Rimán János: "Volt bennem valami erő, ami akkor feltört"

Prügyön születtem 1920-ban. Szüleim először urasági cselédek voltak, majd magángazdálkodók lettek, bérelt földön gazdálkodtak Mezőzomborban. Úgy éltünk, mint az egyszerű parasztemberek, volt jószágunk, tehenünk, lovunk, ahogy a gazdasághoz szükséges volt. Nem szenvedtünk semmiféle hiányban. A szüleimnek nem volt különösebb problémájuk, együtt éltek, együtt haltak meg, nyolcvanhárom éves korában az egyik is, a másik is. A gyermekkoromra nem mondhatok semmi különöset. Négyen voltunk testvérek, két fiú és két lány, úgy éltünk, mint a többi parasztember gyermeke. Fiatal korban, már tizenkét évesen, befogtak munkára, a földön kellett dolgozni: kapálni, később kaszálni, és azt a munkát, amit ránk bíztak, erőnkhöz képest el is tudtuk végezni. Volt idő, amikor lázadoztam ellene, mert mást szerettem volna, a szüleim meg úgy voltak ezzel, hogy ha ők gazdálkodtak, akkor gazdálkodjak én is, ugyanúgy parasztember legyek, mint ők. Hiába voltam jó tanuló, nem akarták, hogy a hat elemi után tovább tanuljak.

A szüleim vallásosak voltak, és abban neveltek engem is. Kinézték a faluban azt, aki nem ment templomba, úgyhogy minden vasárnap együtt járt a család istentiszteletre. A faluban többségben római katolikusok és görög katolikusok éltek, mi reformátusok voltunk a legkevesebben. Jól megvolt a három vallás együtt, vallásos ellentétek nem voltak.

Tizenkilenc éves koromban meguntam a paraszti munkát, nem láttam benne nagy jövőt, úgy éreztem, hogy a városban könnyebb a megélhetés. Belevágtam, feljöttem ide Miskolcra, és bekerültem a Lenin Kohászati Művekbe – akkor még Diósgyőri Vasgyár volt –, kitanultam a hengerész szakmát, és ott dolgoztam mint hengerész, egészen a letartóztatásomig. Amíg be nem vonultam katonának, albérletben laktam. Hetenként egyszer jártam haza, sokszor tettem meg kerékpárral a 40 km-es utat. Kicsi volt a falu, kevesen jártunk onnan gyárba dolgozni. A gyári munka könnyebb volt, mert nyolcórás műszakot dolgoztunk, nem pedig tizennégyet vagy tizenhatot, mint amikor paraszti munkát kellett végezni. Négyszer-ötször annyit tudtam keresni, mint otthon, jutott ruhára, mindenre – és csak nyolc órát dolgoztam.

1941. október 13-án vonultam be katonának. 1944 végén Kecskeméten a légvédelmi tüzéreknél szolgáltam, és miután szétverték, mindenki oda ment, ahová akart. Én hazamentem, jó három hétig tartott az út, december közepén értem haza. Otthon még németek voltak. 1945 januárjában jelentkeztem a szerencsi járási szolgabírónál, és községi tisztviselő lettem Mezőzomborban. Nem ismertem azt a szolgabírót, nem is találkoztam vele korábban, de vagy szimpatikus voltam, vagy mit tudom én, de adott egy igazolványt, amivel mint mezőzombori tanácsi tisztviselő, mentesültem a „málenkij robottól”. Csak felmutattam azt a papírt, s akkor már mentesítettek is alóla.

1945. február 25-én megvolt az esküvőnk a feleségemmel, hat évig udvaroltam neki. 45 áprilisában újra behívtak, és kilenc hónapig szolgáltam az új, demokratikus hadseregben. Itt kezdtem Miskolcon, utána kihelyeztek Tornaszentjakabra. Öt hónap után áthelyeztek volna Balatonalmádiba. A feleségem akkor már boldog állapotban volt, és nem akartam egyedül hagyni, a költözködést meg nem vállaltam, ezért kértem a leszerelésemet. Le is szereltek, így visszamehettem a kohászatba dolgozni, oda, ahol kezdtem.

Ez a kohászatnak talán a legnehezebb munkaköre. Huszonnégy méteres síneket – ami több mint tíz mázsa – kellett forgatni fogóval, másodmagammal. Végig ezt a munkát csináltam, egy nap betegszabadságon sem voltam. Három műszakban dolgoztam, nagyon szerettem a szakmámat, sok örömet találtam benne. [...] Számtalan dicséretet, oklevelet meg kitüntetést kaptam a munkámért.

Párttag sohasem voltam, mert azt mondtam, ha a munkámért nem kellek, akkor ne kelljek a piros könyvemért sem. Nem bántottak emiatt, de többször agitáltak, hogy lépjek be. Volt egy üzemvezető, aki egyszer azt kérdezte: „No, most mondd meg őszintén, hogy mit gondolsz az isteni fogalmakról.” Mondtam neki: „Jóska, nekem volt, van, és lesz istenem.” „Akkor tebelőled művezető soha nem lesz.” „Akkor nem lesz. Én ezt nem adom fel, mert ebben nevelkedtem, és már számtalanszor éreztem, hogy van istenem, legyek hengerész, nem érdekel, de akkor sem tagadom meg az Istent.” Ez a Rákosi-rendszerben volt, amikor még üldözték azt, aki vallásos volt, de nekem nem volt különösebb problémám ebből. Végeztem a munkámat, nem tudtak belém kötni, mert annyira precíz és pontos voltam.

1956. október 24-én jött minálunk a hangulat, mert Valkó Márton igazgató bezáratta a kaput a DIMÁVAG küldöttei előtt. A DIMÁVAG-tól jött a hír, hogy ők leálltak. Náluk más volt az üzemmenet, a kohászatban nem lehetett egyik pillanatról a másikra leállítani a munkát, mert ha a nagyolvasztó leáll, és befagy az acél, az milliárdokba kerül, ha a martinkemencékben befagy az olvasztott vas, akkor szét kell szedni a kemencét. Nem lehetett leállítani, mert olyan őrült kár lett volna a kohászatban, hogy azt talán még most sem tudtuk volna kinyögni, az egész kohászat tönkrement volna. Valkó Márton attól félt, hogy ez bekövetkezik. A DIMÁVAG-ban könnyű volt, lekapcsolták a főkapcsolót, ott megállt az esztergagép, megállt a marógép. Valkó utasítására 24-én a nagyolvasztóban ötven százalékra csökkentették a termelést. Muszáj volt, mert az embereknek a hangulata olyan volt, hogy az egyik ember akart dolgozni, a másik ember nem akart. „Forradalom van, és megyünk” – ehhez hasonlókat mondtak már. Valkó akkor körülbelül négy éve volt igazgató, nagyon rendes ember és jó szakember volt, élt-halt a kohászatért. Sokszor lejött az üzembe, mindenkihez közvetlen volt.

Aznap, még 24-én volt egy gyűlés. Engem úgy ismertek az egész hengerben, mint pártonkívülit, aki a véleményét mindenkor megmondja. Szakszervezeti gyűléseken sokszor felszólaltam, hogy mi nem tetszik a dolgozóknak, mi a fájó pontunk. Amikor bejött a békekölcsönök jegyzése, megmondtam, hogy zúgolódnak az emberek, mert a szájuktól és a gyermekeik szájától veszik el a kenyeret. Gyakran kritizáltam, így ismertek meg az emberek. Huszonnegyedikén délelőtt mondták, hogy válasszunk munkástanácsot az üzemben, mert a DIMÁVAG-ban már választottak, és a kohászatban is kell. Így választottak meg engem és Demjén Jánost a durvahengerdében munkástanácstagnak.

A munkástanács akkori feladata az üzem közvetlen irányítása és a rend fenntartása volt. Aztán meg azt határozták el, hogy azokat a vezetőket, akik nem felelnek meg a beosztásuknak, mert csak piros könyvük van, le kell váltani. Az üzemvezető és a párttitkár magától eltűnt. Ők meg se próbálták az emberek hangulatát lokalizálni. Mindenki a párt ellen volt, a munkások kilencvenkilenc százaléka azt követelte: „ki a gyárból a pártot, nincs szükségünk pártra, mert eddig sok ingyenélő volt a párton belül, azok irányították az egész mindenséget, és nem akarunk ilyen ingyenélőkre dolgozni”. Spontán, robbanásszerűen jött ez a nép szájából, és egységes volt az egész műhely. Nagyon keveset tudtunk a budapesti eseményekről, mert rádiót nem hallgattunk, abból is kevés jött be hozzánk, ami a DIMÁVAG-ban történt, mert a kapuk be voltak zárva. Csak azok tudtak meg valamit a bekiabálásokból, akik a kapu körül álltak, de mi onnan körülbelül hatszáz-nyolcszáz méterre voltunk, benn az üzemben. Az egyetemisták gyűléseiről és a követelésekről sem hallottunk még.

