SZERKESZTETT INTERJÚ
 < vissza 

Farkas Vladimir: "Beleszülettem a munkásmozgalomba"

1925. augusztus 12-én születtem Kassán, a Csehszlovák Köztársaságban. A születési bizonyítványom ugyan nincs meg, de az elemi iskolai leckekönyvem szerint az eredeti nevem Lőwy Vladimir volt. A Vladimir nevet Lenin emlékére kaptam, mint kassai magyar kommunista családba született gyermek. Születésemkor apám a Kassai Ifjúmunkás Szövetség titkáraként hat és fél éves büntetését töltötte a helyi börtönben. Nagyszüleim közül csak az apai nagyanyámat, Lőwy Jankát ismertem, aki e tájban szakított egy életre a zsidó vallással. Akkor azt mondta: nincs Isten, ha az én fiamat, aki a szegények és a dolgozók érdekeit védi, börtönbe csukták. Így az én életemben a zsidó vallásnak – bár nagymamám nevelt 14 éves koromig – nincs szerepe.

Farkas Mihály családja körében (a kisfiú Farkas Vladimir)
Farkas Mihály családja körében (a kisfiú Farkas Vladimir)
Farkas Vladimir apai nagyanyja
Farkas Vladimir apai nagyanyja

Kassán, egy bérház pincelakásában laktunk tízéves koromig. Ez egy pesti TÜKER-pinceszerű helyiség volt, egy bejárattal, amely egyszerre volt ablak és ajtó, utána néhány lépcsőn kellett lemenni. Ha esett az eső, beömlött hozzánk a víz. Egy helyiség volt, nem több 12 négyzetméternél. A pince végében volt egy ajtó, ahol át lehetett menni a mosókonyhába és a WC-be. Ebben a pincelakásban az anyámon és a nagyanyámon kívül még ott lakott az apám húga is.

Beleszülettem a munkásmozgalomba. Három-négy éves koromban – s ez már saját emlékem – igen gyakran volt nálunk házkutatás. Egyszer, amikor a rendőrtiszt a kezét nyújtotta, azt válaszoltam neki, hogy osztályellenséggel nem fogok kezet. Ekkor, egy időben ismerkedtem meg az apámmal és a börtönnel, mert anyám elvitt egyszer beszélőre. Csehszlovákiában természetes volt, hogy egy hosszú időre elítélt kommunista is rendszeresen érintkezhetett a családjával. Amíg az apám börtönben volt, a szüleim elváltak. Édesanyámmal kapcsolatos gyerekkori emlékeim nincsenek, mert vele csak 1945 őszén találkoztam újra Budapesten, amikor a franciaországi emigrációból visszatért. Anyámnak tanult mestersége nem volt, munkásnőként, varrónőként dolgozott. Lőwy Sándor volt a fivére, akit mint a KIMSZ KB titkárát a börtönben mesterséges táplálással gyilkoltak meg. Négyéves voltam, amikor anyám 1929-ben Magyarországra jött illegális pártmunkára, de lebukott, és kitoloncolták. Ebben az évben halt meg a fivére is. Anyám Bécsen át került Franciaországba, ahol tagja lett a Francia Kommunista Pártnak, és részt vett az ellenállási mozgalomban Kara Simonné (Kara Anna) névre szóló hamis iratokkal. Elmenetele után nagyanyám nevelt. Apa és anya nélkül nőttem fel, mert apám öt év után, 1930-ban kiszabadult ugyan a börtönből, de a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé megbízásából Európa különböző országaiban dolgozott, így a kapcsolat lényegében vele is megszakadt. Személyesen csak 1939-ben találkoztunk Moszkvában.

A nagymamámnak olyan tekintélye volt, hogy ha Kassára jött a CSKP bármelyik vezetője, egészen Gottwaldig, az mind ellátogatott hozzá, annak ellenére, hogy ő egy rendkívül egyszerű, iskolázatlan asszony volt.

Gyerekkoromban folyamatos volt a kapcsolatom a rendőrséggel és a börtönnel. Amikor bolgár és német menekült kommunisták kerültek a kassai börtönbe, a nagymamám a Vörös Segély megbízásából főzött nekik, és az én feladatom volt, hogy naponta, iskola után börtönbe vigyem az ebédet.

Szlovák nyelvű iskolába jártam, de otthon csak magyarul beszéltünk. Azért jártam szlovák iskolába, mert az volt a nagymamám véleménye, hogy másként nem fogok tudni az életben boldogulni.

A gyermekkorom elválaszthatatlan Schönherz Zoltántól, aki az összekötő kapocs volt az apám és köztünk. Őt egészen kis koromtól ismertem, és utoljára akkor találkoztam vele, amikor végzetes útjára elindult Moszkvából Magyarországra. Nagyon sok szépet mesélt nekem a Szovjetunióról. Bár azt hiszem, Prágában dolgozott, de gyakran hazajött Kassára, mert a felesége ott élt. Az a kép, ami bennem a Szovjetunióról kialakult, a kassai Munkásotthonban a Schönherz Zolitól hallottakból tevődött össze, hiszen ő akkor már járt a Szovjetunióban. A Szovjetunió az én számomra maga volt a megtestesült földi paradicsom. S az az igazán tragikus, hogy ez a kép főleg a 30-as évek második felében alakult ki. Akkor tanultuk a csodálatos szovjet dalokat, s az egyiknek az volt a refrénje, szabad fordításban, hogy nincs a földön olyan ország, ahol az ember szabadabban lélegezhetne. S akkor jutottak el hozzánk azok a sztálini szavak, hogy most már könnyebb, boldogabb, vidámabb az életünk. Zolit apámként szerettem, ő hozott néha a valódi apámtól némi anyagi támogatást is (amiből a nagymama nem tudott eltartani, ezért kellett mosónőként dolgoznia). Időnként mi is küldtünk Zolin keresztül levelet és fényképet, de arra nem emlékszem, hogy az apámtól levelet kaptunk volna.

1937-ben az apám a párizsi világkiállítás szovjet pavilonja előtt álló Vera Muhina-szobor kicsinyített mását küldte ajándékba. Ez tintatartó volt, és én nagyon büszke voltam rá. Apámnak velem kapcsolatban egy pozitív cselekedete volt egész életében, de bár ne tette volna: az, amikor 1939-ben kivitetett Moszkvába. S most szörnyű dolgot fogok mondani. Nem a későbbiekben tárgyaltakkal kapcsolatos felelősségemet akarom minősíteni, de oda jutottam, hogy bár mint egy zsidó gyerek pusztultam volna el 1944-ben Auschwitzban! Ezt nagyon őszintén mondom. Ami Moszkvába kerülésem után következett, azt nem tekintem ugyan végzetesnek, több mint harminc éve nem adok semmiért magamnak felmentést. [...]

1939 elején Schönherz Zoli illegálisan Kassára jött, és azt mondta, hogy pártmegbízatása van: Moszkvába kell juttatnia engem. Elsősorban azért tiltakoztam ez ellen, mert a nagymamámat nem akartam otthagyni egyedül. Zoli azonban azt mondta, hogy amúgy sem sokáig járhatok gimnáziumba, mert ki fog tudódni, ki az apám, és nekem itt nincs jövőm, de útlevelet nem kérhetünk, mert nem adnák meg. A pártutasítás szerint a nagymama az illegális határátlépést nem vállalhatta. Iszonyúan fájdalmas dolog volt ez a számomra, de a nagymama tényleg nem tudta volna végigcsinálni, ezért egyedül kellett mennem. Kirándulónak álcázva szöktem át a határon Csehszlovákiába.1 Ott Káldor (Krämer) György várt rám, s ő vitt el Prágába. Ott átadott az apám egyik régi barátjának és harcostársának, Ervin Polaknak. Ő szerezte meg a Nansen-útlevelemet és a szovjet beutazási vízumot. Végül csak úgy mehettem keresztül Lengyelországon, hogy a cseh–lengyel határtól a szovjet–lengyel határig végig két lengyel csendőr kísért.

A szovjet határnál fölszállt a vonatra két hatalmas, irhabundás, Bugyonnij-sapkás vörös csillagos katona, és én akkor azt mondtam magamban, hogy tényleg, ez egy egészen más világ, mert olyan nagy volt a kontraszt a lengyel és a szovjet határőr ruházata és megjelenése között; és eszembe jutott mindaz, amit addig a Szovjetunióról hallottam. Elsírtam magam, mert azt gondoltam, hogy elérkeztem a paradicsom földjére.

Már Wolfként érkeztem meg Nyegorelojevóba, a szovjet határállomásra, mert apám ezen a néven szerepelt a nemzetközi munkásmozgalomban. A Lőwy név Prágában örökre megszűnt. Ekkor, 1939 februárjában, tizenhárom és fél éves voltam.

Farkas Vladimir édesanyja
Farkas Vladimir édesanyja
A kamasz Farkas Vladimir
A kamasz Farkas Vladimir

A vonaton Moszkváig végig az járt a fejemben, hogy amikor reggel megérkezem, nem fogom megismerni az apámat, hiszen csak fényképről ismerhettem. A Belorusz pályaudvaron azonban megkönnyebbültem, mert Wiliam Široký várt, aki közölte, hogy apám a szívével beteg, s még nem szabad fölkelnie. Aztán megérkeztünk a híres-hírhedt Lux Szállóba. Már a bejáratnál furcsa dolog történt, mert Široký is csak igazolvánnyal mehetett be, nekem pedig kiállítottak egy belépőt.

Apám két kis szállodai szobában lakott. Úgy emlékszem, hogy ez nem olyan találkozás volt, hogy egymás nyakába borultunk volna. Ott volt a ma is élő második felesége, egy német elvtársnő; ott volt a féltestvérem, Renáta, akkor három és fél éves; és egy Natasa nevű rjazanyi parasztasszony, aki családtagként vezette a háztartást, és végül ott volt, de nem lakott velünk Nógrádi Sándor, apám fiatalkori barátja. Engem nagyon meglepett, hogy milyen kicsi az a két szoba, amelyben apámék laknak. A szélességük nem volt nagyobb, mint a mi pincelakásunké, és csak a külső szobában volt egy fali mosdó, de közös WC-be, fürdőbe és közös konyhára a folyosóra kellett kijárni. A belső szobában apám íróasztala, két rekamié meg könyvespolcok voltak. A külső szobában, ahol aztán én is laktam, volt három ágy, itt aludtunk a féltestvéremmel és Natasával. Emeletenként volt egy-két apartman; a mi emeletünkön ebben Wilhelm Pickék és Gottwaldék laktak. Engem egy kicsit fejbe kólintott, hogy milyen körülmények között élnek, hiszen amikor a vonaton megkérdezték, hogy ki az apám, és megmondtam, hogy Mihail Wolf, akkor tudták, hogy ő a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé egyik vezetője. Bennem az az elképzelés élt, hogy ő egy ismert és fontos ember. Semmi különöset nem vártam, de amikor becsöppentem ebbe a két szűk szállodai szobába, akkor ez fejbe kólintott. Rosszabb körülmények közé kerültem, mint a kassai utolsó négy év volt, amikor a nagynéném már férjhez ment, és a pincelakásból elköltöztünk egy rendes kétszobás lakásba. Nem értettem ezt a dolgot, és ez volt az első dolog, amit nem értettem.

