogy nem lehet tanulni. Én erre hivatkoztam a fellebbezésemben. A Műegyetem elkövette azt a hibát, hogy nem zárt ki, ami még ráadásul csípte a szemüket. Mindenki ellen indult fegyelmi eljárás, ami általában kizárást vont maga után, de valami szimpátiaalapon az egyetem nálam elsumákolta a dolgot, nem zártak ki. Még arra is hivatkoztam, hogy én rendes tagja vagyok az egyetemi közösségnek. Az akkori Oktatási Minisztérium átküldte a kérvényemet a bíróságra véleményezésre, és a bíróság zárta rövidre, hogy nem aktuális a kérésem.

Voltam annyira makacs, miután legalább olyan jól érvényesültem, mint akinek diplomája van, hogy többé nem kérvényeztem, úgy éreztem, fussanak ők utánam, ha akarnak. Mindenhova beírtam, hogy mérnök, építészmérnök, a diplomaszámot nem töltöttem ki, vagy beírtam annak a befejezésről szóló papírnak a számát, amit a tanulmányi osztály adott ki, igazolva, hogy jó rendűen végeztem.

– Útlevél?

– Útlevelet nem kértem sokáig. Az első útlevélszerű összeütközésem akkor volt, amikor kaptam Sopronba egy családos beutalót, és nem kaptam meg a határsávengedélyt. Akkor bementem a kapitányságra, és nagy balhét csináltam, ezután megkaptam az engedélyt. 1974-ben kaptam piros útlevelet, ami öt évre szólt. Kék útlevelet viszont nagyon nehezen kaptam. A 43-as tervezett egy másfél napos túrát Bécsbe, kőszegi szállással. Én is beadtam a kérelmemet. Behívattak a rendőrségre, és azt mondták, hogy tulajdonképpen ők megadnák az útlevelet, de nekem nagyon rossz a baráti társaságom, ilyen emberekkel tartok kapcsolatot, mint a Mécs meg a Göncz, meg hasonló csirkefogókkal. Ha ezeket feladnám, és vállalkoznék arra, hogy valamiféle beszámolót írnék erről a bécsi utamról...²⁴ Mondtam, hogy nem értem. Egyrészt tudom, hogy annyi emberük van kint, amennyit nem szégyellnek, a másik, hogy én építész vagyok, ez a fajta közvélemény-kutató munka nekem nem áll jól, nem értek hozzá. Különben is ezek az emberek barátaim, és az önök elődjeinek a jóvoltából kerültünk egy társaságba, mert én még csak véletlenül se ismerhettem volna meg a katolikus Mécs Imrét, ha önök nem zárnak vele egy börtönbe. A mi barátságunk a börtönben született, és nekem az többet ér, mint egy másfél napos bécsi út. Útlevelet nem kaptam, de adtak egyszeri kiutazási engedélyt, ez volt az első nyugati utam, másfél nap Bécsben. Aztán volt még egy tortúra, amikor ugyancsak a vállalat szervezésében, cserealapon egy aranyos osztrák kisvárosba, Murauba lehetett befizetni tíz napot. Akkor újra lejátszottuk ugyanezt a cirkuszt, akkor is eseti kiutazási engedélyt kaptam. Legutóbb, amikor 1989 júniusában elmentünk Jugoszláviába, előtte egy hónappal adtam be a kérelmet, és visszautasítottak. Nagyon gorombán válaszoltam. Arra vigyáztam, hogy abban a levélben az a szó, hogy kérem, ne legyen benne. Kioktató, kemény levél volt. Akkor már a TIB meleg vizében evickéltem, és nagyon nagy szám volt. Végül behívattak a kerületi rendőrségre, és ott adták át az útlevelemet.

– Azt hiszem, nincs tanulság.

– Tulajdonképpen nincs olyan, hogy ezt az egészet egy masszába bele lehetne önteni. Annyi minden belefért ebbe a harminc évbe, hogy szinte hihetetlen. Az én személyes sorsom annyiban nem tipikus – éppen a feleségem mondta valamelyik nap –, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy a köztársasági elnök és a budapesti pártbizottság titkára azonos oldalon szerepel a magán-telefonkönyvében. Tehát Göncz és Gérnyi. Ez a börtönben is elkezdődött már. Olyanfajta besorolásom volt, hogy az Erdélyi ugyan nem kisgazda, de... – ezt mondta Mizsei Béla –, vagy a másik, hogy az Erdélyi ugyan nem kommunista, de lehet vele tárgyalni. Ez egyfajta olyan kiegyensúlyozott, lebegő gondolkodásmódot meg sehova nem tartozást, illetve mindenhova tartozást, egyfajta szabadságot adott, amivel kizárólag a saját erkölcsi elképzeléseim, normáim szerint választhatok helyet. Ez végig meghatározta ezt a harmincöt-negyven évet.

1 November 4-én reggel riadóztatták a Petőfi laktanyában a 8. gépesített ezredet, amely rövid tűzharcot vívott a Budaörsi úton a belváros felé haladó szovjet egységgel. A tűzharcot követően a szovjetek közel egy órán át lőtték a laktanyát.