Aztán letelefonáltak az igazgatóságról, hogy a megválasztott munkástanácstagok menjenek fel az igazgatói tanácsterembe. Valkó Márton, az igazgató nem támogatta akkor a munkástanácsok megalakulását, azt mondta, van egy igazgatói tanács, amely tovább fogja intézni a gyár ügyét. Ennek ellenére megválasztották a LKM munkástanácsát, elnöke Keller János lett. Keller elmondta, hogy első dolgunk lesz a nem megfelelő vezetőket leváltani, és helyükre szakembereket állítani, a dolgozókkal pedig beszélni kell, hogy ha valakinek sérelme van a kommunista vezetőkkel szemben, nyugodtan mondja meg. Hatvanan lehettünk ezen a gyűlésen, az üzemrészek megválasztott munkástanácstagjai, nagyobb arányban fizikai dolgozók. A gyárban akkor körülbelül harminc üzemegység volt, és tizennyolcezer ember dolgozott. Ez az első munkástanácsgyűlés nem volt egységes, nagy káosz uralkodott. Végül valaki mondta, hogy vége a gyűlésnek, és majd másnap folytatjuk. Amikor hazamentem, akkor már a rádióból, meg a városban, a villamoson az emberektől is hallottam, hogy mi történt Budapesten. Én még nem vettem teljesen komolyan, átmeneti dolognak gondoltam, ami pár napig tart, és utána minden rendbe fog jönni. Akkor még ez volt a véleményem.

25-én rendesen bementünk dolgozni. Különböző munkálatokat végeztünk. A kemencében volt meleganyag, azt kihengereltük, mert akkor még kaptunk energiát. Nyolc óra után bemondták, hogy a munkástanácstagok menjenek fel az igazgatói épületbe. Akkor már egységesebb volt a társaság, mint az előző napon. Keller elsorolta az egyetemtől meg a DIMÁVAG-tól kapott pontokat, és mi is csatlakoztunk hozzá. Azt mondtuk, mi is magyarok vagyunk, nekünk is az a célunk, hogy a szovjetek menjenek ki. Azzal is egyetértettünk, hogy pártszervezés csak gyáron kívül lehessen. Jegyzőkönyvezték, én is aláírtam, mint munkástanácstag. Az üzemben egy rögtönzött gyűlésen ismertettem a pontokat, megkérdeztem a dolgozóktól, hogy akarják-e. Mindenki akarta, örömujjongással fogadták, tapsoltak, hogy végre magyarok lehetünk, végre a magunk urai lehetünk. Akkor még ott volt az üzemvezető, félrehúzódva hallgatta, de egy árva szó nem sok, annyit nem szólt bele.

Voltak olyan hangok, hogy vonuljunk ki, és ismertessük a követeléseinket a városban is. A műszaki vezetők és a munkástanácstagok közül többen elleneztük, mondván, abból komolyabb incidens lehet, és nincs arra szükség, hogy a kohászatból valakinek baja legyen, ha semmi más dolguk nincs, akkor takarítsanak, vagy beszélgessenek, de nem vonulunk ki. Nem is vonult ki a kohászat egységesen, hogy egyénileg kimentek vagy nem, azt nem lehetett megállapítani, mert akkor már állandó ki-bejárás volt a kapun. Ezen a napon is hazamentem kettőkor, a műszak után.

A megyei munkástanács megalakulásáról csak utólag értesültem. Huszonötödikén üléseztek a műszaki klubban, de azon én nem vettem részt, mert oda csak a vezetőknek kellett menni, én meg csak egyszerű munkástanácstag voltam. Tőlünk Csorba István fiatal mérnököt és Major Bélát delegálták. Ők később bementek a megyére, de hogy ott mi történt, vagy hogy történt, azt nem tudom, mert nem kaptunk értesítést arról, hogy mit csináltak.

26-án is, mint mindennap, bementünk dolgozni. Ekkor újra összehívták a munkástanácstagokat, beszámoltak a megyei munkástanács megalakulásáról, amely majd az egész megye ügyét fogja képviselni, és mindenről tájékoztatni fog bennünket. Elsorolták a DIMÁVAG pontjait, most már mint megyei követelést, amivel ismét szolidaritást vállaltunk. Természetesen ezt is továbbítottam az üzembe. Ezen kívül semmiféle különös programot nem mondtak nekünk.

Nem vettem részt semmilyen kivonuláson, én mint munkástanácstag az üzem érdekét képviseltem, tovább nem terjedt a hatásköröm. Amiről tájékoztattak, azt az üzemben ismertettem. Ezzel úgy gondoltam, hogy elvégeztem a feladatomat, nekem más teendőm nincs. Azt gondoltam, hogy eleget teszek annak, amivel megbíztak. Amikor hazafelé mentem, akkor hallottam, hogy milyen kivonulás és lövöldözés volt lent, az ÁVH-nál, és hogy halottak is voltak. Irtóztam attól, hogy ilyen dolgok előforduljanak itt nálunk. Békés átmenetet akartam, és úgy gondoltam, hogy erőszak nélkül is meg tudjuk csinálni a változást. Az adta a kitörő örömet, hogy a Rákosi-rendszer megszűnt, és nem lesz többé az a hajcsárkodás, ami addig volt, hogy valóban magyarok lehetünk, és önállóan cselekedhetünk. Már odahaza voltam, amikor megtudtam, hogy az ávósok közül néhányat megöltek, felakasztottak. Féltem, hogy ebből baj lesz, mert az ÁVH-tól mindenki félt, mindenki rettegett. Féltem, hogy jön majd a borzasztó nagy bosszúállás, és talán az ártatlan fizet rá. Azt reméltem, hogy hamar konszolidálódnak a dolgok, és a helyzet megnyugszik.

A következő napokban, mivel egyre fogyott az energia, a kemencék csak huszonöt százalékosan üzemeltek, a dolgozók benn voltak a gyárban, de termelés nem volt. Október 29-e és november 1-je között több vezetőt leváltottak. Eltávolították Valkót, az igazgatót is. Én nem voltam ott a gyűlésen, de annyit hallottam, hogy Valkónak is távoznia kell, mert ő is kommunista, és nem engedte be a DIMÁVAG küldöttségét, bezáratta előttük a kaput. Ez volt a bűne. Zámbó Pál, a főmérnök vette át az igazgatói teendőket, benne bíztak, ő részt is vett a munkástanács-értekezleteken. Párttag volt ő is, csak nem volt olyan kompromittált a szemükben, mint Valkó. A többi vezető közül nagyon sok megmaradt: a főkönyvelő, a helyettese, a munkaügyi főosztályvezető, a termelési főosztályvezető és a helyettese. Tehát az egyetemi végzettségű szakemberek megmaradtak a helyükön. Kivéve Gácsi Miklóst, a nagyolvasztó gyárrészleg vezetőjét, mert neki az emberekkel szembeni magatartása annyira negatív volt, hogy mindenki követelte az eltávolítását. A párttitkár elment két-három nap múlva, nem is láttuk. A személyzeti főosztályvezető is a helyén maradt, soha senki nem bántotta, haja szála se görbült, pedig nagy kommunista volt, de becsületes magyar ember. Leváltották a munkaügyi igazgatót, mert Vörös Akadémiája volt, de analfabéta volt mindenhez. A szakszervezeti titkárral, Solti Andrással együtt dolgoztam vagy tizenöt évet, hengerész volt ő is. Csak azt tudom mondani, hogy nem felejtette el azt, hogy munkásember volt, és a munkások sem felejtették el, hogy közülük való, bántatlanul járt be végig, ugyanúgy, mint korábban, végezte a munkáját, igaz, akkor nem volt semmi különös munkája, de azért bent volt.

Az emberek követelték mindenkinek a káderlapját. Jött hozzám a személyzeti és munkaügyi igazgató: „Mondd meg, mit csináljak?” Mondtam: „Lajos, dugd el, hogy senkinek a kezébe ne kerüljön, mert különben gyilkolás lesz a gyárban.” „Janikám, megpróbálom.” El is dugta úgy, hogy nem kerültek ki a káderlapok. Féltem, mert nem tudtam, hogy kiben milyen bosszúvágy él, és senkinek sem hiányzott, hogy káosz legyen a gyárban. Azt kérdezte: „A tiedre kíváncsi vagy?” „Én nem vagyok kíváncsi, nem érdekel, azt se add ki.” Nem is láttam sohasem a káderlapomat.

Csak hétfőn, 29-én értesültem arról, hogy a borsodi küldöttek, akik a munkások követeléseit átadták a kormánynak, visszajöttek Budapestről. Ekkortájt tudtuk meg azt is, hogy kik lettek az új megyei munkástanács vezetői. Vártuk az intézkedéseiket. November 2-án, pénteken kiadták az utasítást a hangosbemondón, hogy mindenki vegye fel a munkát, mert már konszolidálódott a helyzet. Hát Istenem, mindenki felvette a munkát, amint lehetett, de egységesen nem indulhatott még meg a gyár, hiszen napokig álltunk mi is és azok is, akiktől az energiaellátás függött.

4-én otthon voltam, hallgattuk Nagy Imre rádióbeolvasását. Másnap, hétfőn káosz, zsongás volt a gyárban, a vidékiek nem érkeztek meg, a munkásoknak csak körülbelül fele jött be. Ott nem volt se munka, se semmi, mindenki a másikat kérdezte, hogy mi lesz. Tehát nagy bizonytalanságban voltunk. November 7-én összehívták a munkástanácsgyűlést. Kellerrel, az addigi elnökkel nem voltak megelégedve, mert fiatal is volt, meg voltak olyan kijelentései, ami nem volt helyes, például, hogy minden kommunistát ki kell zavarni a gyárból. Ezzel nem értettek egyet sem a műszakiak, sem a munkások, sem az adminisztratívak képviselői. Akkor határozták el, hogy új munkástanácsot kell választani. Megszavazták az új vezetőséget, választottak egy bizottságot, amelyik megválasztotta az új elnököt és a két helyettesét. Vesztemre engem választottak elnöknek az addigi viselkedésem és beszédeim alapján. Többször felszólaltam azokban a napokban is, nem helyeseltem a túlkapásokat, nem helyeseltem azt a nézetet, hogy mindenki bűnös, akinek piros könyve van. Akkor is azt mondtam, hogy azt, aki bűnt követett el, majd idővel vonják felelősségre, de most arra van szükségünk, hogy a gyárat minél hamarabb beindítsuk. A szavazás titkos volt. Ha én azt mondom, nyolcvan százalék szavazott rám, akkor nem hazudok, talán több is volt. Még három jelölt volt, de ők csak minimális százalékot kaptak. A helyetteseimnek Solymári Ferenc művezetőt és Perényi Jenő csavargyári előmunkást választották. Ők mindketten párttagok voltak, én pártonkívüli.

Először nem akartam elvállalni a munkástanács elnökséget, de a munkástanács egységesen azt mondta, márpedig én alkalmas vagyok, százszázalékosan bíznak bennem. Ez arra serkentett, hogy teljes erőmből, tiszta lelkiismerettel végezzem a rám bízott feladatot, úgy éreztem, hogy el is végzem, nem kíméltem se éjjelemet, se nappalomat, hála Istennek, most is azt mondom, elvégeztem. Kifogás nem merült fel ellenem soha, a műszaki vezetők is, a munkástanácstagok is meg voltak elégedve velem és a munkámmal. Nem egyszer vontam felelősségre hanyag munkavégzés miatt osztályvezetőket, sőt gyárrészlegvezetőket, megmondtam azt is, hogy nem odavalók. Volt bennem valami erő, ami akkor feltört. A munkástanácstagok közül Könyöki Lórántra, Szászik Jenőre, Demjén Jánosra számíthattam, ők aktívan dolgoztak. Segítette a munkámat a műszaki vezetőség is, az igazgató, a főkönyvelő, a főmérnök egyaránt. Számtalan jó tanácsot adtak, elfogadták a véleményemet, ha nem volt helyes az elgondolásom, akkor kiegészítették, vagy lebeszéltek róla. Ha igazuk volt, beláttam, és elfogadtam a tanácsaikat.

Megválasztásom után első intézkedésként leállítottam az elbocsátásokat, mert nem tartottam munkástanácsi hatáskörbe tartozónak. Ezzel akkor mindenki egyetértett a munkástanácsban. November 8-án reggel összehívtam egy munkástanácsgyűlést, elmondtam, hogy behívattak a szovjet parancsnokságra, és elrendelték a munka beindítását. Ez különböző véleményeket váltott ki: hogy gondolják ők, meg ehhez hasonlókat. Én azt mondtam: jó, akkor így, ahogy vagyunk, menjünk be az orosz parancsnokságra, és tessék ott megmondani a véleményeteket, mert én ezt az utasítást kaptam, én azt mondtam, hogy nincs lehetőség rá, de ők azt válaszolták, hogy akkor is kell.

November 9-én kijött a szovjet parancsnokságtól Szicskov ezredes egy harckocsival, egy páncélkocsival és körülbelül tizenkét fegyveressel. A fegyveresek két oldalt elállták az ajtót, ő pedig bejött az irodába. Azt mondta, azért jöttek, hogy megnézzék, üzemel-e a gyár vagy nem. Azt válaszoltam, hogy nem megy a gyár, mert nincs módunk és lehetőségünk az üzemeltetésre. Hát aztán hozzáfogott zsinatolni, hogy márpedig menni kell, üzemeltetni kell, meg dolgozni kell, mert ha nem termelnek, nem kapnak pénzt a dolgozók. Ők másnap idejönnek, és ellenőrzik. Este 11 órakor megint behívattak a szovjet parancsnokságra. A DIMÁVAG-ból, a Nehézszerszámgépgyárból és a bányából is jött egy-egy ember. Négy-öt magasabb rangú orosz tiszt volt ott, és azt mondták, hogy márpedig vegyük tudomásul, másnap el kell indulni, mert ha nem, akkor elvisznek minket. Hárman megijedtek, és azt mondták, hogy másnap reggel megindítják a gyárat. „No, és a kohászattal mi lesz?” – kérdezte Szicskov a tolmácson keresztül. „Nem indulunk be holnap reggel semmilyen körülmények között, mert nincs meg rá a lehetőség” – válaszoltam. „Mi hiányzik?” „Ért Ön egyáltalán a kohászati üzemek működéséhez szükséges energiához?” „Bizonyos mértékben” – válaszolta. Aztán elsoroltam neki, hogy mi szükséges a gyár beindításához. „Ha van önnél kohómérnöki diplomával rendelkező, aki ismeri a kohászatot, akkor sokkal jobb, ha azt hívatja be, mert ha önnek mondom, olyan mintha falra hánynám a borsót” – folytattam. Nem kell mondanom, hogy erre ő felemelte a hangját. „Ne kiabáljon, mert én is voltam katona, nem félek a nagyhangú emberektől!” – válaszoltam. „Vegye tudomásul, hogy tízezer emberem van!” – kiabálta. „Vegye tudomásul, nekem tizennyolcezer emberem van a gyárban, és én itthon vagyok!” – mondtam én. Erre föl lecsöndesedett. Behívattak egy őrnagyi rendfokozatban lévő kohómérnököt, akinek a következőket mondtam: „Nekünk 27 MW energiára van szükségünk a működéshez, és csak 2,5 MW van. Ebből adunk fél MW-ot Miskolcnak a világításra, fél MW-ot a kórházaknak, mert ott éjjel-nappal operálni kell, megmaradt 1,5 MW a világításra és a legszükségesebb üzemek működtetésére. Ha holnap reggelre biztosítja a 27 MW-ot, akkor beindul a gyár, de ha nem, akkor nem indul be. A többiek megijedtek a nagy hangjától, azért vállalták, hogy holnap reggel beindítják az üzemeket, de nem fog beindulni egy üzem se, ezt én már most megmondom magának.”

Szicskov erre azt válaszolta, hogy másnap reggel meggyőződik róla, hogy igazat mondtam-e, hazamehetek én is, de reggel találkozunk. Elment az egyik helyre is, elment a másik helyre is, a harmadik helyre is, és sehol sem üzemeltek. Jött hozzám – akkor is harckocsival meg két vagy három páncélkocsival –, voltak vagy huszonöten. Éppen munkástanács-értekezletet tartottam, soroltam, hogy mi volt az éjszaka, amikor szóltak, hogy jön az orosz parancsnokság. Hadd jöjjön. Hát volt vagy három-négy ember, aki úgy megijedt, hogy még az ablakon is kiugrott. Maradtunk vagy tízen. Bejött az ezredes, és azt mondta, hogy az egyetlen becsületes ember vagyok, aki nem hazudott. Kezet fogott velem, zdrasztvujtye, és otthagyott.

November 12-én ismét pontokba foglaltuk a követeléseinket. Abban benne volt, hogy mondjon le a Kádár-kormány, mert nem tartjuk megfelelőnek, vonuljanak ki az orosz csapatok, és legyen független Magyarország. Ezt a munkástanácsi határozatot plakáton is kinyomtattuk. November közepén kaptam egy táviratot, amelyben meghívtak a Nagy-budapesti Központi Munkástanács gyűlésére. Mit tudtam tenni? Elmentem Nagy Sándor mérnökkel Budapestre. Óriási káoszt láttunk, mindenki mondta a magáét. Fiatal fiúk azt hangoztatták, hogy vegyük fel a harcot az oroszokkal. Mondtam Nagy Sándornak, hogy felesleges az itt töltött idő, gyerünk haza, mert itt nincs egy értelmes ember, akivel tárgyalni lehetne. Kocsiba ültünk, és hazajöttünk. Itthon elmeséltem a történteket, nem értettünk egyet velük, esélytelennek tartottuk az egészet.