Megérkezésem után beírattak a 635-ös számú iskolába, amely egy közönséges iskola volt, tehát nem elit iskolába mentem, mint ahová számos vezető funkcionárius gyereke járt. Nem nagyon foglalkoztak velem, még annyit sem, hogy megmutatták volna a várost, vagy valamit elmagyaráztak volna azokból a körülményekből, amelyek közé kerültem. Így nem is csoda, hogy az első időben állandóan azt hajtogattam, hogy Kassa mennyivel szebb város, mint Moszkva. Kimentem az utcára, jártam-keltem cél nélkül, és mindenütt óriási szobrokat láttam. Nem értettem, miért állnak sorba, s amikor kérdeztem, mondták: kenyérért, cipőért, cukorért. 1939 telén bocskoros embereket is láttam az utcán. Amit tapasztaltam, az teljesen ellentétes volt azzal a képpel, amely bennem a Szovjetunióról korábban kialakult. Rettenetesen el voltam keseredve. Persze a legjobban a nagymamám hiányzott, mert azt a szeretetet, családi otthont nem kaptam meg Moszkvában, amit Kassán. Visszavágyódtam Kassára, és az elkeseredésem abban nyilvánult meg, hogy nem voltam hajlandó válinkit és usankát felvenni, hanem az otthonról hozott ruhában, félcipőben és micisapkában csináltam végig az 1939–40-es telet, amikor mínusz 40 fok is volt. Ez a kezdeti időszak számomra nagyon keserves volt, mert semmi fogódzót nem találtam. [...]

Amikor Rákosi Moszkvába érkezett, azt tapasztalta, hogy az emigrációt iszonyú veszteségek érték, és próbált utánanézni, mi lett az eltűnt emberekkel. Ha megnézzük a munkásmozgalmi lexikont, az derül ki, hogy a magyar kommunisták közül csak egy töredék pusztult el Horthy, Hitler és Szálasi börtöneiben, ahhoz képest, ahányan Sztálin ideje alatt a Szovjetunióban elpusztultak. Ez a többi emigráns pártvezetést is érintette, de talán a lengyel párt után a magyar párt esetében volt a legsúlyosabb a veszteség. Rákosi ezért is kezdeményezte, hogy a ČSKP-ban lévő magyar kommunisták kerüljenek át a magyar pártba. [...]

Sem én, sem az apám nem voltunk szovjet állampolgárok. Nekem ideiglenes tartózkodási engedélyem volt, amivel az első időszakban háromhavonta meg kellett jelennem egy hivatalban, ahol annak rendje-módja szerint bepecsételték a következő három hónapra a tartózkodási engedélyt. Apám kétszer is elküldött Artekbe, a híres krími elit pionírtáborba, 1939-ben és 1941-ben, tehát tizennégy és tizenhat éves koromban. Az tényleg maga volt a földi paradicsom, csak én azt már nem úgy fogtam föl, mert akkor már tudtam, hogy az nem a Szovjetunió.

A Luxban az alapellátásunk biztosítva volt, de nagyon szerényen éltünk, s biztosan emlékszem, hogy naponta vásároltunk a rendes üzletekben is. Egész biztos, hogy nem volt teljes körű az ellátásunk, mert amikor egyszer cipőre volt szükségem, akkor éjjel kettőkor le kellett mennem a bolt elé, ahol már több száz ember állt, és csak valamikor délelőtt kerültem sorra. Tehát nem volt más módom cipőhöz jutni, mint a többi moszkvainak.

Natasa, ez az analfabéta orosz parasztasszony állt hozzám Moszkvában a legközelebb, őt szerettem a legjobban, és azt hiszem, ő is engem szeretett Renata húgom után a legjobban a családból. Natasa a pótnagymamám volt. Ilyeneket mondott: „Jaj, Vologya, ha te egy évvel előbb jössz, miket tapasztaltál volna?” – én eddig a Szovjetunióról mindig csak a legszebbeket hallottam –, „Tudod, itt minden éjjel megjelent a csornüj voron”. Én nem tudtam, mi az a csornüj voron. Natasa elmagyarázta: „Tudod, az egy fekete, zárt kocsi, és ezzel vitték el az embereket, sohase lehetett tudni, hogy kit visznek el, és csak reggel vettük észre, hogy a konyhában ez vagy az nem jelenik meg többé.” Én kérdeztem, hogy mi volt ez? Natasa válaszolt: „Hát elvitte az NKVD őket.” Amikor megkérdeztem, hogy mit csináltak ezek az emberek, azt válaszolta: „Honnan tudjam azt én, az egyszerű parasztasszony?” De Natasán kívül ebben az időben erről senki egy szót sem mondott nekem. Amit én az első időben tapasztaltam, az elkeserítő volt, és nagyon vágyódtam haza. [...]

Mamontovkában, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé nyaralójában voltunk, amikor a vezetékes rádió elhallgatott, megszólalt Levitan, a legismertebb rádióbemondó, és felolvasta, hogy hajnalban Németország megtámadta a Szovjetuniót.2 Utána Molotov beszélt. Ekkor mindannyian úgy gondoltuk, hogy ez szörnyű dolog, de Hitler heteken belül tönkre lesz verve.

Idősebb iskolatársaim zöme önként jelentkezett a frontra, a legtöbbjük el is pusztult. Én nem voltam szovjet állampolgár, és a korom miatt sem lehettem volna katona. Azt azonban beláttam, hogy nem a tanulás ideje van, ezért jelentkeztem honvédelmi munkára, Szmolenszk és Vjazma között tankelhárító árkokat ásni. Engem is teljesen sokkolt a hír, hogy a németek milyen sikereket értek el a háborúban. Persze nem tudtam, hogy a szovjet hadsereg parancsnoki karával korábban mi történt. De hát én akkor még alig voltam 16 éves. Visszakerültem Moszkvába, ahonnan október 16-án evakuáltak bennünket. A Komintern vezérkara Ufába került. Iskolai tanulmányaim folytatása helyett gyárba mentem dolgozni, de a legfontosabb az én számomra az volt, hogy itt ismertem meg későbbi feleségemet, Berei Verát – és szerelmes lettem belé.

Nem sokkal később Kusnarenkovóban létrehozták a Komintern politikai iskoláját. Ennek az iskolának nívós tanári gárdája volt; főleg bolgár tanárok tanítottak, de itt tanított Andics Erzsébet is. Én a magyar párt határozatára kerültem ide; ezt Rákosi személyesen közölte velem. Ezen az iskolán újra ezzel a lelkes kommunista kollektívával találkozhattam, mint Kassán a Munkásotthonban, de a legjobban annak örültem, hogy újra együtt lehettem Verával. Konspirációs okokból itt Vladimir Volkov lettem. Abban, amit 16-17 évesen tanultam, nem találtam semmi ellentmondást, sőt a korábban említett, a Szovjetunióval szembeni problémáim akkor elméletileg tisztázódtak.

Ez az iskola a megszállt Európa kommunista pártjai számára készítette fel az utánpótlást. Amikor 1943-ban feloszlatták a Kommunista Internacionálét, az iskola is megszűnt. Azok közül, akik ide jártak, igen sokan később jelentős szerepet játszottak a különböző nemzeti kommunista mozgalmakban. Tudtommal minden csoport foglalkozott a saját pártja történetével, kivéve a magyarokat. A mi csoportvezető tanárunk Nemes Dezső volt. Ma már tudom, hogy mindazok után, ami a magyar kommunistákkal a Szovjetunióban történt, ez lehetetlen is lett volna, de akkor csak az volt furcsa, hogy a magyaroknak nem tartanak hazai párttörténeti előadásokat. Az iskola megszűnt; így engem is, Verát is szélnek eresztettek. Ekkor még mindig nem voltam 18 éves. Egy év alatt befejeztem középiskolai tanulmányaimat; akkor már újra Moszkvában, a Lux Szállóban laktunk.

1944 elején – egy Rákosi által tolmácsolt pártmegbízás alapján – elküldtek Mamontovkába egy gyorstalpaló rádiósiskolába, hogy elvégzése után majd átdobnak Magyarországra illegális munkára. Bár műszaki antitalentum voltam, megtanultam morzézni, és azt is, hogyan lehet adót készíteni egy rádiókészülékből. Végül mindannyian kaptunk egy Majak típusú kofferrádiót, amellyel adni-venni lehetett, és megtanultuk telepíteni és dolgozni rajta. Bevetésünkre azonban már nem került sor.

1945. május 8-án egy amerikai gyártmányú katonai szállítógéppel, szovjet tábornokok és több hazatérő magyar emigráns társaságában indultam el Budapestre. Hoznom kellett a Majak rádióadós koffert, de nem mondták meg, hogy mi lesz a dolgom.

Ha én csak öt százalékát tudom akkor – még nem egészen 20 évesen – annak, hogy mi minden történt a Szovjetunióban, akkor egész biztos, hogy másként alakult volna nemcsak a gondolkodásom, hanem az életem is, de ez soha nem érintette volna a Szovjetunió népei iránt mindig érzett őszinte tisztelemet és csodálatomat.

Magyarországról csak annyit tudtam, amit kint, Moszkvában hallottam. Mi maradtunk utolsóként Hitler oldalán. Úgy érkeztem haza, hogy itt egy antifasiszta koalíció fog kialakulni, amelyben a kommunista párt is részt fog venni.

A Majak rádióadó volt az egyetlen poggyászom. Apám szerette volna, ha egyetemre megyek, de nem volt konkrét elképzelése, hogy mit tanuljak. Én nem akartam egyetemre menni, elsősorban azért, mert akkor apámékkal kellett volna maradnom, de el akartam kerülni tőlük, és szerettem volna megnősülni. Azt éreztem, hogy nem tanulnom kell, hanem tenni valamit, hogy az ország mielőbb talpra álljon.

Létrehoztak egy olyan csoportot, amely a pártközpont és a legfontosabb területi bizottságok között biztosította az összeköttetést a rádió segítségével, ebbe kerültem én is. A pártközpontban, az Akadémia utca 17.-ben a tető alatt, egy padlásszobában dolgoztunk.

Ez a munkám nem sok időt igényelt, és volt módom megismerkedni a magyar irodalommal és történelemmel. Móriczot, Mikszáthot, Illyés Gyulát olvastam, és történelmi műveket. Ott ültem a kalickában, és rengeteget olvastam. A Rákosi- és Farkas-titkárságon kívül senkivel nem volt kapcsolatom, ez a tevékenység annyira titkosnak minősült.

Farkas Mihály
Farkas Mihály
Farkas Vladimir 1945 augusztusában
Farkas Vladimir 1945 augusztusában

Aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy munkámra semmi szükség nincs, és kialakult bennem, hogy nem csinálom tovább. Akkoriban a magyar–csehszlovák viszony nagyon rossz volt, és arra gondoltam, hogy mint felvidéki talán tudok segíteni, ezért a Külügyminisztériumban jelentkeztem munkára. De hiába voltam Farkas Mihály fia, és hiába tudtam a magyaron kívül oroszul és szlovákul, nem vettek fel, mert az angol nyelvvizsgám nem sikerült. De nem kértem az apámtól protekciót, hanem tudomásul vettem a döntést.

Apámnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a politikai rendőrségre kerültem. 1946 októberében Szőnyi Tibor, a párt káderosztályának a vezetője, majd Szebenyi Endre belügyi államtitkár hívatott, hogy a politikai rendőrségnek szüksége van ilyen képzettségű szakemberekre. Lelkesen vállaltam a munkát, Száberszky József alosztályára kerültem, mert az foglalkozott a technikai jellegű szolgáltatásokkal. Olyasmivel, mint telefonlehallgatás, levélcenzúra, hamis személyi igazolványok előállítása. Alhadnagyi rangot kaptam.

Farkas Vladimir Andrássy úti dolgozószobájában
Farkas Vladimir Andrássy úti dolgozószobájában

A közel tíz év alatt, amíg az államvédelmi szerveknél dolgoztam, soha nem tapasztaltam, hogy ez állami szerv lenne. Ez a szerv, bármilyen nevet viselt is, a pártnak és azon belül a párt szűkebb vezetésének, s még azon belül is személyesen Rákosi Mátyásnak volt egy különleges erőszakszerve az államapparátuson, majd a párton belül, helyesebben azon felül.

Én akkor azt a szót, hogy törvényesség, a mi sorainkban nem hallottam, de hallottam és el is fogadtam a forradalmi kérlelhetetlenséget. Ez volt az egyik alapmotívuma az állambiztonsági munkának. Ennek az alosztálynak a tevékenységi köréből következik, hogy a közvetlen politikai elnyomó funkciókhoz semmi köze nem volt, mert nem is lehetett. Elegendő volt az illetékes nyomozati szerv – pl. alosztály –vezetőjének a megbízása.

Mint hithű kommunista – ma szégyenkezve mondom: sztálinista – természetesnek tartottam, ami történik. [...]

1946-tól, odakerülésemtől, 1949-ig az ÁVO olyan iskolán ment keresztül és azt tanulta meg, hogy számára egyetlen feladat létezik: a párt utasításának a végrehajtása. Nem igaz az, hogy az ÁVO-n primitív és lumpen elemeket vagy karrieristákat találtam többségükben. Nem! Itt sok nagyon értelmes és tisztességes ember volt. Közöttük olyanok – nem is kevesen –, akik önmaguktól és kommunista meggyőződésükből mentek az ÁVO-hoz. Voltak odasodródott karrieristák is, és nyilván voltak szadisták is, de nem ez jellemezte 1946–47-ben az ÁVO központját. A sztálinizmus egyik legnagyobb bűne, hogy az emberiség történelmében példa nélkül álló manipulációs mechanizmusa révén, nemcsak az ÁVO-n és nemcsak Közép-Európában, a legnemesebb emberi eszmék zászlaja alatt vak eszközöket tudott kitermelni egy szocialistaellenes és ezáltal nép- és nemzetellenes rendszer megteremtéséhez és fenntartásához. Ez azonban senki számára, így számomra sem adhat semmiféle vonatkozásban felmentést.

1948-tól én voltam az alosztály vezetője, a közvetlen főnököm Szücs Ernő lett, Péter Gábor első helyettese. [...]

A Rajk-ügy kezdetén az volt Péter Gábor véleménye, hogy ideje nekem is bekapcsolódnom a nyomozati munkába, és ne csak technikai kérdésekkel foglalkozzak. Akkor mondták, hogy Cseresnyés Sándort hallgassam ki Rajk Lászlóra vonatkozóan. Én addig soha senkit nem hallgattam ki, nem is tudtam, hogy ez a munka hogyan folyik. Megkérdeztem: hogy kell ezt csinálni? Amikor a kérdésemet feltettem, ott volt Péter Gábor és Szücs Ernő, de egy jogász és egy orvos is, és azt a választ kaptam, hogy úgy kell kezdeni a kihallgatást, hogy lekenek egy pofont. Én soha életemben senkit nem ütöttem meg, és iszonyú zavarban voltam. Azt mondtam magamban, ha Cseresnyés Sándornak nem kenek le egy pofont, akkor az bizonyíték arra, hogy nem vagyok alkalmas a munkára. Ha le kell kenni, akkor lekenek egy pofont. Én úgy emlékszem, hogy lekevertem ezt a pofont. Cseresnyés azonban, aki az 1957-es peremben tanú volt, tagadta, hogy őt akár egyetlenegyszer is megütöttem volna. Azt mondta, hogy őt megverték előtte is, utána is, de Farkas Vladimirtól pofont nem kapott. Én azonban ma is úgy emlékszem, hogy ezt a pofont lekentem Cseresnyésnek. Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy 1946–1955 között egyetlen olyan esetre sem emlékszem munkám során, hogy bármilyen hatályos törvényünk előírásai egyáltalán szóba kerültek volna. Legalább ilyen súlyos tény, hogy ezek alatt az évek alatt semmiféle külső vagy akár belső ellenőrzéssel nem találkoztam.

Amikor Noel H. Fieldet Prágában letartóztatták, és Magyarországra csempészték, akkor abban a bizonyos svábhegyi villában tartották fogva, ahol később Rajkot is. Én a lehallgatási technikát biztosítottam a kihallgatások hangrögzítéséhez, illetve hogy a szomszéd szobákból lehessen hallani, ami a kihallgatáson történik. Rajkot és Fieldet itt iszonyatosan megverték, de mindketten nagyon keményen tartották magukat. Abban a szomszédos szobában, ahol a kihallgatások rögzítése történt, az ÁVO vezetőin kívül két politikai bizottsági tag is jelen volt. Akkor teljesen hihetőnek tartottam (már dúlt a hidegháború, és megjelent a titoizmus „réme” is), hogy ha a szovjet pártba a 30-as években egészen a vezetés csúcsára befurakodhatott az ellenség, akkor ez itt is megtörténhet. Ugyanabban a villában másokat is iszonyúan megvertek. Azok, akik ott vertek, a kommunista mozgalom sokszorosan kitüntetett veteránjaiként élték végig, illetve élik ma is az életüket.

Az Eötvös úti titkos ÁVH villa, ahol Rajk László, Szőnyi Tibor, Noel Field és mások vallatása kezdődött
Az Eötvös úti titkos ÁVH villa, ahol Rajk László, Szőnyi Tibor, Noel Field és mások vallatása kezdődött
Az egyik Virányos úti villa, ahol a készülő Rajk-per kihallgatásait végezték
Az egyik Virányos úti villa, ahol a készülő Rajk-per kihallgatásait végezték

Megdöbbentem ezeken a kínzásokon, és nem tudtam magyarázatot találni, hiszen alig voltunk túl a nácizmus borzalmain. Ezzel kapcsolatos kérdéseimre azt a választ kaptam, hogy a leleplezett, de tagadó, illetve ellenálló ellenséget mindenáron meg kell törni, és ilyen esetben a fizikai kényszer azt a funkciót tölti be, mint a háborúban támadás előtt a tüzérség és a légierő össztüze.

Szégyen, de huszonhárom, huszonnégy éves koromban teljesen kritikátlanul fogadtam el mindent, bár voltak már és szaporodtak a kételyeim és észrevételeim, de ezek szintetizálására nem voltam képes. Nem jutottam el oda, hogy azt mondjam: ez nem a szocializmus építése. Nem azoknak a millióknak a lelkes és áldozatkész munkájáról beszélek, akik őszinte hittel építették újjá az országot, és történelmi igazságtalanságokat számoltak fel egy emberibb jövő reményében.

Számomra az a legszörnyűbb, hogy akkor nem ismertem fel: ennek a hatalmi rendszernek semmi köze azokhoz a szocialista eszmékhez, amelyeket én gyermekkoromban magamba szívtam, és amelyekről úgy éreztem, hogy elméletileg megismertem a kusnarenkovói iskolán.

Bármikor büntetlenül elmehettem volna az ÁVO-ról. De fel kell tennem azt a kérdést, hogy népellenes bűncselekmények csak az ÁVO-n voltak? A magyar társadalom többi területét sem a jogállamiság jellemezte. Az MDP KEB hány ezer ember tragédiáját okozta? Hány ember pusztult bele a begyűjtési rendszerbe, a kitelepítésekbe? Azt kívánom csak érzékeltetni, hogy ma mindenki önigazolást keres, aki azt mondja, hogy csak akkor döbbent rá, mi történt az országban, amikor megismerte, hogy mi történt Rajkkal, Szakasitscsal, Marosánnal, Kádárral. Nem igaz! Akik ezt mondják, öncsalók, vagy ugyanolyan vakok és hívők voltak, mint én.

Ma már tudom, hogy mit kellett volna csinálni. Akár erőszakkal meg kellett volna dönteni Rákosiék uralmát.

1953-ra sok mindent láttam, amit megkérdőjeleztem, amivel nem értettem egyet, de nem szálltam ki, nem hagytam ott a testületet. Gyávaság volt ez? Én nem azt mondom, hogy félelemből maradtam a helyemen. 1968 óta az a véleményem, hogy 1956-ban az általam is demokratikusnak és nemzetinek tartott, párton belüli és kívüli tömegmozgalom nem a szocializmus, hanem a sztálinizmus ellen fogott fegyvert. És ez a fegyverfogás jogos volt! Ami azóta történt hazánkban, a magyar nép emberibb, szabadabb és jobb élete érdekében, nem jöhetett volna létre 56 októbere nélkül. [...]

Én alapjában hittem a Rajk-per igazában. Rajk utolsó szavai azonban erősen megzavartak. Vannak, akik azt állítják, hogy épeszű ember nem hihette el a Rajk-pert, és az ÁVO-n több százan tudták, hogy az egész nem igaz. Ma már tudom, hogy valóban sokan voltak, akik már akkor sem hitték el a Rajk-pert, de azok a barikád túlsó felén voltak, vagy oda kényszerültek, és gondolkodásuk teljesen más – épeszű emberekhez méltó – volt. Az ÁVO-n pedig csak azoknak lehetett erről véleményük, akik részt vettek benne, de ezek nagyon kevesen voltak. [...]

A Rajk-per tárgyalása: Rajk László vallomást tesz
A Rajk-per tárgyalása: Rajk László vallomást tesz
A Rajk-per tárgyalása: Szőnyi Tibor vallomást tesz
A Rajk-per tárgyalása: Szőnyi Tibor vallomást tesz

Mielőtt az 1950. január 1-jén létrehozott ÁVH-ról beszélnék, röviden szólni kell az ún. avantgardizmusról, amely „elharapódzott” az ÁVO-n. Ez azt jelentette, hogy – a párt vezetői szerint – az ÁVO az eredményeit elsősorban saját sikereként könyvelte el, s nem Rákosi elvtárs bölcsességének tulajdonította. Ezért a pártvezetés egyrészt elküldött az ÁVO-tól több főtisztet, semmiképpen sem az ÁVO szerepével és gyakorlatával szembefordulókat, másrészt – főleg a pártapparátusból – magas tiszti rangfokozattal új embereket küldött az ÁVO-ra. Ezeknek az új embereknek egy része már a Rajk-perben is részt vett, ám megjelenésük egyáltalán nem eredményezte az ÁVO morális megtisztulását. Az ÁVH megszületéséről szóló minisztertanácsi rendeletnél – amely törvénysértő volt – sokkal fontosabb az MDP KV titkárságának 1950. februári határozata, amely kimondja, hogy az ÁVH számára egyetlen törvény és parancs létezik: a párté. Az ÁVH-nak az MDP KV és Rákosi utasításait kell végrehajtania. [...]

1950-ben a jobboldali szociáldemokraták elleni tömeges fellépés következett be, és Recsket jórészt velük töltötték fel. De miért minősítették őket jobboldaliaknak? Ma már világos, azért, mert nem voltak hajlandók elfogadni sem a trockista permanens forradalom elméletét, sem a sztálinista szocializmust. Vagyis nem voltak hajlandók a kommunistákkal szövetségre lépni.

Letartóztatják Szakasitsot, Marosánt, Vajda Imrét, Ries Istvánt, Schiffer Pált és még sok mást. És már korábban letartóztatták Horváth Zoltánt és Szalai Sándort. A volt baloldali szocdemek elleni fellépésre már nemigen lehet azt mondani, hogy moszkvai kezdeményezésre történt, hiszen Csehszlovákiában, Lengyelországban és az NDK-ban helyükön maradtak a volt baloldali szocdem vezetők. Ez az ügy sajátosan magyar ügy volt. De ugyanakkor Rákosi egyedül nem csinálhatta volna végig Moszkva jóváhagyása nélkül. A szocdemek elleni perekben nem volt végrehajtott halálos ítélet, a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából mégis ez volt a legsúlyosabb kihatású. Létrejöttéhez nagymértékben hozzájárulhatott, hogy a kommunisták és a szocdemek között a viszony nálunk, Magyarországon általában nagyon feszült volt, és ezt még talán az is fokozta, hogy az illegális és nagyon kis létszámú kommunista párt mellett 1944 márciusáig – egyedül a megszállt Európában – volt egy erős legális szociáldemokrata párt.

Péter Gábor megbízott, hogy Rákosi lakásán, a dolgozószobájába építsünk be egy olyan berendezést, amelyen az ott sorra kerülő beszélgetést titokban rögzíteni lehet. Én magam is ott voltam egy másik szobában, és ott tudtam meg, hogy Szakasits Árpád Rákosi általi leleplezését kell megörökíteni. Innen Szakasits már házi őrizetbe került.

