|
Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, hogy legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten nekiindultunk állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő még szeretett volna egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy olyan ötlete – közben ők a telefonkönyvből tájékozódtak –, hogy próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, hogy szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgató csoportvezetővel, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt szóba elegyedni velünk. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is, nála már van egynéhány volt politikai fogoly, ezzel betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: „Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz.” Ez úgy meglepte a személyzetist – kik is küldhettek bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta, hogy: „Rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni! Gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá!” Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Az Iskolai Taneszközök Gyárában anyagmozgató segédmunkásként folytattam a tevékenységemet körülbelül fél évig, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, javasolt betanított munkásnak. A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoznak volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlen egy személy volt, egy 56-os szegedi, negyedéves joghallgató, egyike a MEFESZ-akció elindítóinak, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, és emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyesen csináltam ezt a tevékenységet, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették, tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a 10–15 éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, aminek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam annyit megkeresni, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, nem általam végzett munkákat is az én lapomra számlázott, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Lényegesen kevesebb volt, mint az előző havi keresetem, de nem volt annyira szembeötlő. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Szabtam egy határidőt, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel – aki az Eörsi-perben az ötödrendű vádlott volt – összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Itt eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között. Aztán, amikor az üzem minden munkafolyamatát megismertem, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogy ha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam, ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és közben sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt. Ez 1963 tavaszán történt. Nem sokáig élveztem a vegyipari szakmunkás létet, mert megláttam egy újsághirdetést, amelyben fizikust kerestek az anódgyárba. Bejelentkeztem telefonon, és hogy ne menjek ki potyára a Budafoki útra, közöltem, politikai elítélt vagyok. Megkérdeztem, kizáró ok-e a felvételnél, hogy 1957-ben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt hatévi börtönre ítéltek, amelyből három évet töltöttem le, és azóta segédmunkásként dolgozom. Ezt egyrészt azért mondtam, mert sok értelme nem lett volna feleslegesen odamenni, másrészt, ha rögtön ezzel sokkolom őket, talán többre megyek, mintha ott kezdem bevallani. A személyzetis, aki egyébként munkavédelmis volt, ráharapott erre a szövegre, és azt mondta, menjek csak ki, majd beszélgetünk. Kimentem, elbeszélgettem az osztályvezetővel és egy fizikus kollégával. Azt mondták, természetes, hogy nem értek a félvezetőkhöz, amit nem tanítottak még, amikor én egyetemre jártam, de bele lehet jönni, ők is csak egy-két éve foglalkoznak vele. Meg is egyeztünk abban, hogy elmegyek hozzájuk gyártmányfejlesztő fizikusnak. A munkaügyön viszont kiderítették, hogy nem kaphatok náluk annyit, amennyit szakmunkásként a Budapesti Vegyiműveknél kerestem. Erre én megmakacsoltam magam, és azt mondtam, hogy nem megyek oda. Elnézést kértem az osztályvezetőtől, hogy igénybe vettem az idejét, és elindultam kifelé. Az egyik titkárnőt futtatták utánam, hogy menjek vissza, mert mégis lenne valamilyen megoldás. Úgy gondoltam, nyilván nem állnak sorban a portán a fizikus diplomával rendelkező személyek, hogy feltétlenül ott szeretnének dolgozni, és visszamentem. Felvettek, és ki is derült, hogy a hirdetésre én voltam az egyetlen jelentkező, csak velem tudtak madarat fogni. Én viszont ezt már olyan előrelépésnek könyvelhettem el a segédmunkás és szakmunkás tevékenység után, amely minőségileg az iskolai végzettségemnek megfelelő munkakörré alakulhat. Az évek folyamán aztán szépen bedolgoztam magam a szakterületre. Elmentem egy német nyelvtanfolyamra, és szakfolyóiratokat kezdtem fordítani.
– Hol lakott ezekben az években?
– Két és fél évig a bátyáméknál laktam. A vegyiműveknél egy technikus fiú felvetette nekem, hogy: „Te, Bandi, kellene venni egy nagyon olcsó telket, amire felhúznánk valamit, te is, én is, és ott ellakhatnánk.” Tetszett a gondolat, de pénzem természetesen nem volt erre. Végül Budafokon nagyon olcsón találtunk egy száznyolcvan négyszögöles telket, amit fejenként hatezer forintért megvettünk. Elfeleztük, ő alulra épített egy lakást, én pedig felülre deszkából egy három és félszer három és fél méteres, szerszámoskamra néven szereplő, víkendházszerű valamit. Nádpadlóval kibéleltem, palával beburkoltam, és megkaptam rá az engedélyt, de csak szerszámoskamrára. Időközben a szüleim lottósorsoláson nyertek egy cseh szobabútort, amit nekem adtak. Azt ott felállítottam, és 1963-tól 1969-ig ebben a víkendházban laktam. Villany, víz nem volt a telken. Volt egy teatűzhely, amiben időnként begyújtottam, de az első telet még fűtés nélkül töltöttem ott el. A mosakodást meg tudtam oldani a munkahelyemen, csak aludni jártam haza. Akkoriban délutánonként rengeteget jártam a műszaki könyvtárba, ott fűtöttek, meleg volt. Én ebbe a faházba nősültem. Ugyanis időközben az anódgyárban beszálltam egy öröklakás-akcióba. Harmincezer forintot kellett befizetni, de mire én azt összeszedtem kölcsönökből – a szüleimtől és az egyik szegedi nagybátyámtól –, a képembe röhögtek: „Maga csak nem vette ezt az egész akciót komolyan?” Volt harmincezer forintom, és elkezdtem valamilyen lakásmegoldást keresni. Az egyik anódgyári mérnöksrác, aki Rózsavölgyben benne volt egy társasház-építési akcióban, mondta, ott annyi sikkasztás történt, hogy onnan már többen szálltak ki, mint be, próbáljam meg azt. Kockáztattam, és beszálltam egy már megkezdett negyvenlakásos társasház-építési akcióba. 1968-ban megnősültem, viszont 1968 őszére nem készült el a társasház, ezért a feleségem ebben a víkendházban töltött el velem egy telet – de akkor már fűtöttem. A következő év áprilisában költöztünk be az öröklakásunkba. Ez azért is érdekes, mert én közben elvesztem a rendőrség számára. Időnként a XIX. kerületben lakó bátyámék házánál érdeklődtek a szomszédoktól, hogy mi van velem. Ők mondták, hogy nagyon sokat dolgozom, éjjel-nappal benn vagyok a gyárba, hogy fizikus lettem stb. Azt viszont nem árulták el, hogy csak ritkán megyek oda, és csak látogatóba. Ott voltam bejelentve, a többéves víkendházban-lakás illegális volt. Amikor viszont beköltöztünk az öröklakásba, át kellett jelentkeznem a XXII. kerületbe. A rendőrség megkapta a papírokat, és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy engem figyelni kell. A társasházban, egy másik lépcsőházban lakott egy rendőrségi alkalmazott nő – valamilyen rangja biztosan volt –, aki időnként érdeklődött a szomszédaimnál, hogy kik járnak hozzám.
 |
|
 |
|
|
|
A faház, amelyben Ebinger Endre lakott |
|
|
|
|
|
A priuszom törlése lezajlott az anódgyárban olyan formában, hogy kijött egy rendelet, amely szerint az öt évet meg nem haladó börtönbüntetésnél a büntetett előélethez fűződő hátrányoktól közkegyelemmel mentesülnek mindazok, akik ebbe a kategóriába beleférnek. Viszont, akik nem esnek bele ebbe a kategóriába, azoknak tíz év eltelte után lehet kérelmezni a mentesítést a megyei bíróságtól. 1960-ban szabadultam, 1970-ben letelt a tíz év, és én azt gondoltam, hogy nem árt kérni a priuszom törlését. Hozzáteszem még, hogy 1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg a Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Én mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt. 1970-ben tehát felmerült bennem, hogy célszerű lenne mentesülni a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Elsősorban azért, mert az sem volt kellemes, hogy a személyzeti osztályon ott volt a papírom, amelyben szerepelt, hogy voltam büntetve, másrészt pedig szerettem volna külföldre utazni. Megírtam a kérvényt, aminek az volt a lényege, hogy ettől eddig itt és itt dolgoztam, munkámmal, magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel, engem zavar a büntetett előélethez fűződő hátrány, ezért kérem a megyei bíróságot, hogy mentesítsen. Az anódgyárban hárman voltunk büntetett előéletűek, egy fizikus kollégám, egy grafikus és én. A személyzetis nő, aki időnként szeretett velünk lelkizni – talán pszichológiára járt –, nagyon pozitívan véleményezte a kérvényemet, mondhatnám, én diktáltam neki, hogy mit írjon. Mint utóbb kiderült, haragban volt a párttitkárral, és éppen elmenőben volt a vállalattól. Beadtam a kérvényt a bírósághoz. Akkor költöztünk be az öröklakásunkba, amikor a kérvényem elbírálása zajlott. Tartottunk egy lakásavatót szűk családi-baráti körben, ami éjfélig vagy egyig tartott. Másnap fél nyolc táján éktelen csengetésre ébredtünk. Fürdőköpenyben mentem ajtót nyitni. Egy rendőr főhadnagy állt előttem. Bevittem a konyhába, ahol üdítős üvegek – szeszt mi nem is fogyasztottunk – és poharak voltak elmosatlanul. Én kezdtem mentegetőzni, hogy lakásszentelőt tartottunk. Ő meglepődött, hogy nem is ittunk alkoholt. Elkezdett kérdezgetni: hol dolgozom, kikkel járok össze, és ehhez hasonló kérdéseket tett fel. Miután egy fél órát beszélgettünk – ő nem jegyzetelt, időnként mosolygott egy kicsit –, elég határozottan megkérdeztem, hogy miért érdeklődik utánam. „Ja – azt mondja –, ezzel kellett volna kezdenem. Maga beadott egy kérvényt a bírósághoz, ebben az ügyben jöttem ki környezettanulmányra, nekünk ezt ilyenkor végre kell hajtani.” Én nem érdeklődtem, hogy a kerületi kapitányságról vagy máshonnan jött-e. Közben a feleségem is kijött, és megrémült, mikor látta, hogy egy rendőr hadnaggyal beszélgetek. Mondtam, semmi különös, csak a kérvénnyel kapcsolatos dolog. Körülbelül félórás beszélgetés után nagyon udvariasan elköszönt. A látogatás után két-három héttel megkaptam az Elnöki Tanács határozatát, amely szerint mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és hogy erről értesítik a nyilvántartást, a kérelmezőt, és talán a bíróságot. Ezt a papírt beraktam a többi iratom mellé, és életemben csak egyszer vettem elő, amikor meghiúsult egy NDK-beli utazásom azért, mert a személyzetis azt mondta, hogy ahhoz erkölcsi bizonyítványt kell kérni. Ugyanis az útlevélkérelembe beírtam, hogy nem voltam büntetve, ehhez nekem akkor már jogom volt. A személyzetis kifogásolta ezt, mert a nála lévő iratok alapján büntetett előéletű voltam, azt ugyanis nem tudta, hogy mint privát ember töröltettem a priuszomat. Másnap bevittem, és letettem az asztalára. Ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy kérjek erkölcsi bizonyítványt. Az út meghiúsult, viszont néhány hét múlva megérkezett az új erkölcsi bizonyítvány. Bevittem a személyzeti irodára, a személyzetis most már elfogadta, hogy büntetlen előéletű vagyok. Csatolta volna be a dossziémba, én viszont megfogtam a dossziét, és kiszedtem belőle mindazokat az oldalakat, amelyekben a legkisebb utalás is volt a büntetett előéletemre. A személyzetis toporzékolt, hogy ezt nem lehet, ez be van sorszámozva. Kitéptem a legelső önéletrajzomat is, amit hozzájuk beadtam. Olyan határozottan csináltam, hogy nem mert beavatkozni. Kitisztítottam a dossziémat, és visszaadtam neki. Ezzel rendeztem le a büntetett előéletemhez fűződő hátrányokat. Amikor átjöttem ide, a Villamosipari Kutatóintézetbe, ugyanaz lett az osztályvezetőm, aki 1963-ban felvett az anódgyárba. Megkérdeztem tőle, hogy mit tegyek, teljesen tiszta a dossziém, azonban mindenki ismeri a múltamat, jogom lenne letagadni, de nem fűződik hozzá semmiféle érdekem. Azt válaszolta, hogy írjam be, és írjam oda, hogy milyen határozat alapján mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Így is tettem. Ezt csak azért mondtam el, mert itt sem tagadtam le, de itt már nem tapasztaltam semmiféle hátrányt ezzel kapcsolatban. Viszont az hátrányt jelentett számomra, hogy amit a középkorú időszakomban elvesztegettem szakmailag meg egyébként, azt természetesen nem lehet polihisztor módon pótolni. Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak. Innen, a Villamosipari Kutatóintézetből egy alkalommal voltam külföldi szakmai látogatáson, Berlinben a főosztályvezetőmmel, és egyszer vettem részt a lipcsei vásáron. Általában azok utaztak, akik osztályvezetővé avanzsáltak, míg nekem erre ilyen előzmények után természetesen semmiféle esélyem nem volt, holott a szakmai teljesítményem alapján lett volna. Tehát ezek a hátrányok megvoltak.
|
|
 |
|
|
|
Ebinger Endre kegyelmi határozata a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről |
|
|
|
|
 |
|
|
|
Ebinger Endre erkölcsi bizonyítványa |
|
|
|
|
|
– Mint elmondta, egy ideje egyre többet foglalkozik azzal, hogy kiderítse, mi történt 56-ban. Miért ilyen fontos ez most önnek?
– Ez egy érdekes kérdés. Én azt hittem, hogy a két gyerekem tizenkét-tizenhárom éves koráig nem tudta, hogy az apjuk börtönben volt. Én mindig nagyon vigyáztam rá, hogy a családi, baráti beszélgetéseken, ahol ők is jelen vannak, ne terelődjön szó erre a témára, de kiderült, hogy már évekkel korábban a rokonoktól vagy édesapámtól megtudták, hogy 56-os ügyben börtönben voltam. Ha nem is érzékelték politikailag, hogy ez mit jelent, azt kell mondanom, hogy büszkék voltak rá, semmiféle szégyenérzet nem volt bennük emiatt. Kérték, meséljem el nekik, hogy mi volt, hogy volt. Azt mondtam, majd akkor, ha tizennyolc évesek lesznek, addig felesleges, mert esetleg olyan politikai hiányosságaik vannak, hogy nem értik meg. Ettől megnyugodtak. Most már viszont tizennyolc éves múlt a kislányom. Mondtam is nekik viccből, hogy majd elmegyünk a Legfelsőbb Bíróságra, kikérjük az ítéletem indoklását, és együtt elolvassuk. Én humorizáltam, de részben komolyan is gondoltam. Nem tudtam, hogy időközben felgyorsul a folyamat. Ez volt az egyik momentum, hogy a családom előtt tiszta kép legyen. Ehhez most sok minden besegített. A másik pedig az, hogy az egész folyamatot annyira összeszennyezték – főleg a mosonmagyaróvári történéseket
–, hogy erkölcsi kötelességemnek tartom, amit ebben az ügyben segíteni tudok, vagy a tisztázáshoz hozzá tudok tenni, azt megtegyem.
Hozzáteszem, hogy a tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel, ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam arról, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Bizonyos fokig én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig, ezzel megtisztelnek. Ők már az első perctől kezdve, letartóztatásomtól kezdve rehabilitáltak. De hát az sem mindegy, hogy a hivatalos szervek mikor rehabilitálnak engem, a többieket és mindenkit.
|
|
 |
|
|
|
Látogatás a váci börtönben: az 50-es zárkát egészségügyi szobává alakították (balról Ebinger Endre, Mihala Ferenc és Hrabovszky László) |
|
|
|
|
 |
|
|
|
Göncz Árpád és Ebinger Endre III. kerületi díszpolgárrá avatásuk napján |
|
|
|
|
|
– Miféle rehabilitációra gondol? Mi az, amiben rehabilitációra szorulnak, és hogyan lehetne ezt megoldani?
– Én nem szorulok rá, de elvárom. Elvárom, hogy minél előbb mondják ki, akiket az 1956-os forradalomban való részvételük miatt elítéltek, azokat ártatlanul ítélték el. Nekem ennyi elég. Én ezzel az ügyet de facto lezártnak tekinteném. De ha csak azzal akarják megoldani a kérdést, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrány alól mentesítenek, az engem nem elégít ki. Ha én bárkinek azt mondom, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól ilyen és ilyen határozat mentesített, azzal azt is kimondtam, hogy engem megbüntettek, néhány évet börtönben töltöttem, de nincs benne az, hogy ártatlanul voltam benn. Én soha nem tartottam bűncselekménynek, amit elkövettem. Az más lapra tartozik, hogy célszerű volt-e ezt így kihangsúlyozni vagy sem, hiszen itt bizonyos fokig egy sakkjátszma zajlott. Engem csak az elégítene ki, ha egyértelműen kimondanák, hogy én, a másik, a harmadik, a negyedik nem volt bűnöző, bennünket ártatlanul ítéltek el. Az aztán már nem érdekel, hogy aki engem ártatlanul elítélt, azzal mi van, mi lesz, él-e még vagy nem. Olyan elképzelésem nincs, hogy ebből akármilyen formában tőkét kovácsoljak. Például, hogy a három évet fizessék meg, mert tíz, húsz év múlva esetleg még ez is felmerülhetne. Az ilyesmi engem nem érdekel. Az viszont igen, hogy ha patyolatlelkű voltam előtte, ugyanolyan patyolatlelkű legyek utána is. De ez még most nincs meg. Beszélünk arról, hogy ennyit vagy annyit ítéltek el, de azt nem mondták ki, hogy ártatlanul. Ez a felülvizsgálat egy nagy humbug. Ha nem mondják ki egyértelműen, hanem megint kezdik, hogy a peranyag... Látjuk, hogy a peranyag milyen hatalmas irathalmaz, és hogy mennyire szét van szóródva. Nekem kételyeim vannak, hogy egyáltalán fellelem valahol is az anyagomat. A közeljövőben majd elkezdek utánajárni. Kételyeim vannak, hogy kiteszik elém az egészet, és én azt megnézhetem. Kíváncsi vagyok, melyik pincéből, hogyan kerül elő majd az iratanyag.
|
|
