Gyenes Judith: "Nem hittem el, hogy megtörtént"

– Mikor tudtad meg, hogy Maléter Pált letartóztatták?

– Evvel kapcsolatban eszembe jut az utolsó beszélgetésünk, egy telefonbeszélgetés 1956. november 3-án este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg nekem, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Nekem ijesztő volt az a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül. Ezt is ő mondta el nekem, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: „Értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben ugyan mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek.”

Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: „Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget!” Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik. Volt benne rossz érzés, de ő ilyen volt, úgy érezte, neki ki kell mennie a tárgyalást folytatni. [...]

A lakásunkban akkor ott volt mindkét nővérem, és természetesen este erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, persze rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását, az utolsó beszédét. Ezután én betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról, és kérdeztem tőle, hogy az uram hol van, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy: „Kérem, hívjon vissza negyedóra múlva.” És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, hogy térjenek vissza hivatalaikba.¹ Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, akkor talán ez a rádióközlemény nem is hangzik el.

	Maléter Pál

	Nagy Imre

November vége, december közepe táján dr. Jánosi Andor, az Országos Növényfajta Kísérleti Intézet igazgatója szólt nekem – ott dolgoztam –, hogy Erdei Ferenccel volt alkalma találkozni, és Erdei azt üzeni nekem, hogy együtt fogták el őket Tökölön, egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír.

Az édesapám följött Pécsről – ott éltek a szüleim –, és amikor ezt elmondtam neki, akkor az első szava az volt, hogy: „És elmentél hozzá?” Én mondtam, hogy még nem. „Nahát, akkor gyerünk!” A papám ismerte Erdeit. Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyaló fél vezetője. Egy jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és – tudjuk már ezt a történetet – Szerov jelent meg. Erdeitől hallottam először azt, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész volt, vagy valóban nem tudott arról, hogy ez készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívül álló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és az egész szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Nem sokkal ezután – pár nap vagy egy hét múlva – egy ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy-titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, hogy „Sándor, te is menj velük, te tudsz oroszul, és te vagy egyedül rendesen fölöltözve”. Sötét öltönyben volt, fehér ingben. A markába nyomtak egy termosz kávét, mondván, hogy ezek az oroszok inkább teáznak, az éjszakába nyúlik a tárgyalás, jó lesz, ha kávét visznek. Mint Pilátus a krédóba, úgy került bele a delegációba. Elmondta, hogy őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott a börtönben többször kihallgatták. Ő azt gondolta, hogy Maléter Pál is ott van, és azért keresett meg engem, hogy hozza a hírt. Elmondta azt is, hogy mi történt Tökölön, jóformán szó szerint azt, amit Erdei mondott. [...] Közben még egy megerősítés volt. Fölhívott Kopácsi Sándorné, és ő is azt mondta, hogy Tököl, Mátyásföld,² Gorkij fasor³ , Gyorskocsi utca, szóval ezek voltak az állomások, így kerültek be a Gyorskocsi utcába.⁴

	Szerov, Ivan Alekszandrovics

Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt orosz katonákat láttam, fegyveres orosz katonákat, és hát elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni. Mivel én oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, meg mondtam, hogy Maléter Pál, meg azt tudtam oroszul, hogy ezredes. A mozdulatokból láttam, hogy amit mondanak, az azt jelenti, menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Hát ez nagyon elkeserítő volt.

– Nem próbáltál a korábbi vagy az új vezetők közül valakivel találkozni, hogy megtudd, mi történt?

– De igen. Valaki ajánlotta nekem, beszéljek Nógrádi Sándorral, hogy mi lesz, hogy ők mire gondolnak. Hollós István, az uramnak egy volt partizántársa elkísért. Többek között elmentünk Tildy Zoltánhoz,⁵ de Tildytől sokat nem tudtunk meg Maléter Pálról. Nem is nagyon akart vagy mert beszélni. Azt hiszem, ő volt az első, akit megkerestünk. Utána jött az a gondolat, hogy menjünk Nógrádi Sándorhoz, mert ugye ő benne van a hatalomban. Nógrádi Sándor azt kérdezte, hogy tudom-e, hány évig várt Jákob Ráhelre, és én válaszoltam, hogy igen, tudom. Azt mondta, hogy az ő felesége tizenöt, tizenhat, nem emlékszem pontosan, hány évet várt rá, amíg emigrációban volt. Tehát tulajdonképpen ő se bűt, se bát nem mondott, de ezzel reményt adott, hogy nekem csak várnom kell, várjak, és kvázi megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Eszembe jutott, hogy Rácz Gyula, aki Pali partizántársa volt, nagyon sok embert ismerhet, és hátha tud valamit mondani. Fölkerestem őt is. Ő azt mondta nekem: „De arra, hogy valami szörnyű dolog történhet, ne gondoljon, ilyen nem történhet!”

	Tildy Zoltán

	Nógrádi Sándor

Aztán elmentem a katonai legfőbb ügyészhez. Arra emlékszem, azt kérdeztem tőle, hogy csak nem akarnak egy második Rajk-pert, mire fölugrott, olyan hirtelen, hogy fölborult a szék, amin ült, és rám kiáltott: „Hogy mondhat ilyet, ne mondjon ilyet!” Megint megnyugtató érzés fogott el, úgy látszik, ezt teljesen kizártnak tartják. Én olyan távol álltam a párttól, a pártemberektől, hogy senkit nem ismertem ezek közül. Talán életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm nem volt a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez menni, nem tudtam kihez fordulni. Más dolog ismerősként kérni tőlük tanácsot vagy segítséget. Ez tényleg rettenetes volt. Az megnyugtatott egy kicsit, amikor az édesapám, aki szintén jogász volt, azt mondta, hogy védőügyvédet kell választani. Így mentünk el dr. Kardos Jánoshoz, egy nagyon jó barátjához, aki dupla nullás ügyekben védhetett, és el is vállalta a védelmet. Ő azt mondta nekem, hogy menjek el a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és jelentsem be, hogy eltűnt a férjem. [...] Akkor egy kálvária kezdődött. Én minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják őt keresni. És tudtam, hogy hazudnak, mert tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, és közben a háttérben a BBC magyar adása szólt, a házigazda azt hallgatta. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Hát akkor egy sokkszerű állapotba kerültem. Én nem vagyok hisztériás alkat, tehát nem visítottam, vagy nem zokogtam, elkezdtem sírni, de az nem hangos dolog volt, azt hiszem, inkább ijesztően nézhettem ki. Csak azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst,⁶ nem tudom a rangját, őrnagy vagy alezredes, vagy valami ilyesmi volt, ő pedig átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, aki a Gyorskocsi utca parancsnoka volt. Avval jött vissza, hogy „Szalma azt mondta nekem, higgye el, hogy ez nem igaz, ez nem történt meg, ha megtörtént volna, akkor én tudnék róla.” Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki beadott nekem egy nyugtató injekciót. Nem nagyon kaptam addig ilyet, úgyhogy mélyen elaludtam. Még másnap is aludtam, miközben édesapám megint fölérkezett Pécsről. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam éppen olyan állapotban, hogy aláírhattam volna, édesapám aláírta helyettem. Ahogy utólag megtudtam, amikor az uram ránézett erre az aláírásra, azt mondta: „Ez nem a feleségem írása, nem fogadom el.” Ez fatális dolog volt, számomra borzasztó, mert úgy érzem, hogy Kardos Jánostól talán többet tudtam volna meg, mint az azután kijelölt ügyvédtől, Révai Tibortól.

Körülbelül márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én elhatároztam, hogy én addig ebből az épületből el nem megyek, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkoztam. Még hozzátartozik ennek az időszaknak a történetéhez, hogy februárban kitettek az állásomból, és ez azért elég nehéz dolog volt, mert valamiből meg kellett élni. Áprilisra én már parképítő segédmunkás voltam, bújtatott segédmunkás, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni.

– Szalmához bejutottál?

– Hát én kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: „És mikor kapott utoljára beszélőt?” – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Erre azt válaszolta, hogy most. És ez fantasztikus volt, de rettenetes. Én mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, hogy végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek, és jött két fegyveres pufajkás. Én életemben először voltam börtönben, ez egy szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres pufajkás állt, majd bementünk egy helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György⁷ – azt hiszem, György – századossal. Tamás elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, és ha valami ilyesmi kerülne szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Civilben volt, mert közben volt két házkutatás, és a második után egy teljes civil öltözetet elvittek. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok. Egy magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, akkor megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: „Ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe!” Hát akkor magunkhoz tértünk. Tudod, nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, ez egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, hogy mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Tehát erről egyáltalán nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hogy hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet, nehogy baja legyen belőle, mert Eperjesen élt. Tudod, a húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, de hát nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek.

Azt hittem, hogy ezzel megindult valami – mert korábban kaptam egy levelet, áprilisban kaptam beszélőt –, és ez majd így lesz továbbra is. És természetes volt, hogy a következő engedélyt május 8-ára, a házassági évfordulónkra kérem. Máig sem értem, hogy, de megkaptam. Erre a második beszélőre nagyon készültem. Elmentem fodrászhoz, igyekeztem úgy fölöltözni. Május 1-jén vettem két narancsot – akkor politikából lehetett kapni –, azt eltettem, hogy beviszem neki. Egy termoszba tettem kávét, három szál rózsát vettem – a harmadik házassági évfordulónk volt –, és egy piros porcelánszívet, amit falra lehet akasztani, és virágot beletenni, ez volt az ajándék. Ezekkel fölszerelkezve bementem. A legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy igyon a kávéból. Elgondolom, hogy abban a kávéban lehetett volna méreg is. Megengedték, hogy megegye a narancsot. Ez az a bizonyos narancs, amelyiknek a héját még ma is őrizgetem. Tudtam, hogy a rózsát meg az ajándékot nem fogom otthagyni, de megmutattam. Egyszer bejött valaki – ez egy másik helyiségben volt, nem ugyanott, ahol előzőleg voltunk, de ugyanolyan körülmények között ültünk –, intett Tamásnak, és elmentek a szoba másik sarkába, ott sutyorogtak valamit. Pali odaszólt nekem: „Menj el Nógrádihoz, menj el Rácz Gyulához, menj el...” Akit mondott, annál én már mind voltam, s ez megnyugtató érzés volt. Bólintottam, hogy voltam, voltam, voltam, beszéltem vele. Valamit mondtam júliussal kapcsolatban, akkor Pali rám nézett, és azt mondta, hogy: „Júliusban lehet, hogy már otthon leszek.” Nem tudom, hogy mire alapozta ezt a reményét. Hát ez volt az utolsó beszélő. Soha többé nem kaptam.

– Levelet válthattatok?

– Hosszú ideig nem, csak szeptemberben engedték legközelebb. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy „emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent”. Hát, hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hogy hová visznek. Én úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt az, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes társ volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám. A szomszéd lakásban egy ávós, egy belügyes lakott – érdekes, ennek sem emlékszem a nevére –, aki úgy idomította a gyerekeit, hogy amikor mentem haza, akkor köpdöstek föntről az emeletről, meg „ott jön a gyilkos felesége”, ilyeneket kiabáltak.

