Kiss Tamás: "Pontosan tudtam, mire számíthatok"

– 1956. szeptember elején visszamentem Szegedre. Azzal fogadtak, hogy a nyári dunai árvízkárok helyreállítására, az újjáépítéshez DISZ-építőtábort szerveznek Mohácson.¹ Még jóformán meg se érkeztem, vonatra ültünk – Szegedről több százan. Ott összeverődtünk az ország különböző egyetemeiről, és elég nagy dumák mentek. Elsősorban a pestiek hoztak híreket. Teljesen szabadon beszélgettünk, és elkezdtünk politizálni. Az a három hét–egy hónap úgy átváltoztatta a gondolkodásmódomat, hogy elkezdett érdekelni ez az egész dolog, hogy XX. kongresszus meg Rákosi.

Így kerülünk vissza október 8-án, 10-én Szegedre, ahol – mint kiderült – azok körében is, akik nem jöttek építőtáborba, egyre-másra előfordult, ami fél évvel korábban elképzelhetetlen volt, hogy ketten-hárman elkezdtek beszélgetni arról, hogy mit olvastak, mit hallottak. Lejtényi Andris évfolyamtársam és jó barátom nagy titokban megmutatott nekem egy stencilezett A/4-es oldalt, egy felhívást, amit egy pesti haverja küldött postán. A felhívás azt a követelést tartalmazta, hogy tegyék fakultatívvá az orosz nyelv oktatását, és ha nem teljesítik, október 22-én lépjünk sztrájkba, ne menjünk be az oroszórákra. Andrissal ketten kiötlöttük, hogy ha mi ezt úgy akarjuk elérni, hogy 22-én nem megyünk be az órára, vagy leülünk a lépcsőre, az nem elég hatásos, inkább adjunk valamilyen formát, szervezettséget a követelésnek. Azon túl, hogy az orosz nyelv kötelező oktatása bosszantott bennünket, a szociális helyzetünk se volt valami jó, a katonai oktatást² is utáltuk, és utáltuk, hogy az oktatóink nem beszélnek szabadon. Összejött egy csomó követelés. Október 13-án – ahogy az utókor számára a rendőrségi jegyzőkönyvek megörökítik – Lejtényivel elmentünk Tóth Imréhez,³ aki szintén joghallgató volt, eggyel fölöttünk járt. Lelkesen előadtuk azt az ötletünket, hogy létrehozunk egy diákszervezetet, követeljük az orosz nyelv oktatásának a fakultatívvá tételét meg egyebeket is. Imre is belelkesedett.

14-én, 15-én elkezdtük terjeszteni a barátok, évfolyamtársak között. Két nap alatt köztudottá vált Szegeden, hogy a joghallgatók valamire készülnek. Imre volt a legóvatosabb hármunk közül, és beszélt a DISZ-titkárral, aki óva intette őt. Azzal jött vissza, hogy az egyetemi DISZ-vezetők találkozni akarnak velünk a diákklubban. Október 16-án délután ott ültünk tízen, tizenöten vagy húszan, jött néhány DISZ-vezető, és elkezdtünk vitatkozni. Ők mondták, hogy „gyerekek, ez így nem lesz jó, itt a DISZ, mi majd fölvállaljuk a tanulmányi és egyéb problémáitok megoldását". Közben kiderült, hogy valamikor délután négy-öt helyen kézzel írt kis plakátok jelentek meg, hogy október 16-ára az auditorium maximumba – a bölcsészkar legnagyobb előadótermébe – diákgyűlést hívnak össze. Aláírás nem volt. Ma már pontosan tudom, hogy a DISZ-bizottság találta ki. Feszültséglevezető nagygyűlésnek szánták a DISZ-, illetve pártvezetők. Mi is átvonultunk a diákklubból, hogy meghallgassuk, mit mondanak bölcseink.

Az auditorium maximumban a katedrán volt egy hosszú asztal, és nem ült mögötte senki. Hogy melyikünknek volt az ötlete, nem tudom, de pillanatok alatt a következőkben állapodtunk meg: én leszek a levezető elnök, megnyitom a gyűlést, Lejtényi Andris pedig ismerteti a diákszövetséggel kapcsolatos elképzeléseinket meg még egy-két követelést. Fölvonultunk az emelvényre. Rajtunk kívül Tóth Imre és még két hallgató. Csend. S akkor mondom, hogy a diákgyűlést megnyitjuk, Lejtényi Andris el fogja mondani, mit akarunk. Ez annyira spontánul jött, hogy egy-két órával korábban meg sem fordult az agyunkban, hogy nagygyűlést tartunk, és nyolcszáz egyetemi hallgató előtt beszélünk. Így hozta a pillanatnyi helyzet. Meghallgatják az Andrist, aki elmondja, hogy mit akarunk, tehát egy diákszervezetet, egy érdekvédelmi szervezetet, ami független a DISZ-től. Mire hangos ováció: „Úgy van, ezt kell csinálni, megcsináljuk!" Valaki megkérdezte, hogy mi lesz ennek a szervezetnek a neve. Diákszövetség. Mire azt mondták, hogy az nem jó, végül abban maradtunk, hogy megalakítjuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, a MEFESZ-t. Hát ez így tetszett. Na hát akkor mit követeljünk? Hát, ugye automatikus volt, hogy az orosz nyelv fakultatív oktatását, a honvédelmi oktatás eltörlését, a menzát, a diákotthont, a szociális mit tudom én... Föl lehet sorolni, megvannak az akkori követelések. Egyik is mondott valamit, a másik is mondott valamit. Afféle levezető elnökként megadtam a szót mindenkinek. Egyszer csak föláll egy Putnik Tivadar nevű, nálunk három-négy évvel idősebb egyetemista, akit akkor, 56 őszén vettek vissza az egyetemre, előtte politikai okból rúgták ki a bölcsészkarról, a szerb származása, tehát a jugoszláv kapcsolat miatt.⁴ Elkezdi mondani: „Ha követelitek ezeket a tanulmányi és szociális dolgokat, akkor követeljük Rákosi megbüntetését,⁵ Nagy Imre kormányra kerülését!" – és fölsorolt négy, öt, hat politikai követelést. Először döbbent csend lett, majd hurrázás. Akkor megeredtek a nyelvek, egymás szavába vágva – nem győztem a szót megadni – jelentkeztek, és mindenki bedobott valami újabb politikai követelést. Miután Putnik ezeket elmondta, meg még valaki bedobott egy politikai követelést, lecsöndesítettem a résztvevőket, hogy a diákszövetség alakuló ülését befejeztük, ettől kezdve átalakulunk politikai tömeggyűléssé. Visszaültem, és mondtam: „Na, most mondjad!" Már nem a diákszövetség alakuló ülése volt, hanem egy laza politikai tömeggyűlés, ahol mindenki azt mond, amit akar, és mi meg nem viseljük a felelősséget, mert hát ez csak egy politikai tömeggyűlés. Nyilván az is oka volt ennek, hogy joghallgatók lévén mi szabályos, törvényes formában képzeltük el az új szervezetet, mint egy egyesületet. Akkor is megvoltak a jogszabályok arra vonatkozólag, hogy elméletileg hogy lehet egy egyesületet megalapítani. Természetesen politikailag sehogy se, de jogilag az alkotmányban a gyülekezési jog benne volt, ebből következőleg lehet szervezetet alakítani, ez még nem törvénysértés, csak be kell tartani a megfelelő szabályokat. Az egyik szabály az volt, hogy a szervezetnek szervezeti szabályzatra van szüksége, tehát bejelentettük, hogy összeállítunk egy szervezetiszabályzat-tervezetet, megvitatjuk, és ha elfogadják, akkor már van szabályzata a szervezetnek.

Mint levezető elnök, mindent megszavaztattam. Megszavaztattam, hogy október 20-án – ez egy szombati napra esett – megtartjuk a következő nagygyűlést, addigra összeállítjuk a szervezeti szabályzatot meg a követeléseket, és az úgynevezett programot pontokba szedjük.⁶ Illetve még egy nagyon lényeges dolgot csináltunk, és ezt nagyon fontosnak tartom: megállapodtunk, hogy másnaptól kezdve azok a hallgatók, akik ott ültek a teremben, minden karon tartanak egy gyűlést, elmondják, hogy mit hallottak, és megkérdezik, hogy a többiek mit szólnak hozzá. Ha egyetértenek vele, akkor titkos szavazással karonként megválasztanak három-három embert, összesen – figyelembe véve a hat kart – tizennyolc főt, akik részletesen összeállítják a 20-i nagygyűlés programját, megalkotják a szervezeti szabályzat tervezetét és a programtervezetet, nehogy az legyen, hogy mi kitaláltunk valamit, de nem vagyunk demokratikusan, választással feljogosítva arra, hogy képviseljük a hallgatóságot. Nagyon sajnálom, hogy annak a nagygyűlésnek nem maradt meg a hanganyaga. Az vulkánszerű kitörés volt, a 20-i nagygyűlés már csendesebb. Ennek megmaradt a hangfelvétele. Ez volt, legalábbis ahogy én tudom, az egyetlen olyan gyűlés ebben az időben, amit ugyan nem mi szerveztünk, de spontán egyetemista nagygyűléssé vált. Egy szem DISZ-vezető, pártvezető hozzá nem szólt, vagy ha elkezdte, akkor lehurrogták és elhallgatott.

	A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) elnöksége a szegedi József Attila Tudományegyetemen

	Szavazás a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) nagygyűlésén a szegedi József Attila Tudományegyetemen

– Oktatók?

– Mint utólag kiderült, részt vett két tanársegéd, de egyetemi vezető vagy tanár nem. Tehát teljesen spontán, alulról jövő mozgalommá nőtt – a helyzetet kihasználva – a DISZ-bizottság által összehívott diákgyűlés. A végén nem az lett, amit ők szerettek volna. Akár Putnik, akár a következő hozzászólók olyan követeléseket vetettek föl, amelyekben benne volt az összes akkori hivatalos reformirányzat, és benne volt az összes nemzeti jelkép: a március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása, a Kossuth-címer visszaállítása, és benne volt a szovjet csapatok kivonásának követelése. Nem így megfogalmazva, valami más megfogalmazásban.⁷ Benne volt a kereskedelmi szerződések felülvizsgálata, és Trianonnal kapcsolatosan is elhangzottak hozzászólások. Akinek valamilyen politikai sérelme volt, megfogalmazhatta. Semmi nem tartotta őket vissza, mert az emelvényen is csak hallgatók ültek, nem volt jelen a hatalom.

– Nem is akadt senki, aki mérsékelte volna a hozzászólókat?