Ekkortájt egy éjjel, amikor már kezdtünk készülni a munkafelvételre, megint behívattak az orosz parancsnokságra. Azt mondtam Szicskovnak: „Kérem, addig sztrájkolunk, amíg a megyei munkástanács vezetői haza nem jönnek, mert tudomásom szerint Munkácsra, Ungvárra, meg ki tudja hová vitték őket. Amennyiben nem jönnek haza – nyolc napot mondtam talán –, akkor a kohászat nem veszi fel a munkát.” Ő azt ígérte, hogy közbe fog járni, és haza fognak jönni. Erre a nyomásra vissza is jöttek november végén. A gyárból Csorba Istvánt és Major Bélát vitték el, de ott voltak Földváriék is. Visszajövetelük után beszámoltak arról, hogy hol voltak, és mi történt velük. Földvári Rudi jött ki valakivel. Elmondták, hogy nekünk köszönhetik, hogy itthon vannak. Annyit mondtak csak, hogy Ungváron voltak, és a hazajövetelük után őket is azzal bízták meg, hogy lendítsék fel az üzemek termelését. Segíteni fognak nekünk, hogy a termelés visszakerüljön a régi mederbe. Földvárival még egyszer beszéltem, akkor elmondtam neki, hogy a munkásoknak az a véleménye, az enyém is, hogy a gyárkapun belül semmiféle pártszervezésre nincs szükség. Többet nem beszéltem a megyei munkástanács egy tagjával sem, mert senki sem jött felém, egyedül, illetve az említett társasággal vezettem a munkástanácsot. [...]

[November 15-e után] összehívtam egy gyűlést, hogy már komolyan kell venni az üzem beindítását, mert a bank nem fizet bért, ha nincs termelés. Volt, aki zúgolódott, volt, aki beleegyezett. Fel is vettük volna a munkát, amennyiben lehetséges lett volna, de az energiahelyzetünk még mindig nem engedte. Egyszer csak jött Kukucska, a megyei kormánybiztos, meg Koval Pál,¹ mert megtudták, hogy gyűlés van, és ők is akartak beszélni. Szóltam, hogy vigyázzanak, mert a nép nagyon fel van lázadva, nem szeretném, ha valami konfliktus lenne. ... Majd ő... Jó, kérem, beszéljen. Éppen csak megkezdte a beszédét, egy pár szót szólt, hogy ő központi bizottsági tag, kormánybiztos, itt majd ő fog rendelkezni, meg ehhez hasonló dolgokat, a nép hozzáfogott: „Fúj, dobják le, ledobni!” A második hivatalháznak a tetején voltunk. Ő még folytatta volna, de én már láttam, hogy mozgolódik a nép, és akkor azt mondtam neki, hogy „Na de most már nagyon gyorsan tűnjenek el a mellékajtón, mert nagy baj lesz! Ha magukat elkapják, én nem felelhetek az életükért, látja nagyon jól, hogy milyen itt a hangulat.” Az emberek meg nekem estek, hogy miért engedtem oda ezt a kommunistát, amikor mindenki azt akarja, hogy itt ne a kommunisták vezessenek. Alig tudtam meggyőzni őket. Volt, aki morgott rám, volt, aki helyeselt. Erre is számítani kell egy vezetőnek, nem mindenki fogja dicsérni, pláne ilyen esetben. Akkor a nép lenyugodott és körülbelül tízperces rábeszélés után mindenki elment és elfoglalta a munkahelyét, csinálták, amit lehetett. Így aztán kaptuk a bérünket később is.

November vége felé Zámbó Palival meg Bozsik Palival megbeszéltük, hogy mégiscsak jó lenne, ha Valkó visszajönne, mert reálisan gondolkodó, nagyon jó szakember, és talán konszolidálódott már annyira a helyzet, hogy megtűrik a dolgozók. Felmentem a főmérnökkel Budapestre, és beszéltünk Valkóval. Gondolkodási időt kért, mert nagyon jól tudja, hogy elég paprikás a hangulat, és haragszanak rá. Mondtuk, hogy ránk is haragszanak. Elég az hozzá, rábeszéltük, és két nap múlva visszajött. Lementünk együtt az üzemekbe, széjjelnéztünk, beszélgettünk az emberekkel. Voltak megjegyzések, de voltak olyan hangok is: hát igen, mégiscsak megérdemli, hogy visszajöhessen. Tartottunk egy munkástanácsgyűlést, ahol elmondtam, hogy úgy kell fogadni őt, mint igazgatót. Így is történt, ő maradt az igazgató, szívvel-lélekkel hozzáfogott a munkához, nem lehetett kifogásuk ellene. Naponta kettesben körüljártuk a gyárat, egymás mellett voltunk, együtt intéztük a dolgokat, teljes egészében összedolgoztunk. A műszaki vezetői értekezletekre mindig meghívott, és ő is többször részt vett a munkástanács ülésén, ahol több helyes javaslatot is tett. Ez ment még januárban is, februárban is végig.

December 20-a körül már tisztán láttuk, hogy vége mindennek. December 8-án megint fent voltam Pesten a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsnál, ahol kétnapos sztrájkra hoztak határozatot. Ezzel akarták megmutatni az erőnket, hogy még vagyunk. Felszólaltam, hogy ez már felesleges, mert nincs már elég erőnk és támaszunk, mi ebbe nem egyezünk bele. A kohászatban nem is adtam ki utasításba a kétnapos sztrájkot, mert láttam, hogy minden felesleges, mert hemzsegnek az orosz katonák, az orosz harckocsik, úton-útfélen azokba ütköztem, lépten-nyomon az orosz parancsnoknál voltam, nagyon jól tudtam, milyen utasításokat, milyen parancsokat adtak. Azt mondtam, most már teljesen felesleges a további erőfeszítés. [...]

Január közepéig, végéig Észak-Magyarország összes gyáraiból, Tiszaújvárostól kezdve, Salgótarjánon keresztül Nyíregyházáig mind hozzám jártak a munkástanácselnökök tanácsért, eligazításért, mert én voltam a legnagyobb üzem vezetője. Útbaigazítást adtam nekik, elmondtam, mit teszünk, mit csinálunk, mi a feladatunk, mi a nézetünk, mit szeretnénk megvalósítani. Nem volt olyan nap, hogy ne jöttek volna hozzám valamelyik gyárból vagy vállalattól, sőt még községekből is, utasításért, felvilágosításért. Amiben tudtunk, segítettünk, és a kételyeinket elnyomva bizakodtunk.

Akadozott a középhengermű alapanyag-ellátása. Beszéltünk Prágával, hogy nem lehetne-e tőlük áthengerlésre anyagot kapni. Azt válaszolták, hogy bizonyos szögvasra kellene nekik ilyen és ilyen idomacélból hengerelni. Herceg Ferenc miniszterhelyettes engedélyével elmentünk Prágába, megbeszéltük a munkát. Félkész anyagot hengereltünk át, és a készáruért anyaggal fizettek, amiből a kohászatnak több millió forint tiszta haszna lett. Azt hiszem, két hétig voltunk Prágában. Onnan átvittek bennünket Kladnóba, a szlovák hengerműbe, így még üzemlátogatáson is voltunk.

Már ott hallottam, hogy az itteni munkástanácsból letartóztattak egyes tagokat. Gondoltam, hogy engem nem vádolhatnak semmivel, hiszen semmi olyat nem csináltam. Hazajöttem, nem is lett semmi bajom. Hozzám senki nem szólt. Végeztem a munkámat, de egyre kevesebb feladatom volt mint munkástanácselnöknek. A május 12-i bérfizetéshez még az én aláírásomra volt szükség, hogy a bank kiadja a pénzt, de aztán észrevettem, hogy valami nem stimmel körülöttem, valami nincs rendben, mert kezdenek mellőzni innen-onnan. Mondtam Valkónak, hogy felesleges már itt a munkástanácselnök, a személyzeti osztályvezető és a munkaügyi igazgató úgy néznek rám, mint a véres ingre, visszamegyek a hengerdébe dolgozni, mert ott jobban tudom hasznosítani magam. Tiltakozott ellene arra hivatkozva, hogy mindenkit megkért, tartsanak engem a legnagyobb tiszteletben. Végül leszólt az üzembe, hogy vegyenek vissza a régi helyemre. Így is lett. Sebestyén János üzemvezető úgy fogadott: „Ha Valkóval megbeszélted, csináld, nem szólok bele”. De csak beleszólt, mert váltónak tett. Váltani kellett az előhengerészeket, ha szabadnapon vagy szabadságon voltak, vagy az egyik, vagy a másik, vagy a harmadik műszakra tettek. Én ezt meguntam, kértem visszahelyezésemet a műszakomba, vissza is helyeztek, de már nem lehettem előhengerész, beosztott hengerészként dolgoztam 1957. július 9-ig, a letartóztatásomig.

A munkástanács működése alatt a gyárban az egyik fontos változás az volt, hogy hetven százalékban olyan emberek kerültek vezető beosztásba, akik egyetemet végeztek, tehát szakemberek voltak. Őket nem váltották le a letartóztatásom után sem. Azokat, akiknek csak vörös akadémiájuk volt, Valkó se tette vissza a régi beosztásukba. A követeléseinkből nem sok mindent sikerült megvalósítani, de azt igen, hogy a párt nem avatkozott bele annyira a műszaki munkánkba, mint korábban. Amíg engem le nem tartóztattak, volt pártszervezet, de csak „szellemileg”. Nem szólhattak bele a termelésbe, csak ott voltak, mint ellenőrző szerv, vagy nem tudom, milyen címen, de semmiféle pártutasítást nem adtak. Nemeskéri lett az új párttitkár, aki elég reálisan gondolkozó személy volt, megértette a helyzetet, és alkalmazkodott hozzá. Hogy később hogyan alakult, azt már nem tudom, de amikor visszajöttem a börtönből, akkor minden úgy volt, mint azelőtt, addigra visszaállt a régi rend. Nagyon nagy csatát vívtunk a régi párttagokkal vagy régi pártvezetőségi tagokkal, hogy visszaengedjük-e a pártot az üzembe, de azért túlzásba nem vittük, mert éreztük, hogy igen nagy erő van a hátuk mögött. Amikor megalakult a munkásőrség, akkor azzal fenyegettek, hogy nagyon vigyázzunk, mert a munkásőrségnek ahhoz van joga, amit jónak lát. A régi kommunisták hetven százaléka beállt a munkásőrségbe, azért, hogy továbbra is megmaradjon a pozíciójuk. Kritizáltuk őket, de már tudtuk, hogy nincs elég erőnk és hatalmunk, mert éreztük a fegyverüket a hátunkban. Ez volt az igazság.

Decemberben többször is megfordult bennem, hogy nem lesz tartós a munkástanács, hogy itt egy nagy csel van, csak a munka beindítását várják tőlünk, csak addig van ránk szükség, amíg a munkásokat le kell csitítani. De januárban, amikor Kádár törvényesnek nyilvánította az üzemi munkástanácsok működését, akkor elszállt belőlem ez a gondolat, viszont amikor márciusban hazajöttem Csehszlovákiából, elvesztettem minden illúziómat. Csak azt nem tudtuk még akkor, hogy ilyen retorziót fognak velünk szemben alkalmazni azért a munkáért, amivel jót akartunk mindenkinek, hogy végre magyarok lehessünk, és a megérdemelt munkáért megérdemelt bért fizessenek.

A Kádár-kormányról másképpen vélekedtünk, mint a Nagy Imrééről. Októberben mindenki örült, hogy Nagy Imre vette át a miniszterelnökséget, mert benne egy magyar érzelmű embert láttunk. A hangnemből, az arcáról lehetett látni, hogy valóban jót akar a népnek. Ismertük a múltját az újságokból, és úgy gondoltuk, hogy ő az egyedüli ember, aki az ország sorsát a kezébe tudja venni, és jobb irányba tudja vinni. A munkások kilencven százaléka örült neki. Kádárral kapcsolatban más volt a vélemény. Egyszer betelefonált a gyárba a feleségem, hogy „Jani, röpcédulákat dobálnak repülőről, mit csináljunk?” Én bemondtam a telefonba: „Kisanyám, semmit se, ez a Kádár-kormány felütötte a fejét, de remélem, hogy csak egy ideiglenes valami lesz, ez csak egy szemfényvesztés.” Ez, kérem, felháborító volt minden jóérzésű magyar embernek. A munkások nem fogadták el sem a Kádár-kormányt, sem a szovjet csapatok jelenlétét. Arról, hogy Nagy Imre, a törvényes miniszterelnök hol van, a munkások jóformán semmit sem tudtak. Fontos lett volna, hogy erről hírt kapjunk, de a hírek ide vidékre nagyon hézagosan jöttek, csak annyit tudott a nép, hogy Kádár vette át az irányítást. Csak Kádár programját, Kádár dicsőségét mondta mindig a rádió, hogy leverte az ellenforradalmat, és ehhez hasonló dolgokat, meg a retorziókat hallottuk állandóan, az újság is azzal volt tele.

Nálunk a munkástanácsosok elhurcolása március elején kezdődött. A munkásőrség felállása bizonyos mértékben megfélemlítette az embereket, csak suttogni mertek már. Nem értettek egyet azzal, hogy Kádár vette át a hatalmat, csak nem merték kinyilvánítani a véleményüket, mert féltek. Nem lehetett már az embernek kinyitni a száját, mert akkor mindjárt mentek a parancsnokságra, és vagy más munkahelyre helyezték az illetőt, vagy pedig egyszerűen órabércsökkenést vagy bizonyos retorziót alkalmaztak vele szemben. Amikor megkezdték a letartóztatásokat, akkor teljes egészében elcsendesedett a gyár. Mindenki végezte a munkáját, senki sem tudta, hogy ki fogja őt beárulni. Senki nem bízott senkiben. A munkásőrök fegyverrel jártak be a gyárba, és ott fitogtatták a fegyverüket, ezzel rettentették meg a népet. Nem beszélve arról, az orosz katonaság mindenütt hemzsegett a városban. A gyárban volt legalább 1500–2000 munkásőr. Mind a régi kommunistákból. A 18 000 emberből körülbelül 1500 vagy 2000 munkásőr volt! Ezeknek olyan kedvezményeik voltak, hogy ha szolgálatba mentek, akkor fizették a műszakjukat, mi meg kisebb létszámmal dolgoztunk. Senki nem mert szólni semmit, mert azt mondta egyszer az üzemvezető, ha nem tetszik, mehetsz.

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy letartóztatnak, hiszen senkinek sem mondtam egy rossz szót, ami megbánthatta volna, és a gyár beindítása is az én nevemhez fűződött. Tehát nem találtam okot arra, hogy letartóztassanak vagy börtönbe vessenek. Júliusban Valkóval egy megbeszélésen voltunk, úgy váltunk el, hogy majd másnap folytatjuk a beszélgetést. Este 11 órakor Varga főhadnagy vezetésével három civil jött a lakásomra és egy rendőrruhás gépkocsivezető. Brutálisan viselkedtek. Nem bántottak, de a bútorokat, a fiókokat szétszórták, a ruhákat kidobálták, kifogásolták, hogy imakönyvet tartok a lakásban. Amikor beültettek a kocsiba, Varga főhadnagy odaszólt: „Na bassza meg, most felakasztassuk magát, erre számítson.” Ez volt az első szava – sose láttam korábban. Levittek a megyei kapitányságra, beraktak egy zárkába, ahol Székely Elek és Mihala Ferenc volt, ők előző nap kerültek be. Az első éjszakai élményem az volt, hogy szegény Mihala Ferit elvitték, és összeverve lökték vissza a zárkába, egy tagja sem volt ép. Nem emberek, állatok voltak ott. Kikopogtam, és az volt a szerencse, hogy Nagy István rendőr főtörzsőrmester beadott egy vizes lepedőt, így szegény Ferit egy kicsit letöröltük, enyhítettük a fájdalmát. El lehet képzelni, hogy milyen letargiában voltunk. Nem tudom, mi volt az oka, de engem nem bántottak, nézetem szerint Valkó gyakorolhatott valami nyomást rájuk, mert örökké a felakasztást ígérték, de nem bántottak. Július 9-én éjszaka letartóztattak, 10-én ujjlenyomatot vettek, és azon az éjszakán volt az első kihallgatásom, amit Kovács százados, egy végtelenül rendes ember vezetett. Mondhatnám, úriember módra viselkedett Varga főhadnagyhoz viszonyítva. [...]

Azt hiszem, szeptemberben vittek át bennünket a börtönbe. 1958. február 13-án volt az első tárgyalási nap, és 1958. május 27-én az ítélethirdetés. Tizenhárman voltunk a perben.² A vádiratot két héttel a tárgyalás előtt adták ide, és körülbelül nyolc óra utána vissza kellett adni. Annyi idő alatt nem tudtuk áttanulmányozni. M. Tóth Imre volt az ügyészünk, felolvasta a vádiratot, éppen elég volt végighallgatni. [...]

Február 13-tól május 27-ig szombat-vasárnap kivételével mindennap tartott a tárgyalás. Dr. Vértesi György, egy végtelen aranyos, rendes ember volt a védőügyvédem. A védőbeszédében azt mondta: „Tisztelt Bíróság! Határozottan merem állítani, hogy ha a védencem, Rimán János bűnös, akkor a kormány is bűnös, mert a kormány hozta azt a határozatot, aminek alapján Rimán János működött.” Ritka volt az ilyen ügyvéd Magyarországon, fel is függesztették az állásából. Zárt tárgyalás volt, a kohászatból csak egy ember, az akkori személyzeti osztályvezető volt jelen, aki a szünetekben kiment a tanúkhoz és megbeszélte velük, hogy mit valljanak, és azok úgy is vallottak. Valkó is ott volt, ő mellettem vallott, voltak mások is, akik nem mondtak ellenem semmit, de minden felesleges volt, mert azt az ítéletet meg kellett hozni.

Az elsőrendű vádlott, Keller János ellen az volt a vád, hogy vezetőket mozdított el az állásukból, tehát kommunistákat üldözött. Aztán meg, hogy az ENSZ-szel „K” vonalon beszélt, hogy jöjjenek segíteni. „K” vonalunk volt nekünk? Egy frászt, hát ilyesmi csak Pesttel összeköttetésben volt. Tizenkét évet kapott, másodfokon tizet. Én meg tizennégyet első fokon, és másodfokon tizenkét évet. Meglepett az ítélet. Számítottam arra, hogy esetleg két-három évet a nyakamba sóznak, mert meg kell büntetni, példát kell statuálni, de arra nem gondoltam, hogy ilyen borzalmas ítéletet fogok kapni. Nagyon meglepett, nem is tudtam akkor felfogni. A harmadrendű vádlott Viskolcz István volt, akit első fokon életfogytiglanra, másodfokon halálra ítéltek.³ Viskolczot csak hozzánk csatolták, mert bár vasgyári volt ő is, de nem volt munkástanácstag. Fegyverrel járkált, minden ávóst agyon akart lőni, ez volt a rögeszméje. Előzőleg elítélték a Fiala-ügyben, 56-ban szabadult,⁴ azt akarta megbosszulni. Viszont semmit sem csinált, egy ujjal nem nyúlt senkihez, csak a szája járt, csak hőzöngött. Jól jött nekik, hogy egy fegyveres is volt közöttünk, hogy minél nagyobb legyen a felhajtás.

Az ítélethirdetés után visszamentem a zárkába, és csak arra szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért adták ezt az ítéletet, amikor én csak jót tettem mindenkivel, a gyárral is és az emberekkel is. Végre azt mondtam, felesleges ezen gondolkozni, mert belebolondulok, és úgysem változik semmi. Aztán eszembe jutott, hogy úgysem fogom én ezt leülni, más sem ülte le, mást is elengedtek, hátha valamikor engem is elengednek, ez ringatta bennem a reményt. Fogtam magam, a fene egye meg, nem teszem magam tönkre, és lélekben annyira megerősítettem önmagamat, hogy hetekig nem foglalkoztam már az üggyel, minden mással foglalkoztam, csak azzal nem, hogy tizennégy évet kaptam. Itt voltunk még Miskolcon az elítélés után vagy két hónapig, és azután vittek el bennünket Vácra. Miskolcon a szemünk mindig kopogott az éhségtől, Vácon éppen paprikás krumplit kaptunk, amikor megérkeztünk. Mindenki duplát kért, kérdezték, hogy honnan hoztak bennünket. Miskolcról. „Akkor nem duplát, még háromszorosát is adjuk, mert tudjuk, a miskolci börtönben csak éheznek az elítéltek.”

A másodfokú tárgyalás 1958. október 16-án volt, Mecsér József vezette. Elmondták nagyjából az elsőfokú ítéletet, és azt, hogy a tizennégy évet tizenkét évre csökkentik. Belenyugszik az ítéletbe? Mit tehetett az ember, bele kellett nyugodni. Akkor már nem Vértesi, hanem Demeter volt az ügyvédem, ő azt mondta: „Na, védje magát”. Ott is megvolt már az ítélet előre, mert fél óra alatt nem lehetett volna legépelni. Ennyi volt az egész.

Visszakerültem Vácra, és három hónap múlva a gombüzemben dolgoztam. Ott már jobb volt, mert elfoglaltságunk volt, meg nagy zárkában voltunk hatan-nyolcan, és jobban eltelt az idő. Műanyag gombokat meg csatokat gyártottunk, és különböző „maszek munkákat”, szipkától kezdve mindent. Meglátták a kézügyességemet, és mindenféle reprezentatív dolgot csináltattak velem, körömtisztítót, csontszipkát, ezeket adták ajándékba, ha jött valaki a központból. Volt, amikor Akác Sanyival együtt egész éjszakára külön levittek dolgozni. Gábriel volt a művezető, egy idős, nagyon rendes ember, ő fedezte fel a kézügyességemet. Kicifráztam a csontszipkákat meg a különböző tárgyakat. Tiszteletben tartottak ott, tényleg szeretett a művezető. Ki volt szabva a munka, ugyanúgy százalékra termeltünk, mint itthon. Én annyira benne voltam, hogy öt óra alatt elvégeztem a nyolc órás munkámat, aztán nem törődtek azzal, hogy mit csinálok, csak az egyik műhelyből a másikba nem lehetett átmenni. Spájzoltunk, főztünk, nem dohányoztam, jól kijöttem a pénzemből. Aztán csoportvezető lettem a gombüzemben, speciális késeket csináltam, gépeket javítottam.

Ott voltam egészen addig, amíg el nem hoztak a Gyorskocsi utcára a sztrájk miatt. A sztrájk azért kezdődött, mert igazságtalanság volt, hogy elengedtek olyanokat, akiknek 6 éve, meg 10-15 éve volt, és a kisebb idős, egyszerűbb embereket nem. Jöttek az egyik műhelyből meg a másikból, hogy mit szóltok hozzá, ezt nem lehet megengedni. Kialakult, hogy sztrájkolunk. Odabent az üzemben főztünk, jól bekajáltunk. Felvittek a zárkába, borsófőzelék volt ebédre. Én azelőtt sem ettem a borsófőzeléket soha, és akkor is, ugyanúgy, mint azelőtt, kiöntöttem a borsófőzeléket a WC-be. Valaki bejelentette, hogy én is éhségsztrájkot folytatok. Mondtam, hogy én akkor is kiöntöttem volna, ha nem lett volna sztrájk. Nem akartam benne részt venni, mert nem hittem, hogy eredményes lehet egy ilyen akció. Aztán a társaság egy részét visszavitték a Gyűjtőbe, bennünket, vagy hatvanunkat a Fő utcára vittek. Ott tartottak vagy másfél-két hónapig, és mindent megvontak: se beszélő, se levélírás, se semmi. Többször kihallgattak, azt akarták hallani, ki volt a kezdeményezője a sztrájknak. Én még nem láttam olyan egységet emberek között, mint amilyen hatvanhármunk között volt, kihallgatás után morzéval adtuk le egymásnak, hogy mit kérdeztek tőlünk. Ez a legnagyobb élményem, korábban sohasem éreztem ilyet. Másfél-két hónap után átvittek a Gyűjtőbe. Az asztalosüzembe kerültem, a Pacsirta rádió és a Kékes tévé káváját csináltuk, ott is száztíz-százhúsz százalékot teljesítettem, meg voltak elégedve a munkámmal. Először egy nyíregyházi újságíró volt a csoportvezető, amikor őt elengedték, engem neveztek ki, egészen eljövetelemig csoportvezető voltam.

A börtönben a családom hiányzott a legjobban. Napközben elfoglaltsága volt az embernek, de este, amikor lefeküdt, akkor állandóan a család volt az eszében. Ugyan van-e mit enniük, ugyan most mit csinálnak, ugyan most hogy vannak? Ezt nehéz volt elviselni. Az élet nehéz a börtönben, de mindent elviseltem, csak az esték...

Bibó Pistával háromszor voltam együtt egy zárkában. Volt, hogy egy hónapig, volt, hogy két hónapig. Utána vagy két hétig. Ha nem voltunk együtt, akkor sétán, vagy az üzemből feljövet lehetőleg úgy csináltuk, hogy találkozzunk. Nagyon szeretett a Pista, bár élne, akkor talán másképpen volna sok minden. Megtárgyaltuk a dolgokat, hogy hogyan lett volna 56-ban, ha az oroszok nem törnek ránk, ha az oroszok nem vernek le bennünket. A földreformról, a földosztásról, a földvisszaadásról, mindenről beszélgettünk. Olyan egy volt a nézetünk, mondhatom, kilencven százalékban egyeztünk. Volt, hogy vitatkoztuk, aztán megegyeztünk. Egymást bíztattuk azzal, hogy eljön még a mi időnk is. „Majd meg fogod látni, Janikám” – ezzel bíztatott. Ő szélesebb látókörrel rendelkezett, mint én, ő más emberek között forgott azelőtt is. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, jó volt, ha találkoztunk, vagy pedig egy pár szót tudtunk váltani egymással. Egy napon szabadultunk, 1963. április 27-én. Akkor láttam utoljára. A börtönben nagyon sokat tanultam az emberektől, felvilágosítottak sok mindenről. Többszörös doktorátusa volt ott nem egynek, nem kettőnek. Mindenből tanultam. Mondhatom azt, hogy politikai szakképzettséget, politikai érettségit szereztem a hat év alatt.

A nevelőtisztek többször tettek ajánlatot a besúgásra, de azt mondtam, magyar ember vagyok, becsületes ember vagyok, én a rabtársamat el nem árulnám, én elítélt vagyok, nekem a nevelőtiszt ellenségem, én pedig nem tárgyalok az ellenségemmel. Aki ezt vállalta, annak talán a beszélője öt vagy tíz perccel tovább tartott, de más előnye nem volt, mert a végén ők is megutálták az ilyen embereket.

A börtönőrökkel nem volt különösebb problémám, mert nem adtam rá alkalmat. Ha azt mondták, hogy ezt kell csinálni, akkor csináltam, ha nem, akkor nem csináltam. Olyan emberek mennek börtönőrnek, akik máshol nem kellenek, vagy nem akaródzik nekik dolgozni. Ha azt mondták nekik, hogy ma ordítani kell, akkor ordítottak, ahogy a torkukon csak kijött, ha pedig azt mondták, hogy ma szépen kell beszélni az elítéltekkel, akkor szépen beszéltek. A politikai helyzet változását rajtuk keresztül tudtuk lemérni, mert ha az rosszabbodott, akkor ordítottak, mint a sakál, ha pedig sima volt, akkor simulékonyak voltak. Eggyel sem beszélgettem, úgy éreztem, elítélt vagyok, nekem nincs mit tárgyalnom az őrökkel, ez így is volt rendjén. Ha kiabált, akkor elmosolyodtam magamban, dumálj csak, ez a te feladatod, téged ezért fizetnek, és kész.

Mindenkinek fájt a kivégzések híre, nemcsak a Nagy Imrééké, hanem bárki másé, de össze kellett szorítani a fogunkat, csak azt tudtuk mondani, hogy eggyel több, mást nem tehettünk. Egymás között suttogtunk, hogy no, hallottad, tudsz róla?! Önuralomra volt szüksége az embernek, hogy önmagát fönn tudja tartani, mert ha nem ezt csinálta, vagy idegösszeroppanást kapott, vagy annyira megviselte a börtön, hogy idegroncsként jött ki. Azt mondtam magamnak, hogy elítéltnek kell lenni, Jani, nem szabad gondolkozni, mert baj lesz belőle. Ebben nekem a vallás segített. Nem mondhatom, hogy annyira vallásos ember vagyok, ritkán járok templomba, de istenhívő vagyok. Imádkoztam minden este. Egyszer mondtam a Miatyánkot, egy pontnál megálltam, kikapcsolt az agyam, tovább nem tudtam gondolkozni, csak ültem. Elkezdtem megint elölről, háromszor vagy négyszer, mindig kikapcsolt az agyam egy pontnál. A negyediknél mondtam: „Drága jó istenem, csak nem zavarodtam meg? Csak nincs valami bajom? Csak nincs valami kihagyásom?” Ültem, nem aludtam, a falra néztem, és egyszer csak egy gyönyörű hegyoldalt láttam egy filagóriával, gyönyörű szőlőtőkékkel, az olyan soros volt, akármerről néztem, mint amilyen a szőlő szokott lenni a Hegyalján. Pál apostol állt a filagóriánál, aztán lassan elment a hátam mögé, kísértem a szememmel. Utána hozzáfogtam, megimádkoztam úgy, ahogy szoktam, nem hagytam abba. Azt mondtam, hogy a jó Isten olyan látomást adott, hogy meggyőződjek róla, nincs semmi bajom, és ez erőt adott meg nyugalmat. Az utolsó évben volt ez már, a hatodikban.

Az amnesztiáról 1963-ban a háziakon keresztül értesültünk, a szabadulásomat pedig a művezetőmtől tudtam meg. „Rimán kérem, holnap maga is szabadul, már nem találkozunk, én vagyok az az ember, aki ezt az örömet magával közölhetem.” Kezet fogott velem, sok szerencsét, erőt és egészséget kívánt. Valóban, másnap délután szabadultam Bibó Pistával és Rácz Sanyival együtt. Elváltunk a börtönkapuban, ki ment jobbra, ki ment balra, én egy másik taggal a kőbányai állomásra mentem. Egy gyorsvonat jött, ami ott nem állt meg menetrend szerint. Megváltottam a jegyet, és bementem az állomásfőnökhöz, elsoroltam neki, hogy honnan jöttem, hogy szeretnék minél hamarabb hazamenni. „Jaj – azt mondta – ez a gyors nem áll meg, sajnos, de tessék a közelben lenni, megpróbálom egy pillanatra megállítani a vonatot, ha fel tud szállni, szerencséje van.” Valóban úgy volt, megállt a vonat, amikor meglátta, hogy felszálltam, már engedte is tovább. Akkor éreztem, hogy az az ember szolidaritást vállalt. Ez volt az első élményem.

A szomszédokkal jóba voltunk, aki meglátott, ölelt-csókolt, no hála Istennek, megjött a kedves szomszéd. Amíg távol voltam, a lakásunkkal szemben épült egy belügyi bérház, abban rendőrök laktak, akik ismerték a feleségemet és a gyerekeimet. Másnap kellett menni jelentkezni. Illedelmesen fogadott a rendőr, ezek szerint már úgy is vett, mint szomszédot. Azt mondta, ha bárki megsértene emberi mivoltomban, nyugodtan forduljak hozzá, mert ő megteszi a szükséges intézkedést, úgy látja, tudom, hogyan kell viselkedni, sokat tud már rólam, nem ad semmiféle utasítást. Ismeri a családomat, ismeri a gyerekeket, bátran ki mer engedni a közéletbe. Megköszöntem, kezet fogtunk, és eljöttem.

A munkaviszonyom úgy alakult, hogy a feleségem tartotta a kapcsolatot Valkóval, aki feljárt az országgyűlésre, mindig érdeklődött, hogy hátha egyszer valami jó hírt hoz. Valkó mondta neki, ha megjövök, hívjam fel telefonon. Úgy is volt. Amikor bementünk hozzá, éppen értekezletet tartott, nagy élmény volt, hogy megszakította az értekezletet, bevezetett az irodájába, cigarettával kínált, ez nagyon szép volt tőle. Később meg is jegyezte az üzemvezetőm: „jó, hogy Rimán alá selyempárnát nem tesznek.” Valkó lényegében azt adta vissza, amit én adtam neki előzőleg. Beszélgettünk, elmondtam, hogy min mentem keresztül, ő meg ismertette a gyár dolgait, a hibákat is, mintha az előző héten váltunk volna el. Azt mondta, hogy mást nem tud tenni, visszavesz hengerésznek, dolgozzak ugyanúgy becsülettel, mint ahogy addig dolgoztam, akkor nem lesz semmi baj, semmi probléma. Másnap megcsináltam a felvételt, harmadnap elmentem dolgozni. Valkó akkor a legmagasabb órabért adta az igazgatói alapból, nem terhelte ezzel a gyárrészleget. Tízforintos órabérrel kezdtem újra, 1963 áprilisában.

Elkezdtem dolgozni, de majdnem olyan rabságban éltem, mint a börtönben, csak éppen hazajártam a családomhoz. Mindenütt figyeltek, észrevette az ember, mert akarták is, hogy észrevegyük őket. Megmondták még a szabadulásomkor, hogy mihez tartsam magam, és tudomásul is vettem, mert három kiskorú gyermekem volt, tudtam, hogy elég volt nekik a hat év távollétem. Minden gondolatom az volt, hogy megkönnyítsem a családom életét, még akkor is, ha összeszorított fogakkal kellett eltűrni azokat, amiket rám szórtak. Számtalanszor megkaptam az üzemvezetőtől, hogy „Fogd be a szád, te ellenforradalmár voltál, örülj, hogy megtűrünk magunk között.” A művezetőtől nem, mert ő tanuló volt a kezem alatt. Mindenben éreztették velem, órabérben is, beosztásban is. Az üzemvezető piros könyves volt, annak idején, a forradalom alatt nagyon tudta mondani, hogy „gyere, rád hallgatnak”, nekem kellet lemenni az üzembe, mert őket nem nézték már akkor semmibe se, az én szavamra meg felvették a dolgozók a munkát. A szakmámban jó voltam, tudtam, hogy abból nem tudnak kitenni, politikával meg nem foglalkoztam egyáltalán. Letelt a műszak, lefürödtem, átöltöztem, mentem haza, végeztem otthon a munkát, mindig találtam tennivalót. Társaságot nem kerestem, nagyon sokat csalódtam az emberekben, mert akikkel munkástanácselnökként igen sok jót tettem, azok mind elfelejtették. Észrevettem, hogy többen elhúzódnak tőlem, nem egy, nem kettő, ha szólt is, csak olyan ímmel-ámmal tette, mert félt. Kivétel volt Szaniszló Imre – pedig ő termelési főosztályvezető volt –, ő nem félt attól, hogy valami bántódása lesz, az ilyenre mondják, hogy jellemes ember. Számtalanszor találkoztam Valkóval, nem tudott úgy elmenni mellettem, hogy ne fogott volna kezet velem. Mindig kérdezte: „Mi újság, nincs valami probléma, ha valami probléma van, jöjjön fel János, én ugyanolyan vagyok, mint voltam!” De hát nem volt olyan problémám, azért meg nem akartam menni, hogy csak tíz fillér órabéremelést kaptam, a másik pedig ötven fillért, nem tudtam kalapozni tíz vagy húsz fillérért. Azt mondtam, hogy belenyugszom, úgy ossza be a keresetemet a feleségem, hogy jó legyen. Túlóráztam, számtalanszor tizenhatoztam, vagy salakoltam a kemencét. Volt olyan nap, hogy háromszáz forintot kerestem, volt, amikor ötszázat, volt, amikor százötvenet. Attól függött, hogy mennyi idő alatt végeztük el a munkát, de az is jó volt, mert többet tudtam vinni a családomnak.

Ha hívott a brigád, hogy gyere, menjünk be az Árnyasba – a hengerészek is és a kohászok is oda szoktak bemenni egy pohár sört meginni –, soha nem mentem. Bennem mindig az volt, hogy nekem nem szabad társaságba menni, mert figyelnek. A szomszédok között is volt olyan, aki állandóan rajtam tartotta a szemét, lehet, hogy túlzás, de észrevette az ember, hogy minden mozdulatát figyelik, és nyilván továbbították is az illetékes helyre. Mint ahogy a telefonomon is rajta voltak, meggyőződtünk róla. Ha egy mód volt rá, soha föl nem vettem a telefont, ez a mai napig is megmaradt, úgy megszoktam már. Nem tettem olyat, amibe bele tudtak volna kötni. Megmondtam magamnak: Jani, ezt lehet, ezt nem lehet. Az üzemben némaság volt, nem mertek kérdezni, mert besúgókkal voltam körülvéve. Még arra is nagyon vigyáztak, hogy ha beszélgetünk, csak az üzemről, a munkamenetről beszélgessünk. A fiatalok sem mertek érdeklődni, hogy mi történt, hogyan történt 56-ban, mi volt a börtönben. Soha nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert én magam is tudtam, hogy azok előtt nem lehet, és a fiatalok sem akartak kellemetlen helyzetbe hozni engem.

Nem kaptam meg azt, amit a munkám és a szaktudásom után járt volna. Nekem nem előnyújtós hengerésznek, hanem előhengerésznek kellett volna lennem. Ahhoz nagyobb szaktudás kell, mert az ő kezében van a munkamenet irányítása, addig felel az anyagért, amíg az le nem megy a fűrészhez. Évekig csináltam, de 63 után, amikor hazajöttem már nem csinálhattam, ott maradtam, ahová Valkó tett, onnan is jöttem el nyugdíjba 1979 októberében.

A nyugdíjamba először csak tizenhét évet számítottak be, tehát a visszajövetelemtől ott töltött időt. Nagyon alacsony volt a nyugdíj, 4800 forint, a túlóra, a salakolás meg a többi vitte fel, különben nem lett volna 3200-3300 forintnál magasabb. Úgy gondoltam, hogy a hároméves átlag hetvenöt százalékát kapom, de abban is tévedtem, mert csak hatvanhárom százalékos nyugdíjat kaptam a tizenhét év miatt. Egyszer a rádióban hallottam, hogy akinek nincsenek meg az évei, annak be kell adni egy kérelmet a Nyugdíjfolyósító Intézetbe, és ott igazolják. A jogtanácsos barátunk bement az SZTK-ba, így kaptam vissza az éveimet. 1988 októberétől majdnem a duplája a nyugdíjam, de visszamenőleg persze nem kaptam meg.

A fiam 1946-ban született, a lányok 1952-ben. A mindenünk volt a három gyerek, megadtuk nekik, amire szükségük volt, meg is engedhettük, mert jól kerestem. A fiam addig jó tanuló volt, amíg le nem tartóztattak, utána azonban bárhogy tanult, csak kettes meg hármas lett, éreztették a gyerekkel, hogy mi volt az apja. Az volt a szerencse, hogy volt egy tanára, Schandlné, akinek a segítségével szakmát tudott tanulni, autó- és karosszérialakatos lett. Később főiskolát végzett. A feleségem egyedül keresett, három gyermeket nevelni, eltartani, ruházni nehéz volt. A szülei segítették élelemmel, de hát így is nehéz volt. Az ikrek ötévesek voltak, amikor elvittek, és amikor hazajöttem, ők is panaszkodtak, hogy akárhogy tanulnak, csak rossz jegyet kapnak. Felmentem az iskolába az egyik tanárnőhöz, megmondtam neki négyszemközt a véleményemet: „nagyon csodálkozom, hogy intelligens nővel állok szemben, és ön érezteti a gyerekeimmel azt, hogy börtönben voltam, és elveszi a gyerekek kedvét a tanulástól, a jövőjüket teszi tönkre. Ezért pedig lehet, hogy pont maga fogja kihúzni tőlem a rövidet. Ezt vegye tudomásul.” Hebegett-habogott. Nem lett jobb az eredményük, legfeljebb két-három tizeddel. Egy volt börtöntársam segítségével azonban sikerült bejutniuk a Kossuth Gimnáziumba. Ott aztán megmutatták, hogy az elnyomás miatt volt rossz a bizonyítványuk az általános iskolában. Az egyikük üzletkötő lett, a másik tanár, ő Amerikában él. Tavaly voltam nála öt hetet.

A fiam nem, de a két lány járt beszélőre. Ők ismerték a börtönt, a rácsot, a dróthálót. Ma is minden érdekli őket 56-ról. Az unokámat is nagyon érdekli 56, a Nagy Imréék temetése után azt mondta: „Egész nap nagypapával voltam lélekben, és elgondolkoztam azon, hogy milyen szép lett volna, ha akkor, 56-ban sikerül.”

Az a baj itt nálunk, 56-osoknál, hogy sem az üzemi munkástanácsoknak, sem a községi tanácsoknak nincs még meg az az elismerése, ami kellene. Eddig még csak a megyei munkástanácsról volt szó, arról a pár napos létezésükről, róluk több dicsőítő szó hangzott el, mint azokról, akik hónapokig szenvedtek, vagy hónapokig vezették állandó életveszélyben az ország, illetve Észak-Magyarország egész életét. Jólesik az elismerés, ami elhangzik egyes fórumokon, és az Országgyűlésben is, de ott is vannak olyan személyek, akik nem ismerik ötvenhatot, pont az ellenkezőjét tanulták, így nem is tudják értékelni, és ellene vannak. Pedig ők még sehol sem voltak, amikor mi az orosz harckocsik között küzdöttünk a magunk igazáért. Most könnyű az Országgyűlésben, mert az orosz harckocsik nincsenek ott, de próbáltak volna bemenni harminc, negyven meg ötven darab orosz harckocsi közé, be a barlangba, és ott rácsapni az asztalra. Meg se mertek volna mukkanni. Nincs lefektetve egyetlen könyvben sem úgy, ahogy kellene, hogy mit is akartak ezek az 56-osok, mi volt a célkitűzésük, mert akkor nem azzal foglalkoztunk, hogy nekünk órabért vagy fizetést emeljenek, hanem a magyar nép jövőjéért harcoltunk, a magyar nép jövőjéért áldoztuk fel a szabadságunkat, a családunkat. Ezért a mai napig sem kaptunk köszönetet, mert hiába mondják, hogy 56-os szellemben próbálnak tenni, mégsem az történik.

A borzasztó nagy sérelmem, hogy rehabilitáltak ugyan, de a vagyonelkobzásnál elvett fél házam árát még máig sem adták vissza, ez rettenetesen fáj. Azért, hogy pár nap híján hat évet voltam börtönben, semmit sem kaptam, nem is kértem, de ha kapnék érte valamit, az jóleső érzés lenne, azt mondhatnám, hogy egy kicsit kárpótoltak amiatt, amin keresztülmentem. Úgy értékelné az ember, hogy egy bizonyos megbecsülésben részesítenek.

1 Koval Pál, korábban az MDP megyei titkára, akkor a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság elnöke volt.

2 Keller János és társai, az úgynevezett LKM-per.

3 Ítéletét kegyelemből életfogytiglanra változtatták.

4 Viskolcz Istvánt 1951-ben szervezkedés vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, 1956. október 31-én szabadult.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1991-ben.
Szerkesztette Molnár Adrienne.