Az utolsó levélben – én az előzőben az idegállapotára kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: „Ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?!” Én ezt a mondatot úgy értettem, hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem.

– Kik voltak azok, akikkel meg tudtad osztani mindezt?

– Hát nem nagyon volt kivel. Ha lementem Pécsre édesanyámhoz, ő ugyanilyen körülmények között volt, állás nélkül, hiszen édesapámat is letartóztatták, később hat évre ítélték. Amikor édesanyám próbálkozott elhelyezkedni, azt mondták neki: „Asszonyom, ön ugyanolyan helyzetben van itt Baranya megyében, mint a kedves lánya az országban.” Van egy szörnyű emlékem novemberből, amikor már erélyesebben kértem a beszélőt Tamástól, a nyomozótól. Ő akkor azt mondta: „Örüljön neki, hogy még egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben!” Akkor már ez volt a hangnem, ez borzalmas volt.

Így telt-múlt az idő, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye, nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendliző takarítónő voltam, nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába. Jött 1958 februárja. Akkor én valamit megéreztem.⁸ Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már nagyon ideges volt, de mindig biztosított arról, hogy nem történt semmi, hogy ő mindig próbálkozik, de még nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult. Annyiszor eszembe jutott, ha én ezt akkor megéreztem, júniusban vajon miért nem. Ez annyira felfoghatatlan! Sőt, én nyugodt lettem, mert ahogy telt az idő, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerősödtek, a kezükben a hatalom, a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Én akkor nem gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják őket... Volt egy olyan érzésem, hogy minél később indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, hogy per nélkül nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi őrizetben, és akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk.

Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam bedobva a levélszekrénybe. Az volt rajta, hogy „Állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl XY-nét a Kerepesi temetőben, ő majd segíteni fog.” Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a bedobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e az, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol elhangzott, hogy én írtam egy levelet a pártközpontba. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és azon kívül időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Talán azért, mert kiríttam közülük. Ott, a fejem fölött elkezdtek beszélgetni arról, hogy: „Te tudod, ki volt az a Maléter Pál?” A másik mondta, hogy ő nem tudja. „Hát tudod, volt az a forradalom!” „Forradalom?” – kérdi a másik. „Igen, hát, amikor nem lehetett kenyeret kapni.” Körülbelül annyi volt ezeknek az embereknek a forradalom, hogy akkor nem lehetett kenyeret kapni. És rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Észrevették, hogy elvörösödtem, és az első időkben még kedvesen mondták, hogy: „Á, fiatalasszony, egy-két hónap múlva maga is fogja mondani.” És azt hiszem, azért, mert nem mondtam, ellenérzést váltottam ki belőlük, odaültek mellém, egyfolytában ezeket a trágár szavakat mondták, és várták a hatást. Én gyomláltam tovább, de belül összeszorult a szívem. Aztán megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni. Elmondtam neki, hogy miért. Rendes ember volt, megértette, és kikerültem parcellára. Ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, nagyon aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Hát én itt dolgoztam.

– Meddig?

– 1958. június 17-ig. Ide, a munkahelyemre indultam reggel, amikor olyan hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Hát azt gondoltam, hogy valami baj van, és kérdeztem: „A papámmal van valami baj?” „Nem”– mondták. „A mamámmal?” „Nem.” „Mária?” A másik nővérem. „Nem.” Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. A taxisnak mondták, hogy nagyon gyorsan menjen. Elmondták, hogy miért, és a taxis nemhogy sietett volna, hanem félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Úgy rémlik, nem sokkal azután, hogy Zsuék ezt elmondták, elkezdett reszketni a lábam, és jöttek az emberek, rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről, egyre többen lettek ott. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, hogy mi történt körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: „Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!”

	A Nagy Imre-per vádlottjai az ítélethirdetéskor

Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Közben Mária nővérem is megérkezett, és mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam a Mari lakásán. Hosszú ideig nem tudtam enni. Már addig is lement rólam pár kiló, de az alatt a pár nap alatt aztán még inkább, rettenetesen néztem ki.

S akkor – tudod, ez olyan felemás dolog volt, én azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a környezetem ezt nem érezte – a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és egy ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem ezt a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: „Köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített.” Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, hogy valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Nem mondta el azt, hogy őket bent tartották a per idejére, hogy nem mehettek haza, ilyesmire nem hivatkozott, csak arra, hogy a családja miatt nem mert értesíteni.

Kellett pár nap ahhoz, hogy azt az újsághírt, ami 17-én megjelent,⁹ el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak úgy néztem a neveket. Ugye azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, hogy ők kik, milyen per lehetett ez, hogy került bele.

	Szilágyi József

	Gimes Miklós

	Haraszti Sándor

Az egyik nap, amikor egyedül voltam a nővérem lakásában, csengettek, és egy fiatal, talpig feketébe öltözött nő állt az ajtóban, Halda Alíz, Gimes Miklós élettársa. Elmondta, hogy bement a Gyorskocsi utcába, és ott föltette a kérdést, hogy lehet az, hogy egy utolsó levelet vagy egy utolsó beszélőt sem engedélyeztek. Erre azt a válaszolták, hogy Gimes Miklós nem akart senkinek se írni, senkivel se találkozni, Maléterné viszont benn volt elbúcsúzni a férjétől. Ezért keresett meg engem. Én csak bámultam rá, és az a gondolatom, akkor már egyre inkább erősödő érzésem, hogy ez nem igaz, megint kapott egy támpontot, mert arra gondoltam, hogy ilyet nem hazudnak valakinek, akiről föltételezhető, hogy két perc múlva találkozik velem. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy június eleje táján, amikor telefonáltam a Gyorskocsi utcába levél-, beszélő- és csomagengedélyért, akkor azt válaszolták, hogy beszélőt, levelet nem engedélyeznek, de csomagot adhatok be. Mikor? – kérdeztem. Azt mondták, hát körülbelül két hét múlva próbálja meg. És akkor jött az újságban a hír. Hát nem aljas?