– A legelején valamelyik DISZ-funkcionárius elkezdett valami szöveget, mire kitört a fütty, és belefojtották a szót. Ettől kezdve csak lapítottak. Azt szintén a nyomozati iratokból tudom, hogy már a nagygyűlés közben néhány DISZ-vezető elrohant a pártbizottságra, hogy rettentő nagy baj van, kitört a balhé az auditorium maximumban, de akkor nem jött be senki a nagygyűlésre. Nyilván féltek. Olyan volt a hangulat, hogy nekimentek volna a hallgatók annak, aki nem úgy beszél, ahogyan ők elvárták. Másnap aztán hivatalosan megkerestek bennünket a DISZ-vezetők. Hat-nyolc ember, a városi és az egyetemi vezetők közül.

Este tíz-tizenegy órakor öten-hatan – Lejtényi Andris, Tóth Imre, Székely László, Gönczöl Dezső és én, a mag, ahogy szokták mondani – átvonultunk az egyik kollégiumba, és legépeltünk egy csatlakozásra szóló felhívást. A tartalma tulajdonképpen az volt, hogy értesítjük az összes vidéki és budapesti egyetemistát, hogy megalakítottunk egy szervezetet, és csatlakozásra szólítjuk fel őket. Önként jelentkezők a csatlakozásra felszólító negyedíves sokszorosított papírokat személyesen vagy postán eljuttatták Pestre, Pécsre, Debrecenbe, Gödöllőre, Miskolcra, Sopronba és az ég tudja, még hova. Onnan tudom, hogy ez a felhívás eljutott a címzettekhez, hogy a 20-i nagygyűlésünkre már jöttek küldöttek.

– Mérlegelték-e, hogy milyen következményei lehetnek annak, amit elindítottak?

– 17-én lent volt Szegeden az oktatásügyi miniszter, Kónya Albert. Részt vett a jogi kari gyűlésen, és egyetértett azzal, hogy saját, egyetemista ifjúsági szervezetet hozzunk létre. Azt hiszem, rájött arra, annyira nagy a feszültség, hogy abból valami nagy botrány lenne, ha adminisztratív eszközökkel akarná megfékezni a hangulatot. Lehet, hogy még érzelmileg is tudott azonosulni az ifjúság lelkesedésével. Ennek ellenére volt olyan társam, aki próbált rávenni, hogy fejezzem be, mert ez már túlmegy a hatalom tűrőképességének a határán, és úgy kirúgnak az ország összes egyeteméről, mint a pinty. Akkorra azonban én már eléggé elszánt voltam. Azt mondtam, ha ezt mi elindítottuk, akkor már nem hagyhatom abba, nem mondhatom, hogy gyerekek, túllőttünk a célon, fejezzük be, menjünk vissza az iskolapadba, és legyünk szorgalmas, jó kis diákok. Egyébként, ha visszaléptem volna, az sem állította volna meg az eseményeket, és nem is éreztem volna becsületesnek, hogy visszakozok.

A jogi kari gyűlésen egyhangúlag csatlakoztunk a MEFESZ-hez. Tóth Imre, egy negyedéves srác és én kerültünk be az úgynevezett tizennyolcas bizottságba, amelyik már formálisan is vezetője lett a szervezetalakításnak meg a programkészítésnek. Éreztem, hogy ez nagyon csúszós pálya, hogy nagyon kockázatos, és azt is fölmértem, hogy ez sokkal több annál, mint amikor a DISZ-gyűlésen azt mondom, hogy igaza van az előttem felszólalónak.

18-án és 19-én napközben a DISZ-bizottsággal tárgyaltunk, délutántól kezdve a tizennyolcas bizottság ülésezett. Közben – azt hiszem, 18-án – Lejtényi, Tóth Imre és én elvonultunk a Virág cukrászdába, ahol megfogalmaztuk a szervezeti szabályzat tervezetét. A vádiratomból tudom, hogy ezt nagy bűnnek tekintették. A Virág cukrászda volt az elegáns hely Szegeden. A bölcsészek, a TTK-sok és az orvosok ránk, jogászokra bízták a szervezeti szabályzat összeállítását, mondván, mi értünk hozzá. Hangsúlyozom, a tervezetet készítettük el, mert tényleg úgy gondoltuk, majd a nagygyűlés hozzátesz meg elvesz belőle. Tóth Imrét mint megválasztott vezetőt, meg még egy fiút a bölcsészkarról – nem tudom a nevét – fölküldtük Pestre, hogy érdeklődjék meg, hova menjünk majd a kérelmünkkel, hogy bejegyeztessék, formailag elismerjék vagy elfogadják a MEFESZ-t.

– Hol jártak?

– A minisztériumban, és valami pártfunkcionáriussal is beszéltek, de mindenütt elutasító választ kaptak. A másik, amiért felküldtük őket, hogy próbálják meg elérni Nagy Imrét, és hívják le Szegedre a 20-i nagygyűlésünkre. Tóth Imréék jártak is az Orsó utcában,⁸ de Nagy Imrét nem találták otthon. Csak a feleségével tudtak beszélni, aki azt mondta, nem valószínű, hogy Nagy Imre fölszólal egy ilyen, nem a hatalom által szervezett diákgyűlésen.

– Hogy jutott eszükbe Nagy Imrét meghívni?

– Benne volt a levegőben. A későbbiek egyértelműen bizonyították, hogy az akkori vezetés alternatívája Nagy Imre volt mindenki számára. Lehet, hogy az a gondolat is bujkált bennünk, hogy ezzel tekintélyt is szerzünk ennek az egész dolognak, de nem jött le. Megkértük Perbíró professzort, aki a jogi kar dékánja volt, hogy legyen a gyűlés levezető elnöke. Tekintélye volt a hallgatók között, nagyon szerettük, a többi egyetemista is ismerte, köztiszteletben álló professzor volt. Perbíró elvállalta.

Összeállt egy húszpontos – tíz tanulmányi, szociális és tíz politikai – követelés. Egyetlen olyan pont volt, ami csak 16-án hangzott el – ismereteim szerint a többi kari gyűlésen már nem –, ez a szovjet csapatok kivonásának a követelése. Mi, tizennyolcan úgy döntöttünk, hogy nem veszünk bele az ismertetendő programba, úgy gondoltuk, hogy eddig nem lehet elmenni. A DISZ-küldöttséggel elbeszéltünk egymás mellett. Ők mondták a magukét, hogy maradjunk a DISZ-en belül, mi viszont ragaszkodtunk ahhoz, hogy önálló szervezetet hozunk létre, nem vagyunk hajlandók a DISZ-en belül működni. A rektorral, Baróti Dezsővel is volt egy rövid tárgyalás, ő nem volt elutasító.

Azt hiszem, 19-én, amikor a tizennyolcas bizottság a diákklubban tartotta a megbeszélését, bejött Bohó Róbert, a Petőfi Kör küldötte, és arra kért bennünket, hogy maradjunk a DISZ-en belül, a DISZ majd megoldja az egyetemisták problémáit. Ugyanazt a szöveget mondta, amit a DISZ-vezetőktől hallottunk. Mi neki is azt válaszoltuk, hogy nem. Ahogy valaki fogalmazott: „Kitörtünk a karámból, nem vagyunk hajlandók oda visszamenni." A politikai követeléseink pedig túlmentek a Petőfi körös követeléseken, és az már látható volt, hogy a politikai követelések egyre fontosabbak lesznek.

Így érkeztünk el a 20-ai nagygyűlésig. A levezető elnök, Perbíró professzor és a tizennyolcas bizottságból öten – Gönczöl Dezső⁹ , Lejtényi András, jómagam és még két hallgató – kiültünk a katedrára. Gönczöl Dezső megnyitotta a gyűlést, Lejtényi Andris ismertette a szervezeti szabályzat tervezetét, és pontonként megvitatták. Minden hozzászólást beépítettünk, mindent megszavaztattunk. Körülbelül két és fél órát töltöttünk a szervezeti szabályzat megvitatásával. A harmadik a program összeállítása volt. Rögtön az elején kiderült, hogy ott van a sajtó – országos lapoktól is jöttek, és a Magyar Rádiótól is –, és ott van legalább három-négy egyetem küldöttsége, négy vagy öt egyetemről pedig táviratot küldtek.

Nagyon boldogok és elégedettek voltunk, hogy ez most már országos mozgalommá fejlődött, erről már tudnak, és aminek akkora tábora van, azt már adminisztratív intézkedéssel nem lehet eltüntetni. Ez nyilván fokozta a magabiztosságunkat is. Amíg csak tizenöt-húsz emberrel beszéltünk, addig jobban bennünk volt a félsz, de ahogy egyre több ember állt mögénk, nőtt a magabiztosságunk. A Délmagyarország 21-én részletes cikket közölt a gyűlésről, leírva a követelések nagy részét. A szovjet csapatok kivonását nem, ennek van egy külön története. Nagyon komolyan vettük, hogy a szervezeti szabályzat pontos és precíz legyen. Ha valaki elolvassa a hozzászólásokat, abból világossá válik, hogy az ott lévő nyolcszáz egyetemi hallgatónak egyaránt fontos volt, hogy mi kerül be a szervezeti szabályzatba. Tudniillik pontosan tudták, hogy az azt megelőző öt évben a DISZ-ben, a pártban meg más hivatalos helyen nem adhattak hangot a szabad véleményüknek. Két dolgot mindenki biztosítani akart. Az egyik, hogy ez a szervezet olyan legyen, amelyikben demokratikusan választják a vezetőket, a másik, hogy azok ne élhessenek vissza a hatalommal. Épp ezért, ha valaki megnézi a szervezeti szabályzatot, kiderül, hogy ennek a szervezetnek nincs elnöke meg főtitkára meg alelnöke meg mit tudom én, milyen tisztsége, hanem egy tizennyolcas bizottsága – minden karról három-három fő –, amelyben mindenki egyenlő. Az egyenlőségre a hozzászólók is és mi magunk is nagy súlyt helyeztünk. A hallgatók is nagyon fontosnak tartották, hogy a szervezeti szabályzatnak minden pontja az ő igényeiknek is megfeleljen. Utólag is azt tudom mondani, érettek voltunk arra, hogy létrehozzunk egy demokratikus szervezetet.

Ezen a 20-i gyűlésen hozzászólt a rektor, Baróti Dezső professzor is, aki teljes támogatásáról biztosította a MEFESZ-t, és megígérte, hogy a legszükségesebb technikai feltételeket is biztosítja a szervezet működéséhez. És ez így is volt a későbbiekben. Az egyik küldöttünket például a rektor gépkocsiján vitték el Pécsre, vagy a rektori hivatal kifizette az útiköltségét annak, aki elment más egyetemi városba, és kaptunk egy kis helyiséget, amit kineveztünk MEFESZ-irodának.

