Brusznyai Margit: "Anyám nem titkolt előttem semmit"

– Anyai nagyszüleimmel kezdem, náluk nevelkedtem, őket jobban ismertem. A nagyapám, Honti István katona volt, Selmecbányáról egy nagy családból származott. A nagyanyám, Horváth Ilona Nógrádban született. A nagyszüleim elég nagy szegénységben éltek. Anyámék öten voltak testvérek, abból négyen élték meg a felnőttkort. A nagymama nem dolgozott, a nagyapa pedig Sződön és a környező falvakban volt kántor, mert nem kapott nyugdíjat a katonaideje után.

A Brusznyai nagyapa szintén felvidéki származású. A név viszont – állítólag – szerb eredetű. Az apai nagyanyám Takács Franciska volt, őt nem ismertem. A képek szerint sudár, szép nő volt. Két fiuk volt. Ők is elég szegényen éltek. A nagyapa csendőr volt a két háború között, ami nem tett jót egyikünk életrajzának sem. De azt hiszem, hogy 1936-ban vagy 1937-ben, tehát mielőtt még bármi botrányos dolog történt volna, a nagyapa saját kérésére nyugdíjba vonult. Engem nagyon szeretett, én voltam az egyetlen unokája. Ő volt az ünnepi nagypapa. A másik nagypapával veszekedtünk is, hiszen együtt éltünk.

A negyvenes évek végén, tehát amikor elkezdődtek a barbárságok, a Brusznyai nagyapa egyedül élt egy szentesi házban. Lakásínség volt a háború után, és a nagyapám befogadott magához egy vasutascsaládot, cserébe, hogy az asszony őrá is főzzön-mosson. Ezek az emberek aztán meg akarták szerezni a házat. A nagyapa rendszeresen szidta az ÁVO-t. No, ezek a vasutasok egyszer hívtak egy ávóst, beállították az ajtó mögé, és elkezdték froclizni a nagyapát, nagyapa meg mondta, amit szokott. És akkor elvitték. Szegeden ült, ha jól tudom, két évet. Többször mondta is nekem, hogy „kisfiam, árvaszéki ülnök voltam, ültem egy üres szobában egy árva széken”. De érdekes módon a börtönről soha mást nem mondott. A katolikus pap nagybátyám annál többet a kistarcsai internálótáborról. A nagybátyám Bécsben doktorált egyházjogból, fényességes nagy pályára készült, minden képessége erre predesztinálta, de aztán ez derékba tört, és egész életében falusi plébános volt.

– Hogy történt ez a derékbatörés?

– Azt hiszem, 1951-ben történt. Ha jól tudom, Péteri püspök úr volt akkor Vácott. Ő megpróbálta egy kicsit csillapítani a békepapokat, hogy ne szónokoljanak már olyan véres szájjal a szószékről, vagyis ne legyenek már kommunista papok. Szóval raportra hívta ezeket a papokat, a nagybátyám pedig mint jegyző volt jelen ezen az úgynevezett tárgyaláson. És akkor berontott az ÁVO, és elvitt számos magas rangú papot Kistarcsára – természetesen a békepapokat kivéve. A nagybátyám roppant szellemesen mesélt a kistarcsai évekről. Aztán felnőttként fölfogtam, hogy ez nem is volt annyira jópofa. Miután a nagyapám és a nagybátyám kiszabadult, együtt éltek, mindig ott, ahova a nagybátyámat rendelték. Először Nagykökényesre kerültek, aztán Kállóra, aztán Dorozsmára. Az egy csodálatos hely volt. Nyáron két-három hétre elvonultam a parókiára, ahol nagyon jól éreztem magam.

– Mesélj édesapádról!

	Brusznyai Árpád

– Apám, Brusznyai Árpád 1924-ben született Derekegyházán. A szentesi gimnáziumba járt. A nagyapa mindig nagy büszkén mesélte: „A Brusznyai fiúk voltak a szentesi gimnázium krémjei, édes kis unokám!” Apám érettségi után Pestre került az Eötvös-kollégiumba, 1948-ban végzett. Szász Imre Ménesi út című könyvében sok negatívumot írt apámról. Hogy nagydarab volt, hogy vöröses volt a szakálla, hogy jobboldali volt, hogy csendőr fia volt, ezek mind negatívumként szerepelnek. Engem ez nagyon izgatott, és írtam egy levelet a Rusvay Tibornak, aki Vácon élő tanár, és Eötvös-kollégista társa volt apámnak, és nekem apai jó barátom. Egész gyerekkoromban tanított nyelvre, és vitt a fiaival együtt, szóval pótapám volt itt a közelben. És írtam neki, hogy most akkor milyen volt az apám. És ő elküldte az én levelemet apám legjobb barátjának, Vekerdi Józsefnek. És Vekerdi válaszolt, hogy „Margitka, minden igaz, csak pozitív előjellel. Tehát nagydarab volt, gúnyos volt, vezető szerepű volt, lehengerlő volt, a társaság közepe volt, de ez jó volt. Ez nem volt rossz.” Amikor apám elvégezte az egyetemet – görög–latin, történelem, klasszika-filológia szakon –, akkor a Klasszika Filológiai Intézetbe került. Onnan rúgták ki 1951-ben, amiatt hogy a bátyját internálták. És akkor jött Vácra. A szemináriumban tanított énekkart, zenét, aztán görögöt és latint a kispapoknak. Kántorizált is a templomban. Ekkor ismerkedett meg anyámmal. Tudniillik a Honti nagyapa templomjáró ember volt, és meghívta apámat sakkozni. Anyám, Honti Ilona – ahogy mesélte – nagyon elájult, amikor meglátta apámat. Először apám észre se vette anyámat, nagy bánatára. Aztán mégis...

Apámnak a váci szemináriumi munka nem volt igazán szívügye. Tanítani akart, és sikerrel pályázott meg egy tanári állást a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. Készültek az esküvőre. Anyám is leköltözött, de külön éltek, mint rendes fiatalok. És egyik este anyám éppen vasalt, amikor Árpád bekopogott az ablakon: „Iluska, menni kell esküdni!” „Jó” – mondta anyám, és másnap elmentek a polgári esküvőre. Tudniillik csak mint házaspár kaphattak lakást. Ez volt 1953 tavaszán, és nyáron Vácon megtartották az egyházi esküvőt. Anyám mint vegyészlaboráns kapott állást a Nehézvegyipari Kutatóintézetben. Kaptak egy kétszobás lakótelepi lakást. És 1954-ben megszülettem én. Szegények voltak, de azt mondja anyám, hogy csodálatos jó élet volt, mert Árpád mellett nem lehetett unatkozni egy percig sem. Borzasztó jó társalgó volt, tele volt szeretettel. „Mint egy hullám, úgy vitt magával, és ez jó volt” – mondja mindig anyám. Anyám hallatlan biztonságban érezte magát mellette. És ez egy olyan kislánynak, aki a háborút tizenévesen élte át, óriási dolog. Meg nagyon szerették egymást!

– Van valamilyen emlékképed édesapádról?