– Alízzal ezután tartottátok a kapcsolatot?

– Igen, és barátság szövődött köztünk. Én addig tényleg nem tudtam, hogy ki Gimes Miklós, de Alíz sokat beszélt róla.

Telt-múlt az idő, rettenetes fizikai és idegállapotba kerültem. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok visszamenni a temetőbe. Nem a fizikai munka miatt, hanem lelkileg. És akkor egy nagyon kedves barátunk, dr. Bakos László, aki az ORFI-ban volt főorvos, fölvett az osztályára. Egy korábbi balesetből származó lábtörésem miatt mindenféle drótok voltak a lábamban, ha fizikai munkát végeztem, éreztem, hogy szúrnak, és amikor olyan nagyon lefogytam, még kellemetlenebb lett. Ez jó ürügy volt arra, hogy befektessenek. A hátam is fájt, valószínű az idegesség meg a rossz fizikai állapot miatt. Úgyhogy kioperálták belőlem ezeket a drótokat, meg egy injekciókúrát kaptam. Ott nyugalom volt, és el lehetett tűnni egy időre. Amikor kijöttem, a zárójelentésben benne volt, hogy nem ajánlják fizikai munka végzését. Írtam egy kérvényt a temető igazgatóságának, hogy bármilyen irodai munkát vállalok, de fizikai munkát pillanatnyilag nem tudok végezni. Erre azt válaszolták, hogy olyat nem tudnak adni. És akkor elölről kezdődött a kálvária. Egy darabig Pécsen voltam az édesanyámnál, és amikor visszajöttem, szóltak, hogy egy család bejárónőt keres. 1958 őszétől öt évig háztartási alkalmazott voltam. Dr. Barakovics Kálmán belgyógyász orvos, a felesége és a fiuk volt a család, ahol dolgoztam. Tulajdonképpen jó volt, annak ellenére, hogy a fizetés nagyon kevés volt. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rájuk. Ők meg merték tenni, hogy beírták a munkakönyvembe, és bejelentettek az SZTK-ba, ami óriási dolog volt akkor.

	Gyenes Judith

Közben jött az első amnesztia 1960-ban. Halda Alízon keresztül hallottam híreket a kijöttekről. Korábban egyszer azzal jött Alíz, hogy Gimes Miklós édesanyja ismeri a Bence nevezetű Gyorskocsi utcai börtönorvost, aki azt mondta neki, hogy ott volt a végrehajtásnál, és a sorrend az úgy volt, hogy..., és fölsorolta.¹⁰ Ebben a fölsorolásban benne volt Szilágyi József¹¹ és Losonczy Géza¹² neve is. És amikor kijöttek ennek a pernek az életben maradottjai, akkor kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit Bence mondott. Ez megint azt az érzést erősítette bennem, hogy nem igaz. Kaptam másféle híreket is. Mária nővérem akkor az Elida gyárban volt segédmunkás, mert őt is kitették az állásából. Neki mondta el valaki – miután megeskette, hogy a nevét nem árulja el senkinek –, hogy aznap nem volt temetés a 301-es parcellában, ne higgyem el, hogy megtörtént.¹³ 1989-ben tudtam meg, hogy a börtönben voltak elásva, és 1961-ben hozták ki őket onnan. A Gyorskocsi utcában kértem, hogy adják ki a hátramaradt holmiját – hallottam olyanról, aki megkapta –, de szóba se álltak velem.

– Nem is kaptál meg soha semmit?

– Soha, semmit, és ez is valahogy azt erősítette bennem, hogy nem igaz.

1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász és építő alakulatok¹⁴ oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, énnekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza. Emlékszem, nagyon nagynak éreztem magam, mert egy fenyegető levelet írtam, hogy amennyiben nem mennek bele a részletfizetésbe, akkor végrehajthatnak, jöjjenek foglalni. Közben ugye lezajlott a vagyonelkobzás, és sokkal többet, mint egy fekvőhely, egy asztal meg egy szekrény nem találtak volna nálam. Végül beleegyeztek, és részletekben tudtam visszafizetni.

– A vagyonelkobzásnál mit vittek el?

– Nagyon sokat azért nem tudtak, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. [...] Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: „Nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani?” De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hogy hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. [...] Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Hát nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmesternek a férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. [...] Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták: „mennyi arany”. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, elvitték a nemesi levelet, azaz a fotókópiáját, az volt csak nálunk. Ezt később megtaláltam a periratokban, becsatolva mint bűnjelet, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak a Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: „De kérem, ezek abszolút személyes levelek!” És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam belőlük egy darabot se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is. Olyan kedves rajzai voltak, semmi politikum bennük. Pali őrizgette az édesapjának írt Jászi Oszkár-leveleket, azokat is elvitték.¹⁵ Nem tudtam, hogy ez is rossz pont, kár volt, hogy nem menekítettem el őket.

– 1988-ig kikkel találkoztál, akik olyan újabb információkat tudtak adni, ami akár megerősítette, akár megingatta a hitedet abban, hogy él?

– Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták. Én csak Tildyt ismertem közülük, nála voltam korábban, és láttam, hogy nagyon ijedt ember. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak segíteni abban, hogy külföldre menjek, ha akarok. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek.