A szocdemügy nem Rajk-ügy. Rákosin kívül egyetlen PB-tag sem vett részt az ügy irányításában. Voltak szovjet tanácsadók, de ezek tényleg tanácsadók, és nem úgy viselkedtek, mint Bjelkin és társai. Az ügy operatív vezetője Szücs Ernő volt. Már a Rajk-ügynél kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy az ÁVO vezető elitjéből létrehoztak egy ad hoc csoportot a legfontosabbnak ítélt vizsgálati feladatok ellátására. 1946 és 1955 között öt alkalommal, összesen mintegy 14-16 hónapig vettem részt úgynevezett vizsgálati munkában. Ebben a csoportban egy ideig én voltam Szakasits Árpád kihallgatója. Kezdetben Szücs Ernő hallgatta ki, de aztán átadta nekem. A kérdéseket előre megkaptam, és azokra kellett Szakasitsnak választ adnia. Azt a bevett módszert kellett alkalmaznom, hogy részletesen írja meg az önéletrajzát a párt számára, de a valódi életét.

Szakasits csak néhány hétig volt házi őrizetben, mert Rákosi megszegte a szavát, és feleségével együtt bevitette az ÁVH vizsgálati börtönébe, ha jól emlékszem, a Gyorskocsi utcába. Mindenképpen a szokásosnál enyhébb elbánásban volt része, amíg én ismertem ezt az ügyet. Egy idő után Szücs Ernő mellett a vezetője lettem annak a csoportnak, amely a vezető szociáldemokraták ügyével foglalkozott.

Ez azt jelentette, hogy hozzám tartoztak azok a vizsgálók, akik Vajdával, Riesszel, Marosánnal, Schifferrel foglalkoztak. Ez az időszak nem tartott sokáig, és számomra több vonatkozásban is formális volt, mert részben olyan vizsgálókkal dolgoztam, akik Szücsnek közvetlen munkatársai voltak. Volt, aki engem szakmailag és politikailag is lenézett, és közvetlenül Szűccsel érintkezett. [...]

Péter Gábor soha nem írásban adott utasítást, Rákosi is igen ritkán vetemedett ilyesmire, akkor is az ún. kis céduláit Péter Gábor legfeljebb megmutatta annak, akire ez tartozott, de a kezéből soha ki nem adta. Én tehát ezt az állításomat nem tudom bizonyítani, de mindezt az 1954–57 közötti illetékes párt-, ügyészi és bírói szervek előtt elmondtam, és állításomat soha senki nem vonta kétségbe.

Péter Gábor
Péter Gábor
Szakasits Árpád
Szakasits Árpád

Schiffert kegyetlenül megverték, mert Rákosinak az volt a mániája, hogy ő Szakasits rossz szelleme, és különösen ingerelte Rákosit, hogy semmilyen vádat nem vállal. Ott voltam többedmagammal Péter Gábornál, amikor Schiffert magához hívatta, és tegezve közölte vele, hogy „személyesen Rákosi elvtárstól van felhatalmazásom, hogy szükség esetén megveresselek”.

Véletlenül szereztem tudomást arról is, hogy Ries Istvánt olyan kegyetlen módszerek alkalmazásával hallgatták ki, amelyre az ÁVH-n 1946 óta nem volt példa. Ries fizikai bántalmazására – amíg én az ügyben benne voltam – semmiféle utasítás nem érkezett.

Szakasits Árpád leleplezését elhittem. Voltak dokumentumok, ő maga Rákosinak beismerő vallomást tett – miért ne hittem volna el? Azt persze nem hittem el, hogy ezek mind angol kémek és horthysta ügynökök, de a Szakasits-ügynek a kezdeti részét elhittem, hiszen készen kaptam a bizonyítékokat.

Aztán kikerültem a szocdemek ügyéből, mert Moszkvába kellett mennem Péter Gáborral, és utána lettem a – szovjet kezdeményezésre létrehozott – hírszerző főosztály vezetője. Akkor még javában folytak a kihallgatások, még meg sem kezdődött a vádirat elkészítése. Itt kell megjegyeznem, hogy nincs egyetlen bíró, ülnök vagy ügyész, akikkel én személyes kapcsolatba kerültem volna akár a koholt, akár bármilyen más pereknek a kapcsán.

Az új beosztásomat megkönnyebbüléssel fogadtam. A volt baloldali szociáldemokrata vezetők ügyében szerzett tapasztalataim több mint elegendők voltak ahhoz, hogy a továbbiakban legalább távol tartsam magam az ilyen vizsgálatoktól. Sajnos morálisan megbuktam, elsősorban az ilyen megbízással együtt járó hatalmi befolyástól megszédülve. Megérkeztek ugyan Filatov ezredes vezetésével a szovjet tanácsadók, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hírszerzési főosztály működését elindítsák és betanítsanak minket a hírszerzői munkára, de közben elkezdődött egy belső ÁVH-s ügy Szücs Ernő ellen, aki már nem volt Péter Gábor első helyettese, mert lejjebb került, a katonai elhárítást vezette. Ha jól tudom, a tábornokok, főtisztek ügyét vette át Janikovszkytól, mint a katonai elhárítás vezetője.

Ez idő tájt hívatott Péter Gábor. Amikor megérkeztem, a szobájában már ott ült mellette Jevdokimenkó MGB-ezredes, főtanácsos és Szücs Ernő orosz felesége, aki nekem az operatív technikán mérnökként a beosztottam volt. Péter Gábor arra kért, hogy tolmácsoljak neki. Jevdokimenkó ekkor azt mondta Szücs feleségének: „Az ön férje ellenség!” Ez engem úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.

Péter végül úgy döntött, hogy a vizsgálati rész operatív irányítása Károlyi Mártonnál marad, de én, a hírszerzési főosztály szervezése mellett, vegyem át a vizsgálat vezetését, mivel ehhez Jevdokimenkó makacsul ragaszkodott.

Ebben az ügyben nagyjából ugyanazok dolgoztak, mint a Rajk- és a szocdemügyben. Kivéve a letartóztatottakat. De nem találkoztam olyan emberrel, aki ne azt mondta volna, hogy sok mindent elhiszünk az Ernőről, sok kifogásunk is van ellene, de hogy az Ernő angol ügynök lenne, azt nem hisszük el.

Abban mindenki egyetértett, hogy nem lehet igaz, amivel Szücsöt vádolják. De ha Szücs mégis angol kém, akkor lehet, hogy a korábbi ügyekben megtévesztette és félrevezette az ÁVH-t és a pártot.

Károlyi Márton hallgatta ki Szücs Ernőt, de lehet, hogy a testvérét, Miklóst is. Károlyival abban maradtunk, hogy fölveti Szücs Ernőnek a kételyeinket a korábbi ügyekkel kapcsolatban, hiszen azokban Szücsnek aktív szerepe volt. Szücs azt mondta Károlyinak, hogy több kérdésben hibásnak, felelősnek érzi magát. Károlyi megbeszélésünk alapján felkérte, hogy írjon ezekről az ügyekről. Ennek nyomán megszületett Szücs Ernőnek egy önkritikus írása, amelyben – emlékezetem szerint – felelősséget vállalt bizonyos „túlkapásokért”. Például azért, hogy Marosánból rendőrspiclit csináltak, de felelősséget vállalt a tábornokok ügyében is. Ez a Szücs Ernő-írás reggel, a szokásos napi jelentéssel együtt Péter Gáboron keresztül elment Rákosihoz, anélkül hogy ezt bárkivel előre megbeszéltük volna, illetve az egészre engedélyt kértünk volna. Károlyi vezette a kihallgatást, tehát ő kapta meg, Károlyitól megkaptam én, továbbadtam Péter Gábornak, és Péter Gábor eljuttatta Rákosihoz. Ennek az írásnak a nyomán még aznap robbant a bomba. Késő délután, már a „normális” munkaidő után, Péter Gábor áthívatott engem és Károlyit, és közölte, hogy Szücs írásától Rákosi tajtékzott. Péter Gábort felelősségre vonta, hogy ki adott engedélyt, ki hatalmazott fel minket arra, hogy olyan ügyekkel foglalkozzunk, amelyeket a párt egyszer már lezárt. Péter Gábor ezt követően körülbelül a következőket mondta: „Rákosi elvtárs arra adott parancsot, hogy ha kell, napokig úgy verjék őket, hogy ropogjanak a csontjaik, mindaddig, amíg nem ismerik el, hogy angol kémek.” Azt válaszoltuk Károlyival, hogy Szücsöt ismerjük, és tudjuk róla, hogy ő nem olyan ember, akinél bármilyen verés eredményre vezetne. Péter közölte, hogy neki is ez a véleménye, de Rákosi parancsát végre kell hajtani. Megkérdeztem Pétertől, hogy ebben mi a szerepünk. „Közöljétek az üzenetet Szücs Ernővel és Szücs Miklóssal, a többiről majd én gondoskodom.”

Szücsékkel a letartóztatásuk után már nem találkoztam. Károlyi Márton folytatta a kihallgatásokat, én csak tőle értesültem, hogy mi történt. Szücs Miklóssal pedig soha nem találkoztam. Ekkor azonban fölhívattam Szücs Ernőt, és szó szerint átadtam neki Rákosi Péter Gábor által közvetített üzenetét. Szücs erre azt válaszolta: „Én nem fogok olyan vádat elismerni, amit nem követtem el, s úgy látszik, kár volt hallgatni rátok, és megírni, amit megírtam.”

Péter Gábor válogatta ki azokat az embereket, akikre rábízta Szücsék megveretését. Biztos, hogy Princz Gyula volt a vezetőjük, és az is biztos, hogy közöttük volt Péter Gábor szárnysegédje, Kovács József, aki Péter Gábor mellett az egész illegalitást igen bátran csinálta végig. Többen is voltak, de másra már név szerint, pontosan nem emlékszem. Ezek a verés szakemberei voltak, de tudtommal korábban még senkit nem vertek halálra. Károlyival mi teljesen bénán és tehetetlenül ültünk a szobánkban, amikor egy óra elteltével jelentették, hogy a Szücs testvérek rosszul lettek, orvosra van szükség! Meglepetésünkre ott volt még az épületben Bálint István, az ÁVH főorvosa és helyettese, Körösi Andor. Bálint megvizsgálta Szücséket. Amikor visszajött, Károlyi jelenlétében a következőket mondta: „Megvizsgáltam őket, adtam nekik injekciót, nincs semmi komoly baj, egy óra múlva folytatni lehet a verést.” Nem telt el egy óra sem, a verés nem folytatódott, amikor a verőemberek jelentették, hogy nagy baj van. Újra hívtam Bálintékat. Megállapították, hogy mind a két ember halott. Bálint azt jelentette, hogy a halál oka harmadfokú égési seb, amely az egész testükre kiterjedt. Azonnal jelentettük a történteket Péter Gábornak és Jevdokimenkónak. Jevdokimenkó semmi megjegyzést nem tett, és soha-soha többé a Szücs-ügy iránt nem érdeklődött. Péter Gábor is csak annyit mondott, hogy másnap reggel legyünk nála. Másnap reggel Bálint doktor már azt állította, hogy mind a két Szücs súlyos szívbeteg volt, ezért haltak bele a verésbe. Ezt a fejleményt nem értettem. És azt sem, hogy az ÁVH profi verőinek a kezei között miért következett be a haláluk.

Az ÁVH-n eltöltött tíz év alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor hazamentem, és a feleségemnek elmondtam, mi történt. Előtte bementem a fürdőszobába és sírtam. Nem elsősorban Szücs Ernőt sirattam, hanem akkor döbbentem rá, hogy mibe keveredtem bele, és hogy ezt meg kellett volna akadályoznom! De hogy tudtam volna megakadályozni? Mi az én szerepem abban, hogy ez a két ember elpusztult? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, de nem tudtam rájuk megnyugtató választ adni. Végső soron azt éreztem, hogy nem vagyok felelős azért, ami a Szücsékkel történt. Mert itt valami rajtam és Károlyin kívül, a kulisszák mögött is lezajlott.