– Most már nincs. Már csak azt őrzöm, amire még tízéves koromban emlékeztem. Ez nagyon érdekes dolog. Körülbelül tízéves koromig emlékeztem egy olyan jelenetre, amelyben az arca nincs benne, csak van egy rács. A rácson átmegyünk, és akkor én az ölében ülök, tudom, hogy a papám, de az arcát nem látom, mert bele vagyok bújva, és jó illata van. Azt hiszem, Győrben vagy a pesti Gyűjtőben, vagy valahol máshol beengedtek engem még a tárgyalás előtt. A tárgyalás után már nem. A rácson átmegyünk, beengednek egy kis ajtón, és akkor ott az apám, de az arcára abszolút nem emlékszem. És az ölébe vesz engem, és nagyon jó szaga van. Megdöbbentem azon, amikor anyám egyszer elővette a levéltárcát, a cigarettatárcát, a pénztárcát, és kinyitottam, és az a szag volt az. Az valami döbbenetes! Akkor ő tanított nekem két görög sort, igen, és a két görög sort a mai napig is tudom, és az olyan nagy dolog volt, hogy én azt meg tudtam jegyezni, mert végül is hároméves kislány voltam, három és fél. És ha olyan barát jött, akkor azt el kellett mondani. És a két görög sor vitte a hátán az én emlékezetemet.

Állítólag írt nekem mesét vécépapírra, de nem kaptam meg. Ezt mesélték a rabtársak. Azt mondták, hogy elég hosszan írt, de nem sikerült eljuttatnia hozzám. Pedig milyen jó lett volna! A pesti Gyűjtőből írt három levelet. Ceruzával van írva, és rá van pecsételve: ellenőrizve. Mindegyik olyan, mint egy utolsó levél. Hogy jól vagyok, hogy töretlen testi-szellemi erőben vagyok, és semmi bajom. És minden családtagot külön megszólított: „Édesapám, kedves bátyám, törődjetek az enyéimmel!” Szóval mindegyik levél olyan, mintha utolsó levél lenne. Rajta van a rabszám. Ezeket egy könyvkötő nagyon ügyesen úgy kötötte be, hogy nejlonba tette a leveleket, és a nejlont kötötte be, mert a papír végig van írva a margóig. Ezt anyám őrzi. Az ítélet után már se búcsúbeszélőt nem adtak, se búcsúlevélre nem adtak lehetőséget, semmiféle elbúcsúzásra lehetőséget nem adtak!

– És édesapád szerepéről, sorsáról mit tudtál?

– Már egész korán tudtam, hogy forradalom volt, anyám elmondta, hogy az apám hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért – gondolom, így magyarázta anyám. És tudtam, hogy meghalt, azt is tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, de nem úgy, hogy az oroszok ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak, és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok. Szóval megmondták. De semmi konkrétumot, se kivégzés, semmi – meghalt a szabadságért, és hős volt. Később ez változott. Akkor volt szó arról, hogy börtönben ült, és hogy megölték. Nem is tudtam. Ez a kettő nem kapcsolódott össze. És az, hogy megölték, akkor változott kivégeztékre.

Aztán anyám is és apám barátai is elég sokat beszéltek 56-ról és apám tetteiről. Tudtam, hogy az, hogy ellenforradalom, hazugság. De azt is sokan elmondták, hogy micsoda csodálatos dolog volt 56, hogy valamiféle fellélegzés volt. Kamaszkoromban aztán minden könyvet elolvastunk, amihez hozzájutottunk még szamizdatban. Ahol 56-ról szó volt, azt nekem hozták a barátaim. Aki csak tehette, a Szabad Európát hallgatta, és mindig elmeséltük egymásnak, hogy ki mit hallott.

– Édesanyád mit mondott el neked?

– Mindent, amit ő tudott. Persze inkább csak arról tudott, ami Veszprémben történt. A pesti eseményekről neki sem volt sok fogalma. Elmesélte, hogy amikor apám elment az egyetemi gyűlésre, mindjárt megválasztották küldöttnek, és akkor bekerült a forradalmi tanácsba. Amikor lemondott a megyei tanácselnök, akkor három vagy négy napig apám volt a tanácselnök. Mesélt arról, amikor két napig nem jött haza, mert csak ült az irodában és dolgozott, és ő vitt neki kaját. Egyszer tanúja volt egy olyan jelenetnek, hogy apám ült az íróasztalnál, és jött egy küldöttség fegyverért. Apám fölnézett: „Fegyvert? Az nincs.” És írt tovább. Meg hogy hátul kellett kimenekülnie a tanácsházáról, mert a tömeg fegyvert követelt, ő viszont elzáratta a pincébe a fegyvereket. Meg az egyetemisták Pestre akartak menni, de ő visszatartotta őket, mert tudta, hogy az oroszok körülzárták a várost. Nekik sem adott fegyvert. Ez a legnagyobb pozitívum, ami létezik, de hát ez vádpont volt: aki a forradalmi időkben rendet tud teremteni, az erős, tehát veszélyes. Szóval sokat mesélt anyám, de én is sokat kérdeztem. Tizenhat évesen már elég részletesen tudtam a dolgokat, és akkor már büszkeséget is éreztem.

Apám 1957 második félévét már itt, Vácott kezdte a gimnáziumban. Tudniillik azt mondták neki Veszprémben: „Menj el, Árpád, ne legyél szem előtt! Bár te semmit nem csináltál, de ne legyél itt Veszprémben!” Tehát január, február fordulóján kezdett itt tanítani, és az iskolából vitték el húsvét táján.

Azt hiszem, hogy 1963 körül, amikor Atzél Bandi először jött hozzánk, akkor nagyon sok mindent megtudtam én is azon a címen, hogy anyám elmesélte a Bandinak, amit ő tett vagy amit ő tudott, és Bandi elmesélte, amit meg ő bentről tudott meg hallott.

– Te ott voltál ezeken a beszélgetéseken?

– Egy idő múlva már igen. Kezdetben, az első kettő-három alkalommal még nem, mert akkor úgy ítélték meg, hogy a börtön nem nekem való téma. De amit anyám ebből fontosnak talált, azt azért elmondta nekem. No most ekkor tudtam meg, miként zajlott a tárgyalás. Apámat első fokon életfogytiglanra ítélték, ami nagyon elkeserítette anyámat, de az ügyvéd azt mondta, hogy örüljön, mert mostanában szörnyűségeket lehet hallani. Az életfogytiglan nagyon jó, mert akkor, ha kicsit enyhül a dolog, kint lesz. És akkor az ügyész súlyosbításért fellebbezett. Biztos tudjátok, hogy Papp János írt egy levelet a bíróságnak, hogy Veszprém megyei kommunistái az ilyen Brusznyaiakkal szemben a legkeményebb ítéletet várják – vagy valahogy így fogalmazott.

– Az ügyvéd is fellebbezett enyhítésért vagy...?

– Ezt nem tudom. Egyébként anyám Borenich Péter újságíró segítségével megkereste az ügyvédet, Miklós Imrét. Győrben él, 1991-ben találkoztak vele. Akkor még nem lehetett tudni, hogy kik ültek abban a tanácsban, amely apámat halálra ítélte. Az ügyvéd szépen elmondta a neveket, megőrizte az iratokat, mert számára is megrázó volt az ítélet. Tehát tudjuk, hogy kik voltak. Aztán Borenich a műsorába be is mondta. Ez akkor nagyon kemény dolog volt! Anyám azt mondta, hogy nem indítunk ellenük semmiféle eljárást, nem kívánjuk, hogy bármi is történjék velük, de azt szeretnénk, ha a nevük elhangozna. Ha jól tudom, akkor ez után az ítélet után apám Pestre került börtönbe. Aztán január 6-án hozták a halálos ítéletet, és akkor anyám elment Kádárhoz. Be is jutott hozzá. Ez vagy 7-én, vagy 8-án történt. Kádár megkérdezte, hogy mikor született az ítélet, és anyám mondta, hogy 6-án. „Mit akar, akkor már lehet, hogy nem is él” – mondta Kádár biztatóan. Tudom, hogy apám barátai próbálták Keresztury segítségét kérni, aki Kodályhoz fordult. Kodály azt mondta, hogy ő már többször próbált segíteni, de „ezek” (ezt a szót használta) nem hallgatnak rá, mert „ezek” szeretnek ölni. Szóval ez az út nem ment. Állítólag Hankiss Elemér meg bement a börtönbe megkérdezni, hogy él-e még az apám. És ő vitte anyáméknak a hírt. Január 9-én hajnalban közölték apámmal, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították. Három nappal az ítélet után kivégezték.