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a Pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 1961-ben, 1962-ben. Erre behívtak a Fehérházba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a Pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, és elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem, mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Azt mondta, hogy majd utánanéz, és értesíteni fog. Kaptam is egy értesítést – ezek mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem az, hogy nem akarnak, nem mernek fölvenni. Erre: „Na látja, aki ilyen pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon!” Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: „Ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé!” Ez a hangnem felejthetetlen! A százados ott a Fehérházban udvarias, szolgálatkész volt, mondtam is magamban, hát ez olyan volt, mint egy őrgróf, és gondoltam, majd a herceghez megyek.

Teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer Alíz ajánlotta, hogy írjak Szirmai Istvánnak. És akkor írtam a Szirmainak. Ez 1963–64-ben lehetett. Behívtak a MÉM-be, és végül munkakönyves állást kaptam. Ezt úgy hívják a falusi emberek, hogy földkóstoló. Ahhoz, hogy az agrármérnökök meg a kémikusok egy állami gazdaságnak vagy téesznek meg tudják csinálni a talajtérképét, a földkóstolónak földmintákat kell venni. Másfél-két méteres mély gödrökbe kellett lemenni, hogy mintát vegyünk a rétegekből. Elég kemény munka volt. Éveken keresztül csináltam a Pest-Nógrád megyei Állami Gazdaságok Központjánál, ebben a két megyében. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzám. Itt hangzott el egyszer, hogy lesz még az ő képe a Nemzeti Galériában.

Huszonöt évesen lettem özvegy, és lassanként a harmincnégy-harmincöt felé mentem. Arra gondoltam, hogy akkor életem végéig itt fogom ezeket a gödröket ásni, vagy...? Ugye megmondta Biszkup elvtárs, hogy aki ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon. És akkor jött a családi tanács, hogy valamit kéne csinálni. Mivel a Maléter és a Ghyczy család rokonságban van egymással, azon kívül az édesapámék baráti viszonyban voltak a volt külügyminiszterrel, Ghyczy Jenő bácsival és a családjával, összeült a kupaktanács, hogy Ghyczy Liviusnak meghalt a felesége, és ott maradt egy kétéves kislánnyal, nekem pedig ugye azt mondták, hogy haljak éhen, itt valamit kéne csinálni. Ghyczy Liviusnak nagy gondot okozott, ha vidékre, illetve ha külföldre kellett utaznia, hogy mi legyen a gyerekkel. Azelőtt is voltam házvezetőnő, és egy kislányt kellett még gondoznom, szóval ez egy jó gondolat volt. És mivel én úgy gondoltam, hogy az nem igaz, amit az újság megírt, ha Pali hazajön, akkor megérti, mert ez csak egy fal dolog, egy névházasság. 1968-ban megtörtént az esküvő.

– Volt arról papírod hivatalosan, hogy özvegy vagy?

– Nem. Például egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, hogy mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Akkor voltam először, és hála istennek utoljára ott. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. „Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide!” kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet,¹⁶ és a következő zajlott le: „Tehát a név Maléter Pál.” „Igen.” „Mikor született?” Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. [...] Amikor elhatároztuk ezt a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban. Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5.-ben, Livius pedig lakott a Wesselényi utca 2.-ben. Minden nap odajártam, és ha Liviusnak el kellett utazni, ottmaradtam a gyerekkel. És egyszer csak a Honvédségre rájött a harctéri idegesség, és felszólítottak, hogy hagyjam el a lakást, mert az honvédségi szolgálati lakás. [...] Én nem akartam elhagyni, és akkor jött a második kényszerköltöztetés, honvédségi kényszerköltöztetés a Wesselényi utca 2.-be. Ez a házasság nekem tíz év nyugalmat jelentett. Én itt tényleg házvezettem, meg fölneveltem a gyereket. Én vagyok a mama az ő szemében, mert kétéves volt, amikor meghalt a mamája, és így vannak unokáim. Szóval egy kicsit kompenzált a sors. De szegény Ghyczy Livius 1980-ban már nagyon beteg volt, 1981-ben meghalt. És akkor én ott álltam egyedül, negyvennyolc évesen, messze még a nyugdíjkorhatártól. Nem tudtam, hogy miből fogok élni, ugye, egy évig kaptam az özvegyi nyugdíjat, de 1982 végén elkezdtem állás után nézni. És akkor kiderült, hogy mint Ghyczy Liviusné se kellek senkinek. Nézd, minden évben, 1962 óta minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy „Kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti.” Ghyczy Liviusné néven is visszautasították. Az egyik alkalommal, amikor a brazil légiforgalmi társaság vezérigazgatója volt a meghívó, azzal utasították el, hogy nincs biztosítva az ellátásom, ha kimegyek Brazíliába.

Ha állást kerestem, egyik helyen se mondták meg, hogy miért nem vesznek fel, hanem olyan válaszokat adtak: jaj, hát már nem aktuális, ne haragudjak, de úgy határoztak, hogy nincs szükség erre a munkakörre. A negyedik helyen, a műszaki könyvtárban, ahol Liviusnak egy barátja révén próbálkoztam, azt mondták, hogy már nincs szükség arra a munkára, amelyikre jelentkeztem. Rákérdeztem: „Mondja meg őszintén, azért, mert az első férjem Maléter Pál?” Erre rám nézett, és azt mondta: „A mi személyzetisünk nagyon rendes ember, de ezt azért nem meri megtenni.” Ez is kútba esett, s akkor gondoltam magamban, hogy hát istenem, volt már ilyen. A Király utcában volt egy nagyon szép Amfora bolt, ott ki volt írva, hogy eladót fölvesznek. Jelentkeztem. Elmondtam az üzletvezetőnek, hogy miért nem tudok máshol elhelyezkedni. Azt válaszolta, hogy náluk ez nem számít. Fölvettek, de nem sokáig bírtam, mert ennek a nagyon szimpatikus üzletvezetőnőnek az volt a mániája, hogy akár van az üzletben valaki, akár nincs, nem ülhet le az eladó. És én ezt a volt lábtörésem, főleg a derékfájásom miatt nem bírtam. Szegény Livius halála is megviselt, ezért megint elég rossz lelki és fizikai állapotban voltam. Végül a Margit körúton egy patikában lettem pénztáros. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle, mert nagyon kevés volt a fizetés, és nem voltam valami gyakorlott meg jó pénztáros, ezért elég sok volt a ráfizetésem.

– A 301-es parcellánál mikor jártál először?

– 1957-ben. Dr. Kardos Jánostól hallottam először a 301-es parcelláról. Ő mondta el, hogy Tóth Ilonát oda temették, és hogy a felhantolt sírokat széttaposták a rendőrök. A Tóth Ilona iránti együttérzésből mentem ki. Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe. Ott egy nagy, kör alakú virágágy közepén van egy feszület, ahol azokért gyújtunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981 halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Volt bennem egy rossz érzés, féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, azután megint gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék¹⁷ 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklós lehet, a másik pedig a honvédelmi minisztere, Maléter Pál. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra.

– Az 56-osokkal mikor kerültél kapcsolatba?

– 1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és feleségét, valamint Litván Györgyöt és feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot. Kitüntetéses bizonyítvánnyal végeztem, de ez nem hatott meg senkit, egyetlen orvosi könyvtárba sem akartak fölvenni. Antall József viszont becsületbeli ügynek érezte, hogy fölvegyen, így kerültem az Orvostörténeti Könyvtárba 1985. március 15-én.

	Krassó György

	Litván György

Közben 1983-ban a Repülő Egyetem¹⁸ és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: „Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha.” Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá. Ettől féltem.

– Ő be volt avatva mindenbe? Meséltél neki?

– Nagyon sokat meséltem. Sokan nem mondták el a gyerekeiknek, hogy mi történt 56-ban, hogy részt vettek benne, és a börtönről sem beszéltek. A gyerekek egy bizonyos idő után észlények lesznek, és akkor meg lehet nekik mondani, édes fiam, ez volt, de erről nem kell másnak, idegeneknek beszélni. A magyar lakásviszonyok nem voltak olyanok, hogy állandóan gyerekek nélkül lehetett volna beszélgetni, vagy hogy az ember állandóan arra figyelt volna, hogy ott vannak-e vagy sem. Nálunk sokszor elhangzott, hogy amikor a papánk börtönben volt, amikor a Pali bácsival ez történt, a börtön, a kivégzés. Tudtuk, hogy a gyerekek ülnek a televízió előtt, nézik például az Angyal-sorozatot¹⁹ . Ott a rossz emberek kerültek börtönbe, tehát el kellett mondani, hogy mi történt. Nem is tudom elképzelni, hogy sokan miért nem beszéltek róla. Egy bizonyos kor után tényleg eljutnak a gyerekek oda, hogy megértik. Na jó, hát ez mindenkinek a szuverén joga.

– Visszatérve 1983. június 16-ára...

– Ezen a megemlékezésen Krassó egyszer csak azt mondta: „Itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót!” Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és onnan fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak egyébként, emlékszem, hogy a padlón meg a bútorokon, mindenütt ültek, rengeteg fiatal volt. Azt mondtam Alíznak – nem tudom, hogy miért jutott eszembe –, hogy ahogy itt körülnézek, olyan furcsa arra gondolni, hogy melyik a besúgó. [...] Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Elhatároztuk, hogy az évfordulóra liliomot teszünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, hogy evvel jelezzük, ártatlanul ölték meg őket.

Aztán a nyolcvanas években úgy kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Amikor megtudták, hogy ismerem Halda Alízt, akkor kérték, hogy hívjam el őt is. Ezek rendszeressé váltak. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel.²⁰ Halda Alíz szólt nekem, megkaptam az előadások szövegét, és el is mentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os, szóval októberi megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, hogy kinek a lakása volt, ahol összejöttünk²¹ . Az egyik alkalommal éppen a megemlékezés kellős közepén voltunk, amikor elaludt a villany. Mindenki meg volt győződve, hogy szándékos volt, hogy azok kapcsolták ki az áramot, akik figyelték a lakást. Akkor előkerültek a gyertyák, és azt mondtuk, hogy így sokkal szebb a megemlékezés. Csak a gyertyák világítottak, meg ott volt a kivágott közepű magyar zászló. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek²² volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam.

– 1988-ban a TIB alapítói között voltál.

– Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom.

Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták, akik vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, és természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 3-án hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egészen június 13-ig, addig, amíg el nem indultam Párizsba a szimbolikus sír avatására²³ , egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek és jöttek személyesen az emberek. Akkor kevesebbet dolgoztam, mint most, mert amikor a nyugdíjkort elértem, részmunkaidős lettem az Orvostörténetiben, és délután már otthon voltam. Jöttek, jöttek az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Jöttek őrültek is. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Volt olyan, aki meg akarta mutatni az igazolványát, amire azt válaszoltam: „Csak nem képzeli, hogy igazolványt fogok kérni, én nem igazoltatok senkit, elhiszem, hogy ön az, akinek mondja magát.” Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnalban jöttek a telefonok. Idegroncs lettem, mire elindultam Párizsba, annyi szörnyűséget hallottam és jegyeztem le. Ugyanez zajlott az Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel.

– A párizsi utad hogyan alakult?

– Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, és mint légiforgalmi igazgató özvegye szabadjegyem a repülőre, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni, hiszen ez óriási dolog volt. Korábban három levelet írtam, a Gyorskocsi utcába, az Igazságügyi Minisztériumnak és a Belügyminisztériumnak, hogy mondják meg, hol van Maléter Pál eltemetve. Mindegyik helyről azt a választ kaptam, hogy nem áll módjukban választ adni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz avval jött vissza, hogy természetesen meghívnak. Addig azért nem volt olyan nagyon természetes. Meghívtak, gondoskodtak szállásról, ami tényleg nagyszerű volt.

	Méray Tibor

	Szilágyi Júlia, Kende Péter, Halda Alíz, Gyenes Judith és Losonczy Anna Nagy Imre és mártírtársai jelképes temetésén Párizsban a Pere Lachaise temetőben

Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van.²⁴ Majdnem két hétig voltunk kint, ha jól emlékszem. Rengeteg helyre elmentünk, Szilágyi Julikával térdig jártuk a lábunkat. Minden nap kimentünk a Pere Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Fantasztikus volt! Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Sok emberrel megismerkedtünk, sokan meghívtak. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni. Azért van rossz emlékem is. A Lengyel Házban volt egy vacsora, amire természetesen mi is meg voltunk híva. A Magyar Házban akkor elképzelhetetlen volt, hogy evvel kapcsolatos bármilyen rendezvény legyen, de a lengyelek fölajánlották, hogy náluk lehet. A vacsora alatt tósztokat mondtak, és ott egy Svájcban élő 56-os menekülttől elhangzott a következő: akkor fog fölszabadulni Magyarország, akkor lesz demokrácia, ha hazamegy az emigráció, mert akik otthon maradtak, azok kiszolgálták a Kádár-rendszert, azok mind kollaboránsok, azokkal úgyse lehet mit kezdeni. Hegedűs B. András ült mellettem, és azt mondtam neki, hogy akkor én disszidálok. Ez nagyon rossz emlékem.

Ez volt 1988. Hazajöttünk Párizsból, a TIB működött, és továbbra is jöttek az emberek.

	Nagy Imre és mártírtársai jelképes sírja Párizsban a Pere Lachaise temetőben

	Nagy Imre és mártírtársai jelképes temetése Párizsban a Pere Lachaise temetőben

– Mit akartatok elérni, mi volt a TIB célja?

– Ebben az első nyilatkozatban le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 1945-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor.

– Hogy sikerült elérni, hogy megtudjátok, hová temették őket?

– 1988 telén kezdett realizálódni, hogy egyáltalán szóba állnak velünk. A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én –, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, hogy a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának volt a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, aki a TIB jogásza volt, akkor az 5-ös számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott az Alkotmány utcában. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Ekkor kaptunk választ a leveleinkre, hogy ekkor meg ekkor jelenjünk meg a minisztériumban. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készségesen beszélt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk arról, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hogy hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg. Mi négyen – azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken – többször beszéltünk erről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Palinak az édesapja, akit imádott, tehát az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik, és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám fekszik. Megkérdeztem a testvéreimtől, hogy van-e kifogásuk ellene, ha esetleg a papám-mamám sírjába tesszük Palit. Természetesen nem volt ellenvetés. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket onnan, a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott az a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették. Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen a nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten, Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és az Alízzal kimentünk a temetőbe, és a megoldáson töprengtünk. A Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett, és én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosz-nak a nyilatkozatát, hogy „Erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé!” Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult.²⁵ Mondtam: „Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz!” És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve. Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Palinak a porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben porladt el. Oda nemcsak az összes kivégzett emlékére, hanem emiatt is viszek mindig virágot. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek.

– Az exhumálás 1989 tavaszán történt.

– Igen. 1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Ha megnézem az exhumálásról készült filmet,²⁶ akkor megint jön egy érthetetlen dolog. Az elején beszélgetnek a tudósok, az antropológusok és igazságügyi-orvosszakértők, akiknek már elmondták, hogy Maléter Pál és Gimes Miklós egy gödörben van a papírforma szerint. Nekem ezt nem mondták meg. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy nagyon fiatal ember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, hogy ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azon kívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Azon kívül fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, ahogy zajlott, mint egy régészeti feltárás. Ahogy ott dolgoztak a tudósok fehér köpenyben, egy kicsit tompította az egésznek a szörnyű voltát. Ez segített át engem azon a két napon. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. Ezek a drótok és az a két cipő, az szörnyű volt.

– Nagyon megrázó volt a film, és sokat gondolkoztam azon, vajon mit érezhet az, aki annyi év után így találkozik a hozzátartozójával.

– A józan ész azt mondta, hogy most vége annak, hogy nem tudom, hol van, hogy nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van, most valami ki fog derülni. De a lelkem mélyén volt egy olyan érzés, hogy rettenetes lesz megtudni, mert ez az utolsó hajszál, ha itt nem találják meg, akkor valahol lennie kell, akkor talán... Ez egy kicsit arra hasonlít, amikor egy katonaözvegynek, egy fiatalasszonynak meghozzák a halálhírt. Egy bajtárs hazajön, és elmondja, ő tudja, hogy meghalt a férje. A fiatalasszony meggyászolja, de nincs semmiféle nyom. Lehet, hogy kap hivatalos papírt, lehet, hogy nem. Fölállítanak egy hősi emlékművet, ráírják a nevét. Az asszony férjhez is megy. De itt hátul, a nyúltagyban mindig ott van a gondolat, hogy talán nem igaz, talán vissza fog jönni, mert nincs semmi fogódzó, ő nem látta, ő nem temette el, nincs sírja. És akkor ott volt a bizonyosság. Nincs tovább.

– Te 1989. június 16-án temettél.

– Én temettem. Nekem ez elsősorban temetés volt, nem ünnep, nem egy politikai történés. Persze euforikus volt, a rendszerváltozás pillanata, másnap egy új világ kezdődött, de sajnos nem úgy alakult, ahogy akkor gondoltam.

	Nagy Imre és mártírtársai újratemetése - az esemény plakátja

	Nagy Imre és társainak újratemetési szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén, Gyenes Judith, Maléter Pál koporsójánál

	Nagy Imre és mártírtársai újratemetése - Gyenes Judith Maléter Pál ravatalánál a Hősök terén

1 November 4-én 5 óra 56 perckor olvasták be először a felhívást a Kossuth rádióban.

2 Mátyásföldön a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola épületében működött november 4-étől Szerov vezetésével a magyarországi KGB-parancsnokság. November 22-én ide szállították a jugoszláv követségről kicsalt Nagy Imre-csoport tagjait.

3 A Gorkij fasorban volt a szovjet nagykövetség épülete.

4 Kopácsi Sándor nem volt tagja a tököli küldöttségnek, őt november 5-én Budapesten tartóztatta le Szerov tábornok.

5 Tildyt 1957. május 23-án tartóztatták le.

6 Az ÁVH-t az 1956-os forradalom után hivatalosan nem szervezték újjá, helyette a rendőrségen belül hoztak létre nyomozó osztályokat. Mivel ezek feladata, sőt az itt szolgálatot teljesítők is lényegében azonosak voltak a korábbi államvédelmisekkel, a köznyelv őket is ávósokként említette.

7 Tamás György főhadnagy volt Maléter Pál vizsgálótisztje.

8 A Nagy Imre és társai elleni titkos per 1958. február 5-én kezdődött, de 14-én szovjet kérésre, a nyugati nagyhatalmakkal kezdeményezett csúcstalálkozó miatt megszakították, júniusban folytatták.

9 1958. június 17-én jelent meg az Igazságügyi Minisztérium sajtóközleménye a Nagy Imre-perben hozott ítéletekről, és a halálra ítéltek, köztük Maléter Pál kivégzéséről.

10 Maléter Pálon utolsóként hajtották végre az ítéletet. Az erről felvett jegyzőkönyv szerint Kelemen Endre és Szabó Ernő orvosok voltak jelen a kivégzésen.

11 Ügyét, mivel a per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott, elkülönítve tárgyalták. 1958. április 24-én kivégezték.

12 1957. december 21-én máig tisztázatlan körülmények között meghalt a börtönben.

13 A Nagy Imre-perben kivégzetteket 1958. június 16-án a Kozma utcai börtön sétálóudvarán földelték el. A holttesteket 1960. február 24-én titokban szállították át a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájába.

14 Az 1956 tavaszán létrehozott Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok feladata volt, hogy „a népgazdaság egyes területein mutatkozó ideiglenes hiányt szervezett katonai erővel” pótolja. Az alakulat megszervezésével Maléter Pál ezredest bízták meg, augusztusban ő lett a tizenöt bányamunkás és tíz építőzászlóalj parancsnoka.

15 Maléter Pál apja, Maléter István, akit 1918-ban az eperjesi nemzeti tanács elnökévé választottak, közeli barátja volt Jászi Oszkárnak, akivel a tengeren túlra is levelezett. Jászi Maléter István 1933-ban bekövetkezett halála után is tartotta a kapcsolatot a családdal.

16 Egy 1954-ben kelt utasítás szerint a kivégzésekről a halálbüntetés végrehajtásának helye szerint illetékes anyakönyvvezetőt kellett értesíteni, de az anyakönyvbe nem volt szabad bekerülnie annak, hogy a halál oka kivégzés volt.

17 Bali Sándornak, a KMT egyik vezetőjének a felesége.

18 A Hétfői Szabadegyetem 1978–1985 között olyan témákról szervezett előadásokat, amelyek (a téma vagy az előadó személye miatt) tabunak, tiltottnak minősültek.

19 Roger Moore főszereplésével népszerű krimisorozat volt az 1960–1970-es években.

20 A tanácskozás jegyzőkönyvét tartalmazó kötet: Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete című 1986. december 5–6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Bp. 1992. Századvég Kiadó–1956-os Intézet, 334 o.

21 1986. október 23-án Nagy Jenő lakásán tartottak megemlékezést 50-60 fő részvételével.

22 1987. október 23-án Philipp Tibor lakásán tartott megemlékezést az Inconnu Művészcsoport.

23 Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének harmincadik évfordulóján Párizsban, a Pere Lachaise temetőben jelképes síremléket állítottak az ötvenhatos megtorlás kivégzettjeinek emlékére.

24 Francia és olasz baloldali politikusokon kívül beszédet mondott Fejtő Ferenc, Méray Tibor, Sujánszky Jenő és Vásárhelyi Miklós.

25 Khomeini ajatollah egy évtizedig irányította Iránt. 1989. június 2-án halt meg. Temetésén közel hatmillióan vettek részt Teheránban és a várostól nem messze lévő temetőben. A temetési menetet fanatikus gyászolók feltartóztatták, letépték a halotti leplet, és kiborították a koporsóból a holttestet. Többen életüket vesztették a tolongásban.

26 Újmagyar siralom. Rendezte Ember Judit, 1989. Fekete Doboz Videofolyóirat.

Az eredeti interjút Molnár Adrienne készítette 1998-ban.
Szerkesztette Molnár Adrienne.