A szervezeti szabályzat után került sor a program elfogadására. Mint mondtam, a tizennyolcas bizottság programtervezetébe nem tettük bele a szovjet csapatok kivonásának a követelését. Miután az ezzel megcsonkított programtervezetet elfogadták – tapssal és szavazással fogadtunk el minden pontot –, Halász György negyedéves orvostanhallgató elővezette, hogy neki pedig az a véleménye, hogy ez az egyik leglényegesebb követelés. Erre Perbíró mint levezető elnök azt mondta: „Ne dőljenek be ilyen provokációnak!" Tehát ő is úgy ítélte meg, hogy ez az a pont, amit már nem lehet követelni. Mire Halász kikérte magának, hogy ő provokátor lenne. Végül a szovjet csapatok kivonását, a beszolgáltatás eltörlését és március 15-e munkaszüneti nappá nyilvánítását is felvettük a programba, ami azt jelenti, hogy megszavazták. Amikor a küldötteink elmentek a különböző egyetemi városokba 21–22-én, elmondták ezeket is, mint a MEFESZ követeléseit, de a 21-i Délmagyarország, tehát a szegedi helyi napilap nem merte leközölni a szovjet csapatok kivonásának a követelését. Tehát ott nincs benne.

20-án késő este fejeződött be a nagygyűlés, utána hatan-nyolcan átvonultunk Barótihoz, a rektorhoz. Ott döntöttük el, hogy a küldötteink menjenek el a többi egyetemre, ismertessék a 20-i nagygyűlésen elfogadottakat. Így került sor arra, hogy Lejtényi Andris meg én éltünk azzal a meghívással, amit Bohó Róberttől kaptunk, hogy tárgyaljunk a Petőfi Kör meg a DISZ vezetőivel Budapesten. Utólag tudtam meg, hogy 22-ére a DISZ Központi Vezetőség összehívott egy megbeszélést, ahova minden vidéki városból és a budapesti egyetemekről is meghívtak négy-öt DISZ- és pártvezetőt, mondván, hogy már nem csak Szegeden mozgolódnak az egyetemisták, beszéljék meg, hogyan vezessék le a feszültséget.¹⁰ Erről mi nem tudtunk, Bohó csak annyit mondott, hogy tárgyaljunk a DISZ-vezetőkkel is. Följöttünk 20-án éjszaka. Bohó elhelyezett bennünket egy kollégiumban. 21-én, valamikor a déli órákban bemutatott bennünket Tánczos Gábornak, Hegedűs B. Andrásnak, nem tudom pontosan, még kik voltak ott. Emlékezetem szerint a Gábor is azzal kezdte, hogy: „Gyerekek, a DISZ-en belül!" Mire mondtuk, hogy nem, már megalakultunk. Akkor mintha azt mondta volna, hogy gyerekek, lehet, hogy nektek van igazatok. Ezután Bohó elkísért bennünket a DISZ Központi Vezetőségébe, Gosztonyiékhoz. Körülbelül nyolcvan ember volt ott, különböző egyetemi DISZ- és pártvezetők, meg mi ketten Lejtényi Andrissal. Eldöntötték, hogy október végére, tán 30-ára össze kell hívni egy nagy egyetemi gyűlésszerűséget Budapesten, ahol meg kell tárgyalni, hogy hogyan tovább, részint szervezetileg, részint programban. Nyilván nem a politikai követelésekre gondoltak, hanem a tanulmányi, szociális követelésekre, esetleg még az általuk elfogadható politikaiakra. Kérdezték, hogy mi a véleményünk. Mondtuk, hogy semmi kifogásunk ellene. Részt veszünk-e ebben a munkában? Mondtuk, hogy egy feltétellel igen, ha az egyetemisták titkosan választják meg a küldötteiket, és nem a DISZ- és a pártvezetők vesznek részt a gyűlésen. Megéreztük, hogy ha a többségi titkos szavazással választott küldöttek lesznek ott, akkor biztosan nekünk lesz igazunk, és nem a DISZ-központnak.

22-én a DISZ-központban tárgyaltunk, majd elkezdtünk telefonálgatni az egyetemekre. Közben, mivel híre ment, hogy valami van a DISZ-központban, egymásnak adták a kilincset a küldöttek, és ki telefonon, ki személyesen hívott bennünket a saját egyeteme nagygyűlésére. Mint utólag kiderült, a minisztérium kiadott egy olyan körlevelet – utasítást vagy ajánlást –, hogy 22-én délután minden egyetemen az egyetemi párt- és DISZ-bizottság rendezzen diákgyűlést, azon tájékoztassák az ifjúságot a helyzetről, és csillapítsák le a hallgatóságot, lehetőleg fogják ki a szelet a szegedi MEFESZ vitorlájából. Erről szólt a történet egyértelműen. Október 22-én minden egyetemen az egyetemi párt- és DISZ-bizottság szinte azonos időpontban kezdte el a szónoklatát a drapériával letakart asztalnál.

– Csak kevesen emlékeznek rá, hogy ezt a DISZ szervezte.

– Csak a két szegedi gyűlést nem a DISZ és a párt szervezte. Mi két helyre jutottunk el 22-én. Az egyik Gödöllő volt, ahol betuszkoltak bennünket egy nagy előadóterembe – már tartott az egyetemisták gyűlése –, és kérték, hogy szólaljunk föl. Lejtényi is beszélt, én is. Elmondtuk, hogy Szegeden megalakítottuk a MEFESZ-t, és hogy milyen követeléseink vannak. Ezután mentünk a műegyetemre, ott is föltuszkoltak az emelvényre. Azért maradt meg bennem nagyon ennek a műegyetemi gyűlésnek a hangulata, mert valami olyasmivel kezdtem, hogy „az új szegedi gondolatot hozom nektek". S elkezdtek fütyülni. Előtte mindenütt lelkesedés volt, itt meg kifütyültek. Akkor bekattant – nyilván nagyon fáradt voltam, olyankor nehezebben kapcsol az ember –, hát persze, ez a Horthy-féle új szegedi gondolat¹¹ , hát ez nem kell senkinek. És akkor: bocsánat, nem erről szól a történet, szegedi, de nem az a szegedi gondolat, ne azonosítsanak vele. És azután ott is ovációt, csatlakozást, lelkesedést tapasztaltunk, mint a többi helyen. A helyzetre jellemző, hogy 22-én letelefonáltam Szegedre, hogy a Tóth Imre jöjjön föl Pestre, mert ketten nem tudunk eleget tenni a meghívásoknak. Imre meg is érkezett másnap.

	Tánczos Gábor

23-a azzal kezdődött, hogy Lejtényi Andrissal visszamentünk a DISZ-központba, ott hallottuk, hogy elhatározták a tüntetést.¹² Aztán átjöttünk Pestre, és mi is csatlakoztunk a tüntetéshez. A Petőfi-szobortól a Petőfi Kör hangszórós kocsijával mentünk át a Bem térre, aztán a Kossuth térre. Hét óra körül elváltam Lejtényitől – nem is láttam őt november 15-ig –, és a Bástya mozihoz mentem, ott találkoztam Tóth Imrével. Aztán csatlakoztunk a Rádiónál meg a Nemzeti Múzeumnál a tüntetéshez. Ott voltunk a tömegben, lökdöstek a Rádió kapujáig, nem lehetett visszafele jönni. Nyomták az embert hátulról, vagy a múzeum kerítéséhez vagy a házfalakhoz szorultunk. Olyan dolognak voltunk részesei, amit korábban nem tapasztaltunk, nem voltunk felkészülve rá, és hogy mi fog még történni, mi lesz a vége, azt végképp nem tudtuk. Csak részleteket láttunk: megjöttek a katonák, ide-oda futottak, megjöttek a harckocsik. Nem tudta az ember összerakni egységes valamivé. Részint azért, mert nyilván keveset látott. Akkor este fogalmunk sem volt arról, hogy a Sztálin-szobrot közben ledöntötték, és arról sem, hogy még mik történtek a városban. Ott voltunk körülbelül 11-ig, akkor Imre mondta, hogy menjünk már haza. Ő nem volt annyira belelkesedő típus. Emlékszem rá, amikor az első lövések elhangzottak, úgy reagált, hogy itt még egy kisebbfajta Poznan lesz. Én lelkesebb voltam, még visszamentem éjszaka az utcára. Itt-ott autók égtek, fegyveresek rohangáltak föl-alá, katonák, harckocsik, lövöldözés, sebesülteket hurcoltak.

Aztán 24-én a rádióban bejelentették a kijárási tilalmat, de azért Imrével csak kicsámborogtunk. A Kálvin térig jutottunk, ott próbáltunk tájékozódni, hogy mi történt az éjszaka. Jött egy szovjet harckocsi – mi behúzódtunk egy kapualjba –, és belelőtt az első emeleti erkélybe, ami pontosan fölöttünk volt. Ezután visszamentünk a kollégiumba. A menzán adtak valamit enni. Ment a vita, cseréltük a híreket, hogy mi történt itt, mi történt ott. Még kétszer-háromszor kimerészkedtünk. Ott, az V. kerületben viszonylag csendes utcák voltak, de néha megindult egy-egy sorozat, akkor a falhoz lapultunk. Arra határozottan emlékszem, hogy 25-én késő délután valahogy elkeveredtem a Kossuth térre, ahol éppen a holttesteket rakták föl teherautókra.¹³ Rémülten mentem vissza megint a kollégiumba.

Talán 27-én – a dátumra pontosan nem emlékszem – bejött valaki a kollégiumba Kopácsi Sándoréktól a rendőrkapitányságról, hogy rendfenntartás céljából szervezik a nemzetőrsége. Tóth Imrével és néhány kollégistával együtt elmentünk. Adtak karszalagot, nemzetőr-igazolványt meg egy géppisztolyt lőszerrel. Két napig nemzetőrök voltunk Pesten. Hogy pontosan hol jártunk, azt nem tudom rekonstruálni, mert annyira nem ismertem a várost. Egyszer pénzszállítmányt kísértünk, meg őriztünk egy épületet valahol a VIII. kerületben. Ezt nem lehetett letagadni később, a nyomozás során, mert a kollégium igazgatója azt vallotta, hogy a két szegedi ott járkált géppisztollyal a kollégiumban. A fegyvert nem használtuk, nem volt olyan helyzet, hogy fegyvert kellett volna használni. Én nem sütöttem el a géppisztolyomat, kezelni nyilván tudtam, mert az egyetemen a katonai kiképzésen erre elég alaposan kioktattak bennünket. Azt hiszem, 30-án úgy döntöttünk Imrével, hogy nekünk elegünk van Pestből. Azt se tudtuk, hogy mi történt Szegeden. Bementünk az V. kerületi rendőrkapitányságra, leadtuk a fegyverünket, és egy teherautóval, amin már csüngtek az emberek, visszamentünk Szegedre. Méghozzá úgy, hogy a teherkocsi Bajára ment. Éjszaka megérkeztünk Bajára, bementünk a forradalmi bizottsághoz, hogy itt van két szegedi egyetemista, vigyenek át bennünket Szegedre. Olyan rendesek voltak, hogy adtak egy kocsit. Valamikor a hajnali órákban érkeztünk meg Szegedre. Talán pár órát aludtam, amikor szóltak, hogy megint diákgyűlés van, mondjuk el, mi történik Pesten. Beszámoltunk a pesti élményeinkről. Ekkor szerveződött Szegeden a nemzetőrség egyetemi zászlóalja,¹⁴ és Tóth Imrével együtt újra nemzetőrök lettünk. Tizennyolcan-húszan, egyetemisták azt a feladatot kaptuk, hogy őrizzük a szegedi úgynevezett öthalmi ávós laktanyát. Mint kiderült, az előző nap szétszéledtek onnan az ávósok, és a laktanya tele volt fegyverrel, lőszerrel, felszereléssel, ennek az őrzése volt a feladatunk. November 4-én aztán jöttek az oroszok. Lazur Barna 4-én délután adta ki azt a parancsot, hogy mindenki jöjjön be az egyetemre, adja le a fegyverét, nincs ellenállás. Akkor beballagtunk a városba, már szétszéledve egy kicsit vesztett csapatként. Tóth Imrével voltunk megint ketten, mi ismertük egymást jobban, barátok voltunk korábban is. Beballagtunk a városba, és eldugtuk a fegyverünket egy betoncsőbe. Nem azzal a szándékkal, hogy később elővesszük, de eldobni se akartuk, meg leadni se, ez egy köztes megoldás volt. Másfél-két hét múlva visszamentünk, de már nem volt ott a fegyver. Hát nyilván valaki megtalálta.