Már csak a börtönben találtam magyarázatot a Szücs testvérek halálának okára. Mai fejjel és mai ismereteim szerint, végigtekintve a sztálini rémuralomnak ezen a szakaszán, arra a megállapításra jutottam, hogy mindig sorra kerültek azok is, akik az erőszakszervezetek élén álltak. Ha végignézzük a sort, akkor a kép igen tragikus. Kivégezték azt a Rajkot, aki szívvel-lélekkel együttműködött a szovjet állambiztonsággal, öngyilkosságba hajszolták Zöld Sándort, meggyilkoltatták Szücs Ernőt, aki a fő bizalmasuk volt, sorra került Kádár János mint belügyminiszter, de elpusztították Ries Istvánt is, s végül Péter Gábor és Décsi Gyula is börtönbe került. De hiszen ez zajlott közel negyed évszázadig a Szovjetunióban is! [...]

1953 után, amikor a meggyilkolt vagy bebörtönzött kommunisták ügyében megkezdődtek a felülvizsgálatok, többször javasoltam, hogy beszéljünk a Szücs testvérek ügyéről is, de a kezdeményezésemet mindig visszautasították. Attól kezdve meggyőződéssel állítom, hogy Szücsék tudatos gyilkosság áldozatai, és letartóztatásuknak a fizikai megsemmisítésük volt az egyetlen célja. Kértem azt is, hogy beszéljünk a szocdemügyről, de ezt is mindenki elhárította, mégpedig azzal, hogy a szocdemeket nem fogják rehabilitálni. Szücsék esetében javasoltam, hogy exhumálják a holttesteket, mert akkor ki lehet zárni például a mérgezést, de nem tették meg.

Szücs Ernő azért vált rendkívül veszedelmessé, mert ő be volt avatva a koholt perek kulisszatitkaiba, és ha beszélni kezd, leleplezi Rákosit, Péter Gábort és a szovjeteket is. Mindenkit magával rántott volna. Rákosi tulajdonképpen saját védelme érdekében adhatta ki az utasítást a meggyilkolásukra, nyilván Jevdokimenkóval egyetértésben, vagy fordítva.

Már a szocdemügyben is erős kételyeim voltak, a Szücs-ügyben egyáltalán nem hittem. Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy amit én tettem, azt nem parancsra tettem! És nem félelemből tettem. Amikor elkövetkezett Kádár és Kállai Gyula letartóztatása, újra létrehoztak egy külön vizsgálati csoportot, és kijelöltek egy ún. pártbizottságot, amelynek vezetője apám, Farkas Mihály, két PB-tagja pedig Kiss Károly, a KEB elnöke, valamint Kovács István, ekkor a KV káderosztályának a vezetője, mindketten a PB tagjai. Az ÁVH részéről én lettem az ügy politikai vezetője, a vizsgálat operatív részét pedig Károlyi Márton vezette. Én a megbízást semmiképpen nem akartam vállalni, hogy mégis elvállaltam, abban apámnak volt végzetes szerepe, amit nekem, huszonöt éves felnőtt embernek mindenképpen el kellett volna hárítanom. Nem gondoltam arra, hogy az apám belekever egy ilyen mocskos ügybe.

Kovács István és Kiss Károly részvétele pedig külön garanciát jelentett, hiszen ők Kádár régi harcostársai voltak. Amikor a feladatot megkaptam, rendkívül óvatos voltam, és azt kértem, hogy Kádár kihallgatója olyan személy legyen, akinek eddig semmilyen vizsgálathoz nem volt köze: az ÁVH pártbizottságának függetlenített munkatársát javasoltam erre a feladatra, aki – szerencséjére! – nagyon hamar elkerült onnan.

A Zöld család öngyilkossága, illetve kiirtása volt az indoka Kádár és Kállai letartóztatásának, mert a trojka azt feltételezte, hogy vagy megszöknek egy nyugati követségre, vagy ők is öngyilkosok lesznek. Kádárral és Kállaival szemben kezdetben semmi konkrét vád nem volt, és úgy nézett ki, hogy a letartóztatás valóban csak preventív intézkedés.

Ez az ügy hazai kezdeményezésre történt, de nyilvánvalóan Moszkva utólagos jóváhagyásával, legalábbis Kádár személyét illetően, szovjet tanácsadók itt is működtek, de ekkor valóban csak tanácsadókként.

Úgy tudom, hogy a vádpontok Rákosi szellemi termékei voltak, de Farkas Mihály, a bizottság tagjai, és Péter Gábor is hozzátettek. Rákosi végig nagyon türelmetlen volt.

Egy alkalommal Péter Gábor magához hívatott. Nála volt Farkas Mihály is. Kijelentette, hogy Rákosi nagyon elégedetlen, és követeli, hogy még aznap le kell leplezni Kádárt mint rendőrspiclit. A feladatot rám osztották ki. Én tiltakoztam, azon az alapon, hogy nincs rá semmi bizonyítékom, de Farkas Mihály arra hivatkozott, hogy Rákosi elvtárs üzeni: a végére kell már járni ennek az ügynek, hiszen ma már világos, hogy a Kádár-ügy a Rajk-ügy folytatása.

Egyetlenegyszer hallgattam ki Kádár Jánost, sem előtte, sem utána mint kihallgató nem találkoztam vele. Az általam foganatosított Kádár-kihallgatásra egy olyan szobában került sor, amelyben rejtett mikrofonok voltak elhelyezve, és egy szomszéd szobában Farkas Mihály, Péter Gábor és Károlyi Márton hallgathatták Kádár kihallgatását, és ennek a rögzítése is megtörtént. E kihallgatás alapján jegyzőkönyv nem készült, és az 1957-es peremben a hangszalagról visszagépelt anyagból hajlandó volt a bíróság részleteket felolvasni, de ezek rám nézve nem voltak terhelőek. Farkas Mihály azzal a tanáccsal segített, hogy a pártfelosztásból induljak ki, de nem állt rendelkezésemre semmi dokumentum.

Kádárnak megmondtam, hogy Rákosi utasítására vagyok itt, és arról az egyetlen kérdésről kívánok vele beszélni, hogy miért oszlatta fel 1943-ban a pártot. Kádár tiltakozott, és azt mondta, ha így folytatódik az ügy, akkor valótlan dolgokat lesz kénytelen mondani. Én azt válaszoltam, hogy ne találjon ki valótlan dolgokat, hiszen amit mond, nem nekem mondja, hanem Rákosi elvtársnak. Kádár János ekkor beismerő vallomást tett, vállalta a rendőrspicliséget. Amikor kijöttem Kádártól, Péter Gábor megkérdezte, hogy szerintem igaz-e, amit mondott, de én csak a vállamat rándítottam. Farkas Mihály azonban nagyon meg volt elégedve a kihallgatással. Éjjel a hangfelvételt legépelték, és reggel elküldték Rákosinak. Másnap Károlyi Márton – Kádár kihallgatója – jelentette, hogy Kádár visszavonta a nekem tett vallomását. Ezt Péter Gáboron keresztül írásban jelentettük Rákosinak. Ezt követően Péter Gábor a Gyorskocsi utcában kért egy olyan szobát, amelyik úgymond lehallgatásmentes, és ott négyszemközt beszélt Kádárral. E beszélgetés után Kádár újra vállalta Károlyi Mártonnak mindazt – már jegyzőkönyvben –, amit nekem elmondott, és amit előtte egyszer Károlyi Mártonnak visszavont.

Amikor a börtönben együtt voltunk Péter Gáborral, megkérdeztem tőle, hogy mit mondott Kádárnak ezen a beszélgetésen, de nem volt hajlandó válaszolni. [...]

Mivel a vádakra semmi bizonyíték nem volt, és az alkalmazott módszereket nem voltam hajlandó már elfogadni, Károlyi Márton volt az első, akinek azt mondtam, hogy tovább nem folytatom. Károlyi válasza – mai szemmel nézve – tragikus volt. Azt mondta, hogy könnyű nekem, mert én visszamehetek a hírszerzésre, de neki ott kell maradnia a vizsgálati főosztályon. És ekkor végre Filatovon keresztül sikerült elérnem, hogy a vizsgálattól – hónapokkal a vádirat elkészítése előtt – visszamenjek a hírszerzésre.

1951–52-ben a hírszerzési főosztály káderállományát alakítottuk ki. Mint a hírszerzési főosztály vezetőjének gyakran kellett Péter Gáborhoz fordulnom konkrét ügyekben jóváhagyásért. Ennek során két dolgot tapasztaltam. Az egyik, hogy semmilyen kritikus szituációban nem vállalta a döntést, mindig csak továbbította a kérdést Rákosinak. De amikor bonyolultabb kérdésekben mégis kénytelen volt állást foglalni, akkor gyenge szellemi kvalitásokról tett tanúbizonyságot, a kivételes memóriájától eltekintve. Korábban azonban nem volt alkalmam ilyen jellegű megfigyelésekre. Mégis, 1952-ig Péter Gábor közelebb állt hozzám, mint az apám. 1952-ben azonban a viszonyunk nagyon megromlott. Ennek kezdeményezője Péter Gábor volt. Akkor nem tudtam, de ma már tudom, hogy miért. Péter kapcsolatai az emberekkel mindig úgy változtak, ahogyan Rákosinak. És ez mindig kisugárzott az illető családjára is. A háttérben apám és Rákosi viszonyának megromlása állt.

1953 januárjának első napjaiban kezdődött a Péter Gábor-ügy. Valamikor január elején bementem Péter Gábor szobájába, és Péter íróasztalánál Piros Lászlót találtam, aki barátságosan közölte, hogy lám, én is milyen naiv voltam, be voltam csapva, mert Péter Gáborról kiderült, hogy amerikai kém. Átküldött Rákosihoz, aki azonnal támadott: „Mondtam én mindig, hogy nem szabad egy ilyen fiatal, tapasztalatlan és naiv embert a hírszerzési főosztály élére állítani. Tudja maga, mi történt? Lelepleztünk egy kémbandát! S tudja, mi a legnagyobb baj? Hogy a maga nyugati vezető hírszerzői, akikről azt hitte, hogy magának dolgoznak, azok a Péter Gábor összekötői voltak az amerikai hírszerzéshez.” Felsorolt nekem négy nevet (még aznap megtudtam, hogy közülük hármat már letartóztattak),3 és arra szólított fel, hogy Pirosnak tegyek írásos jelentést róluk.

Megírtam a kért jelentést, de egyetlen olyan betűt le nem írtam, amely bármilyen vád vagy gyanúsítás alapjául szolgálhatott volna.

Rövidesen megjelent az ÁVH-n Vég Béla, aki Dékán István és Piros László mellett a Péter Gábor-ügy operatív vezetője lett. Január második felében pedig Farkas Mihály helyére a Moszkvából hazatért Gerő Ernő került. Később megtudtam, hogy az MGB „leleplezte” – Szücsékhez hasonlóan – Péter Gábort és társait is. Dékán egy idő után megbízott a kiértékelésben való részvétellel. Talán két hétig voltam a kiértékelő csoportban, és elég sok mindent megtudtam. Hallottam, hogy Rákosi szerint ez az ügy sokkal szélesebb és veszélyesebb, mint a Rajk-ügy.

Moszkvában már lezajlott a cionista per,4 Prágában a szintén cionista felhangú Slansky-per,5 és ha nem következik be Sztálin halála, akkor ebbe a perbe (kivéve Rákosit és Gerőt) szerintem a pártvezetés összes zsidó tagja bekerült volna.

Azok a pártkáderek voltak a legaktívabbak, akik „az ÁVO-n eluralkodott avantgardizmust letörendő” lettek odahelyezve. Vég Béla személyesen is kihallgatta Péter Gábort, és egy alkalommal engem is magával hívott. Ennek a kihallgatásnak van utótörténete is, mert Péter Gábor – már 56 után – azt mondta nekem a börtönben, a Gyorskocsi utcában, hogy „egy dologért neheztelek rád, Vladi, amiért lekentél nekem egy pofont”. Itt van egy másik pofon, amivel Péter Gábor vádolt engem, teljesen alaptalanul, hiszen nem követtem el, szemben az elsővel, amelyet én elismerek, de aki kapta, az tagadta. Péter ragaszkodott hozzá, hogy én lekevertem neki egy pofont, azzal együtt, hogy hajlandó volt megbocsátani érte.

