SZERKESZTETT INTERJÚ
 < vissza 

Wittner Mária: "Lelkiismeret-furdalásom van, hogy életben maradtam"

1937. június 9-én születtem Budapesten. Nem nevelkedtem családban, kétéves koromig dajkaságba voltam kiadva. A család csak mint egy távoli fogalom szerepelt a képzeletemben mindaddig, amíg meg nem született a második fiam. Addig csak fogalmaim voltak a családról, elképzelt fogalmak. Azután zárdába kerültem a karmelitákhoz a Maglódi útra, majd levittek vidékre, ahol a rendnek volt még egy iskolája. Az államosítás évében, 1948-ban az egyik iskolai szünetben vittek föl először a nagymamáékhoz, akkor hagytam el először a zárdát. Mindaddig úgy tudtam, hogy az anyám meghalt. Ezen a tavaszon, 12 évesen, elég furcsa körülmények között tudtam meg, hogy mégis él. Kint játszottam az udvaron, amikor jött egy nő és vele egy kislány. Köszöntem, köszöntek. A kislánnyal kint maradtunk az udvaron játszani, és akkor mondta nekem, hogy mondok neked valamit, de el ne áruld. Ez a néni a te anyukád, és én a te húgod vagyok. Ezt talán fel se tudtam fogni. Amikor jött az anyák napja, akkor jutott csak el a tudatomig, hogy először az életben én is írhatok valakinek egy képeslapot...

Az első reflexióm az öröm volt, hogy nekem is van anyukám, később sokszor gondoltam arra, bár sose tudtam volna meg, hogy él. Sosem szeretett, soha nem érezhettem az anyai szeretet melegét. Amikor halálra ítéltek, írtam neki, ha már felakasztanak, legalább az unokájának bocsásson meg, és vegye magához. Persze nem is tudom, mit is kellett volna megbocsátania. Talán azt, hogy megszülettem? De nem kaptam választ! Ott álltam élet és halál közt a legkutyább helyzetben, minden reményt elvesztve, és nem jött el hozzám az anyám.

Néha gondolok rá, már nagyon öreg lehet. Mindent meg tudtam volna bocsátani, ha csak egyszer is kicsit éreztem volna, hogy szeret. Vannak olyan pillanatok, amikor nem haragszom rá, amiért mindig kínos teher voltam neki, akit le kellett tagadni, akinek kényelmetlen volt a léte, akinek az apja nem is magyar volt, hanem egy iráni származású perzsaszőnyeg-készítő és -kereskedő. Testvéreimmel együtt egyikünk sem született törvényes házasságból, talán ezért kellett szégyellni bennünket, ezért voltunk kínosak a számára.

A zárdában viszonylag zökkenőmentes volt az életem. Nagyon sokat tanultam, kézimunkáztam – azt hiszem, a munka szeretetére is itt tanítottak meg. Főleg nyári szünetben, de mindig be voltunk fogva valamilyen könnyebb munkára. Valahogy minden rendben volt, minden a helyén volt. Ez az az időszak, amire ma is nosztalgiával gondolok vissza. Ezek voltak azok az évek, amelyek végül is megalapozták az ember életét. Hinni is itt tanítottak meg, bár nem vagyok nagyon vallásos. Hiszek, mert minden embernek hinnie kell, hiszek az Istenben. Jobban szeretek azonban egyedül bemenni a templomba és a magam módján imádkozni.

Az 50-es években azután állami gondozásba kerültem Ikervárra egy intézetbe. Itt fejeztem be a hetediket és a nyolcadikat. Ekkor már nagyon szerettem festeni meg rajzolni, és tehetségem is volt hozzá. A tanáraim is bátorítottak, így a képzőművészeti gimnáziumba jelentkeztem. Teljesen beleéltem magam, mert a tanáraim mind azt mondták, hogy nem létezik, hogy nem vesznek föl. Nem vettek fel... Akkor hirtelen bedugtak a sárvári reálgimnáziumba, bár én szívesebben mentem volna humánba, mert az volt az erős oldalam. A reál viszont nem ment, nem szerettem se a matematikát, se a fizikát, és a második osztály után kimaradtam. Akkor vittek le Szolnokra a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe.

Szolnokon ismertem meg Patkóst, ő volt ennek az intézetnek az igazgatója. Vele mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Ez az ember 13 évig mindvégig bejárt utánam a börtönbe, hozta be a gyerekemet. Amikor kiszabadultam, akkor ő indított el az életben és segített, ahol és amikor csak tudott. Segítség nélkül talán nem is ment volna. Mert újra meg kellett tanulni szabadon mozogni, persze az akkori értelemben véve szabadon, meg kellett tanulni élni, meg kellett tanulni a pénzzel bánni, és egyáltalán, meg kellett tanulni lélegezni. Amikor kijöttem, például egyszerűen képtelen voltam egy önkiszolgáló boltban mozogni. Meg kellett tanulnom mindent. Amikor mentem az utcán, úgy éreztem, nagy betűkkel a homlokomra van írva, hogy én most jöttem a börtönből. Állandóan feszélyezve éreztem magam, s ez az érzés szinte soha nem hagyott el. Ezen mind túl kellett jutni. Rengeteget segített nekem ez az ember a feleségével együtt. Azt mondta nekem, hogy „te, ide figyelj, arra kérlek, hogy most már fogd be a pofádat, mert ha most bármiért visszavisznek, nem tudok még egyszer utánad menni, mert eddig mindig a gyerekedre hivatkoztam. De ha nem lettél volna olyan ember, mint amilyen voltál, soha egy lépést nem tettem volna utánad.” Én ezt soha nem felejtem el, amíg élek, mert a világ nem volt ilyen jó. Egész életemben soha nem fogom elfelejteni, mindig bennem marad szálkaként, kemény szálkaként az, hogy hogyan bántak el velünk tulajdonképpen, hogy erkölcsileg hova tettek bennünket. Mi voltunk a söpredék, rosszabbak voltunk az anyagyilkosnál meg az apagyilkosnál, mert azok megtévedt emberek, akik csak egy ember ellen vétettek, míg mi az egész társadalom ellen. Ezt éreztették velünk szinte mindenütt, a börtönben meg különösképpen.

Aztán láttam és tapasztaltam egyet s mást. Mindig párhuzamot vontam: na lám, még azt mondják, hogy mi voltunk a söpredék, és még azt mondják, hogy mi voltunk a rablók, pedig hát fantasztikus dolgokat műveltek az elvtársak! Még azt is ellopták a raktárból, amíg betegállományban voltam, amit én a saját pénzemen hozattam az anyagbeszerzővel. Saját pénzemen hozattam, aztán csak hazaszállíttatta magának a lakására a főnök úr! Az orrom előtt lopták ki a dolgokat, de rám akarták fogni, mert Wittner Máriának priusza volt, s benne volt az is: rablás...

–1955-ben született meg az első fiam. Miután állami gondozott voltam, ő is állami gondozott lett. Tudtam, hogy egyelőre állami gondozásban is marad. Csak avval nem számoltam, hogy addig, ameddig.

–Amikor megszűnt az állami gondozásom, a volt igazgatóm, Patkós, hogy megkönnyítse a letelepedésemet, adott egy igazolást arról, hogy pesti születésű, pesti lakos vagyok. Ezekben az időkben ugyanis Pesten nem engedélyezték az állandó letelepedést, ugyanakkor a munkavállalást állandó lakhelyhez kötötték. Anyám nem jelentett be, hiába kértem. Hiába mondtam, hogy csak addig van rá szükség, amíg elhelyezkedem dolgozni. Így azután albérletbe mentem, de csak ideiglenesen jelentkezhettem be. Ez annyit jelentett, hogy mindennap, amikor a munkaközvetítőben meglátták a személyimet, kijelentették, hogy nem foglalkoznak velem. Alkalmi munkát vállaltam, havat lapátoltam, takarítottam, mostam. Egy alkalommal mosás közben rosszul lettem. Azt hittem, hogy gyomorgörcsöm van, de nem gyomorgörcs volt, hanem májgyulladás. Több mint két hónapig feküdtem vele kórházban. Amikor kiengedtek, kértem anyámat, hogy legalább egy éjszakára adjon nekem helyet, de kidobott. Azok fogadtak vissza, akiktől elvitt a mentő. Koszt és lakhatás fejében vezettem a háztartást. Náluk ért 1956. Innen egyenes út vezetett a barikádra.