	Lazur Barna

1956. november 5-ére, 6-ára csak kevés egyetemi hallgató maradt Szegeden, azok is teljes apátiába süllyedve.¹⁵ A vidékiek, akik csak tehették, mind hazamentek. Én elég messze laktam, Balatonedericsen, a közlekedés is bizonytalan volt, nem indultam el. Az oktatás szünetelt, de a menzán kaptunk kosztot. Akkor már az Eötvös Kollégiumban¹⁶ laktam. Egy érdekes mellékvágány, hogy 1956 szeptemberében Szegeden megszervezték az Eötvös Kollégiumot, ahová az egyetemi vezetők kiválogatták körülbelül húszunkat, a jogi karról hármunkat. Nagyon büszke voltam rá. Novemberben két lakásom volt, még megvolt az albérletem, és az Eötvös Kollégiumban is volt egy szobám, amelyen egy társammal osztoztam. Így hol az Eötvös Kollégiumban laktam, hol kimentem az albérletembe. Lejtényi Andris eltűnt, mint később kiderült, disszidált. Olyan húsz-harminc fős csapattal rendszeresen összejöttünk a MEFESZ-irodában, melyet a forradalom kitörése előtt kaptunk Baróti professzortól. Politizáltunk, értékeltük az eseményeket. Egy negyedéves gyógyszerészhallgató próbálta megint szervezni a MEFESZ-t, de sok értelme nem volt, mert alig akadt hallgató Szegeden. Még egy dolog volt, amelyben részt vettem. Tóth Imréék elkezdtek Kádár-ellenes röplapokat gyártani, és ebbe kapcsolódtam be néhány alkalommal, meg a terjesztésébe. December végén aztán hazamentem Balatonedericsre.

– Otthon beszélgettek arról, hogy mit tettek a forradalom alatt?

– Ez nem volt téma. Hadd mondjak el egy személyes példát, ami azt hiszem, jellemzi a korszakot. Ugye letartóztattak, börtönbe csuktak, és lelkifurdalásom volt az apám miatt: vajon hogyan viseli, hogy a több reményre jogosító fiacskája az egyetem helyett a börtönben van. Jóval a halála után, az 1990-es évek elején, amikor módomban volt végre megnézni a rendőrségi, bírósági iratokat, döbbenten olvastam azt a környezettanulmányt, amelyet az ottani rendőr készített. Ez állt benne: „Jellemző, hogy az apja, Kiss Ignác tanító Balatonedericsen a forradalmi bizottság titkára volt." Addig nem tudtam róla. Nagy kő esett le a szívemről, mert ha ő a forradalmi bizottság titkára volt, biztosan megértette, hogy nem maradtam ki a dologból. A faluban egyébként volt egy tüntetés, elénekelték a Himnuszt, leverték a csillagot, és forradalmi bizottságot választottak – ennyi történt. Így a megtorlás is viszonylag enyhébb volt, két embert internáltak, apámnak nem lett semmi baja.

Tehát december utolsó napjaiban otthon voltam. Valamikor január 10-e környékén visszamentem Szegedre. Néhány napja voltam ott, amikor a házinénim rémülten fogadott, hogy egy szakasz pufajkás keresett, feltúrták a szobámat. Hát, gondoltam, nekem azonnal el kell tűnni onnan. Megjegyzem, hogy az előző napokban annyi eszem azért volt, hogy a MEFESZ nálam lévő összes papírját – szabályzatok, egyebek, meg a röplapok, igazolványok – az albérleti szobámban, a kis vaskályhában gondosan elégettem. Tehát írásos nyomot nem hagytam magam után. Felültem a vonatra, és hazautaztam. Otthon elmondtam, hogy gáz van, mert köröznek. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy disszidálni kell. El is indultam az egyik rokonomhoz Vas megyébe. Este érkeztem, úgy volt, hogy hajnalban átvisznek a határon, és én hajnalban közöltem, hogy mégse megyek el. Azt a megoldást választottam, hogy a Dunántúlon különböző nagynéniknél, nagybácsiknál, unokatestvéreknél eltöltöttem egy-egy hetet. Balatonedericsen talán még híre is ment, hogy disszidáltam. Valamikor márciusban visszamentem Szegedre, de amint megláttak a barátaim, azt mondták, hogy azonnal tűnjek el, mert a rendőrök tűvé tették értem a várost. Akkor megint illegalitásba mentem. Valamikor április végén kaptam az egyetemtől egy levelet, hogy jelenjek meg a fegyelmi tárgyaláson. Azt gondoltam, hogy nincs mese, ha oda nem megyek el, akkor kirúgnak az egyetemről. A reggeli órákban érkeztem Szegedre, bementem az egyetemre. Rémülten néztek rám, mint egy szellemre, és újfent azt mondták, hogy tűnjek el azonnal. Megfordultam, és elindultam. Száz méterre sem voltam az egyetemtől, két civil ruhás nyomozó lépett mellém, karon fogtak, és az egyik megkérdezte: „Maga Kiss Tamás, ugye?" Válaszoltam, mire ők: „Na, akkor feltűnés nélkül kövessen!" „Jó, csak ne bilincseljenek meg!" – mondtam. Így aztán beballagtunk a körülbelül egy kilométerre lévő Kossuth Lajos sugárúti rendőrkapitányságra, ahol nagy gaudiummal fogadtak, hogy végre megvan, akit akkor már négy hónapja üldöztek.

– A szüleinél is keresték?

– Nem, pontosan tudták, hogy nem vagyok ott. Abban a kis faluban is megvoltak a besúgók, akik megmondták, hogy nem látnak, akkor miért túrják fel a tanító lakását. Szegeden is azt hitték, hogy disszidáltam, és miután a többieket letartóztatták, a tanúvallomásaikban elég gyakran szerepelt, hogy a Lejtényi meg a Kiss. Ettől kezdve értünk a rendőrök tűvé tették az országot. Lejtényi valóban kiment, engem viszont sikerült elkapni az utcán. De hozzáteszem, nem is volt már kedvem ahhoz, hogy tovább bujkáljak. Na, így kezdődött az a nyolc hónapos vizsgálati fogság, ami nagyon kemény volt. Kétnaponta reggeltől estig gyötörtek a kihallgatással. Emellett a teljes bizonytalanság, hogy ki lehet-e ebből mászni. Joghallgatóként pontosan tudtam, hogy a BHÖ I/1. mit jelent, a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, aminek a büntetési tétele kötél is lehet. Amit október 12-étől november 4-éig csináltam, az nyilvánvaló volt, azt nem lehetett letagadni, mert mindenütt ismertek, a nevem közszájon forgott. Ezért, amire csak visszaemlékeztem, fölmondtam, mint a leckét. Azt is tudtam, hogy Lejtényi kiment, tehát igyekeztem úgy beállítani, hogy kettőnk közül ő volt a kezdeményezőbb, ő volt az első számú vezető. A tényleges helyzet az volt, hogy ketten, pontosabban hárman, Tóth Imre is, egyformán tevékenykedtünk. Valójában nem titkoltam el semmit, egyetlenegy dolog kivételével, hogy én beszéltem Budapesten a műegyetemi gyűlésen. A végén nem tudták bizonyítani, mert nem mutatkoztam be, csak úgy szerepeltünk, mint a szegedi küldöttek. Ebből következően, akiket onnan tanúként meghallgattak, azoknak fogalmuk sem volt, hogy hívják a szegedit, aki felszólalt. Két-három olyan dolog volt még, például a röpcédulázás, amiről Tóth Imrével együtt sokáig nem beszéltünk, de szeptember körül ránk bizonyították. Mint utólag kiderült, ők már 1956 decemberében tudták, hogy mi voltunk, mert abból a házból, ahol a röpcédulát gyártottuk, valakit bevittek három napra, és kiverték belőle. Egyszóval, ami a peranyagban a MEFESZ-szel, az egyetemi mozgalmakkal kapcsolatosan benne van, azok tények, az tényleg úgy történt. Pontosak a nevek, pontosak a dátumok, a helyszínek, mert ha ketten esetleg nem jól emlékeztek egy dátumra, a másik öt ki tudta javítani. Úgyhogy rekonstruálható a MEFESZ kialakulása október 12-étől egész 23-áig.

– Milyen volt a kihallgatások légköre?

– Május 29-én dél körül tartóztattak le, és bekísértek az akkori rendőr-főkapitányságra, amely korábban az ÁVH épülete volt. Bevezettek egy terembe, ahol egy rendőrtiszt ült az asztalnál, meg volt még ott néhány rendőr. A két fogdmeg jelentette, hogy letartóztatták és előállították Kiss Tamást. Az asztalnál ülő rendőrnyomozónak nem az volt az első kérdése, hogy hívnak, mit csináltam, hanem: „Hogyan ment el maga Szegedről?" – és mondott egy dátumot, március akárhányadikát. Válaszoltam, hogy repülőgéppel.¹⁷ Nagyon bosszúsan, de talán egy kicsit a feszültség oldásaként is, a homlokára csapott, hogy „mi erre nem gondoltunk". Nyilván a vasútállomást meg a buszpályaudvart figyelték. Úgy gondoltam, hogy a repülőt nem ellenőrzik, szerencsém volt, két hónapig még szabadlábon maradtam. Mást nem is kérdeztek, fölkísértek a fogdába. Az épület legtetején voltak a fogdák, nagyon kicsi, körülbelül másfélszer két és fél méteres szűk cellák, az ablakok egy folyosóra néztek. Elvették a nadrágszíjat, cipőfűzőt, amit szokás. Ekkor tudatosult bennem, hogy na, itt van az, amit akkor már hónapok óta vártam, letartóztattak, ezen most már nem lehet változtatni. Akkor végiggondoltam az október közepétől decemberig tartó időszakot, és felépítettem magamban, hogy mit fogok mondani. Talán másnap vagy harmadnap megkezdték a kihallgatást a szokásos kérdésekkel: hogy hívnak, kik a barátaim.

– Huszonkét éves volt akkor, ugye? Egy ilyen helyzetben abszolút felnőtté válik az ember?

– Nézze, erre azt tudom mondani, hogy mi akkor mások voltunk, mint a mai huszonévesek. A második világháború, a szülőnélküliség, a nyomor nagyon önállóvá tette az embert. Ez az egyik dolog. A másik, hogy joghallgató lévén tisztában voltunk a büntetőjoggal is. Meg is kérdezték a nyomozati eljárás során, tudom-e, hogy mi a büntetési tétele annak, amivel vádolnak. Tudtam, mi vár arra, akinek nemcsak félnapos tevékenysége volt 56-ban. Már durván fél éve tartott a Kádár-rendszer, folytak a letartóztatások, a pufajkások akciói, perek zajlottak, pontosan tudtam, mire számíthatok, és még rosszabbra számítottam, mint ami bekövetkezett.

– Ilyenkor mérlegel az ember, hogy mennyire érdemes ellenállni vagy együttműködni?

– A MEFESZ szervezését, és azt, hogy a forradalom alatt nemzetőrök voltunk, nem tartottuk bűnnek. A forradalom előtti MEFESZ-szervezést teljesen nyíltan csináltuk az egyetemen, napokig tárgyaltunk a rektorral, a dékánnal, a DISZ-bizottsággal. Azt gondoltuk, hogy ezt nem foghatják föl olyan nagyon súlyosan, de kiderült, tévedtünk. Az eljárás során alapvetően erre helyezték a hangsúlyt, és kiderült, hogy ez bizony az ellenforradalom előkészítése címszó alatt fut. Tehát egyáltalán nem akceptálták, hogy nyilvánosan csináltuk.

Az első kihallgatásaim során csak úgy mondogattam a történteket. Nyilván nem mindent, nem részleteztem. Próbáltam kitapogatni, hogy mit tudnak és mit nem. Csak azok nevét mondtam meg, akiket nem lehetett nem tudni. Amit nem tudnak, arról nem beszélek – gondoltam –, majd meglátjuk, mi lesz. A nyolc hónapos vizsgálati eljárás során négy alkalommal kezdték elölről újabb és újabb nyomozók: „Na akkor mondja el, hogy 1956. október 1-jén mit csinált!" – és onnan kezdve egész decemberig. Próbáltam kitapogatni, hogy mit tudnak. Egy-két hónap alatt aztán rájöttem, hogy sokkal többet tudnak, mint feltételeztem, csak az adathalmazban nem tudnak könnyen eligazodni. Tehát volt ügynöki jelentés, ilyen jelentés meg olyan, meg tanúvallomások, de azt várták, hogy én rakjam össze pontosan, dátum szerint az eseményeket. Úgyhogy a végére, úgy szeptember-októberre – ha megnézem az akkori kihallgatási jegyzőkönyveimet – nagyjából összeállt egy kerek kép.

– Mennyire változott az ő jó- vagy rosszindulatuk? Ezt lehetett érzékelni?

– Az első kihallgatóm – egy hadnagy vagy egy főhadnagy – nem volt túl okos és rafinált nyomozó. Leírta, amit mondtam, és nem sokat foglalkozott vele. Másfél hónap múlva megint fölvittek, egy új nyomozó volt ott, egy őrnagy. Az már sokkal rafináltabb volt. Azt a fajta pszichikai kényszert alkalmazták, hogy mások már beismerték, és megmutatták a vallomásukat. Közölték, pontosan tudják, mit csináltam, csak azt várják, hogy elismerjem a vallomásomban. Fizikai kényszert nem alkalmaztak velem szemben. Azt nem tekintem fizikai kényszernek, hogy jó két vagy két és fél hónapig voltam abban a szűk, egyszemélyes magánzárkában, és éjszaka lehetőleg nem hagytak aludni. Azért két hónapig egyedül lenni, az elég kemény dolog.

Volt egy édes történet. Miután az utcán tartóztattak le, nem tudtam értesíteni a szüleimet, hogy mi van velem. S eltelt körülbelül két hónap, amikor átraktak egy másik cellába, ahol már voltunk négyen-öten. Panaszkodtam a zárkatársaimnak, hogy szegény szüleim azt se tudják, mi van velem. Egyikük szerzett valahogy egy kis ceruzabelet meg egy darab papírt – gondolom, a kihallgatása során csente el az asztalról –, és pár soros kis levelet írtam, amelyben arra kértem a levél megtalálóját, hogy értesítsék a szüleimet Balatonedericsen, Kiss Ignác tanítót. A mellékhelyiség ablaka a szomszéd telekre nyílt. Ebből a papírból egy kis repülőgépet hajtogattam, és kidobtam az ablakon. Nyár volt, július vagy augusztus lehetett, nem tudom pontosan. S másnap reggel, mikor fölvittek kihallgatásra, azzal kezdte a nyomozó, hogy: „Maga még nem írt a szüleinek levelet?" Hát, mondtam, nem kaptam rá engedélyt. „Na, itt van egy lap – mondta ő –, egy formanyomtatvány, írja meg, hogy hol van!" Megcímeztem, megírtam és aláírtam. Ennyit lehetett írni, ezt meg is kapták a szüleim. Jóval később derült ki, hogy a szomszéd házban, amelyiknek az udvarára kidobtam a kis papírrepülőt, a nyomozók meg a rendőrök laktak. Tehát ők találták meg, és rögtön felhozták a rendőrség épületébe. Volt annyi tisztesség a nyomozóban, hogy két hónap után megengedte, hogy értesítsem a szüleimet.

– A hosszú magányban ki tud alakítani az ember valamiféle tréninget, hogy könnyebben viselje a bezártságot?

– Ki. Én például azzal szórakoztam és töltöttem el az időt, hogy matematikai és geometriai feladatokat oldottam meg fejben. Korábban egy évig jártam a TTK-ra, és emlékszem rá, még akkoriban mesélte egy középiskolás, hogy nem tudta megoldani a felvételi feladatot a TTK-n. A zárkában kétnapos munkával bebizonyítottam magamnak, hogy a középiskolás tudással, ismeretanyaggal azt a feladatot tényleg nem lehet megoldani. Vagy filmeket elevenítettem fel, hogy ki volt a rendezője, kik voltak a színészek. Könyveket, regényeket próbált az ember felidézni, hogy ne azzal foglalkozzon, ő most be van zárva.

– Két hónap után közös zárkába került, ott ismerősök voltak?

– Ott ismerős is volt, meg ismeretlen is. Mint utólag kiderült, ennek azért megvolt az a trükkje is, hogy az úgynevezett zárkaügynök, akit korábban nem ismertem, nyolcoldalas jelentést írt arról, mit beszélgetett velem.

– Ez mikor derült ki?

– A 90-es években, amikor megnézhettem az anyagomat.

– Nem is sejtették, hogy ki az ügynök a zárkában?

– Akkor nem, azóta meghalt. Isten nyugosztalja, kész, el van felejtve.

– Gondoltak rá, hogy valaki esetleg jelenthet arról, amit beszélgetnek?

– Óvatosan fogalmazott az ember, de volt, amit elmondott. Részleteket nem, az abból a jelentésből is kiviláglik. Sőt, mint utólag kiderült, Szegeden még technikai lehallgatás is volt a zárkában. Megmaradt egy közel nyolcórás magnófelvételről készült jelentés. Az egyik vádlott-társammal beszélgettem nyíltabban, elmondtam neki, amit két-három emberrel tudnak bizonyítani, azt én nem tagadom, teljesen fölösleges, hogy megveressem magam. Nem volt nehéz összeszedni a nyomozóknak, hogy mit csináltunk október közepétől november végéig.

1957 decemberében a rendőrségről átkerültünk a bírósági fogdába, az Szegeden a megyei bíróság legfelső szintjén van. A karácsonyt már ott töltöttem. Akkor már csak azt várta az ember, hogy jöjjön a tárgyalás, és dőljön el, mi lesz a vége.

– Mikor derült ki, hogy maga lesz az elsőrendű vádlott?

– Amikor a kezembe nyomták a vádiratot. Az volt egyébként az egyetlen irat, amit láttam. Azt olvashattam a zárkában, még megjegyzéseket is fűztem hozzá, hogy hogyan fogom a védelmemet felépíteni. Ezt az iratot sikerült nem visszaadnom. Akkor még civil ruhában voltunk, és elsüllyesztettem a ballonkabátom bélésébe, ott volt, amikor szabadultam. Azóta is őrzöm.

– A szegedi megtorlás az országoshoz képest erősebb vagy enyhébb volt?

– Szegeden a forradalom alatt senkinek a haja szála nem görbült az előző pártvezetésből meg az ávéhás társaságból. Összesen annyi történt, hogy nyolc, tíz, tizenöt ávéhást biztonsági őrizetbe vettek, többeket saját kérésre, ezek ott pingpongasztalt kértek, mert nagyon unatkoztak a börtönben. A forradalom alatt Szegeden egy halálos áldozat volt, egy sortűz áldozata.¹⁸ Ehhez képest súlyosak az ítéletek, mert volt egy halálos,¹⁹ több életfogytos, tizenöt éves és tízéves ítélet. Abban az egyetemistaperben, amelyben én is voltam, súlyosak voltak az ítéletek, hát nyolc–tízéves börtönbüntetés nem akármi. De erre azt mondom, hogy mi akkor úgy éreztük, megúsztuk. Arra is rájöttünk, hogy súlyosabb megítélés alá esik az, hogy a forradalom előtt tíz nappal kezdtük az előkészítését, hogy egyáltalában tettünk valamit a rendszer ellen. A forradalom alatt is tevékenykedtünk, meg még a forradalom után se hagytuk abba, ez azért egy kicsit sok volt nekik. Tehát ehhez képest mi akkor nem tartottuk súlyosnak az ítéletünket.

– Januárban kezdődött a bírósági tárgyalás...

– ...és február első napjaiban fejeződött be. Nekem kirendelt védőm volt, a többiek, akik Szegeden vagy Szeged környékén laktak, megbíztak ügyvédet. Én nem tartottam szükségesnek, a szüleim egyébként se tudták volna megfizetni az ügyvédi költséget. A kirendelt védő gyakorlatilag nem osztott, nem szorzott. A bíró Móricz Béláné, harminc-harmincöt év körüli, szakérettségis²⁰ nő volt. Úgy tudom, hogy az egyetlen a megyei bíróságon, aki a városi pártbizottságnak is tagja volt. A többi, idősebb bíró nem feküdt annyira jól, és azt gondolom, hogy ebben szerencsénk volt, mert Móricz Béláné saját maga döntötte el, hogy hány évre ítél bennünket, neki nem kellett mindenáron bizonyítani, hogy milyen jó elvtárs. A 90-es években egy szegedi újságíró meg is kérdezte őt – egy szegedi lapban jelent meg az interjú –, hogy nem érezte-e súlyosnak vagy túlzottnak a mi ítéletünket. Azt válaszolta, ha jól emlékszem, hogy rátelefonáltak, mert enyhének tartották az ítéletet, de közölte, az ő dolga, hogy milyen súlyos ítéletet szab ki, ne szóljon bele senki, bírói függetlenség van. Tehát ő megengedhette magának, hogy a bírói függetlenségre hivatkozva, mondjuk, ne tizenöt évet vagy életfogytot szabjon ki.

– Az ügyész milyen ítéletet kért?

– A vádbeszéd végén arra kérte a bíróságot, hogy hármunkra, rám, Tóth Imrére és Gönczöl Dezsőre a legszigorúbb ítéletet, de nem a legsúlyosabbat; a többiekre pedig szigorú, de igazságos ítéletet szabjon ki. Ez azt jelzi, hogy nem kért ránk kötelet, mert akkor általában azt szokták mondani, hogy a legsúlyosabb ítéletet kérik. Ezzel szemben a nyolc, a tíz meg a hat év nem minősült súlyos ítéletnek. [...]

– Hány napig tartott az elsőfokú tárgyalás?

– Durván egy hónapig. Két-három naponta volt tárgyalás, nyolc-tíz alkalommal.

– Volt lehetősége ebben az időben kapcsolatba kerülni a szüleivel?

– Először a bírósági tárgyalás valamelyik szünetében találkoztam a szüleimmel. A bírósági fogdából már lehetett levelet írni, és megírtam, hogy mikor lesz a tárgyalás. Egyszer sikerült öt percet beszélgetni velük a tárgyalás szünetében. Akkor még nem volt meg az ítélet, ők is reménykedtek, hogy nem a legsúlyosabb lesz, de tudták, valamennyi börtönbüntetésre nyilván el fognak ítélni, ha már majdnem egy éve bent tartanak, meg látták, hogy nagy per, nagy teremben tartják, sok a tanú. Vagy negyven tanút hallgattak meg. Tisztában voltak vele, hogy nem felmentés lesz a vége, pláne elsőrendű vádlott vonatkozásában nem szokás felmentő ítéletet hozni.

– Az ítélethirdetés után mérlegelték, hogy érdemes-e fellebbezni?

– Annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem súlyos az ítélet, fellebbeztem, és kértem az ítélet enyhítését. Mondván, majd meglátjuk, mi lesz.

– Konzultált a védővel?

– Nem. A többieknél a megbízott védők automatikusan fellebbeztek, mondván, hogy több minden enyhítő körülményt nem vett figyelembe a bíróság. Meg egyébként is, a BHÖ I/1-nek a szövege úgy szól, hogy a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés – és ez a lényeg – kezdeményezése és vezetése. No most azon az állásponton voltak, hogy ez nem szervezkedés volt, hát ezek a „gyerekek" nyilvánosan csináltak mindent. És érdekes módon – ugyan majdnem egy év eltelt, mire a másodfokra, a Legfelsőbb Bíróságra került az ügyünk – a másodfokú bíróság ezt figyelembe vette, és olyan értelemben változtatta meg az ítélet indokolását, hogy a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés helyett mozgalom kezdeményezését és vezetését mondta ki. Ugyanúgy BHÖ I/1, de nem annyira súlyos, mert nem illegálisan, nem titokban, nem aknamunkával követtük el, hanem nyilvánosan tüntettünk, szövegeltünk, gyűlést tartottunk. Úgyhogy erre alapozva másodfokon két–három évvel mindenkinek csökkentették az ítéletét. Az enyémet nyolc évről ötre. Akkor újabb kövek estek le a szívünkről, hogy no, ezt az öt-hat évet már jégen állva is ki lehet bírni, ezt már nem változtatják meg.

– Mikor kerültek át Szegedről Vácra?

– Az elsőfokú tárgyalás ítélethirdetése után jöttek a börtönőrök, újra megbilincseltek, be a rabomobilba, és a szegedi Csillag börtönbe szállítottak. Ott megint adatfelvétel, aztán le a civil ruhát, és felölteni a rabruhát. Itt adtam le a civil ruhával a vádiratot. A ruhám egy csomagban volt, mindig jött utánam. A Csillag börtönben köztörvényesekkel voltunk együtt egy elég nagy zárkákban. Itt már összeeresztettek a bűntársaimmal, Perbíróékkal is. Raktak egyik zárkából a másikba. Ez úgy 1958 tavaszáig tartott, amikor a politikaiakat elkülönítették, és átkerültünk az úgynevezett kisfogházba. Ott már csak a szegedi és a Csongrád megyei politikaiak voltak. Onnan vittek aztán el bennünket valamikor 1958 őszén Vácra.

	Perbíró József

De előtte még hadd meséljek el egy történetet arról, hogy amikor már csak a politikaiak voltak a szegedi kisfogházban, mit engedtük meg magunknak! Túl voltunk az ítéleten, már mindenki megkönnyebbült. A kisfogház egyik részlegparancsnoka, egy alacsony őrmester, aki nagyon utált bennünket, ahol csak tudott, betartott nekünk, és mindig nagyon fensőbbséges hangon beszélt velünk, az egyik reggel közölte, hogy koszos a zárka, mossuk föl. A zárka hajópadlós volt, hoztak a háziak vödörben vizet meg súrolókefét, felmosórongyot, és mi felsúroltuk. A mi dolgunk volt, hogy takarítsunk a zárkában. Tíz óra körül bejött a Cigu – így becéztük ezt az őrmestert –, körülnézett, és közölte, hogy: „Ez még koszos, kezdjék elölről, a háziak hozzanak vizet!" Jó. Megint kiöntöztük a vizet, a nagy része elszivárgott a padló rései között, aztán fél óra, háromnegyed óra múlva kikopogtunk, hogy készen vagyunk. Megint visszajött a Cigu, és közölte, még mindig koszos, addig nem kapunk ebédet, amíg tiszta nem lesz a zárka. Megint hozatott vizet, és mi megint úgy csináltunk, mintha súrolnánk. Hát mit súroljunk rajta, már kétszer fölsúroltuk. Ezt még vagy kétszer megcsinálta. Közben délután két óra lett. A többi zárkában délben volt ebédosztás, nekünk jóval később hozták. Bekanalazzuk a levest, kiadjuk a csajkákat. Jön a házi, megint megtölti a csajkát. A zárkaajtó mellett volt egy asztal, és ahogy az etetőn beadták a csajkákat, arra rakta le a zárkaparancsnok. Amikor mindegyiket beadta a házimunkás, Kendi Jóska²¹ beleszúrt a villájával, a szájába vett egy falatot a krumplis tésztából, és közölte, hogy a krumplis tészta hideg. Ebben a pillanatban mindenki megértette, hogy miről van szó. Kendi zárkaparancsnok kikopog, kérdezi a házi, hogy mit akar. „Hideg a krumplis tészta, melegítsék meg, addig nem esszük meg!" A házi elmegy, körülbelül öt perc múlva nagy lábdobogással jön a folyosón hat-nyolc smasszer, élén a Cigu meg még valami politikai tiszt. Föltépik a zárkaajtót: „Mi ez?! Éhségsztrájk!" Kendi Jóska jelenti, hogy kérem, nem éhségsztrájk, csak az őrmester úr most adta az ebédet, s elhűlt a krumplis tészta, azt kértük, hogy melegítsék meg. A politikai tisztnek volt annyi esze, hogy nem feszítette tovább a húrt, szólt a házimunkásoknak, hogy vigyék vissza, melegítsék meg. Úgy is történt. A háziak elvitték, megmelegítették, visszahozták, megettük. Na, de azért ennyivel nem fejeződött be. Másnap elkezdődtek a kihallgatások. Egyenként vitték az embereket a politikai tiszthez, aki azzal kezdte, hogy éhségsztrájk, zendülés. Közülünk mindenki mondta, hogy kérem szépen, szó sincs éhségsztrájkról, szó sincs zendülésről. Végül levél- és csomagmegvonással, tehát börtönfegyelmivel lezárták a „zendülést". Jellemző, hogy akkor már megengedtük magunknak ezt a luxust.

– Tehát átkerültek Vácra.

– Vácott először az úgynevezett MZ – magánzárka – osztályon kezdtem a pályafutásomat. Hárman voltunk egy nagyon szűk kis zárkában. Ott megint szalmán vagy szalmazsákon aludtunk. Talán egy hónap múlva egyszer csak: „szedje a cuccát, jöjjön", és átraktak egy nagyobb zárkába, az úgynevezett ötvenes zárkába. Ott voltunk talán huszonketten, köztük több egyetemista, értelmiségi és mérnök is. Kiderült, hogy azért szedtek össze bennünket egy csapatba, mert két börtönmunkahelyet létesítettek. Az egyik az úgynevezett fordítóiroda, erről nyilván sokan beszéltek már, ahol a nagyimréseket is meg az ismertebb embereket összehozták két-három zárkába, és a BM megbízásából szakkönyveket vagy a jó ég tudja pontosan, milyen könyveket kellett nekik fordítani. A mi munkánk pedig az volt, hogy abban a kémiai laboratóriumban, amelyet a Belügyminisztérium létesített a váci börtönben, feltehetően – mondom én – ipari kémkedést végeztünk. Különböző textil- és egyéb színezékeknek a kémiai tulajdonságait, összetételét vizsgáltuk. Nyilván egy részfeladatot láttunk el, lehet, hogy máshol is volt hasonló, nem tudom pontosan. Nagyon testhezálló munkahely volt, mindegyikünk tudta csinálni, dolgoztunk is szorgalmasan. A zárkában egyívású, nagyjából egyformán képzett emberek voltak. Nagyon jó zárkaközösség alakult ki, nagyon jó volt a munkahely is. A laboratóriumot egy BM-es őrnagy felügyelte, Budapestről járt ki minden reggel. Miután az őrnagy egy-két hónap alatt rájött, hogy semmi rosszat nem teszünk, jó munkaerők vagyunk, ha valamit kértünk tőle, esetleg valamilyen kedvezményt, azt elintézte. Ott tekintélye volt egy BM-őrnagynak, a kis börtönőr őrmester vagy szakaszvezető haptákban állt az őrnagy elvtárs előtt. Így egészen elviselhető körülmények között töltöttünk el körülbelül másfél évet. Az ott töltött idő második részében például a laborban dolgozók sétája már nem a szokásos körbe-körbe séta volt, hanem kiengedtek bennünket az udvarra, és azon az elzárt területen kis csoportokba verődve napoztunk, sétáltunk, beszélgettünk. Az amnesztia előtt, tehát 1960 tavaszán már addig mentek a kedvezmények, hogy a munkaidő befejezése után ez a bizonyos őrnagy kinyittatta a zárkaajtókat, mindenki kimehetett a folyosóra, és mehettünk az egyik zárkából a másikba. Vacsorára kellett visszamenni a saját zárkánkba, zárásra mindenkinek meghatározott rendben a helyén kellett lennie. Az a társaság akkor robbant szét, amikor jött az 1960-as amnesztia, és a kisidősök, az ötéves és az öt év alatti ítéletesek kikerültek.