Péter nagyon össze volt törve. Későbbi elmondása szerint iszonyúan bántak vele is és a többi letartóztatott kollégákkal is. Piros maga is serényen részt vett a kihallgatásokban, de hozzá hasonlóan a már említett kiemelt pártkáderek is nagyon aktívak voltak, esetenként gumibottal a kezükben vettek részt a vizsgálatban.

Ennek az ügynek a kapcsán lett öngyilkos Száberszky József, mert Kovács István magához hívatta – ezt magától Kovács Istvántól hallottam –, és Rákosi nevében azt a kérdést tette fel, hogy Száberszky miért javasolta a pártba a rendőrspicli Péter Gábort. Száberszky tapasztalt ember volt, tudta, mi vár rá, ha tőle ezt kérdezik. Ezután visszament a PM-be, és szolgálati fegyverével szájon lőtte magát.

Szörnyű volt, hogy az ÁVH vezetői közül többeket letartóztattak! Abban teljesen biztos voltam, hogy Péter Gábor nem kém, és hogy a többiek elleni ilyen vádak sem igazak. Akkorra már teljesen összekuszálódott bennem minden. Teljes képtelenség volt például a számomra, hogy a főosztályom munkatársai CIA-összekötők! Bár emberileg különböző módon értékeltem őket, megbízhatóságukért tűzbe tettem volna a kezemet, és ezt le is írtam. [...]

Annyira semmi közöm nem volt ehhez az ügyhöz, hogy soha semmilyen formában érdemi fórumon ellenem föl sem merült, még kérdések formájában sem.

Csak 1953 júniusában tudtam meg, hogy ez cionista pernek készült. Sztálin halála fordulatot hozott a letartóztatottak életében, de a per előkészítésében is, mert váratlanul megérkeztek Moszkvából a magyarul tökéletesen tudó államvédelmisek, minden letartóztatottal beszéltek, de csak nagyon nehezen tudták Péterrel, Décsivel, Timárral elhitetni, hogy nem beugratás, amikor arra igyekeznek rábírni őket, hogy vonják vissza a vallomásaikat. Péterék ugyanis azt hitték, hogy újabb trükkről van szó. Csak napok után értették meg, hogy valóban megváltozott a helyzet; akkor viszont a remélték, hogy hamarosan kikerülnek a börtönből.

A magyar vezetők Moszkvába rendelése után6 – ahol Berija volt Rákosi politikájának a legkeményebb bírálója – megint változott a helyzet. Az 1953. júniusi határozat után mindenki menekült a felelősség elől. Sokszori konzultáció történt Moszkvával, és állítólag Vorosilov ötlete volt, hogy ha Péter Gábor úgyis börtönben van, rá kell kenni a felelősséget, és ekkor született meg a Péter Gábor és bandája koncepció. A legtöbb letartóztatottat már 53 őszén kiengedték, de azokat benn tartották, akik valaha is vizsgálati vonalon dolgoztak. Timárt, Décsit, Princzet, Károlyit, Vajda Tibort, valamint Bálint doktort – de valószínűleg nem teljes a névsor – akkor nem engedték ki. Természetesen Péter Gábort sem.

Nonn György legfőbb ügyész 1956-ban tartott egy beszámolót az Országgyűlés előtt ebben az ügyben és becsapta az országot! Mert nem a törvénysértések miatt tartóztatták le és ítélték el őket! Péter Gábor ellen a fő vád – népellenes bűncselekményként –, hogy mint a KV tagja megszavazta a 43-as pártfeloszlatást. Rákosi újra nagyon ravasz volt, mert emögött nyilvánvalóan az állt, hogy Kádárt ne lehessen politikailag rehabilitálni. Mindez 1953 júniusa után történt! Ugyanis ha Péter Gábort azért el lehet ítélni, mert megszavazta a pártfeloszlatást, akkor Kádárt nem lehet rehabilitálni. Tehát az ÁVH-sok nem a koholt perek miatt lettek elítélve. Csak 1957-ben nyújtotta be Szénási, az akkori legfőbb ügyész a perújítási javaslatot, vonta vissza a régi vádat, és következett a felelősségre vonás a törvénysértésekért, amelyeknek csak a munkásmozgalmi emberek elleni koholt nyomozások és perek minősültek. [...]

Farkas Mihály egyetértett a Nagy Imre nevével fémjelzett új szakasz politikájával, de nyilván nem lehetett volna a koncepciós perek fölszámolásának az élharcosa. Ugyanakkor benne a legerősebb motiváció a Szovjetunióhoz való hűség volt. Ezzel talán magyarázható, hogy miért áll őszintén a Moszkva által kijelölt Nagy Imre mellé.

Amikor Rákosiék újra felül tudtak kerekedni, akkor Farkas Mihály, a hithű moszkovita, cserbenhagyta Nagy Imrét, és vákuumba került. Így mindkét fél joggal árulónak tartotta. Már amikor Nagy Imre mellé állt, Rákosiék elkezdték kitervelni és megvalósítani a Farkas Mihály elleni koncpolitikát. Bizonyítékok vannak rá, hogy már 1954 végén, amikor Farkas Mihály KB-titkár és PB-tag, Dékán István személyesen elment a Gyűjtő Kisfogházába, és azt mondta Péter Gábornak, hogy: „Nem fogja magát többé Farkas Mihály megbilincselni.” Péter válasza, hogy őt nem Farkas bilincselte meg, hanem Boda ezredes, Rákosi testőrparancsnoka. És ekkor kezdődtek a vallatások Farkas Mihály szerepéről, vagyis a bűneiről ezekben az ügyekben, de úgy, mintha ezeket mind egyedül Farkas Mihály követte, követhette volna el, a legszigorúbban megtiltva bárkinek, elsősorban Rákosi nevének megemlítését.

Farkas Mihály
Farkas Mihály
Farkas Vladimir őrnagyi egyenruhában
Farkas Vladimir őrnagyi egyenruhában

Megindult a gépezet, és készültek a különböző anyagok, amelyekben Rákosi neve elő sem fordult a törvénysértésekkel kapcsolatban. Csak Farkas Mihály neve forgott. Ezt a vizsgálatot Piros és Dékán vezetésével végezték, de bekapcsolódott a Legfőbb Ügyészség is. A koncpolitika forgatókönyve tovább gazdagodott. Nem volt nehéz a börtönben ülő Károlyi Mártont és Princz Gyulát a BM vezetőinek arra rávenni, hogy követeljék Farkasék letartóztatását. Közben elkezdődött az én „meghallgatásom” is. Itt kell megjegyeznem, hogy időközben közöltem Gerővel, hogy el akarok menni az ÁVH-tól. Gerő ridegen annyit mondott, hogy csak akkor mehetek el, ha a párt úgy döntött. Aztán bekövetkezett az ÁVH-nak a BM-hez való formális csatolása, a hírszerzési főosztályból osztály lett, és ennek előbb a Péter-ügyben karriert csinált Gazdig Gyula, majd Hárs István lett a vezetője, és én voltam az első helyettes egészen 1955 februárjáig, amíg el nem kerültem az ÁVH-tól. [...]

Elkezdtem gondolkozni, hogy uramisten, miben vettem én részt?! Hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént? 1954-ben kezdtek kijönni a koholt perek áldozatai a börtönből, s köztük olyanok is, akiknek az ügyéhez nekem is volt közöm. Úgy éreztem, hogy elemi kötelességem lenne ezeket a meghurcolt embereket megkeresni. Erre azonban nem kerülhetett sor, és nem miattam, hanem mert engem ebben megakadályoztak. Ekkor már elkezdődött ellenem a rágalomhadjárat, aztán egyre inkább erősödött és szinte pogrommá fajult. A rágalmak ellen legfeljebb úgy tudtam volna védekezni, ha mindenkit külön megkeresek, és elmondom, hogy mi nem igaz, de ez több okból teljesen lehetetlen lett volna. Rehabilitációs tárgyalásra is csak egyetlen esetben idéztek meg tanúként, Justus Pál esetében.

Még szabadlábon voltam, amikor a politikai vezetésben már kialakult a Farkas Mihály–Farkas Vladimir bűnbakkoncepció. 1956 nyarán a Nonn György vezette Legfőbb Ügyészség kezdte el ennek alapján gyártani azokat a tendenciózus jegyzőkönyveket, amelyek aztán majd az 1957-es ítélethez vezettek.

A bűnbak- és koncpolitikának nevezett folyamatnak a kezdete Piros Lászlóhoz nyúlik vissza. A következő állomás a folyamatban az ellenem indított fegyelmi a Partizánszövetségben. Elvben minden olyan tag ellen eljárást kellett volna indítani, akik az ÁVH-n a koholt perekben részt vettek, de ez nem történt meg. Csak ellenem indult vizsgálat! Ekkor már világos volt a számomra, hogy senkit nem érdekel az igazság. Csak a kommunisták ellen lefolytatott pereknek hétszáz áldozatuk volt, hát hogyan lehetett ezt mind az én nyakamba varrni? Végül egy sor rágalom alapján és megengedhetetlen módon kizártak a Partizánszövetségből. Ez azért volt fontos és megalázó szakasza a folyamatnak, mert Rákosit nem merték közvetlenül támadni, és rajtam keresztül Farkas Mihályt egyre mélyebben bele lehetett rántani az ügyekbe. Ezt nem az apám védelmében mondom, akit Rákosi után a legfőbb felelősnek tartok a Rajk- és Kádár-ügyért, valamint a tábornokok elleni koholt vádakért és perekért, tehát a kivégzésekért, valamint a börtönévekért ugyanúgy, mint az ezzel okozott iszonyatos erkölcsi és politikai károkért.

Anyósom, Andics Erzsébet 1956 tavaszán elment Rákosihoz, és azt mondta neki, hogy a közhangulat elsősorban nem Farkas Vladimir fejét kívánja, hanem a Rákosiét. Rákosi magabiztosan és cinikusan azt válaszolta, hogy majd gondoskodik róla, hogy ennek a döglött kis oroszlánkölyöknek a fejével megelégedjenek.

Ne feledjük, hogy az MDP KV jóváhagyásával a koholt perek felülvizsgálatát irányító háromtagú bizottságnak 1956. október 23-ig Gerő volt a vezetője és 1956. július 18-ig még Rákosi az egyik tagja.7 1956 márciusában az a KV, amely korábban megállapította Rákosi felelősségét a koholt perekkel kapcsolatban, kiküldött egy bizottságot Farkas Mihály ügyében. De közülük csak Apró lehetett volna tagja egy ilyen bizottságnak, mert a többiek valamilyen módon mind kompromittálva voltak a törvénysértések ügyében.8

Én egy olyan eljárást tartottam volna tisztességesnek, amilyet a Dubček-féle vezetés csinált 68-ban. Kivizsgálni az összes politikai pert, személyekre való tekintet nélkül, szemben ennek a bizottságnak a koncepciójával, amely előre eldöntötte, hogy nem a koholt perek kivizsgálásával fog foglalkozni, hanem Farkas Mihály-ügyet kreál, amely azonban az összes törvénysértésnek csak egy részére terjed ki. A bizottság és a jelentést jóváhagyó KV által kijelölt mederben folytatódott a koncpolitika 1956 után is, és lényegében változatlan maradt a mai napig.

Rákosi 1956. júliusi leváltása sem jelentett ebben a folyamatban változást, hiszen Gerő lett az első titkár! Csak annyira futotta, hogy Farkas Mihályt kizárták a pártból. De már előtte elkezdődött az egyes kiválasztott vezető ÁVH-sok kizárása is. Ezek között lettem volna én is, de mert ragaszkodtam ahhoz, hogy tanúként jelenjen meg Rákosi, Gerő, Kádár és mások is, az én fejemet a júliusi KV-ülésre még nem tudták tálalni, hiába tárgyalt velem a KEB több órán keresztül. Végül augusztusban a kért és megígért tanúk meghallgatása nélkül mégis kizártak, de jellemző módon Kiss Károly sajnálkozva azt mondta, hogy a párt most nem tud más határozatot hozni. Elismerik ugyan, hogy nem ellenséges szándékkal cselekedtem, és még arra is felszólított, hogy ne legyen üldözési mániám.