– Gyerekként mit érzékeltél családotok nehéz helyzetéből?

– Már egész korán tudtam, hogy velünk valami zűr van. Azért tudtam, mert akkor nem jártam oviba, és sokat gondolkodtam. Álltam az ablakban, és nagyon vágytam arra, hogy én is olyan legyek, mint a többiek, mehessek oda, ahová ők. Szerettem volna ugyanolyan lenni, mint a többiek, hogy nekem is legyen apukám, ne legyek illegális.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy legyen apám. Hogy egész család legyünk. Hogy ne legyek illegális. Hogy ne kelljen csöndben lenni. Kicsit féltem, hogy nekem is bajom lesz. Azért kellett nekem mindig mindent nagyon jól csinálnom, hogy ne lehessek szálka senki szemében. Jó lenne nem kilógni, mert az támadási felület – fogalmazom most, de akkor gyerekként nem foglalkoztatott ilyen mélyen. Ezek villanások voltak. Én egy nagyon jókedvű, kiegyensúlyozott gyerek voltam, szóval nem voltam megtört.

– Az illegalitás miben jelentkezett?

– Csak bennem, semmi másban. Az iskoláimban végig olyan tanáraim voltak, akik mindent tudtak, és csak segítettek, sose bántottak, nem gátoltak semmiben. Meglepő, de engem nem ért semmiféle hátrány. Talán azért, mert ebben a városban jól ismerték a családot, és sokan nagyon jó érzelmekkel voltak irányunkban. Csak szimpátia volt. Támogató cinkosságot éreztem mindenhol, ahol jártam. Egy ilyen hunyorítást, hogy jól van, tudjuk, de semmi baj nem lesz, majd meglátod.

– Milyen emlékeid vannak a hétköznapokról?

– A családi bemutatkozásnál elmondtam már, hogy a nagypapa katonatiszt volt, a nagymama háztartásbeli. Öt gyerekük volt, akik közül az egyik kisfiú nagyon korán meghalt, a másik négy nőtt föl. Anyám volt az egyetlen lány, és három fiú. Mind a hármat nagyon szerettem, ők is engem. Ketten szintén korán meghaltak. A nagyszüleim meggyötört emberek voltak. De a nagyanyámnak végtelen jókedve volt, nagyon kedves nő volt. Sokat nevettünk. Ő – gondolom – igyekezett is a lányában az életerőt vagy a vidámságot, vagy hogy kedve legyen élni, fönntartani. Mert tényleg szegénység volt, de az azért nagyon jó volt, hogy amikor hazamentem az iskolából, akkor meleg volt a konyhában, és volt ebéd. Nagyon otthonos melegség volt, amit a nagymama teremtett. Bölcs és erős asszony volt. Anyám mesélte, hogy ő mindig aggódott, a nagymama pedig azt mondogatta erre, hogy „úgy lesz, ahogy lesz!”. Minden napnak megvan a maga gondja, a maga baja, de hogy két hét múlva mi lesz, azzal majd foglalkozzunk két hét múlva. A nagypapa pedig Sződön volt kántor, mert ő tudott orgonálni. Egyszer tizennégy éves koromban helyettesítettem is. Emlékszem, hogy nagy izgalommal remegve orgonáltam a misét. És sokat vitt minket sétálni az unokahúgommal, mindig kaptunk Sport csokit, és lementünk a Duna-partra. Aztán zeneiskolába is ő kísért el.

Anyám szigorúan nevelt. Sok mindent tiltott, de a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy szeretetből teszi. Rengeteg melegségben volt részem. Kamasz koromban lettek köztünk problémák. Kamaszként állandóan elmentem otthonról, és új barátokat, új kapcsolatokat kerestem. Ezt nagyon rossz néven vette. Úgy érezte, hogy én hűtlen vagyok nemcsak hozzá, hanem az apámhoz is.

– Anyádnak nem lehetett könnyű.

– Bizony. Amikor kivégezték apámat, anyám feketében járt, és a diákok is feketében voltak. Anyámat kirúgták a gimnáziumból, ahol élelmezésvezető volt, hogy ne lázítson a diákok között. Akkor Angyal József, a Siketnéma Intézet igazgatója azt mondta, hogy oda mehet dolgozni. „Ennek az asszonynak gyereke van, föl kell nevelnie, ő nem csinált semmit.” Innen is ment nyugdíjba anyám.

Emlékszem, hogy én kislány vagyok, és anyám sír, én megkérdezem, hogy miért sír. És akkor mindig azt mondta, hogy „nagyon fáj a fejem, semmi baj”. Nagymama is sírt, mindenkinek fájt a feje. Erre emlékszem, de hogy ez mikor volt pontosan, arra már nem.

Sokszor éreztem anyámon, hogy ideges. Tehát voltak rosszabb napjai. Volt Parádfürdőn szanatóriumban is. Akkor én már tizenegy-tizenkét éves voltam. Emlékszem, egy hétig volt ott. Hú, de nagy idő volt az! Elvittek hozzá látogatóba, s akkor egy mosolygós, kipihent anyát láttam, és az olyan jó volt. Új ruhát vett magának. Tüneményes, filigrán, élénk arcú, mozgékony, ügyes, jó társalgó, jó háziasszony volt mindig. Nyüzsgő életet tudott maga köré csinálni. Jártak hozzá kollégák, kártyáztak meg beszélgettek. Papok is sokan jártak hozzánk.

– Anyád beszélt-e arról, hogy hogyan viselkedj a külvilággal szemben?

– Anyám nem titkolt előttem semmit, és azt is tudtam, hogy nem szabad erről mások előtt beszélnem. Szóval titokkal a lelkemben éltem, és nem volt szabad arról beszélni, hogy az apámat megölték, meg hogy szabadság, meg hogy oroszok. Én ezt pontosan tudtam már elsős koromban. Azt mondta az anyám, hogy élni kell, előre kell jutni, tanulni kell, egyetemre kell jutni. Valamit produkálni kell. És azt csak úgy lehet, hogy az ember nem hirdeti fennhangon a múltját. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenben aláveti magát, meg hogy megtagadja a múltját.

– Ezt hogy magyarázta el?

– Nem emlékszem, hogy hogyan mondta el. Csak ez él bennem most, hogy tudtam, hogy az iskolában se beszéljek erről. Amikor megkérdezték, hogy mi édesapám foglalkozása, akkor mindig azt mondtam, hogy tanár volt, de már meghalt.

– És a gyerekek között sem merült föl a kérdés, hogy apád hogy halt meg?

– Nem. Tudniillik a barátaim mind ismerős családok gyerekei voltak, tehát én tudtam, hogy ők tudják, tudtam, hogy előttük egész nyugodtan beszélhetnék. De sokszor még ott sem beszéltem, mert olyan erős volt a tiltás. Anyám mindig mondta, hogy ne kritizáljak semmit, és ne szóljak semmi ellen. Nagyszájú gyerek voltam, szóval kellett félni.

A nagy „botrány” harmadikos koromban tört ki. Nagyon megrázott Lenin története. Az osztályban mindenkinek volt valami szerepe a november 7-ei ünnepségen, csak egy társunknak nem, aki megkért, hogy írjak egy verset. Már korábban többször küldtem be a Pajtásba verseket, híres voltam erről, bár az újság sose közölte. Szóval írtam egy verset, hogy Lenin vezette a harcot, és győzött a hős munkásság... Az osztálytársnőm nagy büszkén el is mondta. Közben a tanító néni pontosan tudta, hogy én írtam. Egy áldott jó tanító néni volt, velünk szimpatizáló. Aztán a szülői értekezleten a tanító néni beszámolt a november 7-ei ünnepségről, és mosolyogva mesélte el, hogy én is milyen szép verset írtam Leninről. Akkor aztán anyám hazajött, és megkérdezte, hogy mit is írtam én. Mondom, hogy verset Leninről. Ő egy hős volt, a munkásság érdekében harcolt. „Na ide figyelj, édes fiam” – nem emlékszem már pontosan, hogy mit mondott, csak azt tudom, hogy tíz óra volt, és mi még mindig nem feküdtünk le, és csak mondta, mondta, mondta. Hogy nem kell mindent elhinni, amit az iskolában mondanak, és Lenin nem hős. És hogy azokat dicsérő verset írsz, akiknek része van abban, hogy az apád meghalt? Szóval ezek a dolgok akkor rakódtak össze. Akkor ő egy kicsit keményebben és őszintébben fogalmazott. És akkor helyükre kerültek a dolgok.

– Ez után a beszélgetés után változott benned valami?

– Változott. Sokkal okosabbnak éreztem magam, sokkal tisztábban láttam. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy milyen lehetett az apám. Sokat gondolkodtam. Aztán egyszer kamasz koromban, emlékszem, gimnazista voltam, megkérdeztem anyámat, hogy nem fest-e túl ideális képet az apámról. Biztos, hogy ilyen nagyszerű volt, biztos, hogy ilyen kitűnő ember volt? Nemcsak azért látja így, mert szerette? Az anyám teljesen megrökönyödött. És akkor jöttek apám barátai látogatóba „véletlenül”. Utóbb tudom, hogy szervezett akció volt. Jött Márton Jancsi Pestről, jött Atzél Bandi, Rusvay meg mindenki, aki őt ismerte és szerette.

– Fantasztikus erőről tanúskodik, hogy anyádnak milyen fontos volt, hogy te megkapd az „örökséged”.

– Igen, nagyon fontos volt neki. Emlékszem, versolvasások voltak gyerekkoromban. Szerettem a verseket, és amikor anyám ezt látta, akkor apám kedves verseit, a görög regéket, mondákat mondta el. Tehát az apám szellemi örökségét megkaptam anyámtól. Ugyanez volt a zenével is. Sose kellett verni, hogy gyakoroljak, mert én is szerettem.

– És te tudtad, hogy mindez édesapád öröksége?

– Tudtam, hogy édesapám görög–latin irodalommal foglalkozott, hogy nagyon sokat olvasott és több nyelven beszélt. Éreztem, hogy ehhez nekem méltónak kell lennem, és jól kell tanulnom, mert apám ennek örülne. Állítólag gyerekkoromban virágot hordtam apám képéhez. Mindig bennem volt, hogy vajon édesapa mit szólna ehhez.

Amikor bajom vagy problémám volt, akkor különösen éreztem apám hiányát. Sokszor eszembe jutott, hogy mit szólna, mit lépne. De azt én mindig magam mellett álló véleménynek éreztem, egy kapaszkodónak. Harmincéves koromban döbbentem rá a dologra igazán. Akkor belém villant, hogy ő harminchárom éves volt, amikor meghalt. És én még harmincéves koromban is úgy éreztem, hogy az élet csak most kezdődik, az élet még tartogat valamit. Jó volt élni, jó volt a két gyerek, jó volt a gimiben a diákokkal, jó volt kórust vezetni. És akkor puff! Akkor életemben először átéltem azt, hogy milyen lenne, ha most ennek vége lenne. Az megrázó volt!

– Az évfordulókról megemlékeztetek?

– Nem emlékszem igazán. Azt tudom, hogy halottak napján kimentünk a váci temetőbe, és tettünk egy-két kihalt sírra gyertyát. És van ott középen egy kereszt, és oda is tettünk, mert nem tudtunk máshova. Január 9-éről emlékeztünk meg: akkor végezték ki apámat. Akkor mindig volt egy hajnali mise a templomban. Korán kellett kelni, de volt benne valami fantasztikus melegség. És elmentünk a templomba, ahol egy rövid gyászmise volt mindig.

– És érte szólt? A neve elhangzott?

– Igen, igen, de nem hangzott el a neve. Mindig csendes mise volt, tehát a pap halkan imádkozott, de a kántor úr apám kedvenc énekét énekelte. Nem hangzott el a neve, azt nem merték, azt nem lehetett. Ma már január 9-én Veszprémbe megyünk, akkor van a Brusznyai Árpád Alapítvány díjátadása. Mindig van egy szép koncert, és a díjátadás.

– Tudtátok, hogy hol van elhantolva?

– Anyám tudta, és én is tudtam, hogy tudjuk. Mi tudtunk a 301-es parcelláról. Anyámnak megmondta valaki, hogy a temető bal sarkában a kerítésnél fekszik apám. Rendszeresen járt ki anyám, többször az öccsével volt. Bementek a bozótba, leraktak egy gyertyát. Többször találkozott lovas rendőrökkel. Én már csak akkor mentem, amikor a kopjafák álltak.

– Mesélj az iskolai éveidről!

– A gimis évek nagyon nagy hatással voltak rám. Jó tanáraink voltak. Például Kiss Béla bácsi, a magyar–német szakos tanár, aki nekünk magyart tanított, és ő nyitotta ki minden agyrekeszemet. Csodálatos volt! Volt az orosz tanárnőnk, egy leningrádi nő, Németh Ferencné, Milocska, akit hivatalból gyűlölnöm kellett volna, de aki egy tündér volt. Mindent megtanultunk neki. Latint tanultunk két régi paptanártól.

A zeneiskolában is jó élet volt. Két tanár emlékezetes. Szabóky Judit tanított csellóra, kilencéves koromtól egészen az érettségiig. És Bogányi Tibor volt a szolfézstanárom, aki ragyogóan tanított. Mindenki utálta a szolfézst, nekem meg óriási örömöt jelentett, ha egy dallamot elénekeltem kottáról. És ő csinált egy gyerekkórust is, ahova elkezdtem járni. Majd kinőttünk belőle, és mentünk a lánykórusba. Óriási dolog volt, hogy majdnem maximális ponttal vettek fel a Zeneművészeti Főiskolára, hiszen én nem jártam konzervatóriumba. És ezt ennek a két tanáromnak köszönhetem.

Abban éltünk, hogy ha az ember ad magára, minden nap ír két sor hexametert. És mi írtunk is. És egymásnak felolvastuk. Közben énekeltünk a városi kórusban. Minden koncerten ott voltunk. Meg folyton arról dumáltunk, hogy mi lesz majd, ha nagy leszek, és mindenki borzalmasan nagy dolgot fog csinálni. Valamit tenni kéne a világ asztalára.

– Te mit képzeltél el?

– Hogy én majd híres zenekari karmester leszek. Ezt azóta képzeltem így, hogy anyám gyerekkoromban megvette nekem Beethoven Sors-szimfóniáját. Iszonyúan tetszett. Megtanultam vezényelni is. Aztán másodikos gimnazistaként már fogalmat alkottam arról, hogy mit kell csinálni a felvételin egy karmesterképzősnek, és mivel nem zongora volt a hangszerem, erről le kellett mondanom. És akkor eldöntöttem, hogy kórusvezető leszek.

– Miért épp a csellót választottad?

Annak idején anyám elmesélte, hogy apám nagyon szeretett csellózni. De semmi kényszer nem volt ebben, zongoránk is volt. Nekem különben is tetszett a cselló szép mély, lágy hangja, és amikor megtudtam, hogy apám nagyon szeretett csellózni, akkor már biztos voltam abban, hogy ezt választom.

– Kettős értékrendben nőttetek fel...

– Igen, de ez nem okozott problémát. Az élet ilyen, ez van. Nekem ez olyan természetes volt. És nem hasadt meg a lelkünk a KISZ-től vagy attól, amit az ünnepélyeken mondtak. Nagyon jól tudtuk, hogy az otthoniaknak van igazuk. A kétlelkűségbe nőttünk bele. Megtanulom, fölmondom nekik, és kész. Itt ezt mondják, és otthon meg az igazságot.

– Magnón kívül elmeséltél egy kedves gyerekkori történetet arról, hogy volt néha félreértés.

– Igaz. Gyerekként azt hittem, hogy aki börtönben ült, az rendes ember. Mert arról otthon nem volt szó, hogy a rablók is börtönben ülnek. Rusvay Tibor is ült négy évet 56 után. Ő rendszeresen vitt engem mindenfelé a fiaival együtt. Egy ilyen séta alkalmával jött velünk szembe egy ember, aki nekem nagyon tetszett. És megkérdeztem, hogy ki az. „Börtönben volt.” Erre mondtam én, hogy „akkor rendes ember”. „Nem, ő nem azért ült a börtönben, mert rendes, hanem mert sikkasztott.”

– Mi a helyzet a különböző ifjúsági szervezetekkel?

– Se kisdobos, se úttörő nem voltam. Mindig csak fehér blúzban mentem. Csak hetedikes koromban avattak föl, amikor az igazgatónő – aki egy kommunista nő volt, de anyámat nagyon szerette, és marha rendes volt hozzánk – azt mondta, hogy muszáj, mert különben nem vesznek fel a gimnáziumba. Anyám erre azt mondta, hogy ennyit megér. Nehogy emiatt ne vegyenek fel a gimibe. És később KISZ-tag is voltam, egészen egy kisebb botrányig.

– Az érettségi után a Zeneművészeti Főiskolán tanultál tovább...

– Igen. De még előtte volt egy boldog nyaram. Jól sikerült az érettségim, jól sikerült a felvételim, és azon a nyáron hagytak élni. Oda mehettem, ahova akartam, mert végül is letettem az asztalra azt, amit kellett. Csodás volt! Majd bekerültem a Zeneművészeti Főiskolára, és egy évig Pesten laktam egy tüneményes öreg néninél. Csak hétvégeken jártam haza. Az egy nyugalmas időszak volt. Akkor megismerkedtem Nándival, és jöttek az újabb konfliktusok. „Még csak másodéves vagy, ha most szerelembe esel, nem lesz tanulás.” Aztán egy évig jártunk, és harmadév után, 1974-ben összeházasodtunk. Ez jó nagy ribilliót okozott kis családunkban. Aztán ezt elfogadta anyám, de „ugye a gyerek majd csak a diploma után”. Mi azzal sem akartunk várni. Negyedik után megszültem Pujust (Nóra lányom beceneve, a „pulya” [gyerek] szóból alakult Pujussá). „Mi lesz most? Nem fogsz lediplomázni.” – kérdezte anyám. Aztán minden szépen meglett. Lediplomáztam, gyerekem is volt, állásom is lett. Nóra most volt tizennyolc éves, Juci pedig a gimis tanárságom ideje alatt született.

– Mi volt az a botrány, ami miatt kiléptél a KISZ-ből?

– Mondtam már, hogy én KISZ-tag voltam eleitől fogva. Volt időnként KISZ-gyűlés, ahol nem történt semmi. Abszolút nem rázott meg, és lelkiismereti gondot sem okozott a KISZ-tagság. Ne köthessenek belém, vegyenek föl az egyetemre – ezért kell a KISZ-tagság. A főiskolán szintén KISZ-tag voltam, mert egy nagyon kedves barátom vezette. Negyedikes voltam, amikor a KISZ új alapokra helyeződött, vagyis mindenkinek valamilyen konkrét KISZ-munkát kellett fölmutatnia. Mi zenészek vagyunk, vezessünk kórust szakmunkásképző intézetekben! Ez volt az elképzelés. Akkor én félidős terhes voltam, félállásban tanítottam a nagymarosi zeneiskolában, valamint kórust vezettem a művelődési házban. A kórust két évig teljesen ingyen csináltam, nem tudtak fizetni. Akkor mondtam, hogy „nagyon szuper. Én váci vagyok, és Nagymaroson dolgozom, közben gyereket várok, szóval én szülés előtt nem fognék bele egy pesti szakmunkásképzőbe. De gyertek ki, nézzétek meg, hogy csinálom a kórust, pénzt nem kapok érte, írjátok be KISZ-munkának!” „Azt nem lehet! – mondták. – Majd jövőre, amikor már túl leszel a szülésen, megcsinálod.” „Vácról, a diploma évében iskolával és kisbabával a háttérben nem! Ha ez kell, akkor én nem leszek többé KISZ-tag, kilépek.” „Tudomásul vesszük.” Mondtam: „Jó, szevasztok.” Kitolattam az ajtón, és attól kezdve nem voltam többé KISZ-tag. És szerencsére később, mármint tanárként megúsztam a KISZ-t.

– Mit csináltál a diplomázás után?

– Végzés után haza akartam jönni. Nem estem abba a hibába, mint nagyon sok évfolyamtársam, akiknek Budapest a világ közepe. Nem akartam Pesten maradni, bár úgy tűnhet, hogy minden Pesten van, és valóban így van. Ha vidéken csinálsz valamit, a kutyát se érdekli, de akkor is fontos volt nekem, hogy hazajöjjek. Az első évben kineveztek a szobi körzeti zeneiskolába, ahol már főiskolásként is tanítottam.

– Mit tanítottál?

– Szolfézst. De én kórust akartam vezetni, és abszolút nem érdekelt a tanítás. Azt hittem, hogy ha végzek, akkor mindenki tudja majd, hogy én rendkívül értek a karvezetéshez, és mindjárt lesz egy kórusom, és lemezfelvételek következnek. És ehelyett jött a zeneóvoda Nagymaroson. A fűtetlen művelődési házban, a szabadtéri színpad mögötti vécével, ahova minden gyereket egyenként kellett kivinni, hogy bele ne essen a lyukba. A nyolcas vonattal mentem, három óvodából összegyűjtöttem a tanítványaimat, felöltöztettem őket, és elmentünk a művházba. Tíztől tizenegyig zeneovi, de csak délre végeztem, akkor szállítottam vissza őket. Na ez messze volt a pesti Zeneakadémiától! Én ezt száműzetésnek éreztem. A tanításba a gimiben szerettem bele.

– Tehát elmentél?

– Igen, egy év múlva gimnáziumi állást kaptam, ami először is délelőtt volt, másrészt pedig kamasz gyerekeket kellett tanítani. A kamaszok az én asztalom! Aztán hat év után egy vasárnap délután úgy éreztem, hogy nem óhajtok többé attól félni, hogy hétfőn hét óra ötvenkor a negyedik b.-ben dalra kell fakadnom, vagy Bartókról kell beszélnem, miközben ők bűvös kockáznak és amőbáznak. És akkor elmentem a váci könyvtár zenei részlegébe. Ott viszont a szellemi kapacitásom húsz százaléka sem volt kihasználva. Onnan pedig úgy távoztam, hogy a zeneiskola igazgatója megkért, tartsak zenetörténeti órákat. Először azt mondtam, hogy én nem tanítok többet, de aztán rábeszélt. Két csoport járt oda a fonotékába. Nagyon érdeklődők voltak. És akkor ismét beleszerettem a tanításba. Visszacsábultam. Nyolcadik éve vagyok a zeneiskolában, és rengeteg sikerélményem volt velük. Megkaptam azt a feladatot, ami testhezálló: zenei pályára készülőket készítek fel. És nagyon jó érzés, amikor sorba veszik föl a gyerekeket. És itt már tényleg zenével lehet foglalkozni.

– És a karvezetés e mellett van?

– Igen. Három kórusom van e mellett: a régi kórusom, Harmónia kórus a neve, a nagymarosi férfikar, amelyet három éve vezetek, és van a zeneiskolában egy hatvantagú gyerekkórusom. Hetente két este a Harmónia kórus próbájára, egyszer meg a férfikari próbára megyek. A gyerekkórus szerencsére délután van. A problémát inkább az okozza, hogy minden nyáron ki kell találni a három együttes repertoárját, meg kell szerezni a kottákat, a programokat úgy kell összeállítani, hogy ne ütközzenek, tehát mindenkinek legyen koncertje, utazása, ami élteti az egészet...

– Említetted, hogy sokáig együtt éltetek anyáddal.

– Tizenhat évig együtt éltünk, már házasként két gyerekkel, mert nem volt lehetőségünk különköltözni. Gyermekkoromban a nagypapáméknál laktunk a belvárosban. Amikor a Brusznyai nagyapa szentesi házát eladták, abból én kaptam tizenötezer forint örökséget még kiskorúként, és így a gyámhatóság kötelezte anyámat, hogy ezt a pénzt ingatlanba fektesse. Ekkor anyám vett Gödön egy telket tizenötezer forintért, ami iksz évre rá ért ötvenezer forintot, és hetvenezer volt egy lakásbeugró. S akkor a nagybátyám segítségével anyám beugrott egy kétszobás panel megvételébe, ahova ketten költöztünk. Az egy ragyogó időszak volt. Harmadikos gimnazista voltam, tizenhét éves, amikor átköltöztünk. Ott éltünk ketten boldogságban, békességben. Oda házasodtam, és oda szültük a két gyermekünket is. Anyám lakott a kisebbik szobában, mi pedig a négyszer ötös nagyobbikban. És ott óriási társadalmi élet folyt. 1982-ben, amikor Juci kétéves volt, anyám elment házvezetőnőnek egy kicsi faluba, Úriba, egy nagyon kedves ismerős paphoz, aki a család jó barátja volt. Ott hat gyönyörű évet töltött. Ezen közben beadtunk egy minőségi lakáskérelmet, hogy a nagyinak is és a két gyereknek is legyen szobája. 1988-ban jött vissza édesanyám, és 1993-ig megint együtt éltünk. Tavaly áprilisban költözött be egy másfél szobás tanácsi lakásba, amit a veszprémi elveszett kétszobás tanácsi lakás helyett kvázi kárpótlásul az itteni önkormányzat kiutalt neki. De nem boldog anyám, mert egyedül van benne.

– Persze, sohasem volt egyedül.

– Igen. Viszont én meg sosem voltam önálló. Ez a két érdek sajnos ütközik. Amikor csak tudok, elmegyek hozzá, van, hogy minden nap, de minden másnap egész biztosan. És gyakran mindannyian nála ebédelünk.

– A férjedről még nem esett szó.

– Nándi elvégzett két évet a Műegyetemen, majd elment dolgozni, és amikor megismerkedtünk, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára járt. Ezt is abbahagyta, leginkább azért, mert nem győzte fizikailag. Azóta többnyire az építőipar környékén dolgozott. Jelenleg a Városgazdálkodási Vállalatnál van mint lakásügyi előadó.

Az első önkormányzati választás előtt megkeresett minket az SZDSZ, hogy Nándi és én legyünk képviselőjelöltek. Én nemet mondtam, mert nem szeretnék belefolyni semmi ilyenbe. A szakmámmal akarok foglalkozni, nem óhajtok képviselő-testületi üléseken ücsörögni. Nándi viszont örömmel elvállalta, mert úgy érezte, hogy végre csinálhat valamit értelmes dolgot.

– Őt mint SZDSZ-szimpatizánst vagy mint Brusznyai Margit férjét keresték meg?

– Valamelyest benne voltam én is, de egyértelműen őt is keresték. Ő egy higgadt, éles eszű, melegszívű, nyugodt ember hírében áll, aki bárkivel nyugodtan tud tárgyalni. Szóval 1990-ben megválasztották önkormányzati képviselőnek, és a lakásügyi bizottságot vezeti.

– A családból mindenki énekel?

– Igen. A férjem a „konkurenciában”, a Vox Humanában énekel. A lányok pedig abban a kórusban, amelyet én vezetek. Nóri már négy éve, mert ez a kórus a gimnáziumtól vesz föl tagokat. Juci elsős gimista, most lépett be. De ez se kényszer. És Pujus most éli a mézesheteit a Zeneművészeti Főiskolával.

– Lassan elérkezünk a rendszerváltozáshoz, édesapád rehabilitálásához.

– A legelső fecske az a Beszélő-szám volt, amelyet az egyik barátom hozott Pestről, és benne voltak a kivégzettek.¹ Ott még rosszul írták a nevét, Brusznyai Lászlóként szerepelt, meg hogy tanár, és a kivégzésének az éve is benne volt. Mutattam anyámnak. Az valami döbbenetes érzés volt! És utána nem sokkal meghívták anyámat arra a bizonyos kopjafaállításra,² amikor elkobozták a kopjafát. Anyám nagyon félt bemenni a 301-es parcellába, de elment. Én meg itthon féltem, hogy baja lesz, hogy majd jönnek a rendőrök, és elviszik.

	A rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellája, 1989

A következő emlékem a Nagy Imre-temetés. Nem mentünk el, attól tartottunk, hogy nem látunk majd semmit sem. Tévén néztük. Ez 1989. június 16-án volt, amikor tanévzáró értekezletünk volt a zeneiskolában. És felolvasták a neveket, és az apám nevét is mondták, és mindenki megdöbbent. Nem tudta senki.

– Nem tudták a kollegáid?

– Csak néhányan. Volt köztünk egy kolléga, Erdélyi Sándor, aki fiatal katonatiszt volt Maléter mellett, és ő ott sírt.

– És ti tudtátok egymásról?

– Nem, sokáig nem tudtuk. Én Rusvay tanár úrtól tudtam meg, hogy Sándor ötvenhatos. És ő elmondta az én történetemet Erdélyinek. De ezt csak onnan tudom, hogy egyszer csak Erdélyi velem különösen kedves lett. De soha nem beszéltünk erről. Akkor ott a tévé előtt a könnye potyogott, fölállt, és elmondta, hogy ő is érintett ebben, és ezért sír. Döbbenetes volt! És én nagyon féltem. Ennek volt egy előzménye is. Borenich Péter megjelent Úriban az anyámnál, hogy riportot akar vele csinálni. Akkor Borenich Péter a Kék Fényben dolgozott, a Szabó Lászlónál, és ezért én azt mondtam az anyámnak, hogy Borenich ávós. Én voltam a leggyanakodóbb, akinek semmi tapasztalata nem volt. Amikor kiderült, hogy anyám első találkozáskor odaadta Péternek apám utolsó három levelét, teljesen elképedtem. „Ki ez az ember? Mit tudsz róla?” „Biztos nagyon rendes ember” – mondta anyám. Persze neki mindenki tetszik, aki magas, mint Árpád. Összevesztünk. Aztán nagy sokára elhittem, hogy Borenich Péter nem ávós. Péter megcsinálta anyámmal azt a dokumentumműsort, amely 1990. október 23-án hangzott el. Ezt követően minden héten jött egy újságíró, például Kurcz Béla a Magyar Nemzettől, aki „301-es parcella” címen csinált sorozatot. Anyámat hívták mindenfelé. Levelek kezdtek jönni, hogy „Tisztelt asszonyom, olvastam az újságban a kedves férjéről, én akkor ott voltam”. Olyan is írt, aki börtönben volt vele, olyan is volt, aki tudott róla, hogy az apám miket intézkedett abban a pár napban. Engem megállított az utcán egy váci ember, akit látásból nagyon jól ismertem, és azt mondta: „Kedves asszonyom, az Ön édesapja egy rendkívül tisztességes ember volt”. Kérdem: „Hol tetszettek találkozni?” „Fegyőr voltam itt a váci börtönben.”

Majd jöttek az emléktábla-avatások.

	Brusznyai Árpád emléktáblája

A legelső és számomra a legfelejthetetlenebb 1989. június 7-én volt Veszprémben. Elment az egész család, sőt, a barátaim is. És a legnagyobb egyetemi előadóban 56-ról volt szó, majd apámról. Ott aztán elmondtak minden jót róla. A legmegrázóbb mondatot Szűcs István országgyűlési képviselő mondta: „Milyen rendszer az, amelyik egy sánta latintanártól fél?” És elmesélte, hogy 56-ban utálta Brusznyai Árpádot, mert nem engedte, hogy fegyverhez jussanak, pedig ők, az egyetemisták mentek volna harcolni. És ha most belegondol, rá kell jönnie, neki köszönheti az életét. Frenetikus volt! Veszprémben hagyomány lett, hogy megjutalmaznak minden évben egy tanárt és egy diákot, és egy koncert van január 9-én vagy az ahhoz kapcsolódó hétvégén. Utána van egy gyertyás menet az emléktáblához. Tehát emberi az egész, és csodás.

Aztán Vácon is volt emléktábla-avatás. És Szentesen is volt 1992-ben. Ott találkozott anyám Göncz Árpáddal, és rögtön beleszeretett. Akkor mondta anyám, hogy ő semmiféle retorziót nem kíván, tehát nem akarja senkinek a megbüntetését sem. Ez az igazi ötvenhatos szellem, mert ha mi most nekiállunk, és visszavágunk, akkor ennek már soha nem lesz vége, és semmivel sem vagyunk különbek náluk.

– Az exhumálás hogyan történt?

– Anyám bejárt a Történelmi Igazságtétel Bizottságába. Hegedűs B. András vezetésével az egyik fő követelés az volt, hogy exhumáltatni kell a kivégzetteket. Ráadásul ez apám esetében abszolút egyértelmű eredményt hozhatott a merev lába, az átlagosnál nagyobb testmérete és a fogsora miatt. Mindenhova kérvényt kellett küldeni, azt anyám intézte. Emlékszem, amikor elkezdték kiásni a holttestet, esett az eső, úgyhogy a sír fölött volt egy katonai sátor. És két antropológus végezte az ásást: Kralovánszky Alán és Susa Éva. Mind a ketten végtelen emberséggel bántak velünk.

	Hegedűs B. András

– Milyen érzésekkel gondolsz vissza az exhumálásra?

– Soha nem hittem volna, hogy mennyire fontos tudni, hogy hol van. Nem tudom ezt megmagyarázni. Egyszerűen döbbenetes, hogy mennyire kell, hogy tudd, hogy hol van. Én látni akartam, szóval én nem féltem ettől az exhumálástól. Én csak attól féltem, hogy esetleg nem fogjuk megtalálni. Nem volt szörnyű. Az egésznek az alján volt valami olyan mérhetetlen megnyugvás, hogy megvan. Anyám meg akarta fogni a koponyát, és meg is fogta, és nem lett rosszul, csak elnézegette. És azt lehet gondolni, hogy ez szörnyű. Nem volt az, mert ő ott volt, és meg lehetett találni, és ott mintha nevetett volna ránk. Megnyugtató volt. Óriási jelentősége volt, hogy biztosan tudjuk, hogy ő ott van.

– Nem merült föl, hogy elhozzátok onnan?

– De, beszéltünk róla. Anyám arra gondolt, hogy Vácra hozzuk. De én azt mondtam, hogy ne. Mi már régen nem leszünk sehol, de a 301-es parcellában mindig rend lesz. Szóval, hogyha mi nem élünk is, vagy akármi történik velünk, és már nem tudjuk gondozni a sírt, az ott megmarad, az ott kell, hogy legyen. Mert ő odatartozik, neki ott kell lennie. És amikor már a gyerekeink is meghaltak, és senki nem fogja tudni, ki ő, ott mindig lesz virág, és ott lesz kopjafa és fű. És a 301-es parcella olyan hely, aminek meg kell maradnia.

– Jól tudom, hogy újratemettétek?

– Igen, de anyám azt mondta, hogy addig nem szenteltetjük be a sírt, amíg nem tudjuk biztosan, hogy ő van ott. Az exhumálás után volt egy orvostani vizsgálat, amely során minden oldalról bebizonyosodott, hogy ő fekszik ott. Végül nyáron volt apám temetése. Ezt én már nem akartam, de anyám azt mondta, hogy el kell temetni, tehát szertartással kell eltemetni, pappal, rítussal.

– Miért nem akartad?

– Nekem akkor már kezdett egy kicsit sok lenni az egészből. Sokszor az volt az érzésem, hogy egy ünnepélyen vagy egy emléktábla-avatáson apám csak ürügy arra, hogy a szónok saját politikai meggyőződését elmondhassa. Például mindenféle párt a zászlajára írhatta őt. Bárki a szájára vehette, és például a barátjának nevezte, amikor nem volt a barátja! Vagy azt mondta, hogy zömök ember volt. Aki két méter magas és száz kiló, az nagydarab, de nem zömök. A szónok még arra se vette a fáradságot, hogy megkérdezze, milyen ember volt ez a nyomorult, akinek azért van Vácon emléktáblája, mert Vácnak nincs mártírja. De a temetésre valóban szükség volt. Akkor még nem volt ott Jovánovics emlékműve, így a tér közepén volt felravatalozva. A nagybátyám végezte a szertartást.

– Gyászjelentést küldtetek?

– Küldtünk, igen. De a Magyar Nemzetben is volt egy hirdetés. Tehát mi ezt közhírré tettük, és rengeteg ember jött. És mentek a kamerák.

– Ennek a költségeit...?

– Mindent az állam fedezett.

– Azóta mi változott? Mindez mit jelentett anyádnak és neked?

– Amikor az egész előjött, akkor elindult az újságírók áradata. Cikkek jelentek meg apámról. Akkor ambivalens érzések dúltak anyámban. Néha annyira fölizgatta magát, hogy szinte rosszul lett. Az egész újra följött, újra átélte, újra belegondolt. Másrészt viszont az öröm, hogy végül mégis megélte, hogy elismerték apámat. Az újratemetés óta hála Istennek az izgalom, a spannoltság kevesebb. Anyám örül egy-egy ünnepségnek, de már nem őrli magát. Csak alkalomhoz kötődik, és az alkalomra meg föl lehet készülni. Tehát nem váratlan, és nem sokkszerű. És most már nem mindennap beszélünk róla, de nem múlik el hét, hogy ne kerülne szóba. Én viszont az ünnepélyektől nagyon félek. Örülök, hogyha apám nevét bárhol leírva látom, de ezektől a felszínes és nagyon egy kaptafára menő ünnepektől, amelyek hasonlítanak a régi november hetedikékre, azoktól nagyon fázom. És nincs módom ezeket az alkalmakat befolyásolni. Anyám álláspontja a következő. Ő a rendszerváltásnak köszönheti apám rehabilitációját, a felé irányuló figyelmet, annak igazolását, hogy apám jó ember volt és csak jót csinált. A kárpótlást és minden egyebet. Ezek az emberek ráadásul keresztény alapokon állnak, és apám is biztos ezekre az emberekre, tehát egy MDF–kereszténydemokrata koalícióra szavazott volna. Tehát nekünk ezt az irányvonalat kell követni.

– Ebben nem biztos, hogy egyeztek.

– Nem. A családban én vagyok a „bolsevik”. Liberális szemléletű vagyok, és úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, és aki más véleményen van, mint az áldott emlékű Antall József miniszterelnök úr volt, az egyúttal nem gonosztevő. Tény, hogy anyám is és én is sokat köszönhetünk az MDF-nek, mégsem szeretem őket. Többek között a felszínességükért, a frázisaikért. Antallt becsültem. Semmi bajom nem volt vele, egyet kivéve, hogy én nem szeretem az olyan embert, aki nem tud rám mosolyogni. És a beszédei is nagyon irritáltak. Mindig a Göncz-beszédeket szerettem hallgatni, mert rövidek és mindenki számára érthetőek voltak, frázisok nélkül, és mindig volt bennük egy új gondolat. Most is, amikor az Operában azt mondta Göncz Árpád, hogy azokhoz az ötvenhatosokhoz szól, akik 56 miatt vannak ott és nem saját fontosságuk tudatáért.

– Ott voltatok ti is?

– Nem. Nem kaptunk meghívót. Jellemző! De idén nem kaptunk meghívót a váci ünnepségre és az emléktábla-koszorúzás utáni fogadásra sem.

– Furcsa. Ötvenhatról kialakított képed változott-e 1989 után?

– Úgy látszik, hogy reális 56-képem lehetett, mert én nem találtam olyan adalékot ezekben az újonnan megtudott adatokban vagy részletekben, ami befolyásolt volna. Én így képzeltem. Korábban nem tudtam, hogy 29-én melyik pesti utcán mi zajlott, vagy pontosan mi történt 4-én. Ma már tudom, mert nagyon sok mindent elolvastam, de a véleményem nem változott. Vagy ami apámról meg más kivégzettekről előjött, az abszolút beleillett a képbe. Vagy az, hogy 56-ban milyen felszabadultság és együttes öröm volt az emberekben, nem különbözik attól, amit itthon éveken át hallottam.

– De most mégsem úgy van.

– Arra gondolsz, hogy az ötvenhatosok között most konfliktusok vannak?

– Igen.

– Én ebbe abszolút nem látok bele. Nekem nincs sok információm a megosztottságról. Nem tudom, hány ötvenhatos ág vagy réteg van. De ha tudnám, akkor se szólnék bele. Az iskolában a kolléganők azt mondják, hogy olyan sok ötvenhatos van ebben az országban. Nem tudom. Én nem óhajtanám kisajátítani. Ha valaki 56-ban mondott egy jó mondatot, akkor ő is lehet ötvenhatos.

– Befejezésül meséld el, hogy a lányaid hogy tudták meg! A rendszerváltáskor vagy már előtte?

– Mindkettőnek elmondtam még 1988 előtt. Tudták, hogy a nagyapjuk 56-ban Veszprémben a forradalmi tanács elnöke volt pár napig, s ezért kivégezték. Úgy emlékszem, hogy a nagyobbik lányomat rettenetesen megdöbbentette. Azt már nem tudom, hogy minek kapcsán mondtam el. Nórát főleg a részletek érdekelték. Addigra már nagyon sok kivégzést látott filmen, és azt hitte, hogy az akasztás jobb, mint a főbelövés. Az érdekelte, hogy mit gondolhatott vagy mit érezhetett akkor a nagyapja, és hogy rögtön meghalt-e. Juci nem szólt semmit, csak a szeme kerekedett ki, hogy milyen szörnyű. De ő akkor nem kérdezett. Amikor nyolcadikosok lettek, megmutattam nekik, hogy a törikönyvükben milyen galádságot írnak 56-ról. Elmagyaráztam nekik, hogy nem igaz, hogy ellenforradalom volt. De bármennyire is megalázó, ez most így van, és nem lesz ebből kilábalás. Én nem hittem, hogy a rendszer valaha is megváltozik, annyira stabilnak tűnt. A vége felé már minden egy kicsit szabadabbnak tűnt, és úgy éreztem, hogy az, hogy a szamizdatok megjelenhetnek, levezető szelep, de nem lesz ereje az országnak arra, hogy változtasson. A nyolcvanas években nagyon sokat voltunk társaságban, és rengeteget beszélgettünk. Mindenki előadta a maga elnyomatási tapasztalatait, de ezek egyre enyhébbek voltak végül is. Lazult a dolog. És emlékszem, egyszer azt mondtam, hogy azért nem lesz itt semmi, mert még én sem biztos, hogy kimennék az utcára tüntetni. Akkor még úgy érzékeltem, hogy fejlődés van, és az emberek nincsenek olyan nyomorban, hogy bármi arra indítsa őket, hogy kimenjenek az utcára.

Visszatérve a lányokra. Az ünnepségekre nem nagyon akarnak eljönni, mert ilyenkor a nagyi megmondja, mit kell fölvenni, hogy kell viselkedni. Nekem is megmondja, hogy az emléktábla koszorúzásakor hol kell állnom. Én meg beleegyezem, mert elhatároztam, hogy 56-tal kapcsolatos alkalmakkor minden úgy lesz, ahogyan ő akarja. De egy kamasznak ez őrjítő!

Kiderült, hogy most nyáron a veszprémi kórustáborban mindkét gyerek külön-külön elvitte a saját csapatát a veszprémi emléktáblához, hogy megmutassák a barátaiknak is. És ott épp összetalálkoztak. Szóval ők követik valahogy. Tavaly, amikor negyedikes gimnazista volt Nóra, mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, hogy a díszterem néma csendben hallgatta végig az ötvenhatos ünnepséget. Ők abban a korban nőttek fel, amikor még voltak november hetedikék meg április negyedikék, és mindenki beszélt hátul. Nem azért, hogy tiltakozzék, hanem mert az ünnepségek unalmasok és hazugok voltak, és az elvtársak nem voltak jók. Azt mondta, hogy szívmelengető és olyan jó érzés volt, hogy ezt az ünnepélyt a legrettenetesebb gimnazista is, aki már csak a rendbontás kedvéért is minden ellen lázad, nagy komolysággal hallgatta végig. És nem tűnt frázisnak a beszéd. És ő büszke volt az apám említésekor, és főleg, hogy egy igazi, megható, komoly ünnep volt. Szóval egy mostani fiatalra, aki nem élte át, mégis hatalmas hatása és súlya van.

1 Az ötvenhatos politikai elítéltek listáját először Rainer M. János állította össze titokban 1986 tavaszán. Rainer M. János: Kivégzések a forradalom után. In Beszélő összkiadás. III. kötet. 1988–1989. Budapest, 1992, AB-Beszélő, 606–611. o.

2 Az Inconnu Művészcsoport 1988. június 16-án – Nagy Imre és mártírtársai párizsi szimbolikus síremlékének felállításával egy napon – kopjafát akart felállítani a 301-es parcellában. A rendőrség azonban a kopjafát elkobozta.

Az eredeti interjút Kőrösi Zsuzsanna, Molnár Adrienne készítette 1994-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.