A megelőző hónapokban már jöttek be hírek, volt börtönújság, a technikus mérnökök rádiót barkácsoltak, már híreket is tudtunk hallgatni. A börtönőrökön keresztül is beszivárogtak információk. Ez a bizonyos őrnagy se vette túl komolyan a titoktartást. Tudtuk, hogy tavasszal amnesztia lesz, mindenki várta. És amikor jött a smasszer, mondta, hogy maga meg maga meg maga szedje a cuccát, jöjjön, szabadul, akkor kiderült, hogy az amnesztia csak a kisidősekre és néhány kiemelt elítéltre vonatkozik. Az ott maradottak akkor kezdték el a váci éhségsztrájkot. Ez elég közismert. Az éhségsztrájknak lett a következménye, hogy a volt zárkatársaim egy részét elvitték Sátoraljaújhelyre, egy részét a Gyűjtőbe és egy részét Márianosztrára. Én ebből kimaradtam, mert 1960. április 1-jén szabadultam.

– Mennyire viselte meg a bentlét?

– A hozzám hasonló korú, huszonkét-huszonhárom éves börtöntársaim, akik csak a szülőket hagyták otthon, esetleg testvért, sokkal könnyebben viselték el a börtönt, mint azok az idősebbek, akik kisgyereket, családot, feleséget. Nekik nagyon nehéz volt a helyzetük. Beszélőn vagy levélben rejtjelesen bejutottak hozzájuk az információk, hogy a családtagokat sem hagyják békén, kirúgják őket innen is, onnan is, a feleségnek nincs munkahelye, nagyon rossz a szociális helyzetük, szinte marcangolták magukat, hogy nem tudnak változtatni a család helyzetén. Mi, fiatalabbak sokkal könnyebben vettük tudomásul, hogy néhány évig bent kell lenni. Azt mondtuk, majd amikor letelik, folytatjuk az életet kint, és kész.

A beszélők általában felkavartak mindenkit. Én legalábbis úgy voltam – ha mondjuk, félévente volt egy látogatás –, hogy fél évig nekem semmi bajom sem volt, de a látogatás után napokig nem tértem magamhoz. Bármennyire is várta az ember, hogy lássa a hozzátartozóit, a beszélő után sokkal nehezebb volt elviselni a börtönt. Tapostuk a munkát, könyveket is kaptunk már, sőt az utolsó időben néha filmet is vetítettek, nyilván valamilyen semmitmondó szovjet filmet, de mégis, valami más is volt, mint a zárka. A látogatások után viszont nagyon nehéz volt.

Ez az ötvenes zárkatársaság, vagy pontosabban a laborban dolgozók többé-kevésbé fenntartották a kapcsolatot a szabadulás után is. Megmaradtak a barátságok is, annak ellenére, hogy ahányan vagyunk, annyifelé vetődtünk. Ők azok, akikkel az alatt a harmincöt év alatt, amit Kádár-korszaknak nevezünk, baráti kapcsolatot tartottam. Egyetlenegy új barátom sincs, azóta nem jött létre barátság senkivel. Munkatársi kapcsolat igen, rengeteg az új ismerős, de baráti kapcsolat nem alakult ki mással, csak a hajdani zárkatársaimmal. És ezek a kapcsolatok a mai napig élnek, bennük bízik meg az ember maradéktalanul, hozzájuk őszinte, velük mindenről tud beszélni. Bár 1999-ben vagy 2000-ben az aktuálpolitikai kérdésekben már eltért a véleményünk. Van köztünk MDF-es, kereszténydemokrata, SZDSZ-es, kisgazda és mindenféle pártszimpatizáns. Nagyon sokan viszont nem politizálnak.

– Később sem derült ki senkiről, hogy nem méltó a barátságra?

– Hát, kényes téma. Annyit tudok, hogy a társaságból talán egy vagy két embert próbáltak beszervezni, de elmondta, hogy: „Gyerekek, nem mondtam azt, hogy menjenek a fenébe, de én nem fogok mondani nekik semmit." Nem tudok arról, hogy valaki ügynökké vált volna, visszaélt volna a barátságunkkal, a bizalmunkkal.

1960. április 1-jén kiszólítottak. Többen voltunk, átöltözünk, beültettek bennünket egy rabomobilba, és Vác alsó megállóhelyre vittek. Fél óra vagy húsz perc múlva jött a vonat. Fölszálltunk jó sápadtan-fehéren, látszott is, hogy az emberek tudják, hogy na, ezek most szabadultak a börtönből.

– Kaptak valamilyen instrukciót, hogy hogyan viselkedjenek, ha hazaérnek?

– Annyit, hogy napokon belül jelentkezni kell a lakhelyhez legközelebb eső rendőrkapitányságon. Én a szüleimhez mentem Balatonedericsre. Megérkeztem, és nagyon örültünk egymásnak. Másnap bementem Tapolcára, a rendőrkapitányságra, vittem a szabadulópapíromat. Közölték, hogy minden héten vagy szombaton, vagy vasárnap jelentkeznem kell náluk. Ez eltartott egy ideig. Aztán egyszer érdeklődtem, hogy meddig kell még minden héten bemenni, mire közölték, hogy már nem kell többet.

– Hogyan sikerült elhelyezkednie? Az egyetemről kizárták, ugye?

– Engem az ország összes egyeteméről kizártak, ezt ugyanakkor velem senki nem közölte, de teljesen természetes volt. Valamikor 1963–1964-ben még meg is kerestem azt a közlönyt, amelyben közölték a névsort. Hát azzal kezdtem, hogy áprilistól júliusig otthon voltam a szüleimnél. Nem helyezkedtem el, hanem próbáltam regenerálódni. Végső soron nem jelentett problémát, hogy egy személlyel többre kellett főzni. Más igényem nem volt. Valamikor júliusban–augusztusban mondtam, hogy no, most már itt az ideje, hogy elhelyezkedjek, valami kereső foglalkozás után nézzek. Itt megint bejön az, hogy én nem voltam családfenntartó, mint a nálam öt-tíz évvel idősebbek. Nekik azonnal el kellett helyezkedni, és el kellett tartani a családjukat. Engem eltartottak a szüleim néhány hónapig. Balatonedericsen nem lehetett elhelyezkedni, ott a kis faluban nem volt munkahely. Akkor érdeklődtem egy darabig Tapolcán, de az nem tetszett. Végül egy távolabbi rokonom, aki Győrben orvos volt, mondta: „Gyere föl Győrbe, majd a vagongyárba elhelyezlek segédmunkásnak." Volt valami ismerőse. Úgyhogy augusztus végén vagy szeptember első napjaiban fogtam magam, fölmentem Győrbe, és a vagongyárban léptem munkába mint segédmunkás. Ennek a rokonomnak az édesanyjánál voltam először albérletben, később aztán átköltöztem egy másik albérletbe.

– Minden további nélkül felvették?

– Egy segédmunkástól nem kérdezték, hogy mi a múltja. Akkor már volt munkakönyvem, az érettségi után egy évig dolgoztam. Azt sem kérdezték, hogy miért hiányzik belőle pár év. Meg hát egyébként is, Győr nagyon messze van Szegedtől. Egy tizenöt-húsz fős darukarbantartó brigádban voltam segédmunkás, a lakatosokkal dolgoztam együtt. Aztán addig ügyeskedtem, amíg levizsgáztam targoncavezetésből, utána én vezettem a targoncát, vittem a szerszámokat, az embereket meg az anyagot. Körülbelül egy év múlva arra gondoltam, hogy meg kéne próbálni Pestre kerülni, mivel akkor már itt élt jó néhány zárkatársam és középiskolai ismerősöm is. Sok elutasítás után a Kőbányai Szerszámgépgyárban találtam munkát egy hirdetésre, ott lettem raktári segédmunkás. Hárman vagy négyen dolgoztunk a raktárban, meg egy raktárvezető.

Akkor jött az ötlet, hogy mivel gimnáziumi érettségivel alig lehet följebb vergődni a segédmunkás szintnél, beiratkozom a gyártól nem messze lévő közgazdasági technikumba. Egy év után közgazdasági technikusi oklevelet kaptam, ami képesített könyvelő, vállalati tervező és statisztikus képesítést adott.

1962 szeptemberében ismerkedtem meg a feleségemmel, Csikós Klárával, aki Balassagyarmaton élt, és gimnáziumi osztálytársa volt Derzsi Endrének, akivel a börtönben barátkoztam össze, a legjobb barátom lett. Amikor Derzsi Bandival arról beszélgettünk a börtönben, hogy ha esetleg sikerülne megszökni, hol tudnánk menedéket találni, én megadtam neki a szüleim címét, ő meg nekem a Csikós Kláriét. De hát a szökésre nem került sor. 1962-ben Klári már elvált asszony volt. Aztán ebből a szeptemberi találkozásból december 30-án házasság lett. Jellemző, ha megnézem az akkor készült felvételeket, a szűk rokonságon túl ott van tíz-tizenkét börtöntársam. Nagy Misi, Tóth Lajos, Józsa Péter például, és Tóth Imre, ő volt a tanúm. Az esküvőt követően a Citadellába hívtuk meg a társaságot zsíros kenyérre meg egy pohár borra. Azután elköltöztem Balassagyarmatra, ott volt Klárinak lakása. Egy ismerőse révén elhelyezett a Fémipari Vállalathoz beosztott írnoknak, és ott egy teljes napig voltam állásban. Másnap az igazgató közölte velem, hogy berontott hozzá egy volt váci smasszer, aki fölismert Balassagyarmaton, és közölte, hogy azonnal megy a pártbizottságra, ha itt ilyen ellenforradalmárokat alkalmaznak. Az igazgató kérte, hogy váljunk meg egymástól anélkül, hogy botrány lenne. Mondtam, hogy jó. Egy napig dolgoztam ott, 1963. január 2-án. Aztán több hónapig nem tudtam elhelyezkedni. Később voltam a Vegyesipari Vállalatnál gépmunkás, présgépen kellett kis alátéteket csinálni, ott dolgoztam pár hónapot. Ezután a földműves-szövetkezet alkalmazott, most már könyvelőnek, mert közben megkaptam a technikusi oklevelet. Utána kikerültem a szügyi mezőgazdasági szakiskola tangazdaságába könyvelőnek. A feleségem a mezőgazdasági szakiskola gondnoka volt, és az ismerősei révén kerültem a tangazdaságba. Körülbelül egy évig dolgoztam ott. Közben Balassagyarmaton bővítették a baromfikeltető állomást, és a feleségem, akinek a megyei mezőgazdasági osztálynál voltak ismerősei – oda tartoztak felügyeletileg –, beszélt az ottani személyzetissel, Szabó János bácsival, aki kezességet vállalt értem. A baromfikeltetés a megyei mezőgazdasági osztályhoz tartozott, és Szabó János bácsi segítségével a baromfikeltető állomáson könyvelői státusba kerültem. Nem volt főkönyvelő, tehát egy szem könyvelője volt a cégnek. Húszan voltunk összesen.

Több mint egymillió csirkét keltettünk tíz év alatt, amíg ott voltam. Ott tényleg nagyon konszolidált körülmények között dolgoztam. Ismerték az ötvenhatos múltamat, de a mezőgazdasági osztály személyzeti vezetője, ez a bizonyos Szabó János bácsi tudomásul vette, és nem piszkáltak, békében hagytak. Hát ez a békében hagyás azért csak olyan mértékű volt, hogy valamikor hat évvel az elhelyezkedésem után egy béke-barátság vonatot indítottak Balassagyarmatról Moszkvába, és a főnököm, Szarvas Pista bácsi mondta, hogy „na, téged is fölírtunk a listára". Lelkesen készültem is, hogy végre kijutok valahova. Talán be is volt pakolva a cuccom egy vagy két nappal az indulás előtt, amikor falfehéren beállított hozzám Pista bácsi, és közölte, hogy nem utazhatok, mert kihúztak a névsorból, azt mondták, hogy ellenforradalmárok nem utazhatnak.

– Ez hányban történt?

– 1969-ben. Viszont 1970-ben már úgy gondoltam, hogy megpróbálom folytatni az egyetemet. Közben neveltük a feleségem első házasságából származó két gyerekét, akik nagyon aprók voltak, 1966-ban született a közös fiunk, így vagyunk öten egy komplett család.

1970-ben megkérvényeztem, hogy folytathassam az egyetemet. Mint utólag kiderült, megint szerencsém volt, mert nem a főnökhöz került a kérvényem, hanem valami helyetteshez, és értesítettek, hogy újra kezdhetem elölről levelezőn, itt Budapesten az Eötvösön. Ekkor elindult egy ötéves, nagyon kemény munka és tanulás. Akkor már harmincvalahány éves voltam, meg a három gyerek, szóval nem volt egy sétagalopp. Szerencsére olyan volt a munkahelyem, hogy nyugodtan hazamehettem, ha nem volt dolgom. Elvégeztem a munkámat precízen, pontosan, mindig első voltam a megyében, mikor a pénzügyi jelentéseket, a költségvetési beszámolót kellett leadni. A cég összes gazdasági, pénzügyi dolgát én intéztem. Öt év alatt levelezőn elvégeztem az egyetemet, 1976-ban doktoráltam. Közben a baromfikeltető állomást fölszámolta a megye. Központi döntés született, hogy már nem költségvetési feladat, nem a megyei tanács dolga, hogy naposcsirkével lássa el a megyét. Az egész céget fölszámoltuk, mindent el kellett adni, én csuktam be a kaput. Ezután a balassagyarmati mesterséges megtermékenyítő állomásra mentem főkönyvelőnek.

Miután megvolt a jogi diplomám, úgy döntöttem, megpróbálok a szakmában elhelyezkedni. Az őrhalmi téeszben lett egy jogtanácsosi állás. Nyugdíjba ment az elődöm, és fölvettek oda jogásznak. A téesz elnöke a háború előtt a falu bírója volt, egy igazi, tisztességes parasztember, az ő szemében inkább kedvező dolog volt az előéletem. Ebben a téeszben ugyancsak tíz évet töltöttem el teljesen önálló, független munkakörben. Hét falu közös gazdasága volt, több száz, több ezer emberrel. Tíz év múlva átmentem a Drogunionhoz jogtanácsosnak. Ott eltöltöttem öt évet, és úgy volt, hogy ha még négy-öt évet lehúzok, megyek nyugdíjba, amikor berobbant az 1990-es rendszerváltás. 1990 nyarán megkeresett egy hat-nyolc fős, harminc év körüli balassagyarmati fiatalokból álló csapat, hogy legyek a polgármesterjelöltjük. Tudták rólam, hogy ötvenhatos vagyok.

	Kiss Tamás és Hegedűs B. András az 1956-os Intézetben

– Ez melyik párt volt?

– A Szabad Demokraták Szövetsége. Mondtam, gyerekek, ez túl nagy kérés, nekem csak négy évem van hátra a nyugdíjig, megvan a munkahelyem. Hogy hagyjam ott őket? De csak agitáltak, és a végén abban maradtunk, hogy önkormányzati képviselőjelölt leszek, de polgármesterjelölt nem. A választáson fölényesen nyert az SZDSZ és a FIDESZ. A tizenkilenc fős testület tizenhárom tagját ez a két párt adta, így a polgármestert és az alpolgármestert is. Én nem voltam az SZDSZ tagja, de végül elvállaltam az alpolgármester-jelöltséget azzal a feltétellel, hogy a gazdasági, jogi kérdésekben önállóságot kapok. Akkor még közvetett polgármester-választás volt, a képviselő-testület Németh Györgyöt megválasztotta polgármesternek, engem pedig alpolgármesternek. Így természetesen fel kellett adnom a Drogunionnál a munkahelyemet, és jött egy nagyon szép és kemény munkában töltött, de talán eredményes négy év a város egyik vezetőjeként.

1 1956 márciusában a megáradt Duna elöntötte Mohács szigetét. A DISZ táborokat szervezett az árvízkárok utáni helyreállítás érdekében.

2 Az egyetemeken kötelező katonai oktatás volt, a szorgalmi időben elméleti képzésben részesültek a hallgatók, a nyári szünet idején pedig katonai gyakorlaton kellett részt venniük.

3 Tóth Imre, a szegedi egyetem jogi karának hallgatója a szegedi MEFESZ egyik megalapítója volt. A szegedi MEFESZ elleni per másodrendű vádlottjaként jogerősen hat és fél évi börtönbüntetésre ítélték.

4 1948. június 27-én a Kominform elítélte a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját, és a pártot kizárták a szervezetből. Ezt követően több évre (1955-ig) megromlott a viszony Jugoszlávia és a szovjet blokk országai között, a blokk országaiban élő délszláv lakosokat számos jogsérelem, üldöztetés érte.

5 1956. július 18-án Rákosit – a hivatalos indoklás szerint – egészségi állapotára tekintettel mentették fel első titkári tisztéből. Noha több alkalommal is elismerni kényszerült felelősségét a Rajk-perben és a többi koncepciós ügyben, büntetőjogi felelősségre vonása fel sem merült, még a pártból sem zárták ki.

6 A szegedi egyetemisták 20 pontos követelése 1956. október 21-én jelent meg a Délmagyarországban.

7 A szovjet csapatok kivonásának követelése elhangzott az október 20-i nagygyűlésen, de nem került be a MEFESZ 20 pontos követelésébe. A szovjet csapatok kivonását a szegedi pedagógiai főiskola követelte október 18-án („Vonják ki Magyarország területéről az idegen csapatokat!")

8 Nagy Imre Budapesten a II. kerület Orsó utca 43. számú házban lakott. Az épület ma műemlék, a Nagy Imre Társaság székhelye.

9 Gönczöl Dezsőt (1935) a Kiss Tamás és társai elleni per harmadrendű vádlottjaként 1957-ben nyolcévi börtönbüntetésre ítélték. Ítéletét másodfokon öt és fél évre mérsékelték.

10 A DISZ KV-nek ezen az értekezletén határozták el, hogy a diákok problémáinak megbeszélésére október 27-ére országos diákparlamentet hívnak össze.

11 A Horthy-rendszer antidemokratikus, antiliberális, szocialista-ellenes, szélsőségesen nacionalista politikai ideológiája.

12 Október 23-án délelőtt a DISZ KV úgy döntött, hogy támogatja az egyetemisták tüntetését, részint azért, hogy megakadályozzák annak radikalizálódását. Küldöttségük a pártközpontban tiltakozott a tüntetés betiltása ellen.

13 1956. október 25-én a szovjet katonákkal fraternizáló többezres tömeg érkezett (részben szovjet harckocsikon) a Kossuth térre Gerő leváltását követelve. Kis idő elteltével gyilkos sortűz zúdult a tüntetőkre. A lövöldözésbe bekapcsolódtak a téren álló szovjet harckocsik. A vérengzés mintegy nyolcvan halálos áldozatot követelt.

14 Szegeden a forradalmi Néptanács fennhatósága alatt október 29-én szerveződött meg a nemzetőrség, melynek parancsnoka október 30-ától az egyetem katonai tanszékének oktatója, Lazur Barna volt. A nemzetőrök a rend fenntartása érdekében a rendőrökkel együtt adtak járőrszolgálatot. Lazur Barna a Néptanács vezetőinek utasítására önálló egyetemi zászlóaljat szervezett a nemzetőrségen belül.

15 Jóllehet Szegedet november 4-én körülzárták a szovjetek, a város megszállására még nem került sor. November 5-én foglalták el a Tisza-hidat, és fegyveres incidensek is történtek. November 6-án délután elfoglalták a városházát, és letartóztatták az éppen ülésező forradalmi nemzeti bizottság több tagját. A város vezetését a kádárista forradalmi munkás-paraszt tanács vette át, amelynek elnökhelyettese ekkor még dr. Perbíró József lett.

16 Az Eötvös-kollégium 1895-ben alakult meg Eötvös Loránd javaslatára a francia École Normale Supérieure mintájára. Tagjai egyetemi tanulmányaikon túl a kollégiumban (is) dolgozó kiváló tanárok vezetése alatt kisebb csoportokban folytattak további elméleti tanulmányokat és gyakorlatokat. A férőhelyek harmadát ingyenes helyként a tehetséges, de szegényebb hallgatók számára tartották fenn. 1949-ben felszámolták a kollégiumot, de több felsőoktatási intézményben tovább élt a tehetséges hallgatók támogatásának gyakorlata.

17 A MALÉV elődje, a MALERT 1936-tól működtetett rendszeres belföldi járatokat, ezeket az 1960-as években fokozatosan megszüntették.

18 Október 26-án a karhatalom tüzet nyitott a Széchenyi térre tartó tüntetőkre. Schwarz Lajos 17 éves munkás életét vesztette, tizenhatan megsebesültek.

19 A forradalmat követő megtorlás során halálra ítélték, és kivégezték a forradalmi nemzeti bizottság egyik vezetőjét, Kováts Józsefet, valamint a kémkedéssel is vádolt Földesi Tibort. Perbíró professzort életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották.

20 1948 őszétől 1955-ig az Oktatási Minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az előbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetővé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd az ezeknek megfelelő főiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat.

21 Kendi József törzsőrmestert a szegedi nemzetőrök ellen indított per negyedrendű vádlottjaként jogerősen kilencévi börtönbüntetésre ítélték.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 2000-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.