Amikor a PB kiadta az utasítást a letartóztatásomra, valaki megkérdezte Kiss Károlyt, hogy mi ennek a jogi alapja. Kiss Károly válasza a kontinuitást példázza, mert azt mondta, hogy az ÁVH a múltban is mindig talált alapot a letartóztatásra, most is találjon. Ugyanaz a Kiss Károly mondta ezt, aki úgy búcsúzott el tőlem, hogy végezzem tisztességesen a munkámat, és akkor visszakerülhetek a pártba.

1955 februárjában saját kérésemre jöttem el az ÁVH-tól. 1946 októbere és 1955 februárja között a legmagasabb beosztásom főosztályvezető, rendfokozatom alezredes volt. 1950-től 1952-ig tagja voltam az ÁVH kollégiumának és több éven át az ÁVH MDP pártbizottságának. Amikor kiléptem az ÁVH-tól, sor került az országból való második eltávolítási kísérletre. Behívattak a pártközpontba, és döntésként közölték, hogy Vietnamba megyek ügyvivőnek. Néhány nap múlva viszont azt ajánlották fel, hogy folytassam tanulmányaimat a Lenin Intézetben, teljes fizetéssel. 1956. márciusban a KV-ülésén azonban akadt, aki fölvetette, hogy micsoda állapot, hogy én az állam pénzén tanulok, míg korábbi beosztottam, Károlyi Márton tizenkét évi börtönbüntetését tölti. Így innen is kiraktak. Ezután kerültem a Telefongyárba, kooperátori beosztásba. [...]

Nem készültem a letartóztatásomra, de nem is lepett meg. A Markó utcába vittek, ahol Bakos Pál, volt ÁVH-s, a Legfőbb Ügyészség különleges ügyosztályának vezetője azzal fogadott, hogy: „Vladi, nem a mi kezdeményezésünkre történt a letartóztatásod, hanem párthatározatra. Mi tudjuk, hogy nem ezt érdemled.” Október 11-én jelent meg az újságban, hogy velem együtt kiket tartóztattak le.9 Faludi Ervin kivételével a többieket november 4-e után szabadon engedték, mert az Elnöki Tanácstól kegyelmet kaptak. Faludit pedig – az ügyészek szerint – azért kellett benntartani, hogy ne egyedül üljek a vádlottak padján. 1956. november 4-e után már egyetlen ÁVH-s tisztet sem tartóztattak le. Az ördögi forgatókönyv része volt, hogy engem egy nappal a Rajk-temetés előtt tartóztattak le, így a legegyszerűbb újságolvasóban is összekapcsolódhatott a Rajk-ügy és az én nevem. A pogromhangulatban lefolytatott vizsgálat során egyetlen halálos ítélettel kapcsolatban sem merült fel még a gyanú árnyéka sem velem kapcsolatban. De azok, akik a legsúlyosabb törvénysértéseket elkövették, többségükben szabadon éltek, és egyesek fontos beosztásokban dolgoztak tovább.

Dr. Kovács István katonai főügyész-helyettes vezette az ellenem folytatott vizsgálatot, kezdetben nagyon merev volt, de közölte, hogy semmi főbenjáró bűnnel nem vádolnak, és semmi olyan adat nincs a birtokukban, hogy én bármi törvénysértőt kezdeményeztem volna. Azt is közölte, hogy nekem nem volt jogom nem végrehajtani az ÁVH altábornagy rangú vezetőjének a parancsát, csak a végrehajtás után tehettem volna észrevételt. Azonnal közöltem dr. Kováccsal, hogy én ezzel soha nem fogok védekezni. Azt is korrekten közölte, hogy lehetnek olyan vádpontok, amelyek már elévültek, például ha becsméreltem vagy fenyegettem volna valakit. Naponta folyt a kihallgatás, és bennem még mindig a pártszerűség dolgozott. Az járt a fejemben, hogy a párt és a Szovjetunió érdekeit figyelembe véve miről beszélhetek és miről nem, ezért kértem, hogy beszélhessek valakivel a párt vezetői közül. Nonn György jött be hozzám, ami azért tragikus, mert az ellenem folytatott hecckampányban két személynek volt meghatározó végrehajtó szerepe: Piros Lászlónak és Nonn Györgynek. Október 23-ig körülbelül 45-50 oldalnyi jegyzőkönyv készült, ami egy ilyen ügyben szinte semmi.

Tudtam, hogy apámat is letartóztatták, holott a pártból való kizárásával (párthatározattal) lezártnak tekintették – legalábbis akkor – az ügyét. Azt is felajánlották neki, miként Rákosinak is, hogy menjen ki családjával együtt a Szovjetunióba. Ezt ő megtagadta, és azt mondta, hogy amit elkövetett, azt itt követte el, és azért vállalja a felelősséget. Ezt tisztességes álláspontnak tartottam. Persze akkor nem tudhatta, hogy mindenért neki kell felelnie a Rákosi-rezsim politikai vezetői közül. November 4. után bejött hozzám dr. Kovács alezredes, aki elmondta, hogy a történelem elsöpörte a Rákosi-rendszert, és azután, hogy megismerte az ügyemet, nem vállalja a perben az ügyész szerepét. Közölte, írásbeli javaslatot tett, hogy az Elnöki Tanács engem eljárási kegyelemben részesítsen. Azonban dr. Kovács alezredes javaslata ellenére folytatódott az ügyem. Rákosi kezdte meg ellenem a koncpolitikát, de ez folytatódott 1956. november 4-e után is. Ennek egyik kiemelkedő állomása a Népszabadság egy december 18-i cikke, amelyet én csak januárban olvashattam. Az a címe, hogy „Soha többé önkényt”, és mint szerkesztőségi cikk jelent meg, de tudom, hogy Szabó László a szerzője. Az elvi mondandójával messzemenően egyetértettem, de van benne egy bekezdés, amely így hangzik: „megszervezték (ti. az ÁVO-n) a különleges főosztályt, amelynek vezetőjéül Farkas Vladimirt nevezték ki. A különleges főosztály első nagyobb szabású bűnös akciója a Rajk-per előkészítése volt, és ennek során százakat vetettek ártatlanul börtönbe.” Ennél aljasabb hazugságot keveset olvastam! Ezzel csak azt kívántam illusztrálni, hogy nem változott körülöttem a hangulat. Ezt a cikket tekintem az ÁVH anonimitását mind a mai napig védelmező álláspont születési pillanatának, s ugyancsak innen eredeztetem azt a koncepciót, hogy a nevem mint az ÁVH szinonimája él a köztudatban. Az ÁVO-n ugyanis nem volt különleges főosztály, és én nem voltam a Rajk-ügynek a vezetője. Erre a cikkre írásban reagáltam, de semmi esélyem nem volt a helyreigazításra, viszont világossá vált, hogy ebben a szellemben dolgozik az ügyemben a Legfőbb Ügyészség és majd a Legfelsőbb Bíróság is. [...]

1957 januárjában felkeresett Szénási Géza legfőbb ügyész. S ami ekkor történt, az az 1945 utáni magyar jogtörténet egyik szégyenteljes eseménye. Nincs módomban itt a lényegre kitérni, de ilyeneket mondott nekem: bár elvittek volna bennünket a szovjet elvtársak, a magyar hatóságok nem tartóztattak volna le bennünket; ez még Rákosiék műve (ti. hogy börtönben vagyok), nem tudnak velem mit csinálni, s csak azért vagyok benn, mert az apám Farkas Mihály. Én erre megjegyeztem, hogy ez továbbra is koncpolitika. Szénási azt mondta, hogy lehet így is fogalmazni, mert valóban, azon az alapon, amelyen engem letartóztattak, csak az ÁVH központjából legalább 40-50 embert lehetne letartóztatni, de – kérdezte tőlem – „akkor ki harcolna az ellenforradalmárok ellen?” „Mivel mi (ti. a pártvezetés) nem tartunk benneteket ellenségnek, de ugyanakkor bűnösnek minősítünk, ezért jelképesen el lesztek ítélve, s ha lecsillapodtak a kedélyek, lehetővé tesszük a számotokra, hogy családjaitokkal együtt elmenjetek egy népi demokratikus országba és ott békésen éljetek.”

A Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma ismerte a Szénási által közölteket, és ők is úgy fogták föl, hogy a pert a közvélemény lecsillapítása érdekében meg kell csinálni, de nincs jelentősége az ítélet nagyságának, mert úgyis hamarosan kikerülünk a börtönből. Az egész eljárás valódi jellegét és célját az is bizonyítja, hogy a félbeszakadt nyomozásnak november 4-e után már nem volt folytatása. Csak azt tudtam elérni, hogy kihallgató jelenléte nélkül még vagy hatvan oldalt diktáltam gépbe.

Münnich Ferenc bekérte a vádirattervezetet – ami ugye teljesen más, mint ha Rákosi kérte volna be?! –, s az ő kívánsága volt, hogy a Szücs-ügy is kerüljön bele a vádiratba. Ennek az indítéka számomra világos volt. Mint nem szándékos, halált okozó testi sértésben való közreműködés lett vád tárgya. Az ügyész gazsulált, hogy erről ő nem tehet. Amikor megkaptam a kész vádiratot, akkor – a teljesen képtelen valótlanságai miatt – csak egyetlen lényegi észrevételt tettem, ugyanis nem szerepelt benne semmi indíték! Erre az ügyész azt mondta, hogy igazam van, de majd a vádbeszédig kitalálja az indítékot. És ki is találta, hogy az indíték: karrierizmus.

Dr. Kelemen ügyész százados is megmondta, hogy csak azért vesz részt ebben az ügyben, mert tudja, hogy Szénási mit mondott nekem, egyébként nem tudná a részvételét a lelkiismeretével összeegyeztetni. Ekkor már csak Faludi Ervin volt benn a velem együtt letartóztatottak közül. A mi ügyünket különválasztották Farkas Mihály ügyétől. Volt egy egyszemélyes Farkas Mihály-per. Volt a Farkas Vladimir–Faludi Ervin kétszemélyes per. És később volt a Péter Gábor, Décsi Gyula, Károlyi Márton pere.

Zárt tárgyalásom volt, és elhatároztam, hogy nem fogok megszólalni, de nem voltam képes hallgatni. Nem nagyon hagyták, hogy beszéljek, mert olyan stílusban szólaltam meg, ami nem illett bele az elképzelésekbe. Az elnök dr. Sömjén hadbíró őrnagy volt. Az ülnökök Czinege Lajos és Csonka Tibor, utóbbi akkor valamilyen miniszteriális főtisztviselő volt. Mindketten alezredesi rangban voltak. Csonka a tárgyalás során felszólított, hogy beszéljek végre arról, hogyan kínoztam Kádár János elvtársat! De Czinege és Sömjén is leintette, hogy ezt hagyja, mert ebből egy szó sem igaz. Így volt a bíróság felkészülve!

Például a börtönben ülő Princz Gyula volt a vád tanúja, aki előadta, hogy a Csengery utca sarkán volt a Farkas Vladimir főhadiszállása, és onnan éjjelente rendszeresen több fordulóban hordták el a hullaszállítók a hullákat. Holott ez a külföldi hírszerzés központja volt. Rajtam kitört a röhögés, de a bíróság is zavarba jött, mert Princz nyilván nem erre volt preparálva. Nem tehettek mást, mint kiküldték. Ha ez komoly bírósági tárgyalás lett volna, akkor tisztázni kellett volna ezt a vallomást. Annyira nyilvánvaló volt, hogy ez egy bődületes ostobaság, hogy nem is foglalkoztak vele.

Úgy tudom, hogy a büntetőjogi eljárás csak azt fogadhatja el bizonyítékul, ami a tárgyaláson elhangzik. Hamis vádban való bűnrészességben tizenegy személlyel kapcsolatban vontak felelősségre. Ehhez jön még a Szücs-ügy, amiről már beszéltem.