2 Szűcs Jenőné (született Asbóth Erzsébet) negyedéves magyar–könyvtár szakos hallgatót 1957-ben a forradalomban való szerepe miatt kizárták az ország összes egyeteméről és főiskolájáról.

3 A bécsi Magyar Forradalmi Tanács, amelynek Renner Péter volt az egyik vezetője, állandó kapcsolatot tervezett kiépíteni a Magyarországon továbbra is ellenállni akarók, valamint az emigráció között, annak érdekében, hogy segítsenek külföldre juttatni azokat, akiket Magyarországon letartóztatás fenyeget, illetve hogy röplapokkal, rádió adó-vevővel, stencilgéppel, valamint lehetőség szerint fegyverrel lássák el azokat, akik nem adták fel a reményt.

4 Walter Renschler és Walter Menzel svájci diákok voltak, akik kapcsolatban álltak a bécsi Magyar Forradalmi Tanáccsal, vöröskeresztes küldeményeket kísértek Magyarországra. Rennerék felkérésére vállalták, hogy a vöröskeresztes küldemények mellett röplapokat, rádió adóvevőt és stencilgépet is Magyarországra szállítanak. Budapesten a Corvin köz egykori parancsnokának, Pongrátz Gergelynek az ajánlásával keresték fel Erdélyi Tibort.

5 Olyan zárt üzletekben, ahol csak a minisztériumok magasabb beosztású dolgozói vásárolhattak.

6 1957. július 29–augusztus 12. között tartották Moszkvában a VI. Világifjúsági Találkozót (VIT). A Szovjetunió megalakulása óta először látogatott egyszerre ennyi külföldi Moszkvába.

7 1956 márciusában a megáradt Duna elöntötte Mohács szigetét. A DISZ táborokat szervezett az árvízkárok utáni helyreállítás érdekében.

8 Király Béla nem tudott a bécsi Magyar Forradalmi Tanács konspiratív terveiről, általában ellenzett minden fegyveres tervet a forradalom és szabadságharc bukása után.

9 Bőcz Sándornét, született Kovács Terézt (1934) Erdélyi Tiborral egy napon, 1957. február 25-én tartóztatták le, és a Renner-perben másfél évi börtönbüntetésre ítélték. A periratok szerint Kovács Teréz nem tudott Renner megbízatásáról, őt Renner csak arra kérte fel, hogy írjon az Ausztriában megjelenő Nemzetőr számára.

10 Reményi Béla (1914–1962) 1953–1956 között az Irodalmi Ujság munkatársa volt.

11 Lukács Imre 1956 novemberében kapcsolatban állt az illegális Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalmat szervező Pozsár Istvánnal.

12 1957. február 25-én még érvényben volt a statárium, aminek értelmében halálbüntetésre lehetett ítélni azt, akinek a birtokában engedély nélkül tartott lőszer vagy lőfegyver volt.

13 A bécsi Magyar Forradalmi Tanács kapcsolatban állt Szabó Miklós kádárista ügynökkel, akinek döntő része volt Renner lebuktatásában.

14 A Renner Péter és társai-per tárgyalása 1957. október 14-én kezdődött a Budapesti Katonai Bíróságon. Az ügy a kémkedési vád miatt került a katonai bíróság elé. A tanácsvezető bíró Gáspár Gyula őrnagy volt.

15 Erdélyi Tibor a per negyedrendű vádlottja volt, vagyis az ő kihallgatását csak három társának (Renner Péter, Sörös Imre és Czájlik Péter) a vallomása előzte meg.

16 Az ügyész Tóth Antal őrnagy volt.

17 Renner 1957 februárjában következetesen a Kovács Péter álnevet használta, jóllehet hamis személyi igazolványa Varga Sándor névre szólt. Rennernek nem volt Kovács Péter névre kiállított igazolványa.

18 Sörös Imre abban bízhatott, hogy 1952-ben egyszer már jogerősen halálra ítélték, akkor 130 nap siralomház után kegyelmet kapott. Az életfogytiglani börtönbüntetésből 1956. július 1-jén szabadult.

19 A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezette különtanácsa 1958. február 3-án tárgyalta az ügyet és hozta meg ítéletét.

20 Sárga csikónak nevezték azt, akit jogerős bírói ítélete után újra elővettek, és új eljárásban ismét elítéltek (mint például a Baross téri felkelők parancsnokát, Nickelsburg Lászlót).

21 A Kozma utcai Budapesti Országos Börtön.

22 Brigitte Bardot (1934) híres francia színésznő, napjainkban közismert állatvédő.

23 1981-ben egész éves rendezvényekkel ünnepelte az ország Bartók Béla születésének századik évfordulóját.

24 A külföldre, elsősorban Nyugatra utazó magyarokat gyakran felszólította a Belügyminisztérium, hogy hazaérve adjanak beszámolót arról, hogy útitársaik milyen magatartást tanúsítottak az út során.

Az eredeti interjút Kozák Gyula, Mécs Imre, Hegedűs B. András készítette 1983-1994-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.