Hogy mi vitt oda másokkal együtt engem is? Nem hiszem, hogy határozottan körvonalazódott volna bennem valamilyen tudatos politikai kép arról a rendszerről, amiben éltünk, de voltak benyomásaim a múltról és a jelenről, arról a nyomorról, ami körülvett bennünket. És biztos, hogy tudat alatt valahol ott élt bennem is az elégedetlenség. De semmi tudatos forradalmiság nem volt bennem, amikor odamentem. Persze, ha én olyan nagyon elégedett lettem volna az életemmel, ha nekem olyan nagyon tetszett volna az, ami volt, akkor valószínűleg nem kötök ki barikádokon. Sok minden élhet elraktározódva az emberben.

Egy rövid ideig egyszer a kunhegyesi járási tanácsnál dolgoztam a begyűjtési osztályon mint gépírónő. Ez volt a legkritikusabb osztály. Innen mentek tovább a megye felé a vidékről jövő jelentések a beadásokról abból a nyolc községből, ami hozzánk tartozott. Szemtanúja voltam az irodában lejátszódott dolgoknak. Nagyon kis pont voltam ahhoz, hogy szólhassak, akárhogy nem tetszettek nekem az itt történtek. Én csak sajnálni tudtam azokat az embereket, de segíteni nem tudtam. A beadások iszonyatos dolgok voltak. Az instruktorunk csak hétfőn volt bent, ezen a napon volt az összesítés, különben egész héten a padlást söpörte.

Láttam azt, amikor az árvíz elvitt mindent, akkor sem volt kegyelem, akkor sem volt pardon, hiába kértek-könyörögtek. Sosem felejtem el azt az embert, aki bejött és kérte, hogy engedjék el neki a beadást, mert mindenét elvitte a víz, de nem engedték el. Az egy borzasztó embertelen, nagyon antihumánus dolog volt. Nekem diktáltak, én gépeltem, de a véleményem megvolt mindenről. Ezek a dolgok megültek, lerakódtak az emberben.

Nem, nem úgy mentem oda, mint egy tudatos forradalmár, de valahogy mégis odavitt a lábam és a lelkesedés, mert az vele járt. Huszonharmadikán délután már láttam a menetet meg a tömeget – kocsikkal, teherautókkal vonultak. A teherautókról mondták a dolgokat. Este kimentem a Szabad Nép-székházhoz, a Blaha Lujza térre, ahol már hatalmas tömeg volt, és vártuk a 16 pontot. Akkor felröppent a hír, hogy a Rádiónál megöltek egy fiatalembert, aki a 16 pontot akarta felolvasni, és a tömeg áttódult a Rádióhoz. Itt már valóban volt egy halott. Végig ott voltam a Rádió ostrománál egészen a bevételéig. Láttam azt az akciót is, amikor a mentőautót megállították. Gyanús lett ugyanis, hogy túl sokat jön-megy egy mentőautó. Amikor kinyitották az ajtaját, kiderült, hogy fegyvereket hordott be a Rádió hátsó kapuján.

A felkelők a szemben lévő ház tetején foglaltak el lőállásokat, ahova azután én is fölmentem. Két srácnak már volt egy-egy dobtáras géppisztolya. Odavittem a tárakat a kémény tövébe, és nekiálltam tölteni őket. Már világos volt jócskán, mire bevettük a Rádiót. Amikor bementünk, a kapu már nyitva volt. Emlékszem, a Rádió épülete föl volt állványozva, és sokan ezekről próbálkoztak bejutni. Az udvar úgy nézett ki, mintha nem is a Rádió, hanem egy fegyvergyár udvara lett volna, szanaszét hevertek a fegyverek. Innen már csak az nem vitt magával fegyvert, aki nem akart. Az udvaron állva meghallgattuk Nagy Imre beszédét1 akkor már azt is tudtuk, hogy a 16 pontot nem engedték beolvasni. Ezek a követelések azonban fellelkesítettek.

A Magyar Rádió romos épülete
A Magyar Rádió romos épülete

Ezután néhányan elindultunk a Körút felé. Útközben egy Beszkárt-ruhás férfi megállított és kérte, adjunk neki is fegyvert. Mondtam neki, menjen a Rádióhoz, de aztán végül is odaadtam neki az enyémet, mi meg a társaimmal visszamentünk a Rádióhoz egy másikért, azután elindultunk a Corvin mozi felé.

Amikor a Körúthoz értünk, láttuk, hogy a Körút és az Üllői út kereszteződésében két tank áll. Erre a jelenetre még ma is pontosan emlékszem. Elég messzire álltunk ugyan, de azért jól lehetett látni, hogy egy egész fiatal srác az egyik tank mögé lopakodik. Emlékszem, hogy még a lélegzetünket is visszafojtottuk, annyira figyeltünk, hogy sikerül-e neki vagy nem sikerül kilövik, vagy nem lövik. Mikor odaért, meggyújtotta a benzinespalackot, és belevágta a tankba. A tank kigyulladt. A gyerek szerencsére sértetlenül visszaért. Ez volt az első tank, amit kiégni láttam.

Mire mi megérkeztünk, a Corvin közben már jó néhányan összegyűltek, és már alakulófélben volt egy csoport. Itt találkoztam először a „bűntársammal”, Sticker Katival, Havrila Bélánéval. Vele aztán végig együtt voltam, mindaddig, amíg meg nem sebesültem. Kati elvált asszony volt. November 4-e után disszidált, de a vőlegénye hazahívta Svájcból azzal, hogy nem lesz semmi bántódása, Kádár megígérte. Aztán kivégezték...

Havrila Béláné és Wittner Mária 1956. október végén a Vajdahunyad u. 41. előtt
Havrila Béláné és Wittner Mária 1956. október végén a Vajdahunyad u. 41. előtt

Sokan voltak Corvin mozinál. A nevüket persze nem tudtam. Pongrátz Gergelyt például akkor csak úgy ismertem: a „Bajusz”, azután Csita, vagyis a Szente. Ezt a fiút az apjával együtt végezték ki. Egymás mellett vannak eltemetve, apa meg a fia. Itt volt már „Csoki”, „Bizsu”, „Szöszi”, azután a „Beszkártos” és volt egy „Vasutas” nevű is. Ma sem tudom, legtöbbjüknek mi is volt az igazi neve! Ma sem tudom megmondani, ki ki volt. Például, hogy az a Beszkártos azonos volt-e azzal a Beszkárt-ruhással, aki tőlem a fegyvert elkérte, amikor a Rádióból eljöttünk, azt sem tudom. Jurának az akkori arca is úgy előttem van. 23-án a Szovjetunióból jött haza a nagynénjéhez a Práter utcába. Folyamőr volt. Ő is rajta van a csoportképünkön Katival és a kiskorú Varga Jancsival együtt. 16 éves volt akkor ez a srác, majd később a harcokban fejlövést kapott, de életben maradt, és 13 évre ítélték. Azután ott volt még Neumann Tivadar, aki gépkocsivezető volt. A Bem laktanya honvédségi garázsát a Vajdahunyad utca 35.-ben Kovács I., a focista őrizte két kiskatonával együtt, a parancsnokuk a Kiss Karcsi volt. Idetartozott még Jánoki Laci és Jánoki Attila, akik testvérek voltak.