Kádár Jánosnak az én ügyemben soha nem volt sem írásos, sem szóbeli vallomása, tanúként nem jelent meg, írásos tanúvallomását sem olvasták föl. Ismerem Marosán Györgynek még 1956 szeptemberében Nonn Györgyék által felvett jegyzőkönyvét, és az rám nézve nem tartalmazott semmi terhelőt. Ellenem csak Szendi György ÁVH-s kollégám tett – a Marosán-ügy kapcsán – terhelő vallomást. Szendi ezzel hálálta meg, hogy szabadlábra kerülhetett, és engem az ő vallomása alapján ítéltek el.

Mint már arról szó volt, hétszáz kommunistát rehabilitáltak. Kik csinálták azokat az ügyeket? Hol voltak az ezekért felelős egykori kollégáim, amikor én a vádlottak padján ültem?! Huszonhét kommunistát végeztek ki ártatlanul. Azokat ki hallgatta ki, ki vette rá őket a hamis vallomásra, ki kreálta a pereiket? Az ítéletemben tizenegy név hangzott el. A többi perhez, illetve vádirathoz nem volt közöm. És akkor még nem is beszéltem az 1945–1956 közötti koholt perek nem kommunista áldozatairól. Azok hányan voltak? Az internáltak, a kitelepítettek... Tízezernyien voltak! De akik az ő ügyükben felelősek voltak, azok közül senkit nem vontak felelősségre, se akkor, se később. [...]

Végül engem tizenkét évre ítéltek, ami persze nálam is csak – csak? – hat évet jelentett. Az ügyész megmondta, hogy ez válasz a Farkas Mihály elleni enyhe ítéletre. Amikor 1957 áprilisában újra elővették Farkas Mihályt, akkor egy félnapos törvénysértő eljárással, azon az alapon, hogy a trojka felelősségének egyharmad része rá hárul, elítélték tizenhat évre, azaz ténylegesen nyolc évre. Gondolja végig: Farkas Mihály, az országban a tényleges hatalmat bitorló trojka tagja 8 év börtön, Péter Gábor, az ÁVH vezetője hét év börtön, Farkas Vladimir hat év börtön. Érdemes azon elgondolkozni, hogy ki kit manipulál? Azok, akik ezeket az ítéleteket szülték, vagy pedig most én próbálom manipulálni az olvasót. Ez a három ítélet önmagában megérdemelné, hogy alaposabban szemügyre vegyük és elemezzük őket! [...]

Mai értelmezésem szerint lehetett volna ellenem is eljárást indítani, mégpedig népellenes bűntettért. Akkor természetesen a felelősség tartalma más, és azért vállaltam volna és ma is vállalnám a magam tényleges felelősségét. De akkor a pernek nem két résztvevője lett volna, illetve kellene legyen, hanem a felelősség elkezdődne valahol Rákosinál, és előttem igen sokan lennének. Jogosnak tartanám, ha megtörténne a perújrafelvétel. Határozott véleményem, hogy az 1945 utáni jog- és törvénysértések kivizsgálását haladéktalanul el kell végezni. Lehet, hogy ez a feladat a történészekre, szociológusokra, pszichológusokra és természetesen jogászokra vár. De sietni kell, mert a tanúk közül egyre kevesebben élnek már, és a jegyzőkönyvek, írásos dokumentumok – amelyek amúgy is csak a valóság töredékét tartalmazzák – érthetetlen módon fogyatkoznak. Leghelyesebb lenne, ha az Országgyűlés küldene ki egy független szakértőkből álló bizottságot, amely a történelem ítéletét kimondaná, a jog- és törvénysértéseket teljeskörűen felmérné – a felelősök személyére való tekintet nélkül és a személyek megnevezésével. Nem létezhet olyan közérdek, amely továbbra is indokolná az elmúlt történelmi korszak igazságának az ország nyilvánossága előli elhallgatását. Én mindent megteszek, hogy ez a tisztázás bekövetkezzék, ezért készült el több ezer oldalon az emlékiratom. [...]

Csehszlovákia lerohanása után fogalmazódott meg bennem véglegesen, hogy iszonyú tragédia, hogy ehhez a mozgalomhoz csatlakoztam, és felnőtt emberként is kitartottam mellette. Ma úgy tudom megfogalmazni az ún. szocialista országok helyzetét és történetének alakulását az elmúlt 43 évben, hogy a sztálinizmussal végre véglegesen szakítani szándékozó gorbacsovi reformpolitikának Közép-Európában az első fecskéje az 1953-as Nagy Imre-féle új szakasz politikája volt, de az első igazi megújhodási kísérlet és lehetőség a Dubček-korszak volt, mert valóban emberarcú, demokratikus, szocialista rendszert akart, és ehhez megszerezte a nép döntő többségének a támogatását. [...]

1960-ban egyéni kegyelemmel szabadultam. Péter Gábor jóval előbb szabadult, s csak az apámmal mi ketten szabadultunk ekkor, de más ÁVH-s már nem is volt benn a börtönben.

Nem kértem egyéni kegyelmet, mint ahogy soha nem kértem a bírósági mentesítést sem. Ugyanis ha kérem a bírósági mentesítést, akkor elismerem az ítélet jogosságát. Én pedig azt soha nem ismertem el.

Szabadulásom után behívattak a budapesti főkapitányságra, ahol a BM vizsgálati főosztályának vezetője fogadott. Nagyon barátságos volt: „Vladi, várjunk egy kicsit, amíg lecsillapodnak a kedélyek, akkor majd segítek neked megfelelően elhelyezkedni.” Először bérelszámoló voltam, de nekem egészen kivételesen nem engedték meg, hogy az ELTE-n az 1953-ban megkezdett történelem szakos tanulmányaimat befejezzem, és mondjuk könyvtárosként elhelyezkedjek. Súlyosbította a helyzetemet, hogy amikor kijöttem a börtönből, a feleségem még aznap közölte, hogy nem akar tovább velem élni. Ezzel az utolsó támaszom is megszűnt. Rövidesen abba a helyzetbe kerültem, hogy nem volt hol laknom. Apám, anyám éltek, mégis végül csak a nagynéném fogadott be, és a fia adta át nekem az általa lakott cselédszobát. A munkahelyemen ismerkedtem meg a második feleségemmel. Ez a házasság a 70-es évek közepén fölborult, és megint újra kellett kezdeni az életemet. Később statisztikusként, majd üzemgazdászként dolgoztam. Átmenetileg dolgoztam egy műszaki kutatóintézetben, de ez nekem nem felelt meg, ezért 1976-ban a Volán Tröszthöz mentem, innen is mentem nyugdíjba.

Ötvenévesen harmadszor is megnősültem, és ismét a nulláról indultam. Ma az egész vagyonom ez a 38 négyzetméteres öröklakás, ebben a panelházban, Budapest külvárosában, Budafokon, ahol most is ülünk. Tizenegy éve élek a legboldogabb házasságban.

1968 óta vártam a lehetőséget, hogy megszólalhassak. Kötelességem önmagammal, gyermekeimmel, unokáimmal szemben, hogy elmondjam mindazt, amit tudok, és amit csak én tudok. Kötelességem ez az országgal – mondjuk ki nyugodtan –, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalommal szemben is. Az is elterjedt, hogy bizonyos vezető körök nem engedik, hogy nyilvánosságot kapjak. Annak ellenére szívesen megszólaltam volna, hogy tudtam, olyan kérdésekkel is szembe kell néznem, amelyek számomra egyáltalán nem lesznek kellemesek, sőt kegyetlenül fájdalmasak lesznek.

A 80-as évek elején három sajtóperbe is belekényszerültem, mert újra folytatódott a nyilvánosság előtti gátlástalan rágalmazásom. Aztán rájöttem, hogy az én esetemben nincs értelme sajtópereket kezdeményezni. Most, a meghirdetett nyíltság jegyében szívesen publikálnám a három sajtóper dokumentumait, minden kommentár nélkül is.

Sokféle egyéni és csoportérdek cinkos összefogásának az eredménye, hogy a nevem mint az ÁVH szinonimája került be a köztudatba. És e mögött immáron három évtizede békésen éltek s élnek azok a vezetők, akik a végrehajtott halálos ítéletekért felelősek, miként azok is szép számmal vannak, akiknek a felelőssége sokkal nagyobb az enyémnél. S ha meghaltak, akkor sokukat mint a munkásmozgalom veteránjait temették el, esetenként katonai díszpompával. Ha élnek, a mellük tele van kitüntetéssel, nem egy esetben magas állami és társadalmi beosztásokból mentek nyugdíjba. Ennek a rétegnek az a hivatalos rangra emelt koncpolitika, amely szerint Farkas Vladimir az ÁVH szinonimája, nagyon előnyösnek bizonyult. A visszaemlékezéseikről és az „élménybeszámolóikról” hallva, már több évvel ezelőtt azt mondtam a baráti körömben, hogy számosan ezek a volt ÁVH-s kollégák és mások lassan megalakíthatják az antisztálinista vagy antirákosista ellenállási szövetség ÁVH-s, igazságügyi, BM-es vagy HM-es tagozatát. Mára mind ellenállókká váltak, semmiben nem vettek részt, mindenért egyedül csak én voltam a felelős. Az ÁVH máig anonim maradt, ha nem lehetett az én nevemet semmiképpen belekeverni. Ki tudja, hogy a huszonhét kivégzett kommunista ügyében ki a felelős? Senki nem tudja még azt sem, kik voltak az ÁVH vezetői. Ma, amikor újra egyre többet foglalkoznak az ÁVH-val és a törvénysértésekkel, föl sem merül, hogy végre egyszer már konkrétan vizsgálják meg, mi is történt, s ami történt, azért személy szerint ki a felelős.

A közelmúlt történelmének megismerése nélkül azonban sem jelenünk, sem jövőnk nincs. 1956 nemzeti tragédiája, történelmi jelentőségű tisztító fordulata óta vallom, hogy közelmúltunk szennyes, gyakran véres, máig eltitkolt, de a jövőre is hatással lévő eseményeire nincs mentség.

1 Az első bécsi döntés (1938. november 2.) értelmében Kassa Magyarországhoz került.

2 Németország 1941. június 22-én indított támadást a Szovjetunió ellen.

3 Közvetlenül Péter Gábor után vették őrizetbe Tihanyi Jánost, Bauer Miklóst és Fehér Sándort, majd nem sokkal később Décsi Gyulát.

4 A Szovjetunióban 1952. május–júliusban tárgyalta a bíróság a kémkedéssel vádolt Zsidó Antifasiszta Bizottság ügyét. A hadbíróság a tizennégy vádlott közül tizenhármat halálra ítélt.

5 Prágában 1952. november 27-én hirdettek ítéletet Rudolf Slansky és társai, a CSKP letartóztatott (zsidó) vezetőinek perében. A vád szerint Izraelből irányított összeesküvést terveztek a kommunizmus megdöntésére. A bíróság tizenegy főt halálra, hármat pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt.

6 1953. június 13–16-án került sor Moszkvában a kirendelt magyar és a szovjet pártvezetők megbeszélésére.

7 A KV 1954. május 19-én felállított rehabilitációs bizottságának Gerő Ernő, Nagy Imre és Rákosi Mátyás voltak a tagjai. 1955. március 10-én Gerő és Nagy Imre helyére Ács Lajost és Apró Antalt választották.

8 A KV 1956. március 12–13-i ülésén Kádár János vetette föl Farkas Mihály felelősségének kérdését. Az ügy kivizsgálására felállított bizottságnak Apró Antalon kívül Házi Árpád, Kovács István, Molnár Erik és Nógrádi Sándor lettek a tagjai.

9 1956. október 5-én Farkas Vladimirral együtt őrizetbe vették Faludi Ervint, Szendi Györgyöt, Szántó Györgyöt és Toldi Ferencet.

Az eredeti interjút Kozák Gyula készítette 1988-ban.
Szerkesztette Kozák Gyula.

Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum