Pákh Tibor: "Kádár letagadott bennünket"

– Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Az autógyárból jártak be fiatalok esti egyetemre, mérnökhallgatók a műszaki egyetemre, és szerettek oda eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem, ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy én október 23-án délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő-kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz.¹ A Vigadó tértől együtt mentem a tervezőirodásokkal, először a Lánchídhoz, aztán át a Lánchídon, s utána végig a Fő utcán a Bem térre. A szabadulásom óta ezt az útvonalat okt. 23-án meg is szoktam mindig tenni. A nyolcvanas években is mindig fél háromkor elmentem a Bem-szoborhoz virágot vinni. Volt, amikor a munkásőrök bevittek abba az épületbe, ami most az MDF-nek a székháza, vagy különböző helyekre elcitáltak. De volt, amikor le tudtam tenni a virágomat, például 1985. október 23-án. Szóval csatlakoztam hozzájuk, velük együtt mentem el a Bem térre. [...]

	A szovjet emlékmű lerombolása a Vigadó téren

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Az ember látta, hogy az egyenruhás² kiskatonák is, mert hisz ott, a Külügyminisztérium előtt egyenruhás kiskatonák voltak, kirakták a magyar zászlót. Ahol mentünk, csatlakoztak hozzánk. Ez óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, akkor vissza, be az Alkotmány utcán. Mentünk az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre. És volt a már közismert „elvtárs”-konfliktus, ahol a tömeg mondta, hogy „nem vagyunk elvtársak”. És aztán jött a Gerő-beszéd³ is, ami még jobban földühítette az embereket. Egy idő után aztán a tömeg onnan kezdett szétoszlani. Én először elmentem a nyomdába. A Földművelésügyi Minisztérium meg a Néprajzi Múzeum mögött volt egy nyomda⁴ , ahol lehetett a röplapokat sokszorosítani. Onnan pedig a Rádióhoz mentem. A Rádiónál, amikor én odaértem, akkor már lövöldözés volt.

	Égő teherautók a Magyar Rádió épületénél 1956. október 23-án este

– Hallott arról, hogy a Rádiónál történik valami?

– Hát, akkor már híre jött annak, hogy a Rádió előtt a pontok beolvasását követelik, úgyhogy én is a tömeg egy részével a Rádió elé mentem. A másik része a Sztálin-szoborhoz ment. És én a Rádióval átellenben, azt hiszem, Pollack Mihály térnek hívják most azt a teret, a Nemzeti Múzeum kertjébe mentem a kerítéshez. Egy idő után a Múzeum körúton, a Bródy Sándor utcán keresztül bekanyarodott a Pollack Mihály térre egy katonai alakulat. Egy páncélautó orrára fölállt egy magas, piros arcú őrnagy vagy alezredes, és tőle azt követelték a Rádióban lévő ávósok, hogy oszlassa szét a tömeget, és lövessen rájuk. Azt válaszolta nekik, hogy ő pedig nem lövet a tömegre, ő a néphez tartozik, és megtagadta ezt. Erre lelőtték. Ezt én láttam. Ezt én így láttam.

– A nevét tudja?

– Nem, a nevét nem tudom. Az újságban, 1991 táján, megjelent egy interjú egy volt fogolytársammal, aki azt állította, hogy ő volt a parancsnoka annak az alakulatnak, ami valószínűleg úgy is van, amelyik oda bekanyarodott – azt hiszem, Solymosinak hívják. Ő volt a parancsnoka ennek az alakulatnak, és őt akarta lelőni a Múzeum-kertből egy ávós. De egy ávós főhadnagy, akit ő jól ismert, félrelökte a kezét, és így menekült meg. Ezt pedig én, aki ott voltam a Múzeum-kertben, csak cáfolni tudom, mert akkor a Múzeum-kertben ávósok nem voltak. Akit lelőttek, azt a Rádióból lőtték le valakik. Úgyhogy ezt én állítom. Ez már azóta többször elhangzott, sőt az egyik október 23-i tüntetésnél ez az úr a Bródy Sándor utca felőli karzatra ki is állt, és akkor mondta, hogy én vagyok az, aki így meg úgy. És én közbekiabáltam, hogy nem igaz. Persze nem maradt visszhangja, de de facto én ott álltam.

No, most fiatalok jöttek hozzám, hogy „bácsi, tessék eljönni velünk, mert Nagy Imre bácsihoz akarunk menni”, mondták ők, és egy teherautóra föltuszkoltak. Elmentem velük az Országházba, ahol nem engedték be őket. Hogy aztán később mi történt, nem tudom. Ez az, amit tudok mondani az eseményekről, ami szerintem hitelt érdemlő és lényeges. A másik, amiről nem olvastam és nem hallottam még, az pedig az volt, hogy október 24-én reggel egy orosz alakulat jött Szentendre felől. Felkanyarodtak a Margit hídhoz, de nem mentek rá a hídra, hanem lent megálltak. Fönt a Margit hídon ide-oda ingázott egy lezárt fedelű orosz páncélkocsi. Hosszú ideig. És sehol nem olvastam még, hogy ezt hogyan és mivel magyarázzák.

Ezzel kapcsolatosan amit még mondanék, hogy én az Országház előtt sebesültem meg 1956. október 25-én, amiről mások azt írják, hogy sortűz volt. Hát az nem sortűz volt, hanem az egy folytatólagos, huzamos vérengzés. Amikor a lövöldözés elkezdődött, az egyik orosz páncélkocsi mellett álltam, és először ott próbáltam fedezékbe bújni. Azt mondják általában, hogy a Földművelési Minisztérium tetejéről volt ez a sortűz. No most: nemcsak onnan volt, hanem volt az Országház tetejéről is, például ez az orosz páncélkocsi először az Országház tetejére lőtt, azt szórta meg. Onnan elmenekültek...

	A parlamenti sortűz elől menekülő tüntetők

– Kik ültek az orosz páncélautóban?

– Oroszok. Voltak rajta magyarok is, akik már az Astoriától kezdve ezekkel együtt jöttek. Én is tudtam velük beszélni, az oroszokkal. Ezek ismert ügyek. Ami viszont nem – én csak azt mondom, ami megfontolást igényel. Elmenekülni nem lehetett. Nem szétzavarni akarták, hanem lemészárolni az embereket. Mert a bekötőutakban is álltak páncélkocsik, és lőttek a térre. No most, amikor egy kicsit elállt a tüzelés, akkor én sokadmagammal bemenekültem az Országház déli bejáratának árkádja alá. Az alá menekültünk be, úgyhogy dugig volt az árkád. Zörgettem, hogy engedjenek be bennünket, mert az Akadémia utca torkolatából is lőttek. Akkor még volt egy fölvonulási épület, ahol a villamossín most elfordul, ahol a József Attila-szobor van, mert akkor épült még a metró. És hát mikor a tüzelés egy kicsit megszűnt megint, akkor mi újra próbáltunk menekülni, mert pont szemben voltunk ezzel a páncélkocsival. És én akkor sebesültem meg az Akadémia utca torkolatába beállított páncélkocsiról leadott lövésektől, és egy darabig feküdtem a halottak között, később bemenekültem a felvonulási épületbe. Tehát ez a lövöldözés, ez a mészárlás olyan másfél óráig tartott. Azt írják, hogy majdnem száz halott volt. Nos, hát nagyon sok halott volt. Engem mint sebesültet a halottakhoz hasonló módon, teherautóval vittek el később. És ennyi az, ami az én részvételem, utána kórházban voltam.

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket... Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagyteremben voltunk körben elhelyezve. A németek ki is akartak vinni engem magukkal, mert az oroszok elzavarták őket. Akkor az oroszoknak a Bristol Szállodában volt valami parancsnokságuk, és oda rendelték be ennek a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a vezetőjét. És ez a német herceg⁵ – most nem jut eszembe a neve – volt a másik, akit még oda berendeltek. Fölszólították őket, hogy távozzanak. November 12-én elküldték a németeket. Akkor én tulajdonképpen elmehettem volna velük. De hát nem mentem. Aztán mikor jött oda egy magyar orvos vezető, akkor tőle már hallottam, hogy a kórházakból is szedik össze az embereket. Gyorsan hazaszállíttattam magam. Hol a feleségem, hol a körzeti orvos égette lápisszal a sebemet. Valamikor november 17-e körül hoztak haza.

– A felesége milyen híreket vitt önnek a kórházba?

– Hát nézze, nem a feleségem hírei voltak az érdekesek, mert ő inkább aggódott. Én a híreket a kórházban rádióból szereztem, hisz állandóan hallgattam a külföldi adásokat. Én értettem különböző nyelveket, és azokat hallgattam, egyfolytában figyelemmel kísértem az eseményeket. Úgyhogy akkor még kaptam ott a kórházban levelet, illetve hírt a hercegprímás úrról [Mindszenty József] is, de hát végül is bekövetkezett a november 4-i orosz beavatkozás. Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és így tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de hát már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. És ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt átmentem Csepelre. És akkor láttam – a tököli repülőtér az autógyár mellett van –, hogy vonult föl sok-sok páncélautó meg páncélkocsi a Csepel Művekhez, a főbejárathoz, a főterekre, hogyan foglalták el Csepelt akkor ténylegesen az oroszok, és hogyan tartották megszállva heteken keresztül. Mert arra mentem ki az autógyárból, nem a ráckevei HÉV-en mentem ki, hanem szándékosan mindig Csepelen keresztül. Tehát hetekig figyeltem. És az volt az utolsó ilyen nagy ellenállás.⁶ Az már január közepe fele volt, amikor a csepeliek nem voltak hajlandók befogadni a kormánybiztost.

– Mikor szerzett tudomást arról, hogy a bátyja emigrált?

– A kórházba nem jött be elbúcsúzni, a feleségem mondta el, hogy elment. Baráti csoporttal ment el, úgyhogy búcsúzni nem jött be hozzám... Így utólag ezt most már nehéz. Én nem voltam hajlandó elmenni. Tulajdonképpen nem marasztalom el azokat, akik elmentek, pláne akiket üldöztek, nem ártottak azzal, hogy elmentek, sőt így utólag talán még jó volt, hogy elmentek. A különböző elszakított területeken lévő kisebbségnek az érdekeikért ők tesznek legtöbbet, akik kint vannak Amerikában, vagy például a bátyám Svédországban. Akkor nem örültem neki, hogy az a társaság, amelyiket én úgy becsültem, azoknak a zöme, a potenciális vezető réteg elhagyja az országot. De hát ez így alakult, ezen már kár meditálni. Én nem mentem el, pedig hát elmehettem volna én is kényelmesen, de nem tettem.

– Voltak olyanok, akik esetleg megfordultak a kórházban, hogy más csatlakozókat is maguk mellé gyűjtsenek, és úgy menjenek ki?

– Nem, nem. Nézze, ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik itt szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelességét, velünk szimpatizáltak. Nagyon jól megértettük egymást, de hát amint az oroszok fölszólították őket, hogy vonuljanak el, elvonultak. Újságírók is jártak be, beszéltem velük, de azok nem voltak ilyen szempontból meghatározóak. Viszont figyelemmel kísértem az eseményeket, ezeket a szakáll-levágásokat például. Én is egy időre szakállt növesztettem, és aztán levágtam, mert hallottam, hogy többeket becipeltek egy kapu alá, szárazon leborotválták a szakállukat, és összeverték őket. Több ismerősömet is összeverték, akik szakállat növesztettek, mondván, „amíg az oroszok ki nem mennek, addig nem borotválkozunk”.

Szóval az ellenállásnak számos ilyen jele volt, ugye volt a MUK, Márciusban Újra Kezdjük, meg sok ilyen dolog. Sok apró kis jele volt az ellenállásnak.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Jensennek a magatartását pedig messzemenően megbecsülöm, meg hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos tiltakozások. Az ember hallotta, hogy ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt.⁷ De hát mindenki úgy magyarázza meg ezt, ahogy tudja, nem az én feladatom ennek a megítélése. Az tény, hogy amikor az autógyárban hozzám odajött az akkor már MSZMP-s aláírásgyűjtő, én mondtam, hogy szó sincs róla, én örülök neki, hogy az ENSZ-ben tárgyalják a magyar ügyet. Mert hisz az adott reményt nekünk, a magyar ügy tárgyalása. Mert nézze, manapság vannak ilyen nagyokosok, akik azt mondják, hogy „á, ez kilátástalan volt, veszett fejsze nyele”. Én az 1956-os szabadságharcot mindvégig győztes eseménynek tartottam.

Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, ahogyan később nekem elmondták, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, és meg is sebesült, és ennek ellenére még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy, valamikor 57 végén nekem fölmondtak, engem akkor onnan kirúgtak szabályszerűen. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam, én meg hát azért a magam kis dolgait végeztem. Onnan pedig átmentem a Műszaki Fordító Irodába, ami a Lónyai utcában volt, akkor még Szamuelynek hívták. Ennek az állományában voltam, amikor egyszer reggel mentem le a Bimbó út meredek részén, mellém állt egy autó, és kiugrott három pasas belőle. Benyomtak, lenyomtak a hátsó ülésre, betakartak a kabátommal, és aztán behurcoltak a Gyorskocsi utcába. Szóval 1960-ban hurcoltak el, ráadásul a feleségem akkor nem volt állásban, a feleségem áldott állapotban volt a gyermekünkkel.

– Tehát akkor kocsival beszállították a Gyorskocsi utcába. Mennyi ideig tartották őrizetben?

– Hát nézze, a Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni. Ott körülbelül öt hónapot voltam. Az ötödik emeletre vittek föl. Egy besúgó módszeresen tájékoztatta őket. Gyakorlatilag teljesen törvénytelen volt mindaz, amit produkáltak, mert hisz amiket én írtam, azokat zömmel megkapták. Beszolgáltatták nekik. És hogy hűtlenséget kreáltak ebből az ügyből, az is ostobaság volt, mert hisz ellenséges szervezettel soha semmiféle kapcsolatom nem volt. Az Egyesült Nemzetek Szervezete az nem ellenséges szervezet...

– Mikor volt az elsőfokú tárgyalás?

– 1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy milyen törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak az autógyárból, a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként. Beidézték a főnökömet, aki azt mondta, hogy Pákh szidta az oroszokat, nem akarta aláírni ezt meg azt. Akkor egy fordító kollégámat idézték be: „Szidta az oroszokat”, „Én figyelmeztettem” – meg ilyen marhaságokat mondott. Egy harmadik tanú egy férfi volt az autógyárból, akit különben nem is ismertem. Ettől azt kérdezték, igaz-e, hogy ott fordíttattak mindenféle elavult orosz dolgokat az autógyárban. Azt mondta, hogy igaz. „Mit tud a Pákhról?” Azt mondta: „Én semmi rosszat nem tudok a Pákhról mondani.” Megidézték a legutolsó munkahelyemnek, a MÜFI-nek (Műszaki Fordító Irodának) az igazgatóját, akit úgy hívtak, hogy Balázsi.⁸ Akkor nem tudtam, de korábban ávós alezredes volt. Egyike annak a 17 személynek, akiket 1962-ben kizártak azzal, hogy frakcióztak Rákosival. Tehát a 17 bűnbak egyike.⁹ Szóval kihallgatták, és kérdezték tőle, hogy mit tud erről a megveszekedett ellenforradalmárról. Azt mondja, hogy: „Kérem szépen, nekem jó fordítóra volt szükségem, a Pákh jó fordító, én fölvettem.” Hát, azt kérdi a bíró: „Milyen dokumentumokhoz juthatott hozzá?” Azt mondja: „Semmihez sem juthatott hozzá, mert hisz nálunk külön kezelik a bizalmas információkat.” Azt mondja erre föl: „Ne dicsérje tovább!” Kezdett célozgatni neki egy nőügyre, hogy ne dicsérje tovább. Ávós alezredes volt régen az igazgató, és a bíró azért, hogy befolyásolja, egy nőügyre kezdett célozgatni. Így zajlott le az első fokú tárgyalás.

No most, a tárgyaláson hangsúlyoztam, hogy amiket én írtam, nyilvánosságra hozott könyvekben jelentek meg, például ami az oroszokkal kapcsolatos, a Vnesne ekonomicseszkij vzaimnoszvjaz kölcsönös gazdasági kapcsolatokról szóltak, teljesen nyilvánosan. Tehát semmi más. Senki nem mondott rám semmi olyat. Csak hogy az oroszokat elmarasztalja, meg hogy megsebesült. És hát azt, hogy nem írtam alá az ENSZ-es ívet, úgy állították be, hogy én föllázítottam a munkatársaimat, hogy ne írják alá. Na mindegy, büszke vagyok arra, hogy az országban volt egy olyan csoport, amelyik testületileg nem írta alá. Ez a műszaki könyvtár volt a Csepel Autógyárban, ott voltunk vagy tízen. Voltunk öten fordítók, két gépíró, a könyvtáros és a könyvtárvezető.

Szóval ez így zajlott le. A végén kötelet kértek. 15 évet kaptam első fokon. Utána 15 évet kaptam másodfokon.

– És mivel indokolta a bíró, hogy mérsékli a büntetését?

– Semmivel se indokolta a mérséklést. 1961-ben már nem szívesen csináltak 56-os dolgokat, bár ezzel körülbelül egy időben zajlott, azt hiszem, az utolsó olyan 56-os per, amelyben még hármat fölakasztottak, csupa koholt vád alapján.¹⁰ Annak az egyik még életben lévő vádlottja, Pásztor Géza¹¹ nekem zárkatársam is volt. Ez is teljesen koholt vádak alapján történt. Egy másik férfi, a szegény Józsi bácsi, aki borbély volt, bent halt meg a börtönben. Neki borbélyműhelye volt a Keleti pályaudvar közelében. És belevonták őt egy Köztársasági téri, Baross téri csoportba, amelynek a keretén belül három embert formálisan felakasztottak. Az egyik volt a Nickelsburg, akit már egyszer elítéltek, akkor visszavitték, és fölakasztották, a másik volt egy Hámori nevű, a harmadik Kovács. Ugyanakkor hosszú ideig úgy szerepelt, hogy 1958-ban voltak az utolsó kivégzések. Pedig 1961-ben még utánuk is fölakasztottak egyet.¹² Hogy aztán ki mindenkit még, azt én nem tudom, mert a börtönben zömmel el voltam különítve. Több mint nyolc évig el voltam különítve, úgyhogy keveset voltam így a többiekkel együtt.

	Nickelsburg László

Hát a Kádár-rendszernek a politikai pereiről általában eléggé téves elképzelések vannak az emberekben, ugyanis itt Kádárékat próbálják valamilyen módon idealizálni. Hogy milyen megfontolás alapján, azt nem tudom. Mert a Kádár-rendszer az tulajdonképpen a legsötétebb és legvisszataszítóbb valami volt, a képmutatás és a hazugság dominált minden megnyilatkozásukban, a közvéleményt próbálták teljesen félrevezetni. Úgyhogy én nem tapasztaltam semmiféle konszolidációt, meg amit ilyesminek mondanak. Sőt, mondanak normalizálást is, és sokan el is fogadják, mert azt mondják, hogy az 1963-as amnesztia után kialakult egy konszenzus, meg beletörődés meg belenyugvás meg gulyáskommunizmus. Meg hogy jólétet teremtett Kádár, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Nem teremtett jólétet Kádár. Megkezdődött a KGST-integráció és szakosítás, még a lefogásom előtt. Már a lefogásom előtt szájról szájra járt itt az a kis vicc, hogy a KGST-integráció keretében mi szállítjuk Moszkvának a húst az ő káposztaleveséhez. És ennek fejében Moszkva megengedi nekünk, hogy a mi húsunkat belefőzzük az ő káposztalevesébe. Ez a vicc kifejezi, hogy már akkor mennyire gyarmatosították az egész gazdasági életünket.

Kádár semmiféle jólétet nem teremtett! Ez ostobaság. Az 56-os szabadságharc veszteségeinek a pótlását, ami az oroszoktól idejött, később még meg kellett fizetnünk. Még velünk fizettették meg. És ezeket nem mondják meg, nem számolják föl nekik, sőt senki se számolja föl.

Úgyhogy ami engem illet, a sebesülésem meg a föllépéseim folytán lefoghattak volna már korábban. De hát gondolom, szerettek volna összehozni valamilyen nagy deklasszált összeesküvést, mert hisz rám állítottak besúgókat. Tulajdonképpen megszoktam, hogy szaglásznak meg leskelődnek, és ez különösebben nem is zavart.

– A lakása közelében is megfigyelték, vagy csak a munkahelyén?

– Volt, amikor észrevettem, volt, amikor nem is törődtem vele. Volt, amikor fölhívták külön az ember figyelmét, hogy érezd, hogy megfigyelünk. Ez olyan, hogy tényleg nagyon helyesen írta meg annak idején Orwell: „1984, Big brother is watching you”, hogy érezze az ember a megfigyeltség állapotát. És ha valaki nehezen viseli a megfigyeltség állapotát, akkor esetleg tényleg pszichotikus tünetek is jelentkezhetnek rajta. Mivel én megszoktam ezt az állapotot, ezért különösebben nem is ügyeltem rá, hozzászoktam. Szabadulásom után is állandóan leskelődtek, különböző módszereket használtak. Na, tehát a lényeg az, hogy valamit szerettek volna összehozni, amikor – már meséltem – bevittek a Gyorskocsi utcába. Ott persze mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek engem az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. Tehát az egész vizsgálati dolog csak arra ment ki, hogy szerettek volna összehozni valamilyen nagy összeesküvést. Mert hisz a besúgók tájékoztatták őket, amiből kiderülhetett, hogy ilyesmi nem volt. Időnként abszolút drasztikusak voltak. Például előfordult olyasmi, ugye, hogy a körmömre ütöttek, vagy előfordult olyasmi, hogy leütöttek kihallgatás közben. Persze egy későbbi jelentésben ezt úgy tálalták, hogy én ráborítottam az íróasztalt a vizsgálótisztre, és ezt torolták meg.

Édesapámnak írtam egyszer egy verset, szegénynek, akit ugye mindentől megfosztottak, igen nyomorult körülmények között élt, és volt néhány tyúkja, és aztán „Apám tyúkja” címmel írtam egy verset. Persze rendszerellenes versike volt, és azzal fenyegettek, hogy az apámat is lecsukják azért, mert ezt a verset megtalálták nálam. Szóval ilyen módszereket alkalmaztak. Sétára összesen hogyha háromszor kivittek. Ez a „Susogó” nevű intézmény, ez önmagában véve arra szolgált, hogy kiélje magát a titkosrendőrségi nyomozó szerv, amelyiket még most is valamilyen módon lepleznek és mentenek a nyilvánosság elől. Amikor próbáltam utánanézni az irataimnak, itt még a vizsgálótisztnek a nevét is kihúzták.

A börtönön belül tevékenykedett egy úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt helyzet az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály a börtönön belül exlex állapotot tartott fönn. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni. És hát ezek jogtalan kihallgatásokat rendeztek, és tulajdonképpen az én 24 fegyelmi fenyítésem gyakorlatilag azzal függött össze, hogy én megtagadtam alávetni magamat az operatív osztály kihallgatásának. Ugyanis jogerős elítéltként belügyi szerv legfeljebb akkor hallgathatott volna ki, ha az ügyészség elrendeli. Mivel pedig az ügyészség nem rendelte el, ezért amikor 1963 nyarán vagy őszén első alkalommal jött az őr, hogy „gyűjjön, Pákh”, mondom, „hova, hát szeretném tudni, hogy hová, a lábamat én teszem egyiket a másik elé”, mondja meg, hogy hova. A végén azt mondja, hogy „az operásokhoz”. „Hát az egy belügyi szerv, hogy mennék én oda.”

– Így nevezték az operatív bizottságot, hogy operások?

– Ez nem operatív bizottság, ez operatív osztály volt. Maga a szó is az orosz operatiból származik, egy az egyben átvették ezt a teljesen jogtalan és törvényellenes módszert, hogy politikai foglyokat ilyen szekatúrának és ilyen vegzatúrának tettek ki a börtönben. Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor hogyha bemegy, már ott csak le kell ülnie azokat az éveket. Mondjuk a börtönön belül ki van téve, abban az időben is ki volt téve minden zárkaajtón a magatartási szabályzat: a jogok és a kötelességek föl voltak sorolva. Így többek között az elítéltnek joga volt a munkához. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték. Ez volt a hivatalos neve is. A vizsgálat alatt erre egyáltalán nem volt lehetőségem, egyszer sem. Na most, én fokozott igazságigényű és igazságszerető ember voltam egész életemben, olyan környezetben is nőttem fel. Az a sok-sok hazugság és képmutatás, ami itt már intézményessé vált, az hihetetlenül bosszantó volt. Hogy az embereknek egyrészt azt mondják, hogy vannak jogaik, másrészt ugyanazt kedvezménynek állítják be. Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven Gyűjtőbe. Az első másfél évet az embernek fokozati zárkán kellett eltölteni. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak kellett fokozatot töltenie. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak, és tulajdonképpen ott mindig zárkán voltak. Elvileg naponta kellett volna sétára vinni, gyakorlatilag majdnem mindig meg is történt ez, de nem egy órára, hanem 25 vagy 30 percre. Azt gondoltam, hogy most már itt csak az szükségeltetik, hogy az ember kibírja azt a 15 esztendőt, amire elítélték. Vádiratot ugyan nem kaptam, ítéletet nem kaptam, és azóta sincs se vádiratom, se ítéletem. Az ügyész mind a két fokon kötelet kért, tehát halálbüntetést kért rám. Azt állították rólam, hogy én egy elvetemült ellenforradalmár vagyok, aki kötelet érdemel, ami persze ostobaság volt, de hát abban az időben már nem nagyon voltak halálos ítéletek. A tanúkat természetesen megfenyegették. A tárgyalás elején azzal kezdtem, hogy tiltakozom a vizsgálati idő alatt elkövetett törvénytelenségek ellen, de semmiféle reakció nem volt. És ezek még csak bele se kerültek azokba a jegyzőkönyvekbe, amelyek manapság ezzel kapcsolatosan olvashatók.

Végül 15 évre ítéltek első és másodfokon is. Utána vittek a letöltő házba, és ahogy mondtam, először a fokozati zárkát kellett végigszenvednem. Ami tulajdonképpen a kezdete volt a börtönidőnek. A fokozati zárka után is ott tartottak egy darabig zárkában. Elvileg a börtönszabályzat szerint munkába kellett állítani azokat az elítélteket, akiknek a fokozati zárka idejük letelt, de ezt a munkába állítást a börtönön belül tevékenykedő operatív osztály szabta meg. Ezt eleinte még nem tudtam, csak akkor kezdtem megsejteni, amikor először vittek munkába. Az pedig úgy történt, hogy a börtönön belül működött egy úgynevezett fordítóiroda. És mivel civil foglalkozásom szerint jogász vagyok, de jogászkodni nem hagytak, fordítással foglalkoztam, fordítóként kerestem a kenyeret. Természetesnek tűnt, hogy oda visznek, mert ha valaki valamihez ért, azt kell vele dolgoztatni. Körülbelül olyan másfél-két hónapot lehettem én a fordítóirodában. Abban az időben hárman dolgoztunk egy zárkában mint fordítók. Igen kiemelkedő személyiség az egyik közülük.¹³ Egyszer összehívták a társaságot, az egyik fogolytársamnak volt egy olyan ügye, hogy a hozzátartozóival szemben pimaszul viselkedtek, és ezt ott velünk ismertették. Hát akkor én fölszólaltam... A fogolytársamat, akit ez a méltánytalanság ért, Nagy Eleknek hívták, a csepeli munkástanácsnak volt az elnöke. Másnap aztán zárkára tettek két másik fogolytársammal együtt, akiket nem tudom, milyen megfontolásból választottak ki.

– Kik voltak ezek?

– Az egyik már meghalt, azt Ragálynak hívták, és ő is a fordítóirodán dolgozott. A másik az Molnár. Ezeket is valami miatt velem együtt leváltották, és zárkára rakták. Úgy hívták, hogy magánzárka, de nem egyedül volt az ember egy zárkában. A fegyelmi zárkákban viszont szigorúan egyedül tartották az embert. Fegyelmi zárkába először csak 1963-ban kerültem... 1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak.¹⁴

– A szakirodalom úgy tudja, hogy több száz elítéltet nem érintett az 1963-as amnesztia.

– A budapesti országos börtönnek két csillagja van. Mindkét csillag háromágú. A háromágú csillagok mind kétemeletesek voltak... Hát az én számításom szerint 800, uszkve 1000. És eleinte szerették ezt úgy beállítani, hogy kevesebb. Még az 1990-es évekből vannak olyan irományok, amelyek néhányról, néhány tucatról szólnak, de véleményem szerint 800-1000-re tehető azoknak a száma, akik abban az időben még visszamaradtak.

Sokan ott maradtak az ismerőseim közül, és hát nagy volt a fölzúdulás. Ennek az egész részleges amnesztiának, amit ők teljes amnesztiaként pertraktáltak, az alapja az volt ugye, hogy Moszkvának roppant kellemetlen volt, hogy minden évben elővették az Egyesült Nemzetek Szervezetében a magyar ügyet. Ez a „magyarügy”, tartotta életben a magyar nemzet átlagát, mert hisz a magyar nemzet átlaga mindvégig abban reménykedett, hogy előbb-utóbb az Egyesült Nemzetek Szervezete beavatkozik. Nagyon elmarasztaltuk annak idején Hammarskjöldöt, hogy nem látogatott el Magyarországra. Nos hát az Egyesült Nemzetek Szervezetében végül is – úgy látszik – megegyeztek, hogy leveszik a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről,¹⁵ hogyha ezt az eredetileg normálisnak tervezett amnesztiát végrehajtják. De hát ez lett belőle. És ennek a megegyezésnek a folytán az Egyesült Nemzetek Szervezete akkori főtitkára, U Thant el is jött Magyarországra. Kádár Jánossal együtt ellátogattak a Csepel Művek Csőgyárába, és ott Kádár János előadást tartott, amelyben azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit se tartanak börtönben. Mi a börtönben értesültünk erről a kijelentésről, bár a napilapokat nem kaphattuk meg, ami eléggé fura, hogy ugye még a kommunista párt napilapjait sem, hiszen jó pontot szerzett az, aki előfizetőket szerzett. Viszont voltak kis rádióink, amelyekkel értesüléseket tudtunk szerezni. A rádiók germánium diódával készültek, volt egy hosszú kivezetésük, amit antennaként használtunk. A membránja lecsiszolt cipőkrémes-skatulya volt. Hogyha ezt az egész zárkarendszeren végigvezető fűtőcsőhöz tartottuk, amely antennául szolgált, akkor Budapest I-et meg tudtuk hallgatni.

– Ez kinek az ötlete volt?

– Hát, hogy ez kinek az ötlete volt, azt én nem tudom, végül is a foglyok sok mindenre rájönnek. Énnekem tulajdonképpen az elkülönítésben mindig is volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam... Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották – csúnya néven hipisnek mondták. A motozást magát hívták hipisnek. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket. Le kellett vetkőznünk egészen csupaszra, és akkor még az alsó üregbe is betekintettek, hogy nincs-e oda valami eldugva. De közben már a zárkákat végigtúrták, azt is végigmotozták. Úgyhogy igen nehéz volt bármit is elrejteni. Csodálkozom azokon, akik sok mindent meg tudtak őrizni, mert gyakorlatilag ez csakúgy, mint a ruszki fogságban is, képtelenség volt. Mert nagyon drasztikus volt ez. Mert hisz az embernek a fekhelyét, és azzal egy időben saját magát is végigmotozták.

A kis rádiót a zsebkendőmben tartva tudtam elrejteni. Bele volt téve a zsebkendőbe, és amikor motozás volt, akkor mindig kifújtam az orrom, és közben beledugtam a számba. És itt, ahol hiányoztak a fogaim, úgy tartottam, hogy nyugodtan tudtam beszélni is vele. Ez a kis rádió körülbelül olyan 4 centiméter átmérőjű kerek kis dolog volt, aminek a magassága olyan háromnegyed centiméter-egy centiméter volt. Csak akkor találták meg egyszer nálam, amikor a megfigyelőben voltam már, és ott nem lehetett használni. Mások kibontották a fogpasztástubusnak az alját, kinyomogatták a fogpasztát, és oda tették bele ezt a kis rádiót.

– Ezt hány alkalommal tudta eljátszani, hogy a foga közé rejtette?

– Hát sokszor tudtam eljátszani, mert sűrűn volt. De miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam ennek a kihallgatásnak, utána már leváltottak, úgyhogy attól kezdve mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre már nem engedtek, és zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mert akkor már én végképp el voltam különítve. Mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam. A fogolytársaim is nagyon háborogtak, mert hisz kiket tartottak vissza? Nagyon sok olyan fiatalembert, akiket azzal vádoltak, hogy a harcokban valamilyen módon részt vettek. Bebizonyítva semmi nem volt, hogy ők lelőttek-e valakit, vagy nem. Tehát lehet, hogy még csak nem is lőttek senkire se, csak valamilyen módon ott voltak az eseményeknél... No most, ezeket már eleve ki kellett volna, hogy engedjék, mert a rendelet értelmében, akit 56-tal kapcsolatosan bármilyen bűncselekmény miatt tartóztattak le, akár harcok, akár úgynevezett hűtlenség, akár más miatt, azt mind ki kellett volna engedniük, mert a jogszabálynak ez volt a lényege. És ezek a 18, 19, 20 éves fiatalemberek méltán háborogtak már azért is, hogy bezárták őket. De nem engedték ki őket, és ráadásul még le is tagadták őket. Amíg engem nem különítettek el, nagyon soknak a nevében írtam ügyészi panaszt a legfőbb ügyészhez.

– Sokuk nevében?

– Nem. Mindenkinek személy szerint. Elvileg mindenki csak a saját nevében léphetett fel. Én, amikor Kádár letagadott bennünket, akkor a letagadás tényét kifogásoltam. Mégpedig úgy, hogy az 1962. évi büntető törvénykönyvnek a 9. szakasza sorolta föl az úgynevezett államellenes bűncselekményeket. Államellenes vagy politikai bűncselekmény, ez teljesen mindegy. Ez sorolta föl ezeket a bűncselekményeket, és én a Btk.-ból a legfőbb ügyésznek írt beadványomban fölsoroltam ezeket a bűncselekményeket, és utaltam arra, hogy ennyi és ennyi elítélt ilyen és ilyen bűncselekmények miatt itt sínylődik, holott Kádár János azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak börtönben. És ezért a személyi jogainkat durván sértő sajtóközleménynek a helyreigazítását követeltem. Na most, elvileg az elítéltnek joga volt panasszal élni, amit én be is adtam. Ennek a módja az volt, hogy az ember kért úgynevezett kérelmi lapot. Ezt a kérelmi lapot a nevelőtiszttől kellett kérni. Ez a nevelőtiszt nem azonos az operatív társasággal, a nevelőtiszt az igazságügy fennhatósága alá tartozik. Ettől a nevelőtiszttől kellett kérelmi lapot kérni, és a kérelmi lapra kellett az ember a panaszt megírja. Először azzal kaptam vissza a nevelőtiszttől a panaszomat, hogy én nem írhatok az egész börtöntársadalom nevében. Erre úgy módosítottam, hogy a saját nevemben, de ugyanúgy fölsoroltam a hozzá csatlakozó egyéb dolgokat is. Nagy volt a fölháborodás, volt olyan fogolytársam, aki nyíltan fölszólalt ezzel kapcsolatosan.

Mikor ez a beadványom zajlott, akkor teljesen összefüggés nélkül, minden előzetes kérelem nélkül egyszer csak azt mondták, hogy elvisznek engem a tököli rabkórházba kivizsgálásra. Én nem mondtam, hogy beteg vagyok, semmit se mondtam. És beraktak a rabónak nevezett, személyszállításra kialakított teherautóba. Beraktak, és mellém ültették egy fogolytársamat, akit én korábban nem ismertem. És miközben ott beszéltünk, ő elmondta, hogy ő éhségsztrájkot kezdett azért, mert letagadták... Pásztor Gézának hívják.

Egyszerre szállítottak ki bennünket, egymás mellé ültetve, abban reménykedve, hogy majd valami olyasmit kiagyalhatnak, aminek semmi alapja nem volt, mert hisz mondom, mi korábban nem találkoztunk egymással. De hát később jó fogolytársam volt. Később zárkatársam is volt, amikor egyszer elkülönítés után néhány hétre a suszterájnak nevezett cipészműhelybe osztottak be munkára. Ócska bakancsoknak kellett levágni a talpát.

A Földes Péterrel kétszer voltam együtt. Először a vizsgálati osztályon egy darabig, és utána, a fokozati zárka idején egy darabig. Rendes, jó fogolytárs volt, igazán csak jót tudok mondani róla. Őt is harmadolással engedték szabadon, ha jól emlékszem. 13 évet kapott valami egészen fölháborító dolog miatt, mert hisz semmi mást nem tett, mint hogy a szabadságharcunkkal kapcsolatosan tájékoztatást adott külföldre. De hát még sokan maradtak ott 1963 után. Például az előbb említett Pásztor Géza is.

Hogy ki miért maradt tovább, azt nem indokolták senkinek se. Nem mondták, hogy te ezért maradsz, te azért maradsz. Nagyon sok embert engedtek el hűtlenséggel is 1963-ban. Gondolom, megfontolták, hogy kit érdemes elengedni, kit nem. Ezt én nem tudom. Talán valaha majd fény derül rá. Olyasmi is előfordult, hogy egy perben elítélt több személy közül az egyiket elengedték, holott hűtlenséggel került be, a másikat nem. Később kiengedték. Szerintem valamiféle tudatos elgondolás volt a részükről. De hogy a tudatukat mi mozgatta, azt én nem tudom, mert meg kell, hogy mondjam, énnekem soha semmiféle közöm nem volt ehhez a párton belül működő ellenzéki... Szóval éntőlem az úgynevezett kommunisták mindig teljesen távol voltak, és személy szerint nem is voltam kíváncsi ezekre a személyiségekre.

Az biztos, hogy megkülönböztetések voltak. Hogy aztán ők milyen alapon csinálták, azt nem tudom. Mert például nem tudom, miért tartották benn azokat a fiatalokat, akik végül is egyáltalán nem lettek volna veszélyesek rájuk nézve, mert hisz nem lehet azt mondani, hogy meggyőződéses ellenségei lettek volna a hazai viszonyoknak. Én meggyőződéses ellensége voltam mindig a hazánkra rátelepedő megszálló birodalomnak, az önrendelkezési jogunkért, alapvető demokratikus jogainkért mindig is harcoltam, mert ellentétben azzal a szemlélettel, hogy Magyarországnak nem voltak demokratikus hagyományai, ezzel ellentétben én nagyon is meg voltam győződve, hogy nekünk igenis nagyon is szép demokratikus hagyományaink voltak.

– Visszakanyarodva az amnesztiához, illetve Kádár kijelentéséhez...

– Hát szóban gyakorlatilag majdnem mindenki tiltakozott. Az őrségnek ez roppant kellemetlen volt, mert mindenki tiltakozott. Mindig és folyton tiltakoztak. Hogy aztán hivatalos formában kinek a tiltakozása? Nem tudom, hogy ki kihez fordult hivatalosan. Mindenesetre az én tiltakozásomnak volt egy utójátéka is, mert körülbelül a panaszom beadása után vagy másfél hónappal vittek a börtönparancsnoki irodába, ahol a börtönparancsnokon kívül ott volt az országos börtönparancsnok, akkor ott volt egy hadbíró ezredes, ő játszotta a rangidőst. Volt egy rendőr alezredes meg még mások. És amikor az őr bevitt oda, akkor ez a rangidősnek tűnő úr odafordult a többiekhez: „Íme az ellenség, aki még a börtönben sem bír a bőrében lenni.” Ezzel kezdte. Akkor mondtam, hogy hát először is a börtönnek szabályai vannak, úgyhogy be kell tartani azokat. Abban az időben egyébként már nem állítottak a falhoz bennünket hivatalosan, mert 1962-ig arccal a fal felé kellett állni, de 1963-ban már nem. Hogyha valaki a folyosón elment, akkor a falhoz kellett fordulni. A falhoz kellett állnunk, ha nem mentünk.

Tehát amikor odavittek, akkor mindjárt a börtönparancsnoknál tisztelettel jelentkeztem, végigmondtam a hatjegyű számomat, mert hat számjegyből álló száma volt az embernek, és azt végig kellett mondani, ilyen és ilyen számú elítélt tisztelettel jelentkezik. Én ezeket a formaságokat mindig meg is tartottam, és tisztelettel jelentkeztem. Mondtam az illető úrnak, hogy „amennyiben a legfőbb ügyész úrnak beadott panaszomra tetszett választ hozni, akkor szíveskedjék azt közölni”. Mondom: „Én írásban adtam be a panaszomat, szíveskedjék...” Erre ő azt mondta: „Hát hogy gondolja maga, hogy magának erre írásban én választ adok?” Hát, mondom: „Én írásban adtam be.” Mindjárt azt mondta: „Hát honnan tudja maga, hogy a Népszabadság mit írt?” „Mert hisz – azt mondja – a Népszabadságot maguk nem olvashatják.” Mondtam neki, hogy „eléggé szomorú az, hogy ilyen kérdés fölmerülhet, hogy mi nem olvashatjuk...” „Honnan ismeri maga az 1962. évi büntető törvénykönyvet, mikor maguk ilyet nem kaptak?” Mondtam neki, hogy „ez is egy eléggé szégyenteljes kérdés, mert hisz bennünket 1962-ben átminősítettek az új Btk. szerint, úgy soroltak be bennünket. A 1962-es módosítás fölsorolja az államellenes bűncselekményeket.” Erre a többiekhez fordult. és mondta, hogy „lám, még itt is milyen cinikus”, vagy ilyen jelzőket használt. És hát én akkor odafordultam a börtönparancsnokhoz, és mondtam, hogy „tisztelettel kérem akkor a visszavezetésemet”.

Azt hiszem, Nagynak hívták abban az időben, aztán utána jött valami Krupsó vagy valami ilyesmi. Jobban tudom ezeknek az operásoknak, az operatíveknek a nevét... Azoknak Pásztor alezredes volt a parancsnokuk, és hát azok büntetgettek engem folyton.

Úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. És akkor elvitt ezekhez. Elvitt volna. Csak én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem. Mondtam, hogy: „Parancsnok úr, én szégyelleném magam, hogyha én börtönparancsnok lennék, és mások rendelkeznek, mások szabják meg, hogy mi történjék a börtönben.” De hát ennek ellenére megkaptam a 20 nap szigorított magánzárkát. Először 20 napra elviszik az embert egy üres zárkába. Nincs ott semmi, csak egy lebetonozott lábú priccs, fapriccs. Este beadnak pokrócot, és akkor kap reggel, ha jól tudom, két deci kávét, fél adag kenyeret, csak 20 dekát, és kosztból is csak fél adagot kap, tehát két deciket a levesből meg a főzelékből. 20 napig.

– Mivel töltötte az idejét a zárkában?

– Zömmel sétáltam az ajtótól a falig. Ingáztam, jártam és közben próbáltam memoritereket felidézni. Meg főképpen elmélkedtem, imádkoztam, ilyen dolgokat módszeresen. De hát van, aki nagyon nehezen bírja a zárkát. És az ember azt gondolná, hogy akik természetközelben élnek, azok könnyebben viselik el az ilyen magánzárkát. De ez nem így volt, mert tapasztaltam, hogy leginkább az olyanok nem bírták. Eltörték a kanalat, amit beadtak, és lenyelték, vagy fölvágták az ereiket, mert... Ezt főképp olyanok csinálták, akik zömmel természet közeli életmódot folytattak. Na, szóval sokan nem bírják az ilyen magánzárkát.

Ez a kihallgatási próbálkozásuk sikertelen volt. Néhány héttel később újra jött egy őr, hogy menjek az operásokhoz. Mondtam, hogy ügyészi elrendelés szükségeltetik. Nem mentem, akkor újra megfenyítettek fegyelmi tárgyaláson. Parancsmegtagadásért fenyítettek. Harmadszor is lezajlott ugyanez. Megtagadtam, elment. Akkor jött egy feljebbvalója, valami törzsőrmester. Akkor is megtagadtam, és amikor mentünk be a munkahelyről, jött az őrparancsnok, és azt mondta, hogy „nézze, jöjjön, elviszem”. Mondtam: „Akkor megyek el, ha megígéri, hogy miután elmondtam a véleményem nekik, utána mindjárt elvisz.” És akkor elvitt erre az operatív osztályra, és ott nagy vigyorgással vártak ezek, és hát mondtam, hogy „csak azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az egész eljárásuk jogtalan, törvényellenes, és az őrparancsnok úr megígérte, hogy ha ezt elmondom, utána elvezet”. Úgyhogy miután az őrparancsnok valóban el is vezetett, utána az ő legnagyobb dühükre, akkor már utána jöttek az őrök a zárkába, hogy szedje össze a holmiját, elkülönítjük. És elkülönítettek. Még volt egyszer egy olyan intermezzo, hogy jött a munkahelyi vezető, akinek, ha jól emlékszem, őrnagy vagy alezredes rangja volt. A munkahelyen a börtönben ugye volt az őrszemélyzet, akkor voltak a munkáltató tisztek, és voltak ezek az operatív tisztek. Azt mondta, hogy ő elvisz engem. Hát a munkáltatóval kénytelen voltam menni. De, mondtam, nehogy olyan helyre vigyen, ami törvénytelen és jogellenes. De hát oda vitt. Elvitt az operatívokhoz, és hát ezek bezártak engem. Dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek ki. Kiengedtek, falhoz állítottak. Mondtam, hogy most már nem szabad a falhoz állítani, ez már megszűnt. A szabályzatban szerepelt, hogy már nem lehet falhoz állítani. És hát mondtam, hogy kísértessenek vissza, mert engem a munkáltató hozott el. Itt hagyott, hát kísértessenek vissza. Nem, nem. Mondom, akkor visszamegyek egyedül. Otthagytam őket, és visszamentem a munkahelyemre egyedül. Ezért is kaptam fegyelmit persze.

– Ennek volt valami írásos nyoma, hogy önt fegyelmiben részesítik?

– Hát persze hogy volt. Jegyzőkönyvbe vették, és felolvasták nekem. Mindenképp megvan ennek az írásos nyoma. Amikor 10 évet töltöttem már börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A 15 évnek a kétharmada, az 10 év.¹⁶ Az elsőbűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, hogyha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy 24 fenyítésem van. No, szóval, 1963 késő őszén elkülönítettek, és elvittek egy zárkába egyedül. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig. A csillagfűtés azt jelentette, hogy a börtönnek a fűtését a csillagok alatt lévő kazánházból végeztük. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a megerőltető munka ellenére nem volt kellemetlen. Például 1963 karácsonyát a szenespincében töltöttem. Olyankor nem kaptam csomagot, de mindig volt, aki az ablakon lehajított a sajátjából valamit...

Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor.

A 11 év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. És ez is olyan volt, hogy ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni.

Úgyhogy emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, és abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Na, szóval így csomagot is néhányszor kaptam csak. De viszont akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe, ott kaptam ilyen szeretetcsomagokat. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között.

– Ki került még le oda a kazánházba?

– Énmellém beosztottak egy etnikumot [cigány embert], aki gyilkosságért volt elítélve, de én nagyon jól kijöttem vele. Ő is szívesen volt velem. Az 1963-as úgynevezett részleges amnesztia után csak politikai foglyok maradtak a Gyűjtőben. De mikor Kádár letagadott bennünket, akkor utána hoztak köztörvényeseket. Elvileg nem volt szabad összezárni politikait köztörvényessel. Engem vele összezártak. No most, azt képzelje el, hogy volt egy köztörvényes, mondjuk gyilkos, akihez jött a beszélőre a hozzátartozó. És volt egy becsületes politikai elítélt, akihez szintén jött a hozzátartozó. Hosszú ideig kellett várni, amíg ezeket beengedik. A látogatók elkerülhetetlenül beszédbe elegyedtek. És akkor mondja a mártír hozzátartozója – mondjuk, nem magamról beszélek, de gyakorlatilag mártír volt az összes visszatartott fogoly, mind régen kint kellett volna már lenniük –, hogy hát szegény így meg úgy, és akkor mondja a másik: „Hát miért? Nincsenek politikaiak, mert hisz a Kádár azt mondta, hogy nincsenek, itt mindenki köztörvényes.” Ez még hozzáadódik ehhez a sok fölháborító körülményhez, Amiről nem szívesen beszélnek, mert gulyáskommunizmus meg legvidámabb barakk meg ilyen jelzőket használnak. Holott a gulyáskommunizmus se elfogadható, és mégis előszeretettel emlegetik vezetők is.

Manapság is mondják, hivatalos irományokban kiadják, hogy a mi eladósodásunknak oka az – most újságból idézek, a hozzám járó Magyar Nemzetből –, hogy Kádár a jó kosztot a külföldi adósságból adta kedvenc népének. Holott ez nem igaz. Mert először is nem kaptak jó kosztot. Lehet, hogy ők, akik ezt írják, jó kosztot kaptak. De a nép nem kapott jó kosztot, nyomorúságban élt. Mert akár a keletnémeteket, akár a cseheket nézzük, az átlagembernek, a közönséges átlagembernek az életszínvonala mind a két országban jobb volt, mint a magyar átlagembernek. Utazásra itt több lehetőség nyílt később. Onnan meg nem utazhattak Nyugatra. Ez az egyedüli, ami ilyen szempontból... De gulyáskommunizmus, ilyen nem volt. [...]

És hát mikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra mindjárt visszavittek a zárkába. És amint visszavittek a zárkába, már megjelent az operatív osztálynak a vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy „na, na, jön?”. Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig. Tudniillik időközben aztán másokat is nagyon gyakran elkülönítettek.

Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S hát például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, hogyha valamit akar az elítélt kérni vagy közölni, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott. És akkor az egész társaságot fegyelmi tárgyalásra vitték, hogy miért kopogtak. Szóval ilyen dolgok tömkelege fordult elő, ahol a szolidaritásnak a megnyilvánulásai voltak tapasztalhatók. [...]

Egyszer vittek a cipészműhelybe néhány hétre Gézával együtt, de utána aztán mindig el voltam különítve. És 1966 nyarán, 1966 júniusában értesültem arról, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Na, hát én erre az alkalomra megírtam a panaszomat újra a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, akkor követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános, rendes bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. Előzőleg már 1964-ben, amikor negyedszer fenyítettek meg a kihallgatás megtagadása miatt, akkor az igazságügy-miniszternek írtam egy panaszt. Leírtam, hogy itt a börtönön belül tevékenykedik egy a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervezet, ez az operatív osztály, amely visszaél a helyzetével. A becsületes, tisztességes politikai foglyokat meghurcolja, kihallgatásokat, fenyítéseket rendel el jogtalanul. Leírtam, hogy engem már négyszer fenyítettek meg ilyen alapon. És azt is hozzávettem, hogy véleményem szerint az az úr, aki a legsúlyosabban folytatta ellenem ezeket a besúgásokat, az is korábban politikai elítélt volt, és véleményem szerint már őt is az operatív osztály tette azzá, amivé. És mindezeket összeírtam, és leírtam, hogy távolítsa el a börtönből ezt az osztályt, és amíg ezt nem teszi meg, addig éhségsztrájkot tartok. Ez volt az első hivatalosan bejelentett éhségsztrájkom. Korábban is többször megcsináltam, hogy nem ettem a Susogón, de ilyen hivatalosan csak ott.

– Volt-e tudomása arról, hogy korábban bárki is éhségsztrájkot folytatott volna hasonló jogsértések miatt?

– Értesültem a váci éhségsztrájkról,¹⁷ amiről sokat beszéltek, de akkor én nem voltam még a börtönben.

– S az ön közvetlen környezetében?

– Hát nézze, az a helyzet, hogy általában én mindent szerettem egyedül csinálni, mert nagyon rossz tapasztalataim voltak. Az tény, hogy amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. 48 óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, tiltakozom változatlanul. Nem is ittam. És 48 óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja, és mondja, hogy „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Először megpróbálja lebeszélni. Akkor azt mondja, hogy igya meg legalább. Én mondtam, hogy nem iszom, mert az is tiltakozás. És akkor az emberen lenyomnak egy tölcsérben végződő gumicsövet, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam 1964-ben az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás... Na, hát szóval nekem elég volt. 1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam így. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták, akit áthoztak. És mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Átvisszük magát a megfigyelőbe. Én nem is tudtam még addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy az pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. Ahol nem sokat teketóriáztak...

– A börtönben lévők tudtak erről, hogy önt ilyen drasztikusan kezelik?

– Hát nézze, hogy ők mennyit tudtak ebből... Föltételezhető, hogy tudták, mert hisz amikor az éhségsztrájkot bejelentettem, akkor el voltam különítve, és sétáltunk. Séta közben léptem ki, és adtam át a panaszomat, és jelentettem, hogy éhségsztrájkot tartok. És ahogy utólag értesültem, voltak olyan fogolytársaim, még köztörvényes fogolytársaim is, akik szimpatizáltak velem. Persze ez régen volt. Olyat is hallottam, hogy még Szegedről is küldtek nekem cédulát, amiben kifejezték együttérzésüket, még köztörvényesek is. A szegedi Csillagból. Állítólag.

Tehát az őrök nem sokat teketóriáztak, átvittek a megfigyelőbe. Bevittek ott a főorvosnak a szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és hát két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Hát ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. Eleinte nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, és később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért. Sőt, mondhatom, hogy koromhoz képest még nagyon jól emlékezem.

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, az a Matheovits Feri, ez a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke szabadulása után. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is.

– Őt hogy hívják?

– Ő még él, úgyhogy őt nem mondom. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták. Még találkoztam a fegyelmi tárgyaláson a másik zárkatársammal is, akit utánam hívtak be a tárgyalásra. Őt utánam engedték ki, valamikor 1972-ben vagy 1973-ban. A szabadulása után megkeresett engem, persze. Meg a másik társam is megkeresett. Szóval akkor engem visszavittek, egy darabig ott sötétzárkában tartottak, néhány hétig tömtek, és miután látták, hogy nem hagyom abba, akkor visszavittek a megfigyelőbe. A Matheovits később abbahagyta az éhségsztrájkot. A másikat, aki velünk kezdte el, azt elvitték egy másik börtönbe. A Matheovits jogász volt, a másik társam katonatiszt és pap. Ő nagyon sokat volt börtönben, ha jól tudom, 17 vagy 18 évet ült.

Szóval, utána aztán engem már átvittek a megfigyelőbe. Végül is attól kezdve állandóan a megfigyelőben tartottak, elkülönítve még a többiektől is. És hát elektrosokk, inzulinsokk, hibernál-injekció plusz elektrosokk, ilyen kezeléseket alkalmaztak. És ez tartott egészen 1971 áprilisáig. Hogy hányszor sokkoltak? Hát nézze, volt, amikor egy hétig, volt, amikor két hétig, ezt pontosan én nem tudom magának megmondani. Ez napi egyszeri sokkolást jelentett.

Úgy is volt például, hogy mikor vittek sokkolni, akkor behívtak oda egy börtönbeli papot. Azt akarták, hogy ő magyarázza meg nekem, hogy az éhségsztrájk élet elleni bűn. De amikor mondtam neki, hogy Atyám, én készséggel gyónok négyszemközt, de ez nem öngyilkossági szándék, hanem a legelemibb emberi jogok legdurvább megsértése elleni tiltakozás módja, akkor tudomásul vette ezt, és nem erőltette a dolgot. Teljesen nyugodt volt a lelkiismeretem.

De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogy hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert lesokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Tehát akkor tiltakoztam ez ellen is – mindig minden ellen tiltakoztam. A jogaimra hivatkoztam, de láttam, hogy amint fölteszik az elektródokat a homlokára, akkor elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Azért odalestem, mert kíváncsi voltam.

Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem. Szóval ilyen dolgok előfordultak. De hát mikor látták, hogy ragaszkodom a panaszomhoz, és folytatom az éhségsztrájkot, akkor aztán fölfektettek, és kaptam a nagy dózist.

Volt, amikor inzulinkómával próbálkoztak. Ez talán még kellemetlenebb az elektrosokknál, mert ha valaki fél a haláltól, akkor tulajdonképpen azt átéletik vele, mondjuk a végelgyengülés állapotát. Beadnak egy nagy adag inzulininjekciót. Amint ez az injekció kezd hatni, úgy gyengül az ember. S akkor megvárják, amíg a kóma állapota bekövetkezik, és közben persze szórakoztatják ott kérdésekkel meg ilyesmikkel. Amikor bekövetkezett a kóma, akkor orrszondán keresztül tömik meg. Tehát vékony csövet az orron keresztül, és abba spriccelik bele ezt a folyadékot. Ezt egyszer talán három hétig csinálták. Ugyanakkor az ember állandóan el volt különítve. Még az elmebetegektől is. A Gyűjtő mellett kialakított megfigyelő, az tulajdonképpen arra a célra szolgált, hogy ha valaki ellen eljárás folyik, és fölmerül, hogy esetleg nem volt éppen tudatánál bizonyos cselekmények elkövetésekor, tehát a beszámíthatósága kérdésessé vált, akkor bevitték oda megfigyelésre. Vagy pedig hogyha bebizonyosodott, hogy elmebeteg, akkor nem börtönre ítélték, hanem zárt intézeti kényszergyógykezelésre.

Ha esetleg fölmerült, hogy valaki a szabadságvesztésének a letöltése idején betegedett meg, azt is átvihették megfigyelésre. A megfigyelő épülete csatlakozott az országos börtönhöz. Ha jól emlékszem, egy egyemeletes épület, amelyik a börtönépülethez tartozik. Falkerítéssel van elzárva tőle. A zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. És hát voltak zárkák is. A zárkákba helyezték kettesével-hármasával azokat, akiket megfigyelésre hoztak. Én börtönösként egyedül voltam egy zárkában, elkülönítve mindenkitől. Ami eleve jogtalan volt, mert hogyha ez a kérdés fölmerül, akkor két hétre, három hétre átvihetik megfigyelésre, és akkor eldöntik, hogy az illető beteg-e vagy nem. Hogyha beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését, és meggyógyítani, ha meg nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe. Hát engem ott tartottak 1966-tól 1971-ig mint börtönöst. A minősítésem is börtönös volt, nem pedig elmebeteg. Mert például évente egyszer átjött még a nevelőtiszt is. Előfordult, hogy az operatívok ott is kutattak. Hát nézze, manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben, szeretnek ilyet mondani. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is azt gondoltam először, mert még kértem is be magamnak nyelvkönyvet, és akkor a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy én túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

A könyvolvasás lehetősége szintén olyan volt, hogy erősen befolyásolási célzattal csinálták. A normális körülmények között őrzött elítélteknél időnként volt könyvcsere. És akkor tálcán vitték a könyvet, és lehetett válogatni. Már persze úgy voltak összeállítva azok a könyvek, hogy agymosásra inkább alkalmasak voltak.

Az egyik könyvre jól emlékszem, mert azzal érveltem is egy időben. Az egy börtönviselt kommunista, ha jól emlékszem „Életeim” című regénye volt, ami azért volt érdekes, mert az illető leírta, hogy ők annak idején a Horthy-korszak kezdetén – amit manapság szeretnek így elmarasztalni –, hogyan éltek a börtönben. És hát leírta, hogy többek között átjárhattak egymás zárkájába, levelezhettek még külfölddel is, és hát jártak be hozzájuk. Szóval nem olyan börtönéletük volt, mint nekünk. Sokkal enyhébb.

Az éhségsztrájkról meg ilyesmiről is olvastam. Volt persze olyan könyv is, amit érdemes volt elolvasni. Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk... Lektoráltam ott valakinek a „Kriminalpedagogik” című német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

A megfigyelőben egy időben kaptam könyvet. Ott egy nagyon szerencsétlen sorsú úr volt a könyvtáros, aki hozott oda jobb műveket, de ez nem tartott hosszú ideig. Ennek az embernek nagyon szomorú története volt. Pirk Lászlónak hívták, építészmérnök volt a BUVÁTI tervezőirodában. A munkahelyén 1961-ben azt mondta, hogy nincs demokrácia ott, ahol nincsen többpártrendszerű szabad választás. Eljárást indítottak ellene munkahelyi izgatás címen, és elítélték kilenc hónapra. Ő nem ismerte el a bűnösségét, és ezért aztán a kilenc hónapi börtönbüntetését átváltoztatták zárt intézeti kényszergyógykezelésre. 1961-től 1973-ig vagy 1974-ig minden évben megkérdezték tőle, hogy elismeri-e a bűnösségét, és ő mindig mondta, hogy nem ismeri el. És így 12 vagy 13 évet kellett neki ott eltöltenie. Elvadították tőle a családját, mindenkit. Úgyhogy a végén, amikor kikerült, akkor is szerencsétlen volt: nem rehabilitálták, építészmérnök létére építkezésen volt éjjeliőr, meg ehhez hasonló munkákat talált magának. És a rendszerváltás után kérte a rehabilitálását. A rehabilitásomért nekem is óriási erőfeszítéseket kellett tennem. És a végén lehet, hogy ha az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1993-ban nem szólítja fel a Magyar Pszichiátriai Társaságot, akkor talán még mindig húzódna ez az egész ügy. Nos hát ő is próbálta elérni a rehabilitálását, de nem sikerült. Úgyhogy infarktust kapott, és meghalt. Velem egykorú volt, 24-ben született ő is. A temetésén én búcsúztattam. És amikor mindezt elmeséltem a temetésén, akkor az ott lévők megdöbbenve hallgatták, és nem akarták elhinni, hogy ilyen létezik itt nálunk. Holott, mondom, semmi más bűne nem volt, mint hogy egy igazságot mondott ki a munkahelyén, egy evidenciát. Én megpróbáltam nekrológot mondatni. Felhívtam a Szabad Európát, ha jól emlékszem, meg egy másik külföldi rádióállomást, hogy mondjanak be legalább valami nekrológot, mert itt egy fogolyszervezet se mondott nekrológot. Mert hisz tényleg semmiért ülte végig a hatvanas éveket, és még a hetvenes években is zaklatták... Utána a rendszerváltást is így kellett, hogy megérje, és így kellett, hogy befejezze. Semmilyen nekrológ nem hangzott el.

– És mit jelent az, hogy elvadították tőle a családját?

– Amikor a börtönből kiszabadult, akkor gyakorlatilag nem volt hova mennie. Egyik volt fogolytársánál volt albérletben. Tragédia. De kevés volt fogolytársamat várták úgy tíz-egynéhány éven keresztül, mint engem. Szóval kevesen mondhatják el, hogy annyi ideig vártak rá. Nem általános ez. Végül is, nézze, a kint maradottakat is meghurcolták, próbálták elvadítani, mindenféle módon próbálták elérni, hogy váljon el. Ez nem közismert, ezek manapság eltitkolt dolgok, de ez a gyakorlatban így volt.

A meghurcolás teljes családokra terjedt ki minden esetben. Ez sajnos így zajlott le. Ha valakit börtönben tartottak, még ha nem is volt olyan, mint én, akinek a meggyőződése volt az önrendelkezés jogossága és a megszállás elleni tiltakozás, hanem ha csak megtévedtnek minősült, még akkor is meghurcolták. Még a saját köreikből kikerültekre is kiterjesztették ezeket a retorziókat.

– Miben, vagy milyen lehetőségekben különbözött a megfigyelőben egy elítélt élete az elmebetegekétől?

– Hát nézze, ez speciális eset volt. Voltak a megfigyelőben politikai dolog miatt zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítéltek, de olyan valaki, aki börtönös volt, és ott tartották éveken keresztül, olyan nem volt. Ez egy teljesen egyedi eset volt. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szomorúan tapasztaltam egy igen fura jelenséget a szabadulásom után. Tudniillik kaptam egy levelezőlapot egy angol úrtól, aki gratulált ahhoz, hogy kiszabadultam, és írta, hogy ha kíváncsi vagyok, hogy ők mi mindent tettek az én ügyemben, akkor készséggel tájékoztatnak. Nos, hát én természetesen örültem volna, de úgy látszik, nem jutott el hozzájuk az én válaszlevelem. De egy idő után mégis csak eljutott hozzájuk, úgyhogy akkor tájékoztattak, hogy az ő csoportjuk – ez az Amnesty International nevű intézménynek egy csoportja – három lelkiismereti foglyot adoptált. Az egyik börtönbéli szolgálatmegtagadó volt Spanyolországban, Franco uralma idején. A másik egy dél-afrikai néger, az apartheid ellen harcoló néger volt, a harmadik pedig a Kádár-rendszerben fogva tartott jómagam. Az Amnesty International nagyon meg volt sértődve rám, ahogy írta nekem az angol úr. Levelezést, személyi kapcsolatokat tartottak fönn, meglátogatták a – horribile dictu – Franco-börtönben ülő szolgálatmegtagadót, a dél-afrikai apartheidest. Ehhez képest én, aki az általuk liberálisnak tartott Kádár-rendszer börtönében voltam, én még csak nem is válaszoltam nekik arra a sok száz levelükre, amit nekem küldtek a börtönbe. Meg kell vallanom, hogy én azt se tudtam, hogy a világon van az Amnesty International. És amikor erről értesültem egyáltalán, hogy egy ilyen szervezet működik, és az én szabadulásomért ilyen nagy erőfeszítéseket tett, akkor próbáltam megtudni, mi az az Amnesty International. A végén a parlamenti könyvtárban találtam egy International Who is Who-t, ahol megtaláltam, hogy létezik egy ilyen szervezet, amely adoptál politikai foglyokat. Úgyhogy ebből meg lehet állapítani, hogy a moszkvai leninizmus uralma alatt tartott országok képmutató, félrevezető módszerei mennyivel hatásosabbak minden más diktatúráénál. Mert végül is hogyha Angliában azt gondolták, hogy egy jogász, aki nekik kollégájuk, az még csak válaszra se méltatja őket, akkor ezek nyilván azt gondolták ugye, hogy én megkaptam azt a sok száz levelet, amiről itt szó volt.

– Ők honnan szereztek önről tudomást?

– Hát, bármennyire is próbálnak mindent elfojtani és eltitkolni, azért ezek a hírek előbb-utóbb elterjednek. Nekem végül is sok-sok ismerősöm hagyta el az országot 1956-ban, a jó barátaim a világ legkülönbözőbb részeire elkerültek. Ez a szervezet már 1961 óta működik, és mikor megtudtam, hogy közbenjártak az ügyemben, természetesen megköszöntem, és próbáltam is kifejezni, hogy mennyire nagyra becsülöm az ő tevékenységüket. De hát ez már nem változtat azon a tényen, hogy udvariatlannak tartottak, hogy még csak nem is válaszoltam a börtönbe küldött levelekre. Valahol biztos megvannak még azok a levelek. Hogy aztán eltüzelték-e, vagy valahol őrizgetik-e? Hogyha mindaz az iromány vagy mindaz a jelentés, vagy mindaz a különböző titkosrendőrségi dolog, ami itt fölhalmozódott velem kapcsolatosan, az valahol még meglenne, azt hiszem, hogy azzal elég nagy teret kellene betölteniük ezeknek a jóembereknek, akik ilyesmikkel foglalkoznak. Mert véleményem szerint az effajta foglalatoskodás zömmel csak arra volt jó, hogy egyfajta csoportosulás a maga létjogosultságát bizonyítsa a külvilág felé. Végül ugyanoda kerültek, ahová valók, mert a győzelmet, bármennyire is nem tetszik egyeseknek, csak mi értük el. Az erkölcsi győzelmet. Általában az a helyzet, hogy a különböző tőkék, azok konvertibilisek, átválthatók egymásra. Az a szomorú, hogy nálunk, itt Magyarországon, ahol rengeteg sok erkölcsi tőke gyűlt föl, halmozódott föl, ez az erkölcsi tőke, ez nem konvertálható másfajta tőkékké. Mert valami módon megakadályozzák ezeknek az erkölcsi tőkéknek a felhasználását. Sőt éppen ellenkezőleg: lerontják ezt az erkölcsi tőkét. [...]

1971 áprilisában hoztak egy olyan rendelkezést, amelyet – hogyha jogszabály szerint jártak volna el – meg kellett volna hozniuk már 1966-ban. 1971 áprilisában, nyilvánvalóan ennek a nemzetközi megmozdulásnak a hatására, amiről persze én korábban nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak. De itt is halmozódnak tovább a törvénytelenségek – egyrészt ugye azzal, hogy feltételesen szabadlábra helyeztek, másrészt pedig, hogy megfigyelés alá helyeztek. Tehát két egymást kizáró megfigyelés alatt tartottak. Egyrészt a rendőrségi megfigyelést hivatalosan elrendelték azzal, hogy nem hagyhatom el Budapest területét, havonta kétszer jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Másrészt pedig az elmemegfigyelő is megfigyelés alatt tartott. Ez a kettő egymást kizárja, mert vagy-vagy, a kettő együtt nem megy. De ez a kettő folytatódott. 1976-ban szűnt meg a jelentkezési kötelezettségem, ami persze nem jelenti azt, hogy megszűnt a szaglászás meg az utánam való leskelődés. Előfordult valamikor 1977–1978-ban, hogy egy vasárnap megjelent egy rendőr, és ellenőrizni akart engem. Ami ellen a legfőbb ügyésznek írtam egy panaszt, hogy milyen alapon zaklatnak. [...]

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyiségének a torzulásához vezet.

– És hogy tudta kiiktatni?

– Hát úgy iktattam ki, hogy nem vettem tudomást róluk egyszerűen, mert végül is az igazság legyőzhetetlen. És hogyha valaki az igazságért harcol, vagy az igazság szellemében nőtt föl, és az igazság szellemében akar élni, akkor tulajdonképpen bosszantja őt az, hogyha az igazságtalanságot alkalmazó hatóságok, az igazságtalanságot alkalmazó közegek kellemetlenkednek. De ha valóban jól értékelem az Úristen kegyelmét, és azt, hogy ő az abszolút igazság védelmezője, akkor ezek a kellemetlenségek tulajdonképpen olyanok, mintha egy kutyát a bolhák csipkednek. A kutya lerázza magáról a bolhákat.

1 A bölcsészek tüntetése délután három órakor kezdődött a Petőfi szobornál a Március 15. téren.

2 Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a betiltással nem lehet megakadályozni a tüntetést, Bata István vezérezredes, honvédelmi miniszter engedélyezte a katonák részvételét, de nem alakzatban, és természetesen fegyver nélkül.

3 Gerő Ernő beszédét október 23-án este nyolc órakor sugározta a Kossuth rádió

4 A katonai kiadó, a Zrínyi Kiadó nyomdája, a mai Nyugati téren.

5 Hubertus von Löwenstein a német vöröskereszt szállítmányát kísérte Budapestre.

6 1957. január 8-án lemondott a Csepel Vas- és Fémművek központi munkástanácsának elnöksége, mivel úgy látták, hogy a kialakult helyzetben már nem tudják betölteni eredeti feladatukat, a dolgozók érdekeinek, követeléseinek képviseletét. Példájukat a gyár központi munkástanácsa, majd az összes csepeli üzem munkástanácsa követte. Január 11-én a munkások a munkástanácsok megszűnése, a régi igazgatók visszaállítása és a kormánybiztos kinevezése ellen tiltakozva sztrájkba léptek, betörtek a központi irodákba, ellenálltak a kivezényelt karhatalomnak is. Egy munkást halálos lövés ért. Preszmayer Ágoston a forradalom folytatására szólította fel a munkásokat, követelve a Nagy Imre-kormány visszaállítását. A karhatalom végül szovjet katonai segítséggel tudta letörni a megmozdulást. Ekkor tartóztatták le Nagy Eleket, a csepeli központi munkástanács elnökét.

7 Magyarországon aláírásgyűjtési akciót szervezett a kádári hatalom annak érdekében, hogy vegyék le a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről.

8 Balázsi Béla államvédelmi ezredes. 1961–1962-ben úgymond a törvénytelenségek lezárásaként számos államvédelmi tisztet leszereltek. Többségüket vezető pozícióba állították, gazdasági és kulturális szervezetek élére.

9 A Belügyminisztérium jelentése szerint összesen 76 főt távolítottak el 1961–1962-ben a minisztérium állományából, 12-t nyugdíjaztak, 64-et pedig más területre irányítottak át.

10 1961. július 15-én ítélte el a fellebbezés lehetősége nélkül a Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette népbírósági különtanácsa a Baross téri felkelők egy csoportját, köztük Nickelsburg Lászlót, akit egyszer már 1957-ben ugyanezekért a cselekményekért jogerősen életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtottak. Valóban ez volt az utolsó olyan ötvenhatos per, amelynek elítéltjein végrehajtották a halálos ítéletet (1961. augusztus 26-án).

11 Pásztor Gézát nem Nickelsburgékkal, hanem egy másik Baross téri perben ítélték el.

12 Nickelsburg Lászlóék kivégzése (1961. augusztus 26.) után ötvenhatos ügyben már nem hajtottak végre halálos ítéletet, mint ezt az interjú korábbi részében Pákh Tibor is mondta.

13 Pákh feltehetően Göncz Árpádra gondol.

14 Az amnesztiával szabadultaknak csak feltételesen engedték el hátralevő büntetésüket. Újabb büntetendő cselekmény esetén folytatniuk kellett megszakított büntetésük letöltését. 1963-ban előfordult, hogy szabadon engedtek olyanokat is, akikről később kiderült, hogy a megszorító passzusokra tekintettel folytatniuk kell büntetésük letöltését. Őket visszavitték a börtönbe fennmaradt büntetésük letöltésére.

15 1962 őszén egyezett meg Budapest és Washington abban, hogy 1962 őszén az Amerikai Egyesült Államok már nem kezdeményezi a magyar kérdés napirendre tűzését az ENSZ-ben, Kádár pedig amnesztiában részesíti az ötvenhatos elítélteket.

16 Az elítéltek büntetésének bizonyos hányadát (felét, harmadát, negyedét) magatartásuk alapján el lehetett engedni.

17 A Váci Országos Börtönben 1960. április 7-én a szűkre szabott amnesztia elleni tiltakozásképpen számos fogoly éhségsztrájkba kezdett. A sztrájk letörésére Földes László belügyminiszter-helyettes érkezett Vácra. Az éhségsztrájk résztvevőit különböző büntetésekkel sújtották, és legtöbbjüket átszállították a budapesti, a márianosztrai, illetve a sátoraljaújhelyi börtönökbe.

Az eredeti interjút Balázs Eszter készítette 1997-1998-ban.
Szerkesztette Lénárt András.