A Corvin közben annyira sokan voltunk, hogy később alakult egy csoport a Práter utcai iskolában is, ahová a foglyokat vitték. Azután megalakult a Corvin köz parancsnoksága alatt a Vajdahunyad utca 35. számú házban lévő garázsban még egy kisebb csoport. Ebből a garázsból kaptunk gépkocsit meg benzint. A garázs a Práter utcai iskolára nyílott. Ha veszélyes volt az iskolába elölről bemenni, akkor a fiúk letettek hátul egy létrát, felmásztak a garázs lapos tetejére, úgy közlekedtek. Kovács itt állította ki később a nemzetőr-igazolványokat is. Valószínűleg ők mondhatták, hogy a Vajdahunyad utca 45.-ben van egy olyan pince, amit be lehet rendezni. Sticker Kati javaslatára a BM raktárából hoztunk ágyakat meg pufajkát, vattakabátot. Berendeztük, mert a Corvin közben már nagyon sokan voltunk. Csak úgy nyüzsgött a mozi! Éjszaka ki-kijártunk járőrözni. A Corvin köznél volt egy munkásszálló, éjszakánként az itt kialakított lőállásokból tartottuk szemmel a környéket. Mindig volt itt éjjel ügyelet, figyeltük az ablakokból, hogy jönnek-e a tankok. A Galéria2 fölött is voltak állásaink, de onnan kilőttek bennünket.

Napközben élelmiszer-szállító kocsikat pakoltunk. Valahonnan kenyeret hoztak, ezeket rakodtuk ki. 26-án volt egy elég kemény összecsapás a Tűzoltó utcában. Közel volt a Corvin közhöz, de nem tudom, hogy kerültem oda. Emlékszem rá, átküldtek a Corvin közbe erősítésért, de mire visszaértem az erősítéssel, addigra tulajdonképpen már vége volt mindennek. Soha nem felejtem el, ahogy az Üllői úton átcikáztam. Vigyázni kellett, mert a Kilián laktanyából könnyen lövést kaphatott az ember.

Az Iparművészeti Múzeum épülete a romos Üllői úton
Az Iparművészeti Múzeum épülete a romos Üllői úton
A Kilián laktanya romos épülete
A Kilián laktanya romos épülete

Amikor folytak a harcok, benzinespalackokat töltöttünk. A későbbiek folyamán, amikor a harcok úgy-ahogy megszűntek és fegyverszünet volt, akkor fegyveres járőrszolgálatot teljesítettünk. Azután a lakossági élelmiszer-kiosztásnál tartottuk fenn a rendet, illetve magunk is szétosztottuk a kilőtt üzletek árukészletét. A közértek kiosztását később teljes egészében rablásnak minősítették a bíróságon.

Egy volt a lényeg: minél többet rábizonyítani egy emberre, akár tette, akár nem tette azt, amivel vádolták. Jó példa erre ez a rablásügy is. Soha ebben a rohadt életben nem tudtam megbocsátani ezt a vádat, és nem tudtam megemészteni sem. Még lakásom se volt, ahova elhordhattam volna a „lopott” holmit. De még azt a házat is szétlőtték, ahol ágyrajáró voltam. Ha igaz lett volna, a rabolt holmikból szépen megélhettem volna a forradalom után. De annyira nem volt pénzem, hogy a körzeti orvosom adott 100 forintot gyógyszerre, azzal, hogy 10 forintokként adjam meg neki. Mire olyan anyagi helyzetbe kerültem, hogy visszaadhattam volna, letartóztattak. Végig az volt bennem, hogy mit gondol rólam ez az orvos, hogy nem adom meg neki az adósságot. 1960-ban vagy 1961-ben a börtönből tudtam csak visszaküldeni neki a pénzt. Azt válaszolta, hogy a pénz nem várt örömöt okozott, de nem a pénz maga, hanem az, hogy visszaadtam. Nekem elégtétel ez a levél.

Határozottan emlékszem, hogy 30-án kijött hozzánk egy Kerekes nevű férfi, azt hiszem, a VIII. kerületi kapitányságról, és azt mondta, Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány parancsba adta, hogy a rendőrök adják át a fegyvereiket. A belvárosi kerületekben már kiosztották, de ha kimegyünk a külső kerületekbe, akkor még biztos kapunk fegyvereket. Ez a dátum azért maradt meg bennem, mert 30-án volt a pártház ostroma.3 Mi 30-án elmentünk fegyverért. Soha nem felejtem el, mikor leszálltunk a X. kerületi kapitányság előtt a teherautóról, és bementünk fegyvert kérni, akkor egy nagydarab törzsőrmester egyszerűen lekapcsolta a pisztolyát, és azt mondta: „Jaj drága gyerekeim, csakhogy megszabadítotok bennünket a szolgálattól.” Ez nagyon fontos volt, mert ránk akarták verni a Köztársaság téri ügyet, hogy részt vettünk az ottani harcokban. Pontosan ennek a törzsőrmesternek köszönhetjük, hogy ez nem sikerült, mert dátum szerint tudta a napot. Tisztességes tanú volt. Eredetileg nekem csak egy pisztolyom volt, amelyről a nemzetőr-igazolványomat is kiállították. Egy grundon tanultunk lőni, de úgy pofán csapott, hogy azt mondtam, mielőtt kiütné a fogam, abbahagyom.

Az egyik srác a Práter utcából járőrözés közben – amit a Corvin köz és a Práter utca együtt végzett – elkérte tőlem ezt a pisztolyt, mert neki golyószórója volt csak, és nem akarta mindenhova azt hurcolni, de fegyvertelen sem akart maradni. Odaadtam neki. A bíróságon elmondtam, hogy dacára annak a fényképnek, ahol fegyverrel a kezemben állok, csak egy pisztolyom volt, azt is kölcsönadtam, de nem hitték el. Erre feláll a 9. rendű vádlott és azt mondja: igazat mondok, mert ő az, aki elkérte a pisztolyt – de nem vették figyelembe. Nemigen érdekelte a bíróságot az igazság. A Tóth Jóska 30-án még Monoron volt, aznap éjjel jött fel egy élelmiszer-szállító kocsival, és utána maradt csak Pesten a mi csoportunkban. Tanúi voltak rá, de a tárgyaláson nem hallgatták meg őket. Hamis tanúk alapján halálra ítélték azért, hogy ott volt a Köztársaság téren.

Tóth József
Tóth József

A túlerővel szemben végül a Corvin köz is elesett. Eleinte azért tudtuk viszonylag könnyen megvédeni, mert stratégiai szempontból nagyon jó helyen volt. Csak a Kilián laktanyából jöhetett közvetlen belövés, vagy szemből, a Galériából. Ahhoz egy tanknak meg kellett volna fordulni, hogy szembeálljon velünk. Nekünk viszont a mozi lépcsőjénél volt egy ágyúnk, és a környező házakban a mi embereink voltak. Azokat lőhették – mint ahogy lőtték is, szép számmal voltak itt belövések. A Corvin közt nem igazán érte találat, csak akkor, amikor aknavetővel támadták4 már november 4-e után. Egy ilyen aknatűzben sebesültem meg én is november 4-én.

A Corvin köz, az előtérben lyukas zászló
A Corvin köz, az előtérben lyukas zászló

Hajnali fél ötkor kezdődött a támadás. Mindenfelé jártunk, hogy merre, már nem tudom, de valahogy eljutottunk a Futó utcába is, ahol szintén ezen a napon kezdődött a harc. Katit és engem küldtek lőszerutánpótlásért. És ahogy mentünk befele a kapun – Kati ment belül, én mentem kívül –, akkor kapott belövést a Vajdahunyad utca 35. alatti garázs. Akkor ért engem is az aknatalálat. Három helyen sebesültem meg, a combomon, a lábamon és a gerincem mellett egy centire. Először összeestem az ütéstől, de utána rögtön fölugrottam, és bemenekültünk a garázsba. Innen bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba, úgyhogy én már ezután nem vettem részt semmiben. Amikor november 9-én kijöttem, visszamentem a Corvin közbe, de ott már semmiféle csoport nem volt. És itt véget is ér az én forradalmi szereplésem története.

Ahogy visszagondolok a forradalom napjaira, az akkori viselkedésünkre, az az érdekes, hogy nem volt bennünk semmi félelem. Háztetőkön közlekedtünk, volt, hogy egyik utcából a másikba. Valahogy nem is gondoltunk a veszélyekre, valahogy nem is gondoltunk arra, hogy meg is lehet halni, el is találhat egy golyó. Egyszerűen lelkesek voltunk. Igen, azt hiszem, hogy valahogy akkor úgy éreztük, hogy minden ember, aki változást akar, annak tényleg ott a helye a barikádon. Nem vitás, változást akartunk.

Nagy Imrében megbíztunk, hisz ő is változásokat akart, de ott a Corvin közben a harcosok között azért teljes egészében nem volt elfogadott. Megdöbbentett Nagy Imre kivégzése! Nagyon jól emlékszem, amikor a Markóban beadták az újságot,5 amelyben ez benne volt. Olyan döbbenethullám ment végig mindannyiunkon, hogy a smasszerek börtönlázadástól féltek. Mert azt azért nem gondoltuk volna, hogy kivégzik Nagy Imrét, mégiscsak kommunista volt.

Emlékszem, felmerültek dolgok a börtönben a hosszú évek alatt. A fegyveresek igazából nem nagyon akarták elfogadni a felálló kormányt maradéktalanul, berzenkedés és minden megjegyzés nélkül. De aztán történt egy változás az emberben 1989. június 16-án. Azzal, hogy Nagy Imrét ott hagyták a 301-es parcellában, mert a lánya nem engedte áttenni a díszsírhelyre, azzal, hogy ott maradt a fegyveresek között, akkor vált igazán 1956 – most már általunk is elfogadott – miniszterelnökévé. Ma már mondhatjuk, hogy Nagy Imre a fegyveres harcosok miniszterelnöke is volt. Azt hiszem, Nagy Imre június 16-án vált igazán mártírrá, átérzetten és elfogadottan mártírrá. Annak idején voltak olyan hangok, hogy na és, kivégezték a Rajkot is, de ma már nem hiszem, hogy ilyen felhangokat hallani lehetne Nagy Imrével kapcsolatban. Ha valaki esetleg az ellenkezőjét állítja, az igazságtalan. Egyforma volt a hóhérunk, egyformák és névtelenek sírjaink, még a kivégzés formája is egyforma volt. Kötél.

Nagyon sokan értékelik manapság a forradalmat, annyi ember van, aki értékeli, hogy több, mint aki részt vett benne. De mi is értékeljük a forradalmat. Persze nem biztos, hogy olyan értékítélet szerint, mint azok, akik nem vettek részt a fegyveres harcokban. Nem tudom, hogy hogyan lehet kiértékelni egy forradalmi helyzetet az íróasztal mögül. Igaz, az értelmiségiek csináltak egy Petőfi Kört, nem vitatom. Lehet, hogy nem tetszett nekik az, amit Rákosi csinált, sőt biztos vagyok benne, hogy nem, de ez nemcsak nekik nem tetszett, nekünk sem tetszett. Furcsamód nekünk sem tetszett!

A forradalmat nem a reformkommunisták vagy a revizionisták kezdték. A forradalmat magát a nép kezdte el. Ehhez aztán már vajmi kevés köze volt annak, hogy a Petőfi Körben mit tárgyaltak. Az egy külön téma. Egymástól független volt ez a kettő. És nem lehet összemosni, mint ahogy most össze akarják. Sőt, annyira mosogatják, hogy most már átteszik a reformkommunisták kezébe a forradalmat, azért, mert volt köztünk egy Angyal Pista meg más kommunisták, akik ott voltak a barikádokon. De ezek a kommunisták nem ugyanazt akarták, mint azok a kommunisták. Mint ahogy két ujjunk sem egyforma, úgy az elvtársak sem voltak egyformák sem gondolkodásban, sem pedig szemléletben. Az egyik ki nem vitte volna a bőrét a barikádra, míg egy másik, egy Angyal István kivitte. Hát akkor már a kettő nem azonos, hiába volt mindkettő kommunista!

Angyal István
Angyal István

November 9-én, mikor senkit sem találtam a Corvin közben, elhatároztam, hogy disszidálok. Egy csoporttal Székesfehérvár felé indultam, de ott elkaptak bennünket, és bevittek a rendőrségre. Onnan pedig egyenesen Budapestre a Jászai Mari térre, az Országos Rendőr-főkapitányságra vezetett az út. Furcsa módon egy pár óra múlva már vittek is kihallgatásra. Valamerre lefele mentünk, de hogy melyik szinten voltunk, nem tudom. Az biztos, hogy föld alatt voltunk, mert egy szellőztetőn át kaptuk a levegőt. Az igazság az, hogy én az életben nem gondoltam volna, hogy onnan kijutok. Két férfi hallgatott ki. Az egyik szemben ült velem, a másik pedig járkált. Azt kérdezték, mit csináltam október 23-ától. Akkor én elmondtam, hogy merre jártam. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak telefonáltak valahova, hogy hozzák oda a holmimat, a cipőfűzőt, egyebeket. Megkérdeztem tőlük, hogy elengednek. Az egyik azt felelte, hogy igen, mert az első rész – amelyben én is részt vettem – forradalom volt, és csak a második rész – november 4-e után – vált ellenforradalommá, amikor bejöttek az oroszok. Ezért engednek ki. De végül úgy döntöttem, mégis disszidálok. Mödlingig jutottam. Körülbelül egy hónapig voltam kint, amikor visszajöttem, mert úgy voltam vele, hogy ha forradalom volt az első része, akkor nekem semmi problémám nem lehet, meg leültethetik fél Budapestet.

Hazajöttem, mert a gyerekem is itt volt. Munkahelyem nem volt, de végül egy ismerősöm bevitt a Képzőművészeti Főiskolára modellnek. Aztán, amikor vége volt a sulinak, átmentem betanított munkásnak egy üzembe, ahol hőpalackokat gyártottak. Nem is tudom, hogy itt kaptam-e fizetést, mert alig dolgoztam valamennyit, amikor letartóztattak. Talán két hetet, nem többet. 1957. július 16-án, a második nagy begyűjtésnél vittek be. Ezen a napon délutános voltam. Éjjel hárman vagy négyen jöttek értem, volt letartóztatási parancs, házkutatás. Megtalálták az osztrák igazolványomat, ezt később fel is akarták ellenem használni, hogy kémkedtem. A Gyűjtőbe vittek. Akkor éjszaka még nagyon sokakat hoztak be. Két hét után vittek a Gyűjtőből a Tolnaiba. Amikor a Tolnaiban először fölvittek kihallgatásra a nyomozómhoz, akkor íratták alá velem a letartóztatási parancsot, tehát aznapi dátummal. Úgyhogy én a bíróságon hiába hivatkoztam arra, hogy kérem, engem nem 29-én, hanem 16-án tartóztattak le, két héttel előbb, egyáltalán nem vették figyelembe. A bíróság csak azt és úgy vette figyelembe, ami és ahogy neki jólesett. Bizonyítékra nem volt szüksége.

Csak tudnám, minek jöttem haza! Milyen egy hülye voltam! Ezt sokszor megállapítottam magamról a börtönben, meg amikor a siralomházban ültünk. De Kati is, aki Svájcból jött haza, mert a vőlegénye azt üzente neki, hogy semmi bántódása nem lesz, mert Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek. De ilyen szinten hazudni, ez valami nagyon kegyetlen dolog! Ilyen szinten hazudni, hogy embereknek az élete menjen rá! Hogy minél többet haza tudjanak csalni, hogy minél többet fellógathassanak! Ez több mint kegyetlenség, ez aljasság!

A kihallgatások a Tolnaiban folytak, lent a pincében ültem három hónapig. A mellettünk levő zárkában volt a Darvas Iván, vele beszélgettünk elég sokat. A zárka kicsi, benne egy priccs, és fönt a francban egy rácsos ablak. Napközben nem lehetett a priccsre lefeküdni. A pokrócokat összehajtva kellett tartani, a csupasz priccsen aludtunk, és egész éjszaka égett a villany. Azt mondanom sem kell, éjszaka, ha fordult az ember és a kezét önkéntelenül a takaró alá húzta, mert fázott, vagy éppen nem fázott, csak be szokott otthon takarózni alváskor, akkor egyszerűen rárúgták az ajtót, hogy majd kiköpte az ijedtségtől a szívét. Ezek borzalmasak voltak. Azóta is elég sokszor előfordul, hogy egyszerűen úgy érzem, hirtelen valamitől kiköpöm a szívemet. A vécé se volt elválasztva, három csésze állt egymás mellett. Meg kellett szokni ezeket a dolgokat. De itt legalább vécék voltak, nem úgy, mint később a kalocsai börtönben.

Novemberben vagy decemberben lezárták a nyomozást, és átvittek a Markóba. Itt egyszer mellém raktak egy spiclit. Rájöttem. Tudtam azt, hogy meg kell szabadulni a kullancsomtól, provokáltam hát egy veszekedést. Miután a kurva anyámat szidta, össze is verekedtünk. Akkor a fegyőrök vagy rendőrök bejöttek, és gumibottal szétválasztottak bennünket. A csajt kivitték, értem meg jöttek, éjjel fél tizenkettőkor, és vittek fel kihallgatásra. Három nyomozó volt ott, akkor egy kicsit kiosztottak, kaptam 72 óra sötétet, és levittek az alagsorba. Itt is priccs volt, a falról pedig csöpögött a víz. Miután egy ujjatlan nyári ruhában tartóztattak le, bent másik ruhát adtak, valamilyen kiszuperált rendőrszoknyába meg rendőrblúzba bújtattak, amelyre egy „R” betű volt ráfestve. Most át kellett öltöznöm a nyári ruhába, és abban lemenni a sötétzárkába. Három nap után vittek vissza.

A Markóban egyik alkalommal a Köztársaság téren készült fotót mutatott nekem Lévai, a nyomozóm, amelyen egy géppisztolyos nő látszik hátulról. Mindenáron rám akarták fogni, hogy az én vagyok. A nőnek göndör volt a haja, kifejezetten daueroltan göndör. Mondtam a nyomozónak, hogy az én hajamban soha nem volt dauer, mindig természetes hullámos volt. Ez a nő nem én vagyok. Napokig hordtak fel emiatt. Elvonták a cigarettát, mindent az égvilágon. De nem vállaltam. Nem és nem. Az a nő nem én voltam.

Lévait egyébként minden érdekelte, amit 56-ban csináltunk, hol voltunk, merre jártunk, még az is, amit nem csináltunk. Jövés-menés, kihallgatásra fel, kihallgatásról le, tanúkihallgatások, jött egy tanú, azután egy másik, tagadott az ember, amíg csak lehetett. Akkor jöttek a szembesítések. Amikor aztán hárman, négyen az ember képébe mondták, akkor az ember nehéz helyzetbe került. Egyszer a nyomozóm elém rakta a Fehér könyv harmadik kötetét, és felcsapta a 77. oldalon. Ez a csoportkép önmagában is bizonyíték volt. Soha nem felejtem el, amikor elkezdték, azt mondták, hogy hatodrendű vádlott leszek, mire a nyomozás véget ért, elsőrendű lettem, nem tudom, minek folytán. Államrend elleni összeesküvés, törvényes államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, rablás, háromszori tiltott határátlépés...

A Vajdahunyad utcai csoport
A Vajdahunyad utcai csoport

Amikor lezárták a nyomozati anyagot, akkor felvittek irattanulmányozásra. Itt voltak a tanúk jegyzőkönyvei is. Ekkor tudtam meg a legelső tanúkihallgatási jegyzőkönyvből, melyet 1957. május végén vettek fel, amikor én még szabadlábon voltam, hogy két volt nemzetőr feldobott. Ők is ott voltak a forradalomban, csak ők csináltak egy 180 fokos fordulatot, aztán feldobtak egy-két embert vagy többet, ki tudja. És ezért ők szabadon maradtak. Az egyik a tárgyalásomra már civilből rendőr őrmesteri rangot ért el, ahhoz pedig dolgozni kellett!

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok embernél, ahogy nálam is, megpróbálkoztak a beszervezéssel. Aztán kérdés, hogy ki vállalta, ki nem. Egy levéllel lebuktam a Markóban. Mikor már azt hitték, hogy jól megijedtem, elém tettek egy papírt. Elolvastam, az volt benne, hogy büntetőjogi felelősségem tudatában stb., szóval, hogy beszerveznek, és amennyiben erről valakinek beszélek, az államtitok megsértése, amiért egytől öt évig terjedhető büntetést kapok. Akkor én megkérdeztem az operatív tiszttől, mi lesz, hogyha nem írom ezt alá? Azt mondta, nézze, maga még tárgyalás előtt van. Hát, mondom, tudom, ha nem mondja is. Utána jött a fűzőcske, hogy tudjuk, hogy maga nagyon sok mindennek a kútforrása, nyilvánvalóan be lett köpve. Megmondtam, hogy nem vállalom, mert undorítónak tartom azt, ha valaki megbízik bennem, és én annak a bizalmával visszaélek. Ez az egyik. A másik pedig, hogy én is csak azt a rabkenyeret eszem, amit a zárkatársaim. Tudom, hogy ezzel el is vágtam magamat.

A vádiratban többek között az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossággal vádoltak. Persze nem támasztották alá, nem nevezték meg az áldozatokat. Öltünk, oroszokat, akárkiket. Kiosztották a halottakat. Mindegy, hogy minket osztottak rájuk, vagy őket miránk. A vádiratban egymásra találtunk. Aztán a másik vádpont, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet! Ez egy nagyon homályos és nagyon mondvacsinált vádpont akkor, amikor forradalom volt. Mert a forradalomban hol van gyilkossági kísérlet?! Nem értem, hogy odalőttünk esetleg, és életben maradt, ez már kísérletnek számít? Aztán rablás és tiltott határátlépés. És az a furcsa, hogy én egyszer mentem ki Ausztriába, és mégis háromszori disszidálás áll a vádiratban. Egyszerűen hatványozták a dolgokat. Már akkor sem értettem, most sem. Semmi nem volt logikus. Voltak olyanok, akiknél megvárták, míg betölti a 18. évét, hogy kivégezhessék, mint például a Mansfeld Péternél. Ugyanakkor nálam meg éppen ellenkezőleg. Azt hozták fel másodfokon, a 20. évemet még nem töltöttem be, amikor elkövettem a bűncselekményemet. Hát lehet ezt érteni? Én végig azt hittem, hogy azért vették le rólam a kötelet, mert bár bizonyítottnak tekintették a vádat, de létezik egy paragrafus, amelyik mentesít a halálbüntetéstől, ha a cselekmények elkövetésekor még nem töltöttem be a 20. évemet. Ez logikusnak tűnt. De amikor meghallottam a Mansfeld Péter esetét, akkor már nem is volt olyan logikus az egész. Nincs is benne semmiféle logika!

Mansfeld Péter
Mansfeld Péter

A tárgyalás 1958. május végén kezdődhetett, és valamivel több mint egy hónapig tartott. Ez annyit jelentett, hogy mindennap reggel fölvittek, ebédszünet, és ebéd után folytatták. Júliusban volt az ítélethirdetés. Teljesen zárt tárgyalás volt, a vádlottakat egyenként szólították, először az elsőrendű vádlottat vitték be, aztán jött a másodrendű, és mindig, akire sor került. Ugyanúgy jöttek a tanúk, csak a tanúk kimentek utána, a vádlottak utána már bentmaradtak. Ezt sem értem teljesen. Ha egy perben vannak a vádlottak, akkor miért nem egyszerre kell megjelenniük a tárgyaláson? Amikor megnyitották a tárgyalást, mindenkit lehoztak, utána mindenkit fölvittek a zárkába, és mindig csak azt vitték le, aki következett. A védőtanúknak nem volt jelentőségük, a vád tanúinak annál inkább. Mikor elmeszakértőire küldtek bennünket, tudtam, hogy halálra ítélnek. Nem volt különösebb vizsgálat ez az elmeszakértői. Kérdezgettek, válaszoltunk, megállapították, hogy értelmesek vagyunk arra, hogy fölakasszanak bennünket. Kész.

Kilencen ültünk a vádlottak padján. A perben én voltam az elsőrendű vádlott, Havrila Béláné, Kati a másodrendű, Tóth Jóska és a Kóté Sörös Jóska voltak a harmad- és a negyedrendű vádlottak. A négy elsőt ítélték halálra. A kis Varga Jancsi épphogy betöltötte a 18-at, őt 13 évre ítélték, a Neumann Tivadar, aki sofőri szerepeket látott el, életfogytot kapott. Másodfokon megváltoztatták az ítéletét 15 évre. Bertalan Pál nem tudom mennyit kapott. Két fiút hozzánk csaptak a Práter utcából, nem is tudom a nevüket.6

Kóté Sörös József
Kóté Sörös József

Az ügyész egy agilis, véresszájú fiatalember7 volt. Kegyetlen vádbeszédet tartott. Egyikünknél sem volt semmiféle mentő körülmény, semmiféle, ki is hangsúlyozta, hogy semmiféle mentő körülménye nincs ezeknek a vádlottaknak. Én itt hallottam először elhangzani ránk vonatkozólag és rám vonatkozóan is a megrögzött ellenforradalmár jelzőt. Mindannyian megrögzött ellenforradalmárok voltunk. Védekezni nem lehetett. Az ügyvédeket kirendelték, dupla nullások voltak. A bíró pedig Tutsek8 volt! Sajnos tudtuk, ki elé kerülünk, hiszen a Tutseknak borzasztó híre volt a Markóban. Érdekes, hogy mindenki milyen várakozással nézett az elé, hogy vajon ki fogja tárgyalni az ügyét, gondolom, kicsit szorongással is! Amikor levittek bennünket irattanulmányozásra és ott volt, hogy ki lesz a tanácselnök, illetve a bíró, a népbíró, akkor tulajdonképpen tudtuk, hogy a sorsunk meg van pecsételve. Legalábbis nekem mint elsőrendű vádlottnak! Ösztönösen éreztük! A nyakunk előtt elhúztuk a kezünket, hogy ilyen ítélet lesz. Nem lehet más. Közszájon forgott a rabok között, hogy az ismertebb bírók csak halálos ítéleteket hoznak. És ez így is volt. Itt nem számított se jog, se semmi az égvilágon. Az egész tárgyalás úgy folyt le, hogy nem vették figyelembe a mentő körülményeket, a mentő tanúkat nem hallgatták meg. Hiába tiltakozott akármi ellen az ember, hiába mondta azt, hogy ez nem így volt, el volt könyvelve, hogy az márpedig úgy volt, mert annak úgy kellett lennie. Katival mi megbeszéltük, hogy ha kimondják a halálos ítéletet, akkor mi csak véletlenül se mutassunk olyan pofát, hogy ők örülni tudjanak.

Havrila Béláné Sticker Katalin
Havrila Béláné Sticker Katalin

Négy halálos ítéletet mondtak ki, aztán ebből másodfokon maradt három. Kóté Sörös Józsefé, Tóth Józsefé és Katié. A másodfokú tárgyalás 1959. február 23-án és 24-én volt. A Katinak meg nekem egy ügyvédünk volt – Szentpétery –, azt hiszem, négy vagy öt ügyvéd volt összesen. Két-két főre esett egy ügyvéd. Még annyi fáradságot sem vettek, hogy egy embernek egy ügyvéd jusson. Az ügyvédek kegyelmet kértek, beadták, és átalakult a bíróság kegyelmi tanáccsá, ahol mind a négy halálos ítéletet jóváhagyták; másodfokon az én halálos ítéletemet megváltoztatták, a többiekét nem. A két tárgyalás között elég hosszú idő telt el. Mint halálraítélteket, átvittek a Gyűjtőbe. Először a Gyűjtő kórházába kerültünk, ahol egy hónapig tartottak bennünket. Itt viszonylag nagy ablak volt. Azt már tudtuk a fiúktól, hogy a Farkasék, a Vladimir meg az apja, meg még nem tudom ki, itt sétálnak minden nap. Az ablakból láthattuk őket. Nagyon föl voltam háborodva, hogy raboknak sem vagyunk egyformák. Kiszúrtuk, hogy az óra a kezükön van, meg melegítőben vannak, nem rabruhában, meg nem félóra a séta, nem fegyőrrel, kint bolyongtak szinte egész nap. Kötetlen sétájuk volt.

Aztán átvittek bennünket a Kisfogházba. Négyen voltunk a zárkában. Márton Erzsi, Kati, én meg a Bakosné. Négy halálraítélt. A smasszerok általában papucsban közlekedtek, nem lehetett hallani a lépteiket. Sűrű csend vett körül, csak az törte meg a csendet, ha valahol becsapódott egy ajtó, vagy ha valakit vittek. Jó darabig nem kaptunk könyveket sem. Egyszer nyílik az ajtó és beadnak egy könyvet. Egyet. Megkérdeztem a smasszertól, hogy mit kezdjünk ezzel az egy könyvvel. Négyen vagyunk. Verekedjünk össze rajta, vagy egy olvasson fel, mint az óvodásoknak? Mert én nem szeretek felolvasni, én magamnak szeretek olvasni. Mondom, négyen vagyunk, miért nem adnak négy könyvet? Aztán egy kicsit kivertem a huppot. Másnap reggel be is pörgettem magam, mondom a Katinak, hogy kopogok. Elmegyek a nevelőhöz, hát mondom, mi a szart kezdjünk ezzel az egy könyvvel. Kopogok. A Kovács István törzsőrmester volt szolgálatban. Mondom neki, hogy szeretnék menni nevelői kihallgatásra. Ez olyan nyolc óra körül, reggeli után volt. Azt mondja, na jöjjön. Hát én mentem. Kivisz a Kisfogházból, bevisz egy nagy ajtón, befordulunk balra egy folyosóra. Abból nyílt egy vasrácsos ajtó, azt kinyitotta, és belökött. Szemben egy szalmazsák a földön, baloldalt a falba építve egy kicsi asztal meg egy ülőalkalmatosság. Rádöbbentem, hogy hol vagyok. És akkor elkezdtem üvöltözni. Nem telt bele tíz perc, visszajöttek hárman egy kényszerzubbonnyal. Dulakodni kezdtem a három fegyőrrel, nem akartam, hogy behúzzanak a kényszerzubbonyba. Végül mégiscsak legyűrtek. Összeszíjaztak, és akkor Kovács rálökött a szalmazsákra, belém rúgott, és miután a számat nem kötötték gúzsba, mondtam a magamét tovább üvöltve. Nem tudom, hogy ugyanazon az oldalon voltam-e, mint a zárkánk, hogy meghallott-e valamit Kati, tény az, hogy nem telt bele húsz perc, szintén kényszerzubbonyba kötve hozták utánam, és bevitték a másik cellába. Aztán versenyt kiabáltunk. Akkor dél körül jött a Szabó, a nevelő, jött két smasszer, aztán én elkezdtem üvölteni a nevelőnek, hogy én magához kéredzkedtem, és behoztak a siralomházba. A nevelő mindkettőnket kivetetett a kényszerzubbonyból, elvitt nevelői kihallgatásra. Elmondtam, hogy tulajdonképpen miért akartam nevelői kihallgatásra menni. Azt mondták, hogy az ügyünkről nem beszélhetünk, de akkor mondja meg, hogy mivel foglalkozzunk egész nap. Négy halálra ítélt nő mivel foglalkozzon? Beadtak egy könyvet, mit kezdjünk egy könyvvel? Akkor beadtak négy könyvet, és utána rendszeresen cserélték. Így aztán volt olvasnivalónk. Legalább ennyi maradjon meg az embernek, mielőtt megdöglik, hogy olvasson.

Amikor kimondták a halálos ítéletet, az ember pillanatnyilag föl sem fogta. Gyerekkoromban el nem tudtam képzelni, hogy ha én meghalok, akkor minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, hogy én vagyok a világ közepe. Persze azóta rájöttem, hogy nem én vagyok, sőt. Aztán egy idő után eljutott a tudatomig, hogy megölnek. De nemcsak gondolatban vívódott vele az ember, hiszen szinte napi tényként állt mellette a halál. Azok már nem gondolatok, képzelgések voltak, hanem ott volt a maga kézzelfogható valóságában. Mert naponta vitték az embereket akasztani, volt olyan nap, hogy hét embert akasztottak. Egyes napokon „csak” hármat, de volt olyan is, hogy ötöt. Ez attól függött, hogy hány csoportból hány embert ítéltek halálra.

Katit 1959. február 26-án végezték ki. Nem tudom, hogy másokat hogy vittek ki. Kinyílt az ajtó, és hívták. Összeborultunk, aztán bejött két fegyőr, megfogták, kézen fogták, és kivitték. Csak néztem utánuk, míg be nem csapódott az ajtó. Pici kis nő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment. Sokszor felmerült bennem a gondolat, Kati utolsó képe, hogy vajon én, ha eljutok odáig, vajon én milyen lettem volna. Eljátszott ezzel a gondolattal is az ember. Nem tudom, hogy én hogy viselkedtem volna, de remélem, hogy jól. Már úgy, hogy nekem tetszően. Mert azt, hogy könyörögni lássanak, azt semmi szín alatt, inkább belerohadnék a földbe, mint hogy könyörögjek meg siránkozzak, azt nem tudom elképzelni. Kati is ilyen volt.

Amíg a másodfokú ítélet papíron is meg nem érkezik a fogházba, addig nem szállítják el az embert a börtönbe. Körülbelül egy hónap után érkezett ide a jogerős ítélet, addig a Kisfogházban voltam, utána átvittek a Csillagba. Tudom, hogy április negyedikére volt egy nagyon csekély amnesztia. Hogy is vonatkozott volna rám! Ideg-összeroppanást kaptam, és ököllel bevertem az ablakokat. Kivittek a nevelői irodába, egy lavórt tettek a kezem alá, hogy abba folyjon a vérem. Jól összevagdaltam a kezemet. Az ablakok tejüvegből voltak, és én végig mind bevertem ököllel. Teljesen összeroppantam: üvöltöztem, hogy vissza akarok menni a Kisfogházba, de hogy miért, azt nem tudom. Csak két hét múlva tértem magamhoz. Azután visszavittek megint a Kisfogházba, és utána rövidesen elszállítottak Kalocsára. Ez valamikor április végén volt.

Mikor bekerültem Kalocsára, még voltak osztályidegen zárkák. A kisidős rabokat külön tartották, kétéves ítéletest véletlenül se zártak össze egy tízévessel. Öt éven felül már nagyidősnek számított az ember. Azok számára is külön zárka volt, akik nem dolgozhattak. Ebbe kerültem én is egy ideig. Csak pár hónap után mehettem dolgozni a varrodába, és attól kezdve két műszakban csak varrtam, varrtam, varrtam... Végül is jobban teltek így a napok, mintha nem csinálnék semmit. Eleinte fárasztó volt, amíg bele nem szokott az ember ebbe az egész dologba. Kalocsán négyszemélyes zárkák voltak. Egy héten egyszer fürödhettünk, de csak lavórban. Kannákban adták be a vizet. Ebből inni, abból mosakodni, meghatározott időben volt vizelés, volt, hogy megtelt a kübli és nem cserélték ki, ott büdösödött az orrunk alatt. Förtelmes dolog volt! Előfordult, hogy az ember inkább napokra visszatartotta. Hatvanegyben kezdték csak Kalocsán építeni a vécét meg a mosdót. Rettenetesen sokat szenvedtünk a poloskáktól. Az valami iszonyatos volt. Reggelre tele voltunk poloskaszívással, mintha valami fertőző betegségben szenvednénk, úgy tele voltunk. Próbáltuk mi a magunk módján irtani, égetni vattával, de ahogy az emeletes ágyat leemeltük a helyéből, a poloskák fürtökben lógtak az ágy lábáról. Álmomban ne jöjjön elő, förtelmes dolog volt. Az ember alig tudott aludni, sokszor még éjszaka is nekiálltunk poloskázni, reggel meg kimerülten ébredtünk. Most is vakaródzom, ha eszembe jut. Aztán amikor a vécét, a mosdókat beépítették a zárkákba, akkoriban kezdték az ajtókról benzinlámpával leszedni a festéket, és megkezdték a módszeres poloskairtást is. Az egyetlen jó dolog a könyv volt, Kalocsán jó könyvtár volt. Az olvasás nagyon sok mindent lekötött az emberben. Később, a vége felé kaptam irodai munkát is, nemcsak varrtam – rajzoltam, dossziékat rendeztem és feliratoztam őket.

Az 1963-as amnesztiában kiengedték a fejeseket, aztán meg kiengedtek egy csomó spiclit, és akkor mellette még más, pár embert. Amikor az amnesztia kijött és az operatív tiszt körbejárt, megkérdeztem tőle: „Mondja, százados úr, hazamegyünk?” Azt mondja a Gazdik: „Nézze, Wittner, ha ölt, ha rabolt, gyilkolt, párttitkárt baszott fejbe, a c) pontba minden belefér.” És mi teljesen beleéltük magunkat, hogy hazamegyünk. De akárhogy is olvastam, ha elölről, ha hátulról, ha oldalról, ha keresztbe, a c) pont nem tartalmazott kizáró okot.

Amikor kezdték végrehajtani az amnesztiát és elmentek a kisebb idősök, akkor a végén sor került a Márton Erzsire, akivel én együtt ültem a halálos zárkán a Kisfogházban. Bár ő azt mondta, hogy 15 évet kapott, én úgy emlékszem, hogy ő is életfogytos volt, őt is a 349-es alapján ítélték el, mint engem. Ő mégis elment harmaddal ugyanolyan vádponttal, mint amilyen nekem volt, a 349-essel. Voltak olyanok is, akiket először kiengedtek, utána meg visszahoztak, hogy kérem szépen, tévedés volt az egész. Amikor lejött Pestről az ügyész, és azt mondta, hogy aki úgy érzi, hogy vonatkozik rá az amnesztia, az menjen ki, akkor én kimentem. Az ügyész visszaküldött, hogy rám nem vonatkozik, mert engem még nem nevelt át a börtön. És akkor én azt találtam mondani, úgy érzem, hogy maga is tudja, hogy mi a börtönnek a nevelő hatása. Aljaskodunk meg vamzerkodunk a harmadért meg a negyedért. Ezzel aztán én be is fejeztem a mondandómat.

Egyszer valamiért a főnevelőnőnél voltam, a Szelénénél, nem tudtam megemészteni az 1963-as amnesztiát, hogy bent maradtunk, szóval egyszer azt találtam mondani a főnevelőnőnek, hogy eltettem a 63-as amnesztiát, mint a magyar kormányunk legékesebb hazugságának egyik bizonyítékát. Mint akit a kígyó csípett meg, úgy ugrott föl az asztaltól, rávágott, és azt mondta: ha még egyszer ki merem nyitni a számat, sose szabadulok onnan.

1970-ben azt mondja nekem a varrodából Szvétekné, aki munkamódszer-átadó volt ott, hogy „tudja, Wittner, én soha nem mondtam maguknak semmit, soha nem biztattam magukat, de most higgye el, haza fognak menni”. Ez egy olyan hirtelen lökést adott, hogy hinni kezdtem benne, mert tényleg a Szvétekné soha nem mondta. Vártuk az amnesztiát, vitán felül, mindig vártuk az amnesztiát. Végül is nem amnesztia formájában jött, de valóban még aznap, körülbelül egy óra múlva hívtak bennünket a műszakiba, hármunkat, engem, Hrozova Erzsit és az L. Kiss Margitot, és ott közölték velünk, hogy hozzuk ki a kabátunkat, menjünk le a parancsnokhoz. A csíkos kabát nélkül nem lehetett kimenni a zárkából. A varrodában voltam, visszamentem a gépterembe kabátokért. A parancsnokiban közölték, hogy egyéni kegyelemmel szabadulunk, öt év felfüggesztéssel, de ha valamelyikünk visszakerül öt éven belül, akkor megkapjuk az új ítéletet, meg amit még otthagytunk.

Hrozova Erzsébet
Hrozova Erzsébet

Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben 56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, 56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amelyet egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert 1963-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!

A keresményemet postán átutaltattam Szolnokra Patkósnak. Magammal csak annyi pénzt vittem, hogy addig tudjak élni, míg meg nem érkezik a pénz Szolnokra. A személyi igazolványomat Budapesten váltottam ki, utána visszamentem Szolnokra. Addigra Patkós szerzett munkahelyet, a méret utáni szabóságban. Azt hiszem, én voltam az egyetlen a méretes férfiszabóságban, aki nem szakmunkás-bizonyítvánnyal dolgozott ott, de merem állítani, hogy dolgoztam úgy, mint a szakképzettek. Patkós nagyon sokat támogatott. Javasolta, hogy ne menjek vissza Pestre lakni, menjek le inkább hozzájuk, mert Pesten nem tud megvédeni. Így Szolnokra költöztem. Amíg nem tudtam albérletet szerezni, az általa vezetett gyermekotthon betegszobájában laktam. Szinte mindennap ott voltam náluk, minden este náluk vacsoráztam, mindennap nyitva állt az ajtajuk. Két év után férjhez mentem, és felköltöztünk Dunakeszire, mert a férjemnek 13 éve volt ott a munkahelye. Ebből a házasságból született a második fiam. Nyolcévi házasság után azonban végül is elváltam.

Először egy varrodában dolgoztam, de a gerincem miatt el kellett onnan jönnöm. Kértem, hogy a felmondási időtől tekintsenek el, mert a gerincem miatt nem tudok tovább dolgozni. Nem tekintettek el a felmondási időtől. Mikor szóltak, hogy a gödi téeszben van egy állás valamilyen raktárban, önkényes kilépéssel otthagytam a varrodát. Amikor megkaptam a munkakönyvemet, legnagyobb megdöbbenésemre egy papírt is találtam benne, amelyben közlik Kalocsáról, hogy 1959. április huszonvalahanyadikától 1970. március huszonvalahanyadikáig ott voltam, de ez az idő nem számít bele a munkaviszonyomba. Tehát a varroda utánam ment a börtönbe. A gödi téeszben a priuszom miatt csak söprögethettem a raktárban, igaz, először fel se akartak venni.

Mit mondjak, nem volt aranyélete az embernek. Nagyon sokszor azt mondtam, hogy talán a börtönben még könnyebb volt. Nem voltak jobbak a körülmények, mint bent, csak annyi, hogy szabadok voltunk. Szabadok? Viszonylagos szabadság volt, mert az nem volt élet, ami a mienk volt, egyáltalán nem volt élet. Általában kifelé mindig egy „csak azért is” magatartást vett föl az ember, de otthon, a négy fal között néha nagyon kiborultam. Sokszor mondtam azt, hogy bár kinyírtak volna, nem volna semmi problémám. A priuszom miatt mindig fennállt a gyanú, ha valami eltűnt, elvitték a téeszraktárból, akkor az csak én lehettem. Hogy ugyan minek kellett volna nekem gyújtógyertya meg egyéb ilyen dolgok, az nem számított! Egy alkalommal odajött hozzám a Nagy Feri, az is egy főnök volt, és kérdezi tőlem, hogy hova lettek a gyújtógyertyák. Mondom, figyelj ide, az én varrógépem tűvel meg cérnával megy, nincs kocsim. Kérdezzétek meg attól, akinek kocsija van.

A gerincem továbbra sem jött rendbe, és 1980-ban már alig tudtam járni, mert a két aknaszilánk bevándorolt a gerincembe. Szépen beágyazódtak az idegek közé. Nem is tudtam róla. Mire kiderült, olyan állapotban voltam, hogy muszáj volt megoperáltatni magamat. A gerincműtét után leszázalékoltak. Egy év után megpróbáltam újra dolgozni, de három hónap után ismét az ORFI-ban feküdtem.

Így-úgy teltek az évek egymás után. Aztán egyszer hoz a szomszédasszonyom egy fénymásolt papírt. A TIB-nek a felhívása volt, és mondja, hogy lehet temettetni. Elolvastam, és elkezdtem töprengeni. A Kati jutott eszembe, hogy nincsenek hozzátartozói. Arra gondoltam, eltemettetem én. Megírtam, hogy vádlott társamat, Havrila Bélánét, miután nincs hozzátartozója, szeretném eltemettetni. A személyes megbeszélésen megkérdeztem, hogy a másik két társam családja jelentkezett-e, mert ha nem, akkor szeretném őket is eltemettetni. Csináltattam egy nagy koszorút, 56 szál piros rózsa volt benne. Aztán eljött a temetés napja, és én addigra teljesen kész voltam. Attól féltem, hogy nem tudok fölállni – amikor a virágot leteszem, ottmaradok. Aztán hazamentem, és két hétig nem érdekelt senki és semmi a világon, futhatott a lakás, teljes krízisben voltam.

Ez volt az a termékeny két hét, amikor csak verseket tudtam írni. Azt hiszem, hogy akkor írtam ki úgy magamból mindent, a sok felgyülemlett keserűséget! Aztán írtam a 168 órának egy levelet, hogy kerestetem a társaimat. És akkor megjelent a Tóth Jóskának a fia. Szívszorító volt, ahogy az apjának az egyetlenegy fényképét szorongatta a kezében, ahogy a csoportképet hozta. Ez a fiú pár hónapos csecsemő volt, mikor az apját teljesen ártatlanul kivégezték. Soha nem láthatták egymást. Akkor odaadtam neki az apja sírhelyére vonatkozó papírokat, amelyeket én kaptam meg. Aztán találkoztam a Fónay Jenővel, többen mondták, hogy már nagyon régóta keresett, nem tudta, hol élek. Végül beléptem a POFOSZ-ba, mert ott a helyem.

Valahányszor kimegyek Kati sírjához a 301-esbe, mindig visszajönnek a hangok. Mindig elementáris erővel törnek rám. Igazságtétel? Alkotmánybíróság? Jó. Én megbocsátok a magam nevében, de kinek bocsássak meg? Tőlem még senki sem kért bocsánatot, senki nem mondta, pardon! Nekem meg lelkiismeret-furdalásom van, hogy én életben maradtam, az ő életüket pedig elvették.

1 Nagy Imre október 24-én reggel 8 óra 45 perckor jelentette be a statáriumot. 12 óra 10 perckor mondott hosszabb beszédet, amelyben bejelentette, hogy mentesülnek a statárium alól azok, akik délután 14 óráig leteszik a fegyvert.

2 Az Iparművészeti Múzeum épülete.

3 1956. október 30-án a felkelők megostromolták és elfoglalták az MDP budapesti bizottságának Köztársaság téri székházát. Az elfogott védők közül többeket felkoncoltak. Az ostromnak és az azt követő népítéletnek az épületben tartózkodók közül huszonhárom halálos áldozata volt.

4 Zsukov marsall jelentése szerint a szovjetek kétórás tüzérségi előkészítés után indítottak rohamot a Corvin közi bázis ellen.

5 Az újságokban 1958. június 17-én jelent meg az Igazságügyi Minisztérium közleménye a Nagy Imre-perben hozott ítéletekről és a halálos ítéletek végrehajtásáról. (Ekkor jelentették be Szilágyi József kivégzését és Losonczy Géza halálát is.)

6 Kludsky Gézát tíz, Máté Ferencet nyolc évi börtönbüntetésre ítélték a Wittner-perben.

7 A tárgyaláson Iglói József ügyész képviselte a vádat.

8 Tutsek Gusztáv, aki az ötvenes évek politikai pereiben is ítélkezett, az ötvenhatos megtorlás egyik legrettegettebb vérbírája volt.

Az eredeti interjút Lugossy István készítette 1991-1992-ben.
Szerkesztette Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál.

Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum